A nap lovagja: regény - 10

a kéjtől, fáradságtól kiállott vendégeknek, megcsendítette a várkastély
harangját, megfúvatta a kürtöket. «Tornára!» kiabálták a huszárok,
sipogta a komornyik.
A lovardában készen volt a tornára minden. A luszterok ragyogtak, a
dámák páholyai fölé boróka-fenyő baldachint emelének a darabontok, a
tölgy asztalokon már édesen-kéken füstölt a mazsolás puncs…
Az öreg Taroczkay Gergely gróf vezette befelé Perei Krisztinát; az ősz
dáma helyet foglalt, mosolyogva bólintott mindenfelé, aztán stecherjét
folyton reszkető kézzel, de folyton-folyvást szeménél tartotta. A dámák,
a leányok az urak betolulván, mélyen meghajoltak előtte, Wejér Ábrám
megcsókolta nénje homlokát és intett a zöldruhás versenymesternek, hogy
kezdődhetik.
Apróságokkal kezdték. Szentkereki Pali ezüst tallérokat tartott két ujja
között és Wejér Ábrám hosszucsövü pisztolylyal lövöldözött arra.
Kilenczszer kilőtte, tizedszerre szinte elhibázta és egy kicsit
szakított a Szentkereki körméből. Perei Krisztina deakulum flastromot
tett rája, aztán Pali lőtt tizszer s talált mind a tizszer.
Az asszonyok beszélgettek ezalatt. Ezt már megszokták. Más következék,
valóságos torna. Két mezőségi mágnás fényes pánczélinget öltött, lóra
ült s ugy ment egymásnak. Közöttük Wejér Ábrám lovagló korbácscsal
ingerelte egymásra a két paripát, még jobban a két embert. Rövid nyaka
egészen vörös lett azalatt, kicsiny homlokán megdagadtak az erek,
verességet árasztván rövidre nyirt, ősz haja alá.
– Ne hagyd magad, üssed, öld meg…! – kiáltá hol egyik, hol másiknak.
Azok egészen neki tüzesedtek. A mélységes csendben fogcsikorgást és egy
galambszivü mellecske hangos, gyors pihegését lehetett hallani. Perei
Krisztina még reszketőbb kézzel szorította szeméhez okuláréja
fogantyuját…
Egyszerre mindenki elnevette magát.
Gógé a czigány peczér állt az ajtóban, kitátott szájjal, felhuzott
szemöldökkel, fehéren, mint a kréta. Valamit akart mondani, de nem
tudott, mutatta véresre mart karját, kimarjult kezét, melyen hiányzott
egy ujj.
– Megette… megette… nyögte ki végre nagy kinosan.
*
Egy hajtó – havasi oláh, Harhula nevü – holttestét hozták be az udvarra.
Medvére lesett a radinoti rengetegben, ura parancsából, hogy majd
jelentse neki. Nagyon hamar találkozott a medvével, tüzelnie kellett
rája, előszörre elhibázta, aztán meg a megereszkedett puskapor nem
fogott tüzet. Nagyon megcsufolta a féreg, nem hagyott rajta emberi
ábrázatot…
Ábrám gróf ott hagyta a tornát, kiment megnézni a testet. Két oláh,
szinte Harhulák, ott állottak a halott fölött, kezükben fáklyával.
Hidegek voltak, mint a szeptemberi éjjel és az urnak minden kérdésére
csak egy-egy szóval feleltek. Azzal sem törődének, hogy Wejér Ábrám
lehajol a halott társukhoz és szeliden, gondosan megigazítja a fejét,
szólongatja, mint egy gyermeket.
– Tor lesz? – kérdezte az egyik.
– Hozzátok be, erre! – mondta a gróf.
A testet letakarták egy fekete atlasz szoknyával, melyet Luigi, a
komornyik teremtett elő, aztán bevitték a lovardába. Ott letették a
középre, az ur viaszgyertyákat állíttatott melléje és őrizetére
alabárdost hivott. Azután pópákért küldött a szomszéd falukba, elhozatta
mind.
– Huzzátok ki az ágyából, a melyik nem akar.
Csendben várták a papokat. A leányok czitromvizet ittak, a dámák meg az
urak csendesen szörpölgették a forró puncsot. Ábrám gróf leült a nénje
mellé és hallgatott.
Jöttek a pópák, hat elvadult arczu, nagy fekete szakállu, szál legény.
