A lángban álló szigettenger - 11

piaczra összeterelt rabokat és köztük azt, a kit oly régen keresett és
nem remélt többé viszontláthatni!
A küzdelem mindenesetre heves lesz. Starkos Miklós ugyan nem tudta
megérteni, hogyan lehet Elizundo Hadsine a foglyok közt, de azért a
fiatal leány előtte még mindig a korfui bankár gazdag örököse volt. A
milliók nem tünhettek el vele együtt. Mindig rendelkezésére fognak
állni, hogy visszaválthassa magát attól, a kinek rabszolgálójává lesz.
Semmit se koczkáztat tehát, bármilyen nagy összeget igérjen. Starkos
Miklós el is határozta, hogy ezt fogja tenni, még pedig annál nagyobb
szenvedélylyel, mert hiszen vetélytársa és boldog vetélytársa ellen
küzdött.
– Hatezer font! – kiáltá.
– Hétezer! – mondá a _Syphanta_ parancsnoka, a nélkül, hogy még csak a
fejét is fordította volna Starkos Miklós felé.
A kadi csak örülhetett a dolgok ilyetén fordulata felett; a két
versenyző jelenlétében nem is igyekezett elpalástolni megelégedését,
mely keleties komolysága alól is kirítt.
Mialatt a kapzsi tisztviselő már számítani kezdte az őt illető
százalékot, másfelől Skopelo kezdte elveszteni önuralmát. Megismerte
d’Albaret Henriket, majd Elizundo Hadsinet is. Ha Starkos Miklós, a
gyülölettől ösztönöztetve, még tovább makacskodik, az üzlet, mely
bizonyos fokig előnyös lett volna, nagyon roszszá lehet; főleg, ha a
fiatal leány talán már elvesztette a vagyonát is, ép úgy, mint a
szabadságát, a mi épen nem volt lehetetlen.
Félre is hivta Starkos Miklóst és néhány bölcs figyelmeztetést
koczkáztatott alázatos hangon. De szavai oly fogadtatásban részesültek,
hogy nem merte a kisérletet megújítani. Most már a _Karysta_ kapitánya
maga árverelt, maga kiáltotta ki az összegeket, sértő és szemtelen
hangon.
Képzelhetni, hogy az ügynökök, látván, hogy kemény csata fejlődik ki,
ott maradtak és izgatott figyelemmel kisérték a küzdelem minden
mozzanatát. A kiváncsiak tömegének érdeklődése nagy lármában nyilvánult.
Legtöbben közülök ismerték a sacoléva kapitányát, de egyikök sem ismerte
a _Syphanta_ parancsnokát. Még csak azt se tudták, hogy mit keres
Scarpanto vizeiben a korfui lobogó alatt vitorlázó korvett. De a háború
kezdete óta annyi mindenféle és minden nemzetbeli hajó foglalkozott
rabszolga szállítással, hogy egyáltalában nem volt lehetetlen hogy a
_Syphanta_ is ezt a mesterséget űzi. Tehát akár d’Albaret Henrik
vásárolja meg a foglyokat, akár Starkos Miklós, a szerencsétlenek
mindenkép rabszolgák maradnak.
A kérdés azonban öt percz alatt mindenesetre el fog dőlni.
A kikiáltó által közhirré tett legutolsó ajánlatra, Starkos Miklós e
szókkal felelt:
– Nyolczezer font.
– Kilenczezer! – mondá d’Albaret Henrik.
[Illustration: «JER»… MONDÁ SKOPELÓNAK.]
Újabb csönd következett. A _Syphanta_ parancsnoka, a ki teljesen tudott
magán uralkodni, a szemeivel kisérte Starkos Miklóst, a ki dühösen járt
fel s alá a nélkül, hogy Skopelo meg merte volna szólítani. Különben
most már semmiféle tekintet se fékezhette volna az árverési dühöt.
– Tizezer font! – kiáltá Starkos Miklós.
– Tizenegyezer – felelé d’Albaret Henrik.
– Tizenkétezer! – vágott vissza nyomban Starkos Miklós.
D’Albaret parancsnok nem felelt azonnal. Nem mintha habozott volna, de
látta a mint Skopelo Starkos Miklóshoz rohant, hogy megakadályozza
őrjöngésében, – s e közbelépés egy pillanatra másfelé fordítá a
_Karysta_ kapitányának figyelmét.
