A lángban álló szigettenger - 12

Sakratif ellen, a ki oly szemtelenül bontotta ki a fekete lobogót. És ha
már megtette, kétségkívül arra számított, hogy a korvetten levők közül
senki sem fog életben maradni, a ki azzal dicsekedhetnék, hogy őt
színről-színre látta.
Délután egy órakor a hajóraj már csak egy mérföldnyire volt szél alatt.
Evezői segélyével folyvást közeledett. A _Syphanta_, orrával északnyugat
felé fordulva, csak nehezen bírta megtartani ezt az irányt. A kalózok
csatarendben közeledtek: – két brigg a középen és másik kettő két
oldalt. Mozdulataikat úgy irányozták, hogy a korvettet előlről és
hátulról megkerüljék és körbe szorítsák, a melynek átmérője lassankint
kisebbednék. Czéljuk nyilván az volt, hogy előbb kereszttüzelés által
harczképtelenné tegyék, aztán megrohanják.
D’Albaret Henrik megértette e magára nézve oly veszélyes manővert és nem
akadályozhatta meg, mert mozdulatlanságra volt kárhoztatva. De talán
áttörheti e vonalat ágyúgolyóival, mielőtt még minden oldalról körül
volna fogva. Sőt a tisztjei már is tünődni kezdtek a felett, vajjon
parancsnokuk miért nem ad parancsot a tüzelésre jól ismert nyugodt és
szilárd hangjával.
Nem. D’Albaret Henrik csak biztosan akart lövetni és közelebb hagyta
jönni az ellenséget.
Még tíz percz mult el. Mindnyájan vártak. A czélozók állást foglaltak az
ágyúk mögött, az üteg tisztjei készen álltak, tovább adni a parancsnok
vezényszavát, a matrózok a fedélzeten egy-egy pillantást vetettek a
párkányzaton keresztül. Vajjon nem az ellenség fogja-e megkezdeni a
tüzelést, most, mikor a közelség miatt sikerrel tehette.
D’Albaret Henrik még mindig hallgatott. Nézte a hajósort, a mely a
szélein egy kissé görbülni kezdett. A közepén levő briggek – és az egyik
közülök az volt, a melyen a Sakratif fekete lobogója lengett – e
pillanatban nem voltak egy mérföldnyire sem a korvettől.
De ha a _Syphanta_ parancsnoka nem sietett a tüzelés megkezdésével, a
flotilla parancsnoka se látszott sietni vele. Sőt talán egyetlen
ágyúlövés nélkül akarta megcsáklyázni a korvettet, hogy aztán rohamot
intézhessen ellene, nehány száz kalózával.
Végre d’Albaret Henrik azt gondolta, hogy nem lesz czélszerű tovább
várnia. Egy utolsó szélfuvalat, mely a korvettig elhaladt, lehetővé
tette, hogy nehány fokkal oldalvást forduljon a hajójával. Miután ez
által oly helyzetbe jutott, hogy a két brigget nem egész fél mértföldnyi
távolból jól czélba vehette, elmondta a vezényszót:
– Vigyázz a fedélzeten és az ütegben!
A fedélzeten némi csekély nesz hallatszott, a mely után mély csönd
következett.
– Czélozz sülyesztésre! – mondá d’Albaret Henrik.
A tisztek azonnal ismétlék a vezényszót és a czélozók az ütegben
figyelmesen czélba vették a két brigg hajótestét, míg a fedélzeten levő
czélozók az árbóczokra irányozták ágyuikat.
– Tűz! – kiáltá d’Albaret parancsnok.
Az ágyúk eldördültek a jobboldalon. A korvett fedélzetéről és ütegéből
tizenegy nagyobb és három kisebb ágyú lőtte ki golyóit és egyebek közt
nehány pár lánczos golyót is, a melyeknek az a rendeltetésük, hogy az
árbóczokat közép távolságból összezúzzák. Mihelyt a lőporfüst
szétoszlott és a látóhatár kissé kitisztult, azonnal meg lehetett itélni
a sortűz hatását a két ellenséges hajón. A hatás ugyan nem teljes, de
mégis jelentékeny volt.
A sor közepén álló briggek egyikét a vízvonal felett érte a lövés.
