A lángban álló szigettenger - 06

üzletektől?
– Igaz, Starkos Miklós, – felelé a bankár szilárdabb hangon – s a mi önt
illeti, ez az utolsó üzlet, melyet együtt kötünk – miután ön annyira
ragaszkodik hozzá, hogy megcsináljam.
– Feltétlenül ragaszkodom hozzá, Elizundo – viszonzá Starkos Miklós
szárazon.
Ezzel felkelt, néhányszor megkerülte az irodát, a nélkül azonban, hogy
nem épen jóakaratú kifejezésű szemeit levette volna a bankárról. Végre
ismét leült vele szemközt.
– Elizundo uram, – mondá gúnyos hangon – ön nagyon gazdag lehet, miután
vissza akar vonulni az üzlettől?
A bankár nem felelt.
– Nos, – folytatá a kapitány – mit fog ön csinálni megtakarított
millióival, melyeket nem vihet el a másvilágra, mert kissé súlyos teher
volna a hosszú útra. Kire fognak szállni, ha ön elköltözött?
Elizundo még mindig hallgatott.
– A leányára fognak szállni, – folytatá Starkos Miklós – a szép Elizundo
Hadsinere. Ő fogja örökölni atyja vagyonát. Semmi sem igazságosabb
ennél! De mit fog ő velük csinálni, egyedül a világon, annyi millió
birtokában?
– A bankár, kissé nehézkesen, felkelt és mintha e vallomás a lelkét
nyomta volna, gyorsan így felelt:
– A leányom nem lesz egyedül.
– Nőül fogja őt adni? – kérdé a kapitány. – És ugyan kihez, ha szabad
kérdeznem? Miféle ember fogja nőül venni akarni Elizundo Hadsinet, ha
megtudja, honnét származik atyja vagyonának nagy része? Sőt hozzáteszem,
lesz-e Elizundo Hadsinének bátorsága valakinek a kezét nyújtani, ha ő
maga is megtudja vagyonának eredetét.
– Hogyan tudná meg? – viszonzá a bankár. – Eddig még nem tudja, és
vajjon ki fogná neki megmondani?
– Én, ha kell.
– Ön?
– Én. Figyeljen rám, Elizundo! és tartsa eszében szavaimat, – felelé a
_Karysta_ kapitánya szándékos arczátlansággal – mert többé nem fogom
ismételni azt, a mit most mondok. Ön főleg általam szerezte óriási
vagyonát a velem együtt véghez vitt óriási műveletekből, melyeknél a
fejemet koczkáztattam. A rabolt szállítmányok és a függetlenségi háború
alatt vásárolt és eladott rabszolgák értékesítéséből dugta zsebre azon
nyereségeket, melyeknek összege milliókra rúg. Nos, az igazság azt
követeli, hogy e milliók rám szálljanak vissza! Ön jól tudja, hogy nekem
nincsenek előitéleteim. Én nem fogom öntől kérdezni, honnét származik
vagyona. A háború után magam is vissza fogok vonulni az üzletektől. De
én sem akarok egyedül maradni az életben s ezért követelem, – értsen meg
jól, követelem, hogy Elizundo Hadsine Starkos Miklós nejévé legyen.
A bankár visszahanyatlott székére. Érezte, hogy ezen ember kezében van,
a ki régóta bűntársa volt. Tudta, hogy a _Karysta_ kapitánya semmitől se
fog visszariadni, hogy czélját elérje. Nem kétkedett felőle, hogy
szükség esetén képes elbeszélni a bankház egész multját. Hogy Elizundo,
még botrány koczkáztatásával is, tagadólag felelhessen Starkos
Miklósnak, csupán egy dolgot mondhatott, és azt némi habozás után ki is
mondta:
– Leányom nem lehet az öné, Starkos Miklós, mert másé lesz.
– Másé? – kiáltá Starkos Miklós. – Valóban, épen jókor érkeztem! Ah!
Elizundo bankár leánya férjhez megy?
– Öt nap mulva.
– És kihez? – kérdé a kapitány dühtől reszkető hangon.
– Egy franczia tiszthez.
– Egy franczia tiszthez? – Kétségkívül azon philhellenek egyikéhez, a
kik idejöttek Görögország segítségére.
– Igen.
– És mi a neve?
– D’Albaret Henrik százados.
