A nap lovagja: regény - 08

Total number of words is 4164
Total number of unique words is 1979
34.2 of words are in the 2000 most common words
47.7 of words are in the 5000 most common words
55.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ez és nemsokára vége lesz!» Halál és vers ilyenkor! A fiatalember előbb
költő volt, szegény!
… A férfi szólalt meg elébb:
– A miss, mit csinálhat lent a miss!?
– Nem bánom én! Aludni akarok egy keveset. Itt.
– Valaki kaparász az ajtón!
Nem volt senki. De egy pár percz mulva az ajtó mögött csakugyan
fölhangzott az angol nő csendes kétségbeesése:
– Annie, Annie!
– Azonnal, megy!
Ment. Oly büszkén és bátran, mint a hogy jött Ám tekintetének
tisztaságába, mintha valami új, idegen szín remegett volna meg. A
csodálkozás zavara volt ez? Valamit nem értett, valamit kérdett? Ám
lelkének e megriadása nem tartott csak egy pillanatig. Nemes, gőgös és
elszánt leány volt, abból a fajtából való, a mely oltár előtt, a mikor
esküszik, oly hangosan mondja ki az «igen»-t, hogy hallja az egész
templom…
Kezet szorított – jó erősen – a férfival és hangosan szólott:
– Isten veled. Az uram lettél!
A fiatalember kezet csókolt és halkan mondá:
– Nem lettem az. Bátran férjhez mehetsz, ha…
Az ajkán volt a mondat: «ha a bátyád lelő, mint egy kutyát!» De
bátorsága nem volt ehhez a gazsághoz – mint egyébhez sem – és az ajtó is
nyitva volt és előtte téglavörösre sírt ábrázattal a miss. Elmentek és
az ujságiró egyedül maradt. És most érezte csak teljes összeomlását,
most látta csak tökéletes plaszticzitással, mi történt vele. Áll a szoba
közepén, nem tudta mihez fogjon. Leülni nem mert attól való féltében,
hogy teste elveszíti minden akczió képességét. Állt mereven, téveteg,
ostobán és a vágya az volt: ha futni lehetne innét! El messze,
nyomorúságos, rossz szagú, kicsinyes és földhöz ragadt viszonyai közé.
Egy meleg, füstös, de biztos pesti kávéházra gondolt mint ideálra. Ha
még egyszer annak a nagy ablakja mellett ülhetne és nézhetné, hogy kint
az utczán mint söprik az aszfalt porát a kövér ügyvédnék és más egyéb
kövér zsidónék… Ha spanyol vagy ó-franczia történelemből vett drámáinak
és jellem-vígjátékainak jambusait – mint a hogy szokta – kávészó mellett
a márványasztalra irkálhatná, még csak egyszer!
Estefelé járt. Megjött egyik segédje, az ujságiró.
A másik ujságiró agyonczigarettázott hangja már a folyosón hallatszott.
E különben rossz és feltünően szükmellű fiatal embernek különben is
olyan vastag, erős és rekedt hangja volt mint egy dobos káplárnak, a ki
hozzá van szokva ahhoz, hogy dobpergés közepette vezényeljen. Az
ujságiró ezen a hangon beszélt és ehhez képest nem valami gyengéden:
– Gyönyörű verekedés, gyönyörű helyet találtunk, passzió… És lefőztük
őket: minden ajánlatukba belementünk. Szó nélkül! Lássák, hogy mi egy
ujságiró. Vontcsövüt ajánlottak: jó. Kis távolságot: jó. Nagy avanceot:
tessék. Meg voltak hatva.
– Köszönöm.
– Nincs mit. A zsandár nagyszerűen viselte magát.
A zsandár volt a másik segéd. Egy csendőrkapitány; látszólag csupa
pirosság, egészség, erő. Nemrégen az egyszerű őszinte jókedv maga, a kit
egyszerre a legcsekélyebb ok nélkül elfogott a melankolia, napokig
szólt, sírt éjszakákon át. Itt volt a fürdőben, hogy gyógyíttassa magát,
összeakadt a beteg ujságiróval és az viczczekkel próbálta kezelni. Kevés
vártatva az is feljött, hogy Asztalos Aurélnak átadja a jegyzőkönyvet és
inkább szokásból, mint előrelátásból megirassa vele az úgynevezett
«önvádoló» nyilatkozatot. Ez egy levél volt, a melyben a lovagias térre
lépett ujságiró elismerte, hogy ügye körül minden az ő akaratával
beleegyezésével történt és halála esetén sem a segédei, sem senki más
nem hibás.