Ezenkívül több árbocz kötele elszakadt, hátulsó árbocza, a fedélzet
felett nehány lábnyi magasságban ketté törvén, előrezuhant és összetörte
a főárbocz sudarát. Ily körülmények közt a briggnek bizonyos idő kellett
hozzá, míg mindezt kitatarozták, de azért nem vált harczképtelenné. Az a
veszély tehát a mely a korvettet fenyegette, egyáltalában nem csökkent.
A jobb és balszárny végén levő két brigg most már egy irányban volt a
_Syphantával_. Innét elő kezdtek nyomulni ellene, de előbb egy-egy
hosszlövéssel üdvözölték, a melyek elől a korvett nem térhetett ki.
Ez a lövés sok kárt okozott. A hátulsó árbocz derékban kettétört, s
egész kötélzete lezuhant, szerencsére a nélkül, hogy a főárbocz
kötelében kárt tehetett volna. Egyúttal a vitorlafák is összetörtek, az
egyik csolnakkal együtt. Legsajnálatosabb volt azonban egy tiszt és két
matróz eleste, a kik szörnyet haltak; ezenkívül három vagy négy súlyos
sebesülés is történt. A sebesülteket azonnal elvitték a fedélközbe.
D’Albaret Henrik rögtön parancsot adott, hogy a hajó hátulsó részét
kitakarítsák. A lezuhant vitorlákat, köteleket, árbocz- és
vitorlafa-darabokat pár percz alatt elvitték s a tér megint üres és
használható volt. Egyetlen pillanatot se lehetett vesztegetni. A
tüzelésnek újra kellett kezdődni. A tűz közé szorult korvettnek
egyszerre két oldalról kellett magát védelmeznie.
E perczben a _Syphanta_ újból sortüzet adott s pedig ez alkalommal oly
sikeresen, hogy a hajóraj két kisebb hajója, a vizvonal alatt keresztül
levén lőve, néhány pillanat mulva elsülyedt. A legénységnek épen csak
annyi ideje maradt, hogy a mentőcsolnakokba ugrálhatott és a két középső
briggre menekülhetett.
– Hurrah! hurrah!
Ez a diadalkiáltás hangzott a korvettről a szerencsés lövések után, a
melyek a tüzérek becsületére váltak.
– Kettő elsülyedt! – mondá Todros kapitány.
– Igen, – viszonzá d’Albaret Henrik, – de a gazemberek, a kik rajta
voltak átmehettek a briggekre és én folyvást félek a
megcsáklyáztatástól, a melynél a számszerinti többség előnye az övék
volna.
A lődözés még egy negyedóráig tovább folyt mindkét részről. A
kalózhajók, valamint a korvett is eltűntek a fehér lőporfüst közepette
és a füst eloszlását kellett bevárni, mielőtt a kölcsönösen okozott kár
nagyságát konstatálni lehetett volna. Szerencsétlenségre a kár a
_Syphantán_ nagyon is érezhető volt. Több matróz elesett, még több
súlyosan megsebesült. Egy franczia tiszt, a kit a golyó a mellén talált,
épen abban a pillanatban esett össze, mikor a parancsnok rendeletet
adott neki.
A halottakat és a sebesülteket azonnal levitték a fedélközbe. A sebész
és a segédei már is nem győzték a munkát, annyi bekötözést és műtétet
igényelt azon szerencsétlenek állapota, a kiket közvetlenül a lövegek,
vagy közvetve a szilánkok értek a fedélzeten vagy az ütegben. A kézi
fegyverek ugyan még nem szólaltak meg az egymástól fél ágyúlövésnyi
távolságra levő hajók között; puskagolyókat még nem kellett kivágni a
sebesültek testéből, de azért a sebek nem kevésbbé súlyosak és
irtózatosak voltak.
A nők, a kik a hajó belsejébe voltak száműzve, ezúttal is teljesíték
kötelességüket. Elizundo Hadsine járt elől jó példával. Mindnyájan
igyekeztek a sebesülteket biztatni, vigasztalni.
Ekkor hagyta el sötét rejtekhelyét a scarpantói öreg rabnő. Nem irtózott
a vér látásától és viszontagságos életében bizonynyal megfordult már
egynél több csatatéren. A fedélköz lámpáinak félhomályában lehajolt a
sebesültek fekhelye fölé, segédkezett a legfájdalmasabb műtéteknél és
mikor egy-egy lövés minden izében megreszketteté a korvettet, szemeinek
egyetlen mozdulata se mutatta, hogy a borzasztó dördülésekre
összerázkódott volna.
