A lángban álló szigettenger - 02

részesítették, a hatást, melyet puszta megjelenése előidézett; ez fejti
meg, miért mondtak le mindnyájan azon szándékról, hogy a hajóját
kirabolják, amint a kapitányt megismerték. Mihelyt a _Karysta_ kapitánya
a kikötő rakpartjához ért, a fogadására odasietett férfiak és nők
tiszteletteljesen sorakoztak előtte. Egyetlen kiáltás se volt hallható,
mikor partra szállt. Úgy látszott, mintha Starkos Miklós elég
tekintélylyel birna, puszta megjelenése által is csöndet parancsolni.
Várták míg megszólal, s ha meg nem szólalna – a mi szintén nem volt
lehetetlen – senki se merte volna őt megszólítani.
Miután Starkos Miklós megparancsolta a csónak legénységének, hogy
térjenek vissza a hajóhoz, azon szöglet felé ment, melyet a rakpart
képez a kikötő leghátulsó részén. De alig tett ez irányban mintegy húsz
lépést, midőn egyszerre megállt. Aztán észrevette az öreg tengerészt, a
ki utána ment, mintha parancsait várná s így szólt hozzá:
– Gozzo, szükségem lesz tíz izmos emberre, legénységem kiegészítésére.
– Meglesz, Starkos Miklós! – felelé Gozzo.
A _Karysta_ kapitánya százat is kapott volna, még pedig válogatva e
tengerész-lakosság közül. És ez a száz ember követte volna földijét, azt
se kérdezvén, hova vezeti, milyen mesterségre szánja őket, kinek a
költségére fognak hajózni vagy harczolni és kész lett volna Starkos
Miklós sorsában osztozkodni, jól tudván, hogy semmiesetre se lesz belőle
kára.
– Ez a tíz ember legyen egy óra mulva a _Karysta_ fedélzetén, – mondá a
kapitány.
– Ott lesz, – viszonzá Gozzo.
Starkos Miklós egy kézmozdulattal tudtul adta, hogy nincs szüksége
kiséretre, aztán végig ment a rakparton, mely a móló végén félkörben
kanyarodik és betért a kikötőhöz vezető utczák egyikébe.
Az öreg Gozzo tiszteletben tartván akaratát, visszatért társaihoz, s
ezután csupán arra volt gondja, hogy kiválogatta a tíz embert, kik
hivatva lesznek a kapitány legénységét kiegészíteni.
E közben Starkos Miklós lassú léptekkel felment azon parti szirt meredek
lejtőjén, melyen a vitylosi fellegvár áll. E magasságban már nem
lehetett egyéb zajt hallani az óriási állkapczáju és széles
bulldog-pofájú vad kutyák ugatásánál, melyek az utazókra nézve csaknem
oly veszedelmesek, mint a farkasok és a sakálok, s melyeket a bot meg
nem ijeszt. A levegőben széles szárnyaik alig észrevehető mozgásával
nehány goeland keringett, s ezek lassankint visszatértek odúikba a parti
sziklák közé.
Starkos Miklós nemsokára eljutott Vitylos legutolsó házaihoz. Itt letért
azon rögös ösvényre, mely megkerüli a keraphai akropolist. Miután végig
ment volna a fellegvár mellett, melyet e helyen Ville-Hardouin
építtetett azon időben, midőn a keresztes hadak megszállva tartották a
Pelopponesus különböző pontjait; kénytelen volt megkerülni még néhány
régi tornyot, melyek még mindig ott állnak a parti szirtek felett. Itt
egy pillanatra megállt és megfordult.
A látóhatáron a Gallo-fokon túl, a félhold leáldozóban volt az ioniai
tenger vizeibe. A hűvös esti szellő által kergetett felhők szűk rései
közül néhány gyér csillag ragyogott elő. Mikor a szél néha-néha
elcsöndesült, néma csönd uralkodott az akropolis körül. Két vagy három,
alig észrevehető vitorla uszkált az öböl vizén, részint egyenesen a
túlsó oldal, vagyis Koron, részint pedig éjszaknak, vagyis Kalamata felé
tartván. Az árboczaik csucsán himbálódzó lámpa nélkül nem is lettek
volna észrevehetők. Alant, a part különböző pontjain, hét vagy nyolcz
tűz égett, melyeket a vizek reszketeg visszatükrözése megkettőztetett.