Ugyanabban a perczben, az öreg rabnő, a ki eddig oly makacsul
elrejtőzött, megint fölegyenesedett, mintha az jutott volna eszébe, hogy
megmutassa arczát Starkos Miklós előtt…
E pillanatban az arkassai fellegvár ormán egy láng villant meg, fehér
gőzök közt, de mielőtt az ágyúdörgés robaja a batisztánig elhatolhatott
volna, d’Albaret Henrik csengő és erős hangja újból megszólalt:
– Tizenháromezer font!
Nyomban rá az ágyúdörgés is hallatszott, a melyre számtalan
hurrahkiáltás következett.
Starkos oly hevesen taszítá el Skopelót, hogy az hanyatt esett… Most már
késő volt! Starkos Miklósnak nem volt joga tovább árverelni! Elizundo
Hadsine kisiklott a kezei közül és kétségkívül örökre!
– Jer! – mondá Skopelónak tompa hangon.
S aztán e szókat dörmögé magában:
– Olcsóbban is megkaphatjuk.
Aztán mindketten felültek az arabába, a mely őket ideszállította és
eltüntek azon út kanyarulatánál, a mely a sziget belseje felé vitt.
Elizundo Hadsine és Xaris már átlépték a batisztán sorompóját. A fiatal
leány d’Albaret Henrik karjaiba dőlt, a ki őt a szivére szorítá és így
szólt hozzá!
– Hadsine! Hadsine! – Egész vagyonomat feláldoztam volna, hogy önt
megválthassam.
– A mint én feláldoztam a magamét, hogy megváltsam a nevem becsületét, –
viszonzá a fiatal leány. – Igen, igen, Henrik! – Elizundo Hadsine most
már szegény, és most már méltó önhöz!


XIII. A «Syphanta» fedélzetén.
Másnap, szeptember 3-án, reggeli tíz óra tájban a _Syphanta_ felszedte
horgonyait és kevés számú vitorlával hajózott ki a scarpantói kikötőből.
A d’Albaret Henrik által visszaváltott foglyok egy része a fedélzet
alatt, a másik az ütegben helyezkedett el. Noha a szigettenger átszelése
csak nehány napot vett igénybe; a tisztek és a legénység egyértelműleg
azt akarták, hogy a szegény emberek lehetőleg kényelmesen legyenek
elszállásolva.
D’Albaret parancsnok már a megelőző napon megtette a kellő
intézkedéseket, hogy útra kelhessen. A tizenháromezer font kifizetését
illetőleg oly biztosítékot nyujtott, a melylyel a kadi teljesen meg volt
elégedve. A foglyok hajóraszállítása minden nehézség nélkül véghez ment
és az északafrikai bagnok kinjainak elviselésére itélt szerencsétlenek
nem egészen három nap mulva partra szállhatnak északi Görögország
valamelyik kikötőjében, a hol többé nem kell félteniök szabadságukat.
De a megszabadulást egyedül annak köszönhették, a ki őket Starkos Miklós
kezei közül megmentette. Hálájukat megható módon nyilvánították, mihelyt
a hajó fedélzetére értek.
Volt köztük egy «pappa», egy öreg pap Leondariból. Szerencsétlen
társaival együtt a hajó hátulsó része felé ment, a hol Elizundo Hadsine
és d’Albaret Henrik állt, néhány tiszt társaságában.
Itt mindnyájan letérdeltek és az aggastyán kinyújtá karjait a parancsnok
felé, e szókkal:
– D’Albaret Henrik, kisérjen mindazok áldása, a kiknek visszaadtad
szabadságukat!
– Barátaim, csupán a kötelességemet teljesítém, – mondá a _Syphanta_
parancsnoka meghatott hangon.
– Igen… mindnyájunk áldása… mindnyájunké és az enyim is, Henrik! – mondá
Hadsine és szintén térdre borult.
D’Albaret Henrik gyorsan felemelé őt, s ekkor e kiáltások: «Éljen
d’Albaret Henrik! éljen Elizundo Hadsine!» harsogtak minden oldalról az
üteg mélyéből a vitorlafákig, a melyeken mintegy ötven matróz állt,
hatalmas hurráhkat hangoztatva.
