A lángban álló szigettenger - 01

  
  VERNE GYULA.
  *
  A LÁNGBAN ÁLLÓ SZIGETTENGER.
  FRANCZIÁBÓL
  HUSZÁR IMRE.
  HARMADIK EGYEDÜL JOGOSITOTT KIADÁS
  48 KÉPPEL.
  [Illustration]
  BUDAPEST.
  FRANKLIN-TÁRSULAT
  MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
  1911.
  FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
  
  
  I. Hajó a látóhatáron.
  1827. évi október 18-án, este öt óra tájban, egy kis levantei hajó
  erősen szélnek feszítette vitorláit, hogy még az éjszaka beállta előtt
  bejuthasson a vitylosi kikötőbe, a koroni öbölbejáratánál.
  E kikötő, Homér régi Oetylosa, azon három mély beszögellés egyikében
  fekszik, melyek az ióniai és az égei tengerben ama platánfa-levelet
  képezik, melyhez oly találóan hasonlították Görögország déli részét. E
  platánfa-levélen terjeszkedik szét a régi Peloponnesus, az ujkori
  földrajz Moreája. E beszögellések közül, nyugat felől, legelső a koroni
  öböl, Messene és a Maina között; a második a marathoni öböl, mely mélyen
  behatol a rideg Lakonia partvidékeibe, a harmadik e naupliai öböl,
  melynek vize Lakoniát választja el Argolistól.
  A vitylosi kikötő a legelső öbölhöz tartozik, s annak keleti partján,
  egy szabálytalan beszögellés legbelső részén, a Taygetos legmeszebbre
  kinyuló előhegyeit mossa. A tengerfenék kedvező viszonyainál, s a
  körülötte fekvő magaslatoknál fogva e kikötő a legjobb menhelyek egyike,
  melyeket a földközi tengerek összes szelei által hozzáférhető e partokon
  csak találni lehet. A hajót, mely eléggé élénk éjszak-éjszaknyugati
  szélben vitorlázott, nem lehetett meglátni a vitylosi rakpartokról,
  melyektől még hat–hét tengeri mérföldnyi távolság választotta el. Noha a
  légkör nagyon tiszta volt, legmagasabban levő vitorlái is alig váltak le
  a verőfényes látóhatárról.
  De ha alulról nem lehetett látni, nagyon jól meglátszott felülről,
  vagyis a falu mögött emelkedő ormok csúcsáról. Vitylos félköralakban
  épült azon meredek sziklákon, melyeket a régi kelaphai fellegvár
  védelmez. A falu felett néhány régi torony romjai magaslanak ki, de ezek
  nem oly régiek, mint egy Serapis-templom érdekes maradványai, melynek
  ióniai oszlopai és oszlopfői maig is diszítik a vitylosi templomot. E
  tornyok közelében még két vagy három, nagyon kevéssé látogatott és
  szerzetesek által ellátott kis kápolna is létezik.
  Mindenek előtt tisztába kell jönnünk az «ellátott», valamint a
  «szerzetesek» kifejezés értelme iránt. Az utóbbi alatt a messenei
  tengerpart kalugyereit értjük. Ezek közül egygyel, a ki éppen most
  lépett ki a kápolnája ajtaján, az olvasó mindjárt személyesen is meg fog
  ismerkedni.
  Elbeszélésünk idejében a vallás, Görögországban, még sajátságos
  vegyüléke volt a pogány legendáknak és a keresztyén hitnek. Sok hivő az
  ókori istennőket összetévesztette az új vallás szentjeivel.
  Még ma is, mint Belle Henrik megjegyzi, «összekeverik a félisteneket a
  szentekkel, a megbűvölt völgyek tündéreit a paradicsom angyalaival, a
  szirénekhez és furiákhoz épen úgy imádkoznak, mint a Panadzsiához
  (mindenszentekhez).» Innét származnak bizonyos furcsa vallási szokások,
  mosolyra gerjesztő anomaliák, annál inkább, mert még a papság sem igen
  tudja magát tájékozni e nagyon kevéssé orthodox zűrzavarban.
  E század elején a hellén félsziget népsége már sokkal tudatlanabb volt,
  s a gondatlan, naiv, könnyen pajtáskodó szerzetesek nagyon kevéssé
  látszottak alkalmasoknak a természettől fogva babonás lakosság
  vezetésére.