Azonban közelgett az idő, midőn a _Syphanta_ legénysége kénytelen lesz
puszta fegyverrel harczolni a rablók ellen. A flotilla hajói újból
sorakoztak, a kör mindinkább kisebbedett. A korvett volt az összes
lövegek czélpontja.
De a _Syphanta_ derekasan védelmezte magát az árboczán lengő lobogó
becsületéért. Tüzérsége nagy pusztításokat okozott a kalózhajók
fedélzetén. Még két más ellenséges hajó pusztult el. Az egyik elmerült,
a másik kigyuladt a tüzes golyóktól és csakhamar eltűnt a lángok közt.
De a megcsáklyáztatás elkerülhetetlenné vált. A _Syphanta_ csak úgy
kerülhette volna el, ha áttöri a hajósort, a mely körülkerítette. Ezt a
szélcsend miatt nem tehette, míg ellenben a kalózok, gályaevezőik
segélyével folyvást közeledtek, mind szűkebbre szorítván a kört.
A fekete lobogós brigg már csak egy pisztolylövésnyire volt és ekkor
sortüzet adott. Egy lövés a korvett hátulját találta és összetörte a
kormánylapát rúdját.
D’Albaret Henrik tehát előkészült a kalózok rohamára és felvonatta
érczhálóit. Azután mindkét oldalról megkezdődött a puskatüzelés, A
_Syphanta_ fedélzetére mindennemü kézi fegyverek golyózápora hullott
alá. Sokan elestek még a legénység közül és sokan sebesültek meg
halálosan. D’Albaret Henrik húszszor is forgott életveszélyben, de
mozdulatlanul és nyugodtan maradt a helyén, mintha csak egy hadiszemlét
vezényelt volna.
E pillanatban, a füst szakadékain keresztül, szemtől-szembe láthatták
egymást az ellenfelek. Minden oldalról a tengeri rablók iszonyú
káromkodása hallatszott. D’Albaret Henrik igyekezett a fekete lobogós
brigg fedélzetén megpillantani azt a Sakratifot, a kinek nevétől az
egész szigettenger remegett.
E pillanatban ez a brigg és egyik azok közül, a melyek a hajósor szélén
nyomultak előre, a többi hajó által hátulról támogatva, két oldalról
közre fogták a korvettet, a melyeknek bordái recsegtek a szorítás alatt.
Nagy szabatossággal átdobott csáklyák a kötélzetbe kapaszkodtak és
összekötötték a három hajót. Az ágyúknak el kellett hallgatniok, de
miután a _Syphanta_ lőrései megannyi nyilt rés voltak a kalózokra nézve,
az ágyúszemélyzet helyén maradt, hogy a nyilásokat fejszével,
pisztolylyal és lándzsával védelmezze. Igy rendelte a parancsnok abban a
pillanatban, mikor a két brigg a korvett mellé nyomult.
Egyszerre minden oldalról oly hatalmas kiáltás riadt fel, hogy
túlharsogta a puskaropogást.
– Rohamra! rohamra!
A küzdelem, ember ember ellen, borzasztó volt. Sem a puskalövések, sem a
fejszecsapások és lándzsaszúrások nem voltak képesek a dühtől ittas,
vérszomjas őrjöngőket megakadályozni abban, hogy a korvettre
nyomuljanak. – A vitorlafákról folyvást szórták a golyókat, ennélfogva
lehetetlen volt a megmaradás a _Syphanta_ fedélzetén, noha a derék hajó
árbóczőrei is ugyancsak derekasan lődöztek. D’Albaret Henrik minden
oldalról megtámadtatva látta magát. A kalózok rohammal ostromolták meg a
hajó-párkányzatokat, noha jóval magasabbak voltak a briggek
párkányzatánál. Átlyukgatták az érczhálókat és a fedélzetre rontottak.
Mit törődtek vele, hogy nehány társuk elesett, mielőtt eljutott volna az
ellenséges hajóra! Számuk oly túlnyomó volt, hogy a támadt hézagokat
észre se lehetett venni.
[Illustration: «ROHAMRA! ROHAMRA!»]
A korvett legénységének, a melynek létszáma kétszázra olvadt, hatszáz
ember ellen kellett védekezni.