Misének öltözve, teljes ornátusban. Megálltak a holttest fölött és
énekelték kórusban a halotti éneket.
[Illustration: … és énekelték khórusban a halotti éneket.]
– Krisztina néném, a keszkenőjét! – szólt Wejér Ábrám és apró
keselyüszemeiben nagy könnycseppeket morzsolt szét.
*
Hajnal felé elásta Harhula Pétert a másik két Harhula. Még csak három
óra volt; hatkor kelni kell: az urak nem tartották érdemesnek lefeküdni.
Ábrám grófnak jó kedve kerekedett megint. Felöltözködött tetőtől talpig
pánczélba és mérkőzésre hivta a két mezőségi gavallért.
Mindjárt-mindjárt sarokba szoritotta őket és a hogy cselei sikerültek:
aczélkaczagása nagy visszhangot vert az elcsendesedett szálában.
Ingerkedett velük, gunyolta őket, de egyszerre csak a szeméhez kapott:
megint arra vette magát a vér, a két paripa helyett két tüzes vermet
látott.
Elfelejtkezett arról is, hogy asszonyok vannak még itt, hogy Perei
Krisztina nénje hallja és elbődült mint egy bölény. Leszállt a lóról,
szégyenkezve, támolyogva és szó nélkül háló kamrájába ment.
*
Hat órakor, reggel, Luigi sorra járta a vendégek szobáit, meggyujtotta a
gyertyákat, teletömte elemózsiával a vadásztáskákat. Egy pár percz mulva
indult az egész társaság, hajtóstul, cselédestül a rengeteg felé.
A tűz irányába mentek, hol Wejér Ábrámnak kellett várakozni reájuk,
rendes szokása szerint, mert a gazda mindig serényebb volt vendégeinél.
Ott is találták, a kicsiny vadászával, egy tömzsi parasztgyerekkel
együtt. Övig pőrére vetkőzve ott állt a tűz mellett, a gyermek meg
vadászkürtből forrásvizzel öntözte. Az óriás mell párolgott, tüzelt, mig
környöskörül dér feküdt az avaron és a tölgyek lombjai vörösre csipve,
fázósan zizegtek.
Tél volt már itten és a fára mászott hajtók látták, hogy a hegyek alja
is fehér már. «Hó van!»
Mindannyiuknak különös jó kedvük támadt. Nagyokat huztak a rozsólisos
palaczkból. Ábrám gróf tréfásan magához szorította egycsövü Lazaro
Lazariniját és jelt adott a kürtösöknek.
Megindultak lefelé a ritkás erdő avarján. Szólott a kürt, csaholtak a
kutyák, a lovak nyerítettek alant.
A ház ura maradt hátul, a gyerekkel. Minduntalan meg-megállt s odaszólt
a gyereknek:
– Kölyök, a vállad! Belé-beléfogódzott, mert tartott attól, hogy elesik.
Szemei mindegyre kápráztak; minduntalan tüzes kereket, halmokat, veres
fákat látott. Majd egyszerre teljes sötétség borította el, nem látott
semmit.
Belefogódzott egy fiatal cserbe és megrázta azt:
– Nem látok, nem látok semmit! – ordítá és vak dühében szinte kitépte a
fát.
Alant a völgyben gazdáikra lelt paripák vidáman nyerítettek. Az
erdőmester egy sziklahasadékból jelölte a helyeket… az első igazi
kürtszó remegtette meg a szeptemberi reggel szűz csendességét.
És neki le kellett ülni a fa alá, tehetetlenül, mint egy böngészésben
kifáradt pulyának.

I.
Még egyszer, – egy napig – látott, azután megvakult egészen. Nem
lehetett segíteni rajta; huga a ki udvari dáma volt Bécsben, hiába
küldte le a leghiresebb bécsi szemorvost. A látó idegei sorvadtak el
tökéletesen és egy véghetetlen barna tömeg volt körülötte az egész
világ: a piros arczu szelid leányok, a hollófekete szelidithetlen
paripák, mosolygós mezőségek, elvadult erdők komor belseje… Mindent, a
mit csak szeretett a világon s mindaz, a mi az övé volt, azokkal nem
bírt, azoknak nem parancsolt többé.
Ébren volt éjszakákon át és nyögött. Perei Krisztina, néhai anyjának
özvegyen maradt huga néha lejött hozzá a felső traktusból és fölvervén
Luigit, bejelentette magát. Együtt töltöttek el sok álmatlan éjszakát.