Csupán egyetlen egy rabnő nem vett részt e tüntetésben, ugyanaz, a ki
tegnap elrejtőzött a batisztánban. Midőn hajóra szállt, minden
igyekezetét oda irányzá, hogy észre ne vegyék a foglyok közt. Ez
sikerült is neki, és többé senki sem ügyelt rá, mihelyt a fedélköz
leghomályosabb szögletébe elrejtőzött. Nyilván azt remélte, hogy
észrevétlenül fogja el is hagyhatni a hajót. Talán ismerte őt valamelyik
tiszt vagy matróz? Mindenesetre fontos okai voltak arra, hogy meg akarja
őrizni inkognitóját azon három vagy négy napig, a melyet az átkelés
igénybe veend.
De ha d’Albaret Henrik megérdemelte a korvett utasainak háláját, mit
érdemelt Elizundo Hadsine azért, mit Korfuból való elutazása óta tett?
Tegnap így szólt: «Henrik, Elizundo Hadsine most már szegény és most már
méltó önhöz.»
Szegénynek, csakugyan szegény volt. Hogy méltó volt-e a fiatal tiszthez?
– itélje meg az olvasó.
Ha d’Albaret Henrik szerette Hadsinet akkor, midőn olyan komoly
események választották el őket egymástól, mennyire kellett szerelmének
fokozódnia, midőn megtudta, hogyan élt a fiatal leány elválásuk
esztendeje alatt!
Mihelyt Elizundo Hadsine megtudta, honnét származott a vagyon, a melyet
atyja örökségül hagyott rá, azonnal elhatározta, hogy az egészet
hadifoglyok visszavásárlására fogja fordítani. A gyalázatos módon
szerzett húsz millióból semmit sem akart megtartani. Tervét csak
Xarissal közölte. Xaris helyeselte az ifjú leány szándékát és a bankház
összes vagyonát csakhamar értékesítették.
D’Albaret Henrik kezéhez kapta a levelet, a melyben jegyese bocsánatot
kért és elbucsúzott tőle. Aztán Hadsine derék és hű Xarisa kiséretében
titokban elhagyta Korfut és átkelt a Peloponnesusba.
Akkoriban Ibrahim katonái még kegyetlen háborút viseltek Közép-Morea
lakosai ellen, a kik oly sokat és már oly régóta szenvedtek. Azokat a
szerencsétleneket, a kiket nem mészároltak le, elszállították Messenia
legjelentékenyebb kikötőibe, Patrasba vagy Navarinba. Innét részint a
török kormány által bérelt, részint a kalózok által előállított hajókon
elvitték őket Scarpantóba vagy Smyrnába, a hol állandó rabszolgavásár
létezett.
Elizundo Hadsine és Xaris, azon két hónap alatt, a mely eltünésüket
követte, semmiféle árt se sokalván, több száz foglyot vásároltak vissza
azok közül, a kik még nem hagyták el a messeniai partokat. Azután
főgondjuk volt őket biztonságba helyezni, részint az ioinai szigeteken,
részint északi Görögország szabad területén. Mihelyt ez megtörtént,
mindketten átkeltek Kis-Ázsiába, Smyrnába, a hol a rabszolgakereskedés
nagymérvben virágzott. Ide vitték nagy csapatokban a görög rabokat, a
kiket Elizundo Hadsine mindenekelőtt ki akart szabadítani. Az
északafrikai és ázsiai ügynökök által ajánlott áraknál annyival
magasabbakat kinált, úgy hogy a török hatóságok nyereségesnek találták
vele szerződni. Természetes, hogy az ügynökök kizsákmányolták nagylelkű
szenvedélyét, de több ezer rab neki köszönhette, hogy megszabadult az
afrikai beyek gályáitól.
[Illustration: EGY RÉSZÖK AZ ÜTEGBEN HELYEZKEDETT EL.]
De még több teendő is volt és e perczben támadt Hadsinében az a
gondolat, hogy két különböző úton induljon a kitűzött czél felé.
Csakugyan nem volt elég visszavásárolni a nyilvános piaczokon kiállított
rabokat, vagy drága pénzért kiszabadítani a rabszolgákat a gályákról.
Meg kellett semmisíteni a kalózokat is, a kik e hajókat elfogdosták a
szigettenger valamennyi vizeiben.
Elizundo Hadsine Smyrnában volt, midőn megtudta, mi történt a
_Syphantá_-val. Tudta, hogy mily czélból szerelték fel a korvettet a
korfui kereskedők. Tudta, hogy a hadjárat szerencsésen kezdődött, de
aztán nyomon követé a hír, hogy a _Syphanta_ elveszté a parancsnokát,
több tisztjét és a legénység egy részét, egy véres ütközetben, a kalózok
egyik hajóhada ellen, melyet állítólag Sakratif személyesen vezényelt.