Vajjon halászbárkák vagy egyes házak megvilágítására szánt tüzek
voltak-e, valóban nem lehetett meghatározni.
Starkos Miklós a sötétséghez szokott szemeit körüljártatta e
végtelenségen. A tengerészek szemeiben van valamely átható látóerő,
melynél fogva ott is látnak, a hol mások semmit se látnának. De e
perczben úgy látszott, mintha a külső dolgok nem tettek volna mélyebb
benyomást a _Karysta_ kapitányára, a ki kétségkívül egészen más
jelenetekhez volt szokva. Csaknem öntudatlanul szivta be az otthoni
levegőt, mely olyan, mint a haza lélegzete. Összefont karokkal,
gondolatokba merülve, mozdulatlanul állt ott, feje pedig, melyről a
csuklyát ledobta, ha kőből lett volna se mozdulhatott volna kevésbbé.
Csaknem egy óranegyed mult el így. Starkos Miklós nem szűnt meg nyugot
felé nézni a távoli tengeri látóhatárig. Aztán nehány lépést tett,
rézsut felfelé a parti szirten. Nem ok nélkül választotta ez irányt. Egy
titkos gondolat vezérelte, de az ember azt hihette volna, hogy szemei
még mindig kerülték azt meglátni, a mit itt, Vitylos magaslatain
kerestek.
Különben nincs valami kietlenebb ezen tengerpartnál, a Matapanfoktól az
öböl legbelső hátteréig. Nem látni itt narancsfákat, czitromfákat,
babérfákat, argolisi jazminfákat, fügefákat, eperfákat, szóval semmit
azon növényzetből, mely Görögország némely részeit oly vonzóvá teszi.
Egyetlen tölgyfa, egyetlen platánfa, egyetlen granát-almafa sincs, mely
a cziprus- és czédrusfák komor csoportjait élénkítené. Mindenütt csak
sziklák, melyeket e vulkanikus talaj váratlan megrázkódása néhány
másodpercz alatt az öböl vizébe taszíthat. Mindenütt bizonyos szilaj
sivárság uralkodik e vidéken, mely nem képes lakosságát táplálni. Alig
látszik nehány eltorzult, lombtalan kiszáradt fenyő, melynek gyantáját
kizsarolták, s mely törzsének mély sebeit mutogatja. Itt-ott nehány
silány kaktusz, mely inkább hasonlít tüskéhez mint egyébhez. Végre
sehol, sem a törpe bokrokon, sem a kavicsos földön, nincs semmi, a mivel
jól lakhatnának a kecskék, melyek pedig, főleg e vidéken, ugyancsak nem
válogatósak.
Starkos Miklós mintegy húsz lépést tett előre, aztán megint megállt és
északnyugat felé fordult, arra, a hol a Taygetos távoli gerinczének
körvonalai élesen leváltak a kevésbbé homályos égboltozatról. Egy vagy
két csillag, melyek ez időtájt jöttek fel, még ott nyugodott a
hegygerinczen, mint egy-egy nagy Szent-János bogár.
Starkos Miklós mozdulatlanul állt. Egy alacsony házikóra tekintett, mely
mintegy ötven lépésnyire állt a parti szirt egyik kiszögelésén. E
szerény s a falutól teljesen elszigetelt lak, melyhez csak meredek
ösvényeken át lehetett férni, nehány lombtalan fa közt állt és
tüskesövénynyel volt körülvéve. Az ember szinte érezte, hogy régóta el
lehet hagyatva. A rossz karban levő, egy helyt sűrű, más helyt
átlyukgatott sövény nem volt többé képes megoltalmazni. A kóbor ebek s a
sakálok, melyek néha szintén meglátogatják e vidéket, nem egyszer
pusztítottak már a mainota föld e kis zugában. A természet gazzal és
dudvával borította el e helyet, mely puszta volt, mióta emberi kéz nem
foglalatoskodott körüle.
S miért ezen elhagyatottság? Azért, mert a birtok tulajdonosa már évek
előtt meghalt. Azért, mert özvegye, Starkos Andronika elhagyta a vidéket
és elment azon hősies nők közé, kik oly dicső szerepet játszottak a
függetlenségi harczban. Azért, mert a fiú eltávozása óta sohasem lépte
át az apai ház küszöbét.