Az idős dáma leült öcscse ágyának szélére és családjáról való
történeteket beszélt el neki. Emlékezett egy asszonyról és kárhoztatta
azt, mert rossz vért hozott be a familiába. Beszélt neki apjáról, annak
gyermekkoráról, mely szakasztott olyan volt, mint az Ábrámé. Elbeszélte
neki azt a történetet, melyre Wejér gróf már csak homályosan emlékezett.
A mikor apját, a főispánt a vármegye gyülésén szonika föl akarták
konczolni. Egyedül ő, a hat éves gyerek védte, kicsiny, gála kardját
fogván az alispánékra… Elregélte azt is, a mikor apja először ültette
lóra… Négy éves volt, de olyan nagy és erős, mint egy tiz éves gyerek…
leesett kétszer, háromszor, de nem sírt. Akkor sem sírt, mikor apja
megverte olyan kegyetlenül, hogy szinte összetört belé minden csontja…
A vak ember arcza kiveresedett, a mint az apjától ötven esztendők előtt
kapott ütlegekre gondolt.
– Vad voltál, tüzes voltál, egyszer majd lelőtted a tulajdon édes
apádat!
– Igazságtalanul vert meg, most is mondom, igazságtalan volt akkor…
mormogta Ábrám, nénjének kicsiny fehér kezét odanyomva forró homlokához.
Igy virradt rájuk akárhányszor. A mikor álmatlan volt Ábrám, Perei
Krisztina mindjárt megérezte, mindjárt ott volt. Jött egészen fehérben.
Abban a hálóköntösben, melyben urát fogadta, de haja, de arcza egészen
olyan volt már, mint a milyen rajta a hollandus vászon. És az egész
várban nem emlékezett rája másmilyennek senki… Csak Luigi, a komornyik
emlegette, hogy ezelőtt husz évvel még nagyon szeretett kártyázni…
Most is egy nap, hogy öcscsét mulattassa, előhozakodott a pohárszékből
valami régi kártyákkal. De csak némely figurákat ismert már.
Abbanhagyták és beszélgettek. Néha mindennap, néha meg egy hétig sem
látták egymást. Ábrám egyre aludt. Sosem ivott bort, de most sokat és
különösen nehéz fajtákat ivott, hogy elkábitsa magát. Egyszer oszt azt
is abban kellett hagyni: az ital nem bírt többé vele. Ihatta kupástól,
nem érezte meg.
Tél jött. A völgybe vezető utakat egészen elállotta a hó. Sem a faluba,
sem a várba nem szállt még egy idegen madár sem. Ragyogó, világos,
csendes éjszaka volt az, a mi leszállt reájuk. A verebek potyogtak
lefelé az ereszről, a komondorok behuzódtak a szinekbe. Nem járt sehol
senki.
Ábrám kiült az erkélyre és belémeredt a fehérségbe, hátha megérzi vagy
egyszer ha csak egyetlen csillanását. Hallgatta, nem nyikorog-e erre
valamely szekér, nem ugat-e tulnan a falu felől valami idetévedt ordas…
Egyszer mintha hallotta volna a jól ismert vonítást, kiabált a puskája
után. Virág, az egyik czigánypeczér kihozta neki a hires Lazaro
Lazarinit.
Tessék!
Ábrám gróf leejtette kezéből a fegyvert és ráordított a czigányra:
– Mit vihogsz, gazember!
Meg akarta csapatni. Voltak napjai, a mikor mindenkit meg akart veretni.
Ide legközelebb eső faluját, a verbéniaiakat, kiket tiz esztendővel
hamarabb szabadított föl az általános fölszabaditás ideje előtt, de
kiket még most is jobbágyainak nézett. Kik még mind az ő földjét
szántották, erdejét tüzelték, zsarnokságát nyögték. Ezt a fél székely,
fél oláh keveréket, kik között – csodálatraméltó – nem egy legény
hasonlított reá. Olyan nagy fejüek, olyan sürü hajuak, szögletes,
Hephaistos-mellüek voltak mint ő. Reményteljes állapotban levő szép
fekete asszonyok álmodtak tán róla, a mindenható urról, kinek nem sok
szavába került volna, hogy fölelevenitse egy elévült jogát, a jus
primaeről… A mi néha tán eszébe is jutott Ábrámnak…
Verni, ütni, ölni. Ádáz vérének vér után való vágyakozása talán sohasem
volt olyan erős, mint most, a mikor a csinyt tevő béres is elfutott
előle. Dühvel és utálattal töltötte el tehetetlensége és szerette volna
szemeit kivájni, mert nem tudott az meglátni még csak egy pusztát sem
abból a temérdek hóból, mely vadászlovak patái alatt nyikorog, vad
vértől piros most mindenfelé…

II.
