A' bölcseség vigasztalásai - 8

leendők nem valának. Igy tehát ezen előesméreteknek is vagyon szabad
leendőségök; mert valamint a’ jelenek tudása semmit sem okozza a’
létezést; úgy a’ jelenek, a’ jövendőket, mellyek leendők, semmiképp sem
kénytetik. Te pedig azt mondod, hogy épen erről van a’ kétség: valjon
azon dolgokat, mellyeknek nincs szükséges leendőségök, lehet-e elő
esmérni? nemde ellenkezni látszatnak, és te azt véled, hogyha
előláttatnak, szükségkép leendők; ha szükség nincs, nem is tudatnak
előre, mert a’ tudomány semmit fel nem fog az igazságon kivül? ha mi
bizonytalan leendők vannak; ’s azok mint bizonyosak előláttatnak, az a’
vélemény homálya, nem a’ tudomány igazsága; mert máskép vélni mintsem a’
szerek volta létez, a’ tudomány tökélyétől való tévedésnek hiszed. Ezen
tévedés abból ered, hogy mindenek mellyeket kiki esmért, azonok
erejéből, és természetéből véli esmérni, mellyek tudatnak; a’ mi pedig
mind ellenkezőleg van. Minden, a’ mi megesmértetik, nem tulajdon ereje
szerént, hanem az emberi tehetség szerént esmértetik.
Hogy ezen állítás példából is ki tessék: a’ test ugyan azon gömbölét,
máskép látja a’ szem, máskép érzi a’ tapéntás; a’ szem távól maradván,
egyszerre lövellett sugarak által az egészet szemléli; a’ tapéntás pedig
hozzá érvén, és fogódzván, annak mózgása alatt gömbölegét részenként
érzi. Magát az embert is máskép tekénti az érzékenység, máskép a’
képzelet, az ész máskép, az értelem is. Az érzés, anyagból létező
külsejét, a’ képzelet csak külsejét minden anyag nélkül, az ész pedig
ezeket meg haladván nemét is, melly minden részecskékben vagyon, egy
közönséges tekéntettel szemléli.
Az értelem leg magasabb szemmel néz, felül haladván a’ mindenség körét,
azon egyszerü formát a’ tiszta ész erejével tekénti: mellyben leg inkább
azt kell észre venni, hogy a’ főbb felfogó erő az alsókat magában
foglalja, az alsóbb pedig soha fel nem ér a’ felsőhöz. Tudni kell, hogy
az érzékenység test nélkül semmit sem ér, minden nemeket a’ képzelet sem
néz, sem az ész az egyszerü formát meg nem foghatja; hanem az értelem
ezek felett helyhezve, letekéntvén felfogja a’ formát, mellyek abban
léteznek, öszvesen látja, de olly móddal, mint magát a’ formát, melly a’
többiek előtt esméretlen volt; mert mind az ész egészét, mind a’
képzelet formáját, mind pedig az érezhető anyagot esméri; sem észt, sem
képzeletet, sem pedig érzékenységet nem használva: hanem csak egy elmei
pillanattal valóságosan, hogy úgy szóljak, mindeneket lát; az ész is,
midőn valami közönségest néz, sem képzelettel, sem érzékenységgel nem
él, és a’ képzelhetőket, és érezhetőket felfogja, mivel ez az, mi
felfogása mindenségét igy határozza; =két lábú okos állat az ember,=
melly ámbár egy közönséges esméret, még is, hogy egy képzelhető, és
érezhető dolog, senki sem kételkedik, mert az, nem képzelettel, vagy
érzéssel, hanem eszes felfogással tekénti. A’ képzelet is, ámbár a’
látás érzéséből, és képek alakításából vevé eredetét, még is az érzés
hijányával is az érezhetőket szemléli, nem érezhető, hanem képzelhető
okoskodással itélvén. Látod-e már most, hogy minden ember az esméretben
inkább ön tehetségével él, mint a’ meg esmértek erejével? Nem is
igaztalanul, mert ha minden =itélet az itélö müve;= szükséges, hogy kiki
ön munkáját ne máséból, hanem ön hatalmából végezze.
Már hajdan kora szült ugyan
Félszeg bölcseket, a’ kik az
Érzést, ’s képeket a’ küli
Testnek részeirül hiszik
Szép elmében eredni, és
Mint’ a’ régkor irászai
Szokták nagy levelekre, ha
Tiszták, és recze nélkülik
A’ csínos betüt írni. De
Hát már hogyha az elme csak
Nyugszik, mit sem erölködik,
És csak szenvedi, mint hanyag
A’ testnek jelit, és csekély,
A’ kül tárgyi haszontalan
Képét tünteti mint tükör;
Honnét lett ez az esmeret
Elmében? mikor ez szemel
Mindent, eggyeseket mi lát?
