A lángban álló szigettenger - 08

A csónak elindult, s a hat evezős hatalmas evezőcsapásai csakhamar
átszállították a korvettre, mely legföljebb egy tengeri mérföldnyire
horgonyzott.
Mihelyt d’Albaret Henrik csónakja a hajó baloldalához ért, egy éles
fütty hallatszott, majd egy ágyúlövés dördült el, melyet más kettő
nyomon követett. Azon perczben, midőn az ifjú tiszt a fedélzetre lépett,
az egész legénység, mely úgy volt felállítva, mint díszszemléknél
szokás, fegyvereivel tisztelgett és a korfui lobogót felvonták az
árboczra.
A korvett másodkapitánya ekkor előlépett s erős hangon, hogy mindenki
meghallhassa, így szólt:
– A _Syphanta_ tisztjei és legénysége szerencséseknek érzik magukat, a
hajó fedélzetén üdvözölhetni d’Albaret Henrik parancsnokot!


X. Hadjárat a szigettengeren.
A _Syphanta_, egy másodrendű korvett, huszonkét 24 fontos ágyúval volt
felszerelve s ezenkívül, a mi akkoriban nagy ritkaság volt, hat 12
fontos ágyút vitt fedélzetén. Hosszúra elnyúló hajótestével és keskeny
farával gyorsaság tekintetében a legjobb hajókkal versenyezhetett.
Elbirta a legnehezebb vitorlázatot is és képes volt a partot csaknem
mindenütt megközelíteni, aránylag sekély vízjárásánál fogva. Ha
parancsnoka merész tengerész volt, kifeszíthette minden vitorláját, mert
a _Syphanta_ minden bizonynyal ép oly kevéssé hajlott volna alattuk
oldalvást, mint bármelyik fregatt. Inkább szétzúzta volna árboczait,
hogysem elsülyedjen a vitorlatömeg alatt. Innét volt az, hogy még az
erősen zajongó tengeren is rendkívüli sebességgel birt előre haladni, s
épen ezért volt remélhető, hogy sikerrel fogja megoldani a rábízottakat
azon kalandos czirkálásában, melyet feladatául tűztek ki a sziget-tenger
kalózai ellen szövetkezett tulajdonosai.
A _Syphanta_ katonai parancsnokság alatt állt, noha nem volt hadihajó a
szó szoros értelmében; a mennyiben nem egy állam, hanem egyszerű
magánfelek tulajdona volt. Tisztjei és legénysége becsületére váltak
volna a legelső franczia vagy angol korvettnek. A műveletekben hasonló
szabályosság, a fedélzeten hasonló fegyelem és rend uralkodott, akár
úton volt a hajó, akár horgonyon pihent. Nyoma sem volt a hosszú útra
fölszerelt hajókon uralkodó hanyagságnak, mely azt eredményezi, hogy a
legénység vitézsége nincs mindenkor annyira szabályozva, mint a hadi
tengerészet bármelyik hajójának parancsnoka megkövetelné.
A _Syphanta_ legénysége kétszázötven emberből állt, kik nagyrészt
francziák voltak a provence-i partokról; a többi angolokból, görögökből
és korfiotákból került ki. Ügyes és gyakorlott, a harczban bátor, minden
izében tengerész volt valamennyi és annyival inkább lehetett reájuk
számítani, mivel mindnyájuknak volt már alkalmuk kitartásukat és
vitézségüket bebizonyítani. Az altisztek és felügyelők méltóknak
bizonyultak hivatásukra, mely abból áll, hogy közvetítőkül szolgáljanak
a tisztek és a legénység közt. A törzskar négy hadnagyból és nyolcz
hadapródból volt alakítva, kik származásukra nézve szintén korfioták,
angolok vagy francziák voltak. Todros, a másodkapitány, teljesen ismerte
a szigettengert és rendkívül jártas volt e tengeren, melynek
legfélreesőbb zugait is hivatva volt a korvett felkutatni. Az összes
öblökben és beszögelésekben egyetlen sziget se létezett, melyet ne
ismert volna. Valamennyi szigetecske fekvését meghatározta már előbbi
hadjárataiban. Az összes szorosok és szigetcsatornák iránya: szélessége
és mélysége ép oly tüzetesen fel volt jegyezve elméjében mint a legjobb
térképeken.