– Nos hát Elizundo uram, – mondá Starkos Miklós, közvetlen a bankár elé
lépve és mereven a szeme közé nézve – ismétlem önnek, hogy mikor ez a
D’Albaret Henrik százados meg fogja tudni, kicsoda ön, többé nem veendi
nőül az ön leányát. És midőn az ön leánya meg fogja tudni atyja
vagyonának eredetét, többé nem is gondolhat rá, hogy D’Albaret Henrik
százados nejévé legyen. Ha tehát ön még ma fel nem bontja a tervezett
házasságot, holnap a jegyesek tudni fognak mindent! Igen! igen!… az
ördög nevére mondom, mindent fognak tudni!
A bankár még egyszer felkelt helyéről. Mereven nézett a _Karysta_
kapitányára s a félreismerhetlen kétségbeesés hangján így szólt:
– Jól van! – Öngyilkossá leszek, Starkos Miklós, akkor leányomnak nem
lesz többé oka magát miattam szégyenleni.
– Ellenkezőleg, – felelé a kapitány – ép annyi oka lesz a jövőben, mint
volt a multban, mert az ön halála se fog változtatni azon a tényen, hogy
Elizundo a szigettenger kalózainak bankára volt.
Elizundo megtörten rogyott székére és nem bírt válaszolni. A kapitány
tovább folytatá:
– S ezért nem lesz Elizundo Hadsine D’Albaret Henrik nejévé s ezért
fogja őt nőül venni Starkos Miklós, akár tetszik a leánynak, akár nem.
A párbeszéd még félóráig tartott s az egyik részről esdeklésekből, a
másikról fenyegetésekből állt. Bizonyára nem szerelemből akarta Starkos
Miklós feleségül venni Elizundo leányát, hanem azon milliók miatt,
melyeket ez az ember bírni óhajtott, s ezért semmiféle érv se volt képes
megmásítani akaratát.
Elizundo Hadsine semmit sem tudott azon levélről, mely a _Karysta_
kapitányának megérkezését bejelenté, de e naptól fogva atyját a
szokottnál szomorúbbnak, komorabbnak látta, mintha valamely titkos bánat
gyötörte volna. Ennélfogva nem is küzdhette le élénk nyugtalanságát,
midőn Starkos Miklós megjelent a bankháznál. Ismerte ezen egyént, kit
gyakrabban látott házukhoz jönni a háború utóbbi éveiben. Starkos Miklós
mindenkor oly undort ébresztett benne, melyről nem bírt magának számot
adni. Úgy rémlett előtte, mintha bizonyos pillantásokat vetett volna rá,
melyektől a szó szoros értelmében irtózott; noha a kapitány soha sem
intézett hozzá néhány jelentéktelen szónál egyebet, olyanokat, mint a
bankház bármelyik régibb kliense. De nem kerülte el az ifjú leány
figyelmét, hogy atyja a _Karysta_ kapitányának látogatásai után bizonyos
ideig mindenkor rendkívül levert, sőt mondhatni rémült volt. Innét
származott ellenszenve Starkos Miklós ellen, melyet eddigelé legalább
semmi sem igazolt.
[Illustration: ELIZUNDO MEGTÖRTEN ROGYOTT LE SZÉKÉRE.]
Elizundo Hadsine még nem beszélt ezen emberről d’Albaret Henrikkel. A
viszony, mely a bankházhoz fűzte, nem lehetett egyéb üzleti viszonynál,
már pedig Elizundo üzleteinek minőségét nem ismerte, mivel azokról soha
se volt szó köztük. A fiatal tiszt tehát nem tudott semmit azon
összeköttetésekről, melyek a bankár és Starkos Miklós közt léteztek, de
még azon viszonyról sem, mely ez embert összefűzte ama derék és bátor
nővel, kinek életét megmentette Chaidarinál s kit csupán Andronika néven
ismert.
De valamint Hadsinenek, úgy Xarisnak is több ízben volt alkalma Starkos
Miklóst látni és fogadni a Strada Realén levő irodában. Ő is hasonló
ellenszenvet érzett iránta, mint a fiatal leány. Csakhogy erélyes és
elszánt természeténél fogva ezen érzelem nála máskép nyilvánult. – Mig
Elizundo Hadsine került Minden alkalmat ezen emberrel találkozni, addig
Xaris inkább keresett volna ilyen alkalmakat, azon feltétel alatt, hogy
«összetörhesse az oldalbordáit», mint mondani szokta.