A két brigg folyvást átmeneti hidul szolgált újabb és újabb támadóknak,
a kiket a flotilla csolnakjai szállítottak a többi hajóról. E tömeggel
szemben csaknem lehetetlen volt az ellenállás. A vér nemsokára
patakonkint folyt a _Syphanta_ fedélzetén. A sebesültek halálos kínjaik
közt vonaglottak, de mégis felemelkedtek, hogy egy utolsó
pisztolylövéssel vagy tőrdöféssel pusztítsák az ellenséget. A sűrű füst
közepette leírhatlan khaosz uralkodott. De a korfui lobogót nem fogják
bevonni mindaddig, míg egyetlen egy ember marad a védelmére!
A borzasztó dulakodásban Xaris úgy harczolt, mint egy oroszlán.
Fejszéje, melyet izmos keze erősen markolt, egy-egy kalóz fejére erősen
lesujtván, húszszor is megmentette d’Albaret Henriket a haláltól.
A parancsnok e zűrzavar közepette és noha a túlnyomó szám ellen semmire
sem mehetett, mégis képes volt magán uralkodni. Vajjon mire gondolt? A
megadásra-e? – Nem! Egy franczia tiszt nem adja meg magát a kalózoknak!
De hát mit fog tenni? Utánozni fogja-e a hősies Bissont, a ki tíz
hónappal ezelőtt, hasonló körülmények közt, hajójával együtt a légbe
röpítette magát, hogy ne kerüljön a törökök kezére? Megsemmisítse-e a
korvettel együtt a melléje kötözött két brigget is? De az annyi volt,
mint egyszersmind megsemmisíteni a _Syphanta_ sebesültjeit is, a Starkos
Miklóstól elrabolt foglyokat, a nőket, a gyermekeket!… Annyi volna, mint
feláldozni Hadsinét!… És azok, a kik a felrobbanás után netalán
megmenekülnének, ha mindjárt Sakratif megkegyelmezne is az életüknek,
hogyan menekülnének ezúttal a rabszolgaságtól?
– Vigyázzon magára parancsnok úr! – kiáltá Xaris és eléje ugrott.
Egy másodpercz és d’Albaret Henrik fejét halálos csapás éri. De Xaris
megragadta a kalózt, a ki fejszéjét ellene emelte és beledobta a
tengerbe. Más kalózok három ízben igyekeztek előnyomulni d’Albaret
Henrikig és Xaris három izben a lábai elé terítette őket.
Ekkor már a korvett fedélzete tele volt támadókkal. Alig lehetett
itt-ott egy-egy lövést hallani. Az ellenfelek puszta fegyverrel
viaskodtak és a lárma elnyomta a lőpor dörgését.
A kalózok már urai voltak a hajó előrészének a főárboczig. Lassankint
mindinkább hátrafelé szorították a legénységet. Legalább is tizen voltak
egy ellen. Hogyan lett volna lehetséges az ellenszegülés? E pillanatban
d’Albaret parancsnok már akarva se tudta volna felrobbantani a hajót. A
hajó belsejébe vezető bejárások már az ostromlók hatalmában voltak.
Behatoltak a fedélközbe és az ütegbe, a hol a küzdelem hasonló
elkeseredéssel folyt. Gondolni sem lehetett arra, hogy valaki a lőporos
kamrához férhessen.
A kalózok túlnyomó számukkal diadalmaskodtak. A _Syphanta_ hátuljától
már csak az elesett vagy sebesült társaikból alakult torlasz választotta
el őket. A legelső sorok, a hátrább állók által előre nyomatván,
átlépték e korlátot, miután az más holttestektől még magasabb lett.
Lábbal taposták a hullákat, bokáig gázoltak a vérben és így rohantak a
még el nem foglalt hajórész megostromlására.
Itt mintegy ötven ember állt, öt vagy hat tiszttel, köztük Todros
kapitány. Körülfogták parancsnokukat és el voltak határozva ellentállni
az utolsó csepp vérig.
E szűk helyen kétségbeesett harcz fejlődött ki. A hátulsó árboczczal
együtt lezuhant lobogót a leghátulsó zászlórúdra tűzték fel. Ez volt az
utolsó állomás, melynél a becsület azt követelte, hogy azt megvédjék a
legutolsó emberig.
De bármily elszánt volt is e kis csapat, mit tehetett azon öt vagy
hatszáz kalóz ellen, a kik ekkor már a hajó előrészét, az egész
fedélzetet és a vitorlaféket is megszállták, a melyekről gyilkos
golyózáport szórtak alá? A flotilla legénysége folyvást újabb
csapatokkal támogatta a legelső ostromlókat. Megannyi rabló volt ez, a
kik még nem fáradtak ki a harczban; holott a védelmezők száma
perczenkint csökkent.