E görög tengerész, ki mintegy ötven éves ember és hydrai származású
volt, azelőtt Kanaris és Tomasis parancsnoksága alatt szolgálván,
megbecsülhetetlen segítség volt a _Syphanta_ kapitányára nézve.
A korvett, mint czirkáló hajó, elindulása perczétől fogva Stradena
kapitány vezénylete alatt állt; és a legelső hetek alatt, mint említők,
a szerencse kisérte utain. Elsülyesztett kalózhajók, jelentékeny
zsákmány – kezdetnek igen szép volt. De a hadjárat nagyon is érezhető
veszteségekkel is járt, úgy a legénységre, mint a törzskarra nézve.
Meglehetősen hosszú ideig azért nem érkezett hír a _Syphantáról_, mert
február 27-én kénytelen volt megütközni Lemnos előtt egy
kalózhajórajjal.
E csata nem csupán negyven ember életébe került, kik részint elestek,
részint megsebesültek; de egy golyó Stradena kapitányt is halálosan
megsebezte.
Ekkor Todros kapitány vette át a hajó vezényletét, s miután biztosítá a
győzelmet, visszavonult az eginai kikötőbe, mert a hajó teste és
árboczai sürgős javításokat igényeltek.
Itt, nehány nappal a _Syphanta_ megérkezése után, azon meglepő hír
jutott köztudomásra, hogy a korvettet nagyon drágán megvásárolta egy
raguzai bankár, kinek meghatalmazottja meg is jelent Eginában, átvenni a
papirokat. Az egész dolog annyira rendben volt, hogy még csak kételyt
sem lehetett támasztani az üzlet szabályossága iránt; ellenkezőleg,
szabály szerint és teljesen beigazoltatott, hogy a korvett nem volt
többé a korfui kereskedők tulajdona, kiknek a hajó eladása tetemes
nyereséget hozott.
De ha a _Syphanta_ tulajdonost cserélt is, rendeltetése ugyanaz maradt.
Megtisztítani a szigettengert a pusztító rablóktól, szükség esetén
hazájukba visszaszállítani a netalán megszabadítandó foglyokat és fel
nem hagyni czirkálásaival mindaddig, míg e tengereket meg nem
szabadította a legborzasztóbb rablótól, Sacratif kalóztól; ez volt
ezentúl is feladata. A szükséges javítások befejeztetvén, a
másodkapitány parancsot kapott Scio sziget északi partjain czirkálni, a
hol majd meg fog jelenni az új kapitány, a ki ezentúl «Isten után ura»
lesz a hajónak.
Ezen időtájban történt, hogy d’Albaret Henrik azon lakonikus levelet
kapta, melyben tudtára adták, hogy egy állomás van üresedésben a
_Syphanta_ tiszti karában.
Tudjuk, hogy elfogadta az ajánlatot, nem is sejtvén, hogy az üresedésben
levő állomás a parancsnok állomása. Ezért történt, hogy mihelyt a
fedélzetre lépett, a másodkapitány, a tisztek és a legénység
parancsnoksága alá helyezék magukat, mialatt a korfui lobogót
ágyúlövések üdvözölték.
D’Albaret Henrik mindezekről azon beszélgetés alatt értesült, melyet
Todros másodkapitánynyal folytatott. Az okmány, mely a korvett
parancsnokságát ráruházta, teljesen rendben volt. Az ifjú tiszt
fenhatóságát tehát senki se tehette, nem is tette vitássá. Ezenkívül a
hajó több tisztje ismerte őt. Tudták, hogy tengerészhadnagy volt, a
franczia hadi tengerészet legfiatalabb, de egyszersmind legkiválóbb
tisztjeinek egyike. A függetlenségi háborúban való szereplése
megérdemlett hirnevet biztosított számára, nevét meg is éljenezte az
egész legénység mindjárt a legelső szemle alkalmával, melyet a
_Syphanta_ fedélzetén tartott.
– Tisztek és matrózok, – mondá d’Albaret Henrik egyszerűen, – ismerem a
_Syphanta_ hivatását. Isten segítségével be fogjuk azt tölteni,
teljesen. Tisztelet egykori parancsnokotoknak, Stradena kapitánynak, a
ki dicsőségesen esett el kapitányi helyén. Számolok reátok. Ti is
számoljatok énreám!