– Igaz, hogy ehhez nincs jogom, – gondolá magában – de talán ez is lesz
valamikor.
Mindezekből az következik, hogy a _Karysta_ kapitányának látogatását
Elizundonál nem jó szemmel nézte sem Xaris, sem a fiatal leány. Sőt
ellenkezőleg, nagy megkönnyebbülést is éreztek mindketten, midőn Starkos
Miklós, a hosszas párbeszéd után, melyből semmi se szivárgott ki,
elhagyta a házat s elindult a kikötő felé.
Elizundo egy óránál tovább bezárkózva maradt irodájában. Még csak
mozdulni se hallották. De a kiadott parancsnak engedelmeskedni kellett,
se leányának, se Xarisnak nem volt szabad belépni hozzá, hacsak nem
hívja valamelyiküket. Miután pedig a látogatás ezúttal sokáig tartott,
nyugtalanságuk is egyenes arányban növekedett az eltelt idővel.
Egyszerre megszólalt Elizundo csengetyűje, – de félénk és nem biztos
kézre valló csöngetés volt ez.
Xaris e jelre felnyitotta az ajtót, mely többé nem volt belülről bezárva
és szemközt állt a bankárral.
Elizundo még mindig összeroskadva ült a karszéken, mint oly ember, a ki
heves harczot vívott önmagával. Fölemelte fejét, Xarisra tekintett,
mintha nehezére esnék megismerni a hű embert, aztán kezével végig
simítván homlokát, elfojtott hangon ejté ki e nevet:
– Hadsine.
Xaris intett fejével és kiment. A következő perczben az ifjú leány atyja
előtt állt, ki azonnal, minden bevezetés nélkül, de a földre szegezett
szemekkel és a felindulástól remegő hangon így szólt hozzá:
– Hadsine! le kell… le kell mondanod azon tervről, hogy d’Albaret Henrik
százados nejévé légy!
– Mit mond atyám? – kiáltá az ifjú leány, kit e váratlan csapás a szívén
talált.
– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.
– Aztán meg fogja ön nekem mondani, miért vonja vissza szavát tőlem és
tőle? – kérdé az ifjú leány. – Ön tudja, hogy nem szokásom akaratával
feleselni s ezúttal se fogom azt tenni! De végre is meg fogja-e mondani,
hogy miért kell lemondanom d’Albaret Henrikkel való házasságomról.
– Azért, Hadsine, mert… mert más férfi nejévé kell lenned – suttogá
Elizundo.
Bármily halkan beszélt is, leánya meghallotta.
– Más férfi nejévé! – mondá, nem kevésbé lesujtva a második csapástól,
mint volt az elsőtől. – És ki az?
– Starkos kapitány.
– Ez az ember! – ez az ember!
E szók önkéntelenül lebbentek el Hadsine ajkairól, ki az asztalba
kapaszkodott, hogy le ne rogyjék.
S aztán e határozat szülte felháborodás utolsó fellobbanásában így
szólt:
– Atyám, e parancsban, melyet ön nekem, talán akarata ellenére ad, van
valami, a mit nem tudok magamnak megfejteni. Valamely titok lappang
alatta, melyet ön vonakodik nekem megmondani.
– Ne kérdezz semmit! – kiáltá Elizundo. – Semmit!
– Semmit, atyám?… Legyen!… De ha azért, hogy akaratodat teljesítsem,
lemondok d’Albaret Henrikről, ha mindjárt életembe kerül is… Starkos
Miklós neje nem lehetek… Ezt nem követelheti tőlem.
– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.
– A boldogságom forog koczkán! – kiáltá az ifjú leány.
– És az én becsületem!
– Függhet-e Elizundo becsülete mástól, mint tőle magától?
– Igen… és ez a más… Starkos Miklós.
E szók után a bankár felkelt, merev szemekkel, eltorzult arczczal,
mintha gutaütés kerülgetné.
Hadsine e látványnyal szemben visszanyerte egész lelki erejét, s valóban
volt is rá szüksége, hogy távozás közben így szólhasson:
– Jól van, atyám… engedelmeskedni fogok!
Élete végkép meg volt rontva; – de megértette, hogy valamely borzasztó
titok lappang atyja összeköttetése alatt a _Karysta_ kapitányával.