A tél mind erősebb lett. A hó megfagyott; még az árkokban is úgy
összeállott, hogy megbirta a szekeret. Jöttek a kis-páli várhoz az urak,
régi czimborák. De a kapuk be voltak zárva mindenfelől, hiába
zörgetének. Ábrám nem bocsátott be senkit. Még Perei Krisztinát is
elküldte Kolozsvárra, szinházba, mint ilyenkor rendesen. A magányosság
még egy kissé hűtötte vérét, nem volt kivel mérkőznie, kivel
zsarnokoskodnia, kivel – nagylelküsködnie. A számtartót, a belső
tiszteket is bekergette a falubeli kastélyba; nem maradt itt némi
cselédségen, nehány lovászon, Luigin és a kis vadászgyereken kivül
senki.
A felső traktusban egyedül lakott a Perei Krisztina kisasszonya, egy
húsz éves, csendes, satnya leány, a kit Penészvirágnak hivott itt
mindenki. Most ezzel együtt költötték el az estebédet, szótlanul,
komoran. A leány ugyszólván még lélekzeni se mert és egyszer, a mikor
véletlenül megfogta a vak ember kezét, a félelemtől elfakadt sírva.
Ábrám gróf a sírástól nedves, forró kis arczot magához vonta és hosszan,
hevesen odaszorította arczához, mormogván mellé egy pár szives szót…
Aztán nem ettek többet együtt.
Ábrám egészen bebujt odujába. Most már csak Pétert a vadászgyereket
türte meg maga mellett. Ezt költötte föl éjjel, baraczkot mérve a
csontos, nagy fejére, mely szakasztott olyan formáju volt, mint az övé.
De a gyerek, a mikor csak szerét ejthette, elszökdösött mellőle, kiment
madarászni, vagy veréb-göbecscsel lőni össze-vissza mindenre. Baja volt
vele, pedig a kis paraszt ugy rettegett hangjától, mint menydörgéstől
városi gyerekek.
Néha ugy bánt vele, mintha tulajdon gyermeke lett volna. Tanította
parancsolni, pipázni, uszította a cselédleányokra.
Éjjel – többször is – lovat nyergeltetett neki a lovardában.
Meggyujtotta a lámpákat, befüttette a nagy bólyai kemenczéket. Aztán a
terem közepére állva, biztatta a gyerek paripáját, csattantott a
nyelvével, pattintott ostorával…
Egyszer-egyszer, a mikor Péter lebukott és nagyokat nyögött, nevetett
is. És ráült a megvadult ménre maga, de hiába köttette magát a lóhoz,
mint egy gyermek, leesett és a ló elragadt vele, vonszolván maga után ki
az udvarba.
Összetörte egészen. Le kellett fektetni. Penészvirágot lehivatták, az
etette. Egészen ellágyult és hagyta magát pólyáztatni, beczéztetni, mint
lázbeteg kis lány. Egész estén át fogta a kisasszony kezét.
Egyszer-egyszer beszédbe is ereszkedett vele. Megkérdezte:
– Ugy-e maga kicsi Penészvirág most mosolyog?
– Igen. Hogy tetszik tudni?
– Ugy érezem. – Nem fél már tőlem, mi.
– Nem.
– Nem is szomoru?
– Nem. Miért lennék az?
– Mert itt nincsenek férfiak.
– Hát a gróf ur?
– Én?
Ábrám elhallgatott, majd kevés vártatva elbeszélte a leánynak, hogy is
ragadt ő itten. Olyan bőbeszédü lett, mint egy poéta. Apró részleteket,
humoros, szines apróságokat mondott el arról a napról, a mikor
szinészeit kiverte a házból. Nem akartak tanulni, mindig csak ettek
volna, olyan kövérekké lettek, mint egy hörcsög…
– Csak maga maradt itt kicsi Penészvirág. Magát is ki akartam dobni, de
tél volt, a primadonna könyörgött, hadd maradjon itt… hát itt maradt… Az
apja egyszer-másszor még eljött, egy tiszt, jó lövő, morva.