Asztalos Aurél gépiesen megirta és aláirta a levelet és erőltetett
mosolylyal csak ennyit jegyzet meg:
– Tehát oly biztosnak tartják az urak? Hátha én terítem le az
ellenfelemet? Úgy érzem, én lövöm le; most érzem, biztos vagyok benne!
Hit nélkül, izgatottan, szinte sértő élességgel beszélt. Haragudott a
segédeire, különösen az ujságiróra, a kit ellenségének tartott és most
bánta is, hogy a nyakát épp az ő kezébe adta. Gyanakodva nézett rá, nem
tör-e az élete ellen irigységből, ki tudja, milyen okból?! Azután ez a
búkóros zsandártiszt, a kinek ő és minden Hecuba! «Rosszul csináltam ez
ügyben mindent, mindent!» Erre a végső eredményre jutott és tört erélyét
valahogy össze akarta foltozni, ujra, jobban csinálni. Eldobni a
jegyzőkönyvet, az egész eljárást, uj embereket szerezni… De csak az
akaratnál maradt, és egy kis heveskedésben kiadta minden erejét:
– Úgy látom, engem itt mészárszékre akarnak vinni. Egy sértésért, a mit
odahaza kölcsönös nyilatkozattal elintézünk. De én nem fogom magam
hagyni. Én nem félek, nem tartok semmitől. Ki fél?
Az ajka fehér volt, szokása ellenére heves mozdulatokat tett, az asztalt
verte. Aztán elcsendesedett, megkérlelte az urakat, megadta magát. Ember
lett ujra: megmosakodott, átöltözködött átment a herczeghez, hogy
jelentést tegyen ő fenségének. A főmagasságú úr előtt egy kis
komédiázásra is volt ereje: mint egy katonatiszt, úgy jelentett. A
fenség mindent helyeselt, és csak azt kötötte a fiatal ember szivére,
hogy tépést, sok tépést és egy fazékba tiszta vizet vigyenek magukkal.
És hogy a kommandóra vigyázzon; az a fő! Még csak Juli előtt kellett
rapportra jelentkezni de sem nála – és egyáltalán senkinél – nem volt
érzékeny a jelenet. A fiatal ember csudálkozva, sőt némileg irritálva
tapasztalta, hogy az ő ügye – az ő ügye és itt senki sem hajlandó magára
venni. Maga Juli is feltünően objektive viselkedett; igaz, hogy a fenség
előtt és ágyban fogadta. A nép e keresetlen leánya a herczegnőktől
megtanulta, hogy minden nagyobb emóczió után két-három napra ágyba
feküdjék. Egy magas – és egy alacsony – társaságbeli babona szerint a
szépség huzamos megtartására ez a legalkalmatosabb mód, ám Juli e
babonát némi ténykedéssel is elősegítette. Ezekre az alkalmakra külön
kifestette magát, kibontott, loknis parókát vett föl és abba piros és
fehér leandert helyezett. Ellenben a rolettákat nappal is leeresztette,
a villamos lámpásokat pedig meggyújtatta. Kissé polichrom ágyában – a
paplana nyusztprémes fekete selyem, a párnája halvány violaszin – úgy
feküdt mint egy bálvány és a fenség sohasem tisztelte oly erősen, mint
ez alkalmakkor. Az ujságiró is elfogódott egy kissé, midőn belépett a
különös szentélybe, holott ezüst kannákban fenyő meg violaillat
gőzölgött. Rejtelmes, sőt tündéri volt itt minden, de a beteg józan és –
alkalmasint fejfájása miatt kedvetlen – hangja magához térítette.
– Nos, – kérdé – megvolt már az a szamárság?
– Meg! – hazudott nagylelküleg az ujságiró.
– Nem történt baj? Tudtam, hogy nem lesz. Maguk mai férfiak okosak!
Valami kis gunyolódás volt a Juli haragjában. Az ujságiró szivesen
elviselte azért a hálás és csudálkozó tekintetért, a mit a herczegtől
kapott. Általában igen csinosan és méltóságteljesen viselkedett, a mi a
fenségnek is annyira feltünt, hogy jutalomképpen karonfogta és bevitte a
dolgozószobájába. Leültette és ő maga föl és alá járkált, meg-megállva a
fiatal ember előtt, a kire hol igen haragosan, hol nagyon
szeretetreméltóan, de mindig igen áthatóan tekintgetett. A herczegnek
úgylátszik valami ötlete támadt és azon buzgólkodott, hogy azt formába
öntse. Kezdetben csak rövid, fölöttébb rövid mondatokra szorítkozott.
Majd egy hosszabba fogott, de azt hirtelen abban hagyta.
