🕙 29-minute read

A lángban álló szigettenger - 03

Total number of words is 3830
Total number of unique words is 1901
31.5 of words are in the 2000 most common words
43.2 of words are in the 5000 most common words
49.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  Andronika már 1821-ben csatlakozott azon mainotákhoz, kiket a halálra
  itélt s az ioniai szigetekre menekült Kolokotroni gyüjtött össze maga
  körül, midőn ezen évi január 18-án Skardamulánál partra szállt. Jelen
  volt azon első nyilt csatában, mely Thessalia földén vivatott, midőn
  Kolokotroni megtámadta Phanari és Karitené lakóit, kik a törökkel
  egyesültek a Ruphia partjain. Jelen volt azon valtetzioi csatánál is,
  május 17-én, melyből Mustafa bég hadserege megszaladt. Még inkább
  kitüntette magát Tripolitza ostrománál, melynél a spartaiak a törököket
  «gyáva persák»-nak, a törökök pedig a görögöket «Lakonia gyönge
  nyulai»-nak nevezték. De ez alkalommal a nyulak kerekedtek felül. A
  Peloponnesus fővárosa, melyet a török hajóhad nem birt felszabadítani az
  ostrom alól, kénytelen volt október 5-én megadni magát s az egyezmény
  ellenére szabad rablás, gyilkolás és gyujtogatás dúlt három napig, a mi
  a városban és a városon kívül minden korú és nemű tíz ezer muzulmán
  életébe került.
  A következő évi márczius 4-én Andronika, ki a Miaulis tengernagy által
  vezényelt hajón volt, egy tengeri csata alkalmával, öt órai harcz után
  elmenekülni látta a török hajókat, melyek a zantei kikötőben kerestek
  menhelyet. De e hajók egyikén megpillantotta fiát, a ki a patrasi öbölön
  keresztül kalauzolta a török hajórajt!… A szegény nő e napon s e szégyen
  miatt a harczolók legelső sorai közt kereste a halált… De a halálnak nem
  kellett.
  És Starkos Miklós még messzebb ment a bűn utján. Néhány héttel később
  Kara-Alihoz csatlakozott, a ki Scio városát bombázta a hasonnevű
  szigeten. Része volt azon borzasztó mészárlásokban, melyek alatt
  huszonháromezer keresztyén vérzett el, ide nem értve azon
  negyvenhétezeret, kiket rabszolgákul adtak el Smyrna piaczain. És azon
  hajók egyikét, a melyeken a szerencsétleneket az afrikai partokra
  szállították, az Andronika fia maga vezényelte, – egy görög, a ki eladja
  a saját testvéreit!
  [Illustration: A HAJÓK EGYIKÉN MEGPILLANTOTTA FIÁT.]
  A következő korszakban, mely alatt a hellenek kénytelenek voltak az
  egyesült török és egyptomi hadakkal szembeszállni, Andronika egy perczig
  se szünt meg utánozni azon nőket, kiknek neveit fennebb idéztük.
  Szomorú korszak volt ez, főleg Moreára nézve, mely ellen Ibrahim
  szabadon bocsátá a törököknél is vadabb arabjait. Andronika azon
  négyezer harczos közé tartozott, kiket Kolokotroni, a peloponnesusi
  hadcsapatok fővezérévé való kineveztetése után, maga körül összegyüjteni
  képes volt. De Ibrahim, miután tizenegyezer embert a messenai partokon
  kiszállított, mindenekelőtt Coront és Patrast igyekezett felszabadítani
  az ostromzár alól; aztán hatalmába kerítette Navarint, melynek
  fellegvára hadmozdulatainak alapjául szolgálhatott, míg kikötője biztos
  menhelyet nyujtott hajóhada számára. Majd Argost gyujtá fel és
  Tripolitzát foglalta el, a mi lehetővé tette neki a tél beálltáig
  folytatni rablásait a szomszéd tartományokban. Főleg Messenia szenvedett
  e pusztítások alatt. Andronika nem egyszer volt kénytelen mainai földön
  elrejtőzni, nehogy az arabok kezébe jusson. De eszébe se jutott pihenni.
  Lehet-e nyugodni elnyomatott földön? Az 1825-iki és 1826-iki hadjáratok
  alatt megint ott találjuk őt a vergai hegyszorosban vivott csatában,
  mely után Ibrahim Polyaravosba vonult vissza, honnét az északi
  mainótáknak sikerült őt még hátrább szorítani. Majd 1826 juliusban, a
  chaidarii csata alatt, Fabvier ezredes rendes katonaságához
  csatlakozott. Ezen ütközetben sulyosan megsebesült s csak egy fiatal
  franczia bátorságának köszönheté (a ki a philhellén lobogó alatt
  harczolt), hogy Kiutadsi kegyetlen katonái elől megmenekült.