A leány csendesen, édesdeden sirt. Ábrám megszorította a kezét, szinte
vért facsart belőle. De aztán nem szólt többet hozzá, aludni küldte.
Egész éjjel jó kedve volt. Többször megijesztette a kis Pétert, olyant
kaczagott. Reggelre fölkelt, nem volt semmi baja. Beküldött sebten
Torda-Ditróra papért s másnap ennek némi ellenállása után,
összeeskettette magát Penészvirággal.

III.
Februárius negyedikén ujra nagy hó esett. Reggel kezdte és hullt az
egész éjszakán át. Ábrám gróf éjjelre mindig nyitott ablakán keresztül
jól hallotta a pelyhek melancholikus zenéjét és szíve olyan hangosan,
különösen dobogott, hogy nem tudott többé hanyatt feküdni, fölkelt és
kezét kidugta az ablakon.
Nem is pelyhek, teljes, nagy, puha tollak estek a tenyerére. Olyan hó
volt ez, mint a milyen nem esik a világon sehol, csak erre az erdélyi
havasok fölött. Nem is havazás ez többé, mert az egész levegő-ég egy hó,
a föld felett s az ég között egy fehér, puha, sűrű, de könnyü elementum
foglalja el a levegő helyét. Mintha a világ ujonnan formálódnék, mintha
a föld egyszerre más plánéta lenne… És mintha ez a különös állapot, ez a
szomoru, félelmes, édes muzsika meg nem szünnék soha.
– Nagy hó, finom nagy hó! – mormogta magában a vak ur és odaült az
ablakhoz, hogy jobban hallja, mint muzsikál az éjben neki egész
operákat, regéseket, hősit, fényeset…
Milyen gyönyör hallgatni is ezt az ezüst éjszakát, hát még belemerülni
testestől, lelkestől, nekiindulni a fehér végtelenségnek, a puha
hullámokon, fekete vadat üzve. Menni, csak menni, loholni előre, sziklán
föl, sziklán le, kis hegyi lóval szügyig merülni a havas szakadékba… Nem
aludni, nem enni, csak be, be a rengetegbe!
A várkastély körül ötvenezer hold erdő terül el. Minden szál fa benne –
Ábrám grófé. Tavaly ilyenkor harmincz napig vadászott benne és nem lelte
végét. Pedig erőnek-erejével végére akart járni… Kidőlt mellőle
mindenki; az urak a hidegtől feketére égett ábrázattal átszöktek tőle,
előle, Moldovába. Maga is, a fagytól olyan ábrázattal, mint az ében,
visszatért a harminczegyedik napon.
Most ez jutott eszébe és haragudott magára. Ez egyszer ki kellett volna
magát tombolnia, nem futnia gyáván, inkább meghalni, ott fagyni a hóban,
pakulár lelt volna a holttestére és nem tudta volna, hogy kicsoda.
Elásta volna, esett gödölyék mellé…
Megborzongott, a hó befujt az ablakon. Meghalni, nem. Tehetetlenül
feküdni, nem parancsolni önmagával, türni a mint vele, fölötte csinálják
a hókusz-pókuszt. Meghalni, elesni, olyan tehetetlenül, mint egy vén ló,
a ki teleette magát friss luczernával.
Ilyen rettentő düh soha sem fogta el még állapota ellen. Fogait
csikorgatta az éjben és szerette volna megrázni a kastély oszlopait,
hogy fölötte összerogyjék az és vele eltemessen mindent.
De a harmadik szobából, a nyitott ajtón át a kis Penészvirágnak, az
asszonynak egészséges, édesded lélekzése hallatszott be. Ugy aludt, mint
egy gyermek, míg a pitvarból izgatott és hangos, férfias
lélekzetvétellel szunnyadt a kis Péter. Néha álmában szólt egyet-egyet,
kutyát, lovat szólingatott, kergette a vizslát a vadtól: «csiba te!»
«Az éjjelt érzi!» – susogta Ábrám és hirtelen gondolva valamit,
rányitotta az ajtót. A gyerek nyomban fölébredt és fölült vaczkán.
– Öltözz! – szólt Ábrám.
A gyerek magára kapta a bekecsét.
– Megyek valahová?