Megértette, hogy mindketten e gyűlöletes ember hatalmában vannak!…
Meghajtotta fejét és feláldozta magát. Ezen önfeláldozást atyja
becsülete követelte.
[Illustration: EGY NŐCSELÉD FELELT D’ALBARETNEK.]
Xaris karjai közé fogta fel a csaknem elájult leányt és szobájába
vezette. Itt megtudta tőle a történteket és hogy milyen lemondásba
nyugodott bele… Mondanunk sem kell, mennyire fokozódott gyűlölete
Starkos Miklós iránt.
Egy óra mulva d’Albaret Henrik, szokása szerint, megjelent a bankháznál.
A nőcselédek egyike azt felelte neki, hogy Elizundo Hadsine nem fogad
látogatást. Erre a bankárt akarta látni… A bankár nem fogadhatta el.
Xarissal akart beszélni… Xaris nem volt az irodában.
D’Albaret Henrik nagy nyugtalanságtól gyötörve tért vissza szállodájába.
Sohase kapott ily feleleteket. Elhatározta, hogy este újból visszatér és
nagy aggodalmak közt várt.
Este hat óra tájban egy levelet adtak át neki a szállodában. Megnézte a
czímet és megismerte Elizundo kézírását.
A levél csak a következő sorokat tartalmazta:
«D’Albaret Henrik úr kéretik semmiseknek és nem történteknek tekinteni
azon terveket, melyek Elizundo bankár leányával való házasságára
vonatkoztak. Bizonyos okoknál fogva, melyek személyét legkevésbé sem
illetik, e házasság nem történhetik meg és d’Albaret Henrik szíveskedjék
megszüntetni látogatásait a bankháznál.
Elizundo.»
A fiatal tiszt a legelső pillanatban egy szót sem értett abból, a mit
olvasott. Újra átfutotta a levelet… Meg volt rémülve. Mi történhetett
Elizundónál? Miért e változás?
Hiszen csak tegnap volt még jegyese házánál, hol előkészületeket tettek
a menyegzőre. A bankár ép oly szíves volt hozzá, mint egyébkor. A mi
pedig a fiatal leányt illeti, semmi sem mutatott arra, hogy érzelmei
megváltoztak volna!
– S aztán e levél alá nincs is Hadsine neve írva, mondá magában.
Elizundo írta e sorokat… Nem! Hadsinenek nem volt és nincs tudomása
erről!… Atyja az ő tudta nélkül változtatta meg szándékát… Miért?… Én
semmi okot sem adtam arra, hogy… Ah! meg fogom tudni, milyen akadály az,
mely közém és Hadsine közé tolakodott!
És miután a bankár házánál többé nem fogadták, írt a bankárnak «miután –
mint levelében mondá – feltétlenül joga van ismerni azon okokat, melyek
házasságát a legutolsó perczben meghiúsítják».
Levelére nem kapott választ. Még egyet, sőt egy harmadikat is írt.
Hasztalan.
Ekkor Elizundo Hadsinehez fordult. Szerelmükre kérte, hogy válaszoljon
neki, ha mindjárt azt írná is, hogy többé soha se fogják egymást látni…
Erre se kapott választ.
Valószínű, hogy levele nem jutott el az ifjú leányhoz. Legalább azt
kellett hinnie d’Albaret Henriknek. Eléggé jól ismerte Hadsine jellemét
és tudta, hogy felelt volna soraira.
Ekkor a fiatal tiszt kétségbeesésében Xarissal igyekezett találkozni. El
se távozott többé a Strada Realeből. Óraszámra járt fel s alá a bankár
háza előtt. Hasztalan volt minden. Xaris talán a bankár parancsának,
avagy talán Hadsine kérésének engedelmeskedve, többé nem ment el
hazulról.
Igy telt el sikertelen járás-keléssel október 24-ik és 25-ik napja.
D’Albaret Henrik leírhatatlan aggodalmai közepette azt hitte, hogy
elérte már a szenvedések legvégső határát.
Csalódott.
Október 26-án egy hír terjedt el a városban, mely még iszonyúbb csapást
mért rá.
Nem csupán Elizundo Hadsineval való házassága ment füstbe – a mit már az
egész város tudott – hanem Elizundo Hadsine máshoz fog nőül menni.
D’Albaret Henrik csaknem megsemmisült e hír hallatára. Nem ő, hanem más
ember lesz Hadsine férje!