Az egész beszéd valami paraenezis-féle akart lenni; volt benne valami a
vallás vigaszából, az erkölcs és a katonai bátorság dicséretéből. Egy
ponton már-már beleszövődött egy kis szentimentálizmus is: a fenség
kilátásba helyezte, hogy arra az esetre, ha a fiatal ember most el nem
esik és ha egyáltalán nem hal el hamarabb, mint ő – a mi nem valószinü –
akkor kötelességévé teszi a Julival való foglalkozást. Keresse föl
gyakran, beszéljenek róla… A fenség nem volt jó szónok, de hogy jó szív,
ezt ezuttal is megmutatta. Végül azonban – midőn a fiatal embert
elbocsájtá – nem fogott vele kezet. Feledségből vagy babonából, vagy
mert az ujságiró fölbuzdulva a meleg bánásmódon és elfeledkezve magáról,
csaknem előre nyujtotta magáét?! És ezt az eljárást nyomban megróni
férfias kötelesség?
A fiatal ember, hogy a palotából távozott, megint csak elvesztette
ruganyosságát. Megpróbált vacsorázni. A legelőkelőbb helyre ment és a
Samu frissen érkezett pénzéből olyan vacsorát rendelt, a milyent
franczia nagy cocotteok, vagy balkán fejedelmek szoktak. Étvágy nélkül
tömte magát; de bárha erőltette, hamarosan eltelt. Fölszedelőzött,
hazament lefeküdni:
– Úgy is korán kell fölkelnem! – mondá hangosan és – szemben magával –
gunyosan is. A mi nem igen sokszor történt meg vele eddig: most
megvetette magát. És szeretett volna elszeparálódni attól az egyik
lényétől, a melyet ostobának, ügyetlennek és a pusztulásba rohanónak
ismert föl.
– Utálatos vagy, utolsó vagy! Fuj!
Megundorodott magától. Ámde épp ily mértékben kitört rajta önimádása is.
Heves járkálása közben megállott és belenézett a szobája nagy toilette
tükrébe:
– Asztalos Aurél! – szólította meg magát és kissé meghajolt.
Borotvált puha arczát a mint nézte és köszöntötte az ujságiró, nem
öntudatát kereste. Az fix volt, meg nem rendült. A miért üdvözölte
magát, az volt, hogy a visszatükröződő fejben ráismert a kis
szabó-fiura, Asztalos Rellire. Arra, a ki tiz szem cseresznyét és egy
nagy darab kenyeret vacsorált, vagy ehhez hasonló értéküt, idény
szerint. A ki tiz évig meztelen lábbal járt odahaza és így – meg
ingujjban – akárhányszor leszaladt a piacz boltba czérnáért,
bélés-szövetért, daráért. Ugyanaz, a ki a katolikus tápintézetben nem
egyszer vett tésztát a gyerekektől azon az áron, hogy tízszer engedte
megfricskázni rendes és mindig takaros orrát. A nem zajos, de jókedvű,
kissé alantas természetű, szükös viszonyok között élő mesterfiú volt ő
most is és az a gavallér, a ki most bajba került, csak egy fölvett
figura; alig van köze hozzá. Mért volt az ostoba, mért akart mindent és
mért rontott el mindent? Módja volt hozzá, hogy kikerülje a helyzetet,
holott egy rossz nő becsületéért koczkáztatnia kell egész életét – és a
Relliét is – és nem vigyázott, elbizakodottságában fejjel rohant a
falnak.
A szabófiúnak erős kedve támadt arra, hogy nehéz helyzetében ne kövesse
a gentlemant.
«Nincs is jogom reá! Mit csinál _akkor_ anyám?» Ezzel a kitünő
kifogással élt, bárha ő is tisztában volt azzal, hogy nagyban és
egészben nem ő tartotta édesanyját. «Véletlenül kerültem ebbe a világba»
folytatta tovább magánbeszédét, «az ő erkölcseik nem az én erkölcseim.
Más társadalom tagja vagyok; ott csak elélek és ez a fő!»
Az életrevaló kis Relli nem hagyta magát, kézzel-lábbal tiltakozott a
fizikai megsemmisülés ellen. «Felvilágosító leveleket irok ide is, oda
is; hajnalban utra kelek és a magam módja szerint élek tovább. Senki sem
fog zajt csapni belőle. Az ujságiró? Csak meg kell kérni. Jegyzőkönyvet
vesznek fel és abban megbélyegeznek? Ki fogja azt valaha prezentálni?
Aztán mi közöm hozzá. Jól van, tehát nem való nekem a lovagias eljárás!
