A lángban álló szigettenger - 04

Az olvasó könnyen kitalálhatja, a nélkül, hogy részletesen elbeszélnők,
hogyan teltek el az utazást megelőző napok a bankár házánál. D’Albaret
Henrik és Elizundo Hadsine egy órára sem hagyták el egymást. Hosszasan
beszélgettek az alacsony mennyezetü szobában, mely a szomorú ház
földszinti részében létezett. Nemes érzelmeik e beszélgetéseknek
bizonyos átható varázst kölcsönöztek, mely azoknak kissé komoly
hangulatát némileg enyhíté. A jelen, úgyszólván, kisiklott kezeik közül,
de biztak benne, hogy övék a jövő. A jelennek akartak tehát hideg vérrel
a szemébe nézni. Mindketten fontolóra vették annak kedvező és hátrányos
esélyeit, de csüggedés és gyöngeség nélkül. S mialatt róla beszéltek,
nem szüntek meg lelkesülni azon ügyért, melyért D’Albaret Henrik ismét
koczkára teendi életét.
Október 20-án este ismét e dologról beszélgettek, de talán kissé
fokozottabb meghatottsággal. Az ifjú tiszt másnap volt útnak indulandó.
Xaris hirtelen belépett a szobába. Nem birt beszélni. Lihegett. Futva
érkezett haza – még pedig mily sebesen! Izmos lábai néhány percz alatt
elhozták, az egész városon keresztül, a fellegvártól a Strada Reale
végeig.
– Nos, mit akarsz? Mi bajod Xaris? Miért vagy úgy felindulva? kérdé
Hadsine.
– Mi bajom? Mi bajom? Egy fontos, nagyon fontos hirt hoztam.
– Szóljon, szóljon Xaris! mondá D’Albaret Henrik, nem tudván, örüljön-e
vagy aggódjék.
– Nem birok, nem birok! ismétlé Xaris, kit a felindulás csaknem
megfojtott.
– Valamely harczi hir érkezett? – kérdé a fiatal leány megfogva a hű
ember kezét.
– Igen, igen…
– De beszélj hát! biztatá Hadsine; beszélj jó Xarisom, mi történt?
– A törököket ma megverték Navarinnál!
Így értesült D’Albaret Henrik és Hadsine az október 20-iki tengeri
ütközetről.
Xaris zajos megérkezésének hallatára Elizundo bankár is belépett a
szobába. Midőn megtudta, miről van szó, ajkait önkénytelenül
összeszorítá és homlokát összeránczolta; de nem árult el se
megelégedést, se boszuságot, míg ellenben a fiatal pár legkevésbbé se
fékezte örömét.
A navarini ütközet hire csakugyan eljutott Korfuba. Alig terjedt el a
városban, midőn már a részleteket is megtudták, melyeknek hirét az albán
partok hosszában létezett légi távirók hozták meg.
[Illustration: KORFU.]
Az angol és franczia hajórajok, melyekhez az orosz hajóraj is
csatlakozott, összesen huszonhét hajóval és százhetvenhat ágyuval
megtámadták a török hajóhadat, miután erőszakkal behatoltak volna a
navarini kikötőbe. A törökök tönkre verettek, daczára annak, hogy
hajóhaduk mindenféle nagyságu hadihajóinak száma hetvenre rugott és ezer
kilenczszáz kilenczvennégy ágyuval volt felszerelve. Több hajójuk
elmerült vagy a légbe röpült nagyszámú tisztekkel és legénységgel
együtt. Ibrahim ennélfogva nem remélhetett többé segítséget a szultán
haditengerészetéből a Hydra elleni hadjáratában.
Ez nagy fontosságú tény volt, mely Görögország ügyére nézve egy új
időszak kiindulási pontját képezte. Noha a három hatalmasság el volt
határozva e győzelmet fel nem használni a porta letiprására, mégis
bizonyosnak látszott, hogy egyetértésüknek sikerülni fog felszabadítani
a hellének országát a török uralom alól; valamint bizonyosnak látszott
az is, hogy az új királyság autonomiája előbb-utóbb bevégzett ténynyé
lesz.
Így gondolkoztak Elizundo bankár házában is. Hadsine, D’Albaret Henrik
és Xaris tapsoltak örömükben, mely visszhangra talált az egész városban.
