A' bölcseség vigasztalásai - 2

ezen történet igaza a’ jövendőtől is tudassék, szóval is, irással is
hirdetem. Mert szükségtelen mondani: hogy hamis irást koholtak, melly
által kárhoztatnak, hogy Roma szabadságát kivívni akartam, melly irás
nyilvános hamissága kitetszett volna; ha nekünk a’ vádoló bévallásával,
melly minden dologban leg nagyobb fontossággal bir, élni lehetne. Mert
lehet-e más szabadságot reményleni? bár lehetne akár minőt bizonnyal
Canius szavaival feleltem volna, ki midőn Caius Császár, Germanicusnak
Fia szemire lobbantá, hogy az ellene koholt zendülést tudná; azt felelé:
ha én tudtam, Te nem tudtad volna: a’ melly dolog csak ugyan nem annyira
tompítja érzékeimet, hogy panaszkodnám a’ gonoszok által vétket koholni
az erkölcs ellen; hanem a’ mit reméllettek, hogy véghez vihették, nagyon
csudálom; mert alább valót akarni, talán a’ mi hiányságunk volt; tehetni
pedig az ártatlanság ellen, a’ miket egy gonosz elkövethet, az Isten
előtt egy szörnyeteghez hasonló. Azért talán nem sérelmesen egy valaki
társaidból kérdi? =ha van Isten, mért vannak rosszak, ha nincs mért
vannak jók?= de szabad volt a’ gonosz embereknek, a’ kik a’ jók, sőt még
az egész tanács vérét kérték, és még minket is, midőn a’ jámborokat, és
Tanácsot mentenők, elveszettnek akarni. De valjon megnyerhették-e azt az
Atyáktól? Nem kétlem emlékezel, mert Te igazgatál szóban, és
cselekedetben, jelenlévén; emlékezel mondám midőn Verónában köz
pusztulást a’ telhetetlen vágyó Király a’ Felség sértő vétekről
vádoltatott Albinus tettit az egész Tanácsnak tulajdonítá; én az egész
Tanács ártatlanságát magam veszedelmével védtem. Tudod hogy ezek igazak,
és hogy soha semmi ön érdemmel nem dicsekedtem! fogy t. i. =a’ lelki
esméret becse annyiszor, a’ hányszor magát valaki dicsérvén hir bért
elveszen.= De látod minő eset követte a’ mi ártatlanságunkat, ime a’
valódi erkölcs jutalmáért reánk kent bűn súlját viseljük! volt-e valaha
olly nyilvános vétség megvallása, mellynek olly szigorún egyező biráji
lennének, hogy némellyeket az elméi gyarlóság, vagy állapoti minéműség,
melly minden halandónál kétes meg nem lágyitott volna? mert ha a’ Sz.
Házakat fel gyújtani, a’ Papokat gonoszul meggyilkolni, és minden jóknak
halált szerzeni mondatnánk, még is jelenemben, magam vallása, és tanú
bizonyi utánn büntetett volna a’ Törvény! Most pedig ötvenezer lépésnyi
távolságban védtlen buzgó hajlandóságomért a’ Tanácshoz, számüzve
halálra kárhoztatom. Oh hasonlókat illy vétekről nem lehet megitélni,
melly véteknek méltóságát a’ bűnösök is, kik engem vádlottak szemlélték,
és hogy látván valami gonosz tett által homályosítanák, hazugsággal
mondák az én lelkiesméretemet hivatal óhajtásából Szentség töréssel
fertőztetve. És Te bölcseség, ön magad minden mulandó szerek vágyát a’
mi lelkünk székibül irtottad ki, és a’ te szemeid előtt semmi
Szentségtörésnek nem volt helye; a’ mi füleinket azon Sz. hanggal, és
gondolattal intetted, mit Pythagoras mondott: =Kövessd az Istent.= (12.)
Nem is illett volna a’ leghitványabb lelkek erejében bizni annak, kit Te
ezen méltóságra emeltél, hogy az Istenhez hasonlítottál. Ezen felül
védelmeznek engem minden illy vétek gyanújától az ártatlanság lakja,
barátim társasága, és Symachus Ipam, a’ ki valamint Te szent, úgy ő is
tisztelendő.
