A lángban álló szigettenger - 01

VERNE GYULA.
*
A LÁNGBAN ÁLLÓ SZIGETTENGER.
FRANCZIÁBÓL
HUSZÁR IMRE.
HARMADIK EGYEDÜL JOGOSITOTT KIADÁS
48 KÉPPEL.
[Illustration]
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1911.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


I. Hajó a látóhatáron.
1827. évi október 18-án, este öt óra tájban, egy kis levantei hajó
erősen szélnek feszítette vitorláit, hogy még az éjszaka beállta előtt
bejuthasson a vitylosi kikötőbe, a koroni öbölbejáratánál.
E kikötő, Homér régi Oetylosa, azon három mély beszögellés egyikében
fekszik, melyek az ióniai és az égei tengerben ama platánfa-levelet
képezik, melyhez oly találóan hasonlították Görögország déli részét. E
platánfa-levélen terjeszkedik szét a régi Peloponnesus, az ujkori
földrajz Moreája. E beszögellések közül, nyugat felől, legelső a koroni
öböl, Messene és a Maina között; a második a marathoni öböl, mely mélyen
behatol a rideg Lakonia partvidékeibe, a harmadik e naupliai öböl,
melynek vize Lakoniát választja el Argolistól.
A vitylosi kikötő a legelső öbölhöz tartozik, s annak keleti partján,
egy szabálytalan beszögellés legbelső részén, a Taygetos legmeszebbre
kinyuló előhegyeit mossa. A tengerfenék kedvező viszonyainál, s a
körülötte fekvő magaslatoknál fogva e kikötő a legjobb menhelyek egyike,
melyeket a földközi tengerek összes szelei által hozzáférhető e partokon
csak találni lehet. A hajót, mely eléggé élénk éjszak-éjszaknyugati
szélben vitorlázott, nem lehetett meglátni a vitylosi rakpartokról,
melyektől még hat–hét tengeri mérföldnyi távolság választotta el. Noha a
légkör nagyon tiszta volt, legmagasabban levő vitorlái is alig váltak le
a verőfényes látóhatárról.
De ha alulról nem lehetett látni, nagyon jól meglátszott felülről,
vagyis a falu mögött emelkedő ormok csúcsáról. Vitylos félköralakban
épült azon meredek sziklákon, melyeket a régi kelaphai fellegvár
védelmez. A falu felett néhány régi torony romjai magaslanak ki, de ezek
nem oly régiek, mint egy Serapis-templom érdekes maradványai, melynek
ióniai oszlopai és oszlopfői maig is diszítik a vitylosi templomot. E
tornyok közelében még két vagy három, nagyon kevéssé látogatott és
szerzetesek által ellátott kis kápolna is létezik.
Mindenek előtt tisztába kell jönnünk az «ellátott», valamint a
«szerzetesek» kifejezés értelme iránt. Az utóbbi alatt a messenei
tengerpart kalugyereit értjük. Ezek közül egygyel, a ki éppen most
lépett ki a kápolnája ajtaján, az olvasó mindjárt személyesen is meg fog
ismerkedni.
Elbeszélésünk idejében a vallás, Görögországban, még sajátságos
vegyüléke volt a pogány legendáknak és a keresztyén hitnek. Sok hivő az
ókori istennőket összetévesztette az új vallás szentjeivel.
Még ma is, mint Belle Henrik megjegyzi, «összekeverik a félisteneket a
szentekkel, a megbűvölt völgyek tündéreit a paradicsom angyalaival, a
szirénekhez és furiákhoz épen úgy imádkoznak, mint a Panadzsiához
(mindenszentekhez).» Innét származnak bizonyos furcsa vallási szokások,
mosolyra gerjesztő anomaliák, annál inkább, mert még a papság sem igen
tudja magát tájékozni e nagyon kevéssé orthodox zűrzavarban.
E század elején a hellén félsziget népsége már sokkal tudatlanabb volt,
s a gondatlan, naiv, könnyen pajtáskodó szerzetesek nagyon kevéssé
látszottak alkalmasoknak a természettől fogva babonás lakosság
vezetésére.