  Hiszen ha ezek a kalugyerek csupán csak tudatlanok lettek volna! De
  Görögország némely vidékein, főleg a Maina kietlen regióiban,
  természetüknél fogva, de szükségből is kolduskodtak, és ugyancsak
  futottak a drachma után, melyet néha könyörületes utazók dobtak oda
  nekik. E szegény s a legalsóbb osztályokból származott emberek, kiknek
  nem volt egyéb teendőjük, mint csókra nyujtani valamely apokryph
  szentképet és felügyelni, hogy az egyik vagy másik szentnek a szobra
  előtt égő lámpa ki ne aludjék; a dézsmák, gyónások, temetések és
  keresztelések csekély jövedelmezősége felett kétségbeesve, nem találták
  szent hivatásukkal ellenkezőnek kémszolgálatokat teljesíteni a
  tengerpart lakosai érdekében.
  A vitylosi tengerészek, kik a rakparton heverésztek a nápolyi lazzaronik
  módjára, s ép úgy mint ezek, órákig szoktak pihenni néhány percznyi
  munka után; nem is késtek felugrálni helyeikről, midőn megpillantották
  egyik kalugyerjöket, a ki, kezeivel erősen hadonázva, igyekezett le a
  hegyről a falu felé.
  A barát ötven-ötvenöt éves, kövér ember volt. Meglátszott rajta, hogy a
  lustaságtól hizott meg; ravasz arcza nem sok bizalmat gerjeszthetett az
  emberben.
  – Nos, mi baj, szent atya, mi baj? – kérdé az egyik tengerész, eléje
  sietve.
  A tengerész annyira az orrán keresztül bocsátotta a hangot, hogy az
  ember kisértetbe jött volna azt hinni, hogy Ovidius Naso is a hellének
  ősei közé tartozott; s azon mainota tájszólamban beszélt, melyben a
  görög, a török, az olasz és az albán nyelv úgy összekeveredik, mintha
  már a Bábel tornya épitésekor is létezett volna.
  – Talán megszállták a Taygetos magaslatait Ibrahim katonái? – kérdé egy
  másik tengerész oly közönyös taglejtéssel, mely nagyon csekély
  hazaszeretetet árult el.
  – Csak ne a francziák legyenek, a kikkel úgy se tudjuk, hogy mit
  csináljunk – viszonzá az, a melyik először megszólalt.
  – Az egyik eb, a másik kutya! – jegyzé meg egy harmadik.
  E megjegyzés elárulta, hogy a küzdelem, mely akkor legborzasztóbban
  dühöngött, csak nagyon kevéssé érdekelte a Peloponnesus legdélibb
  részének lakóit; ellentétben az északi mainotákkal, kik oly fényesen
  kitüntették magukat a függetlenségi harczban.
  De a kövér kalugyer nem tudott felelni sem az egyiknek, sem a másiknak.
  A lélegzete kimaradt, mialatt lejött a parti szikla meredek ösvényén.
  Asthmás melle zihált. Beszélni akart, de nem birt. Egyik hellén őse, a
  marathoni harczos, legalább még hirül tudta adni Miltiades győzelmét,
  mielőtt holtan összerogyott volna. De nem is volt most szó Miltiadesről,
  sem az athéniek és a perzsák csatáiról. A Maina e végpontjának lakói már
  görögök is alig voltak.
  [Illustration: – NOS MI BAJ, SZENT ATYA? – KÉRDÉ AZ EGYIK TENGERÉSZ.]
  – No beszélj hát, szent atya! beszélj már! – kiáltá egy Gozzo nevű öreg
  hajós, a ki türelmetlenebb volt a többinél, mintha sejtette volna, mi
  hírt hozott a szerzetes.
  A kalugyernek végre sikerült lélegzethez jutnia. Kezét kinyújtotta a
  tenger felé és így szólt:
  – Hajó közeledik.
  E szókra az összes éhenkórászok felugráltak, tapsolni kezdtek s a kikötő
  felett emelkedő sziklához futamodtak, honnét nagy darab sík tengert
  lehet belátni.
  Idegen ember azt hihette volna, hogy e mozgást azon érdeklődés idézte
  elő, egy messzeföldről érkező hajó iránt, mely minden valódi
  tengerésznél oly természetes. Pedig dehogy! – ha e bennszülöttek valami
  iránt szenvedélyesen érdeklődtek, annak egészen más oka volt.