De óh illetlenség! azok téged illy nagy bűnben részesnek vélnek, és
ugyan azért a’ gonosz tettben gonoszaknak látszatunk, hogy a’ te
tudományidat tanúltam, és erkölcseid tulajdonaim lettek. Igy nem elég,
hogy tisztességed nekem nem használt, ha csak az én botlásomért még te
is nem rágalmaztatol. Nyomorúságunkat pedig még az is tetézi; hogy mások
véleménye, nem a’ dolgok érdemét, hanem az esetek kimenetit tekintvén,
úgy itél, a’ mint valakit a’ sors ajánl; innét van, hogy a’ =jó vélemény
leg elöször hagyja el a’ szerencsétleneket.= Minők a’ nép hirei, melly
zűrzavar érzeményei, resteljük említeni. Csak egyet mondok: leg nehezebb
a’ mostoha sors terhe, mert a’ melly vétek a’ Szegényre hárítatik, ’s
érte szenved, megérdemeltnek mondják. Én ugyan javaimból kipusztúlt,
hivataltól megfosztatott, jó hírben fertőztetett, jó tettért büntetést
szenvedek! Mintha látnám a’ gonoszság vétkes műhelyén örömmel, és
vigalommal tapsolni, a’ legromlottabbakat új vádok ravaszságával
közeledni, a’ jókat rettegni, és a’ mi siralmas állapotunk félelmitől
leverve lenni: ellenben minden gonoszt új merényre, büntetlenség
végbevitelire pedig jutalom által ébresztetni. Az ártatlanok pedig nem
csak bátorságtól, hanem még védelemtől is megfosztvák; azért méltán
felkiálthatjuk:
O csillagos ég alakítója,
A’ ki örök thronon nyugszol! Te
Sebesen forgattad vihar által
A’ felleget, és rended az égen
Szent; hogy kivilágítva mutassa
Hold szarvait, állva rakonnal most
Szemközt ragyogón, ’s rejtse apródat,
Majd bádgyadt sugarát szarvainak
Naphoz közelébb jutva veszejtse.
Távozva napunk, éjszaki leple
A’ barna sötétnek, beborítja
Az egész földet, el is tünik aztán
A’ hajnali csillag, nap eredtén.
Fák levelét perkelte telünkor,
Napnak utát rövidebbre Te szabtad;
Ha közelget hősége nyarunknak,
Már akkor jól késleted estit.
Mérsékel Te hatalmad üdőt, mert
Hogy mit lerovott, ’s Bóra le perkelt,
Erdő zöldeljen ki tavaszkor,
Szórt magvakat ősszel telekekbe
Érlelteti hősége nyarunknak.
Szent hajdani törvény kötelez még
Mindent, bizonyos rend is öröklik;
Mert mindeneket czélra vezettél.
Korlátlan hej emberi tettet,
Hagyván, nem akarsz rendre szorítni!
Fortuna miért változik annyit?
Ő csalfa marad, büntelen izgat
Ártatlant. =Bün érdeme kínzás!=
A’ gonoszok de magasra felültek,
’S kény kedvek után nyomnak alábbra
Szent főket egészen; kegyelem nincs!
Titkolja magát sűrü homályban
A’ fényes erény, ’s szenvedi jámbor
Más büne súlyát.
Használ nékik az eskü szegés, és
Még álság, rút, csalfa hazugság.
Hát élni midőn vacskos erővel
Lehetett, számtalan ember ijedtén
Vigak, ha Királyok le igázvák!
Oh már nyomorúlt földre tekínts le
Szerzője frigyeknek, Te nagy Isten!
Munkád része, szegény emberek, itt
Sors habjaitul verve hanyatlunk!
Ragadó hullámt szünni parancsold,
’S mint bölcsen eget Te igazgatsz, ugy
Föld népeit is csendre vezessed!

V. §.
A’ bölcseség hallván a’ legigazabb panaszait betegének, azt gyengébb
szerek elfogadására készíti.
Ezeket midőn szünteleni fájdalommal énekelém, a’ bölcseség csendes
tekíntettel; meg nem illetődvén panaszimon, igy szólott: Midőn téged
szomorúan és könyezve látlak, azonnal nyomorúlt, és számüzöttnek
esmérlek. Melly távóli volna száműzetésed nem tudnám, ha szavaidból nem
érteném. Te ugyan távol hazádtól nem űzettél, hanem tévelegsz, vagy ha
véled üzetésed, Te, őn magadat elüzted, mert veled azt senki sem teheti.