Másnap, márczius 2-án, Scio partjai és a felettük kimagasló Illéshegy
eltünt a látóhatárról s a korvett a szigettenger északi részei felé
vitorlázott.
A jó tengerészre nézve egy rövid áttekintés és fél napi utazás elég
arra, hogy hajójának értéke felől tisztában legyen. A szél északnyugat
felől és elég erősen fújt, a nélkül, hogy a vitorlatömeget csökkenteni
kellett volna. D’Albaret kapitány tehát a legelső naptól fogva
meggyőződhetett hajójának kitünő tulajdonságairól.
[Illustration: D’ALBARET LEGELSŐ HADISZEMLÉJE A HAJÓN.]
– Két vitorlányi előnyt adhat a szövetséges hajóhad bármelyik hajójának,
– mondá Todros kapitány – és még se maradna mögötte bármily erős
szélben.
Ez a derék tengerész ajkain azt jelentette, hogy először: semmiféle
vitorlás hajó sem volna képes sebesség tekintetében legyőzni a
_Syphantát_ és másodszor, hogy erős árboczainál és szilárdságánál fogva
összes vitorláit kifeszíthette oly viharban is, mely minden más hajót
kényszerített volna a vitorlák egy részét bevonni, ha nem akarta az
elsülyedést koczkáztatni.
A _Syphanta_ elindult észak felé, kelet felől hagyván Metelin vagy
Lesbos szigetét, az arkhipelagus legnagyobb szigeteinek egyikét.
A korvett másnap e sziget mentében haladt el, hol a görögök már a háború
kezdetén, 1821-ben, jelentékeny előnyt vívtak ki a török hajóraj felett.
– Magam is ott voltam, – mondá Todros kapitány d’Albaret parancsnoknak.
– Május havában történt. Hetven kicsi briggel négy török fregattot, négy
korvettet és öt hadihajót vettünk üldözőbe, melyek a metelini kikötőbe
menekültek. Egy nagy hadihajó elindult Konstantinápolyba segítségért, de
mi erős vadászatot tartottunk rá és a levegőbe röpítettük
kilenczszázötven emberből álló legénységével. Igen, én is ott voltam és
én gyújtottam meg a kénből és szurokból készült ingeket, melyeket a hajó
orrára raktunk. Igen jó ingek ezek, parancsnok úr, nagyon jól tartják a
meleget, ajánlom önnek alkalmilag… a kalózok ellen.
Egész öröm volt hallani Todros kapitányt, a mint széles jó kedvvel
elbeszélte viselt dolgait, mint a vén tengerészek szokták. Csakhogy a
mit a _Syphanta_ másodkapitánya beszélt, az igaz is volt, az utolsó
szóig.
D’Albaret Henrik nem ok nélkül vitorlázott észak felé, miután a korvett
vezényletét átvette. Néhány nappal Scióból való elindulása előtt gyanus
hajókat jeleztek Lemnos és Samothrake szomszédságában. Néhány levantei
hajót kiraboltak és felgyújtottak csaknem az európai Törökország
partjain. Talán a kalózok, mióta a _Syphanta_ oly makacsul vadászott
rájuk, czélszerűbbnek tartották a szigettenger legészakibb részeibe
visszahúzódni. Ez csupán óvatossági rendszabály volt részükről.
Metelin vizeiben semmi gyanusat sem talált d’Albaret Henrik. Csupán
néhány kereskedő-hajó volt ott, melyeknek parancsnokai érintkezésbe
léptek a korvettel és jelenléte által nagyon megnyugtatva érezték
magukat.
A _Syphanta_, noha a napéjegyen viharos időszaka által kemény próbára
tétetett, két hétig lelkiismeretesen teljesíté hivatását. Két vagy három
erősebb szélvihar alkalmat nyújtott d’Albaret Henriknek, megítélni
nemcsak a hajó kitünő tulajdonságait, hanem egyszersmind a legénység
ügyességét is. De egyúttal őt is megismerték és a franczia
tengerésztisztek jó hírneve nem lett általa meghazudtolva. Taktikai
tehetségét egy tengeri ütközet közepette elég alkalma lesz majd
bebizonyítani. De senki se kétkedett a felől, hogy a tűzben bátran fogja
megállni a helyét. Az ifjú tiszt, e nehéz körülmények közt, az
elméletben ép oly megbizható embernek bizonyult, mint a gyakorlatban.