– Meg fogom tudni, ki ez az ember! – kiáltá. – Megismerkedem vele, bárki
legyen is!… szemtől-szembe fogom látni… Beszélni fogok vele és istenemre
mondom, kényszeríteni fogom hogy feleljen!
A fiatal tiszt csakhamar megtudta, ki a vetélytársa. Látta őt belépni a
bankházba; utána ment midőn onnét távozott és nyomozta a kikötőig, hol
csónakja a rakpart tövénél várt rá, látta a mint visszatért a
_Karystára_, mely egy fél tengeri mérföldnyire horgonyozott.
Vetélytársa tehát Starkos Miklós volt, a _Karysta_ kapitánya.
Ez október 27-én történt. D’Albaret Henrik igen határozott
értesítésekből megtudta, hogy Starkos Miklós és Elizundo Hadsine
menyegzője nagyon rövid idő alatt meg fog történni, mert az
előkészületeket rendkívül siettették. A vallási szertartás a
Sz.-Spiridion templomban október 30-ra volt bejelentve, tehát ugyanazon
napra, mely d’Albaret Henrik esküvőjének határidejéül volt kitűzve.
Csakhogy nem ő lesz a vőlegény, hanem a hajóskapitány, a kiről nem
tudták honnét jött, sem azt, hogy hová megy.
[Illustration: A HIRE A VÁROSBAN RENDKIVÜLI FELTÜNÉST KELTETT.]
D’Albaret Henrik, a ki már nem birta fékezni dühét, el volt határozva,
kihívni Starkos Miklóst és felkeresni őt, ha kell még az oltár előtt is.
Ha meg nem ölheti, az fogja őt megölni, de legalább így is, úgy is, vége
lesz a tűrhetlen helyzetnek.
Hasztalan ismétlé önmagának, hogy e házasság, ha megtörténik, csak
Elizundo akaratából történhetik. Hasztalan mondá magának, hogy Hadsine
kezével az atya rendelkezett.
– Igen, de Hadsine akarata ellenére… Az erőszaknak enged, mely őt ez
embernek kiszolgáltatja… Feláldozza magát.
Október 28-án d’Albaret Henrik egész nap igyekezett Starkos Miklóssal
találkozni. Leste a partraszállásnál, leste a bankház előtt. Hiába! És
két nap mulva megtörténik e gyűlöletes menyegző – két nap mulva, melyek
alatt a fiatal tiszt mindent elkövetett, hogy eljusson a fiatal
leányhoz, vagy Starkos Miklóssal találkozzék.
De október 29-én este hat óra tájban egy váratlan esemény történt, mely
a helyzet kibonyolódását sietteté.
Délután azon hír kezdett elterjedni, hogy a bankárt agyszélhűdés érte.
És csakugyan, – két órával később Elizundo halva volt.


VIII. Húsz millió a koczkán.
Senki se tudhatta előre, mily következményei lehetnek ezen eseménynek.
D’Albaret Henrik, mihelyt e hirt megtudta, természetesen nem
gondolhatott egyebet, mint hogy a következmények csakis kedvezők
lehetnek ő reá nézve. Elizundo Hadsine menyegzője mindenesetre el lesz
halasztva. Noha az ifjú leány kétségkívül mély fájdalomba volt merülve,
d’Albaret Henrik még sem habozott megjelenni a halottas háznál; de nem
láthatta Hadsinét, se Xarist. Nem maradt tehát egyéb hátra mint várni.
– Ha Hadsine csak atyja akaratának áldozta fel magát, midőn jegyeséűl
elfogadta Starkos Miklóst, – gondolá magában – akkor e házasság nem fog
megtörténni most, miután az atyja meghalt.
Ezen okoskodás helyes volt, s észszerűleg ez következett belőle, hogy ha
d’Albaret Henrik kilátásai javultak, Starkos Miklós kilátásainak
rosszabbra kellett fordulniok.
Igen természetes tehát, hogy e helyzet, másnap reggel, a _Karysta_
fedélzetén, a kapitány és Skopelo közt megbeszélés tárgyát képezte,
melyet az utóbbi kezdeményezett.
A _Karysta_ másodkapitánya, reggel tiz óra tájban visszatérvén a hajóra,
meghozta a bankár halálának hírét, mely a városban rendkívüli feltünést
keltett.