  Andronika élete több hónapig veszélyben forgott. Erős testalkata
  megmentette, de az 1826-dik év elmult a nélkül, hogy ereje annyira
  helyreállt volna, hogy ismét részt vehessen a küzdelemben.
  Ily körülmények közt tért vissza 1827 augusztusban a mainai
  tartományokba. Még egyszer akarta látni vitylosi házát. A sajátszerű
  véletlen ugyanaz nap vezette haza a fiát is… Az olvasó ismeri Andronika
  és Starkos Miklós találkozásának eredményét és tudja, hogy az anya
  átokkal sujtotta fiát az apai ház küszöbén.
  És most, miután semmi sem csatolta őt többé szülőföldéhez, Andronika
  elment, harczolni mindaddig, míg Görögország vissza nem szerzi
  függetlenségét.
  Ez volt a dolgok állása 1827 márczius 10-én, azon pillanatban, midőn
  Starkos özvegye visszatért a Maina hegyi utain, a Peloponnesosban
  harczoló görög csapatokhoz, melyek nyomról-nyomra védelmezték
  területüket Ibrahim katonái ellen.
  
  
  IV. Szomorú háza egy gazdag embernek.
  Mialatt _Karysta_ észak felé vitorlázott, oly rendeltetéssel, mely
  csupán a kapitánya előtt volt ismeretes, _Korfuban_ oly esemény történt,
  mely noha magán természetű volt, mégis e történet főszereplőire
  irányozta a közfigyelmet.
  Tudjuk, hogy 1815 óta, az ugyanazon évben kelt szerződés értelmében, az
  ioniai szigetek Angolország védnöksége alá helyeztettek, miután 1814-ig
  Francziaország védnöksége alatt álltak volna.[1]
  Az egész csoportban, mely Cerigot, Zantét, Ithakát, Kephaloniát,
  Leukadiát, Parost és Korfut foglalja magában, ezen utóbbi sziget
  legészakibb fekvésű s egyszersmind a legnagyobb is. Ez a hajdani
  Korcyra. Egy szigetnek, melyen valaha Alcinous király, Jason és Medea
  vendégszerető házigazdája uralkodott, s mely később a trójai háború után
  befogadta Ulyssest, bizonyára joga van jelentékeny helyet elfoglalni az
  ókor történelmében. Korfu régente háboruban állt a frankok, bolgárok,
  szaraczének és a nápolyiak ellen; a tizenharmadik században Barbarossa
  elpusztította, a tizennyolczadikban Schuleuburg gróf megoltalmazta s az
  első franczia császárság végén Donzelot tábornok megvédelmezte.
  [Illustration: KORFU, – A FELLEGVÁR.]
  Elbeszélésünk idejében székhelye volt egy angol főbiztosnak, mely
  hivatalt akkoriban Sir Adam Frigyes, az ionai szigetek kormányzója
  viselte. Tekintettel azon eshetőségekre, melyek a görögök és törökök
  közt összeütközéseket idézhettek elő, mindig állt rendelkezésére néhány
  fregatt, melyeknek feladata volt a rendet fenntartani a vizeken. Még
  jelentékenyebb nagyságú hajókra volt szükség, hogy e czélt elérhessék a
  szigettengeren, melyen szabadon hajózhattak a görögök, törökök és
  szabadalomlevéllel ellátott más nemzetbeliek; nem is említvén a
  kalózokat, kiknek nem volt egyéb hivatásuk, mint kényök-kedvök szerint
  kirabolni minden nemzetiségü hajót.
  Akkoriban feles számu idegeneket lehetett Korfuban találni, főleg azok
  közül, kiket a függetlenségi harcz különböző fázisai vonzottak ide,
  három vagy négy év óta. Némelyek Korfuban szálltak hajóra s a felkelő
  hadsereghez csatlakoztak, mások Korfuban telepedtek meg, ha túlságos
  fáradalmak a bizonyos ideig tartó pihenést elkerülhetetlenné tették.
  Ezen utóbbiak közül egy fiatal francziát kell említenünk, ki a nemes
  ügyért fellelkesülve, öt év óta tevékeny és dicsőséges részt vett a főbb
  eseményekben, melyeknek a hellén félsziget szinhelye volt.