  A Maina még ma is, nem csupán ez elbeszélés idejében, egészen külön
  területét képezi Görögországnak, mely az 1829-iki drinápolyi békekötést
  aláirt európai hatalmak jóvoltából független királysággá lett. A
  mainoták, vagy legalább közülök azok, kik e néven élnek az öblök közt
  kinyuló földterületen, félig barbárok maradtak és jobban törődtek a
  saját szabadságukkal, mint hazájuk szabadságával. Innét van, hogy az
  alsó Morea e végpontjait úgy szólván soha sem lehetett teljesen
  meghódítani. A török janicsárok ép oly kevéssé birtak velök, mint a
  görög zsandárok. Ez izmos, bosszúálló, születésüknél fogva rabló és
  mégis vendégszerető hegyi lakók, kiknél, mint Korzikában, fiúról-fiúra
  száll a csupán vérrel kiengesztelhető családi gyülölség, kik készek
  gyilkolni is, ha a rablás gyilkosságot igényel, a spártaiak ivadékainak
  vallják magukat; de a Taygetos kiágazásai közt, hol a csaknem
  hozzáférhetetlen fellegvárak («pyrgos») ezer számra léteznek, nagyon
  szivesen játsszák azon középkori lovagok szerepét, kik hűbéri jogaikat
  kard- és gyilokdöfések segélyével gyakorolták.
  Ha a mainoták még ma is félig vadak, könnyen elképzelhető, mik lehettek
  ötven évvel ezelőtt. E század első harmadában, mielőtt még a gőzhajók
  czirkálásai határt nem szabtak tengeri rablásaiknak, ők voltak a Levante
  összes partjain a legelszántabb kalózok, kiktől a kereskedőhajók
  legénysége méltán retteghetett.
  És épen a vitylosi kikötő kinálkozott legbiztosabb menhelyül mindazon
  gonosztevőknek, kik a Szigettenger és a Középtenger közeli vidékeinek
  biztonságát veszélyeztették; részint fekvésénél fogva a Peloponnesus
  végpontján, két tenger bejárásánál, részint pedig a kalózok előtt
  annyira kedves Cerigotto sziget közelsége miatt. A Maina e része
  lakosainak érintkezési központját különösebben a Kakovonni vidékének
  nevezték és a kakovonnióták, kik azon előrenyuló földnyelv két oldalán
  laktak, mely a Matapan hegyfoknál végződik, a legkényelmesebben
  rendezhették be működésüket. A tengeren megtámadták a hajókat. A
  szárazföldön hamis jelzések által vezették tévutra. Ott és itt egyaránt
  kirabolták és felgyujtották. Lehetett a legénység török, máltai,
  egyiptomi, vagy akár görög is, azzal egy cseppet se törődtek;
  kérlelhetlenül lemészárolták valamennyit, vagy eladták rabszolgákul az
  éjszak-afrikai partokon. Mikor a munka szünetelt és a hajók ritkábban
  kezdtek mutatkozni a koroni és marathoni öböl, a Cerigo vagy a Gallo
  hegyfok vidékein, akkor közimák szálltak fel a viharok istenéhez, hogy
  méltóztassék erre felé irányozni valamely nagyobb tonnateher képességű
  és dús rakományú hajót. A kalugyerek soha se tagadták meg az efféle
  imákat, híveik jóvolta érdekében.
  Néhány hét óta a kalózmesterség nem igen jól jövedelmezett. Semmiféle
  hajó se kötött ki a Maina tengerpartjain. Lett is hát nagy öröm, midőn a
  szerzetes fuldoklásoktól megszakitott hangon elmondta, hogy: – hajó
  közeledik!
  Csaknem azonnal megkondultak a Simandra tompa hangjai. A Simandra egy
  vasnyelvü faharang, melyet azért használtak e vidéken, mert a törökök
  megtiltották az érczből öntött harangok használatát. De a tompa kongás
  is csakhamar összecsődítette az egész bitang lakosságot, a férfiakat,
  asszonyokat, gyermekeket és a szilaj, vérengző ebeket, melyek
  valamennyien egyaránt készek voltak rabolni és gyilkolni.
  E közben a sziklán összecsoportosult vitylosiak nagy lármával
  vitatkoztak. Vajjon milyen hajó lehet az, melyet a kalugyer jelzett.
  Az éjszak-éjszaknyugati széllel, mely este felé mindinkább erősbödött, a
  hajó gyorsan vitorlázott tova. Még az is megeshetik, hogy balra elhagyja
  a Matapan hegyfokot. Az iránya arra látszott vallani, hogy Kréta felől
  jön. A hajótest már kezdett kiemelkedni a fehér hullámbarázdából, melyet
  maga után hagyott, de vitorláinak összesége még csak egy
  meghatározhatlan tömeget mutatott. Nehéz volt tehát kitalálni, hogy a
  hajók melyik fajához tartozhatott. A találgatások csakugyan
  perczről-perczre ellent is mondtak egymásnak.