– Együtt megyünk. Huzz csizmát is. Menj ki, nyergeld fel Muczit meg
Barabolyt. De ne verj föl senkit. A fegyver-szálából hozzad ki a
Lazarinómat, vadászkést is hozz, magadnak is fegyvert, de nem göbecscsel
hordót. Férfi fegyvert, bírod?
– Bírom. Hová megyünk?
– Ki. Nem szünik a hó, nézzed?
– Szünik, mindjárt eláll. Hajnalra nem lesz.
– Ne beszélgess. Igyekezzél. Egy kettő.
… Megindultak a Korabgyia felé. A hátsó ajtón mentek ki, hogy a kapus
meg ne tudja. Valósággal szöktek s az ugy tetszett a gyereknek, hogy
szeretett volna nevetni. De nem mert, nem merészelt urára se nézni, a ki
mereven, de bizonytalanul ült a kis hegyi lovon. Erősen fogta a kantárt
és szorosan a gyermekhez tartotta magát:
– Vigyázz rám, ha Baraboly észre nem vesz valami bajt, te figyelj,
szólj. Világos van?
– Akár nappal. Merre menjünk.
– Neki egyenesen a Korabgyiának. A bánya felé, a forráson tul; be a
fenyvesbe. Jártál már ott?
– Nem, de megtudom. Messzebb van, mint a nyárfák?
– Messzebb. Három óra, de sietnünk kell, hogy ott legyünk pirkadás
előtt.
Serényen poroszkált alattuk a két kis ló. Nem esett velük semmi baj.
Ábrám és még inkább lova tudta erre az utat. Ritkás erdőkön mentek
keresztül. Halott vidéken, a hol még csak egy sármány se mutatkozott.
Csak a hol a fenyvesek kezdődtek, ott látott a gyerek valami mozgó
vörösséget.
– Róka! Róka! – kiáltá.
Nem szabadott reája lőnie.
– Majd benn a Korabgyiában! – szólt Wejér Ábrám egészen szeliden.
Ott akart üzni még egyszer vadat. Oda vágyott, annyi tüzzel, olyan
éhséggel, hogy ettől az érzéstől alig tudott lélekzeni is.
– Oda, oda, siessünk.
Beértek a fenyvesekbe. A lovakat itt kellett hagyniok, bekötötték egy
összeboruló fenyőpadmaly alá. A rövidebb, de a nehezebb ut most
következék. Kuszniok, mászniok, kapaszkodniok kellett. A vak ember
egészen összevérezte magát, lélekzete is elfogyott, minduntalan kérdezte
a gyereket, nincs-e itt mély!
– Nincs, nincs, csak ne tessék félni.
Nem félt, de a félelemnél egy sokkalta kegyetlenebb érzés kapta karmai
közé. Fölfelé igyekezvén, ugy érezte, mintha egy rettentő mélységbe
zuhanna lefelé, de nem egyenest, hanem hol erre, hol arra dobódva. És ez
alatt egyre vérzett, minden pillanatban megütötte fejét, hogy szinte
elszédült bele. A gyerek, mint egy mókus, ugy mászott előtte. Néha
lenyujtotta feléje kezét s neki belé kellett fogódzkodnia.
Fölértek. Benn voltak a rengetegben. Megállhattak egyenesen. Pihenni,
mindketten odatámaszkodtak egy fához. Perczekig nem tettek egyebet, csak
lélekzettek. Előbb jól kellett lakniok ezzel az élettel itt, csak azután
ocsudtak föl.
Már reggel volt. A sötét luczfenyők alatt világitott a hó. Az erdő
mélyében végig-végig rezgett a napnak egy erővel betolakodott szilánkja.
Elhullajtott aranyszögek ebben az óriási kriptában, holott örökös
szomoru zsolozsmákat, fájdalmas halotti énekeket zizegtek a fehéren
mumifikált tűlombok. Egy végtelen halotti mise, melyben a nagy, kinőtt
fenyvek celebráltak, a törpe, koldus, kopott kis fák ministráltak. –
Folytonos orgonazugás, mely, ha elállt egy pillanatra, ujra kitört
nagyobb erővel, olyan forte, hogy szinte beleszakadt az ég.
– Megfulladok, vágd szét a bekecsem gallérját! – nyögte Wejér Ábrám,
szédülve a kéjtől, a fájdalomtól.
A gyerek megcselekedte a parancsot. A vak ember bele fogódzkodott a
kezébe.
– Vigy feljebb, valami tisztásra.
Elvezette.