Elizundo Hadsine azonnal érintkezésbe tette magát azzal az ügynökkel, a
ki a _Syphanta_ tulajdonosainak érdekeit képviselte Korfuban. Oly árt
kinált érte, hogy a tulajdonosok elhatározták eladni hajójukat. A
korvett tehát megvásároltatott egy raguzai bankár neve alatt, de
voltaképen Elizundo örökösének tulajdonává lett; az ifjú leány csak a
Bobolinák, a Modenák, a Zachariasok és egyéb derék honleányok példáját
követé, a kiknek a háború kezdetén saját költségükre fölszerelt hajóik
annyi kárt tettek az ottomán hajókban.
Hadsinenek kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy a _Syphanta_
parancsnokságát d’Albaret Henriknek ajánlja fel. Egy meghitt embere,
Xaris unokaöcscse, a ki görög eredetű tengerész volt, mint a nagybátyja,
titokban folyvást követte a fiatal tisztet, úgy Korfuban, a hol oly soká
és oly sikertelenül kereste a fiatal leányt, valamint Scióban is, midőn
Fabvier ezredes csapataihoz csatlakozott.
Ez az ember, Hadsine parancsa következtében, matróz minőségben szegődött
a korvettre, azon pillanatban, midőn a legénységet a lemnosi ütközet
után újjászervezték. Ő juttatta d’Albaret Henrik kezeihez a Xaris által
írt két levelet: az elsőt Scióban, a hol tudtára adták, hogy alkalmazást
találhat a _Syphanta_ törzskarában; a másodikat a hajó társalgótermének
asztalára tette le, midőn őrt állt az ajtó előtt. E levélben, mint
tudjuk, a korvett légyottot kapott szeptember első napjaira a scarpantói
vizekben.
Elizundo Hadsine csakugyan ide akart jönni, önfeláldozó és könyörületes
működésének befejezése után. Azt akarta, hogy a _Syphanta_ szállítsa
haza az utolsó rabcsapatot, a melyet vagyona végmaradványai árán fog
kiváltani.
De a következő hat hónap alatt mennyit kellett fáradoznia és mennyi
veszélylyel kellett daczolnia!
A bátor fiatal leány nem habozott Xaris kiséretében elmenni hivatását
teljesítendő, az északafrikai államokba, a kalózoktól hemzsegő
kikötőkbe, a hol Algir meghódításáig a leggonoszabb rablók
garázdálkodtak. Koczkáztatta szabadságát, koczkáztatta életét és daczolt
mindazon veszélyekkel, a melyek szépségénél és fiatalságánál fogva
fenyegették.
Semmi se volt képes visszatartóztatni. Útra kelt.
Apáczaruhában megjelent egymásután Tripoliszban, Tuniszban, Algirban,
sőt az afrikai partok legalsóbbrendű piaczain. Mindenütt, a hol görög
foglyokat adtak el, visszavásárolta a szerencsétleneket, nagy
nyereséggel az illető tulajdonosok javára. Mindenütt, a hol az
emberkereskedők árverésre bocsátották ezeket az emberi nyájakat: Hadsine
megjelent, készpénzzel a kezében. Csak itt szemlélhette igazán egész
borzasztóságában a rabszolgaság nyomorait oly országban, a hol a
szenvedéseket nem korlátozza semmi.
Algir akkoriban még a muzulmánokból és renegátokból álló miliczia uralma
alatt állt. Ez a rablócsapat a középtenger partjait képező három
világrész salakjából verődött össze és a kalózok által foglyokul ejtett
és a keresztények által visszavásárolt rabok elárusításából élt.
Afrikában már a tizenhatodik században közel negyvenezer mindkét nembeli
rabszolga volt, köztük valamennyi nemzet: a franczia, az angol, a német,
a flandriai, a hollandi, a görög, a magyar, az orosz, a lengyel és a
spanyol.