Pedig hát Starkos Miklós itt született. Itt tölté el legelső
gyermekéveit. Atyja hosszas és becsületes tengerészpálya után e
menhelyre vonúlt vissza, távol tartva magát Vitylos lakóitól, kiknek
kihágásai irtózattal töltötték el. Különben tanultabb és valamivel jobb
módú lévén a kikötő lakosságánál, külön és önálló exisztencziát tudott
magának teremteni, neje és gyermeke körében. Így élt elvonultságban,
nyugodtan és zavartalanul; mígnem egy nap, haragjának fellobbanásában
megkisérlé ellentállni az erőszaknak, és ellenszegüléseért életével
lakolt. A török erőszaktól még a félsziget végpontján se lehetett
megmenekülni.
Az apa nem volt többé s az anya nem birta megfékezni a fiút; Starkos
Miklós megszökött hazulról, kalandozott a tengereken s a tengeri rablók
rendelkezésére bocsátotta azon csodálatos tengerész-ösztöneit, melyekkel
természeténél fogva birt.
A fiú tíz, az anya hat év óta hagyta el a házat. A vidéken azonban azt
beszélték, hogy Andronika koronkint visszatért. Legalább látni vélték
őt, noha csak hosszú időközökben és rövid perczekre, a nélkül, hogy
Vitylos bármelyik lakosával érintkezett volna.
A mi Starkos Miklóst illeti, ő noha kalandos utazásaiban egyszer vagy
kétszer e vidéken is megfordult, soha sem fejezte ki óhajtását,
viszontlátni a szerény házacskát a parti szirten. Soha se kérdezősködött
felőle, hogy milyen állapotban van. Soha sem ejtett czélzást anyjára s
nem tudakolta, visszatér-e néha az elhagyatott lakba. De az iszonyú
események közepette, melyek akkoriban Görögországot vérrel borították,
talán eljutott hozzá Andronika neve is, melynek vád gyanánt kellett
volna lelkiismeretébe hatolni, ha lelkiismerete egyáltalán lett volna.
Pedig Starkos Miklós e napon nem csupán azért vetett horgonyt a vitylosi
kikötőben, hogy tíz emberrel szaporítsa hajója legénységét. Egy vágy –
több mint vágy – ellenállhatatlan ösztön késztette őt erre, melyről nem
birt magának számot adni; érezte annak szükségét, hogy még egyszer,
kétségkívül utolszor, viszontlássa az atyai házat; még egyszer tapossa
azon földet, melyen legelső lépéseit tette, beszívja a léget, mely be
van zárva a négy fal közé, hol legelőször vett lélegzetet s a legelső
szókat hebegte. Igen, ezért jött fel a parti szirt meredek ösvényén, s
ezért állt ezen órában a kis kert kerítése előtt.
Itt egy pillanatra habozni látszott. Nincs oly megkérgesedett szív, mely
össze ne szorulna a múlt bizonyos emlékeivel szemben. Az ember nem azért
születik valahol, hogy semmit sem érezzen azon hely előtt, hol az anya
keze legelőször ringatta. A lét húrjai nem kophatnak el annyira, hogy
egy se rezdüljön meg közülök, ezen emlékek egyikének érintésétől.
Így történt Starkos Miklóssal is, midőn megállt az elhagyatott ház
előtt, mely épp oly komor, néma és kihalt volt belül is, mint kívül.
– Lépjünk be!… Igen!… Lépjünk be!…
Ezek voltak a legelső szók, melyeket Starkos Miklós kiejtett, de csak
suttogva, mintha attól félt volna, hogy meghallhatnák, s hogy szavai
valamely tüneményt idézhetnének fel a multból.
Mi sem volt könnyebb, mint a kis kertbe belépni! A széthullott kerítés
darabjai a földön hevertek. Még csak a rácsajtót se kellett kinyitni,
vagy a reteszét félre tolni.
Starkos Miklós belépett. Megállt a ház előtt, melynek esőverte
ablaktáblái félig el voltak rothadva, s csak úgy lógtak a rozsdaette
vastartókon.
E pillanatban bagoly huhogása hallatszott és maga a madár felröpült azon
bozót közül, mely az ajtóküszöböt eltorlaszolta.