Állits egy nagy, széles törzsü fához. Add kezembe a fegyvert. Vadászni
akarok.
A gyerek odaállitotta, maga pedig odahuzódott egy száraz törzs mellé és
vizsgálgatta a fák koronáit.
Ábrám kezébe fogta fegyverét és kereste rajta a kakast. Keze most
fázott, nem találta. Ingerültén akasztotta vállára.
– Nem látsz valmi nyomot?
A gyerek elszaladt körülnézni, majdnem egy negyedóráig volt oda.
– De; róka- meg medvenyomot.
– Bizonyos vagy benne?
– Bizonyos.
– Nem félsz?
– Nem.
– Mit fogsz tenni, ha jönnek?
– Lelövöm.
– Majd csak én.
A vak ember ujra kezébe fogta a fegyvert, figyelt, hallgatódzott olyan
szenvedélylyel, hogy arcza szinte eltorzult bele! Visszafojtotta
lélekzetét is, hogy jobban halljon.
Hallott. A rengeteg megmozdult, a halotti kórus fölött diadalmaskodott
az élet. Mindenfelé megmozdultak a vadak, ordasok jönnek csapatostul,
medve topog magányosan, maga alá törve a tűlevelü cserjéket… Még olyan
vadak is, melyek nem tanyázhatnak itt, most ide eltévedének. A makkosból
erre bujkál a rőt-vad és éles röffentésének karéneke hangzik… Rüggyent a
szarvasünő… Fölötte fajdkakas szól, császármadár hullatja fölülről a
havat…
És most mind e zaj egyszerre elful. Hatalmas bőgés remegteti meg a
végtelen, a visszhangos kriptát. A vak ember arczán kiüt a verejték,
fejét odaszorítja a fához, világtalan szemeit tágra nyitja, kezével
reszketve keresi fegyverének kakasát és suttogja magának:
– A bölény, ez a bölény!
Az utolsó bölény, melyet negyven évvel ezelőtt itt ejtett el apja, nem
pusztult el, itt van, él, csörtet feléje rettentő robogással.
Nekivadulva jön, mindjárt itt lesz a királyi vad, az első, a
legnemesebb, a legerősebb, melyet ősei dárdával, buzogánynyal üztek,
mert golyó nem fogta… A kihalt vadkirály, melynek fajtája ez országban
elpusztult egészen, nincs már talán csak egy, az utolsó…
– Hallod, a bölény! – suttogá Ábrám.
A gyerek nem értette, nem hallott semmit.
Wejér Ábrám hallgatta tovább, mint közeledik feléje, már látnia is
kellene, már biztosan feketélik… Jön, eltiporja, rettenet.
Fölkapta fegyverét és lőtt a levegőbe.
A durranástól kijózanodott. Kietlen csend, egy feketeség volt körülötte.
Sóhajtottak a fák, miserere deit zizegtek a lombok. Kripta volt ez,
semmi élet sehol.
Egészen magához tért:
– Nincs itten semmi, gyerünk!
– Várnunk kellene, méltsás uram. Valamit hallok, mintha ordas söprené
farkával a havat…
Vártak egy kissé. A vak ember szótlanul meredt maga elé, a gyerek
izgatottan mászkált a hóban. Egy félóra is eltelt igyen. Zaj
hallatszott, megint elhallszott. A szellő is megállt szinte egy perczre.
Ebben a halotti csendben egyszerre megszólalt Wejér Ábrám. Rekedten
beszélt, majd hirtelen olyan érczczel, hogy Péter megrémült belé.
– Kölyök, haza tudsz-e innen menni magadban?
– Haza.
– Jól van, derék gyerek vagy, állj velem szembe. Vagy tíz lépésnyire, ne
nagyon távol.
A gyerek oda állott, Ábrám folytatá:
– Ne félj semmitől, nem lesz semmi bajod. Erősen meg van töltve a
puskád?
– Meg! – motyogta a gyerek reszkető szájjal.
– Derék gyerek vagy, nem félsz. Nem szabad sohasem félned. Magyar vagy:
tudsz-e egy zsoltárt? Mondd.
Péter mondta.
Ábrám gróf lehajtott fejjel hallgatta, majd ránditott egyet vállain,
egészen kiegyenesedett, kigombolta mellén a bekecset, hogy meztelen
melle látszott és szólt:
– Vigyázz reám. Számolni fogok: egy, kettő, három. A mikor a hármat
mondom, már czéloztál és lősz ide, nem máshová, vigyázz!