Beteges ember vagyok, elnyűttem az idegeimet. De okvetlen szükséges,
hogy lovag legyek? Mennyi kollegám él anélkül! Tekintélyünk egymás előtt
így sincs, úgy sincs. Legfeljebb nem sértek senkit. Ovatosan élek. A
természetem úgy is a béke. És ha akármi történnék is, lemészároltatni
nem engedem magam!»
Relli nem beszélt magához dialektikával. Ám Asztalos Aurél sem volt
ostoba lény; voltak ellenérvei:
«Próba, szerencse! A ki nagyot koczkáztat, nagyot nyerhet. Te találsz a
szivébe, szerte robbantod! Még csak ez kell a karrieredhez.
Magyarországon a ki párbajban megöl valakit: – «megcsinált ember». És a
többi diadalod ehhez! Egy uj fajta sas szállt fel a horizonton: a világ
bámul, tapsol és odaenged – ijedtében és csodálatában – a hová csak el
akarsz jutni. Az első fiatalember lehetsz a hazában. Julitól irigyelni
fognak a valóságos herczegnők és ki tudja… A mi pedig Nuszikát illeti, ő
egy gyönyörű, de végtelenül könnyelmű kis leány. Köszönjék meg, hogy nem
bántam vele úgy, a hogy más az én helyemben. Fáj, hogy fájdalmat kell
neki okoznom; de nem én akarom. Belém akadtak erőnek erejével. És talán
nem is azért, a miről szó esett? Kifogás volt az egész? Annie mellől,
láb alól el akart tenni a bátyja? És egy szót se szólt volt a hugának.
Ezek ilyenek; ezek képesek az ilyesmire. Hidegek és némák, mintha
aczélból volnának. Mily gyönyörűség lehet őket egyszerre leteríteni. És
lehet. A kezem remeg: de a szerencsém azért biztos!»
A mesterember fia fellángolt a haragtól és a türelmetlenségtől: oktalan,
ábrándozó, elbizakodott dilettáns. Ez nem vers, ez nem frázis, ez
mathematika. Nem érzed-e, hogy jön homlokod felé a golyó, hogy süvít,
süt, pörköl, egy ütés és – sötétség!
Asztalos Aurél elvágta a dialogust; nem birta tovább. Elfordult a
tükörtől s arra vágyott, hogy mind a két én-jétől megpihenjen egy kissé.
Körülnézett a szobában és tekintete az éjjeli asztalkára esett, a hol az
aznap érkezett levelei voltak kikészítve. A levelezése az utóbbi időben
rendkívül megnőtt; a levélirók valahogy megérzik, ki van en vogue és azt
elárasztják. A mint az írások között turkált, megint megnőtt és
jelentőségteljes lett előtte a mostani alakja. Átfutotta a
jószágigazgató és a pártelnök aznapi jelentéseit: – kincsért sem lehet
fogni ellenjelöltet, még öt nap és a képviselői megbizatás a kezében.
Ott hevert a lapra vonatkozó szerződés is, aláírták az alapítók és
vállalkozók. Ebben miniszteri fizetés biztosíttatott neki sok
esztendőre. A régi szerkesztőjétől valóságos szerelmes leveleket kapott.
Samu írt, hogy ne sajnáljon magától semmit; pénz van bőven. (Az öreg
trafikosnéval a dolog rendben, máris ide adta a a takarékpénztári
könyvét.) Az anyjának még Bécsből küldött egy fekete csipke fejkötőt,
azt köszöni meg a szeretetnek annyira erős hangján, a mely már fáj.
Meghivások, jelöltetések. (Sok egyesület máris megszimatolta.) Julinak
egy aznapi, még felbontatlan levele, a mely olyan meleg volt, mint a
milyen hideg ő fensége előtt való aznapi viselkedése. Egy kis tok volt
mellette. A herczeg barátnéja opálköves arany inggombokat küldött és a
gombokba bele volt már vésve a dátum, a melyen exponálta magát érte.
Megint inggomb! Talán a fenség ötlete volt ez; de hogy készült el olyan
gyorsan? A vésnököt állandóan magukkal hurczolják ezek?
Az ujságíró dühbe borult, megharagudott a szegény csinos kis tárgyakra,
lesöpörte azokat a földre és később sem szedte föl. Ámde kisebb
föllobbanásai nem birták eltéríteni generális érzésétől és az nem volt
egyéb, mint a – félelem. Menekülni akart a helyzetből, de nem mert. És
nem látta többé a módot sem: megcsinált egyénisége úrrá lett eredeti
lényén, a szegény kis Relli le volt győzve. «Egy ilyen pozicziót itt
hagyni oktalan félszből. Ilyen utálatos gyávaságba nem megyek bele!»