Elizundo Hadsine Algirban a pasa, Tuniszban Ali-Mami, Kulughis és Sidi
Hassan, Tripoliszban Jussif-bey, Galere Patrone és Cicala
gályabörtöneiben kereste főleg azon foglyokat, a kiket a hellén háború
juttatott rabszolgaságra. Mintha valamely talizmán védelmezte volna,
szerencsésen megmenekült minden veszélytől és enyhített mindennemű
nyomort. Az ezer veszedelem közül, a melyeket a dolgok természetes
rendje támasztott körüle, szinte csodás módon szabadult ki. Hat hónap
alatt egy hitvány kis hajón bejárta a partvidék legfélreesőbb pontjait
is, a tripoliszi kormányzóságtól kezdve Tetuanig, a mely azelőtt
szabályosan szervezett kalózköztársaság volt, – Tangerig, melynek
tengeröble a kalózok téli szállásául szolgált, – Saléig, Afrika nyugati
partjain, a hol e szerencsétlen foglyok a föld alatt tizenkét-tizenöt
lábnyi mélységű vermekben laktak.
Elizundo Hadsine, miután hivatását teljesíté és az atyjától öröklött
milliókat elköltötte, végre visszatért Xarissal Európába. Az általa
visszavásárolt legutolsó foglyokkal együtt egy görög hajóra szállt, a
mely Scarpantóba volt indulandó. Itt akart találkozni d’Albaret
Henrikkel. De Tuniszból való útrakelésük után három nappal egy török
hajó elfogta őket; Hadsinét társaival együtt Arkassába vitték, hogy ott
rabszolgául eladhassák azokkal együtt, a kiket megszabadított!
A szabadítás művének, a melyre Elizundo Hadsine vállalkozott, nagyban és
egészben az volt az eredménye, hogy több ezer rabot vásárolt vissza azon
a pénzen, a melyet a rabszolgakereskedés jövedelmezett. Az ifjú leány
most már teljesen vagyontalanná lett, de legalább a lehetőség határai
közt jóvátette azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja okozott.
D’Albaret Henrik csak most tudta meg mindezt. Igen; a szegény Hadsine
most már méltó lett volna hozzá és Henrik kész volt magát az övéhez
hasonló szegénységre kárhoztatni, hogy kiszabadíthassa őt Starkos Miklós
kezei közül.
A _Syphanta_ legénysége másnap hajnalban megpillantá Kréta szigetét és
útját a szigettenger északnyugati része felé irányozta. D’Albaret
parancsnok Görögország keleti partjaira szándékozott eljutni Euboea
sziget irányában. Itt a foglyok akár Negropontisban, akár Eginában
teljes biztonságban szállhattak partra, mert a törökök már vissza voltak
szorítva a Peloponnesusba. Egyébiránt ez időtájban Ibrahimnak egy
katonája se volt már a hellén félszigeten.
A szegény emberek, a kiket a _Syphanta_ fedélzetén a lehető legjobban
elláttak mindennel, már is kezdék kiheverni átélt borzasztó
szenvedéseiket. Nappal a gyermekek, az anyák és a férjek, a kiket örökös
elválás fenyegetett, most ismét egyesülve a fedélzeten gyűltek egybe és
mohón szívták a szigettenger friss levegőjét. Ők is mindnyájan tudták,
mi mindent tett Elizundo Hadsine és midőn az ifjú leány, d’Albaret
Henrik karjára támaszkodva, elhaladt mellettük, minden oldalról a hála
tanujelei nyilvánultak a legmeghatóbb módon.
Szeptember 4-ikén, a kora hajnali órákban, Kréta hegycsúcsai eltűntek a
látóhatárról; de a szél csillapulván, a korvett e napon csak nagyon
kevéssé haladhatott előre, noha összes vitorláit kifeszítette. De
utóvégre is huszonnégy, vagy legfeljebb negyvennyolcz órai késedelem nem
a világ. A tenger csöndes, az idő fölséges volt. Semmi se látszott arra
mutatni, hogy az időjárás egyhamar megváltozzék. «Csak menni hagyni»
kellett a hajót, a mint a tengerészek mondani szokták; majd véget ér az
utazás, mikor az istennek tetszeni fog.
A csöndes hajókázás csak kedvezhetett a társalgásnak a hajón. A
legénységnek kevés dolga volt. Csak az őrök voltak elfoglalva, a kiknek
kötelességükben állt a látóhatáron felmerülő szigeteket vagy hajókat
jelezni.