Bátor jellemmel, nagy lelkierővel és rendíthetlen hidegvérrel birt, mely
képessé tette nemcsak előrelátni az eseményeket, de uralkodni is
felettük. Szóval, valódi tengerész volt és e szó mindent megmond.
Márczius második felében a korvett Lemnos körül czirkált. E sziget, mely
az égei tenger e részében a legjelentékenyebb, kiterjedésre nézve
tizenöt mérföldnyi hosszúsággal és öt-hat mérföldnyi szélességgel bir s
a függetlenségi háború által érintetlenül maradt, ép úgy, mint a
szomszéd Imbro sziget; de a kalózok gyakran egész a kikötőig
előnyomultak és elfogdosták a kereskedő-hajókat. A korvett,
élelmiszereit kiegészítendő, a kikötőben horgonyt vetett, mely akkoriban
csaknem egészen tele volt hajókkal. Lemnosban azon időtájban sok hajót
építettek, s míg egyfelől a tengeri rablóktól való félelemből nem merték
azokat egészen elkészíteni, a melyek munkában voltak; másfelől a készen
levő hajók ugyanazon okból nem merték elhagyni a kikötőt. Innét az ott
horgonyzó hajók nagy száma.
Az értesülések, melyeket d’Albaret parancsnok e szigeten vett, csakis
arra ösztönözhették, hogy folytassa hadjáratát a szigettenger északi
vidékein. Ő és tisztjei még Sakratif nevét is több izben hallották
említeni.
– Ah! – kiáltá Todros kapitány, – valóban kiváncsi volnék szemközt állni
e gazemberrel, a ki egy kissé regeszerűnek látszik előttem. Ha
szemtől-szembe látnám, legalább meggyőződném róla, hogy csakugyan
létezik.
– Ön e szerint kételkedik létezésében? – kérdé d’Albaret Henrik élénken.
– Lelkemre mondom, parancsnok úr, – viszonzá Todros – ha őszinte
véleményemet akarja hallani, én nem igen hiszek ebben a Sakratifban és
tudtommal senki sem dicsekedhetik azzal, hogy őt valaha színről-színre
látta volna. Lehet, hogy ez csak álnév, melyet egymásután vesznek fel a
kalózvezérek. Én részemről azt hiszem, hogy e név alatt nem egy lógott
már közülök különböző vitorlarudakon. Különben mindegy! – a fődolog az,
hogy ezek a gazficzkók függjenek és függött is már szerencsére akárhány.
– Utóvégre is lehetséges, a mit ön mond, Todros kapitány, – viszonzá
d’Albaret Henrik; – s ez megmagyarázná azon mindenütt-jelenvalóságot,
melyet ennek a Sakratifnak tulajdonítani látszanak.
– Igaza van, parancsnok úr, – mondá egy franczia tiszt. – Ha Sakratifot,
mint sokan állítják, csakugyan látták egy és ugyanazon időben, különböző
helyeken, ez csak azt bizonyítja, hogy több kalózvezér viselte e nevet
egyidejűleg.
– És csak azért viselik többen, hogy tévútra vezessék a becsületes
embereket, a kik őket üldözik! – viszonzá Todros kapitány. – De,
ismétlem, van egy biztos mód elenyésztetni e nevet, s e mód nem egyéb,
mint elfogni és felakasztatni mindazokat, a kik viselik… sőt azokat is,
a kik nem viselik! Ilyenformán a valódi Sakratif, ha csakugyan létezik,
nem kerüli el a kötelet, melyet emberül megérdemelt.
Todros kapitánynak igaza volt, de a fődolog még se lehetett egyéb, mint
megtalálni a megtalálhatlan gonosztevőket.
– Todros kapitány, – mondá ekkor d’Albaret Henrik, – a _Syphanta_ első
hadjáratában, vagy az ön korábbi hadjárataiban soha sem találkozott ön
egy körülbelül száz tonna teherképességű sacoleve-vel, mely a _Karysta_
nevet viseli?
– Soha, – felelé a másodkapitány.
– És önök uraim? – kérdé a parancsnok, a tisztekhez fordulva.
Senki se hallott a sacoleveről semmit, noha a legtöbb közülök folyvást a
szigettenger vizein járt a függetlenségi harcz kitörésétől fogva.
– Soha se hallották önök Starkos Miklós, a _Karysta_ kapitánya nevét
említtetni? – kérdé újra d’Albaret Henrik.
