A lángban álló szigettenger - 03

Andronika már 1821-ben csatlakozott azon mainotákhoz, kiket a halálra
itélt s az ioniai szigetekre menekült Kolokotroni gyüjtött össze maga
körül, midőn ezen évi január 18-án Skardamulánál partra szállt. Jelen
volt azon első nyilt csatában, mely Thessalia földén vivatott, midőn
Kolokotroni megtámadta Phanari és Karitené lakóit, kik a törökkel
egyesültek a Ruphia partjain. Jelen volt azon valtetzioi csatánál is,
május 17-én, melyből Mustafa bég hadserege megszaladt. Még inkább
kitüntette magát Tripolitza ostrománál, melynél a spartaiak a törököket
«gyáva persák»-nak, a törökök pedig a görögöket «Lakonia gyönge
nyulai»-nak nevezték. De ez alkalommal a nyulak kerekedtek felül. A
Peloponnesus fővárosa, melyet a török hajóhad nem birt felszabadítani az
ostrom alól, kénytelen volt október 5-én megadni magát s az egyezmény
ellenére szabad rablás, gyilkolás és gyujtogatás dúlt három napig, a mi
a városban és a városon kívül minden korú és nemű tíz ezer muzulmán
életébe került.
A következő évi márczius 4-én Andronika, ki a Miaulis tengernagy által
vezényelt hajón volt, egy tengeri csata alkalmával, öt órai harcz után
elmenekülni látta a török hajókat, melyek a zantei kikötőben kerestek
menhelyet. De e hajók egyikén megpillantotta fiát, a ki a patrasi öbölön
keresztül kalauzolta a török hajórajt!… A szegény nő e napon s e szégyen
miatt a harczolók legelső sorai közt kereste a halált… De a halálnak nem
kellett.
És Starkos Miklós még messzebb ment a bűn utján. Néhány héttel később
Kara-Alihoz csatlakozott, a ki Scio városát bombázta a hasonnevű
szigeten. Része volt azon borzasztó mészárlásokban, melyek alatt
huszonháromezer keresztyén vérzett el, ide nem értve azon
negyvenhétezeret, kiket rabszolgákul adtak el Smyrna piaczain. És azon
hajók egyikét, a melyeken a szerencsétleneket az afrikai partokra
szállították, az Andronika fia maga vezényelte, – egy görög, a ki eladja
a saját testvéreit!
[Illustration: A HAJÓK EGYIKÉN MEGPILLANTOTTA FIÁT.]
A következő korszakban, mely alatt a hellenek kénytelenek voltak az
egyesült török és egyptomi hadakkal szembeszállni, Andronika egy perczig
se szünt meg utánozni azon nőket, kiknek neveit fennebb idéztük.
Szomorú korszak volt ez, főleg Moreára nézve, mely ellen Ibrahim
szabadon bocsátá a törököknél is vadabb arabjait. Andronika azon
négyezer harczos közé tartozott, kiket Kolokotroni, a peloponnesusi
hadcsapatok fővezérévé való kineveztetése után, maga körül összegyüjteni
képes volt. De Ibrahim, miután tizenegyezer embert a messenai partokon
kiszállított, mindenekelőtt Coront és Patrast igyekezett felszabadítani
az ostromzár alól; aztán hatalmába kerítette Navarint, melynek
fellegvára hadmozdulatainak alapjául szolgálhatott, míg kikötője biztos
menhelyet nyujtott hajóhada számára. Majd Argost gyujtá fel és
Tripolitzát foglalta el, a mi lehetővé tette neki a tél beálltáig
folytatni rablásait a szomszéd tartományokban. Főleg Messenia szenvedett
e pusztítások alatt. Andronika nem egyszer volt kénytelen mainai földön
elrejtőzni, nehogy az arabok kezébe jusson. De eszébe se jutott pihenni.
Lehet-e nyugodni elnyomatott földön? Az 1825-iki és 1826-iki hadjáratok
alatt megint ott találjuk őt a vergai hegyszorosban vivott csatában,
mely után Ibrahim Polyaravosba vonult vissza, honnét az északi
mainótáknak sikerült őt még hátrább szorítani. Majd 1826 juliusban, a
chaidarii csata alatt, Fabvier ezredes rendes katonaságához
csatlakozott. Ezen ütközetben sulyosan megsebesült s csak egy fiatal
franczia bátorságának köszönheté (a ki a philhellén lobogó alatt
harczolt), hogy Kiutadsi kegyetlen katonái elől megmenekült.