Starkos Miklós még itt is tétovázott. Pedig szilárdul el volt szánva még
egyszer megnézni a ház belsejét, a legutolsó szobáig. De lelke mélyén
harczot érzett azon lelkiismereti furdalásért, mely feltámadt benne. Nem
csak meghatott, de egyszersmind ingerült is volt. Úgy rémlett előtte,
mintha az atyai házból egy tiltakozás, egy végső átok hangzanék feléje.
El is határozta, hogy megkerüli a házat, mielőtt bemenne. Sötét éjszaka
volt. Senki sem látta őt és ő sem látta önmagát. Fényes nappal talán el
se jött volna. Sötét éjjel több bátorságot érzett magában daczolni
emlékeivel.
Halk léptekkel lopózott tova, mint egy gonosztevő, a ki meg akarja
vizsgálni a ház tájékát, hova be szándékozik törni; végig ment a fal
mellett, mely négy sarkán meg volt repedezve, megkerülte a szögleteket,
melyeknek eltompult éle eltünt a moha alatt, megtapogatta a megrendült
köveket, mintha arról akart volna meggyőződést szerezni, vajjon van-e
még élet e házhullában, dobog-e még a szive? A kis kert még homályosabb
volt. Az eltünő félhold világossága odáig már el sem is juthatott.
Starkos Miklós lassan kerűlte meg a házat. A komor épület nyugtalanító
némaságba volt merülve. Az ember azt hihette volna, kisértetek, vagy
hazajáró lelkek látogatják. Végre visszatért a nyugat felé levő
homlokzat elé. Aztán az ajtóhoz közeledett, hogy betaszítsa, ha csak a
kilincs tartja; vagy kifeszítse, ha a lakat még fogná a zárat.
De ekkor a vér a fejébe tolult. «Vöröset látott,» mint mondani szokták,
de lángvöröset. Nem mert bemenni a házba, melyet még egyszer látni akart
volna. Úgy rémlett előtte, mintha atyja és anyja most mindjárt
megjelennének a küszöbön, kiterjesztett karokkal és megátkoznák őt, a
rossz gyermeket, a rossz hazafit, a ki elárulta családját és árulóvá
lett hazája ellen!
E perczben az ajtó lassan kinyílt. A küszöbön egy nő jelent meg. A
mainoták szokása szerint volt öltözve, keskeny, vörös szegélyű fekete
gyapot ruhát, derékon összeszorított sötétszínű zubbonyt viselt és fején
barnás fejkötőt, mely körül a görög lobogó szineit mutató kendő volt
csavarva.
E nő alakja ritka erélyre vallott. Fekete szemei kissé szilaj élénkséget
fejeztek ki, arczszine oly barna volt, mint a tengerpart halásznőié.
Magas, egyenes termetén nem látszott meg, hogy már meghaladta a hatvanas
éveket.
E nő Starkos Andronika volt. Az anya és a fiú, kik testileg, lelkileg
oly régóta szétváltak, most szemtől-szemben álltak egymással. Starkos
Miklós nem volt elkészülve e találkozásra… Anyjának megjelenése
elrémíté.
Andronika, karját kinyujtván fia felé, megtiltotta neki, hogy házába
lépjen s csak e szókat mondá oly hangon, melyek borzasztó értelmet adtak
azoknak éppen azért, mert az ő ajkai ejtették ki:
– Starkos Miklós soha se fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!…
Soha!
És a fiú ezen itélet alatt meggörnyedve, hátra tántorodott. Az, a ki
egykor a szive alatt hordozta, most elűzte őt, mint el szoktak űzni egy
árulót. Ekkor egy lépést akart tenni előre… Egy még erélyesebb
kézmozdulat, az átok mozdulata megállítá.
[Illustration: STARKOS MIKLÓS VISSZAHÖKKENT.]
Starkos Miklós visszahökkent. Aztán kirohant a kis kertből, kiért a
parti szikla ösvényére és azon végig lesietett, nagy léptekkel, vissza
se fordulva; – mintha egy láthatatlan kéz taszítgatta volna a vállánál
fogva előre.
Andronika mozdulatlan állt a háza küszöbén és látta őt eltünni a
sötétben.
Starkos Miklós tiz percz mulva visszanyerte önuralmát és izgatottságát
legkevésbbé sem árulván el, leért a kikötőbe, csónakosai után kiáltott
és a csónakjába szállt. A Gozzo által kiválasztott tíz ember már a hajó
födélzetén várta.