Hiszen ha ezek a kalugyerek csupán csak tudatlanok lettek volna! De
Görögország némely vidékein, főleg a Maina kietlen regióiban,
természetüknél fogva, de szükségből is kolduskodtak, és ugyancsak
futottak a drachma után, melyet néha könyörületes utazók dobtak oda
nekik. E szegény s a legalsóbb osztályokból származott emberek, kiknek
nem volt egyéb teendőjük, mint csókra nyujtani valamely apokryph
szentképet és felügyelni, hogy az egyik vagy másik szentnek a szobra
előtt égő lámpa ki ne aludjék; a dézsmák, gyónások, temetések és
keresztelések csekély jövedelmezősége felett kétségbeesve, nem találták
szent hivatásukkal ellenkezőnek kémszolgálatokat teljesíteni a
tengerpart lakosai érdekében.
A vitylosi tengerészek, kik a rakparton heverésztek a nápolyi lazzaronik
módjára, s ép úgy mint ezek, órákig szoktak pihenni néhány percznyi
munka után; nem is késtek felugrálni helyeikről, midőn megpillantották
egyik kalugyerjöket, a ki, kezeivel erősen hadonázva, igyekezett le a
hegyről a falu felé.
A barát ötven-ötvenöt éves, kövér ember volt. Meglátszott rajta, hogy a
lustaságtól hizott meg; ravasz arcza nem sok bizalmat gerjeszthetett az
emberben.
– Nos, mi baj, szent atya, mi baj? – kérdé az egyik tengerész, eléje
sietve.
A tengerész annyira az orrán keresztül bocsátotta a hangot, hogy az
ember kisértetbe jött volna azt hinni, hogy Ovidius Naso is a hellének
ősei közé tartozott; s azon mainota tájszólamban beszélt, melyben a
görög, a török, az olasz és az albán nyelv úgy összekeveredik, mintha
már a Bábel tornya épitésekor is létezett volna.
– Talán megszállták a Taygetos magaslatait Ibrahim katonái? – kérdé egy
másik tengerész oly közönyös taglejtéssel, mely nagyon csekély
hazaszeretetet árult el.
– Csak ne a francziák legyenek, a kikkel úgy se tudjuk, hogy mit
csináljunk – viszonzá az, a melyik először megszólalt.
– Az egyik eb, a másik kutya! – jegyzé meg egy harmadik.
E megjegyzés elárulta, hogy a küzdelem, mely akkor legborzasztóbban
dühöngött, csak nagyon kevéssé érdekelte a Peloponnesus legdélibb
részének lakóit; ellentétben az északi mainotákkal, kik oly fényesen
kitüntették magukat a függetlenségi harczban.
De a kövér kalugyer nem tudott felelni sem az egyiknek, sem a másiknak.
A lélegzete kimaradt, mialatt lejött a parti szikla meredek ösvényén.
Asthmás melle zihált. Beszélni akart, de nem birt. Egyik hellén őse, a
marathoni harczos, legalább még hirül tudta adni Miltiades győzelmét,
mielőtt holtan összerogyott volna. De nem is volt most szó Miltiadesről,
sem az athéniek és a perzsák csatáiról. A Maina e végpontjának lakói már
görögök is alig voltak.
[Illustration: – NOS MI BAJ, SZENT ATYA? – KÉRDÉ AZ EGYIK TENGERÉSZ.]
– No beszélj hát, szent atya! beszélj már! – kiáltá egy Gozzo nevű öreg
hajós, a ki türelmetlenebb volt a többinél, mintha sejtette volna, mi
hírt hozott a szerzetes.
A kalugyernek végre sikerült lélegzethez jutnia. Kezét kinyújtotta a
tenger felé és így szólt:
– Hajó közeledik.
E szókra az összes éhenkórászok felugráltak, tapsolni kezdtek s a kikötő
felett emelkedő sziklához futamodtak, honnét nagy darab sík tengert
lehet belátni.
Idegen ember azt hihette volna, hogy e mozgást azon érdeklődés idézte
elő, egy messzeföldről érkező hajó iránt, mely minden valódi
tengerésznél oly természetes. Pedig dehogy! – ha e bennszülöttek valami
iránt szenvedélyesen érdeklődtek, annak egészen más oka volt.