Határozott Asztalos Aurél és átengedte magát siralomházi hangulatának.
Levetkőzött, eloltotta a világosságot, megpróbált szerelmes órákra
gondolni, de tüzes golyók süvítettek körülötte, az ablak reszketett belé
és a nyomukon megpörkölődött, majd lángra lobbant a takarója. Felugrott,
felöltözködött és azzal a kifogással, hogy segédjét, az ujságirót még ma
éjjel szerződtetnie kell a lapjához, elindult, hogy fölkeresse a kihalt
fürdőtelepen. Nem talált reá sehol; kénytelen volt elmenni hozzá a
lakására.
Egy alig pár lábnyi pallásszobában lakott a beteg ujságíró. Úgynevezett
turista szobában, a melyben egy ember épen hogy kinyujtózkodhatik, de
nem függőlegesen. A szűk ágyban ülni lehetett, de csak óvatosan. A mikor
Asztalos Aurél belépett, kartársa egy ily ülőhelyzet elfoglalásában
buzgólkodott, hevesen czigarettázva hozzá, mintha a füst erejétől is
várna segítséget. Az éjjeli vizit nem lepte meg, épen csak papiros
mellét és vézna lábát sietett elrejteni.
– Ne zavartassa magát, mindjárt megyek, csak –
– Valami baj van?
– Nincs.
– Nem tud aludni?
– Őszintén szólva, otthon nem.
– Ha akarja, átbeszélgethetjük az éjszakát.
[Illustration: – Ha akarja, átbeszélgethetjük az éjszakát.]
– Nem akarom elvenni az éjszakáját.
– Nekem ugyan el nem veszi. Éjszaka én úgy sem alszom. A szemem a
nappalhoz van szokva. Ha künn sötét van, izgatott vagyok. Csak azért
fekszem le, mert nem tudok mit csinálni.
– Én sem. – Tudja, hogy egy lapom lesz?
– Bánom is én. Megint egy új üzlet.
A pozicziós ujságíró nem igen merte tovább firtatni az ügyet a kis
ujságíró előtt, a ki egy ujságnál sem tudott megmelegedni. Azonnal ott
hagyta, a mint valamit «észre vett». Semmi mód nem tudott belenyugodni
abba, hogy egy hirlap nem mindig ideális intézmény, hanem gyakorlati
vállalkozás is. Azt az elvet, hogy a közönség kegyét kell folyton
keresni, gyülölte és az íróasztalokat verte a vastag botjával azon való
dühében, hogy nem szereti mindenki elég komolyan a hazát.
Hallgattak egy pár perczig. Aurél – összekuporodva – leült az ágy
szélére és szintén szenvedélyesen fujta a füstöt. A házigazda –
alkalmasint kötelességérzetből – mégis csak megszólalt:
– Aztán hol lopták a pénzt? Különben ne mondja. Ne beszéljünk ujságról.
Rossz nőkről beszéljünk.
– Az, az!
– De maga nem jól ül. Én majd fölkelek és maga feküdjék le. Egy kicsinyt
mégis pihenni kell!
– Ha zavartatja magát, inkább elmegyek. Tudja mit, ez az ágy szűk ugyan,
de ha nem alterálja, elférünk benne ketten is.
A rendes, a tiszta, az illatos ember bebujt a rendetlen, sokszor
mosdatlan, beteg szagú ember mellé:
– Az ujságírónak még sincs más senkije, csak az ujságíró! – mondá
bizonytalan hangon. Az ajkait nem tudta rendes módra kormányozni, meleg
borzongással jött reá a láz. Az ujságíró megérezte:
– Süt a teste. Magát a hideg mindjárt ki fogja lelni. Ne főzzek groggot?
– Ne. Beszélgessünk. Semmi bajom.
– Mit is izgatja magát? Érdemes is! Meglássa nem lesz baj. És ha lesz
is? Van-e szebb vég egy ujságíróra, mintha… Én boldog volnék, ha már ott
tartanék: valamiért meghalni. Maga mégis csak egy elvért, egy ideálért
áll ki és azért múlik el, ha elmúlik. – Én ugyan nem hiszem! Magának
rossz sejtelmei vannak? Az hiba; az nem csal, – sokszor. De mindegy.