A navarini ágyúk függetlenséget biztosítottak Görögország fiainak.
Mindenekelőtt az ifjú tiszt terveit változtatta meg teljesen a
szövetséges hatalmak e győzelme, vagyis – mert e kifejezés helyesebb – a
török hajóhad e veresége, melynek következtében Ibrahim kénytelen lett
lemondani a Hydra ellen tervezett hadjáratról. Nem is volt erről többé
szó.
Innét a változás, moly D’Albaret Henriknek október 20-ika előtt
elhatározott szándékában beállt. Többé nem volt szükséges a hydrioták
segítségére siető önkéntesekhez csatlakoznia. Elhatározta tehát, hogy
Korfuban fogja bevárni azon eseményeket, melyek a navarini ütközet
természetes következményei lesznek.
Bármint legyen is, Görögország sorsa többé nem lehetett kétséges. Európa
nem fogja megengedni, hogy újból letiportassék. Nem sok idő mulhatik el
addig, midőn az egész hellén félszigeten a függetlenség zászlója fogja
felváltani a félholdat. Ibrahim, ki máris csak a Peloponnesus központi
vidékeinek és tengerparti városainak megszállására szorítkozhatott,
végre kénytelen lesz ezeket is feladni.
Ily körülmények közt, a félsziget melyik pontja felé indulhatott volna
el D’Albaret Henrik? Igaz, hogy Fabvier tábornok elhagyni készült
Mitylenét és meg akarta támadni a törököket Scio szigetén; de a
szükséges előkészületek még nem voltak befejezve és nem is lehettek
befejezve egyhamar. A rögtöni elutazás tehát merőben fölösleges lett
volna.
Így itélte meg az ifjú tiszt a helyzetet. S így itélte meg azt Hadsine
is, vele együtt. Nem volt tehát ok, elhalasztani a házasságot.
Egyébiránt Elizundo se tett semmi ellenvetést az ellen, hogy a menyegző
haladék nélkül megtartassék. Ehhez képest a határidőt ki is tűzték, tíz
napi időközzel, vagyis október végére. Nem szükséges hosszasan
részleteznünk azon érzelmeket, melyeket az egybekelés közeledése keltett
az ifjú jegyesek szivében. Nem kellett többé félni az elutazástól a
háborúba, mely D’Albaret Henrik életébe kerülhetett. Nem kellett többé
irtózni a fájdalmas várakozástól, mely alatt Hadsine a napokat és az
órákat számlálhatta volna. Xaris volt legboldogabb ember az egész házban
– ha lehetséges. Öröme még akkor se lehetett volna zajosabb, ha a saját
házassága forgott volna szóban. Még magán a bankáron is észrevehető volt
a megelégedés, daczára szokott hidegségének. Hiszen leányának a
boldogsága volt biztosítva.
Megállapodtak abban, hogy a dolog egészen egyszerűen menjen véghez és
szükségtelennek látszott az egész várost meghivni a szertartásra. Se
Hadsine, se D’Albaret Henrik nem tartozott azok közé, kik annyi tanu
előtt szeretik fitogtatni boldogságukat. De mégis volt szükségük
bizonyos előkészületekre, melyekkel egész csöndben és minden feltünés
nélkül foglalatoskodtak. Október 23-ika volt. Már csak két napig kellett
várni a menyegzőre. Úgy látszott, mintha nem lehetett volna ezentúl
semmiféle akadálytól, semmiféle halasztástól félni. És mégis történt egy
tény, mely – ha tudomásukra jut – nagyon nyugtalanította volna D’Albaret
Henriket és Hadsinet.
E napon Elizundo a reggeli póstával érkezett küldemények közt egy
levelet talált, mely váratlan csapásként hatott rá. Összegyűrte a
levelet, széttépte, sőt el is égette, – a mi nagy felindulást árult el
oly embernél, a ki annyira tudott magán uralkodni, mint a bankár.
Ha valaki a szobában lett volna, hallhatta volna, a mint e szókat
mormogta:
– Miért nem érkezett e levél nyolcz nappal később! Átkozott legyen, a ki
irta!