A Maina még ma is, nem csupán ez elbeszélés idejében, egészen külön
területét képezi Görögországnak, mely az 1829-iki drinápolyi békekötést
aláirt európai hatalmak jóvoltából független királysággá lett. A
mainoták, vagy legalább közülök azok, kik e néven élnek az öblök közt
kinyuló földterületen, félig barbárok maradtak és jobban törődtek a
saját szabadságukkal, mint hazájuk szabadságával. Innét van, hogy az
alsó Morea e végpontjait úgy szólván soha sem lehetett teljesen
meghódítani. A török janicsárok ép oly kevéssé birtak velök, mint a
görög zsandárok. Ez izmos, bosszúálló, születésüknél fogva rabló és
mégis vendégszerető hegyi lakók, kiknél, mint Korzikában, fiúról-fiúra
száll a csupán vérrel kiengesztelhető családi gyülölség, kik készek
gyilkolni is, ha a rablás gyilkosságot igényel, a spártaiak ivadékainak
vallják magukat; de a Taygetos kiágazásai közt, hol a csaknem
hozzáférhetetlen fellegvárak («pyrgos») ezer számra léteznek, nagyon
szivesen játsszák azon középkori lovagok szerepét, kik hűbéri jogaikat
kard- és gyilokdöfések segélyével gyakorolták.
Ha a mainoták még ma is félig vadak, könnyen elképzelhető, mik lehettek
ötven évvel ezelőtt. E század első harmadában, mielőtt még a gőzhajók
czirkálásai határt nem szabtak tengeri rablásaiknak, ők voltak a Levante
összes partjain a legelszántabb kalózok, kiktől a kereskedőhajók
legénysége méltán retteghetett.
És épen a vitylosi kikötő kinálkozott legbiztosabb menhelyül mindazon
gonosztevőknek, kik a Szigettenger és a Középtenger közeli vidékeinek
biztonságát veszélyeztették; részint fekvésénél fogva a Peloponnesus
végpontján, két tenger bejárásánál, részint pedig a kalózok előtt
annyira kedves Cerigotto sziget közelsége miatt. A Maina e része
lakosainak érintkezési központját különösebben a Kakovonni vidékének
nevezték és a kakovonnióták, kik azon előrenyuló földnyelv két oldalán
laktak, mely a Matapan hegyfoknál végződik, a legkényelmesebben
rendezhették be működésüket. A tengeren megtámadták a hajókat. A
szárazföldön hamis jelzések által vezették tévutra. Ott és itt egyaránt
kirabolták és felgyujtották. Lehetett a legénység török, máltai,
egyiptomi, vagy akár görög is, azzal egy cseppet se törődtek;
kérlelhetlenül lemészárolták valamennyit, vagy eladták rabszolgákul az
éjszak-afrikai partokon. Mikor a munka szünetelt és a hajók ritkábban
kezdtek mutatkozni a koroni és marathoni öböl, a Cerigo vagy a Gallo
hegyfok vidékein, akkor közimák szálltak fel a viharok istenéhez, hogy
méltóztassék erre felé irányozni valamely nagyobb tonnateher képességű
és dús rakományú hajót. A kalugyerek soha se tagadták meg az efféle
imákat, híveik jóvolta érdekében.
Néhány hét óta a kalózmesterség nem igen jól jövedelmezett. Semmiféle
hajó se kötött ki a Maina tengerpartjain. Lett is hát nagy öröm, midőn a
szerzetes fuldoklásoktól megszakitott hangon elmondta, hogy: – hajó
közeledik!
Csaknem azonnal megkondultak a Simandra tompa hangjai. A Simandra egy
vasnyelvü faharang, melyet azért használtak e vidéken, mert a törökök
megtiltották az érczből öntött harangok használatát. De a tompa kongás
is csakhamar összecsődítette az egész bitang lakosságot, a férfiakat,
asszonyokat, gyermekeket és a szilaj, vérengző ebeket, melyek
valamennyien egyaránt készek voltak rabolni és gyilkolni.
E közben a sziklán összecsoportosult vitylosiak nagy lármával
vitatkoztak. Vajjon milyen hajó lehet az, melyet a kalugyer jelzett.
Az éjszak-éjszaknyugati széllel, mely este felé mindinkább erősbödött, a
hajó gyorsan vitorlázott tova. Még az is megeshetik, hogy balra elhagyja
a Matapan hegyfokot. Az iránya arra látszott vallani, hogy Kréta felől
jön. A hajótest már kezdett kiemelkedni a fehér hullámbarázdából, melyet
maga után hagyott, de vitorláinak összesége még csak egy
meghatározhatlan tömeget mutatott. Nehéz volt tehát kitalálni, hogy a
hajók melyik fajához tartozhatott. A találgatások csakugyan
perczről-perczre ellent is mondtak egymásnak.