Miről van szó? Arról van szó, hogy szépen, bátran, becsületesen, hozzánk
méltóan fejezzük be, a mit némelyikünk nem mindig szépen és a
mesterséghez méltóan folytatott. Az életet értem. De maga úgy néz rám,
mint a ki nem érti az egészet. Túl lenni mindenen, az nagyon jó. A
készülődés – úgy látom – nehéz egy kissé. Éppen azért, ha az ember már
egyszer elkészült –
Asztalos közbevágott:
– Mondja csak János, mért haragszik maga rám? Vétettem én magának
valaha? A háta mögött mindig a legnagyobb elismeréssel beszéltem
magáról!
– Én, haragudni? Nem is láttam még külön; én magukat együtt láttam.
Maguk az «Aurélok». Nem igazi ujságírók. Csak bejönnek hozzánk állandó
vendégszerepre. Ezt a fajtát én nem szeretem. De ne beszéljünk róla.
Magát, hogy megismertem… Erről se beszéljünk, mi? Ha akarja, elmondom,
mit gondolok magáról. Azt, hogy egy csinos, nem jelentékeny keresztény
fiatalember, a ki úr szeretne lenni. Egyéb baja nincs!
Mindketten erőltetve nevettek. Az ujságíró, – a kit Jánosnak neveztek –
fölült az ágyban és mintha megbánta volna, a mit mondott, szeretettel
nézett kartársa elborult arczára és ellágyult hangon szólott:
– Maga nagyon komolyan veszi ezt a saját ügyét. Ez a maguk baja és bűne.
A másokét, a nagy sokaságét kell komolyan, a magunkét tréfásan,
könnyelműn, mókával. Így ni!
A furcsa emberke most egyszerre kirugott a komoly hangból és azt
mimelte, hogy ő egy fiatal majom, a ki társát, az öreg majmot
bogarászsza, megszabadítja az alkalmatlan férgektől. A figura nem volt
esztétikus, mert a kis ujságíró még azt is elmimelte, hogy a megcsípett
állatkákat a fogai között összeroppantja.
Asztalos Aurélnak nevetnie kellett. János ujságiró abbanhagyta a tréfát.
Lefeküdt ő is; vézna gyermek-karjait bozontos nagy feje alá helyezte és
beszélni kezdett.
Az egyik ujságíró nyilván mulattatni akarta a másikat. Bizarr és
bolondos dolgokat beszélt neki:
– Az ujságíró czéhből addig nem lesz semmi, a míg nem él coelibátusban,
mint a római katolikus papság. Nőtlenségi fogadalmat kell tenni.
Kötelező mindenkire. A jó istenről nem szólva, a katoliczizmus mindent
ennek köszönhet. Az asszony, a gyerek, az egy család iránt való
kötelesség, útját állja, sőt megellenzi a nagy kötelességeket. A
hitvestárstól, a törvényes gyerektől nem lehet írni. A házas ujságíró
ruhát ír, húst ír, kávét ír, pelenkát ír. Az asszony mondja otthon:
«Maga szamár mért nem vette el. A pénzt el kell venni!» Ha kiadó volnék,
mindjárt elkergetném azt a munkatársamat, a ki megházasodik. Biztos,
hogy gyenge jellem, becsapták, nem tudott ellentállni. És milyen lesz
még! Most már kétszeresen félti a bőrét; először nem magáért. És ez
kifogásnak is jó. «Én igyam meg a levét?» Mondja és nem teszi. «Én
hagyjam itt a helyemet, a biztosat, a meleget? Ilyen semmiségért?» A
semmiség: a becsülete. Sőt nemcsak az övé: a másoké is. Sokszor annál is
több: az igazság. A házas ujságíró olyan, mint a kutya, a melynek
koloncz van a nyakán, kosár a száján. És miattuk megy visszafelé a
világ. Hatalomra kaptunk, valamint a papok, úgy is viselkedünk, mintha
azok lennénk és rosszabbak vagyunk náluk. A papok között mégis akadnak
olyanok, a kik hisznek is. És közöttünk? Ők legalább fanatikusak. Mit
teszünk mi? Minden művészetünket összeszedjük, hogy egy dologról az
ellenkezőjét mondjuk el annak, a mit gondolunk. De a házasság a fő bűn.
No meg a színésznők. A legszebb, legfrisebb rajongásokat foglalják
maguknak. Minden színésznőt kihordatnék a határra…
Az ifju ember nyilvánvalóan nem volt rendszeres elme. De alkalmasint nem
is akart ezúttal rendszeres szónoklatot tartani; inkább az volt a
törekvése, hogy vendégét szórakoztassa ezen az éjszakán. Soha ilyen
őszinte éjszakát, mint itt a havasok között. Valóban néma volt és
valóban sötét, komoly éjszaka, a melynek – úgy tetszik – sohasem lesz
vége. Az idősebb ujságíró mégis aggodalommal nézte az ablakot: mikor
melegedik, ritkul odakint a feketeség. De most még csak sűrűsödött és az
a fehérség, a melytől megrémült, csak a felhők mozgolódása.