  – Egy sebek! – mondá az egyik tengerész. – Látom a középső árbocz
  négyszögletes vitorláit.
  – No persze! – mondá egy másik. – Nem látod, milyen domborúak az oldalai
  és milyen magas a hátulja.
  – Ugyan már, ki tudná azt megkülönböztetni ily messziről!
  – De az csak bizonyos, hogy a vitorlái négyszögletesek!
  – Az isten legyen nekünk irgalmas! – viszonzá az öreg Gozzo. – Akár
  sebek, akár nem, az már világos, hogy három árboczos hajó; már pedig
  három árbocz többet ér a kettőnél, ha arról van a szó, hogy a mi
  partunkon kössön ki, kandiai borokból vagy smyrnai szövetekből álló
  jókora rakománynyal.
  E bölcs megjegyzésre még figyelmesebben nézte a hajót mindenki. A hajó
  közeledett, nagyobbodott, de oldalt még mindig nem lehetett látni, mert
  egyenesen nekik tartott. Egész határozottsággal még azt sem lehetett
  mondani, hogy két árbocza van-e vagy három, vagyis hogy jelentékeny
  tonnateher-képességet lehet-e tőle várni vagy sem.
  – Eh! nyomoruság! az ördög is ellenünk van, – kiáltá Gozzo azon
  válogatott káromkodások egyikével, melyekkel beszédének minden mondatát
  fűszerezni szokta. – Utóvégre csak egy felukk lesz…
  – Vagy épen egy speronare! – kiáltá a szerzetes, ki nem kevésbbé érzett
  csalódást, mint híve.
  Nem szükség mondanunk, hogy e megjegyzésekre igen haragos kiáltások
  halatszottak. De bármilyen volt is a hajó, annyit már most is lehetett
  tudni, hogy teherképessége aligha haladja meg a száz–százhusz tonnát. De
  végre sebaj, ha a rakomány nem óriási; – csak értékes legyen. Vannak
  egyszerü felukkok, sőt speronarek is, melyek drága borokat, finom
  olajokat és nagybecsü szöveteket szállítanak. Ez esetben megérdemlik a
  fáradságot s a csekély munka is búsásan jövedelmez. Nem volt tehát még
  ok a kétségbeesésre. Ezenfelül a falu vénei, kik e részben nagy
  jártassággal birtak, a hajó egész szerkezetén bizonyos elegancziát
  vettek észre, melyből következtetéseket vontak le.
  A nap lassankint kezdett leáldozni a látóhatár mögé az ióniai tenger
  nyugati részén, de az októberi alkonyat még körülbelül egy óráig elég
  világos volt arra, hogy a hajó minőségét meg lehessen határozni, az
  éjszaka beállta előtt.
  Ezenkívül, miután a Matapan hegyfokot elhagyta, kissé oldalt fordult és
  kedvezőbb feltételek közt volt megfigyelhető.
  E perczben a «Sacoléve» szó hangzott el az öreg Gozzo ajkairól.
  – Sacoléve! – kiálták társai, kiknek keserű csalódása a káromkodások
  egész záporában tört utat magának.
  De e tekintetben nem is támadt szóvita, mert a tévedés lehetősége ki
  volt zárva. A hajó, mely a koroni öböl bejárata felől közelgett,
  csakugyan _sacoléve_ volt. Utóvégre is a vitylosiaknak azért még nem
  kell panaszkodniok a balsors ellen. Az efféle hajókon is gyakran lehet
  nagyértékű rakományt találni.
  Sacoléve a neve azon középszerű hordképességű levantei hajóknak,
  melyeknek fedélzete a hajó fara felé kissé emelkedik. Vitorlái egyik
  oldalon az árboczhoz vannak erősítve. Főárbocza, mely a hajó közepén van
  és tetemesen előrehajlik, egy háromszögletes vitorlával, egy
  viharvitorlával, egy főárboczderékkal és fősudár-vitorlával van ellátva.
  Elől két ormánysudár-vitorla, a különböző magasságú két hátulsó árboczon
  két csúcsos vitorla egészíti ki a hajó vitorlázatát, mely egészen
  különös alakot ad neki. Az élénk szinüre befestett hajótest, a hosszura
  nyujtott orrtőke, az árboczszerkezet különfélesége, a vitorlák
  szabálytalan alakja a sacoléveket egyikévé teszi azon szép idomú
  járműveknek, melyek százanként czirkálnak a Szigettenger szorosaiban.