De a hajó hátulja olyan volt mint egy erőd. Többszörös rohamot kellett
ellene intézni és ki tudná megmondani, mennyi vérbe került az
elfoglalása. Végre azonban mégis elfoglalták. A _Syphanta_ embereinek a
hátvéd legmagasabb pontjáig vissza kellett vonulniok az ostromlók sűrü
tömegei elől. Itt a lobogó körül csoportosultak és azt testükkel
védelmezték, középütt állt d’Albaret Henrik, egyik kezében pisztolylyal,
a másikban tőrrel. Ő ejtette az utolsó tőrszurásokat, ő tette a
legutolsó lövést.
Nem! a korvett parancsnoka nem adta meg magát. A túlnyomó szám legyőzte!
Ekkor meg akart halni… Hasztalan! Úgy látszott, mintha az ostromlók
titkos parancsot kaptak volna, hogy élve fogják el; – e parancs
végrehajtásának megkisérlése miatt húsz ember a legdühöngőbbek közül
elhullott Xaris kezétől.
[Illustration: A SYPHANTA EMBEREI VISSZAVONULTAK AZ OSTROMLÓK SŰRŰ
TÖMEGEI ELŐL.]
Végre d’Albaret Henriket elfogták, ama tisztekkel együtt, kik a harczot
az ő oldalán túlélték. Xaris és a többi matróz tétlenségre volt
kárhoztatva. A _Syphanta_ lobogója nem lengett többé a zászlórúdon.
E perczben minden oldalról lárma és hurrahkiáltás riadt fel. A győzők
ordítva üdvözölték vezérüket:
– Sakratif! Sakratif!
A vezér ekkor megjelent a korvett párkányzata felett. A rablók tömege
félreállt az útból és helyet engedett neki. Lassú léptekkel ment a hajó
hátulsó vége felé és észre se látszott venni, hogy lábbal tapossa
társainak hulláit. Miután a hátvéd véres lépcsőin felment, d’Albaret
Henrik felé indult.
A _Syphanta_ parancsnoka végre megláthatta azt, a kit a rablócsapat
Sakratif néven üdvözölt. Starkos Miklós volt.


XV. Kibonyolódás.
Harmadfél óránál tovább tartott a harcz a flotilla és a korvett közt. Az
ostromlók közül legalább százötvenre lehetett tenni a halottak és a
sebesültek számát és csaknem annyira rugott a _Syphanta_ legénységének
vesztesége is, kétszázötven ember közül. E számok mutatják, milyen
elkeseredéssel folyt a küzdelem mindkét részről. De a túlnyomó szám
győzedelmeskedett a vitézség felett. Nem a jog aratott diadalt.
D’Albaret Henrik tisztjeivel, matrózaival és utasaival együtt most már a
könyörtelen Sakratif kezei közt volt.
Sakratif és Starkos egy és ugyanazon ember volt. Eddig senki se tudta,
hogy e név alatt egy görög ember rejtőzik, a Maina szülötte és az
ellenséghez átpártolt áruló. Igen! Starkos Miklós vezényelte ezt a
hajórajt, a melynek gonosz tetteitől az egész szigettenger lakossága
iszonyodott. Ő egyesített a gyalázatos kalózmesterséggel egy még
gyalázatosabb kereskedést. Ő adta el a barbároknak, a hitetleneknek a
saját földijeit, a kik a törökök mészárlásaitól megmenekültek. A
Sakratif harczinév, vagyis inkább kalóznév, Starkos Andronika fiának a
neve volt!
Sakratif – ezentúl így kell őt neveznünk – már sok év óta a Scarpanto
szigetet választotta műveletei központjául. Itt a keleti part ismeretlen
beszögeléseiben voltak hajórajának főállomásai.
Itt tartózkodtak rendszerint, minden bűnre és minden vakmerőségre kész,
gonosz és elvetemült társai, a kik mintegy húsz hajó legénységét
szolgáltatták és Sakratifot ismerték el vezérüknek, feltétlenül.