Starkos Miklós egyetlen szó nélkül felment a _Karysta_ hidjára és egy
intéssel parancsot adott a készülődésre. Az előkészületek gyorsan
megtörténtek. A horgonyokat felszedték, a vitorlákat kifeszítették. A
szellő, mely most a part felől fújt, könnyűvé tette a kikötőből való
kivitorlázást.
A _Karysta_ öt percz mulva a kikötőn túl, az öbölben volt; biztosan,
csöndesen, s a nélkül, hogy akár a hajó legénysége, akár a vitylosiak
közt egyetlen kiáltást lehetett volna hallani.
De alig jutott el a hajó egy tengeri mérföldnyire, midőn a parti szikla
tetején lángok lobbantak fel.
Starkos Andronika háza égett le ott porig. Az anya keze gyujtotta a
tüzet. Azt akarta, hogy nyoma se maradjon a háznak, melyben a fia
született.
A kapitány szemét nem tudta levenni e tűzről, mely ott a mainai földön
pusztított. Oda nézett, a míg csak egyetlen láng lobbant fel.
Andronika megmondta:
– Starkos Miklós soha sem fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!…
Soha!
[Illustration: AZ ANYA KEZE GYUJTOTTA A TÜZET.]


III. Görögök a törökök ellen.
A történelmet megelőző időkben, midőn a földgömb szilárd kérge a belső
neptuni vagy plutói erők működése következtében lassankint átalakult,
Görögország létezését egy kataklizmának köszönheté; mely e földrészt a
vizek fölszíne fölé lökte fel, míg a szárazföld egy részét, a
szigettengerben lesülyesztette és ennek csupán legmagasabb részei
maradtak fenn szigetek alakjában. Görögország azon vulkáni vonalon
fekszik, mely Cyprustól Toskánáig terjed.
Úgy látszik, hogy a hellének országuk ingatlan talajától nyerték azon
physikai és erkölcsi izgatottság ösztönét, mely őket a hősiességben a
végletekig képes ragadni. Mindamellett nem kevésbbé igaz, hogy
természeti tulajdonságaiknál, rendíthetetlen bátorságuknál, haza- és
szabadság-szeretetüknél fogva sikerült független államot teremteniök e
tartományokból, melyek annyi század óta görnyedtek az ozmán uralom
alatt.
Görögország a legrégibb időkben pelasg volt, vagyis ázsiai néptörzsek
lakták; a keresztény korszakot megelőző XVI–XIV-ik században az
argonauták, a heraklidák és a trójai háború csaknem mythologiai
korszakában hellénné lett; a hellének megjelenésével, kiknek egyik
törzsétől, a graioktól nyerte későbbi nevét; valóban görög volt
Lykurgostól kezdve, Miltiades, Themistokles, Aristides, Leonidas,
Aeschylos, Sophokles, Aristophanes, Herodot, Thucydides, Pythagoras,
Sokrates, Plato, Aristoteles, Hippokrates, Phidias, Perikles,
Alkibiades, Pelopidas, Epaminondas, Demosthenes idejében; majd
macedoniai volt Fülöp és Sándor alatt, végre pedig római tartománynyá
lett Achaia név alatt száznegyvenhat évvel Kr. sz. e. és az is maradt
négy századon keresztül.
Ezen időtől fogva az ország, melyet egymásután elfoglaltak a visigothok,
a vandalok, az ostrogóthok, a bolgárok, a szlávok, a normannok, a
szicziliaiak, – a keresztes hadak a tizenharmadik század elején; ez
ország, mely a tizenötödik században számos hűbérekre daraboltatott fel
s az ó-korban ép úgy mint az újkorban annyi megpróbáltatáson ment
keresztül, a törökök kezei közt s a muzulmán uralom alatt, a legalsó
fokra sülyedt alá. Azt lehet mondani, hogy közel kétszáz évig teljesen
szünetelt Görögország politikai élete. A hatalmat képviselő ottomán
hivatalnokok önkénykedése nem ismert határt. A görögök nem voltak
annektált, meghódított, sőt még csak legyőzött nép sem; egyszerűen
rabszolgák voltak, a pasa pálczája alatt, kinek egyik oldalán állt az
imám vagyis a pap, a másikon a dsellah vagyis a hóhér.