  D’Albaret Henrik, franczia királyi tengerészhadnagy egyike a rangjabeli
  legfiatalabb tiszteknek, jelenleg bizonytalan időre szabadságolva lévén,
  a háború kitörése után mindjárt eljött harczolni a franczia philhellének
  lobogója alatt. A fiatal tiszt huszonkilencz éves, középtermetű, izmos
  testalkatú ember, s ennélfogva alkalmas volt a tengerészpálya nagy
  fáradalmainak elviselésére. Kellemes modora, előkelő magatartása, nyilt
  tekintete, vonzó arcza és teljes megbizhatósága által, mindjárt a
  legelső ismerkedésnél, oly rokonszenvet ébresztett maga iránt, melyet a
  hosszasabb ismeretség csak fokozni volt képes.
  D’Albaret Henrik párisi eredetű gazdag családból való volt. Anyját alig
  ismerte. Atyja körülbelül akkor halt meg, midőn fia elérte
  nagykorúságát, tehát két vagy három évvel előbb, mintsem ezen utóbbi a
  tengerészeti iskolából kilépett volna. Szép vagyon birtokába jutván, nem
  gondolta, hogy ez elégséges ok legyen arra, hogy felhagyjon tengerész
  pályájával. Sőt ellenkezőleg. Folytatta pályáját – a legszebbek egyikét
  a világon – és már tengerészhadnagy volt, midőn a görög lobogót kitűzték
  a török félhold ellen, északi Görögországban és a Peloponnesusban.
  D’Albaret Henrik nem tétovázott. Mint annyi más derék fiatal ember,
  kiket a mozgalom ellenállhatatlanul magával ragadott, ő is azon
  önkéntesekhez csatlakozott, kiket franczia tisztjeik elvezéreltek Európa
  keleti határáig. Egyike volt azon legelső philhelléneknek, kik vérüket
  ontották a függetlenség ügyéért. Már 1822-ben ott volt a híres artai
  csatában. Mavrokordato dicső legyőzöttei közt; – és a győzők között
  Missolunghi első ostrománál. A következő évben is jelen volt azon
  ütközetben, melyben Botzaris Márk elesett, 1824-ben nem jelentéktelen
  részt vett azon tengeri csatákban, melyek a görögöket megbosszulták
  Mehemed Ali győzelmeiért. 1824-ben, a tripolitzai vereség után, a
  Fabvier ezredes főparancsnoksága alatt működő rendes katonaság egy
  részét vezényelte. 1826-ban Chaidarinál verekedett, hol megmentette
  Starkos Andronika életét, kinek testét már-már Kiutadsi lovai taposták.
  E borzasztó ütközetben a philhellének pótolhatatlan veszteségeket
  szenvedtek.
  Azonban D’Albaret Henrik nem akarta elhagyni hadvezérét és rövid idő
  mulva újra hozzácsatlakozott Metheneben.
  Ezen időtájt az athéni Akropolist Guras őrnagy védelmezte ezerötszáz
  emberével. E fellegvárba menekült ötszáz nő és gyermek, kik már nem
  bírtak elfutni, midőn a város a törökök hatalmába került. Guras el volt
  látva élelmiszerekkel egy évre, volt tizennégy ágyúja és három mozsara,
  de a lőszerekből csak jelentéktelen készlettel bírt.
  Ekkor Fabvier elhatározta lőszerrel ellátni az Akropolist. E merész terv
  véghezviteléhez elszánt emberekre volt szüksége. Felhivására
  ötszázharmincz ember jelentkezett, köztük negyven philhellén s e negyven
  közt legelsőnek D’Albaret Henrik. E merész harczosok mindegyike ellátta
  magát egy tarisznyára való lőporral, aztán Methenében hajóra kelt a
  csapat, Fabvier parancsnoksága alatt.
  Deczember 13-án partraszállnak, csaknem az Akropolis tövében. A felhők
  mögül előbukkanó hold sugarai elárulják a vakmerő kisérletet. A törökök
  erősen kezdenek rájuk tüzelni. Fabvier elkiáltja magát: «Előre!»
  Mindegyik önkéntes a nélkül, hogy eldobná lőporos tarisznyáját, mely őt
  minden perczben a légbe röpítheti, átmegy a sánczárkon és bejut a
  fellegvárba, melynek kapui nyitva vannak. Az ostromlottak diadalmasan
  visszaverik a törököket. De Fabvier megsebesül, hadsegéde elesik,
  D’Albaret Henrik is egy golyótál találva, lerogy. A rendes katonaság,
  valamint vezérei is, most be vannak zárva a fellegvárban, azokkal
  együtt, kiknek ily vitézül siettek segítségükre s kik őket nem akarták
  többé kibocsátani.