Ha emlékezel melly Hazábul eredtél, valóban nem úgy mint hajdan
Athenabéliek sokaságtól kormányoztattak, mert =egy a’ Király egy az Úr,=
a’ ki számos Polgárokban, nem azok elüzetésében örvend: a’ kinek fékivel
tartatni, és törvényinek engedelmeskedni legnagyobb szabadság! Talán nem
is tudod azon legrégibb törvényét, melly által parancsoltatik, hogy
annak nincs joga számüzetni, a’ ki abban magának lakást alapít? mert a’
ki annak árkain, és bástyáin belől van, nincs félelem, hogy legyen
érdeme számüzetni, de mindenki, a’ ki benn lakni nem akar, egyszersmind
megszűn érdemelni. Azért engem nem ezen hely, hanem ön szived indít: Nem
tekéntem én könyvtárod, csontal, és tükrökkel ékesített falaidat, úgy
mint a’ te elmédet; mellyben hajdan én nem könyveket, hanem a’ mi könyv
becsét emeli, azok fogalmait helyhezém. Te ugyan a’ közjó eránt tett
érdemeidet igazán, de a’ műveltek sokaságához képest keveset mondál. A’
szemedre hányt tárgyak igaz, vagy hazug voltáról mindenektől esmérteket
említél. Vádolóid vétkeiről, ravaszságairól jól gondolád röviden
emlékezni, hogy azokat inkább bővebben a’ visga község nyelve hirdesse.
Hatalmasan pirongattad az igaztalan tanács tettit, a’ mi
gyaláztatásunkat fájlaltad, siratván sértegetésit becsületünknek, végső
fájdalmad felhevült a’ sors ellen, és panaszlád igaztalan mértékkel az
érdemeket jutalmaztatni. Legutólszor keserves verseiddel kérted, hogy
valamint az Eget, úgy a’ Földet is már valahára béke kormányozná. De
mivel téged igen sok érzelmi vihar faggat, és még sokfelé igáz a’
fájdalom, harag, bú, valamint most vagy, úgy te hatalmasbb gyógyszereket
elnem fogadhatsz; azért gyengébben bánunk veled, hogy azok, mellyek a’
zavarok béfolyásával keményre dagadtak, szeléd fogással puhulván a’
gyógy szerek ereit hasznosan elfogadhassák.
A’ nap fénye mikor heves
Ráknak futja jelét, ’s halad:
Hát akkor magot a’ ki vet
Szántó földibe hasztalan;
Annak megcsalatik csüre:
Makk lészen kenyered szegény!
Ősszel fák ha pirulnak, úgy
Akkor már ibolát ki lelt?
Vagy télben, mikor éjszaki
Sarktul a’ szelek intenek?
Nem kell zöld venyegén, nyarunk
Nyiltán, vágyni gyümölcsre, ha
Szőllőt szedni kivánsz? tehát
Késő őszre tudod, hagyá
Bacchus munka jutalmait.
Istenség jelelé üdő
Folytát, mindenek ő szavát
Hallgatják, nem is engedi
Sem változni, zavarni sem
Rendét. Hirtelen a’ ki csak
Eltért, ’s hagyta utát vakon,
Boldog nem leszen, elveszett!

VI. §.
Az emberi természetből, és mindeneket bizonyos igazgató Isteni
Gondviselés meg gondolásából készíteték a’ beteg hathatósabb gyógyszer
elfogadására.
Megengeded-e kevés kérdésekkel elméd mivoltát érinteni, és tudakozni,
hogy melly módon gyógyítassál, értenem? Te akaratod szerént, felelék,
kérdezhetsz. Akkor ő mondá: Gondolod-e hogy ezen világ véletlen, és vak
esetek által intéztetik? A’vagy elmei kormányt lenni nem hiszesz? Sőt
inkább, mondám, nem gondolhatom, hogy véletlen esetek által olly
bizonyosan kormányoztassanak; hanem inkább munkáiban a’ teremtő Istent
tudom jelen lenni, ne is legyen olly nap, melly engem ezen érzemény
igazságától elvonna; úgy vagyon, mondá ő: mert imént énekeléd, és csak
az Isteni Gondviselésből kizárt embereket sirattad, mert a’ többiek,
hogy okkal kormányoztatnak, meg sem indultál.