V. A messeniai partok.
Miután a _Karysta_ Vitylost elhagyta, egész éjjel délnyugat felé
tartott, s rézsut átszelte a koroni öböl vizeit. Starkos Miklós lement
kabinjába és nem mutatta magát reggelig. A szél kedvező volt, – egyike
azon friss délkeleti szeleknek, melyek e vidéken átalában uralkodni
szoktak a nyár végén és a tavasz elején, a napéjegyenek idejében, midőn
a Közép-tenger gőzei esővé változnak át.
Reggelre meg volt kerülve a Gallo hegyfok Messenia végpontján és a
meredek gerinczü Taygetos legutolsó ormai is csakhamar eltüntek a naptól
megaranyozott ködpárában.
Midőn a hegyfok beszögellő csúcsán túl voltak, Starkos Miklós megjelent
a fedélzeten. Legelőször is kelet felé vetett egy pillantást.
A Maina partjai nem voltak többé láthatók, ezen az oldalon most már a
Hagios Dimitrios hegy hatalmas előhegyei emelkedtek, kissé hátrább a
hegyfoknál.
A kapitány egy pillanatra kinyujtotta karját szülőföldje felé. Vajjon
fenyegetés akart-e ez lenni? avagy utolsó istenhozzád a hazai földnek?
ki tudta volna megmondani? De Starkos Miklós szemének pillantásában
bizonynyal semmi jó se volt e perczben.
A kifeszített vitorlák alatt sebesen tovaröpülő hajó jobbfelé
kanyarodott és északnyugati irányban folytatá utját. De miután a szél a
szárazföld felől fújt, a tenger mindenkép alkalmas volt a gyors
hajózásra.
A Karysta balra hagyta az Oenusses, Kabrera, Sapienza és Venetico
szigeteket, aztán Sapienza és a szárazföld közt egyenes irányban átment
a szoroson, melyből Modon átellenében jött ki.
Ekkor tárult fel előtte a messeniai partvidék, határozottan vulkanikus
jellegű hegyeinek csodaszép panorámájával. Messenia később, a királyság
végleges szervezése után, egyikévé lett azon tizenhárom kerületnek,
melyekből az újkori Görögország áll, ide értve az ioniai szigeteket is.
De e korszakban még nem volt egyéb, mint egyike a küzdelmek számos
szinhelyeinek, mely a hadiszerencse esélyei szerint majd Ibrahim, majd a
görögök kezébe került; valamint hajdanában is szinhelye volt azon három
messeniai háborúnak, melyeket a spártaiak ellen viseltek, s melyeket
Aristomenes és Epaminondas neve tett dicsőségesekké.
Miután Starkos Miklós az iránytűvel összeegyeztette a hajó útjának
irányát, a láthatáron szétnézett, hogy meggyőződjék az időjárás
állapotáról, aztán szótlanul leült a hajó hátulsó részén.
E közben a hajó előrészén a Karysta legénysége és azon tíz ember, kik
tegnap este szálltak hajóra Vitylosban, különféle megjegyzéseket váltott
egymással. Mindössze huszan lehettek a hajósok, egy egyszerű altiszt
parancsnoksága alatt, ki a kapitány rendeleteit közvetítette. A
másodparancsnok nem volt e perczben a hajón.
Elmondjuk, miket beszéltek a hajó mostani rendeltetéséről és azon
irányról, melyben Görögország nyugati partjai hosszában felfelé haladt.
Nem kell megjegyeznünk, hogy a kérdéseket az ujonczok intézték, a
feleleteket pedig a legénység veteránjai adták.
– Starkos kapitány nem gyakran beszél.
– A lehető legritkábban; de mikor beszél, jól beszél, és épen csak annyi
időt enged, hogy az ember nyomban engedelmeskedhessék.
– És hova megy a _Karysta?_
– Az ember soha se tudhatja, hogy hova megy a _Karysta_.
– Az ördögbe! akkor hát vaktába szegődtünk be! de ez utóvégre is
mindegy.
– Igen, és elhihetitek, hogy a hová a kapitány visz, épenséggel oda kell
mennünk.
– De azzal a két kis ágyúval, mely a _Karysta_ előrészén van, bizonyára
nem veheti üldözőbe a szigettenger kereskedelmi hajóit.
– Nem is arra való a _Karysta_. Starkos kapitánynak vannak más jól
felszerelt és jól felfegyverzett hajói e czélra. A _Karysta_ csak olyan
kéjkirándulásokra való yacht! Láthatod, milyen szerény a külseje,
melylyel tökéletesen el tudja bolondítani a franczia, angol, görög és
török czirkálókat.