Andronika élete több hónapig veszélyben forgott. Erős testalkata
megmentette, de az 1826-dik év elmult a nélkül, hogy ereje annyira
helyreállt volna, hogy ismét részt vehessen a küzdelemben.
Ily körülmények közt tért vissza 1827 augusztusban a mainai
tartományokba. Még egyszer akarta látni vitylosi házát. A sajátszerű
véletlen ugyanaz nap vezette haza a fiát is… Az olvasó ismeri Andronika
és Starkos Miklós találkozásának eredményét és tudja, hogy az anya
átokkal sujtotta fiát az apai ház küszöbén.
És most, miután semmi sem csatolta őt többé szülőföldéhez, Andronika
elment, harczolni mindaddig, míg Görögország vissza nem szerzi
függetlenségét.
Ez volt a dolgok állása 1827 márczius 10-én, azon pillanatban, midőn
Starkos özvegye visszatért a Maina hegyi utain, a Peloponnesosban
harczoló görög csapatokhoz, melyek nyomról-nyomra védelmezték
területüket Ibrahim katonái ellen.


IV. Szomorú háza egy gazdag embernek.
Mialatt _Karysta_ észak felé vitorlázott, oly rendeltetéssel, mely
csupán a kapitánya előtt volt ismeretes, _Korfuban_ oly esemény történt,
mely noha magán természetű volt, mégis e történet főszereplőire
irányozta a közfigyelmet.
Tudjuk, hogy 1815 óta, az ugyanazon évben kelt szerződés értelmében, az
ioniai szigetek Angolország védnöksége alá helyeztettek, miután 1814-ig
Francziaország védnöksége alatt álltak volna.[1]
Az egész csoportban, mely Cerigot, Zantét, Ithakát, Kephaloniát,
Leukadiát, Parost és Korfut foglalja magában, ezen utóbbi sziget
legészakibb fekvésű s egyszersmind a legnagyobb is. Ez a hajdani
Korcyra. Egy szigetnek, melyen valaha Alcinous király, Jason és Medea
vendégszerető házigazdája uralkodott, s mely később a trójai háború után
befogadta Ulyssest, bizonyára joga van jelentékeny helyet elfoglalni az
ókor történelmében. Korfu régente háboruban állt a frankok, bolgárok,
szaraczének és a nápolyiak ellen; a tizenharmadik században Barbarossa
elpusztította, a tizennyolczadikban Schuleuburg gróf megoltalmazta s az
első franczia császárság végén Donzelot tábornok megvédelmezte.
[Illustration: KORFU, – A FELLEGVÁR.]
Elbeszélésünk idejében székhelye volt egy angol főbiztosnak, mely
hivatalt akkoriban Sir Adam Frigyes, az ionai szigetek kormányzója
viselte. Tekintettel azon eshetőségekre, melyek a görögök és törökök
közt összeütközéseket idézhettek elő, mindig állt rendelkezésére néhány
fregatt, melyeknek feladata volt a rendet fenntartani a vizeken. Még
jelentékenyebb nagyságú hajókra volt szükség, hogy e czélt elérhessék a
szigettengeren, melyen szabadon hajózhattak a görögök, törökök és
szabadalomlevéllel ellátott más nemzetbeliek; nem is említvén a
kalózokat, kiknek nem volt egyéb hivatásuk, mint kényök-kedvök szerint
kirabolni minden nemzetiségü hajót.
Akkoriban feles számu idegeneket lehetett Korfuban találni, főleg azok
közül, kiket a függetlenségi harcz különböző fázisai vonzottak ide,
három vagy négy év óta. Némelyek Korfuban szálltak hajóra s a felkelő
hadsereghez csatlakoztak, mások Korfuban telepedtek meg, ha túlságos
fáradalmak a bizonyos ideig tartó pihenést elkerülhetetlenné tették.
Ezen utóbbiak közül egy fiatal francziát kell említenünk, ki a nemes
ügyért fellelkesülve, öt év óta tevékeny és dicsőséges részt vett a főbb
eseményekben, melyeknek a hellén félsziget szinhelye volt.