Esmert dolgokat is feloszt?
Felfog, részre oszoltat is?
Változtatja utát, midőn
Ő eszmélkedik a’ magas
Okrul, ’s mélyre ereszkedik,
Majd ismét ha magába száll
Megczáfolja igaz, hamist?
Hej sokkal müvelőbb ok ez,
Nőlt még többre hatalma is
Annál, melly az anyag szerént
Önkényt szenvedi bélyegit.
Még is léteze már előbb
Testben lelki hatalmat is
Ébresztő teli szenvedély:
Mert csak bántsa világ szemit,
Vagy halljon füle hangzatot;
Már serkentve vidul esze,
Benn melly képeket ő bira,
Most indítja menetre, sőt
Még kül méri jelekhez is.
Aztán rejteki képeit
A’ külsőkbe vegyíti mind.

V. §.
Az érzékenység észnek, ész pedig az Istennek szolgája: a’ bizonytalan
leendők az eleve látásból értetnek.
Hogyha a’ test érzésében, ámbár illessék az érző eszközöket kül tárgyak
minéműségei, és a’ mivelő lélek erejét meg előzze testi szenvedély,
melly az ész cselekedetit magára ébreszti, és az addiglan nyugvó képeket
felindítja; ha mondom, a’ test észrevételiben a’ lélek nem jegyeztetik
meg szenvedéllyel, hanem maga erejével itéli meg, hogy a’ szenvedés a’
testhez tartozik; mennél inkább azok, mellyek minden testi illetések
alul kivetettek; nem a’ küli tárgyakat követik a’ külömbző itélet
dolgában, hanem magok ön esze munkálatit végzik: ’s e’ szerént sokféle
esméreteket nyertek a’ külön rendű állatok; mert minden érzékenység
esméret nélkül, a’ mozdulatlan állatoknak jutott egyedül, minémüek a’
tengeri csigák, ’s mind azok, mellyek kősziklákhoz ragaszkodva
tengődnek. A’ képzelet pedig mozgó barmoknak, mellyekben még valami
kivánó, és távoztató indulat látszik lenni. =Az ész csupán az emberi
nemzeté egyedül; valamint maga az értelem az Istené,= mellyből az jön
ki, hogy az esméret legfőbb való a’ többi közt, melly nem csak a’ maga,
de még a’ más esméretek alá vetett tárgyakat is tulajdon természete
szerént megesméri.
Mit? ha tehát az okoskodásnak az érzékenység, és képzelet ellent áll,
azt mondjuk-e, hogy semmi az a’ mindenség, mellyet az ész látni vél?
mert a’ mit érezhetni, képzelhetni, az mindenség nem lehet; vagy tehát
az ész itélete igaz, és semmi érezhető nincs, vagy mivel esméri, hogy
több szerek vagynak az érzések és képzeletek alá vetve, hiú lesz az ész
felfogása, melly az érezhetőt, és különös egyest, mint közönségest
tekínti. Ha pedig ezekre az ész ellen szólal; hogy ő ön magát, és még a’
mi érezhető, és képzelhető a’ közönséges tekéntetben látja, azok pedig,
t. i. az érzés, és képzelet a’ közönséges esméretre nem vágyhatnak, mert
azok esmérete a’ testi képeket meg nem haladhatja, a’ szerek
természetéről pedig az erősebb, és tekélyesebb itéletnek kell hinni az
e’féle pörben: tehát mi, kik mind okoskodó, mind képzelő, és érző erővel
birunk, nemde az okoskodás ügyét, inkább igazlanók? Hasonló e’hez az
emberi ész dolga, midőn azt, hogyha csak az Isteni értelem a’ leendőket
úgy nem esméri meg mint ő, nem is látja.