– De hát az osztályrész a zsákmányból?
– Az osztályrész a zsákmányból azokat illeti, a kik zsákmányt ejtenek,
és ti azok közé fogtok tartozni, mihelyt a _Karysta_ befejezte
kirándulását. Nyugodtak lehettek, nem fogtok vesztegelni, s ha veszély
lesz, haszon is lesz.
– E szerint most semmit se lehet tenni Görögország és a szigetek körül.
– Semmit… ép oly kevéssé, mint az adriai tenger vizeiben, ha a kapitány
szeszélye oda irányozná útunkat. További rendeletig tehát becsületes
tengerészek leszünk, egy becsületes hajó fedélzetén és becsületes
szándékkal vitorlázunk az ioniai tenger vizein. De majd máskép lesz ez
is!
– Minél előbb, annál jobb!
A mint látjuk, az ujonczok, valamint a _Karysta_ többi hajósai nem
irtóztak a munkától, bármilyen legyen is az. Az alsó Maina
tengerész-lakosságától nem kellett várni lelkiismereti kételyeket, sőt
egyszerű előitéleteket sem. Valóban méltók voltak parancsnokukhoz és ez
jól tudta, hogy számíthat rájuk.
De ha a vitylosi tengerészek ismerték is már Starkos kapitányt, még nem
ismerték alkapitányát, a ki tengerésztiszt és egyszersmind üzletember
volt, szóval Starkos Miklós mindenese. Skopelo volt a neve, Cerigottoban
született, e meglehetősen rossz hírü kis szigeten, mely a szigettenger
déli határán fekszik, Cerigo és Kréta közt. Az ujonczok egyike a
_Karysta_ altisztjéhez fordult s így szólt:
– Hát az alkapitány?
– Az alkapitány nincs a hajón.
– Nem is fogjuk látni?
– De igen.
– Mikor?
– Majd a mikor szükséges lesz.
– De hol van most?
– Ott, a hol lennie kell.
Be kellett érni e semmitmondó felelettel. Egyébiránt e pillanatban a
felügyelő sípja az összes legénységet a kötelekhez szólítá és
félbeszakította a társalgást a hajó farán.
Kissé szél alá akartak kerülni, hogy körülbelül egy mérföldnyi
távolságra haladhassanak a part hosszában. Déltájban a _Karysta_
elvitorlázott Modon előtt. De nem ez volt rendeltetési helye. Nem kötött
ki tehát e kis városnál, mely a régi Methone romjain épült, egy hegyfok
tövében, melynek csúcsa a Sapienza sziget felé nyulik be a tengerbe. A
kikötő bejárásánál emelkedő világító torony csakhamar eltünt a parti
sziklák egy kanyarulata mögött.
[Illustration: NAVARIN LÁTSZOTT A SZIKLAHASADÉKON KERESZTÜL.]
E közben a hajó fedélzetén jelt adtak. Egy vörös, félhold által két
részre osztott árboczszalagot vontak fel a fővitorlafára. De a
szárazföldről nem érkezett hasonló jel válaszul. A _Karysta_ tovább
folytatta útját észak felé.
Este a navarini kikötő bejáratához ért. E kikötő egy nagy tóhoz
hasonlít, mely magas hegyektől van körülvéve. A fellegvár homályos
tömegének tövében épült várost egy pillanatra látni lehetett, egy óriási
szikla hasadékán keresztül. Itt volt végpontja azon természetes
védtöltésnek, mely az Adriai-tenger felől az ioniai tenger felé rohanó
északnyugati szelek dühöngésének útját állja.
A lenyugvó nap még megaranyozta kelet felől a legközelebbi hegyek
csúcsait, de a tágas kikötőt már behomályosította az árnyék.
Ezuttal a legénység azt hihette volna, hogy a _Karysta_ Navarinnál fog
kikötni, mert egyenesen bevitorlázott a megalo thuro-szorosba, déli
oldalán a Sphakteria szigetnek, mely körülbelül négyezer méternyi
hosszúságban nyúlik el. Akkoriban már két síremlék emelkedett itt a
háború két nemes áldozatának tiszteletére; az egyik Mallet franczia
százados volt, ki 1825-ben esett el, s a másik Santa Rosa gróf, olasz
philhellén, egykor piemonti miniszter, ki ugyanazon évben, ugyanazon
ügyért ontotta vérét. – Midőn a _Karysta_ a város közelébe ért, a
fővitorlafára egy vörös lámpást húztak fel, mint nehány órával előbb a
vörös árboczszalagot. E jelre se jött válasz.