D’Albaret Henrik, franczia királyi tengerészhadnagy egyike a rangjabeli
legfiatalabb tiszteknek, jelenleg bizonytalan időre szabadságolva lévén,
a háború kitörése után mindjárt eljött harczolni a franczia philhellének
lobogója alatt. A fiatal tiszt huszonkilencz éves, középtermetű, izmos
testalkatú ember, s ennélfogva alkalmas volt a tengerészpálya nagy
fáradalmainak elviselésére. Kellemes modora, előkelő magatartása, nyilt
tekintete, vonzó arcza és teljes megbizhatósága által, mindjárt a
legelső ismerkedésnél, oly rokonszenvet ébresztett maga iránt, melyet a
hosszasabb ismeretség csak fokozni volt képes.
D’Albaret Henrik párisi eredetű gazdag családból való volt. Anyját alig
ismerte. Atyja körülbelül akkor halt meg, midőn fia elérte
nagykorúságát, tehát két vagy három évvel előbb, mintsem ezen utóbbi a
tengerészeti iskolából kilépett volna. Szép vagyon birtokába jutván, nem
gondolta, hogy ez elégséges ok legyen arra, hogy felhagyjon tengerész
pályájával. Sőt ellenkezőleg. Folytatta pályáját – a legszebbek egyikét
a világon – és már tengerészhadnagy volt, midőn a görög lobogót kitűzték
a török félhold ellen, északi Görögországban és a Peloponnesusban.
D’Albaret Henrik nem tétovázott. Mint annyi más derék fiatal ember,
kiket a mozgalom ellenállhatatlanul magával ragadott, ő is azon
önkéntesekhez csatlakozott, kiket franczia tisztjeik elvezéreltek Európa
keleti határáig. Egyike volt azon legelső philhelléneknek, kik vérüket
ontották a függetlenség ügyéért. Már 1822-ben ott volt a híres artai
csatában. Mavrokordato dicső legyőzöttei közt; – és a győzők között
Missolunghi első ostrománál. A következő évben is jelen volt azon
ütközetben, melyben Botzaris Márk elesett, 1824-ben nem jelentéktelen
részt vett azon tengeri csatákban, melyek a görögöket megbosszulták
Mehemed Ali győzelmeiért. 1824-ben, a tripolitzai vereség után, a
Fabvier ezredes főparancsnoksága alatt működő rendes katonaság egy
részét vezényelte. 1826-ban Chaidarinál verekedett, hol megmentette
Starkos Andronika életét, kinek testét már-már Kiutadsi lovai taposták.
E borzasztó ütközetben a philhellének pótolhatatlan veszteségeket
szenvedtek.
Azonban D’Albaret Henrik nem akarta elhagyni hadvezérét és rövid idő
mulva újra hozzácsatlakozott Metheneben.
Ezen időtájt az athéni Akropolist Guras őrnagy védelmezte ezerötszáz
emberével. E fellegvárba menekült ötszáz nő és gyermek, kik már nem
bírtak elfutni, midőn a város a törökök hatalmába került. Guras el volt
látva élelmiszerekkel egy évre, volt tizennégy ágyúja és három mozsara,
de a lőszerekből csak jelentéktelen készlettel bírt.
Ekkor Fabvier elhatározta lőszerrel ellátni az Akropolist. E merész terv
véghezviteléhez elszánt emberekre volt szüksége. Felhivására
ötszázharmincz ember jelentkezett, köztük negyven philhellén s e negyven
közt legelsőnek D’Albaret Henrik. E merész harczosok mindegyike ellátta
magát egy tarisznyára való lőporral, aztán Methenében hajóra kelt a
csapat, Fabvier parancsnoksága alatt.
Deczember 13-án partraszállnak, csaknem az Akropolis tövében. A felhők
mögül előbukkanó hold sugarai elárulják a vakmerő kisérletet. A törökök
erősen kezdenek rájuk tüzelni. Fabvier elkiáltja magát: «Előre!»
Mindegyik önkéntes a nélkül, hogy eldobná lőporos tarisznyáját, mely őt
minden perczben a légbe röpítheti, átmegy a sánczárkon és bejut a
fellegvárba, melynek kapui nyitva vannak. Az ostromlottak diadalmasan
visszaverik a törököket. De Fabvier megsebesül, hadsegéde elesik,
D’Albaret Henrik is egy golyótál találva, lerogy. A rendes katonaság,
valamint vezérei is, most be vannak zárva a fellegvárban, azokkal
együtt, kiknek ily vitézül siettek segítségükre s kik őket nem akarták
többé kibocsátani.