Héj pedig felettébb csudálom, hogy ezen nagy hasznos érzelmekkel
betegedhetel, bizonnyára magasbban kell keresnünk okát, mert valami mást
vélek hijányzani: monddmeg nekem híven, hogy mivel Isten kormányozza a’
világot, ha látod-e azokat is, a’ melly kormányok által igazgatja? én
mondám; oh Asszonyom kérdésed fontosságát sem értem, nem hogy felelni
tudnék. Ime engem semmi sem csalt meg, mert nyilvános, hogy szabad, és
nyílt uton tértek be lelkedbe a’ zavarodás betegségei, monddsza,
emlékezel-e a’ szerek czéljáról? hová igyekezik a’ természet szándéka?
hallám; de a’ bú felettébb tompítja emlékezetemet. Tudod-e ezek
eredetit? igen, mondám: az Istentől. Már hogy lehet az, a’ szerek
eredetit esmérni, és kimenetit nem tudni? hanem ezek a’ zavart elmék
szokási, azon hatósággal, hogy az embert helyéből ugyan kimozdítják; de
egészen ki nem irthatják. Arra is kérlek felelj, ha emlékezel-e, hogy
ember vagy? hogyne emlékezném. ’S mi légyen az ember, megfejtheted-e?
azt kérded ha vallyon tudom-e magamat okos állatnak lenni, és
halandónak? igen, sőt meg is vallom. Akkor ő: még másnak nem esméred-e
magadat? épen nem. Már értem betegséged más, és legnagyobb okát: Te mi
légy elfelejtetted, és azért telljesen mind a’ betegség okát, mind az
egészség helyre állítás módját feltaláltam, mert feledékenységedtől
zavartatol, és fájlalod száműzetésed, és javaid elkobozását; nem tudván
a’ dolgok ki menetit, a’ gonosz embereket, és ravaszokat gazdagoknak, és
szerencséseknek véled. Minő kormány által igazgattassék a’ világ,
elfelejtetted; az esetek változásit minden igazgató nélkül hiszed
történni. Nagy ok ez, nem csak betegségedre, sőt veszedelmedre is; azért
az egészség szerzőnek hála, hogy téged egészen a’ természet elnem
hagyott; legnagyobb örömünkre van remény egészségedhez, midőn hiszed a’
világot nem véletlen esetek által kormányoztatni, hanem inkább az Isteni
októl függni; azért semmit ne rettegj, mert ezen kisded szikrából neked
éltető meleg világlik. Mivel pedig erősb szerek használatára még nincs
itt az üdő, még tudva van az is, hogy az elmék természete az,
valahányszor elhagyják az igazat, hamis véleményt követnek, a’ mellyből
ered a’ zavarok sötétsége, melly az igaz látását meghomályosítja; ezt
gyenge szerekkel képesen fogom széleszteni, hogy elűzvén az érzelmek
sötétségét, az igaz világ fényét megesmérhessed!
Barna homályban
Csillagi égnek
Rejtve, nem adnak
Semmi világot.
Tengeren Auster
Hogyha zavarja
Habjait annak,
Tüköre hajdan
Tiszta napunkhoz
Volta hasonló,
Majd zavarékra
Oszlik el önkényt,
Látni sem enged.
Völgyre lefolyva
A’ magas érből,
Kis patak akkor
Ellene álló
Szikla keményét
Mossa, kivájván.
Már ha kivánsz te
Tiszta világgal
Látni valódit,
És igaz útnak
Járni csapásán?
Hát ne vigadj már,
Meg se ijedjél,
Bú se emésszen,
Csalfa reménnyel:
Kedv szomor annál
Lánczra le kötve
Kit gyötör illyes!

Jegyzések.
Nem véltem feleslegesnek vagy éppen szükségtelennek, némelly ritkábban
előforduló nevek, és dolgok néminemü rövid leirását minden könyv
sarkához ragasztani a’ végből leginkább, hogy a’ tanuló ifjúság ne
kénytelenétessék más könyvekből keresni, mit könnyen itt neki mondhatni,
de az elmei feledékenység is új ingerre talál, midőn némellyek tudását
elvesztvén, kevés szavak után vissza nyeri, a’ közönségeseket, és
mindennapiakat ki hagyván. – A’ hivatkozásokat sem fogja valaki
kárhoztatni, annál inkább, mivel a’ mellett, hogy mulatva
figyelmeztetnek, tanítanak is.
1) Elea város neve alsó Olasz Országban, hol Zeno született, és
tanított, azért Tanítványi Eleai bölcseknek neveztetnek.
2) Academia Athene mellett Görög Országban árnyékos hely, itt tanított
Plato, általában e’ helytől Tanítványi Academicusoknak neveztetnek.