E név is teljesen ismeretlen volt a korvett tisztjei előtt, a mi felett
különben teljességgel nem lehetett csodálkozni, miután csak egy egyszerű
kereskedelmi hajó parancsnokáról volt szó; ilyen hajókat pedig száz
számra lehetett találni a levante különböző állomásain.
Azonban Todros mégis homályosan hitt emlékezhetni, hogy a Starkos nevet
hallotta, midőn egy izben Messeniában, az arkádiai kikötőben
állomásozott. E nevet azon gyanus hajók egyikének parancsnoka
viselhette, melyek az északafrikai partokra szokták átszállítani a török
hatóságok által eladott hadifoglyokat.
– De ez nem lehet a kérdéses Starkos, – tevé utána. – Ön azt mondja,
parancsnok úr, hogy ez a Starkos egy sacoleve kapitánya volt, egy
sacoleve pedig nem felelhet meg egy ilyen üzlet igényeinek.
– Igaz! – viszonzá d’Albaret Henrik és nem feszegette tovább a kérdést.
De ha Starkos Miklós eszébe jutott, ez azért volt, mert gondolatai
szünet nélkül visszatértek Elizundo Hadsine és Andronika kettős
eltünésének kifürkészhetlen titkára. E két név most már
elválaszthatlanul egybeforrt emlékezetében.
Márczius 25-ike körül a _Syphanta_ Samothrake sziget irányában volt,
hatvan tengeri mérföldnyire Sciótól északnak. Ha az időt
összehasonlítjuk a meghaladt távolsággal, láthatjuk, hogy a vidékek
összes búvóhelyei szorosan ki lettek motozva. A mit a korvett nem
teljesíthetett a sekély vizeken, hol nem talált elégséges mély vizet,
csónakjai végezték el helyette. De idáig a kutatásoknak semmi eredménye
sem volt.
Samothrake szigetet kegyetlenül feldúlták a háború alatt, de még mindig
a törökök tartották hatalmukban. Feltételezni lehetett tehát, hogy a
tengeri rablók – valóságos kikötő hiányában – biztos menhelyet találtak
számos parti beszögeléseiben. A Saoce hegy öt-hatezer lábnyira
emelkedik; ily magasságról a kirendelt őrök könnyen észrevehettek és
idejekorán jelezhettek minden hajót, melynek közeledése gyanusnak
látszott. A jókor és kellőleg értesített kalózok tehát könnyű szerrel
menekülhettek, mielőtt ostromzár alá kerültek volna. Valószínűleg így is
történt; mert a _Syphanta_ egyetlen kalózhajóval se találkozott e
csaknem elhagyatott vizeken.
D’Albaret Henrik ekkor északnyugati irányt vett, kikémlelendő Thasos
szigetét, mely mintegy húsz tengeri mérföldnyire fekszik Samothraketól.
A korvettnek erős szél ellen kellett küzdeni, de csakhamar a szárazföld
közelébe jutván, nyugodtabb tengert talált, mely a hajózást könnyebbé
tette.
Sajátszerű volt a szigettenger különböző szigeteinek sorsa! Mig Sciónak
és Samothrakenak annyit kellett szenvednie a törökök pusztításaitól;
Thasost, ép úgy, mint Lemnost és Imbrót, megkimélték a háború
viszontagságai. Thasos egész lakossága görög származású; erkölcseik
őseredetiek; a férfiak és nők megőrizték ruházatukban, fejdíszeikben az
ókori művészet egész báját. A török hatóságok tehát, melyeknek e sziget
alá van vetve a tizenötödik század kezdetétől fogva tetszésük szerint
elpusztíthatták volna, a legcsekélyebb ellentállás nélkül. Azonban egy
megmagyarázhatlan kiváltság következtében, mindeddig megkimélve maradt,
noha lakóinak vagyonossága felingerelhette volna a lelkiismeretlen
barbárok kapzsiságát.
Mindazáltal valószínű, hogy a _Syphanta_ megérkezése nélkül Thasos is
megismerkedett volna a feldúlás irtózataival.