– Egy sebek! – mondá az egyik tengerész. – Látom a középső árbocz
négyszögletes vitorláit.
– No persze! – mondá egy másik. – Nem látod, milyen domborúak az oldalai
és milyen magas a hátulja.
– Ugyan már, ki tudná azt megkülönböztetni ily messziről!
– De az csak bizonyos, hogy a vitorlái négyszögletesek!
– Az isten legyen nekünk irgalmas! – viszonzá az öreg Gozzo. – Akár
sebek, akár nem, az már világos, hogy három árboczos hajó; már pedig
három árbocz többet ér a kettőnél, ha arról van a szó, hogy a mi
partunkon kössön ki, kandiai borokból vagy smyrnai szövetekből álló
jókora rakománynyal.
E bölcs megjegyzésre még figyelmesebben nézte a hajót mindenki. A hajó
közeledett, nagyobbodott, de oldalt még mindig nem lehetett látni, mert
egyenesen nekik tartott. Egész határozottsággal még azt sem lehetett
mondani, hogy két árbocza van-e vagy három, vagyis hogy jelentékeny
tonnateher-képességet lehet-e tőle várni vagy sem.
– Eh! nyomoruság! az ördög is ellenünk van, – kiáltá Gozzo azon
válogatott káromkodások egyikével, melyekkel beszédének minden mondatát
fűszerezni szokta. – Utóvégre csak egy felukk lesz…
– Vagy épen egy speronare! – kiáltá a szerzetes, ki nem kevésbbé érzett
csalódást, mint híve.
Nem szükség mondanunk, hogy e megjegyzésekre igen haragos kiáltások
halatszottak. De bármilyen volt is a hajó, annyit már most is lehetett
tudni, hogy teherképessége aligha haladja meg a száz–százhusz tonnát. De
végre sebaj, ha a rakomány nem óriási; – csak értékes legyen. Vannak
egyszerü felukkok, sőt speronarek is, melyek drága borokat, finom
olajokat és nagybecsü szöveteket szállítanak. Ez esetben megérdemlik a
fáradságot s a csekély munka is búsásan jövedelmez. Nem volt tehát még
ok a kétségbeesésre. Ezenfelül a falu vénei, kik e részben nagy
jártassággal birtak, a hajó egész szerkezetén bizonyos elegancziát
vettek észre, melyből következtetéseket vontak le.
A nap lassankint kezdett leáldozni a látóhatár mögé az ióniai tenger
nyugati részén, de az októberi alkonyat még körülbelül egy óráig elég
világos volt arra, hogy a hajó minőségét meg lehessen határozni, az
éjszaka beállta előtt.
Ezenkívül, miután a Matapan hegyfokot elhagyta, kissé oldalt fordult és
kedvezőbb feltételek közt volt megfigyelhető.
E perczben a «Sacoléve» szó hangzott el az öreg Gozzo ajkairól.
– Sacoléve! – kiálták társai, kiknek keserű csalódása a káromkodások
egész záporában tört utat magának.
De e tekintetben nem is támadt szóvita, mert a tévedés lehetősége ki
volt zárva. A hajó, mely a koroni öböl bejárata felől közelgett,
csakugyan _sacoléve_ volt. Utóvégre is a vitylosiaknak azért még nem
kell panaszkodniok a balsors ellen. Az efféle hajókon is gyakran lehet
nagyértékű rakományt találni.
Sacoléve a neve azon középszerű hordképességű levantei hajóknak,
melyeknek fedélzete a hajó fara felé kissé emelkedik. Vitorlái egyik
oldalon az árboczhoz vannak erősítve. Főárbocza, mely a hajó közepén van
és tetemesen előrehajlik, egy háromszögletes vitorlával, egy
viharvitorlával, egy főárboczderékkal és fősudár-vitorlával van ellátva.
Elől két ormánysudár-vitorla, a különböző magasságú két hátulsó árboczon
két csúcsos vitorla egészíti ki a hajó vitorlázatát, mely egészen
különös alakot ad neki. Az élénk szinüre befestett hajótest, a hosszura
nyujtott orrtőke, az árboczszerkezet különfélesége, a vitorlák
szabálytalan alakja a sacoléveket egyikévé teszi azon szép idomú
járműveknek, melyek százanként czirkálnak a Szigettenger szorosaiban.