Hadsine és d’Albaret néha órákig ültek egymás mellett egy padon, a hajó
hátulsó részén. Nem a multról beszélgettek többé, hanem a jövőről,
melynek ezentúl urai voltak. Nemsokára megvalósulandó terveket
készítettek, melyeket mindenkor közöltek a derék Xarissal, a kit a
családhoz tartozónak tekintettek. Elhatározták, hogy a menyegzőt
megtartják, mihelyt görög földre érnek. Elizundo Hadsine ügyei nem
okozhattak nehézségeket, se halasztást.
[Illustration: A HÁLA TANUJELEI NYILVÁNULTAK.]
Az emberbaráti hivatás teljesítésében töltött esztendő nagyon egyszerűvé
tett mindent; az egybekelés után d’Albaret Henrik a korvett
parancsnokságát Todros kapitánynak szándékozott átadni, hogy rövid időre
elvihesse nejét Francziaországba, honnét ismét vissza fognak térni
Hadsine hazájába.
Épen ma este is ezekről a dolgokról beszélgettek. A szellő alig
dagasztotta a _Syphanta_ legfelső vitorláit. A nap leáldozása nagyszerű
volt; néhány aranyzöld sugár látszott még a kissé ködbe borult nyugati
látóhatár felett. Az ellenkező oldalon a keleti égboltozat legelső
csillagai ragyogtak. A tenger reszkedt a villófénytől. Az éj
csodaszépnek igérkezett.
D’Albaret Henrik és Hadsine teljes mértékben élvezték a gyönyörű est
varázsát. A korvett barázdáját csak néhány tajtékcsipke jelölte. A
csöndet csupán egy-egy vitorla redőinek egymáshoz való csapódása
szakította félbe. A két szerelmes nem látott egyebet egymásnál. Csak
akkor tértek magukhoz, midőn d’Albaret Henrik ismételten hallotta magát
megszólíttatni.
Xaris állt előtte.
– Parancsnok úr! – mondá Xaris már harmadszor.
– Mi baj, barátom? – kérdé d’Albaret Henrik, észrevevén Xaris habozását.
– Mit akarsz, jó Xaris? – kérdé Hadsine.
– Valamit akarnék mondani, parancsnok úr.
– Mit?
– Lássa, ezeknek a derék embereknek, a kiket most a hazájukba szállít,
egy gondolatuk támadt és engem bíztak meg, hogy azt önnel közöljem.
– Nos, hát halljuk, Xaris.
[Illustration: ÉLVEZTÉK A GYÖNYÖRŰ EST VARÁZSÁT.]
– Elmondom, parancsnok úr. Mindnyájan tudják, hogy ön nőül fogja venni
Hadsinet…
– Kétségkívül – viszonzá d’Albaret Henrik mosolyogva. – Ez már senki
előtt se titok.
– Nos hát, ezek a derék emberek igen boldogoknak éreznék magukat, ha az
önök egybekelésének tanui lehetnének…
– Tanui lesznek, Xaris, tanui lesznek! és soha se lett volna
menyasszonynak az övéhez hasonló nászkisérete, ha össze lehetne gyűjteni
mindazokat, a kiket a rabszolgaságból kiszabadított!
– Ó Henrik! – szólt közbe a fiatal leány.
– A parancsnok úrnak igaza van – mondá Xaris. – A korvett utasai tehát
mindenesetre jelen lesznek és…
– Mihelyt görög földre lépünk, azonnal meg fogom őket hívni a
menyegzőmre – mondá d’Albaret Henrik.
– Nagyon jól van, parancsnok úr, de ezeknek a derék embereknek az első
gondolat után egy második gondolatuk is támadt.
– A második is olyan jó, mint az első?
– Még jobb. Azt gondolták, hogy az esküvőt a _Syphanta_ fedélzetén
kellene megtartani. Hiszen ez a derék korvett, a mely őket a hazájukba
visszaszállítja, szintén egy darab görög föld!
– Úgy legyen, Xaris – mondá d’Albaret Henrik. – Beleegyezik ön, kedves
Hadsine?
Hadsine felelet helyett a kezét nyujtá neki.
– Jól feleltél! – mondá Xaris.
– Megmondhatja a _Syphanta_ utasainak, hogy kivánságuk teljesülni fog –
mondá d’Albaret Henrik.
– Értettem, parancsnok úr… De – tevé utána Xaris némi habozás után – ez
még nem minden.
– Beszélj, Xaris – mondá az ifjú leány.