Az ember azt hihetné, hogy Starkos Miklós, Skopelo legelső szavaira nagy
haragra gerjedt. Nem az történt. A kapitány tudott magán uralkodni és
nem szeretett rekriminálni a bevégzett tények miatt.
– Ah! Elizundo meghalt? – mondá egyszerűen.
– Igen… meghalt.
– Megölte volna magát? – tevé utána Starkos Miklós halkan, mintha
magában beszélt volna.
– Nem, – felelé Skopelo, a ki meghallotta a kapitány megjegyzését, –
dehogy! Az orvosok konstatálták, hogy Elizundot agyszélhűdés érte.
– Rögtön meghalt?
– Körülbelül. Azonnal elvesztette eszméletét és halála előtt egy szót se
birt szólni.
– Annál jobb, hogy így történt, Skopelo.
– Kétségkívül, kapitány, főleg ha az arkádiai üzlet be van fejezve.
– Teljesen be van fejezve, – viszonzá Starkos Miklós. – Váltóinkat
leszámítolta és most már készpénzfizetés mellett átveheted a
fogoly-szállítmányt.
– Ej! az ördögbe, node ideje is volt ám! – kiáltá Skopelo. – De
kapitány, ha ez az üzlet be van fejezve, hogyan állunk a másikkal?
– A másikkal? – felelé Starkos Miklós nyugodtan. – Nos hát, a másik is
be lesz fejezve úgy a mint kell. Nem látom be, mennyiben változott volna
a helyzet. Elizundo Hadsine engedelmeskedni fog halott atyjának ép úgy,
mint az élőnek engedelmeskedett volna és ugyanazon okoknál fogva.
– E szerint kapitány, – mondá Skopelo, – önnek nincs szándékában
felhagyni a tervvel.
– Felhagyni! – kiáltá Starkos Miklós oly hangon, mely eléggé elárulta
azon elhatározását, hogy daczolni fog minden akadálylyal. – Hiszed-e
Skopelo, hogy találkoznék a világon egyetlen ember, a ki hajlandó volna
becsukni a markát, mikor csak fel kell nyitnia, hogy húsz millió bele
pottyanjon.
– Húsz millió! – ismétlé Skopelo mosolyogva csóválván a fejét. – Igen!
épen én is húsz millióra becsültem Elizundo barátunk vagyonának értékét.
– A vagyon készpénzből és kifogástalan értékpapirokból áll, – mondá
Starkos Miklós, – következőleg haladéktalanul pénzzé tehető.
– Mihelyt ön lesz a tulajdonosa, kapitány, mert most ez az egész vagyon
a szép Hadsinere fog szállni…
– A ki pedig az enyim lesz. Ne félj Skopelo. Egy szavammal semmivé
tehetem a bankár becsületét és leánya, az atya halála előtt, ép úgy mint
utána, nagyobbra fogja tartani a becsületet, mint vagyonát. De semmit se
fogok szólni, mert nem lesz rá szükség. Hadsine ép úgy hatalmamban lesz
mindig, mint az atyja volt. Boldognak fogja magát érezni, hogy a húsz
milliót hozományul adhatja Starkos Miklósnak, s ha te ebben kétkedel,
Skopelo, ez csak azt bizonyítja, hogy nem ismered a _Karysta_
kapitányát.
Starkos Miklós oly önérzetesen beszélt, hogy másodkapitánya, a ki
különben nem igen volt az illuzióknak nagy barátja, hinni kezdte, hogy a
megelőző este történt esemény nem fogja akadályozni az üzlet megkötését.
Csupán egy kis késedelem lesz a dologban, ennyi az egész.
Mily hosszú lesz e késedelem? Ez volt az egyedüli kérdés, mely Skopelót
és Starkos Miklóst nyugtalanítá, noha ez utóbbi semmi áron sem akarta
bevallani. Nem mulasztá el megjelenni másnap a gazdag bankár temetésén,
mely nagyon egyszerűen volt rendezve, feltünően kevés számú ember
jelenlétében. Itt találkozott d’Albaret Henrikkel, de a két férfi csupán
néhány pillantást váltott egymással, egyéb semmi sem történt.
Az Elizundo halálát közvetlenűl követett öt nap alatt a _Karysta_
kapitánya hasztalan igyekezett az ifjú leányhoz bejutni. A bankház
ajtaja zárva volt minden ember előtt, mintha csak az egész ház kihalt
volna a bankárral.