Sakratif, a _Karystával_ elindulván Korfuból, egyenesen a Scarpanto felé
irányozta útját. Szándéka volt újra kezdeni a hadjáratait a
szigettengeren, azon reményben, hogy találkozni fog a korvettel, a
melynek elindulásánál jelen volt és rendeltetését ismerte. Azonban, a
mellett, hogy _Syphantával_ foglalkozott, korántsem mondott le arról a
reményről, hogy Elizundo Hadsinet és millióit feltalálja és d’Albaret
Henriken boszút állhasson.
A kalózok hajóraja tehát elindult a korvett fölkeresésére, de noha
Sakratif gyakran hallott beszélni felőle és a szigettenger északi részén
garázdálkodó kalózok ellen viselt dolgai felől, soha se volt képes a
nyomára akadni. Téves volt az a hir, hogy ő vezényelt volna a lemnosi
ütközetben, a melyben Stradena kapitány elesett; de csakugyan ő menekült
el sacolevején a thasosi kikötőből, midőn a korvett a kikötő előtt
harczolt. Csakhogy akkoriban nem tudta még, hogy a _Syphanta_
parancsnokságát d’Albaret Henrik vette át, erről csak akkor értesült,
midőn a scarpantoi piaczon találkozott vele.
Midőn Sakratif Thasosból menekült, állomást tartott Syrában és e
szigetet csakis a korvett megérkezése előtt negyvennyolcz órával hagyta
el. Nem volt téves az a feltevés, hogy a sacoléve Kréta felé vette
irányát. E szigeten, a grabusai kikötőben várt a brigg, a melyen
Sakratif visszatérendő volt Scarpantóba, hogy megtegye előkészületeit
egy újabb hadjárathoz. A korvett megpillantá a brigget, kevés idővel
Grabusából való eltávozása után és üldözőbe vette, de a mint tudjuk, nem
volt képes utólérni.
Sakratif azonnal megismerte a _Syphantát_. Első gondolata az volt, hogy
rajtaüssön, megrohanja, megsemmisítse s igy elégítse ki boszúvágyát. De
bővebben megfontolván a dolgot, azt gondolta, hogy jobb lesz, ha
üldözteti magát az egész krétai part hosszában, elédesgeti a korvettet a
scarpantói vizekig, aztán egyszerre eltűnik a csupán általa ismert
rejtekhelyek egyikén.
Igy is történt és a kalózok vezére épen hajóraját igyekezett olyan karba
helyezni, hogy képes legyen megtámadni a _Syphantát_, midőn a
körülmények rohamosan siettették a dráma kibonyolódását.
Tudjuk, mi történt, tudjuk, hogy miért ment el Sakratif az arkassai
vásárra, tudjuk, hogyan találkozott d’Albaret Henrikkel, a korvett
parancsnokával, miután Elizundo Hadsinet megismerte a batisztánban
összeterelt foglyok közt.
Sakratif, azt hivén, hogy Elizundo Hadsine még mindig a gazdag korfui
bankár örököse, minden áron meg akarta őt vásárolni… D’Albaret Henrik
közbelépése meghiúsítá e kisérletet.
Sakratif jobban el volt határozva, mint valaha, hogy kézrekeríti
Elizundo Hadsinet és megboszulja magát vetélytársán. – Skopelóval együtt
visszatért a sziget nyugati partjára. Kétségtelen volt, hogy d’Albaret
Henrik azonnal útnak fog indulni, hazaszállítandó a foglyokat. A
flotillát tehát csaknem teljes számban egybegyűjtötték és másnap útnak
indították, s a körülmények kedvezvén gyors előnyomulásának, a
_Syphanta_ a kalózok hatalmába került.
Délután három óra volt, midőn Sakratif a korvett fedélzetére lépett. A
szellő feltámadt s ennek következtében a többi hajó elfoglalhatta előbbi
állomását, de úgy, hogy a _Syphantát_ folyvást kereszttűz alatt
tartották. A korvett oldalához kötött briggnek várnia kellett, mig a
vezérnek ismét tetszeni fog átkelni a hajójára.
De e perczben nem is gondolt erre, körülbelül száz kalóz maradt vele a
korvett fedélzetén.
Sakratif még eddig nem szólítá meg d’Albaret parancsnokot, csupán nehány
szót váltott Skopelóval, a ki a foglyokat, tiszteket és matrózokat
vegyest, a hajólépcsőkhöz vezette. Itt egyesítették őket az ütegben és a
fedélközben elfogott társaikkal és valamennyit kényszerítették lemenni a
hajó fenekére, a hol a csaptató ajtókat becsukták utánuk. Vajjon milyen
sorsot szántak nekik? Kétségkivül borzasztó halált, mely őket a
_Syphantával_ együtt megsemmisítendi.