– Az utasoknak az első jó gondolat és a második jobb gondolat után egy
harmadik gondolatuk is támadt, a melyet kitünőnek tartanak.
– Igazán! még egy harmadik gondolatuk is támadt! – mondá d’Albaret
Henrik. – Halljuk a harmadik gondolatot.
– Azt szeretnék, hogy a menyegző ne csak a korvett fedélzetén tartassék
meg, hanem egyszersmind a sík tengeren is, még pedig holnap! – Van a
hajón egy öreg pap…
Xaris szavait hirtelen félbeszakítá az árboczőr hangja.
– Hajók a szél irányában!
D’Albaret Henrik azonnal felkelt és Todros kapitányhoz ment, a ki már a
kijelölt irány felé nézett.
Körülbelül tizenkét, különböző nagyságú hajóból álló hajóraj mutatkozott
kelet felől, nem egészen hat tengeri mérföldnyi távolságban. A
_Syphanta_ a szélcsend miatt csaknem egészen mozdulatlanul állt,
következőleg a hajórajnak, a melyet a korvettig el nem hatolható szellő
utolsó fuvallatai hajtottak előre, előbb-utóbb okvetlenül utól kellett
érnie Elizundo Hadsine hajóját.
D’Albaret Henrik elővette látcsövét és figyelmesen vizsgálta a hajók
mozdulatait.
– Todros kapitány, – mondá végre, társához fordulva – ez a hajóraj még
sokkal messzebb van, hogysem tisztában lehetnénk szándékai és ereje
felől.
– Tökéletesen igaza van, parancsnok úr, – viszonzá Todros – és e
holdvilágtalan éjszakán, a mely nagyon sötét lesz, szintén nem fogjuk
megtudni azt, a minek megtudása annyira érdekünkben áll. Várnunk kell
tehát holnapig.
– Igen, várnunk kell, – mondá d’Albaret Henrik – de miután ez a vidék
korántsem biztos, adjon parancsot, hogy embereink gondosan őrködjenek.
Ezenkívül meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket azon esetre, ha e
hajók a _Syphantá_-hoz közelednének.
Todros kapitány kiadta a kellő rendeleteket, a melyek azonnal
végrehajtattak. A korvett fedélzetén résen állt mindenki.
Szükségtelen említenünk, hogy a bekövetkezhető eshetőségekkel szemben
későbbre halasztották a menyegző megünneplésére vonatkozó
elhatározásukat. Hadsine, d’Albaret Henrik kérésére, visszavonult a
kabinjába.
A fedélzeten egész éjjel keveset aludtak. A jelzett hajóraj közelléte
alapos okot adott a nyugtalanságra. A míg csak lehetséges volt,
figyelemmel kisérték mozdulatait. De kilencz óra tájban köd támadt és
csakhamar eltakarta a gyanus hajókat.
Másnap napkeltekor még meglehetősen sűrű párák rejtették el a keleti
látóhatárt. Teljes szélcsend lévén, e párák nem oszlottak szét tíz óra
előtt. De mögöttük semmiféle gyanus tünemény se volt észrevehető. Mikor
a párák eloszlottak, a hajóraj már alig volt négy mérföldnyi távolságra
a korvett mögött. Következőleg két tengeri mérföldnyivel közeledett
tegnap óta a _Syphantá_-hoz és csak azért nem többel, mert a köd miatt
nem mozoghatott szabadon. A hajóraj tizenkét hajóból állt, melyek a
hosszú gályaevezők segélyével egymás mellett haladtak előre. A korvett,
a mely sokkal nagyobb volt, hogysem evezőkkel segíthetett volna magán,
csaknem mozdulatlanul állt folyvást ugyanazon a helyen; kénytelen volt
várni, a nélkül, hogy egyetlen mozdulatot tehetett volna.
A hajóraj szándékai felől semmiféle kétség se maradhatott fenn.
[Illustration: «RIADÓT VERETNI!» KIÁLTÁ D’ALBARET HENRIK.]
– Nagyon gyanús hajók! – mondá Todros kapitány.
– Annyival gyanusabbak, – viszonzá d’Albaret Henrik – mivel ráismertem a
briggre, a melyet hasztalan üldöztünk a krétai vizekben.
A _Syphanta_ parancsnoka nem tévedt. A hajók közt legelől járt a brigg,
a mely oly sajátságos módon tűnt fel Scarpanto mellett. Mozdulatait
olyformán irányzá, hogy el ne váljon a többi hajótól, a melyek
vezénylete alatt álltak.