Fölsóhajtott:
– Csak aludni tudnék!
Pedig nem is akart, nem is mert és a mikor kartársa – gyöngédségből – a
fal felé fordult, ő kérte, hogy beszéljen még. Az szívesen cselekedte,
de fogadkozása ellenére mindig csak a mesterségéről volt mondani valója:
– Az ujságírót szereti az isten és jól bánik vele. Nem vette-e észre? Mi
nyavalyásak vagyunk és egészségesebbek vagyunk, mint a mészárosok.
Százszor annyit élünk, mint más és mégis élünk addig, mint a
gyógyszerészek, ügyvédek vagy temetésrendezők. Bejön közénk egy nyaviga,
görvélyes, rajta az angol kór nyomai. A lélek csak hálni jár csúf, vézna
testébe. Más mesterségen ez ki nem telelne; itt: kitisztul, még meg is
szépül. Egy rosz esőköpönyegben és kis színes filcz kalapban
jelentkezik, hogy feljött az egészséges vidékről, az anyja emlője
mellől. És prémes kabátja lesz, czilindere lesz Pesten. De furcsa is!
Mikor temettek mi közülünk? Vagy tíz esztendeje meghalt valaki az
ujságírók közül, nem volt még harmincz éves. Ebből a tragikumból élünk.
Az izgalom határozottan jót tesz. Hogy az ember ki ne jőjjön a lázból, a
gázzal – robbanó és világító gázokkal – tele levegőből. Külön mikrobáink
vannak nekünk, hogy a többi górcsövi vadállat nem bír vérünkhöz
férkőzni? Élettani csuda a mi dolgunk és nyilván külön gondja van rá az
istennek. Máskép nem is lehet! Én elhiszem, hogy valamire való ujságírót
a golyó sem fogja!
– Csak vigasztaljon, vigasztaljon!
János némi megvetéssel nézett hálótársára; csak annyival, a mennyit a
vendégszeretet megenged:
– Maga barátom, maga más. Csak az eszével van a mi pályánkon. Maga csak
olyan talmi lovagja a napnak.
– A nap lovagja?!
– Az, az. Annak kellene lennie. Úgy kellene, hogy azok legyünk. Kísérni
a napot, teljes fegyverzetben. Vívni, verekedni, szenvedni, ölni vagy
meghalni készen azért az ideáért, a mit fölvet. Ki ezért, ki azért,
kinek mi áll a kezéhez. Lesni az ügyet, virrasztani fölötte, marakodni,
veszekedni miatta. Szép tempóban, urasan, katonásan, mint egy lovaghoz
illik.
Siralomházi hangulata daczára, Aurél valahogyan mégis figyelt. De a
definicziót, a mely most alakult ki a homályból, nem értette:
– A nap lovagja! – mondá. – Szép szó, de nem értem.
– Érezni kell ezt és nem érteni. Egészen tisztában magam sem vagyok
vele. Valami olyant gondolok, hogyha valakinek nem szabad czinikusnak
lenni, nekünk nem szabad. Nekünk: papnak, tanítónak és katonának kell
lenni egy személyben. Hittel teljesnek, tudósnak, jónak és elszántnak.
Valami újkori lovagfélének, a ki a naphoz szegődött gardenak. Mindennap
ujra kezdeni a munkát. És minden nappal úgy végezni, hogy a következendő
jobb, tisztább, szebb és bátorságosabb legyen. A vezérczikkírók ezt
jövendőnek nevezik és alaposan kompromittálták. A minthogy lassanként
kezdenek bennünk nem hinni és kezdenek belőlünk kiábrándulni. «Mivel
jobb ez nálunk?» – kérdik, a kik kivülünk vannak. «Honnan az ahhoz való
joga, hogy bennünket felizgasson, irányítson, vezessen, védjen,
tanítson? Különb ez nálam? Hol az isteni jel rajta?»
– Isteni jel? Szegény, csúf, éhes és esendő emberek vagyunk. A nemzet
pedig szegény.