Egyébiránt d’Albaret Henrik se volt szerencsésebb Starkos Miklósnál.
Hadsineval nem közlekedhetett se látogatás se levél útján. Már azon
kezdett tünődni, vajjon az ifjú leány nem hagyta-e el Korfut Xaris
kiséretében, a kit szintén sehol sem lehetett látni.
A _Karysta_ kapitánya korántsem mondott le terveiről, sőt mindenütt azt
beszélte, hogy annak megvalósulása csupán el van halasztva. E
magaviselet és Skopelo manöverei következtében, ki e hírt szándékosan
terjesztette, senki se kételkedett Starkos Miklós és Elizundo Hadsine
házasságában. Csupán arra kellett várni, hogy a gyász legelső napjai
elmuljanak s talán hogy a bankház pénzügyi helyzete szabályszerűleg
tisztába hozassék.
A mi a bankár által hátrahagyott vagyont illeti, mindenki tudta, hogy az
óriási volt. Sőt a városi pletykák már meg is ötszörözték értékét. Igen;
erősen állították, hogy Elizundo hagyatéka nem kevesebbre rúg száz
milliónál! Milyen gazdag örökösnő volt az ifjú Hadsine és milyen boldog
ember az a Starkos Miklós, a kinek odaigérték a kezét! Csupán erről
beszéltek nemcsak Korfuban és két külvárosában, de a sziget legutolsó
falujában is. A bámészkodók seregestül tódultak a Strada Realeba. Ha
egyebet nem is láthattak, legalább látni akarták a hires házat, a melybe
annyi pénz vándorolt be s a melyben oly temérdek pénznek kellett
maradnia, miután bizony csak nagyon kevés szivárgott ki belőle.
Tény az, hogy a vagyon nagyon tetemes volt. Közel húsz millióra rugott,
és mint Starkos Miklós mondta Skopelonak, legutolsó beszélgetésük
alkalmával, a hagyaték könnyen elárusítható értékpapirokból, nem pedig
fekvő birtokból állt.
Mindezt megtudta Hadsine és vele együtt Xaris is, a bankár halálát
követő legelső napokban. De egyszersmind azt is megtudták, mily módon
szerezte Elizundo e vagyont. Xaris eléggé gyakorlott volt a
bankügyekben, hogy számot adhasson magának a bankház üzleteinek
természetéről, mihelyt a könyvek és levelezések és egyéb iratok
rendelkezésére bocsáttattak. Elizundonak kétségkívül az volt a szándéka,
hogy később mindezen okmányokat megsemmisítse, de a halál váratlanul
lepte meg. Az okmányok itt voltak és fennhangon beszéltek.
Hadsine és Xaris most már nagyon is jól tudták, honnét származtak a
milliók. Nem kellett többé kutatniok, mily gyülöletes üzletek, mennyi
nyomorúság volt az alapja e gazdagságnak. Világos volt elöttük, hogyan
és miért tartotta Starkos Miklós hatalmában Elizundot. Bűntársak voltak.
A kalóz egyetlen szavával megbecsteleníthette volna a bankárt! Aztán ha
jónak látta volna eltünni, senki sem akadhatott volna nyomába.
Hallgatását fizetteté meg az atyával, kinek leányát elrabolta.
– A nyomorult!… a nyomorult! – kiáltá Xaris.
– Hallgass! – viszonzá Hadsine.
Xaris elhallgatott, mert jól érezte, hogy szavai nemcsak Starkos Miklóst
sujtják.
Azonban a helyzet kibonyolítását nem lehetett elodázni. Elizundo
Hadsinenek kellett magára vállalni, hogy a kibonyolítást mindnyájuk
érdekében siettesse.
Elizundo halála után hatodnapra, este hét óra tájban Xaris a rakpart
lépcsőjénél várta Starkos Miklóst és felkérte, hogy azonnal jöjjön a
bankár házához.
Merész állítást koczkáztatnánk, ha azt mondanók, hogy e meghivás nagyon
szeretetreméltó hangon volt mondva. Xaris hangja minden volt inkább,
mint nyájas és biztató, midőn megszólítá a _Karysta_ kapitányát. De
Starkos Miklós nem az az ember volt, a kit efféle csekélység kihoz a
sodrából. Elkisérte Xarist a házhoz, hol azonnal bevezették az irodába.