Semmi sem lehet kecsesebb e könnyű szerkezetű hajóknál, melyek mintegy
simulni látszanak a hullámok hajlásaihoz, minden erőfeszítés nélkül
kiemelkednek a tajtékzó habok közül, mint valamely óriási madár, melynek
szárnyai végig surrannak a lenyugvó nap utolsó sugarainak tüzében égő
tenger felszinén.
Noha a szél mindinkább erősbödött s az égboltozaton a felhők tornyosulni
kezdtek, a hajón egyetlen vitorlát sem vontak be, még a fősudár-vitorlát
sem, melyet egy kevésbbé vakmerő hajós bizonynyal bevonatott volna. A
kapitány nyilván ki akart kötni és semmi szándéka sem volt az éjszakát a
háborgó tengeren tölteni, amelynek zajlása mind fenyegetőbbé lett.
De ha a vitylosi tengerészek egy pillanatig sem lehettek kétségben az
iránt, hogy a sacoléve az öbölben fog horgonyt vetni, az iránt korántsem
voltak tisztában, vajjon az ő kikötőjökbe fog-e bevitorlázni.
– Ej! – kiáltá az egyik, – az ember azt hinné, hogy csak úgy kerülgeti a
szelet, a helyett, hogy egyenesen erre tartana.
– Vontatná az ördög a hova akarja! – mondá egy másik. – Talán bizony
kerülőt tesz és megint visszamegy a sik tengerre.
– Hátha Koron a rendeltetési helye?
– Vagy Kalamata.
Mindkét feltevés egyformán lehetséges volt, Koron a mainota partok azon
kikötői közé tartozik, melyeket a levantei kereskedelmi hajók sűrűn
látogatnak. Jelentékeny kiviteli kereskedést űz délgörögországi olajjal.
Ugyanez áll a Kalamatáról is, mely az öböl legbenső részén fekszik, s
melynek bazárjai telvék Európa különböző államaiból származó
iparczikkekkel, szövetekkel és edényneműekkel. Lehetséges volt tehát,
hogy a hajó e két kikötő valamelyikébe igyekszik – a mi nagyon
kellemetlen lett volna a prédától ekkép eleső vitylosiakra nézve.
A sacoléve gyorsan haladt, mialatt ily nagyon kevéssé önzetlen
érzelmekkel kisérték. Nemsokára Vitylos irányában volt. Most következett
a döntő pillanat. Ha tovább megy az öböl belső része felé, akkor Gozzo
és társai bizvást lemondhattak minden reményről, hogy kézrekeríthessék.
Még leggyorsabb hajóikkal se lehetne semmi kilátásuk utólérni, oly
sebesen röpült roppant vitorlázata segítségével, melyet minden
megerőltetés nélkül látszott hordani.
– Erre tart!
E két szót kiáltá nemsokára a vén tengerész, a kis hajó felé kinyujtván
kezét, melynek ujjai olyanok voltak, mint egy több águ vashorog.
Gozzo nem csalódott. A hajó egyenesen Vitylos felé tartott. Ugyanekkor a
fősudár-vitorlát és a második kormányrud-vitorlát bevonták, aztán a
főderékárbocz is felemelkedett a köteleken. A hajó ekkép megszabadulván
vitorláinak egyik részétől, inkább a kormányos kezében volt, mint előbb.
Ekkor már az éjszaka kezdett beállni. A hajónak épen csak annyi ideje
maradt, hogy bejöhessen a vitylosi szorosokba, melyekben itt-ott
tengeralatti szirtek vannak s ezeket minden áron el kell kerülni,
különben a hajó menthetetlenül veszve van. Mindazonáltal a kalauz
lobogóját nem vonták fel a főárboczra, kapitánya tehát szükségképen
alaposan ismerhette e veszélyes helyeket, hogy segítség nélkül
bátorkodott velük szembeszállni.
Talán – és pedig teljes joggal – a vitylosiakban se bizott teljesen, kik
bizonyára nem haboztak volna őt azon zátonyok egyikére kalauzolni,
melyeken már annyian szenvedtek hajótörést.