Itt a fiatal tiszt, ki nagyon sokat szenvedett szerencsére nem veszélyes
sebében, kénytelen volt megosztani az ostromlottak nyomorát, kiknek
minden tápláléka szűk adagokban kimért árpakására szorítkozott. Hat
hónap mult el, mielőtt visszanyerte volna szabadságát azon kapituláczió
által, melyet Kiutadsi elfogadott. Fabvier, önkénteseivel s az
ostromlottakkal együtt, csak 1827 junius 5-én hagyhatta el az athéni
fellegvárt és szállhatott azon hajókra, melyek az egész csapatot
Salamisba vitték.
[Illustration: MEGMENTETTE STARKOS ANDRONIKA ÉLETÉT.]
D’Albaret Henrik, ki még nagyon gyöngének érezte magát, nem akart
megállni e városban, hanem tovább hajózott Korfuig. Itt pihente ki
fáradalmait két hónap óta, várván az órát, melyben ismét elfoglalhatja
helyét a harczosok legelső soraiban; midőn a véletlen egy új mozgató
elemet támasztott életében, mely eddig az egyszerű katona élete volt.
Korfuban, a Strada Reale végén, egy jelentéktelen külsejű, félig görög,
félig olasz modorban épült régi ház állt. E házban egy ember lakott, a
ki ritkán mutatta magát, de a kiről sokat beszéltek: Elizundo bankár. Az
ember nem tudta volna elhatározni, hatvan éves-e, vagy hetven. Húsz év
óta lakott e komor házban, melyből ritkán lépett ki az utczára. De ha
ritkán ment el hazulról, annál több mindenféle nemzet- és rangbeli
kliens kereste fel őt otthonában. Bizonyára jelentékeny üzleteket
kötöttek e bankházban, melynek becsületessége minden kétségen felül
állt. Különben Elizundot rendkívül gazdagnak tartották. Az ioniai
szigeteken, sőt dalmát kartársai közt, Zárában és Raguzában sem volt
hitel, mely az övével versenyezhetett volna. Általa elfogadott váltó
aranyat ért. Igaz, hogy bizalmát nem egykönnyen ajándékozta oda. Sőt
nagyon óvatosnak látszott üzleteiben. Legkitünőbb ajánlatokat, teljes
biztosítékot követelt; de pénztára kimeríthetetlennek látszott.
Megjegyzendő, hogy Elizundo csaknem mindent személyesen végzett és
csupán a jelentéktelen írásbeli munkák teljesítésére tartott egy embert
házánál, kiről alább lesz szó. Ő maga volt a saját pénztárnoka és
könyvvivője. Egyetlen váltót se bocsátott ki, egyetlen levelet se
küldött el, melyet ne írt volna sajátkezűleg.
Nem is ült le soha külső hivatalnok vagy segéd az ő íróasztala mellé; a
mi nem kevéssé járult üzletének titokban tartásához.
Milyen származású volt ez a bankár? Illirnek vagy dalmátnak mondták, de
e tekintetben senki se tudott semmi bizonyosat. Néma volt multja felől,
néma volt jelene felől és nem érintkezett a korfui társasággal. Midőn a
szigetcsoport Francziaország védnöksége alá került, életmódja már
ugyanaz volt, a mi később is maradt, midőn angol kormányzó gyakorolta a
hatóságot az ioniai szigetek felett. Kétségkívül nem kell szószerint
venni, a mit vagyonáról beszéltek, melyet a közbeszéd százmilliók
szerint számított; de nagyon gazdagnak kellett lennie, noha életmódja
nem különbözött oly emberekétől, kik szerény igényekkel és ízléssel
bírnak.
Elizundo özvegy volt már akkor is, midőn hétéves kis leányával Korfuban
megtelepedett. Most e kis leány, kinek neve Hadsine volt, elérte
huszonkét éves életkorát s atyja házában egészen a háztartás gondjainak
szentelte magát.