  Itt a fiatal tiszt, ki nagyon sokat szenvedett szerencsére nem veszélyes
  sebében, kénytelen volt megosztani az ostromlottak nyomorát, kiknek
  minden tápláléka szűk adagokban kimért árpakására szorítkozott. Hat
  hónap mult el, mielőtt visszanyerte volna szabadságát azon kapituláczió
  által, melyet Kiutadsi elfogadott. Fabvier, önkénteseivel s az
  ostromlottakkal együtt, csak 1827 junius 5-én hagyhatta el az athéni
  fellegvárt és szállhatott azon hajókra, melyek az egész csapatot
  Salamisba vitték.
  [Illustration: MEGMENTETTE STARKOS ANDRONIKA ÉLETÉT.]
  D’Albaret Henrik, ki még nagyon gyöngének érezte magát, nem akart
  megállni e városban, hanem tovább hajózott Korfuig. Itt pihente ki
  fáradalmait két hónap óta, várván az órát, melyben ismét elfoglalhatja
  helyét a harczosok legelső soraiban; midőn a véletlen egy új mozgató
  elemet támasztott életében, mely eddig az egyszerű katona élete volt.
  Korfuban, a Strada Reale végén, egy jelentéktelen külsejű, félig görög,
  félig olasz modorban épült régi ház állt. E házban egy ember lakott, a
  ki ritkán mutatta magát, de a kiről sokat beszéltek: Elizundo bankár. Az
  ember nem tudta volna elhatározni, hatvan éves-e, vagy hetven. Húsz év
  óta lakott e komor házban, melyből ritkán lépett ki az utczára. De ha
  ritkán ment el hazulról, annál több mindenféle nemzet- és rangbeli
  kliens kereste fel őt otthonában. Bizonyára jelentékeny üzleteket
  kötöttek e bankházban, melynek becsületessége minden kétségen felül
  állt. Különben Elizundot rendkívül gazdagnak tartották. Az ioniai
  szigeteken, sőt dalmát kartársai közt, Zárában és Raguzában sem volt
  hitel, mely az övével versenyezhetett volna. Általa elfogadott váltó
  aranyat ért. Igaz, hogy bizalmát nem egykönnyen ajándékozta oda. Sőt
  nagyon óvatosnak látszott üzleteiben. Legkitünőbb ajánlatokat, teljes
  biztosítékot követelt; de pénztára kimeríthetetlennek látszott.
  Megjegyzendő, hogy Elizundo csaknem mindent személyesen végzett és
  csupán a jelentéktelen írásbeli munkák teljesítésére tartott egy embert
  házánál, kiről alább lesz szó. Ő maga volt a saját pénztárnoka és
  könyvvivője. Egyetlen váltót se bocsátott ki, egyetlen levelet se
  küldött el, melyet ne írt volna sajátkezűleg.
  Nem is ült le soha külső hivatalnok vagy segéd az ő íróasztala mellé; a
  mi nem kevéssé járult üzletének titokban tartásához.
  Milyen származású volt ez a bankár? Illirnek vagy dalmátnak mondták, de
  e tekintetben senki se tudott semmi bizonyosat. Néma volt multja felől,
  néma volt jelene felől és nem érintkezett a korfui társasággal. Midőn a
  szigetcsoport Francziaország védnöksége alá került, életmódja már
  ugyanaz volt, a mi később is maradt, midőn angol kormányzó gyakorolta a
  hatóságot az ioniai szigetek felett. Kétségkívül nem kell szószerint
  venni, a mit vagyonáról beszéltek, melyet a közbeszéd százmilliók
  szerint számított; de nagyon gazdagnak kellett lennie, noha életmódja
  nem különbözött oly emberekétől, kik szerény igényekkel és ízléssel
  bírnak.
  Elizundo özvegy volt már akkor is, midőn hétéves kis leányával Korfuban
  megtelepedett. Most e kis leány, kinek neve Hadsine volt, elérte
  huszonkét éves életkorát s atyja házában egészen a háztartás gondjainak
  szentelte magát.