  Semmi sem lehet kecsesebb e könnyű szerkezetű hajóknál, melyek mintegy
  simulni látszanak a hullámok hajlásaihoz, minden erőfeszítés nélkül
  kiemelkednek a tajtékzó habok közül, mint valamely óriási madár, melynek
  szárnyai végig surrannak a lenyugvó nap utolsó sugarainak tüzében égő
  tenger felszinén.
  Noha a szél mindinkább erősbödött s az égboltozaton a felhők tornyosulni
  kezdtek, a hajón egyetlen vitorlát sem vontak be, még a fősudár-vitorlát
  sem, melyet egy kevésbbé vakmerő hajós bizonynyal bevonatott volna. A
  kapitány nyilván ki akart kötni és semmi szándéka sem volt az éjszakát a
  háborgó tengeren tölteni, amelynek zajlása mind fenyegetőbbé lett.
  De ha a vitylosi tengerészek egy pillanatig sem lehettek kétségben az
  iránt, hogy a sacoléve az öbölben fog horgonyt vetni, az iránt korántsem
  voltak tisztában, vajjon az ő kikötőjökbe fog-e bevitorlázni.
  – Ej! – kiáltá az egyik, – az ember azt hinné, hogy csak úgy kerülgeti a
  szelet, a helyett, hogy egyenesen erre tartana.
  – Vontatná az ördög a hova akarja! – mondá egy másik. – Talán bizony
  kerülőt tesz és megint visszamegy a sik tengerre.
  – Hátha Koron a rendeltetési helye?
  – Vagy Kalamata.
  Mindkét feltevés egyformán lehetséges volt, Koron a mainota partok azon
  kikötői közé tartozik, melyeket a levantei kereskedelmi hajók sűrűn
  látogatnak. Jelentékeny kiviteli kereskedést űz délgörögországi olajjal.
  Ugyanez áll a Kalamatáról is, mely az öböl legbenső részén fekszik, s
  melynek bazárjai telvék Európa különböző államaiból származó
  iparczikkekkel, szövetekkel és edényneműekkel. Lehetséges volt tehát,
  hogy a hajó e két kikötő valamelyikébe igyekszik – a mi nagyon
  kellemetlen lett volna a prédától ekkép eleső vitylosiakra nézve.
  A sacoléve gyorsan haladt, mialatt ily nagyon kevéssé önzetlen
  érzelmekkel kisérték. Nemsokára Vitylos irányában volt. Most következett
  a döntő pillanat. Ha tovább megy az öböl belső része felé, akkor Gozzo
  és társai bizvást lemondhattak minden reményről, hogy kézrekeríthessék.
  Még leggyorsabb hajóikkal se lehetne semmi kilátásuk utólérni, oly
  sebesen röpült roppant vitorlázata segítségével, melyet minden
  megerőltetés nélkül látszott hordani.
  – Erre tart!
  E két szót kiáltá nemsokára a vén tengerész, a kis hajó felé kinyujtván
  kezét, melynek ujjai olyanok voltak, mint egy több águ vashorog.
  Gozzo nem csalódott. A hajó egyenesen Vitylos felé tartott. Ugyanekkor a
  fősudár-vitorlát és a második kormányrud-vitorlát bevonták, aztán a
  főderékárbocz is felemelkedett a köteleken. A hajó ekkép megszabadulván
  vitorláinak egyik részétől, inkább a kormányos kezében volt, mint előbb.
  Ekkor már az éjszaka kezdett beállni. A hajónak épen csak annyi ideje
  maradt, hogy bejöhessen a vitylosi szorosokba, melyekben itt-ott
  tengeralatti szirtek vannak s ezeket minden áron el kell kerülni,
  különben a hajó menthetetlenül veszve van. Mindazonáltal a kalauz
  lobogóját nem vonták fel a főárboczra, kapitánya tehát szükségképen
  alaposan ismerhette e veszélyes helyeket, hogy segítség nélkül
  bátorkodott velük szembeszállni.
  Talán – és pedig teljes joggal – a vitylosiakban se bizott teljesen, kik
  bizonyára nem haboztak volna őt azon zátonyok egyikére kalauzolni,
  melyeken már annyian szenvedtek hajótörést.