De az élet még nem enyészett el végkép e haldokló országból. Ujból
vonaglania kellett az elviselhetetlen fájdalomtól. 1766-ban a
montenegróiak Epirusban, 1769-ben a mainoták, majd végre az albániai
szulioták fellázadtak és kikiáltották függetlenségüket, de 1804-ben az
egész lázadási kisérletet végleg elfojtotta Tepelenti Ali, janicsár
pasa.
Elérkezett az idő közbelépni, ha az európai hatalmak nem akartak
szemtanui lenni Görögország teljes megsemmisülésének. A szegény nemzet
önerejére utalva, nem tehetett egyebet, mint meghalni, mialatt
megkisérlé függetlenségét visszaszerezni.
Tepelenti Ali 1821-ben maga is fellázadt Mahmud szultán ellen és
segítségül hivta a görögöket, kiknek szabadságot igért. A görögök
tömegesen fellázadtak. A philhellenek segítségükre siettek Európa minden
részéből. Olaszok, lengyelek, németek, de főleg francziák sorakoztak az
elnyomók ellen. Guys de Sainte Hélène, Gaillard, Chauvassaigne, Baleste
és Jourdain századosok, Fabvier ezredes, Regnaud de Saint Jean d’Angély
századparancsnok, Maison tábornok nevei, melyekhez még a következő három
angol: lord Cochrane, lord Byron és Hastings ezredes nevét kell
csatolnunk, elenyészthetlen emléket hagytak hátra ezen országban,
melyért eljöttek harczolni és meghalni.
E nevekre, melyek körül az elnyomottak ügye érdekében véghezvitt
hőstettek vontak dicsfényt, Görögország oly nevekkel válaszolt, melyek
legmagasabb családait képviselik: a három hydriota: Tombasis, Tsamados,
Miaulis, továbbá Kolokotroni, Botzaris Mark, Mavrokordato,
Mavromichalis, Kanaris Konstantin, Negris, Ypsilanti Konstantin és
Dömötör, Ulysses és annyi más. A felkelés kezdettől fogva
élet-halálharczczá fajult; szemet szemért, fogat fogért, a mi mindkét
részről a legiszonyubb megtorlásokat idézte elő.
1821-ben fellázadtak a szulioták és mainoták. Patrasban Germanos
patriarcha hallatja a legelső harczkiáltást, a kereszttel kezében.
Morea, és az egész szigettenger a függetlenségi lobogó alá sorakozik. A
tengeren győztes helléneknek sikerűl kezükre keríteni Tripoliczát. A
görögök legelső hadi sikereire a törökök azzal felelnek, hogy
felkonczolják Konstantinápolyban élő földijeiket. 1822-ben Tepelenti
Alit, kinek várát ostromolták, gyáva orgyilkos kéz megöli egy
tanácskozás alkalmával, melyre őt Kursid török hadvezér hivta meg. Kevés
idő mulva Mavrokordatot és a philhelleneket tönkre teszik Artánál, de a
fölkelők csakhamar kiköszörülik e csorbát Missolunghi első ostrománál,
melyet Omer Vrione hadserege kénytelen odahagyni, jelentékeny
veszteségekkel.
1823-ban a külhatalmak hatályosabban kezdenek közbelépni.
Közbenjárásukat felajánlják a szultánnak. A szultán elutasítólag felel
és tagadó válaszának az által ad nyomatékot, hogy tíz ezernyi ázsiai
csapatot szállít partra Euboeában, s a török hadsereg főparancsnokává
hűbéresét, Mehemet Ali egyptomi pasát nevezi ki. Az ezen évi harczokban
esett el Botzaris Márk, az a hazafi, a kiről el lehetett mondani, hogy
úgy élt mint Aristides és úgy halt meg, mint Leonidas.
1824-ben, mely a függetlenség ügyére nézve a balszerencse korszaka volt,
lord Byron január 24-ikén partra szállt Missolunghinál és husvét napján
meghalt Lepanto előtt a nélkül, hogy álmát bármely csekély részben
megvalósulva láthatta volna. A törökök lemészárolták az ipsariotákat és
Kandia városa, Kréta szigetén, megadta magát Mehemed Ali katonáinak.