  Elizundo Hadsinét mindenütt rendkívül szépnek tartották volna, daczára
  kissé szomorú arcza komoly kifejezésének; szép volt ő még e keleti
  országban is, a hol a nők szépsége általában elvitázhatlan. Hogyne lett
  volna arcza komoly e házban, melyben fiatal korát tölté, gondos anya s
  egyetlen játszótárs nélkül, a kivel serdülő korában legelső bizalmas
  gondolatait közölhette volna? Elizundo Hadsine termete középmagasságú,
  de elegáns volt. Anyai ágon görög származásu lévén, emlékeztetett azon
  lakoniai szép fiatal nők tipusára, kik báj tekintetében felülmúlják az
  összes többi peloponnesusi nőket.
  Az atya és leánya közt nem uralkodott és nem uralkodhatott benső
  meghittség. A bankár egyedül élt, hallgatag, tartózkodó ember volt, –
  egyike azoknak, a kik leggyakrabban félrefordítják a fejöket és
  eltakarják szemeiket, mintha a világosság fájna nekik. A magánéletben ép
  úgy, mint a közéletben, kerülte a közlékenységet és sohase volt
  bizalmas, még bankházának legrégibb kliensei iránt se. Hogyan talált
  volna Elizundo Hadsine örömet ezen elzárkózott életmódban, holott a ház
  négy fala közt még az atyai szívet is alig találhatta fel?
  Szerencséjére volt közelében egy jó, hű, szerető lény, a ki csak fiatal
  úrnőjéért élt, az ő szomorúsága felett szomorkodott s kinek arcza
  kiderült, ha őt mosolyogni látta. Egész élete mintegy össze volt forrva
  Hadsine életével. E leírás után azt hihetné az ember, hogy egy jó és hű
  ebről van szó, egyikéről azoknak, kiket Michelet «az emberiségre való
  aspiransoknak» és Lamartine «alázatos barátainknak» nevez. Nem! csupán
  ember volt, noha megérdemelte volna, hogy kutya legyen. Látta születni
  Hadsinét, azóta soha se távozott mellőle, csecsemő korában ringatta,
  fiatal leány korában szolgálta.
  Xaris volt a neve. Hadsine anyjának tejtestvére volt s ezen utóbbit
  akkor sem hagyta el, midőn nőül ment a korfui bankárhoz. Több mint húsz
  év óta élt tehát a háznál, közönséges cselédnél magasabb állást foglalt
  el, sőt segítségére is volt Elizundonak, ha némely iratokat kellett
  lemásolni.
  Xaris, mint általában a lakoniai tipusok, magas termetű, széles vállú,
  rendkívüli izmos, szép testalkatú és szemű ember volt; hosszúkás,
  hajlott orra alatt gyönyörű fekete bajusz ágazott kétfelé. Fején sötét
  színű gyapotföveget viselt és derekán festői fustanellát.
  Xaris mindenkor elkisérte Hadsinét, valahányszor az ifjú leány elment
  hazulról, akár bevásárlásokat tenni a háztartás számára, akár a szent
  Spiridion tiszteletére emelt katholikus templomba, akár pedig kissé
  élvezni az üde tengeri levegőt, mely nem igen hatolt el a Strada
  Realeban épült házig. Sok korfui fiatal ember láthatta így őket együtt a
  sétányon, sőt a Kastrades külváros utczáiban is, mely a hasonnevű kis
  öböl partján terül el. Nem egynek lett volna kedve közülök eljuthatni
  Hadsine atyjához. Kit ne vonzott volna az ifjú leány szépsége és talán
  az Elizundo-ház sok milliója is? De Hadsine tagadólag felelt minden
  ilynemű ajánlatra; a bankár pedig sohasem igyekezett rábírni, hogy e
  határozatát megváltoztassa. Pedig a hű Xaris, azért, hogy fiatal úrnője
  boldog legyen e világon, odaadta volna egész osztályrészét azon
  boldogságból, melyre határtalan hűségénél fogva jogos igényt tarthatott
  a túlvilágon.
  Ilyen volt e komor, szomorú ház, mely mintegy elszigetelve állt a régi
  Korcyra fővárosának egyik zugában; ilyen volt a háznép, mely közé az
  élet véletlene bevezette D’Albaret Henriket.
  Kezdetben üzleti viszony jött létre a bankár és a franczia tiszt között.
  Midőn az utóbbi Párist elhagyta, jelentékeny összegű váltókat vitt
  magával, melyek az Elizundo-ház által voltak leszámítolandók. Korfuba
  jött felvenni a pénzt, később is Korfuból kapta mindazon összegeket,
  melyekre szüksége volt a philhellén hadjáratok alatt. E közben többször
  visszatért a szigetre s így ismerkedett meg Elizundo Hadsinével. Az ifjú
  leány szépsége elbűvölte. Emléke elkisérte őt Morea és Attika
  csatatereire.