A szomszédok, kik Starkos Miklóst belépni látták az eddig oly makacsul
elzárt házba, többé nem is kételkedtek rajta, hogy a kapitány kilátásai
a legkedvezőbbek voltak.
Starkos Miklós, Elizundo irodájában találta Hadsinét. Az iróasztal előtt
ült, melyen számos levél, okmány és könyv hevert. A kapitány ebből azt
következtette, hogy az ifjú leány már megismerkedett a bankház ügyeinek
állásával; és ebben nem is csalódott. De azt kérdezte magában, vajjon
tudja-e már, mily viszonyban állt a bankár a szigettenger kalózaival?
Elizundo Hadsine felkelt helyéről, midőn a kapitány belépett, a mi
feleslegessé tette, hogy látogatóját székkel megkinálja, és intett
Xarisnak, hogy hagyja őket magukra. Az ifjú leány gyászba volt öltözve.
Komoly arcza és a virrasztásban kifáradt szemei nagy testi kimerültségre
vallottak, de legcsekélyebb erkölcsi levertséget sem árultak el. E
párbeszédnél, melynek szükségképen nagyon komoly következményei lesznek
mindazokra nézve, kik szóba fognak kerűlni, a nyugalomnak egy perczre
sem szabad őt elhagyni.
– Itt vagyok Elizundo Hadsine és parancsára állok, – mondá a kapitány. –
Miért hivatott ide?
– Két okból, Starkos Miklós, – felelé az ifju leány, a ki egyenesen a
czélhoz akart érni. – Mindenekelőtt azt akartam önnek mondani, hogy
házasságunk tervét, melyet, mint ön jól tudja, atyám rám erőszakolt,
végkép elejtettnek kell tekintenie.
– Erre csak azt felelem, – viszonzá Starkos Miklós nyugodtan, – hogy
Elizundo Hadsine talán nem gondolta meg szavainak következményeit, midőn
így beszél.
– Meggondoltam, – mondá az ifjú leány, – és ön meg fogja érteni, hogy
elhatározásom megmásíthatatlan, miután semmi se titok előttem többé,
azon üzletek természetét illetőleg, melyeket az Elizundo-ház kötött
önnel és az ön társaival, Starkos Miklós.
A _Karysta_ kapitányára nagyon kellemetlenül hatott e szabatos válasz.
Kétségkívül el volt rá készülve, hogy Elizundo Hadsine ki fogja neki
adni formaszerint a kosarat, de egyszersmind arra is számolt, hogy meg
fogja törni ellentállását, felfedezvén előtte, hogy mi volt az atyja és
mily viszonyban állt vele. És ime a fiatal leány már mindent tudott.
Egyik fegyvere, s talán a legjobb valamennyi közül, kettétört a kezében.
Mindazonáltal nem tartá magát lefegyverezettnek és kissé gúnyos hangon
mondá:
– E szerint, ön ismeri az Elizundo-ház ügyeit és daczára, hogy ismeri,
igy beszél velem?
– Így beszélek, Starkos Miklós és mindig így fogok beszélni, mert a
kötelességem így parancsolja.
– Azt kell-e tehát hinnem, hogy d’Albaret Henrik százados…
– Ne keverje e dologba d’Albaret Henrik nevét, – viszonzá Hadsine
élénken.
Aztán erőt véve magán, minden szükségtelen provokácziót elkerülendő,
utána tevé:
– Ön jól tudja, Starkos Miklós, hogy d’Albaret százados sohasem egyezne
bele, hogy nőül vegye Elizundo bankár leányát.
– Ez csak azt bizonyítaná, hogy nagyon kényes.
– Ez azt bizonyítja, hogy becsületes ember.
– És miért?
– Azért, mert becsületes ember nem vesz nőül egy örökösnőt, a kinek
atyja kalózok bankárja volt. Nem! egy becsületes ember nem fogadhat el
gyalázatos úton szerzett vagyont.
– De – mondá Starkos Miklós, – nekem úgy látszik, hogy oly dolgokról
beszélünk, a melyek legkevésbbé se tartoznak az eldöntendő kérdésre.
– E kérdés el van döntve.
– Engedje megjegyeznem, hogy Elizundo Hadsine nem d’Albaret százados,
hanem Starkos kapitány jegyese volt. Atyja halálának ép oly kevéssé