E közben egy kis szélfuvalat emelkedett kelet felől, mely a hajóraj
haladását még inkább elősegíté, de e fuvalatok, a melyek a tenger vize
felett ellebbenve a vizet valamivel zöldebbé tették, a korvett mögött
néhány fonalnyira elenyésztek.
Egyszerre d’Albaret Henrik leereszté a látcsövét.
– Riadót veretni! – kiáltá.
Látta, a mint a brigg előrészén fehér füst tolul elő egy ágyúcsőből és a
főárboczon egy lobogó bontakozott ki ugyanazon pillanatban, midőn az
ágyúlövés dördülése a korvetthez ért.
A lobogó fekete hátterén egy tűzvörös S betü világított.
Sakratif kalóz lobogója volt.


XIV. Sakratif.
A tizenkét hajóból álló flotilla a mult napon hagyta el scarpantoi
rejtekhelyét. Egyenlőtlen harczczal akarta-e megkinálni a korvettet,
akár homlok-, akár oldaltámadás és körülzárás segélyével? E felől alig
lehetett kételkedni. A szélcsend következtében szükségképen el kellett
fogadni a csatát. Egyébiránt ha el is lehetett volna kerülni, d’Albaret
Henrik nem tette volna. A _Syphanta_ lobogója a megbecsteleníttetés
terhe alatt kénytelen volt helyt állni a szigettenger kalózainak
lobogója előtt.
A tizenkét hajó közt volt négy brigg 16–18 ágyúval, a többi nyolcz
csekélyebb teherképességű hajó is teljesen harczra volt fölszerelve és
el volt látva könnyű tüzérséggel. A mennyire a korvett tisztjei
megítélhették, száznál több ágyúval lesz dolguk és e száz ágyú ellen
csak huszonkét nagyobb és hat kisebb fedélzeti ágyúval rendelkeztek. A
korvett kétszázötven emberből álló legénységének is hét- vagy nyolczszáz
főnyi ellenség ellen kellend küzdenie. A harcz mindenesetre egyenlőtlen
lesz. Mindazonáltal a _Syphanta_ sokkal kitünőbb tüzérsége
kecsegtethetett a siker némi esélyeivel, de csak azon feltétel alatt,
hogy az ellenséget ne engedje nagyon közel férni magához. Távol kellett
tartani a hajórajt és ez a czél csak úgy volt elérhető, ha a hajókat
egyenkint harczképtelenné teszik a lehető legszabatosabban irányzott
lövésekkel. Szóval a fődolog volt, minden áron elkerülni azt, hogy a
kalózok megrohanhassák a korvettet és ütközet fejlődjék ki ember ember
ellen. Ezen utóbbi esetben a túlnyomó szám okvetlenül diadalmaskodott
volna, mert e tényező még sokkal nagyobb fontossággal bír a tengeren,
mint a szárazföldön; mert ott a visszavonulás lehetetlen lévén, nem
marad egyéb hátra, mint megadni magát, vagy a légbe röpíteni a hajót.
Egy órával a köd eloszlása után a flotilla tetemesen megközelítette a
korvettet, a mely csaknem oly mozdulatlanul állt, mintha a kikötőben
horgonyzott volna.
D’Albaret kapitány nem szünt meg figyelemmel kisérni a kalózok
manővereit. A riadó után csakhamar mindenki helyén volt; tisztek és
legénység egyaránt. A fegyverfogható állapotban levő utasok engedelmet
kértek a legénység közt harczolhatni. Ezek között fegyvereket osztottak
szét. Az ütegben és a fedélzeten halotti csönd uralkodott, melyet alig
szakított félbe a parancsnok és a Todros kapitány közt váltott néhány
szó.
– A rohamot semmi esetre se fogjuk megengedni, – mondá a parancsnok. –
Várjunk, míg a legelső hajókat jól czélba vehetjük, aztán sortűzzel
fogadjuk.
– A hajótestre fogunk-e czélozni, vagy az árboczokra? – kérdé a
másodkapitány.
– A hajótestre. Az elsülyesztés a főczél – felelé d’Albaret Henrik.
Ez volt a legjobb harczi mód a kalózok ellen, a kik oly borzasztóan
szoktak kegyetlenkedni, midőn puszta fegyverre kerül a dolog és főleg