A fedélzeten nem maradt más, mint d’Albaret Henrik és Todros kapitány,
mindkettőt lefegyverezték és megkötözték.
Sakratif, a kit mintegy tizenketten környeztek a legvérengzőbb kalózok
közül, egy lépést tett feléjük.
– Nem tudtam, – mondá, – hogy d’Albaret Henrik a _Syphanta_ parancsnoka,
különben nem haboztam volna megütközni vele már a krétai vizekben és nem
lett volna alkalma versenyre kelnie az irgalmas barátokkal a scarpantói
vásáron.
– Ha Starkos Miklós el nem illant volna előlünk a krétai vizekben, már
régóta a _Syphanta_ főárboczának vitorlafáján függne, – mondá d’Albaret
Henrik.
– Igazán? – viszonzá Sakratif. – Ilyen gyors és kiméletlen elbánás…
– Igen!… Olyan elbánás, a mely megilleti a kalózok vezérét.
– Vigyázz magadra d’Albaret Henrik! – kiáltá Sakratif. – A vitorlafa még
ott van a korvett főárboczán és csak jelt kell adnom.
– Adj jelt.
– Egy tisztet nem szoktak felakasztani, hanem agyonlövik! – kiáltá
Todros kapitány. – Ez gyalázatos halálnem.
– Választhat-e mást egy becstelen ember? – viszonzá d’Albaret Henrik.
Ezen utolsó szóra Sakratif jelt adott, a melyet emberei nagyon is jól
megértettek.
Halálos itélet volt.
Öt vagy hat ember d’Albaret Henrikre rohant, mig a többiek megragadták
Todros kapitányt, a ki a kötelékeit igyekezett széttépni.
A _Syphanta_ parancsnokát iszonyú szitkozódások közt előre hurczolták.
Egy kötelet már megerősítettek a vitorlafa végén, még nehány pillanat és
egy franczia tiszt gyalázatos módon kivégeztetett volna. Ekkor Elizundo
Hadsine megjelent a fedélzeten.
Az ifjú leányt Sakratif parancsára vezették elő. Tudta, hogy Starkos
Miklós a kalózok vezére. De se nyugalma, se büszkesége nem hagyta
cserben.
Szemei mindenekelőtt d’Albaret Henriket keresték. Nem tudta, vajjon
túlélte-e a harczot, megtizedelt legénysége közepette. Végre megpillantá
őt!… Élt!… élt, de épen azon a ponton állt, hogy a végitéletet
végrehajtsák rajta.
Elizundo Hadsine odaszaladt hozzá e kiáltással:
– Henrik!… Henrik!
A kalózok szét akarták őket egymástól választani, midőn Sakratif, a ki a
korvett előrésze felé indult, megállt nehány lépésnyire Hadsinetól és
d’Albaret Henriktől. Kegyetlen gúnynyal nézte mindkettőjüket.
– Ime, Elizundo Hadsine Starkos Miklós kezei közé került, – mondá,
összefonván a karjait a mellén. Hatalmamban van tehát a korfui gazdag
bankár örökösnője.
– Az örökösnő igen, de az örökség nem! – viszonzá Hadsine hidegen.
Sakratif nem érthette e megkülönböztetést és tovább folytatá:
– Szeretem remélni, hogy Starkos Miklós jegyese nem fogja tőle
megtagadni a kezét, azért mert Sakratif név alatt találta fel újra.
– Én? – kiáltá Hadsine.
– Ön! – felelé Sakratif, még élesebb gúnynyal. – Nagyon helyeslem, hogy
hálával viseltetik a _Syphanta_ nagylelkű parancsnoka iránt, a miért önt
a rabságból kiváltotta. De a mit ő tett, azt én is megkisérlettem.
Önért, nem pedig a többi foglyokért, a kikkel egy cseppet se törődöm,
egyedül önért koczkáztattam egész vagyonomat. Egy másodpercz még, szép
Hadsine, és urává, vagyis inkább rabszolgájává lettem volna.
E szókkal Sakratif egy lépést tett előre. A fiatal leány szorosabban
simult d’Albaret Henrikhez.
– Nyomorult! – kiáltá.