  Különben a mainai partok e részein akkoriban egyetlen világítótorony se
  létezett. Egyszerű jelzőtűz a kikötőben szolgált iránymutatóul a szűk
  szorosban.
  A hajó egyre közeledett. Már alig volt távolabb fél tengeri mérföldnél
  Vitylostól. Járása semminemű tétovázást nem árult el. Látszott, hogy a
  kormányrudat ügyes kéz igazgatja.
  Mindez nem volt alkalmas arra, hogy a vitylosi lakosságban nagy örömöt
  keltsen. Érdekükben állt, hogy a hajó valamely sziklához ütődjék. Ily
  körülmények közt a tengeralatti szirtek rendszerint hű szövetségeseik
  voltak. Ezek kezdték el a munkát, s a vitylosi lakosságnak nem maradt
  egyéb feladata, mint azt befejezni.
  Előbb a hajótörés, aztán a rablás, ez volt a dolgok szokásos sora. Ily
  módon meg voltak kimélve a fegyveres kézzel való küzdelemtől, a nyilt
  támadástól, melynek egyikök vagy másikuk áldozatául eshetnék; mert
  voltak olyan hajók is, melyeknek bátor legénységét nem igen lehetett
  büntetlenül megtámadni.
  Gozzo társai tehát elhagyták figyelő helyüket és minden késedelem nélkül
  lementek a kikötő partjára. Most már elérkezett a percz, végrehajtani
  azon fogásokat, melyek annyira ismeretesek minden, akár nyugati, akár
  keleti bandita előtt, a kinek mestersége a hajóroncsok kirablása.
  Zátonyra vagy szirtre juttatni a hajót a bejáró szűk szorosaiban, hamis
  irány jelzése által; – nem volt ennél könnyebb e sötétségben, mely még
  nem érte el ugyan tetőpontját, de máris elég sűrű volt arra nézve, hogy
  a hajó mozdulatait jelentékenyen megnehezítse.
  – A tűzhöz! – mondá egyszerűen Gozzo, kinek a többiek tétovázás nélkül
  szoktak engedelmeskedni.
  A vén tengerészt azonnal megértették. A tűz, a rakpart végén emelkedő
  alacsony czölöpökön égő egyszerű lámpa, két percz mulva hirtelen
  kialudt.
  E pillanatban egy másik tűz gyuladt fel, mely kezdetben ugyanazon
  irányban égett, de mig az előbbi mozdulatlan lévén a rakparton, a
  hajósnak mindig egy szilárd és állandó pontot mutatott, addig az utóbbi
  folytonosan ide-oda mozogván, könnyen kicsalhatta a csatornából, minek
  következtében a hajótörés elkerülhetetlenné lett.
  Ez a második tűz is lámpa volt, melynek világossága semmiben sem
  külömbözött az előbbitől, csakhogy ez utóbbi egy kecske szarvaira volt
  kötve, melyet lassan felfelé hajtottak a parti szirtek tekervényes
  utain. A tűz tehát az állattal együtt mozgott és rendeltetése volt
  tévutakra vezetni a hajót.
  Vitylos lakosai nem most folyamodtak először e cselhez. Bizonyára nem!
  és a ritka esetekhez tartozott, ha bűnös kisérletük meghiusult.
  E közben a hajó bejutott a szorosba. Miután fővitorláját bevonta, már
  csak hátulsó háromszögletes vitorlái és ormánysudárvitorlája voltak
  kifeszítve. E gyöngébb vitorlázat is elég volt ahhoz, hogy eljuthasson
  azon helyre, a hol horgonyt akart vetni.
  A folyvást figyelő tengerészek rendkívüli meglepetésére a kis hajó
  hihetetlen biztonsággal haladt előre a csatorna kanyarulatai közt.
  Legkevésbbé se látszott törődni a kecske szarvaira erősített mozgó
  tűzzel. Mozdulatai fényes nappal se lehettek volna hibátlanabbak.
  Kapitánya bizonyára gyakran kötött ki a vitylosi parton, hogy sötét
  éjjel is be mert hatolni e veszélyes helyekre.
  Máris lehetett látni a merész hajóst. Árnyéka élesen levált a sötét
  háttérről a hajó elején. Egészen be volt burkolva gyapot köpenyének
  redőibe, melynek csuklyája eltakarta a fejét. Valóban, a kapitány
  magatartása semmiben sem hasonlított azon
  kereskedőhajó-parancsnokokéhoz, a kiket oly gyakran lehet látni, főleg a
  Szigettenger vizein és a kik folyvást egy olvasó gyöngyeit szokták
  morzsolgatni ujjaik között. Nem! Ennek nem volt gondja egyébre, mint
  hajójára, és mély, de nyugodt hangon osztotta parancsait a kormányosnak,
  a ki a kis hajó hátulsó részén állt.