April 2-án a sziget északi részén levő kikötőt, mely ma a Pyrgo nevet
viseli, a kalózok látogatása komolyan fenyegette. Körülbelül tizenkét
ágyúval fölfegyverzett öt vagy hat hajójuk megjelent a város előtt. E
banditák partrakelése, a küzdelmekhez nem szokott lakosság közepette,
nagy szerencsétlenséget idézett volna elő; mert a szigeten nem létezett
kellő erő, mely velük szembeszállhasson. De a korvett is megjelent a
kikötő előtt s mihelyt közeledését az egyik hajó főárboczáról jelezték,
a többi apróbb kalózhajó azonnal csatarendbe sorakozott, – a mi
részükről nagy merészséget árult el.
– Talán támadni akarnak? – kiáltá Todros kapitány, a ki a parancsnok
mellett állt.
– Támadni vagy védekezni? – viszonzá d’Albaret Henrik, kit a kalózok e
magatartása szintén meglepett.
– Az ördögbe, inkább azt vártam, hogy e gazemberek kifeszítik összes
vitorláikat és elmenekűlnek.
– Csak hadd szegüljenek ellent, Todros kapitány! Sőt hadd támadjanak! Ha
elfutnának, néhány közülök bizonyára megmenekülne. Adjon jelt a
készenlétre!
A parancsnok rendeletei azonnal végrehajtattak. Az ütegben megtöltötték
és kanóczczal ellátták az ágyúkat s a golyókat kézügybe rakták. A
fedélzeten lövésre készen állították fel az ágyúkat s a legénység közt
kiosztották a fegyvereket, puskákat, pisztolyokat, kardokat és
fejszéket. Az árboczőrök készen tartották magukat a műveletekre, akár
ütközetre kerül a sor, akár a menekülőket kell majd üldözni. Mindez oly
szabályosan és gyorsan történt, mintha a _Syphanta_ hadihajó lett volna.
[Illustration: AZ ÜTEGBEN MEGTÖLTÖTTÉK AZ ÁGYÚKAT.]
E közben a korvett közeledett a kis hajórajhoz, ép úgy készen a
támadásra, mint minden támadás visszaverésére. A parancsnok szándéka az
volt, hogy a legnagyobb kalózhajóra – mely brigantin volt – oldalról
sortüzet lövet, mely harczképtelenné teheti, aztán melléje nyomul és
embereivel megtámadtatja. De valószínű volt, hogy a kalózok, bár
előkészületeket tettek az ütközetre, hacsak lehetséges, menekülni
óhajtottak volna. Csakis azért nem tették ezt már korábban, mert a
korvett megérkezése meglepte őket s most már elzárta előlük a kikötő
kijárását. Nem maradt tehát számukra egyéb hátra, mint mozdulataikat
kombinálni és utat törni maguknak kifelé.
A brigantin kezdte el a tüzelést. Ágyúival úgy czélzott, hogy a
korvettnek legalább egyik árboczát összezúzza. Ha ez sikerül, akkor
alapos reménye lehet megszabadulni ellenfele üldözésétől.
A golyók hét-nyolcz lábnyira süvöltöttek el a _Syphanta_ fedélzete
felett, összetörtek néhány oldalvitorlát, elszakítottak néhány
árboczkötelet, megsebeztek három vagy négy matrózt, de nem veszélyesen.
Szóval nem tettek kárt a hajó egyetlen lényeges alkatrészében sem.
D’Albaret Henrik nem viszonozta a lövést azonnal. Egyenesen a
brigantinra czéloztatott s a hajó baloldalán csak akkor dördültek el az
ágyúk, midőn az első lövések füstje már szétoszlott. A brigantin
parancsnoka, hajója nagy szerencséjére, a meglehetősen erős szél
segélyével oly oldalmozdulatot hajtathatott végre, hogy a hajótestuek a
víz felett levő részét csak két vagy három golyó érintette. Néhány
embere ugyan elesett, de a brigantin nem lett harczképtelenné.
Hanem azért a korvett golyói, ha el is tévesztették közvetlen
czéljaikat, még se vesztek kárba. Egy kisebb hajó, mely a brigantin
oldalmozdulata következtében szabadon állt, annyi golyót kapott
baloldali gerinczébe, hogy a víz kezdett behatolni.
– Ha nem a brigantin, hát legalább a társa kapta a lövéseket ócska
bordái közé! – kiáltá néhány matróz a _Syphanta_ előrészén.
– Borporcziómba fogadok, hogy öt percz alatt elmerül.
– Három percz alatt.