3) Pontus, magyarúl Fekete tengernek mondatik, mivel majd szüntelen
sötét homály, és köd borítja.
4) Corus vagy Caurus éjszak nyugoti szél, leginkább dühösködik Julius
derekán, ezt bizonyítja Ptolomeus csillagász is.
5) Boreas Treicius: azt vélték a’ régiek, hogy Thraciai, most Bálkáni
legmagasbb hegyei közül ha szabadulhat igen viharkodik.
6) Anaxagoras nevezetes bölcs volt a’ természet visgálásában.
7) Socrates Athenai bölcs, kit Cicero felettébb magasztal.
8) Soranus Barcas Néro Császár idejében al-Polgármester (Proconsul) igen
tiszteltetett Ephesusban az ő jó tetteiért, és szelédségéért. Hogy Néro
megölette kedves barátját Rubellius Plautust, Soranus a’ népet Néro
ellen felzendíti, befogatik, és börtönbe sanyartatik, de érette
megmutatván ártatlanságát, leánya esedezett, Juvenalis, és Tacitus
bizonyítják.
9) Canius nevezetes Romai költész.
10) Seneca Néro Császár nevelője, és Mestere, a’ kit még tanácsában
követe, egy erkölcsös Fejedelem volt, de utóbb megvetvén intéseit a’
fajtalan életiben megöleté Testvérjét, Tanítóját, és édes Anyját több
Tanácsbéliekkel együtt; a’ várast fel gyújtatván örömmel nézte a’ lángok
dühét ezt énekelvén:
Haec facies Trojae dum caperetur erat.
11)
Mindig árt az irígy, de ha mérgét szinli kegyesség
– – Fussd, mert kész íjját szívedbe röpinti azomban.
12) Pithagorás egy jeles bölcs volt Görög Országban Számosz Szigetén.


II. Könyv Tartalma.
Elbeszéli szerzőnk, miképpen a’ sors állhatatlan: a’ ki ma boldog,
mindennel bővelkedik; holnap ismét szerencsétlen nyomorúlt, és
szükölködő lehet. A’ mit ma sors ád, holnap elveszi, mivel a’ világon
minden változékony, úgy a’ sors is; egyedül a’ lelki javak mentvék a’
sors csapásitól. A’ lelki boldogságnak ártalmára vannak minden
hivatalok, kincsek ’s t. mellyek inkább nyugtalanítják az embert, hogy
sem boldogítnák. Végre a’ sors mostohasága még hasznos is az embereknek;
mert az igazi barátokat kimutatja, kik veszélyekben is hivek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

I. §.
Az állhatatlan szerencse természetéből kiviláglik a’ szerek silánysága,
mellyeket kedvelteinek nagy rettegésre enged, ne hogy vissza kérje
nagyobb bánatukra azoknak kik tőle nyerték.
Minekutánna egy keveset elcsendesedett, figyelmemet tisztes hallgatással
használván imigy kezde szólani: Ha betegséged állapotát tekéletesen
megesmértem, akkor az elöbbi szerencse érzelme, és vágya fonnyaszt; az
csak előbbi lelki állapotodat, mint magadnak képzeled változtatva, rontá
meg: értem itt a’ sok’ szinü csuda bárson köntösöket, és még a’ többféle
fényeket, mellyekkel, a’ kiket csalni akar, nyájas barátságot gyakorol,
hogy szenvedhetlen fájdalommal szégyenítse, reménytelenül elhagyva:
mellynek ha természetire, erkölcseire, és érdemeire emlékezel; látni
fogod, hogy benne gyönyörüséget nem birtál, sem vesztettél. Úgy vélem
fáradság nélkül könnyü reá emlékeztetni, holott még akkor is férfiúi
szavakkal szoktad megtámadni a’ szerencsét, midőn ő hizelgő jelent, és
titkaimból vett okokkal el is üzted: mivel pedig minden rögtöni változás
valami kedv zavartával történik: úgy lett, hogy Te is egy kevéssé
csöndességed elvesztetted; de üdeje már, hogy végy magadhoz kóstolva
ollyas mit, gyöngét, és kellemest, melly beléd folyván helyt készítsen
erősbb szereknek.