Mert te igy beszélsz: ha a’ szereknek bizonyos, és szükséges leendősége
nincsen; azok, hogy bizonyosan leendők, előtudni nem lehet. Ezen
szereknek tehát nincs elő tudhatása, mellyet ha ezek eránt is tartunk
lenni, semmi sem leszen, a’ mi szükségből nem ered. Ha tehát a’ mint az
észben részeltetünk, ugy birhatnánk az Isteni elme itéletével is,
valamint a’ képzelet, és érzésről itéltünk, hogy az észnek engedjen az
érzés, és képzelet, úgy az ész felül is leg igazabban állítanók, hogy
magát vesse alá az Isteni elmének. Ha csak lehet, ezen fő értelem
polczára emelkedjünk; mert ott látja meg az ész, a’ mit magában nem
láthat; az az hogy mi módon látja bizonyosnak, és elvégzetnek, még
azokat is az előlátás, mellyeknek nem bizonyos leendőségök, és hogy ez,
nem vélemény, hanem a’ fő tudomány határ nélkül való egyszerüsége.
Héj be csudálatos a’ test külseje itt az állatoknak!
Némelly messze kinyúlt testel mert csúszva, mászva indul,
És szakadatlan nyomdoka porba le nyomva látszik a’ föld
Színén: Más ékes tollával az égre, ’s földre röpkény
Hig levegőt veri, ’s kedve szerént a’ merre tetszik uszkál,
Más ismég ön kedve után oda léptet a’hol örvend:
Vagy zöld mezőket, vagy is erdei sűrüket be járkál.
Ámbár mind ezeket ha külömbzeni látjuk ön alakkal
Még is földre lehajlott fővel erőtlenek magokban;
Ember az egy maga, a’ ki fejét hordozza fenn magasban,
És igyenes testel könnyű alapúl, lenéz, ’s utálja
A’ földet. Ha te birsz ésszel, maga föld az, a’ mi int, hogy
Arczal eget ha szemelsz, szivedet le ne kössd agyaghoz, és hogy
Még szép lelkedet is felemelni siess ezennel égbe.
Elméd lábad alatt ne legyen, ne gyalázza már Urát test!

VI. §.
Az Isteni előlátás mindeneket jelenkorban szemlél; a’ dolgok meglételét
pedig mi sem kényteleníti.
Mivel tehát a’ mint előbb mutattam, hogy minden a’ mi tudatik, nem maga,
hanem annak természetétől, a’ ki elméjében foglalja, esmértetik meg,
tekíntsük most a’ mennyire lehet, minő állapotja legyen az Isteni
állatozásnak, hogy megesmérhessük azt is, minő tudománya legyen. Minden
okos ésszel biró itélete az, hogy az Isten öröktől fogva létez,
vizsgáljuk meg tehát, mi az örök üdő? mert az fogja nyilvánítani az
Isteni természetes tudományt.
Az örök üdő egy végnélküli élet egész és tekéletes birása: a’ mi
világosbban ki tetszik egybe hasonlítva a’ mulandókkal. Minden a’ mi
üdőben él, az a’ múlttól jelen üdőben a’ jövendőre megy által; nincs is
semmi az üdőben, a’ mi egész élete térét egyszerre bírhatná: mivel a’
holnapot nem érte meg, a’ telnapot[1] pedig már elvesztette, a’ mai
napon is csak annyit élhet, mennyi egy repke percz. A’ mi tehát az idő
mértékéhez szabatott, ámbár az, mint a’ világról vélekedett Aristoteles,
sem kezdődött valaha, sem végződik, és élete az üdő mérhetlenségéig
terjed, még sem ollyan, hogy örökkön valónak méltán hitessék; mert az
egész élet bár mérhetlen legyen is, de egész térét nem foglalhatja
egybe, a’ jővendőt is, mellyet el nem ért, nem birja, a’ multból pedig
kiesett. A’ tehát, ki egész telességgel felfogja, és birja a’ végtelen
életet, kinek a’ jövendő jelen van, kitől az elmúlt nem, távozott, az,
az örökkön valóság: kinek tulajdona, hogy valamint ön magánál jelen, úgy
a’ futó üdő végtelensége is előtte jelen legyen. Azért hibás azok
véleménye, kik Platót hallván azt hiszik, hogy ezen világnak sem kezdete
üdőben nem volt, sem pedig fogyatkozása nem lészen, és igy a’ teremtett
világot, az alkotóval egykorunak vélik. Más az, hogy Plato szerént
végtelen életben van a’ világ, más az is, hogy a’ végtelen élet egy
jelenvaló fogás legyen, a’ mi egyedül csak az Isteni elme tulajdona. Nem
is kell vélni, hogy az Isten a’ teremtett szereknél régiebb az üdő
mennyiségével; hanem egyszerü természeti tulajdonival. Mert ezen
mozdulatlan élet jelen állapotját az üdőbeli szereknek végnélküli
mozgása másolja, ’s midőn az kiképezni, és felérni nem tudja; megszünik
mozdulatlan a’ mozdulatlanságból, és az egyszerüség jelenében elfogy a’
jövendőség, és múlt mennyiségére; mivel pedig az egész élet telességét
nem birhatja, ugyan azon okból, hogy mivel semmi módon nem szünik lenni,
a’ mit telesíteni, és kiképezni nem tud, vetélkedni látszik, megkötvén
magát ezen csekély, és repke percz jelenéhez: melly, mivel az örök
jelennek valamelly képét viseli, akar minek jusson, azt cselekszi, hogy
látszassék létezni. Állandó pedig nem maradhatván, a’ végtelen üdő
útjába tért, mellyből történt, hogy menve folytatná életét, mellynek
teles voltát maradva fel nem foghatná, annak okáért ha a’ szereknek
illendő neveket akarunk adni, Platót követvén, az Istent örökkön
valónak, a’ világot pedig végtelennek nevezzük.