Starkos Miklós hajójának e kikötőben se volt mit keresnie, hol e
pillanatban nagy számban horgonyoztak a török hajók. Mozdulatait tehát
oly módon irányozta, hogy a Kuloneski szigetecskét megkerülhesse; aztán
a vitorlaköteleket kissé megeresztették, minek következtében a hajó
visszatérhetett a sphakteriai vizekbe.
[Illustration: A FŐVITORLÁRA EGY VÖRÖS LÁMPÁT HUZTAK FEL.]
1821-ben a görögök több száz törököt megleptek és körülkerítettek a
Kuloneski szigetecskén. Az egész csapatnak éhen kellett meghalni, noha
megadták magukat azon igéret folytán, hogy török földre fognak
szállíttatni. Később, 1825-ben, midőn Ibrahim hadai Sphakteriát
ostromolták, melyet Maurokordato személyesen védelmezett, megtorlásul
nyolczszáz görögöt ugyanott lemészároltak.
A _Karysta_ ezután a sikiai átjáró felé irányozta útját, mely kétszáz
méternyi szélességben nyulik el a sziget és a Koryphasion hegyfok
között. Jól kellett ismerni e csatornát annak, a ki hajójával be mert
hatolni; csaknem járhatlan oly hajókra nézve, melyek mélyebb vízmedert
igényelnek. De Starkos, mint a kikötő legjobb kalauza tette volna,
merészen elhaladt a sziget csúcsán levő meredek szirtek mellett és
megkerülte a Koryphasion hegyfokot. Aztán észrevevén, hogy künn mintegy
harmincz angol, franczia és orosz hajó horgonyoz, ezeket óvatosan
elkerülte, éjnek idején felment a messeniai partok hosszában, behajózott
a szárazföld és a Prodana sziget közt levő szorosba és másnap hajnalban
a _Karysta_ a friss délkeleti szellő segélyével az arkadiai öböl csöndes
vizein vitorlázott el a part számos beszögelései előtt.
A nap ekkor bukkant elő az Ithome hegy mögül, melynek csúcsáról a szem,
miután megakadt volna a régi Messenia helyén, egyik oldalon elláthat a
koroni öbölig, a másikon pedig azon öbölre, mely nevét Arkadia városától
nyerte. A tenger olyan volt, mintha fényes aranylemezek borítanák,
melyeket a hajnali szellő fodrozott.
Starkos Miklós kora hajnaltól fogva úgy irányozta a hajót, hogy
lehetőleg közel haladjon el a város előtt, mely a part egyik
beszögelésében fekszik.
Tíz óra tájban a felügyelő a hajó hátulsó részére ment s megállt a
kapitány előtt, mint a ki a parancsokat várja.
Keleten feltárult az árkádiai hegység egész óriási látképe. A
hegyoldalokon olajfa-, mandulafa-csoportok és szőlők közt épült faluk,
mirtus- és babérfabokrok közt valamely nagyobb vízmeder felé siető
patakok, továbbá mindenféle magasságban és mindenféle irányban ezernyi
szőlőtőkék azon híres korinthusi fajból, mely egyetlen talpalatnyi
helyet se hagyott üresen; alantabb, a legelső emelkedéseken, a város
vörös házai, melyek élesen leváltak a sötétszinű cziprusok által
képezett háttérről: ilyen volt a Peloponnesus legfestőibb tengerpartjai
egyikének nagyszerű panorámája.
De közelebb érve Árkádiához, a régi Cyparissiához, mely Epaminondas
korában Messenia legfőbb kikötője, majd a keresztes háborúk után a
franczia Ville Hardouin hűbéreinek egyike volt; mily megszomorító
látvány mutatkozott a szemnek, s mily fájdalmas gondolatoknak kellett
támadniok mindazokban, kik vallásos kegyelettel ápolták a multak
emlékeit!