  E pillanatban a parti szirtek ösvényén kóválygó lámpa egyszerre kialudt.
  De ez legkevésbbé sem zavarta meg az ismeretlen hajót, mely
  háborítatlanul folytatta utját. Egy pillanatig azt hihette volna az
  ember, hogy egy csellenés oda fogja vágni egy veszélyes szirthez, mely
  alig emelkedett ki a vizből, s melyet ennélfogva nem is lehetett látni a
  sötétségben. De a kormánylapát egy könnyed fordulata rögtön
  megváltoztatta a hajó irányát s a gonosz szirt ki lett kerülve.
  Hasonló ügyességet tanusított a kormányos akkor, midőn egy másik zátonyt
  kellett elkerülnie, mely a szorost a rendesnél is szükebbé tette. E
  zátonyon már akárhány hajó szenvedett hajótörést, mielőtt horgonyt
  vethetett volna, akár állt kalauza czimboraságban a vitylosi
  tengerészekkel, akár nem.
  Ez utóbbiak tehát nem számíthattak többé hajótörésre, mely védtelenül
  kezeikbe szolgáltatta volna a hajót. Néhány percz múlva horgonyt fog az
  vetni a kikötőben. Kénytelenek lesznek erőszakkal elfoglalni, ha ki
  akarják rabolni.
  A gaz ficzkók, maguk közt hirtelen megbeszélvén a dolgot, csakugyan ily
  értelemben határoztak, annál inkább, mivel az éjjeli sötétség kedvezett
  az efféle műveleteknek.
  – A csónakokra! – kiáltá az öreg Gozzo, a kinek rendelete felett soha se
  vitatkoztak, főleg mikor rablásról volt szó.
  Harmincz izmos ember, részint pisztolyokkal, részint tőrökkel és
  fejszékkel fölfegyverkezve a rakparthoz lánczolt csónakokba ugrott, s
  elindult a közeledő hajó felé. A rablók száma nyilván meghaladta a
  sacoléve legénységének számát.
  E pillanatban a hajó fedélzetéről rövid parancsszó hangzott. A sacoléve
  kijött a szűk szorosból és eljutott a kikötő közepére. Kötélhurkait
  megeresztették, a horgonyt lebocsátották s a hajó mozdulatlanul állt,
  miután a horgonyláncz lezuhanásától még egyet rándult volna.
  A csónakok ekkor már csak nehány ölnyire voltak. Minden más hajó
  legénysége, mely előtt a vitylosiak rossz hirneve nem volt ismeretlen,
  még ha nem is akart volna irányukban túlságos bizalmatlanságot
  tanusítani, legalább is felfegyverkezett volna, hogy szükség esetén
  védelemre készen álljon.
  Itt ilyesmi nem történt. A kapitány a horgonyvetés után nyugodtan elment
  a hajó hátulsó végére, a legénység pedig legkevésbbé sem törődve a
  csónakok közeledésével, szép csöndesen elkezdte rendbeszedni a
  vitorlákat, hogy szabadon lehessen járni-kelni a fedélzeten.
  Azonban a figyelmes vizsgáló észrevehette volna, hogy a vitorlákat nem
  kötözték össze, úgy, hogy csupán a kötélhurkokat kellett meghúzni s a
  hajó ismét készen állt az indulásra.
  A legelső csónak a hajó baloldalán állt meg, a többi is csaknem
  ugyanazon pillanatban ért oda. S minthogy a sacoléve párkányzata nagyon
  alacsony volt, a támadók szilaj ordítás közt könnyű szerrel keresztül
  ugráltak rajta s egyszerre a fedélzeten termettek.
  A legdühösebbek a hajó hátulsó részére rohantak. Egyik közülök a kezébe
  ragadott egy égő lámpát és odatartotta a kapitány arcza elé.
  [Illustration: EGYIK KÖZŰLÖK AZ ÉGŐ LÁMPÁT ODATARTOTTA A KAPITÁNY ARCZA
  ELÉ.]
  Ez, kezének egy mozdulatával hátravetette csuklyáját és arcza élénken
  meg volt világítva.
  – Nos! – mondá, – Vitylos lakosai nem ismerik meg földijöket, Starkos
  Miklóst?