Ide hát édes szónoki kellem, melly csak akkor jár igaz úton, ha
intézetünket követi, és avval házi hangászunk, majd gyengébb majd erősbb
hangon énekel. Oh ember! mi az a’ mi búba, és gyászba ejtett, talán
valami újat, és szokatlant láttál? Ha a’ szerencsét véled változni
arántad, hibázol, ennek szokásai szüntelen, és természeti: sőt szorosan
megtartá állandóságát változékonyságában is: illyen volt midőn
hizelgett, és csalogató hamis boldogsággal megjátszott; látod a’ vak
isten kétes ábrázatát, midőn mások előtt elfedi arczát, reád mosolygott,
ha tetszik, élj szokásaival, és ne panaszkodjál. Ha retteged
hűtelenségét, vessd meg, és távoztassd veszedelmesb álnokságát; ime
valamint most oka nagy szomorúságodnak, úgy kellett volna lenni
csendességednek is, mert elhagyott téged, és hogy elnem hagyna senkit,
lehet-e valaki megnyugodt?
Vagy talán a’ kellemi boldogságot félted, és kedves a’ jeleni szerencse,
melly bizonytalan, és elmenete búval emlékeztet: ha kényszerént nem
lehet vissza tartani, ő futva bajt okoz, futása pedig nem más, mint
leendő veszedelmek előjele! Azt sem lehet tökéletesen látni, mi szemünk
előtt van; a’ dolgok kimenetit okosság itéli: ugyan azon változás sem az
ijesztő eset fenyétését, sem hizelgését kedvelni, nem ajánlja, végre
tehát nyugodt lélekkel szükséges szenvedni mind azt, mi az esetek térén
történik, ha egyszer igáját elváloltad. Ha akarsz annak maradásra, vagy
menetre törvényt szabni, kit uralkodónak önkényt választál, bizonnyára
hűtelen vagy, és nyugtalanság keserítheti sorsodat, mellyet nem
másíthatsz. Ha szeleknek ereszted vitorládat, nem a’hova akarsz, hanem
merre a’ szél vezet, mész. Ha földmives magot vetnél, a’ bő, és sovány
éveket fontolgatnád; szerencse kormányára biztad magadat, engedni kell
asszonyod szokásinak; Te pedig a’ forgó kerék gyors mozgásit akarod fenn
tartani balgatag ember! minden, mi egyszerü, az nem sors.
Midőn ez összve vissza forgat a’ kénye
Szerint kevélyen, ’s elragad hatalmával (1.)
Mindent: imádott nagy királyokat gázol,
Arczát vidámítja megalázottnak, ’s csalja.
Nem hallgat ő bús jajra, könnyet ő nem szán,
Zokogást okozva a’ ravasz nevet kénnyel:
Igy játszik ő, ’s mutatja nagy tehetségét,
Fitogtat ollykor még csudákat, és örvend,
Ha perczben üldözhet, le ver, ’s magasztalhat!

II. §.
Valamint a’ szerek, ugy a’ szerencse természete is állhatatlan.
A’ szerencse szavaival akarok veled beszélni, Te pedig vigyázz! Ember!
ugyan mit panaszkodol mint veszedelmesről minden nap ellenem? Minő
hűségtelenséget követtem el, a’vagy minő jószágodat raboltam? bátran
minden Bíró előtt vádolj jószágod, és méltóságod elkobzásáról, és ha
valamelly ember tulajdona nálunk találtatnék, a’ mit kérsz önkényt
vissza engedem.