A kis ujságiró dühbe borult:
– Egy csomó. – részint felnőtt – ember, összekerül egy helyiségben, a
hol nagyrészt puhafa íróasztalok vannak. Ír, ír. Állanak – egy közeli
helyiségben – mesteremberek, akik ólomdarabokat kapkodnak ki a
szekrényből és a míg ezt cselekszik, papirszeletekre néznek; rosz
papirosra, a melynek csak az egyik fele van beírva. Akkor egy nagy csúf
aczélalkotmányt befűtenek villammal vagy gőzzel. Mindjárt, mindjárt
meglesz ezeknek az egymásba kapcsolódásából az ujság. Az erő. A hatalom.
Nem hiába irígykednek rá a császárok: nagyobb, mint a császárságé. De
vajjon van-e rá joga, hogy nagyobb legyen? Alkotmányos-e, igazságos-e,
ha nem megkülönböztetett emberek írják? Kisebb, nagyobb, komikusabb,
komolyabb hősök. A kik az elhivattatást, a martiriumot keresik ott a
fenyőasztaloknál. Félkéz kalmárok, bomlott fantáziáju szépirodalmárok ne
jőjjenek ide! Ezek rontanak el mindent. Maga is. Jönnek élvezni a
hatalmat és leszedni a tejfölét. És kibujnak, félnek…
– Engem gondol! – mondá Asztalos Aurél apathikusan.
– Magáról most nincs szó. Maga kutyaszorítóba került, de legalább – a
mesterséghez méltóan – levonja a következéseit. Soha nem tette ki a
mellét semmiért, a mi értékes, nemes, a mi valami. És úgy került, hogy
odaállott – ha kell – meghalni egy rossz nő becsületéért. Ebben van
valami végzetes és van valami eszme is. Ferde helyzet, de érdekes.
Büntetésnek látszik; de szép. A más maitresseért elpusztulni – esetleg –
erre is csak ujságíró képes.
– Igaza van, ostobaság volt. De –
– Ne bántsam? Helyes. Hagyjuk ezt. Diszkrét ügyek. Valamivel csak agyon
kell ütni az éjszakát! Nincs valami írni valója, szokásból, babonából?
Nem ír az anyjának?
Asztalos Aurél nem felelt. Behúnyta szemeit és az alvás fölfogásával
zárkózott el a szegény ujságíró bizony némelykor kiméletlen beszédétől.
Értelmét egy kissé érdekelte is, a mit a furcsa ember beszélt; de
szívéhez nem férkőzött egyetlenegy példája és tanítása se. Mindjobban
belemerült csökönyös önzésébe és mély bánattal, fellángoló haraggal
gondolt arra, hogy odaengedte magát sodortatni, a hová jutott. A
tehetetlen dühtől, hogy mindezt nem lehet jóvátenni, szinte elalélt.
Csukott szeme, halotthalvány arcza megrémítette éjszakai bajtársát:
– Alszik – kérdé s meghallgatta lélekzését és szívverését. Konstatálta,
hogy «csak alszik» s a közös paplant egészen ráborította. Sőt a lábán
külön szépen megigazgatta. Ő maga pedig takaró nélkül meglapult a hideg
fal mellett és onnan nézte társa arczát, a melyet egyszerre hőség vagy
pirosság öntött el. Szeme két szögletében egy könnycsepp jelent meg. Az
izgága bajtárs asszonyos jósága – úgy látszik megszégyenítette és
meghatotta. Viszont ez is, mintha restelte volna, hogy rajtakapták.
– Maga mégis jó hozzám! – mondá Asztalos Aurél. – Mondja csak, mi annak
az oka, hogy maga még ahhoz is jó, a kit nem szeret?!
– Én nem vagyok jó senkihez. Van nehány elvem, ez az egész. A házi, a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A nap lovagja: regény - 09
  • Parts
  • A nap lovagja: regény - 01
    Total number of words is 4029
    Total number of unique words is 2107
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    41.9 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 02
    Total number of words is 4139
    Total number of unique words is 1910
    36.2 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 03
    Total number of words is 4152
    Total number of unique words is 1919
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 04
    Total number of words is 4131
    Total number of unique words is 2051
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.4 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 05
    Total number of words is 4161
    Total number of unique words is 1974
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    53.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 06
    Total number of words is 4152
    Total number of unique words is 1925
    33.4 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 07
    Total number of words is 4131
    Total number of unique words is 1890
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.1 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 08
    Total number of words is 4164
    Total number of unique words is 1979
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    55.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 09
    Total number of words is 4067
    Total number of unique words is 1978
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 10
    Total number of words is 3987
    Total number of unique words is 1999
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 11
    Total number of words is 4011
    Total number of unique words is 1899
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A nap lovagja: regény - 12
    Total number of words is 1447
    Total number of unique words is 762
    42.4 of words are in the 2000 most common words
    54.1 of words are in the 5000 most common words
    60.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.