– Tartom a fogadást és a bor oly könnyen folyjon le a torkomon, a mily
könnyen a víz befolyik a hajótest lyukain.
– Merül!… merül!…
– Már övig ér neki a víz… no mindjárt lesz a feje felett is.
– És azok az ördöngős ficzkók a vízbe ugrálnak és úszva igyekeznek
menekülni.
– No hát, nem kell őket háborgatni, ha jobban szeretnek hurokra jutni,
mint vízbe fúlni.
A hajó csakugyan lassankint sülyedt. Mielőtt a víz a fedélzetig ért
volna, a legénység a vízbe ugrált és iparkodott a flotilla valamely
másik hajójára jutni.
De ezeknek más gondjuk volt, mint sülyedő társuk legénységének
segítségére sietni. Most már csak a menekülésre gondoltak. A nyomorult
rablók a vízbe is fúltak valamennyien, a nélkül, hogy egyetlen kötelet
dobtak volna ki megmentésükre.
Ezenfelül a _Syphanta_ másodszor is sortüzet irányzott egy másik kisebb
hajóra, mely oldalvást állt és azt teljesen tönkre is silányította.
Ennek is vége lett, a kalózhajó csakhamar eltünt egy lángfüggöny mögött,
melyet öt vagy hat tüzes golyó gyújtott a fedélzetén.
Ezt látván, a másik két kisebb hajó belátta, hogy nem fog sikerülni a
védekezés a korvett ágyúi ellen. Sőt az is világos volt, hogy ha
megkisérlik a futást, semmi kilátásuk se lehet ily gyors járású hajó
elől megmenekülniök.
Ehhez képest a brigantin parancsnoka az egyetlen módhoz nyúlt, mely még
rendelkezésére állt, ha legénységét meg akarta menteni. Jelt adott a
csatlakozó összegyülekezésre. A kalózok néhány percz alatt a brigantin
fedélzetére menekültek, miután elhagyták apróbb hajóikat, melyeket
felgyújtottak és a levegőbe röpítettek.
A brigantin legénysége, mely ekkép mintegy száz emberrel szaporodott, a
legjobb körülmények közt fogadhatta el a csatát, ha máskép nem sikerülne
menekülnie.
De ha legénysége számra nézve már most egyenlő is volt a korvett
legénységével, még se tehetett czélszerűbbet, mint futásban keresni
menedéket. Nem is habozott gyors járásának előnyeit felhasználni, hogy a
török partok felé menekülhessen. Parancsnoka itt oly jól el tud rejtőzni
a parti szirtek mögött, hogy a korvett fel se találhatja, vagy ha
feltalálja se mehetne utána.
A szél mind erősebben fújt. A brigantin mindamellett felhúzta valamennyi
vitorláját, még árboczainak összezúzását is koczkáztatván és távozni
kezdett a _Syphantától_.
– Jól van! – kiáltá Todros kapitány. – Nagyon csodálkoznám rajta, ha oly
hosszú lábai volnának, mint a mi korvettünknek.
S ezzel a parancsnokhoz fordult, kinek rendeleteit várta. De e perczben
d’Albaret Henrik figyelme másfelé volt irányozva. Többé nem nézett a
brigantinra. Távcsövét a thasosi kikötőre irányozta és egy könnyű
szerkezetű hajót nézett figyelmesen, mely valamennyi vitorláját
kifeszítvén, attól minél gyorsabban igyekezett távozni.
[Illustration: BORPORCZIÓMBA FOGADOK, HOGY ELMERÜL.]
Az idegen hajó egy sacoléve volt. Az erős északnyugati szél segélyével,
mely lehetővé tette egész vitorlázatának felhasználását, a kikötő déli
kijárása felé tartott, hova sekély vízjárásánál fogva képes volt
behatolni.
D’Albaret Henrik, miután gondosan megszemlélte, hirtelen leeresztette
távcsövét s felkiáltott:
– A _Karysta!_
– Hogyan! ez volna az a sacoléve, melyről ön nekünk beszélt? – viszonzá
Todros kapitány.
– Ez az; és ha hatalmamba keríthetném, kész volnék…
D’Albaret Henrik nem fejezte be mondatát. Kötelességérzete nem engedte,
hogy habozzék a nagyszámú kalózlegénységgel biró brigantin és a
_Karysta_ közt, noha ezen utóbbit kétségkívül Starkos Miklós vezényelte.