  Az Akropolis meghódítása után D’Albaret Henrik nem tehetett okosabbat,
  mint Korfuba visszatérni. Sebeiből még nem épült ki teljesen. Az ostrom
  rendkívüli fáradalmai megrontották egészségét. Itt, noha a város másik
  végén lakott, mégis naponkint néhány órára oly vendégszeretetet talált a
  bankár házánál, milyennel eddig semmiféle idegen nem dicsekedhetett.
  Körülbelül három hónap óta élt így D’Albaret Henrik. Elizundonál tett
  látogatásai, melyek kezdetben tisztán üzleti látogatások voltak,
  lassankint mindennap megismétlődtek s az önérdeknek is része volt
  bennök. Hadsine nagyon tetszett a fiatal tisztnek. Hogyne vette volna
  ezt észre a fiatal leány, mikor látta, hogy oly gyöngéd figyelemmel
  viseltetik iránta s annyira el van ragadtatva, ha őt látja és beszélni
  hallja? Hadsine a maga részéről szintén részesíté a mindennapos vendéget
  mindazon ápolásban, melyet nagyon gyönge egészsége igényelt. D’Albaret
  Henrik csakis nagyon jól érezhette magát ily életrend mellett.
  Xaris sem igyekezett titkolni azon rokonszenvet, melyet D’Albaret Henrik
  őszinte, szeretetreméltó jelleme ébresztett benne, s mindinkább
  ragaszkodott hozzá.
  – Igazad van, Hadsine, – mondá gyakran az ifjú leánynak – Görögország a
  te hazád is, ép úgy, mint az enyém és nem szabad felednünk, hogy e
  fiatal tiszt azért szenved, mert a mi hazánkért harczolt.
  – Ő szeret engem – mondá egy nap Hadsine Xarisnak.
  Az ifjú leány e szókat szokott egyszerűségével ejté ki.
  [Illustration: XARIS MINDENKOR ELKISÉRTE HADSINÉT.]
  – No hát, hadd szeressen! – felelé Xaris. – Atyád öregszik, Hadsine. Én
  se fogok örökké élni!… Hol találhatnál a világon biztosabb védelmezőt
  D’Albaret Henriknél!
  Hadsine nem felelt. Meg kellett volna vallania, hogy nemcsak
  szerettetik, de viszontszeret is. A természetes tartózkodás nem engedte,
  hogy ez érzelmet bevallja. Még Xarisnak se.
  Így álltak a dolgok. S a dolgok ilyetén állása nem volt titok a korfui
  társaság előtt. Mielőtt még hivatalosan szó lett volna róla, máris úgy
  beszéltek D’Albaret Henrik és Elizundo Hadsine házasságáról, mint
  elhatározott dologról.
  Meg kell jegyeznünk, hogy a bankár nem látszott bánni az ifjú tiszt
  sürgölődését leánya körül. Helyesen mondta Xaris, hogy öregedni érzi
  magát, még pedig gyorsan. Bármennyire kiszáradt is a szíve, mégis félnie
  kellett attól, hogy Hadsine magára hagyatva fog maradni; noha tudta,
  hogy mihez tartsa magát azon vagyont illetőleg, melyet utána örökölni
  fog. Különben a pénzkérdés sohasem érdekelte D’Albaret Henriket. Egy
  perczig se törődött azzal, vajjon a bankár leánya gazdag lesz-e, vagy
  sem. A szerelem, melyet az ifjú leány iránt érzett, nem köznapi
  érdekből, hanem sokkal nemesebb érzelmekből fakadt. Ép annyira szerette
  jóságáért, mint szépségéért. Végtelen rokonszenvet ébresztett benne
  Hadsine helyzete a szomorú házi körben. Szerette őt nemes
  gondolkozásáért, magasztos eszméiért és azon erélyességéért, melyre
  képesnek hitte, ha valaha azon helyzetbe jutna, hogy azt be kelljen
  bizonyítania.
  És ez nagyon érthetővé lett, midőn Hadsine az elnyomott Görögországról
  és azon emberfeletti erőfeszítésekről beszélt, melyekkel földijei
  hazájukat felszabadítani igyekeztek. E téren a fiatal pár csakis a
  legnagyobb egyetértésben találkozhatott egymással.