Mivel tehát minden itélet az ő természete szerént, mellyek alatta
vannak, azokat fogja fel; az Istennek pedig mindég örökös, és jelenes
állapotja, az ő tudománya is felmúlván minden üdő forgását, az ő
egyszerü jelenében marad, és a’ múlt, és jövendő szerek végtelen térét
egybe foglalván, úgy szemlél mindeneket az ő egyszerü esméretében,
mintha most miveltetnének. Azért, ha az előtudást, mellyel mindeneket
előesmért, fontolgatod, nem vélheted mint jövendőnek előtudását, hanem
igazabban, tudását a’ meg nem szünő jelenségnek, innét nem előlátásnak,
hanem =gondviselésnek= mondatik azért, hogy a’ legalább való szerekből
alakítottakat, mint egy a’ szerek legmagasabb csúcsáról, mind által
látja.
Hogy kivánod tehát, hogy azok szükségből legyenek, a’ miket az Isteni
szemek meglátnak, midőn még az emberek sem teszik szükségből valókká, a’
miket látnak? Mert ugyan a’ miket előtted jelen szemlélsz, a’ te látásod
kényteleníti-e szükségesen? Semmikép sem! ’s pedig az emberi
jelenvalónak, az Istenivel van valami hasonlatossága; valamint hogy az
emberek üdeigvaló jelen állapottal látnak, úgy az Isten is az örökkön
való jelenlétével! Már most ez az Isteni eleve látás, a’ szerek
természetét meg nem változtatja; hanem jelen állapotukban látja, a’
millyenek reánk nézve jövő üdőben leendők; de nem is zavarja össze a’
szerek aránti itéletét, hanem elméje egy tekéntettel esméri, mind a’
szükség, mind a’ szükségtelen leendőségeket: valamint ti, mikor
egyszer’smind látjátok járni a’ földön az embert, és a’ napot az égen,
még is választást tesztek, hogy ez szükségből, amaz pedig készakartva
történik. Igy tehát a’ mindeneket szemlélő Isteni tekéntet, nem bontja
fel a’ szerek mivoltát, melly nála jelen vagyon, de az üdő voltához csak
leendő. Ebből hozzuk ki, hogy ez nem vélekedés, hanem igazságon épült
esméret, midőn valamit megteendőnek esmér lenni, ugyan azon okról tudja,
hogy meglételre nem kénytelenítetik a’ szükségtől.
Ha azt mondod, hogy a’ mit Isten megleendőnek lát, lehetetlen hogy meg
ne legyen, a’ minek pedig lehetetlen meg nem lennie, az szükségből
leszen, és engem erre a’ szükség névre szorítasz; megvallom ugyan, hogy
ez felbonthatlan igaz dolog; de a’ mihez alig közelíthet valaki, hanem
csak az Isten vizsgálja! Azt felelem reá, hogy azon egy állapot, midőn
az Isteni esmérethez csatolod, szükséges, mikor pedig maga természete
szerént vizsgálod, szabad, és készakartva való; mert kétféle a’ szükség,
eggyik kikötés nélkül való szükség, p. o. minden ember halandó; a’ másik
kötés alatt van, p. o. ha valaki jár, annak szükséges mozgani, járni;
mert ha valaki mit tud, az máskép nincs, mint tudja. De ez a’ kikötéssel
való szükség, a’ kikötés nélkülit nem húzza magával, mert a’ szükséget
nem az ő tulajdon természete okozza, hanem a’ hozzá adatott kötés, mivel
semmi szükség sem kényteleníti a’ járásra azt, ki kész akartva jár, noha
mikor lépeget, járnia kell.