Csupán a tengeren vívott sikerek voltak képesek a görögöket kárpótolni
ennyi szerencsétlenségért.
1825-ben Ibrahim pasa, Mehemed Ali fia partra száll Mondonnál Moreában,
tizenegyezer emberrel. Kézre keríti Navarint és megveri Kolokotronit
Tripoliczánál. Ekkor történt, hogy a hellén kormány két francziára,
Fabvierre és Regnaud de Saint Jean d’Angélyre bizta egy rendes
csapatokból álló hadtest vezényletét, de Ibrahim feldúlta Messeniát, és
a Mainát, mielőtt e csapatok oly karba hozattak, hogy ellenállhassanak
neki. A pasa csak azért hagyott fel itteni hadjáratával, mert részt
akart venni Missolunghi második ostromában, melylyel Kiutadsi pasa
sehogy se tudott boldogulni, noha a szultán azt mondta volt neki:
Missolunghit vagy a fejedet!
1826 január 5-én Ibrahim, miután Pyrgost felgyujtotta, Missolunghi alá
érkezett. Három napig, január 25-től 28-ig, nyolczezer bombát és golyót
lövetett a városra, a nélkül, hogy képes lett volna benyomulni, daczára
három rohamnak és daczára annak, hogy csak kétezerötszáz ember harczolt
ellene, kiket az éhség máris ugyancsak elcsigázott. De győzedelmeskednie
kellett, főleg miután visszaverte Miaulist s csapatát, mely az
ostromlottak segítségére jött. Missolunghi ápril 23-án hosszú ostrom
után, mely védelmezői közül ezerkilenczszáz ember életébe került,
Ibrahim hatalmába jutott. Az ostromlók megöltek férfit, asszonyt,
gyermeket, szóval csaknem mindazokat, kik a város kilenczezer lakója
közül túlélték az ostromot. Ugyanezen évben a török hadak Kiutadsi
vezérlete alatt, miután Phocist és Beotiát feldulták volna, Thebába
érkeztek. Julius 10-én átlépték Attika határát, csakhamar ezután
megszállták Athént és ostromolni kezdték az Akropolist, melyet
ezerötszáz görög védelmezett. E fellegvár segélyére, mely Görögország
kulcsa volt, az új kormány Karaiskakist küldé ki, Missolunghi egyik
védőjét és Fabvier ezredest rendes katonaságból alakult csapatával. A
csata, melyet Chaidarinál vívtak, elveszett, és Kiutadsi folytathatta az
Akropolis ostromát. E közben Karaiskakis átkelt a Parnassus
hegyszorosain, deczember 9-én megverte a törököket Arachovánál s a
csatatéren egy diadalgúlát emeltetett háromszáz levágott török fejből.
Az északi Görögország csaknem egészen szabaddá lett.
Szerencsétlenségre, e küzdelmek alatt a szigettenger prédájává vált a
leggonoszabb kalózoknak, kik valaha garázdálkodtak a vizeken. Ezek közül
a legvérengzőbbek egyike s talán a legvakmerőbb rabló Sacratif volt,
kinek már puszta neve is a legnagyobb rémület tárgyát képezte a Levante
valamennyi kikötőjében.
Azonban, két hónappal azon időpont előtt, melyen e történet kezdődik, a
törökök kénytelenek voltak az éjszaki Görögország némely megerődített
váraiba visszavonulni. 1827 február hóban a görögök már visszahódították
függetlenségüket az ambraciai öböltől Attika határáig. A török lobogó
már csak Missolunghiban, Vonitzában és Naupacteben volt kitüzve.
Márczius 31-én az északi és peloponnesusi görögök, lord Cochrane
befolyása következtében, felhagyván belső viszályaikkal, elhatározták
egybehivni a nemzet képviselőit közös gyülekezetre, Trezenébe és a
hatalmat összpontosítani egy idegen ember, egy orosz diplomata, a görög
származású és korfui születésü Capo d’Istria kezében.
De Athén a törökök hatalmában volt. Fellegvára megadta magát, junius
5-én. Az éjszaki Görögország ennek következtében kénytelen volt teljesen
meghódolni. Igaz, hogy julius 6-dikán Francziaország, Oroszország és
Ausztria egy egyezményt irt alá, mely nem vonván ugyan kétségbe a porta
suzerénitását, elismerte egy görög nemzet létezését. Ezenkívül az aláíró
hatalmak egy titkos záradékban kötelezték magukat egyesülni a szultán
ellen, ha ez a békés elintézést el nem fogadná.