  Mennyi édes órát töltöttek el, e dolgokról beszélgetve a szép görög
  nyelven, melyet D’Albaret Henrik most már ugy bírt, mint a saját
  anyanyelvét. Mennyire osztoztak a közös örömben, valahányszor egy
  tengeri győzelem kárpótlást nyujtott azon balszerencsékért, melyeknek
  Morea és Attika voltak szinhelyei. D’Albaret Henriknek apróra el kellett
  beszélnie mindazon csatákat, melyekben részt vett; elő kellett sorolnia
  azon honfiak és külföldiek neveit, kik magukat e véres harczokban
  kitüntették s azon nőkét is, kiket Hadsine, ha szabadságában áll,
  utánozni szeretett volna. – Bobolina, Modena, Zacharias, Kaidos nevét és
  a bátorszívű Andronikáét, kinek életét a fiatal tiszt a chaidarii
  vérfürdőből megmentette.
  Sőt egy napon, midőn D’Albaret Henrik e nő nevét kiejté, Elizundo, ki a
  társalgást hallgatta, oly mozdulatot tett, mely magára vonta leánya
  figyelmét.
  – Mi bajod, atyám? – kérdé.
  – Semmi – felelé a bankár.
  Aztán az ifjú tiszthez fordult és oly hangon, mely közönyösnek akart
  látszani, így szólt:
  – Ismerte ön ezt az Andronikát?
  – Ismertem, Elizundo úr.
  – Nem tudja, mi lett belőle?
  – Nem tudom – felelé D’Albaret Henrik. – Úgy hiszem, hogy a chaidarii
  csata után visszatért szülőföldére a mainai tartományokba. De biztos
  vagyok felőle, hogy előbb-utóbb ismét látni fogom őt Görögország
  csataterein…
  – Igen, – szólt közbe Hadsine – ott van az ő helye!
  Miért tudakozódott Elizundo Andronika felől? Senki se kérdezte meg tőle.
  Kétségkívül kitérőleg válaszolt volna. De leánya, ki a bankár
  összeköttetéseit nem igen ismerte, mégis tünődött felette. Létezhetett
  valamely összeköttetés atyja és Andronika közt, kit ő annyira bámult?
  Egyébként Elizundo feltétlenül tartózkodó volt, a függetlenségi harczot
  illetőleg. Melyik félnek óhajtotta a győzelmet, az elnyomóknak-e, vagy
  az elnyomottaknak? nehéz lett volna megmondani, – ha ugyan általában
  azon emberek közé tartozott, kik valakinek jót kivánnak. Annyi bizonyos,
  hogy a postával legalább is ugyanannyi levele érkezett Törökországból,
  mint Görögországból.
  De ismételjük, noha az ifjú tiszt a hellének ügyének szentelte életét,
  Elizundo nem kevésbé szivesen fogadta őt házánál.
  Azonban D’Albaret Henrik nem maradhatott tovább Korfuban. Fáradalmait
  kipihenvén, el volt határozva mindvégig teljesíteni azt, a mit
  kötelességének tartott. Gyakran beszélt erről a fiatal leánynyal.
  – Valóban, ez kötelessége – felelé Hadsine. – Bármily fájdalmat okozzon
  is nekem az ön távozása, Henrik, értem, hogy vissza kell térnie
  bajtársaihoz. Igen; harczolni kell Görögországért mindaddig, míg vissza
  nem nyerte szabadságát!
  – Elutazom, Hadsine, elutazom – mondá egy nap D’Albaret Henrik. – De ha
  magammal vihetném azon tudatot, hogy ön ép úgy szeret engem, mint én
  szeretem önt…
  – Henrik, semmi okom sincs eltitkolni azon érzelmeket, a melyeket bennem
  ébresztett – viszonzá Hadsine. Nem vagyok többé gyermek és a kellő
  komolysággal tekintek a jövő elé. Bizom önben, – folytatá kezét nyujtván
  neki – bizzék ön is bennem! A milyennek itt hagy távozáskor, olyannak
  fog találni visszatérte után.
  D’Albaret Henrik megszorítá a kezet, melyet Hadsine nyujtott neki
  érzelmei zálogául.
  – Köszönöm lelkem mélyéből – felelé. – Igen, mi egymáséi vagyunk már
  most is! S habár ez még fájdalmasabbá teszi elválásunkat, mégis azon
  meggyőződést vihetem magammal, hogy ön viszontszeret. De elutazásom
  előtt beszélni akarok atyjával, Hadsine!… Biztos akarok lenni a felől,
  hogy helyesli szerelmünket és hogy nem fog elénk akadályokat gördíteni…
  – Igen helyesen, Henrik, felelé az ifjú leány. Birja az ő igéretét is,
  mint az enyimet.