Elizundo Hadsinét mindenütt rendkívül szépnek tartották volna, daczára
kissé szomorú arcza komoly kifejezésének; szép volt ő még e keleti
országban is, a hol a nők szépsége általában elvitázhatlan. Hogyne lett
volna arcza komoly e házban, melyben fiatal korát tölté, gondos anya s
egyetlen játszótárs nélkül, a kivel serdülő korában legelső bizalmas
gondolatait közölhette volna? Elizundo Hadsine termete középmagasságú,
de elegáns volt. Anyai ágon görög származásu lévén, emlékeztetett azon
lakoniai szép fiatal nők tipusára, kik báj tekintetében felülmúlják az
összes többi peloponnesusi nőket.
Az atya és leánya közt nem uralkodott és nem uralkodhatott benső
meghittség. A bankár egyedül élt, hallgatag, tartózkodó ember volt, –
egyike azoknak, a kik leggyakrabban félrefordítják a fejöket és
eltakarják szemeiket, mintha a világosság fájna nekik. A magánéletben ép
úgy, mint a közéletben, kerülte a közlékenységet és sohase volt
bizalmas, még bankházának legrégibb kliensei iránt se. Hogyan talált
volna Elizundo Hadsine örömet ezen elzárkózott életmódban, holott a ház
négy fala közt még az atyai szívet is alig találhatta fel?
Szerencséjére volt közelében egy jó, hű, szerető lény, a ki csak fiatal
úrnőjéért élt, az ő szomorúsága felett szomorkodott s kinek arcza
kiderült, ha őt mosolyogni látta. Egész élete mintegy össze volt forrva
Hadsine életével. E leírás után azt hihetné az ember, hogy egy jó és hű
ebről van szó, egyikéről azoknak, kiket Michelet «az emberiségre való
aspiransoknak» és Lamartine «alázatos barátainknak» nevez. Nem! csupán
ember volt, noha megérdemelte volna, hogy kutya legyen. Látta születni
Hadsinét, azóta soha se távozott mellőle, csecsemő korában ringatta,
fiatal leány korában szolgálta.
Xaris volt a neve. Hadsine anyjának tejtestvére volt s ezen utóbbit
akkor sem hagyta el, midőn nőül ment a korfui bankárhoz. Több mint húsz
év óta élt tehát a háznál, közönséges cselédnél magasabb állást foglalt
el, sőt segítségére is volt Elizundonak, ha némely iratokat kellett
lemásolni.
Xaris, mint általában a lakoniai tipusok, magas termetű, széles vállú,
rendkívüli izmos, szép testalkatú és szemű ember volt; hosszúkás,
hajlott orra alatt gyönyörű fekete bajusz ágazott kétfelé. Fején sötét
színű gyapotföveget viselt és derekán festői fustanellát.
Xaris mindenkor elkisérte Hadsinét, valahányszor az ifjú leány elment
hazulról, akár bevásárlásokat tenni a háztartás számára, akár a szent
Spiridion tiszteletére emelt katholikus templomba, akár pedig kissé
élvezni az üde tengeri levegőt, mely nem igen hatolt el a Strada
Realeban épült házig. Sok korfui fiatal ember láthatta így őket együtt a
sétányon, sőt a Kastrades külváros utczáiban is, mely a hasonnevű kis
öböl partján terül el. Nem egynek lett volna kedve közülök eljuthatni
Hadsine atyjához. Kit ne vonzott volna az ifjú leány szépsége és talán
az Elizundo-ház sok milliója is? De Hadsine tagadólag felelt minden
ilynemű ajánlatra; a bankár pedig sohasem igyekezett rábírni, hogy e
határozatát megváltoztassa. Pedig a hű Xaris, azért, hogy fiatal úrnője
boldog legyen e világon, odaadta volna egész osztályrészét azon
boldogságból, melyre határtalan hűségénél fogva jogos igényt tarthatott
a túlvilágon.
Ilyen volt e komor, szomorú ház, mely mintegy elszigetelve állt a régi
Korcyra fővárosának egyik zugában; ilyen volt a háznép, mely közé az
élet véletlene bevezette D’Albaret Henriket.
Kezdetben üzleti viszony jött létre a bankár és a franczia tiszt között.
Midőn az utóbbi Párist elhagyta, jelentékeny összegű váltókat vitt
magával, melyek az Elizundo-ház által voltak leszámítolandók. Korfuba
jött felvenni a pénzt, később is Korfuból kapta mindazon összegeket,
melyekre szüksége volt a philhellén hadjáratok alatt. E közben többször
visszatért a szigetre s így ismerkedett meg Elizundo Hadsinével. Az ifjú
leány szépsége elbűvölte. Emléke elkisérte őt Morea és Attika
csatatereire.