Midőn anyád méhéből kivezetett a’ természet, mezítelent, és szükölködőt
vettelek által (2.) tulajdon javaimmal táplálván, mért vagy most
tűrhetlen? hajlandó keggyel neveltelek, minden tulajdonimmal bőséggel,
és fénnyel felruháztalak: most tetszik nekem ezeket vissza vonni, legyen
elég, hogy eddig más javaival éltél. Nincs okod panaszra, mintha magadét
vesztetted volna, miért fohászkodol, holott semmi erőszakot nem tettem
rajtad? a’ javak, méltóságok, ’s több illyesek, tulajdonaim! az asszonyt
megesmérik szolgálói, velem jönnek, velem el is távoznak. Bátran mondom,
ha tulajdonaid voltak, mellyeket hogy elvesztettél panaszlod, bizonnyára
el nem vesztek volna. Vagy talán én egyedül tiltatom magam
tulajdonaitól? ha szabadon tünteti az ég fényes napjait, és ugyan azokat
sötét éjjelekkel váltja? ha az év földszinét majd virággal, majd pedig
gyümölcsel ékesíti, majd ismét hóval, és jéggel fedi, ha a’ tenger majd
fényes tükrivel hizelghet, majd pedig zivatarral, és morgó hullámival
ijeszthet, minket a’ telhetlen emberek vágya kötözhet-e szokásunk ellen
való állandóságba? természetünk folyvást játékot űzni, a’ kereket forgó
körben mozgatjuk, és a’ legalsót legfelsőbbre, és a’ legfelsőt
legalábbra változni örvendünk. Tessék felmenni, de úgy, ha enyelgésünk
kivánja, leszállni ne véld igazságtalanságnak. Vagy talán szokásaimat
nem tudod? nem tudod, hogy Croesus Lydusok Királya, ki előbb rettegtette
Cyrust, csak hamar szánakozásra méltó, tüzre kázhoztatva magas keggyel
mentetett? Nem tudod, hogy Pál szívből siránkozott elfogott Perseus
Király nyomoruságán? (3.) Mit könnyez a’ szomorjáték lármája mást, mint
szerencse által Országok boldogsága fordultát? Nem de, tanúltad, hogy
Jupiter Temploma küszöbén két hordó feküdt, eggyik a’ rosszak, másik a’
jók számára? hátha többet vettél a’ javakból, hátha nem távoztam tőled
egészen? hátha ezen változásom valódi okod jobbakat remélni, csak ne
csüggedj lélekben, és közös Országban helyhezve, tulajdon javaiddal élni
ne ohajtozzál.
A’ hány por szemeket szél zavar, és fövényt
A’ kék pontusi partra,
’S még hány csillagi fönt fénylenek éjtszaka,
Ködtől tiszta egünkön:
Olly sok kincset adott, vissza se húzza azt
A’ sors tőled erővel.
Nem szűnt még is azért emberi nemzetek
Vágyós könnye panasztul!
Ámbár Isten ugyan hallja fohászodat,
S’ bőven nyújtja aranyját;
Méltat tiszteletes szép hivatalra is,
Már mind semmibe vetted!
Sőt elnyelve vagyont, mint ragadó barom
Többet vágyva kivánsz még!
Hol lelsz már zabolát, mellyen az indulat
Hasznos rendre terüljön
Akkor, hogyha javak sok ajánlati
Mellett, szomja növekszik
Gazdagnak? Soha dús nem lehet, a ki fél,
Hívén, hogy nyomorult ő.

III. §.
A’ sors minden ajándékot bizonytalan időre nyújt, mert másképp nem volna
szerencse tulajdona.
Ha a’ sors ezen szavakkal szólna hozzád, mit sem felelhetnél; de ha
vannak okaid a’ sorsot vádolni, monddsza, van idő szólani. Mire én e’kép
felelék: Ezek ugyan ékesek, Szónoki, és hangászi mézzel elegyítve, de
csak mig hangzanak addig gyönyörködtetnek. A’ nyomorultak fájdalmai
tartósabbak; mert szünvén ezen édes szavak, a’ belső szomor terhesül.
Igaz úgymond ő: mert ezek nem betegség gyógyszerei, mivel a’ tartós
fájdalom másokat kiván, azért mellyek belseidbe hassanak, jó üdején
alkalmazom, mindazonáltal nyomorúltnak ne véld magadat; vagy talán
boldogságodnak voltát, és mennyiségét elfelejtetted? ha azt elhallgatom
is, hogy szüléidtől megfosztatván, méltóságos Férfiak gondjai
ápolgattak, és a’ Várasi Főnökök rokonságába avattak, mi legdrágább
atyafiság neme, mert előbb kedveltettél, mint rokon lettél. Ki ne
hirdetett volna leg boldogabbnak olly méltóságos Ipával, szemérmetes
asszonnyal, és Férfi gyermekek nemzésivel? Elhallgatom (mert illendő a’
közönségeseket mellőzni) hogy a’ melly méltóság véneknek megtagadtatott,
téged mint fiatalt boldogságod halmozására ékesített, és ha a’ mulandó
szerek gyümölcsei valami boldogságot okoznak, lehet-e az, hogy legtöbb
nyomorúság terhei is elhomályosíthatnák azon fény emlékezetit, midőn két
fiadat Polgármesteri kocsikon házadtól pompásan vonatni láttad. (4.)