A gyerek alig tudott már lábán állani. Kitörte a hideg, lázban volt
egészen, szeretett volna elfutni, de nem tudott. Büvölet tartotta itt e
tehetetlenül is óriás hatalmu emberrel, ezzel a királyi vadak
legutolsójával, kinek világtalan szeme is jobban tudott parancsolni,
mint mások ép tekintete…
Ott álltak egymással szemben. A gróf meztelen mellén szíve helyére
mutatva, a gyerek dideregve tartván kezében a puskát.
– Vigyázz! – kiáltá Ábrám. Emeld föl a puskát, czélozz.
A gyerek eszméletét vesztve, fölemelte fegyverét, nagy, csontos fejéhez,
ahhoz a fejhez, mely kicsinyben tökéletes mása volt annak a hatalmas
főnek, mely ijesztően, parancsolólag, büvölettel meresztette rá szemeit…
– Egy… hangzott érczesen.
– Kettő…
Mintha e pillanatban a gyerek láza egyszerre elmult volna. Egy másik láz
kerekedett föléje. Az a vad tűz, melyet egy házasságot törő nagy ur
lopott be az ő paraszti vérébe. A pusztitás, az öldöklés, a hősiesség,
az akarat, a vér után való vágyakozás forró vágya… Keze nem reszketett
többé, izmai megfeszültek, szeme megvilágosodott, czélzott és mikor a
«három» felhangzott, annak második szótagja beleveszett egy durranásba –
és abba a zajba, melyet egy hatalmas test zuhanása okozott a szűzi
csendességben.


JISBI BÉNOB.

A kályha mellett ült a négy fiatal ember, kettő czilinderrel a fején;
krumplit sütöttek.
– Jó volna egy kis szalonnát pirítani! – mondá Vratarits Titusz.
– Büdös lesz a szénen; fára pedig «pénz nincs van!» – jelentette ki Kohn
Herman, a ki a fapénzt – mely nem volt – kezelni szokta.
Meg kellett elégedniök a krumplival. Nem is békétlenkedtek; ez az itthon
való vacsorázás, a vizes kolompér serczegése a sütőben: családias
idillikus, falusi hangulatot keltett a négy fiatal emberben, a kik egy
községből kerültek ebbe a rettentő nagy városba. Ebbe a gazdag
Budapestbe, holott az ő nagy szegénységük úgy eltűnt, mint négy csepp
esővíz a Dunában.
– Almát is lehetne enni, sütni! – szólt Bazsó és fitymáló duhajsággal
húzta a szemére fényes czilinderét.
Vratarits mosolygott:
– Edd meg!
Megvetéssel tekintettek a szoba sarkában pirosló, részint már érett
alma-rakásra. Teli voltak almával e télen, azt reggeliztek, azt
uzsonnáltak. Úgy érezték, hogy kicsirázik, fává, egész almaerdővé nő már
bennük. Soh’se fogytak ki belőle; a Herman anyja, a ki gyümölcsös kofa
volt Gyöngyösön, minden héten küldött egy kosárral, de a postabért nem
fizette meg érte; iszonyú volt kikeríteni. Herman gyöngyöket izzadt, de
a világért sem engedte, hogy visszaküldjék. Ez az alma éltette, de
egyszersmind tönkretette őket. Csak arra volt nagyon jó, hogy a
tekintélyöket emelte a Mária-utczai lakás háziasszonya előtt. (Közvetve,
gyermekei által.)
– Holnap ki fogom vetni ezeket az almákat! – jelentette ki Vratarits,
elkedvetlenedve azon, hogy a krumpli nem akart puhulni. Jisbi Bénob, a
negyedik fiatal ember, a nagyevő már így rágcsálta, félnyersen. Éhesek
voltak mindannyian és egy kissé irígykedve néztek Kohnra, a ki, mint
rendesen, öt krajczárért groji sajtot hozatott. Muszájt sajtot ennie
vacsorára, különben nem tudott aludni az éjjel. Kultusz, gyógyszer és
legnagyobb delikatesz volt neki az a kis darab sárga étel. Hogy ette! jó
Isten, hogyan ette! Előbb ünnepélyesen megszagolta. Aztán megszagolta a
papirost, melyben hozták. (Egyáltalán mindent megszagolt, a mihez
hozzányult.) Aztán elolvasta a papiros tartalmát. Leginkább végrehajtási