Az Akropolis meghódítása után D’Albaret Henrik nem tehetett okosabbat,
mint Korfuba visszatérni. Sebeiből még nem épült ki teljesen. Az ostrom
rendkívüli fáradalmai megrontották egészségét. Itt, noha a város másik
végén lakott, mégis naponkint néhány órára oly vendégszeretetet talált a
bankár házánál, milyennel eddig semmiféle idegen nem dicsekedhetett.
Körülbelül három hónap óta élt így D’Albaret Henrik. Elizundonál tett
látogatásai, melyek kezdetben tisztán üzleti látogatások voltak,
lassankint mindennap megismétlődtek s az önérdeknek is része volt
bennök. Hadsine nagyon tetszett a fiatal tisztnek. Hogyne vette volna
ezt észre a fiatal leány, mikor látta, hogy oly gyöngéd figyelemmel
viseltetik iránta s annyira el van ragadtatva, ha őt látja és beszélni
hallja? Hadsine a maga részéről szintén részesíté a mindennapos vendéget
mindazon ápolásban, melyet nagyon gyönge egészsége igényelt. D’Albaret
Henrik csakis nagyon jól érezhette magát ily életrend mellett.
Xaris sem igyekezett titkolni azon rokonszenvet, melyet D’Albaret Henrik
őszinte, szeretetreméltó jelleme ébresztett benne, s mindinkább
ragaszkodott hozzá.
– Igazad van, Hadsine, – mondá gyakran az ifjú leánynak – Görögország a
te hazád is, ép úgy, mint az enyém és nem szabad felednünk, hogy e
fiatal tiszt azért szenved, mert a mi hazánkért harczolt.
– Ő szeret engem – mondá egy nap Hadsine Xarisnak.
Az ifjú leány e szókat szokott egyszerűségével ejté ki.
[Illustration: XARIS MINDENKOR ELKISÉRTE HADSINÉT.]
– No hát, hadd szeressen! – felelé Xaris. – Atyád öregszik, Hadsine. Én
se fogok örökké élni!… Hol találhatnál a világon biztosabb védelmezőt
D’Albaret Henriknél!
Hadsine nem felelt. Meg kellett volna vallania, hogy nemcsak
szerettetik, de viszontszeret is. A természetes tartózkodás nem engedte,
hogy ez érzelmet bevallja. Még Xarisnak se.
Így álltak a dolgok. S a dolgok ilyetén állása nem volt titok a korfui
társaság előtt. Mielőtt még hivatalosan szó lett volna róla, máris úgy
beszéltek D’Albaret Henrik és Elizundo Hadsine házasságáról, mint
elhatározott dologról.
Meg kell jegyeznünk, hogy a bankár nem látszott bánni az ifjú tiszt
sürgölődését leánya körül. Helyesen mondta Xaris, hogy öregedni érzi
magát, még pedig gyorsan. Bármennyire kiszáradt is a szíve, mégis félnie
kellett attól, hogy Hadsine magára hagyatva fog maradni; noha tudta,
hogy mihez tartsa magát azon vagyont illetőleg, melyet utána örökölni
fog. Különben a pénzkérdés sohasem érdekelte D’Albaret Henriket. Egy
perczig se törődött azzal, vajjon a bankár leánya gazdag lesz-e, vagy
sem. A szerelem, melyet az ifjú leány iránt érzett, nem köznapi
érdekből, hanem sokkal nemesebb érzelmekből fakadt. Ép annyira szerette
jóságáért, mint szépségéért. Végtelen rokonszenvet ébresztett benne
Hadsine helyzete a szomorú házi körben. Szerette őt nemes
gondolkozásáért, magasztos eszméiért és azon erélyességéért, melyre
képesnek hitte, ha valaha azon helyzetbe jutna, hogy azt be kelljen
bizonyítania.
És ez nagyon érthetővé lett, midőn Hadsine az elnyomott Görögországról
és azon emberfeletti erőfeszítésekről beszélt, melyekkel földijei
hazájukat felszabadítani igyekeztek. E téren a fiatal pár csakis a
legnagyobb egyetértésben találkozhatott egymással.