Ugyan azokkal Te fejedelmi széken ülve, a’ dicső Királyt hirdetvén,
elméd, és ékes szólásod magasztalását nyerted; midőn a’ színkörben két
Polgármester közt a’ körül álló nép tömeg várakozását győzedelmi
adakozással kielégítetted. Szóltál, vélem, a’ sorsnak midőn hozzád
simult, és Téged, mint drága kincsét ápolgatott, azon ajándékot nyerted
tőle, mellyet másnak nem kölcsönözött: akarsz-e tehát vele számot vetni?
most először teként reád írigy szemmel! ha számát, módját az örömeknek,
és nyomorúságoknak tekénted, még akkor sem tagadhatod boldogságodat; ha
szerencsétlennek azért véled magadat, hogy azok, mellyek örvendeztettek,
elmúltanak; nincs okod magadat boldogtalannak vélni, mivel szinte ezen
keserítők is elmúlnak. (5.) Vagy talán ezen élet színtérére, csak
hirtelen, ’s mint idegen léptél? a’vagy mulandókban állhatatosságot
vélsz, midőn magát az embert is egy repke óra megöli? Mert ámbár kétes
az esetek bizonnya, még is az élet végső napja állandó az esetekben,
tehát mit vélsz, te halva fogod-e elhagyni, vagy ő futva téged?
Hogyha a’ nap hajnal után piroslik
Terjesztvén sugarit vigan
Akkor a’ szép Csillagok arcza eltünt,
Mert naplángjai elfödik.
A’ midőn kertben kikelet melegje
Érlel, rózsa virág pirul.
Fújjon Auster durva szelekkel, akkor (6.)
Elhull éke virágnak is.
Tükre tengernek ha világít ollykor,
A Nyugván habjai síkjain,
Majd megint bőszült Aquilo zavarja,
’S nől hulláma halomra is.
Ritka, tartós képe világnak itten,
Mert lám változik annyiszor!
Most te bízzál sors adományiban, de
Higyj még repke vagyonnak is!
Tudjuk azt, hogy rég örökös parancs az:
Szünjék lenni mi volt, ’s mulik!

IV. §.
A’ bölcseség vigasztalja a’ beteget, hogy lelki javai megvannak, mellyek
egyedül szerezhetnek valóságos boldogságot.
Ezekre én felelém: igazat mondál minden erkölcs dajkája, nem is
kédkedhetem boldogságom leg gyorsabb folyásáról, mit meggondolván
leginkább epeszt. Mert minden balesetben az legszerencsétlenebb, ki
boldog volt: de te, úgy mond ő; hogy a’ hamis itélet büntetésit
szenveded, azt külső javaknak nem tulajdoníthatod; ha véletlen szerencse
neve gyötör, melly sok, és nagy javakkal bővelkedjél, velem számláld
meg.
Mert ha azt birod, mi minden boldogságnál nagyobb, az Isten séretlenül
és hijány nélkül megtartotta: lehet-e így jobbakat birván, a’
szerencsétlenségről panaszkodni? ime fris egészségben van Simachus Ipad
(7.) a’ halandók drága éke, kit életed bérével sem restelnél megváltani;
az egész ember bölcseség, és erény tulajdonival bátor, egyedül csak
sérelmeidet siratja. Él feleséged okosság tisztességével, és szemérem
becsivel tündöklő; szóval hogy minden szép tulajdonait röviden
elmondjam, Atyjához hasonló, él mondám, és útálva életét, csak érted él:
hogy távol léte boldogságidat csonkítja, elhiszem; mert óhajtva téged
könnyekkel, ’s fájdalmakkal hervad. Szóljak-e Fiaidról? kiknek elméji,
gyermek korban is apósi, és atyja szerínt kitűntek. Mivel pedig legfőbb
gondja embereknek az élet fentartása; oh úgy bizonnyára, ha javaidat
esméred, boldog vagy; midőn azt birod, nem tagadhatván senki, mi az
életnél kedvesebb; azért törüld le könyeidet: még mindeneket nem gyülöl
a’ szerencse, téged sem fenyeget nagy zivatar, mert állandón fentart
horgonyod, melly sem a’ jeleni vigasztalást, sem a’ jövendő üdő reményit
távozni nem engedi, és tartsanak is kivánom, azok által, bár mint
legyenek dolgaid, menekedhetünk.
Mennyit vesztettem becsületemből, ime látod! És ő: azok megszerzésin is
törekedtünk, ha nem tünődöl sorsodon. De nem türhetem gyönyöreidet,
boldogságodról olly keservesen, és szorongatva panaszkodván, mintha
boldogságod csorbulna. Ki lehet olly nyugodtan boldog, hogy állapotjának
csak valamelly részivel is ne küzködjék? =Bajos szer a’ mulandó javak