Két évvel azelőtt Ibrahim elpusztította a várost, leöletvén a
gyermekeket, nőket és aggastyánokat is. Romban hevert a régi Akropolis
helyén épült régi vár, romban a Szent György-templom, melyet a fanatikus
mohamedánok feldúltak, romban hevertek a város köz- és magánépületei.
– Meglátszik, hogy erre jártak egyiptomi barátaink, – mormogá Starkos
Miklós, kinek még csak a szive se szorult össze e pusztulás láttára.
– És most a törökök itt az urak, – mondá a felügyelő.
– Igen… hosszu időre… sőt remélem, örökre! – tevé utána a kapitány.
– Ki fog kötni a _Karysta?_
Starkos Miklós figyelmesen nézte a kikötőt, melytől csak nehány vonalnyi
távolságra vitorlázott a hajó. Aztán szemeit a városra irányzá, mely
körülbelül egy tengeri mérfölddel hátrább épült, a Psykhro hegy egyik
kiszögelő elődombján. Habozni látszott, mit tegyen Arkadiánál:
kikössön-e vagy folytassa útját a sik tengeren?
A felügyelő folyvást várta, mit fog felelni kérdésére a kapitány.
– Adjon jelt, – mondá végre Starkos Miklós.
Az ezüst félholddal diszített lobogószalag felszállt az árboczra és
kibontakozott a levegőben.
Néhány percz mulva hasonló lobogószalag lengett egy másik árboczon, mely
a kikötő sarkán emelkedett.
– Köss ki! – mondá a kapitány.
A kormánykerék egyet fordúlt s a hajó beúszott a kikötőbe. A vitorlákat
egymásután bevonták, s a kikötő közepén lebocsátották a horgonyt,
mialatt a hajósok a horgonyvetés után következő teendőket végezték.
Csaknem egyidejűleg a csónakot is leeresztették a tengerbe. A kapitány
beszállt, s a négy evezős hamar odaröpíté a kis járművet egy kis
kőlépcsőhöz, mely a rakpartba volt beépítve. Egy ember várt ott rá és e
szókkal fogadta.
– Skopelo Starkos Miklós szolgálatára áll.
A kapitány nem felelt, csupán bizalmasan intett kezével, aztán elindult
fel a lépcsőkön, a város legelső házai felé. Miután végig ment volna a
legutóbbi ostrom romjai közt, a török és arab katonáktól ellepett
utczákon keresztül, megállt egy meglehetősen érintetlenül maradt korcsma
előtt, mely a «_Minervá_»-hoz volt czimezve, s ide belépett társa
kiséretében.
[Illustration: SKOPELO STARKOS MIKLÓS SZOLGÁLATÁRA ÁLL.]
A következő perczben már Starkos Miklós és Skopelo egy külön szobában
levő asztal mellett ült, kezük ügyében két pohárral és egy palaczk igen
erős égett borral. Rágyujtottak a világos szinű és illatos missolunghii
dohányból sodrott szivarkákra, aztán megkezdődött a társalgás a két
férfi közt, kik közül az egyik igen szivesen és alázatosan szolgálta a
másikat.
Skopelo arcza aljas, ravasz, gonosz, de mindamellett értelmes
kifejezéssel birt. Legfelebb ötven éves lehetett, noha kissé korosabbnak
látszott. Valóságos zálogra kölcsönző uzsorás ábrázata volt; apró szemei
alattomos, de élénk pillantásokat löveltek, haját egészen kurtára nyirva
viselte, orra fitos, kezének minden ujja görbe volt, mint a vadállatok
körme, hosszú lábfejéről el lehetett volna mondani azt, a mivel az
albánok lábait szokták gúnyolni: hogy a sarkuk még Beotiában van, mikor
a lábujjuk már Macedoniába ért. Végre külsejét bajusztalan kerek arcz,
az állán szürkülő szakál, izmos a koponyán megkopaszodott fej, és
sovány, középmagasságú testtörzs egészíté ki. Az arab zsidó e typusa, ki
azonban keresztyén születésű volt, nagyon egyszerű öltözéket viselt; a
levantei hajósok ruházatának mintájára készült zubbonyát és bugyogóját
bő kaftánszerű felöltő takarta el.
Skopelo épen alkalmas ügynök volt, a szigettenger kalózai érdekeinek
képviselésére. Rendkivül ügyesen tudta elhelyezni a zsákmányt és
elárusítani a rabszolgákat, kiket a török piaczokon vásároltak össze s
az észak-afrikai partokra szállítottak.