A brigantin üldözésével felhagyván és minden áron oda törekedvén, hogy
mielőbb a kijárás végéhez érjen, bizonynyal útját állhatta volna a
socolévenek s azt hatalmába keríthette volna. De ezzel a közérdeket
feláldozta volna magánérdekének. Nem tehette. Egyetlen percznyi
idővesztegetés nélkül a brigantint megtámadni, hatalmába keríteni és
megsemmisíteni, ez volt a teendő. Egy utolsó pillantást vetett a
_Karystára_, mely bámulatos sebességgel távozott el a szabadon maradt
kijáráson keresztül; aztán parancsot adott, egész erővel üldözőbe venni
a kalózhajót, mely ellenkező irányban kezdett távozni.
A _Syphanta_, összes vitorláinak segélyével rögtön elindult a brigantin
vízbarázdája nyomán. Egyidejűleg ágyúi is lövésre készen állíttattak, s
miután a két hajó közt nem volt nagyobb távolság fél tengeri mérföldnél,
a korvett elkezdett beszélni.
A mit mondott, kétségkívül nem volt a brigantin inyére, mert féloldalt
fordulván, megkisérlé, nem lenne-e képes ily irányba megszökni ellenfele
elől.
Nem sikerült.
A _Syphanta_ kormányosa egy mozdulattal szintén ugyanazon irányban
fordítá hajóját.
Az üldözés még körülbelül egy óráig tartott ily körülmények közt. A
távolság mindinkább csökkent a két hajó közt és nem lehetett kétkedni a
felől, hogy a kalózokat még az éj beállta előtt utolérik. De a küzdelem
a tengeri rablók és üldözőik közt máskép végződött.
A _Syphanta_ egy ágyúgolyója egy szerencsés lövés következtében
összezúzta a brigantin előárboczát. A brigantin azonnal megszünt előre
menni, sőt ellenkezőleg, kezdett a szél alatt visszafelé úszni s a
korvettnek ezentúl nem volt egyéb dolga, mint bevárni, hogy eléje érjen
oldalvást, körülbelül egy negyed óra mulva.
Ekkor irtóztató dördülés hallatszott. A _Syphanta_ nem egészen fél fonal
hosszúságból jobboldali összes ágyúinak sortüzét adta a brigantinra,
melyet a vaszápor szinte fölemelt a levegőbe, de miután csak a
fedélzetet söpörte végig, a hajó nem merült el.
Mindazonáltal a parancsnok, kinek legénységét ezen utolsó décharge
megtizedelte; belátván, hogy nem állhat többé ellent, bevonta lobogóját.
A korvett csónakjai már a legközelebbi perczben a brigantine alatt
voltak és átszállították az életben maradottakat. A hajó felgyújtatván,
égett mindaddig, míg a tűz a vizvonalig ért. Ekkor aztán elmerült a
hullámok alá.
A _Syphanta_ jó és hasznos dolgot hajtott végre. Sohase tudták meg, hogy
ki volt e kis hajóraj parancsnoka, mi volt a neve és multja, honnét
származott? Mert makacsul vonakodott felelni a kérdésekre, melyek ez
irányban hozzá intéztettek. Társai is mélyen hallgattak, sőt, mint néha
történni szokott, talán nem is tudtak semmit parancsnokuk multjáról. De
a felől, hogy kalózok voltak, kétkedni sem lehetett, ennélfogva nyomban
ki is végezték őket.
Azonban a sacoléve megjelenése és eltünése sok gondot okozott d’Albaret
Henriknek. A körülmények, melyek közt Thasost elhagyta, rendkívül
gyanussá tevék. Vajjon a korvett és a kalózhajóraj közt kifejlődött
küzdelmet akarta-e arra felhasználni, hogy annál biztosabban
menekülhessen? E szerint tehát félt szemközt állani a _Syphantával_,
melyet talán megismert? Egy becsületes hajó nyugodtan maradt volna a
kikötőben, miután a kalózok épen menekülni óhajtottak onnét. S ime a
_Karysta_, azt koczkáztatva, hogy kezeik közé kerül, siet horgonyait
fölszedni és kijutni a sík tengerre! Semmi se lehetett kétértelműbb e
magatartásnál s az ember jogosan kérdezhette magától, vajjon nem állt-e
velük czimboraságban? Valóban, d’Albaret parancsnokot egy cseppet se