Különben a mainai partok e részein akkoriban egyetlen világítótorony se
létezett. Egyszerű jelzőtűz a kikötőben szolgált iránymutatóul a szűk
szorosban.
A hajó egyre közeledett. Már alig volt távolabb fél tengeri mérföldnél
Vitylostól. Járása semminemű tétovázást nem árult el. Látszott, hogy a
kormányrudat ügyes kéz igazgatja.
Mindez nem volt alkalmas arra, hogy a vitylosi lakosságban nagy örömöt
keltsen. Érdekükben állt, hogy a hajó valamely sziklához ütődjék. Ily
körülmények közt a tengeralatti szirtek rendszerint hű szövetségeseik
voltak. Ezek kezdték el a munkát, s a vitylosi lakosságnak nem maradt
egyéb feladata, mint azt befejezni.
Előbb a hajótörés, aztán a rablás, ez volt a dolgok szokásos sora. Ily
módon meg voltak kimélve a fegyveres kézzel való küzdelemtől, a nyilt
támadástól, melynek egyikök vagy másikuk áldozatául eshetnék; mert
voltak olyan hajók is, melyeknek bátor legénységét nem igen lehetett
büntetlenül megtámadni.
Gozzo társai tehát elhagyták figyelő helyüket és minden késedelem nélkül
lementek a kikötő partjára. Most már elérkezett a percz, végrehajtani
azon fogásokat, melyek annyira ismeretesek minden, akár nyugati, akár
keleti bandita előtt, a kinek mestersége a hajóroncsok kirablása.
Zátonyra vagy szirtre juttatni a hajót a bejáró szűk szorosaiban, hamis
irány jelzése által; – nem volt ennél könnyebb e sötétségben, mely még
nem érte el ugyan tetőpontját, de máris elég sűrű volt arra nézve, hogy
a hajó mozdulatait jelentékenyen megnehezítse.
– A tűzhöz! – mondá egyszerűen Gozzo, kinek a többiek tétovázás nélkül
szoktak engedelmeskedni.
A vén tengerészt azonnal megértették. A tűz, a rakpart végén emelkedő
alacsony czölöpökön égő egyszerű lámpa, két percz mulva hirtelen
kialudt.
E pillanatban egy másik tűz gyuladt fel, mely kezdetben ugyanazon
irányban égett, de mig az előbbi mozdulatlan lévén a rakparton, a
hajósnak mindig egy szilárd és állandó pontot mutatott, addig az utóbbi
folytonosan ide-oda mozogván, könnyen kicsalhatta a csatornából, minek
következtében a hajótörés elkerülhetetlenné lett.
Ez a második tűz is lámpa volt, melynek világossága semmiben sem
külömbözött az előbbitől, csakhogy ez utóbbi egy kecske szarvaira volt
kötve, melyet lassan felfelé hajtottak a parti szirtek tekervényes
utain. A tűz tehát az állattal együtt mozgott és rendeltetése volt
tévutakra vezetni a hajót.
Vitylos lakosai nem most folyamodtak először e cselhez. Bizonyára nem!
és a ritka esetekhez tartozott, ha bűnös kisérletük meghiusult.
E közben a hajó bejutott a szorosba. Miután fővitorláját bevonta, már
csak hátulsó háromszögletes vitorlái és ormánysudárvitorlája voltak
kifeszítve. E gyöngébb vitorlázat is elég volt ahhoz, hogy eljuthasson
azon helyre, a hol horgonyt akart vetni.
A folyvást figyelő tengerészek rendkívüli meglepetésére a kis hajó
hihetetlen biztonsággal haladt előre a csatorna kanyarulatai közt.
Legkevésbbé se látszott törődni a kecske szarvaira erősített mozgó
tűzzel. Mozdulatai fényes nappal se lehettek volna hibátlanabbak.
Kapitánya bizonyára gyakran kötött ki a vitylosi parton, hogy sötét
éjjel is be mert hatolni e veszélyes helyekre.
Máris lehetett látni a merész hajóst. Árnyéka élesen levált a sötét
háttérről a hajó elején. Egészen be volt burkolva gyapot köpenyének
redőibe, melynek csuklyája eltakarta a fejét. Valóban, a kapitány
magatartása semmiben sem hasonlított azon
kereskedőhajó-parancsnokokéhoz, a kiket oly gyakran lehet látni, főleg a
Szigettenger vizein és a kik folyvást egy olvasó gyöngyeit szokták
morzsolgatni ujjaik között. Nem! Ennek nem volt gondja egyébre, mint
hajójára, és mély, de nyugodt hangon osztotta parancsait a kormányosnak,
a ki a kis hajó hátulsó részén állt.