– Oh! igen, nagyon nyomorult, Hadsine – viszonzá Sakratif. – És épen az
ön millióira számolok, hogy kiszabaduljak a nyomoruságból.
– Starkos Miklós! mondá a leány nyugodtan. – Elizundo Hadsinenek már egy
fillére sincs abból a vagyonból, a mely után ön sóvárog. E vagyont
elköltötte, hogy jóvá tegye azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja
okozott, mialatt a kincseit szerezte. Starkos Miklós, Elizundo Hadsine
szegényebb most a legutolsónál e boldogtalanok közül, a kiket a
_Syphanta_ hazájukba volt visszaszállítandó.
E váratlan felfedezés nagy változást idézett elő Starkos Miklósnál.
Mintha egyszerre más emberré lett volna. Szemei égtek a dühtől. Igen!
még számított azokra a milliókra, a melyeket Elizundo Hadsine
feláldozott volna, hogy megmenthesse d’Albaret Henrik életét. És e
milliókból – az ifjú leány szavai után nem kételkedhetett többé –
semmije se maradt!
Sakratif előbb Hadsinere, majd d’Albaret Henrikre tekintett. Skopelo
figyelmesen nézte urát. Jól ismerte őt és előre tudta, milyen lesz e
dráma kibonyolódása. Ezenkívül már is ki volt adva a parancs, a korvett
felrobbantására és a kalózvezér meghitt embere csak egy intést várt,
hogy a parancsot végrehajtsa.
Sakratif feléje fordult.
– Menj, Skopelo, – mondá.
Skopelo, nehány társa kiséretében, lement az ütegbe vezető lépcsőkön és
a lőporos kamra felé indult, mely a _Syphanta_ hátulján volt. Sakratif
egyúttal parancsot adott a kalózoknak, hogy menjenek vissza a briggekre,
a melyek még a korvetthez voltak erősítve.
D’Albaret Henrik megértett mindent. Sakratif nem csupán az ő halálával
akarja kielégíteni boszúját. Több száz szerencsétlen ember arra volt
kárhoztatva, hogy vele együtt e szörnyeteg gyűlöletének áldozatul essék.
A két brigg már is felszedte a csáklyákat és leoldotta a köteleket és
távozni kezdett nehány vitorla és az evezők segélyével. A korvett
fedélzetén nem maradt több mintegy húsz kalóznál. A csónakok ott vártak
rájuk és Sakratifra a _Syphanta_ alatt.
E pillanatban Skopelo és emberei visszatértek a fedélzetre.
– A csónakokra! – mondá Skopelo.
– Igen! a csónakokra! – kiáltá Sakratif borzasztó hangon. – Nehány
pillanat mulva semmi se fog maradni ebből az átkozott hajóból! Ah!
d’Albaret Henrik! nem akartál gyalázatos halállal kimulni? Ám legyen! A
felrobbanás nem fogja megkimélni a _Syphanta_ hadifoglyait, sem a
legénységet, sem a tiszteket! Köszönd meg, hogy ily szép halált szántam
neked és ilyen jó társaságban!
– Igen, köszönd meg neki, Henrik, – mondá Hadsine, – köszönd meg.
Legalább együtt fogunk meghalni.
– Te… Hadsine… meghalni? Oh! nem! te élni fogsz és rabszolgám… értsd meg
jól… rabszolgám leszesz!
– A gyalázatos! – kiáltá d’Albaret Henrik.
Az ifjú leány jegyesébe fogódzott. – Ő! ez ember hatalmában!
– Ragadjátok meg! – parancsolá Sakratif.
– Azután a csónakokra, – mondá Skopelo. – Épen ideje lesz.
Két kalóz megragadta Hadsinet és a korvett párkánya felé kezdte
hurczolni.
– És most, – kiáltá Sakratif, – veszszenek el valamennyien a
_Syphantával_ együtt… valamennyien!…
– Igen!… valamennyien, még az anyád is velök!
Az öreg rabnő, ezúttal fedetlen arczczal, megjelent a fedélzeten.
– Az anyám!… ezen a hajón! – kiáltá Sakratif.
– Az anyád, Starkos Miklós! – felelé Andronika, – az anyád, a ki a te
kezedtől fog meghalni!
– Vigyétek el!… hurczoljátok el! – ordítá Sakratif.
Társai közül nehányan Andronikára rohantak.
[Illustration: AZ IFJÚ LEÁNY JEGYESÉBE FOGÓDZOTT.]