Mennyi édes órát töltöttek el, e dolgokról beszélgetve a szép görög
nyelven, melyet D’Albaret Henrik most már ugy bírt, mint a saját
anyanyelvét. Mennyire osztoztak a közös örömben, valahányszor egy
tengeri győzelem kárpótlást nyujtott azon balszerencsékért, melyeknek
Morea és Attika voltak szinhelyei. D’Albaret Henriknek apróra el kellett
beszélnie mindazon csatákat, melyekben részt vett; elő kellett sorolnia
azon honfiak és külföldiek neveit, kik magukat e véres harczokban
kitüntették s azon nőkét is, kiket Hadsine, ha szabadságában áll,
utánozni szeretett volna. – Bobolina, Modena, Zacharias, Kaidos nevét és
a bátorszívű Andronikáét, kinek életét a fiatal tiszt a chaidarii
vérfürdőből megmentette.
Sőt egy napon, midőn D’Albaret Henrik e nő nevét kiejté, Elizundo, ki a
társalgást hallgatta, oly mozdulatot tett, mely magára vonta leánya
figyelmét.
– Mi bajod, atyám? – kérdé.
– Semmi – felelé a bankár.
Aztán az ifjú tiszthez fordult és oly hangon, mely közönyösnek akart
látszani, így szólt:
– Ismerte ön ezt az Andronikát?
– Ismertem, Elizundo úr.
– Nem tudja, mi lett belőle?
– Nem tudom – felelé D’Albaret Henrik. – Úgy hiszem, hogy a chaidarii
csata után visszatért szülőföldére a mainai tartományokba. De biztos
vagyok felőle, hogy előbb-utóbb ismét látni fogom őt Görögország
csataterein…
– Igen, – szólt közbe Hadsine – ott van az ő helye!
Miért tudakozódott Elizundo Andronika felől? Senki se kérdezte meg tőle.
Kétségkívül kitérőleg válaszolt volna. De leánya, ki a bankár
összeköttetéseit nem igen ismerte, mégis tünődött felette. Létezhetett
valamely összeköttetés atyja és Andronika közt, kit ő annyira bámult?
Egyébként Elizundo feltétlenül tartózkodó volt, a függetlenségi harczot
illetőleg. Melyik félnek óhajtotta a győzelmet, az elnyomóknak-e, vagy
az elnyomottaknak? nehéz lett volna megmondani, – ha ugyan általában
azon emberek közé tartozott, kik valakinek jót kivánnak. Annyi bizonyos,
hogy a postával legalább is ugyanannyi levele érkezett Törökországból,
mint Görögországból.
De ismételjük, noha az ifjú tiszt a hellének ügyének szentelte életét,
Elizundo nem kevésbé szivesen fogadta őt házánál.
Azonban D’Albaret Henrik nem maradhatott tovább Korfuban. Fáradalmait
kipihenvén, el volt határozva mindvégig teljesíteni azt, a mit
kötelességének tartott. Gyakran beszélt erről a fiatal leánynyal.
– Valóban, ez kötelessége – felelé Hadsine. – Bármily fájdalmat okozzon
is nekem az ön távozása, Henrik, értem, hogy vissza kell térnie
bajtársaihoz. Igen; harczolni kell Görögországért mindaddig, míg vissza
nem nyerte szabadságát!
– Elutazom, Hadsine, elutazom – mondá egy nap D’Albaret Henrik. – De ha
magammal vihetném azon tudatot, hogy ön ép úgy szeret engem, mint én
szeretem önt…
– Henrik, semmi okom sincs eltitkolni azon érzelmeket, a melyeket bennem
ébresztett – viszonzá Hadsine. Nem vagyok többé gyermek és a kellő
komolysággal tekintek a jövő elé. Bizom önben, – folytatá kezét nyujtván
neki – bizzék ön is bennem! A milyennek itt hagy távozáskor, olyannak
fog találni visszatérte után.
D’Albaret Henrik megszorítá a kezet, melyet Hadsine nyujtott neki
érzelmei zálogául.
– Köszönöm lelkem mélyéből – felelé. – Igen, mi egymáséi vagyunk már
most is! S habár ez még fájdalmasabbá teszi elválásunkat, mégis azon
meggyőződést vihetem magammal, hogy ön viszontszeret. De elutazásom
előtt beszélni akarok atyjával, Hadsine!… Biztos akarok lenni a felől,
hogy helyesli szerelmünket és hogy nem fog elénk akadályokat gördíteni…
– Igen helyesen, Henrik, felelé az ifjú leány. Birja az ő igéretét is,
mint az enyimet.