  D’Albaret Henrik nem halaszthatta soká e lépést, mert el volt határozva
  visszatérni Fabvier ezredes hadtestéhez.
  A dolgok mind rosszabbra fordultak a függetlenség ügyére nézve. A
  londoni egyezmény semmiféle kedvező eredményt sem idézett elő s az ember
  jogosan kérdezhette magától, vajjon a hatalmak nem fognak-e a szultánnal
  szemben pusztán félhivatalos, tehát teljesen platonikus észrevételekre
  és figyelmeztetésekre szorítkozni?
  Ezenkivül a törökök, győzelmeik következtében elbizakodván, nem igen
  látszottak hajlandónak bármily csekélységet is engedni követeléseikből.
  Noha akkoriban egy angol és egy franczia hajóraj, amaz Codrington
  admirál, emez pedig De Rigny admirál parancsnoksága alatt czirkált az
  égei tenger vizeiben, s noha a görök kormány Eginát választotta
  székhelyül, hogy ott nagyobb biztonságban vezethesse az ügyeket; a
  törökök mégis valóban aggasztó makacsságot tanusítottak.
  E makacsság azonban érthető volt mindazok előtt, a kik látták azon
  kilenczvenkét török, egyiptomi és tuniszi hajóból álló hajóhadat, mely
  szeptember 7-én ott horgonyzott a navarini tágas kikötőben. E hajóhad
  azon óriási mennyiségű készleteket szállította, melyekre Ibrahimnak
  szüksége volt a hydrióták ellen indítandó újabb expedicziójában.
  D’Albaret Henrik úgy határozta, hogy Hydránál fog csatlakozni az
  önkéntesek csapatához. E sziget, mely Argolis végpontjánál fekszik, a
  leggazdagabbak egyike az egész szigettengerben. Miután annyi vérét és
  annyi pénzét áldozta fel a hellének ügyéért, melyet a törökök által
  rettegett merész tengerészei, Tombasis, Miaulis, Tsamados védelmeztek,
  most Hydra szigetét a legiszonyubb megtorlás fenyegette.
  D’Albaret Henrik tehát nem késlekedhetett Korfut elhagyni, ha Ibrahim
  katonáinál előbb akart Hydra szigetére érni. Elutazása október 21-re
  volt végleg kitűzve.
  Az ifjú tiszt, mint előre elhatározták, nehány nappal előbb fölkereste
  Elizundot és megkérte tőle leánya kezét. Nem titkolta előtte, hogy
  Hadsine boldog volna, ha atyja kedvezőleg válaszolna. Egyébiránt most
  nem is lehet egyébről szó, mint az atyai beleegyezés elnyeréséről. A
  menyegzőt csak D’Albaret Henrik visszatérése után fognák megülni.
  Remélte, hogy távolléte nem tarthat soká.
  A bankár ismerte az ifjú tiszt helyzetét, ismerte vagyoni körülményeit
  és azon közbecsülést, melyben családja Francziaországban részesült. E
  tekintetben tehát nem volt szükség magyarázatokra. A mi a bankárt
  illeti, becsületessége minden kétségen felül állt, soha a legcsekélyebb
  rossz hír se keringett háza felől. A saját vagyoni állapotáról
  hallgatott, miután D’Albaret Henrik ezt egy szóval sem említé. A mi
  pedig a házassági ajánlatot illeti, Elizundo kijelentette, hogy azt
  örömmel fogadja. E házasság őt csak boldoggá teheti, minthogy leányának
  boldogságát biztosítja.
  Mindez igen hidegen volt mondva, de a fődolog az volt, hogy elmondatott.
  D’Albaret Henrik most már birta Elizundo szavát és a bankár cserébe
  leányától forró köszönetet kapott, melyet szokott tartózkodásával
  fogadott.
  Úgy látszott tehát, mintha minden a legszebb rendben volna, a fiatal pár
  nagy örömére és hozzátehetjük, Xaris legnagyobb megelégedésére. Ez a
  derék ember úgy sírt mint egy gyermek és szivesen a keblére szorította
  volna a fiatal tisztet.
  D’Albaret Henrik most már csak kevés időt tölthetett Elizondo Hadsine
  oldala mellett. El volt határozva, hogy egy levantei briggen fog
  elutazni és e brigg október 21-én volt elindulandó Korfuból Hydra felé.
  
You have read 1 text from Hungarian literature.