Nagyon könnyű eltalálni, miről társaloghatott Starkos Miklós Skopelóval,
mily tárgyak körül foroghatott beszélgetésük, mily szempontból itélték
meg a jelenlegi háború eseményeit s mily természetű hasznot akartak
azokból húzni.
– Hogyan áll Görögország sorsa? – kérdé a kapitány.
– Körülbelül oly állapotban, a milyenben ön elhagyta volt, – felelé
Skopelo. – A _Karysta_ már egy hónap óta vitorlázik a tripolisi partokon
és ön, eltávozása óta, aligha hallhatott hireket Görögországból.
– Valóban, nem hallottam.
– Tudja meg hát, kapitány, hogy a török hajók készen állnak átszállítani
Ibrahimot és csapatait Hydrába.
– Igaz, – viszonzá Starkos Miklós. – Láttam a hajókat, tegnap este a
navarini kikötőben.
– Sehol se kötött ön ki, mióta Tripolist elhagyta? – kérdé Skopelo.
– De igen, egyetlen egyszer. Nehány órára megálltam Vitylosban… ki
akartam egészíteni a _Karysta_ legénységét. De mióta a mainai partok
letűntek a látóhatárról, jeladásaimra sehol se kaptam választ, míg
Arkadia elé nem értem.
– Alkalmasint nem volt miért válaszolni, – viszonzá Skopelo.
– Mondd meg, – szólt közbe Starkos Miklós, – mit csinál e pillanatban
Miaulis és Kanaris?
– Kénytelenek apró támadásokra szorítkozni, kapitány, melyek ugyan egyes
részleges sikereket szerezhetnek nekik, de döntő győzelmet soha. Jó
dolguk is van a kalózoknak a szigettengeren mindenütt, azalatt, mig ők a
török hajókat üldözik.
– És beszélnek még mindig…?
– Sakratifról? – kérdé Skopelo, kissé halkabb hangon. – Igen, beszélnek,
Starkos Miklós… mindenütt és mindig és csak tőle függ, hogy még többet
beszéljenek róla.
– Fognak beszélni!
Starkos Miklós felkelt, miután kiürítette poharát, melyet Skopelo újra
tele töltött. Fel s alá járt a szobában s összefont karokkal megállván
az ablak előtt, hallgatta a török katonák unalmas, egyhangú énekét, mely
a távolból hangzott.
Végre ismét leült, Skopelóval szemközt, s a beszélgetést hirtelen más
tárgyra terelvén át, így szólt:
– Jeladásodból azt értettem meg, hogy van itt egy
rabszolga-szállítmányod.
– Van, Starkos Miklós, még pedig akkora, hogy egy négyszáz tonnás hajó
is megtelik vele. Ennyi maradt fenn mindössze a mészárlás után, mely a
kremmidii vereség után következett. A törökök ezúttal kissé nagyon is
szaporán gyilkoltak. Ha tetszésükre bizták volna, egyetlen egy fogoly se
marad életben!
– Vannak köztük férfiak és nők?
– Igen, és gyermekek is, szóval mindenféle.
– Hol vannak?
– Az arkadiai fellegvárban.
– Drágán vásároltad össze?
– Hm! a pasa erősen tartotta magát – felelé Skopelo. – Azt hiszi, hogy a
függetlenségi harcz a vége felé jár, fájdalom! Már pedig ha nincs
háború, nincs csata! Ha nincs csata, nincs razzia, mint Tunisban és
Tripolisban szokták mondani és ha nincs razzia, nincs emberhús, sem
egyéb portéka. Ha pedig kevés a fogoly, akkor fel kell szökkenteni az
árukat. Ennek ez a rendje kapitány. Biztos forrásból tudom, hogy e
perczben az afrikai piaczokon szűkében vannak a rabszolgáknak, ezeken
tehát nyereséggel fogunk túladni.
– Jól van, – mondá Starkos Miklós, – készen van-e minden és tovább
utazhatol velem a _Karystán?_
– Minden kész, és engem itt semmi sem tart vissza.
– Jól van Skopelo. – A hajó, mely Scarpantóból indul, legfölebb nyolcz
vagy tíz nap alatt ideérkezik a rakományért. Remélem, ki fogják
szolgáltatni minden baj nélkül?