D’Albaret Henrik nem halaszthatta soká e lépést, mert el volt határozva
visszatérni Fabvier ezredes hadtestéhez.
A dolgok mind rosszabbra fordultak a függetlenség ügyére nézve. A
londoni egyezmény semmiféle kedvező eredményt sem idézett elő s az ember
jogosan kérdezhette magától, vajjon a hatalmak nem fognak-e a szultánnal
szemben pusztán félhivatalos, tehát teljesen platonikus észrevételekre
és figyelmeztetésekre szorítkozni?
Ezenkivül a törökök, győzelmeik következtében elbizakodván, nem igen
látszottak hajlandónak bármily csekélységet is engedni követeléseikből.
Noha akkoriban egy angol és egy franczia hajóraj, amaz Codrington
admirál, emez pedig De Rigny admirál parancsnoksága alatt czirkált az
égei tenger vizeiben, s noha a görök kormány Eginát választotta
székhelyül, hogy ott nagyobb biztonságban vezethesse az ügyeket; a
törökök mégis valóban aggasztó makacsságot tanusítottak.
E makacsság azonban érthető volt mindazok előtt, a kik látták azon
kilenczvenkét török, egyiptomi és tuniszi hajóból álló hajóhadat, mely
szeptember 7-én ott horgonyzott a navarini tágas kikötőben. E hajóhad
azon óriási mennyiségű készleteket szállította, melyekre Ibrahimnak
szüksége volt a hydrióták ellen indítandó újabb expedicziójában.
D’Albaret Henrik úgy határozta, hogy Hydránál fog csatlakozni az
önkéntesek csapatához. E sziget, mely Argolis végpontjánál fekszik, a
leggazdagabbak egyike az egész szigettengerben. Miután annyi vérét és
annyi pénzét áldozta fel a hellének ügyéért, melyet a törökök által
rettegett merész tengerészei, Tombasis, Miaulis, Tsamados védelmeztek,
most Hydra szigetét a legiszonyubb megtorlás fenyegette.
D’Albaret Henrik tehát nem késlekedhetett Korfut elhagyni, ha Ibrahim
katonáinál előbb akart Hydra szigetére érni. Elutazása október 21-re
volt végleg kitűzve.
Az ifjú tiszt, mint előre elhatározták, nehány nappal előbb fölkereste
Elizundot és megkérte tőle leánya kezét. Nem titkolta előtte, hogy
Hadsine boldog volna, ha atyja kedvezőleg válaszolna. Egyébiránt most
nem is lehet egyébről szó, mint az atyai beleegyezés elnyeréséről. A
menyegzőt csak D’Albaret Henrik visszatérése után fognák megülni.
Remélte, hogy távolléte nem tarthat soká.
A bankár ismerte az ifjú tiszt helyzetét, ismerte vagyoni körülményeit
és azon közbecsülést, melyben családja Francziaországban részesült. E
tekintetben tehát nem volt szükség magyarázatokra. A mi a bankárt
illeti, becsületessége minden kétségen felül állt, soha a legcsekélyebb
rossz hír se keringett háza felől. A saját vagyoni állapotáról
hallgatott, miután D’Albaret Henrik ezt egy szóval sem említé. A mi
pedig a házassági ajánlatot illeti, Elizundo kijelentette, hogy azt
örömmel fogadja. E házasság őt csak boldoggá teheti, minthogy leányának
boldogságát biztosítja.
Mindez igen hidegen volt mondva, de a fődolog az volt, hogy elmondatott.
D’Albaret Henrik most már birta Elizundo szavát és a bankár cserébe
leányától forró köszönetet kapott, melyet szokott tartózkodásával
fogadott.
Úgy látszott tehát, mintha minden a legszebb rendben volna, a fiatal pár
nagy örömére és hozzátehetjük, Xaris legnagyobb megelégedésére. Ez a
derék ember úgy sírt mint egy gyermek és szivesen a keblére szorította
volna a fiatal tisztet.
D’Albaret Henrik most már csak kevés időt tölthetett Elizondo Hadsine
oldala mellett. El volt határozva, hogy egy levantei briggen fog
elutazni és e brigg október 21-én volt elindulandó Korfuból Hydra felé.