E pillanatban a parti szirtek ösvényén kóválygó lámpa egyszerre kialudt.
De ez legkevésbbé sem zavarta meg az ismeretlen hajót, mely
háborítatlanul folytatta utját. Egy pillanatig azt hihette volna az
ember, hogy egy csellenés oda fogja vágni egy veszélyes szirthez, mely
alig emelkedett ki a vizből, s melyet ennélfogva nem is lehetett látni a
sötétségben. De a kormánylapát egy könnyed fordulata rögtön
megváltoztatta a hajó irányát s a gonosz szirt ki lett kerülve.
Hasonló ügyességet tanusított a kormányos akkor, midőn egy másik zátonyt
kellett elkerülnie, mely a szorost a rendesnél is szükebbé tette. E
zátonyon már akárhány hajó szenvedett hajótörést, mielőtt horgonyt
vethetett volna, akár állt kalauza czimboraságban a vitylosi
tengerészekkel, akár nem.
Ez utóbbiak tehát nem számíthattak többé hajótörésre, mely védtelenül
kezeikbe szolgáltatta volna a hajót. Néhány percz múlva horgonyt fog az
vetni a kikötőben. Kénytelenek lesznek erőszakkal elfoglalni, ha ki
akarják rabolni.
A gaz ficzkók, maguk közt hirtelen megbeszélvén a dolgot, csakugyan ily
értelemben határoztak, annál inkább, mivel az éjjeli sötétség kedvezett
az efféle műveleteknek.
– A csónakokra! – kiáltá az öreg Gozzo, a kinek rendelete felett soha se
vitatkoztak, főleg mikor rablásról volt szó.
Harmincz izmos ember, részint pisztolyokkal, részint tőrökkel és
fejszékkel fölfegyverkezve a rakparthoz lánczolt csónakokba ugrott, s
elindult a közeledő hajó felé. A rablók száma nyilván meghaladta a
sacoléve legénységének számát.
E pillanatban a hajó fedélzetéről rövid parancsszó hangzott. A sacoléve
kijött a szűk szorosból és eljutott a kikötő közepére. Kötélhurkait
megeresztették, a horgonyt lebocsátották s a hajó mozdulatlanul állt,
miután a horgonyláncz lezuhanásától még egyet rándult volna.
A csónakok ekkor már csak nehány ölnyire voltak. Minden más hajó
legénysége, mely előtt a vitylosiak rossz hirneve nem volt ismeretlen,
még ha nem is akart volna irányukban túlságos bizalmatlanságot
tanusítani, legalább is felfegyverkezett volna, hogy szükség esetén
védelemre készen álljon.
Itt ilyesmi nem történt. A kapitány a horgonyvetés után nyugodtan elment
a hajó hátulsó végére, a legénység pedig legkevésbbé sem törődve a
csónakok közeledésével, szép csöndesen elkezdte rendbeszedni a
vitorlákat, hogy szabadon lehessen járni-kelni a fedélzeten.
Azonban a figyelmes vizsgáló észrevehette volna, hogy a vitorlákat nem
kötözték össze, úgy, hogy csupán a kötélhurkokat kellett meghúzni s a
hajó ismét készen állt az indulásra.
A legelső csónak a hajó baloldalán állt meg, a többi is csaknem
ugyanazon pillanatban ért oda. S minthogy a sacoléve párkányzata nagyon
alacsony volt, a támadók szilaj ordítás közt könnyű szerrel keresztül
ugráltak rajta s egyszerre a fedélzeten termettek.
A legdühösebbek a hajó hátulsó részére rohantak. Egyik közülök a kezébe
ragadott egy égő lámpát és odatartotta a kapitány arcza elé.
[Illustration: EGYIK KÖZŰLÖK AZ ÉGŐ LÁMPÁT ODATARTOTTA A KAPITÁNY ARCZA
ELÉ.]
Ez, kezének egy mozdulatával hátravetette csuklyáját és arcza élénken
meg volt világítva.
– Nos! – mondá, – Vitylos lakosai nem ismerik meg földijöket, Starkos
Miklóst?