– Minden baj nélkül, ez már egészen rendben van, – felelé Skopelo, – de
csak készpénz-fizetés mellett; tisztába kell tehát hozni a dolgot
Elizundo bankárral, hogy elfogadja váltóinkat. Az ő aláirása aranyat ér
és a pasa készpénz gyanánt fogadja el a papirokat.
– Irni fogok Elizundónak, hogy legközelebb kiszállok Korfuban és
elintézem vele ezt az üzletet.
– Ezt az üzletet… no meg egy másodikat, mely nem kevésbbé fontos,
Starkos Miklós! – mondá Skopelo.
– Lehet! – viszonzá a kapitány.
– És valóban a dolog csak méltányos volna. Elizundót gazdagnak, roppant
gazdagnak mondják. És mi tette őt gazdaggá, mint a mi kereskedésünk és
főleg mi magunk?… a kik mindennap azt koczkáztattuk, hogy a
hajófelügyelő füttyje mellett felkössenek bennünket a főárbocz
vitorlafájára!… Ah! mostanában igen szép dolog, ha valaki a szigettenger
kalózainak a bankárja lehet! Ezért még egyszer mondom Starkos Miklós,
hogy a dolog csak méltányos volna.
– Mi volna csupán méltányos? – kérdé a kapitány, erősen a szeme közé
nézve a másodkapitánynak.
– Ej! hát ön nem tudná? – viszonzá Skopelo. Vallja meg igazán kapitány,
csak azért kérdi ezt, hogy századszor hallja általam ismételtetni!
– Meglehet!
– Elizundo bankár leánya.
– A mi méltányos, meg fog történni, – felelé egyszerűen Starkos Miklós
és felkelt a helyéről.
Aztán elhagyta a «_Minervá_»-hoz czimzett korcsmát és Skopelo
kiséretében lement a rakpartra a hol a csónakja várt reá.
– Velem jösz! – mondá Skopelonak, – mihelyt Korfuba érünk, azonnal
kiállíttatjuk a váltókat Elizundóval. Aztán te visszasietsz Arkádiába,
átvenni a rakományt.
– Jó, induljunk! – mondá Skopelo.
A _Karysta_ egy óra mulva kivitorlázott az öbölből. De mielőtt még
beesteledett volna, Starkos Miklós tompa dörgést hallhatott, melynek
viszhangját dél felől hozta meg a szellő.
A szövetséges hajóhadak ágyúi dörögtek a navarini kikötőben.


VI. Hajsza a szigettenger kalózaira.
Az észak-északnyugati irány, melyben a _Karysta_ tovább haladt, lehetővé
tette a festői szépségű ioniai szigeteknek azon szakadatlan lánczolatát
követni, melyek közül egy sem tűnik le a látóhatárról a nélkül, hogy egy
másik azonnal fel ne tűnnék az utas szemei előtt.
A _Karysta_ – szerencséjére – félig kéjutazási yachtnak, félig
kereskedelmi hajónak látszott és valódi rendeltetését legkevésbbé sem
árulta el; – mert különben nem lett volna eszélyes dolog a kapitánytól
ily szabadon kalandozni a britt erődök ágyúi előtt és ő britt felsége
fregattjainak lőtávolában.
Arkádiát csak tizenöt tengeri mérföld választja el Zante szigetétől, a
«Levante virágjától», mint az olaszok költőileg elnevezték. Az öbölből,
melynek vizét e pillanatban a _Karysta_ átszelte, még látni lehet a
Skopos hegy zöldelő ormait is, melyeknek gerinczein olaj- és
narancsfa-ültetvények terülnek el, a Homér és Virgil által megénekelt
sűrű erdőknek a helyén.
A szél, mely a szárazföld felől fújt, igen kedvező volt, és a kis hajó
gyorsan szelte át Zante vizeit, melyek csaknem oly nyugodtak voltak,
mint egy tó tükre.
Este felé elhaladt a főváros előtt, mely a sziget nevét viseli.
E csinos olasz város a trójai Dardanus fia, Zakynthes földjén épült. A
Karysta fedélzetéről csak a lámpák, gyertyák s a tüzek világát lehetett
látni a városban, mely egy félmérföldnyi kiterjedésben fekszik a félkörű