Ime, ezek e véres háboru kiválóbb eseményei, melyekről az olvasónak
tudomással kell birnia, mert közvetlen összeköttetésben állnak
elbeszélésünk folytatásával.
Hátra van még, elmondanunk bizonyos különösebb eseményeket, melyekben
közvetlen részük volt e drámai mozgalmasságú történetben szereplő
egyéneknek, kiket már ismerünk; valamint azoknak is, kikkel ezután
fogunk megismerkedni.
Az előbbiek közül első helyen kell említenünk Andronikát, a hazafias
érzelmü Starkos özvegyét.
A haza függetlenségének visszahódítására indított harcz nem csupán hős
férfiakat, de hősies asszonyokat is termett, kiknek neve dicsőségesen
vegyül e korszak eseményei közé.
Így látjuk feltünni Bobolina nevét, ki egy kis szigeten született a
naupliai öböl torkolatánál. Férje 1812-ben fogságba esvén,
Konstantinápolyba hurczolva és a szultán parancsára karóba huzzák. – A
függetlenségi harcz első riadója hangzik. Bobolina 1821-ben saját
költségén felszerel három hajót, és mint Belle H. egy öreg klephta
elbeszélése nyomán írja, miután kitüzte volna lobogóját, melyre a
spártai nők e régi jeligéje volt irva: «Felül vagy alól»: bebarangolja a
partvidéket, Kis-Ázsiáig elfogdosva és felgyujtva a török hajókat egy
Tsamados vagy egy Kanaris merészségével; aztán minekutána hajóit
nagylelküen odaajándékozta volna az új kormánynak, részt vesz Tripolitza
ostromában, Nauplia körül szervezi az ostromzárt, mely tizennégy hónapig
tart, és végre megadásra kényszeríti a fellegvárat. E nő, kinek élete
egész legenda, a saját fitestvérének gyilkától hal meg, egyszerü családi
czivódás következtében.
E bátor hydriota nővel egy sorban kell említenünk egy másik kimagasló
alakot. Ugyanazon okok ez esetben is hasonló eredményeket idéztek elő. A
szultán parancsára Konstantinápolyban megfojtják az ép oly előkelő
származású mint szép Mavrocinis Modéna atyját; Modéna azonnal
csatlakozik a felkeléshez, fellázítja Mycene lakóit, hajókat szerel fel,
guerilla-csapatokat szervez, melyeket ő maga vezérel, Szelim pasa
hadseregének utját állja a Pelion szük szorosaiban és fényes szerepet
játszik a háború végeig, folyvást zaklatván a törököket a Phtiotisi
hegyek torkolatai között.
Meg kell még említenűnk Kaidost, a ki felrobbantotta Vilia falait és
rendíthetlen vitézséggel harczolt szent Veneranda zárdájában; ennek
anyját, Moskost, ki férje oldala mellett küzdött és szikladarabok alá
temette a törököket; Despot, ki, nehogy a muzulmánok kezébe kerüljön,
légberöpítette magát leányaival, menyeivel és unokáival együtt. És a
szulióta nőket és azokat, a kik a Salamisban székelő új kormányt
védelmezték, segítségére sietvén a hajórajjal, melyet ők maguk
vezényeltek; és ama Zacharias Konstancziát, a ki miután jelt adott a
felkelésre Lakonia sikjain, ötszáz paraszt élén megrohanta Leondarit, és
végre annyi mást, kik nem kimélték nemes vérüket e háboruban, mely alatt
látni lehetett, mire képesek a hellének ivadékai.
Így tett Starkos özvegye is. Csupán Andronika név alatt – mert nem
akarta többé viselni azt, melyet fia megbecstelenített – belevegyült a
mozgalomba, a megtorlás ellenállhatatlan ösztönétől ép úgy mint a
függetlenség szeretetétől indíttatva. Mint Bobolina, ő is oly férj
özvegye lévén, a kit azért végeztek ki, mert a hazáját védelmezte; habár
nem szerelhetett fel a saját költségén hajókat és nem állíthatott fel
szabad csapatokat, legalább tettleges részt vett a felkelés nagy
drámáiban.