A kapitány, mialatt e szókat kiejté, nyugodtan összefonta karjait a
mellén. A legközelebbi perczben a csónakok, legénységükkel együtt
gyorsan eliramodtak a hajó oldala mellől, és sietve eveztek a kikötő
rakpartja felé.


II. Szemtől-szembe.
Tíz percz mulva egy könnyű csónak indult el a hajó mellől és a rakpart
lépcsőjénél kiszállt belőle egyedül, fegyvertelenül, ugyanazon ember, a
ki elől a vitylosiak oly gyorsan meghátráltak.
A _Karysta_ kapitánya volt; – így nevezték a hajót, mely a kikötőben
horgonyt vetett.
A középtermetű embernek magas és büszke homlokát lehetett látni a vastag
tengerészsipka alatt. Kemény kifejezésű szemei mereven pillantottak
maguk elé. Felső ajkán vizszintesen megnyirt tömör bajusza két oldalt
szélesen s nem hegyesen végződött. Széles melle volt és izmos tagjai.
Fekete haja fürtökben hullott alá vállaira. Alig néhány hónap óta
léphette át harminczötödik évét. De a tengeri levegőtől barnított
arczszine, arczának kemény kifejezése, s homlokának egy redője,
valóságos barázda, melyben semmi becsületes se csirázhatott, koránál
idősebbnek mutatá őt.
Nem viselte a palikárok ujjasát, mellényét és százránczos szoknyáját.
Kevésbbé élénk szinű, sujtásokkal kivarrott és csuklyával ellátott barna
kaftánja, magasszárú csizmái és bő redőjű zöld bugyogója, inkább az
afrikai partok tengerészeinek öltözékére emlékeztettek.
Pedig Starkos Miklós születésére nézve görög volt és ugyanezen vitylosi
kikötőből származott. Itt töltötte ifjukorának első éveit, mint gyermek
és ifjú, e sziklák között ismerkedett meg a tengerészélettel. E vidéken
bizta volt sajkáját az áramlatok és a szelek kényére. Nem volt oly
beszögellése a partnak, melyet ne ismert volna. Nem volt egyetlen szirt,
zátony vagy tengeralatti szikla, melynek fekvését tüzetesen ne tudta
volna. Nem volt a kikötő csatornájának egyetlen mellékága, melynek
tekervényes kanyarulatain végig ne tudott volna hajózni, kalauz és
iránytű nélkül. Könnyen megérthető tehát, hogy földijeinek hamis
jelzései daczára is, miért tudta oly biztos kézzel kormányozni hajóját.
Ezenfelül tudta, mennyire tanácsos volt az óvatosság a vitylosiakkal
szemben. Akárhányszor látta őket a munkánál. És talán végre nem is
kárhoztatta rabló ösztönüket, azon feltétellel, hogy ne az ő kárára
gyakorolják.
De ha ő ismerte földijeit, ezek is ismerték Starkos Miklóst. Atyja
halála után, ki a törökök kegyetlenségei ezer meg ezer áldozatának
egyike volt; anyja, gyűlölettel el levén telve, csak a pillanatot várta,
melyben az ottomán zsarnokság ellen intézett legelső felkeléshez
csatlakozhassék. Miklós tizennyolcz éves korában hagyta el szülőfaluját,
hogy bekalandozza a tengereket s főleg a szigettengert és kiképezze
magát a tengerész, de különösebben a kalóz-pályára. Senki se tudta volna
megmondani, mily hajókon szolgált életének e szakában, mily kalóz vagy
tengeri rabló-főnökök parancsai alatt működött, mily lobogó alatt
végezte legelső fegyvertetteit, és mily vért ontottak kezei, vajon
Görögország ellenségeinek vagy védelmezőinek vérét-e, ugyanazon vért,
mely az ő ereiben is folyt. Mindazonáltal több izben látták őt a koroni
öböl különböző kikötőiben. Néhány földije sokat tudott beszélni
kalóz-hőstetteiről, megtámadott és megsemmisített kereskedelmi hajókról,
martalékul ejtett dús rakományokról. De bizonyos titokszerűség környezte
Starkos Miklós nevét. A Maina vidékein azonban oly előnyösen ismerték,
hogy e név előtt mindenki meghajolt.
Ez magyarázza meg a fogadtatást, melyben ezen embert Vitylos lakosai