Hason módon, ha az Isteni előlátás valamit lát jelen lenni, annak
szükség lennie, bátor nem kénytelenítetik lenni: de az Isten a’ szabad
akaratból származó leendőket jelen látja lenni, ezek tehát az Isten
látásához képest szükségessé válnak az esméret, és ok kötése által;
magukban pedig vizsgálva, szabadságuk vagyon. Meg lesznek tehát kétség
kivül mindenek, a’ mellyeket az Isten elő látott lenni; de némellyek
szabad akaratból származnak, mellyek ámbár elő teremnek lételükkel, még
is tulajdon természetüket el nem hagyják; mert minekelőtte lennének, el
is maradhattak volna.
Mi külömbség van tehát benne, ha nem szükségből valók, mikor az Isteni
tudomás oka miatt csak ugyan kénytelen lesznek minden módon? az a’
külömbség t. i. mi az előbb említettem feltünő nap és járó ember közt,
melly kelet, és járás midőn lesznek, nem lenniek lehetetlen; még is
egyikének minekelőtte lenne, szükségképen kellett lennie, a’ másiknak
pedig nem. Ugy azok is mellyek az Isten előtt jelen vannak, kétség kivül
vagynak, de ez a’ szerek szükséges voltából, amaz pedig a’ mivelők
szabadságából származik.
Nem is ok nélkül mondottuk, hogyha ezek az Isteni esmérethez képest
tekéntetnek, szükségből valók; ha pedig magokban nézetnek, a’ szükség
nyügétől felszabadultak: valamint hogy minden a’ mi érzékenység alá
vettetett, ha észhez képest veszed, közönséges, ha magában, különös: de
ha, úgy mondod: az én szabadságomban áll szándékomat megváltoztatni,
meghamisítom az Isteni eleve látást, midőn a’ miket ő előlát, talán
változtatom? Azt felelem: te ugyan fel tett szándékodat megmásíthatod,
de mivel az előlátás igazsága jelenben szemléli, hogy ezt
megcselekedheted, avagy meg cselekszed-e, és merre fogod szándékodat
változtatni, az Isteni előlátást el nem kerülheted: valamint hogy reád
néző szemnek tekéntetét el nem távoztathatod, bár minő cselekedetekre
változzék szabad szándékod.
Mit felelsz? azt mondod, az én rendelésemből változik-e meg az Isteni
előlátás ugy, hogy mivel én most ezt, most amazt akarom, az is egymás
után az ő esméretét másolja? épen nem. Mert az Isteni látás minden
jövendőt meg előz, és tulajdon esmérete eleibe idéz: nem is egymás utáni
rend szerént esméri előre most ezt, most amazt; hanem minden legkisebb
változása nélkül a’ te változásidat egy tekéntettel meg előzi, és egybe
foglalja, mert mindenek felfogásának jelenlétét nem jövendők lételétől,
hanem saját egyszerü voltától vette az Isten. Mellyből az is
megfejtetik, a’ mit előbb vitattál, hogy illetlen dolog volna, ha az
Isteni tudomást a’ leendő dolgok okoznák; mert a’ tudománynak ezen,
mindent jelen lévő esmérettel egybe foglaló ereje, maga határoz meg a’
világon minden nemű állapotokat, és az utánna valóknak semmivel sem
tartozik.
Ezek igy lévén, ép, és minden sérelem nélkül marad az emberi akarat
szabadsága, nem is igaztalan törvények szabnak jutalmat, és büntetést a’
minden kénytelenségtől ment, és szabad akaratnak; fenn marad az onnan
felül néző, mindeneket előlátó Isten is, és látásának mindenkor jelen
lévő örökvalósága, a’ mi cselekedetink leendő nemüségével meg egyez, a’
jóknak jutalom, a’ gonoszoknak büntető bért rendelvén, és kiosztván. Nem
is hasztalanok az Istenben helyzett remények, és könyörgések, mellyek,
ha helyesek, foganatlanok nem lehetnek. (6.) Gyülöljétek tehát a’
vétkeket, szeressétek, és gyakoroljátok a’ jóságos cselekedeteket, igaz
és jó reménységre emeljétek, és bátorítsátok lelketeket, alázatos
imádságokat küldjetek fel a’ magasságba, mert nagy kötelességtek vagyon
(ha csak el nem akarjátok mellőzni) a’ jámbor életre, midőn a’ mindent
látó biró szeme előtt kell munkálnotok.
VÉGE.