  A kapitány, mialatt e szókat kiejté, nyugodtan összefonta karjait a
  mellén. A legközelebbi perczben a csónakok, legénységükkel együtt
  gyorsan eliramodtak a hajó oldala mellől, és sietve eveztek a kikötő
  rakpartja felé.
  
  
  II. Szemtől-szembe.
  Tíz percz mulva egy könnyű csónak indult el a hajó mellől és a rakpart
  lépcsőjénél kiszállt belőle egyedül, fegyvertelenül, ugyanazon ember, a
  ki elől a vitylosiak oly gyorsan meghátráltak.
  A _Karysta_ kapitánya volt; – így nevezték a hajót, mely a kikötőben
  horgonyt vetett.
  A középtermetű embernek magas és büszke homlokát lehetett látni a vastag
  tengerészsipka alatt. Kemény kifejezésű szemei mereven pillantottak
  maguk elé. Felső ajkán vizszintesen megnyirt tömör bajusza két oldalt
  szélesen s nem hegyesen végződött. Széles melle volt és izmos tagjai.
  Fekete haja fürtökben hullott alá vállaira. Alig néhány hónap óta
  léphette át harminczötödik évét. De a tengeri levegőtől barnított
  arczszine, arczának kemény kifejezése, s homlokának egy redője,
  valóságos barázda, melyben semmi becsületes se csirázhatott, koránál
  idősebbnek mutatá őt.
  Nem viselte a palikárok ujjasát, mellényét és százránczos szoknyáját.
  Kevésbbé élénk szinű, sujtásokkal kivarrott és csuklyával ellátott barna
  kaftánja, magasszárú csizmái és bő redőjű zöld bugyogója, inkább az
  afrikai partok tengerészeinek öltözékére emlékeztettek.
  Pedig Starkos Miklós születésére nézve görög volt és ugyanezen vitylosi
  kikötőből származott. Itt töltötte ifjukorának első éveit, mint gyermek
  és ifjú, e sziklák között ismerkedett meg a tengerészélettel. E vidéken
  bizta volt sajkáját az áramlatok és a szelek kényére. Nem volt oly
  beszögellése a partnak, melyet ne ismert volna. Nem volt egyetlen szirt,
  zátony vagy tengeralatti szikla, melynek fekvését tüzetesen ne tudta
  volna. Nem volt a kikötő csatornájának egyetlen mellékága, melynek
  tekervényes kanyarulatain végig ne tudott volna hajózni, kalauz és
  iránytű nélkül. Könnyen megérthető tehát, hogy földijeinek hamis
  jelzései daczára is, miért tudta oly biztos kézzel kormányozni hajóját.
  Ezenfelül tudta, mennyire tanácsos volt az óvatosság a vitylosiakkal
  szemben. Akárhányszor látta őket a munkánál. És talán végre nem is
  kárhoztatta rabló ösztönüket, azon feltétellel, hogy ne az ő kárára
  gyakorolják.
  De ha ő ismerte földijeit, ezek is ismerték Starkos Miklóst. Atyja
  halála után, ki a törökök kegyetlenségei ezer meg ezer áldozatának
  egyike volt; anyja, gyűlölettel el levén telve, csak a pillanatot várta,
  melyben az ottomán zsarnokság ellen intézett legelső felkeléshez
  csatlakozhassék. Miklós tizennyolcz éves korában hagyta el szülőfaluját,
  hogy bekalandozza a tengereket s főleg a szigettengert és kiképezze
  magát a tengerész, de különösebben a kalóz-pályára. Senki se tudta volna
  megmondani, mily hajókon szolgált életének e szakában, mily kalóz vagy
  tengeri rabló-főnökök parancsai alatt működött, mily lobogó alatt
  végezte legelső fegyvertetteit, és mily vért ontottak kezei, vajon
  Görögország ellenségeinek vagy védelmezőinek vérét-e, ugyanazon vért,
  mely az ő ereiben is folyt. Mindazonáltal több izben látták őt a koroni
  öböl különböző kikötőiben. Néhány földije sokat tudott beszélni
  kalóz-hőstetteiről, megtámadott és megsemmisített kereskedelmi hajókról,
  martalékul ejtett dús rakományokról. De bizonyos titokszerűség környezte
  Starkos Miklós nevét. A Maina vidékein azonban oly előnyösen ismerték,
  hogy e név előtt mindenki meghajolt.
  Ez magyarázza meg a fogadtatást, melyben ezen embert Vitylos lakosai