A' bölcseség vigasztalásai - 6

emberekben természetes? korántsem. A’ járásra természetes kötelességök
van a’ lábaknak; ezt sem tagadom; ha tehát valaki lábakkal birván
járhat, egy másiknak ezen természetes lábhatósága nincsen, és kezeivel
ügyekezvén, járni akarjon, ezek közt mellyiket véled tehetősebbnek?
folytassd tovább a’ többit: kétség kivül erősb az, ki természet szerént
birja magát, annál, a’ ki nem birhatja. De a’ leg főbb jót, melly a’
gonoszok, és jámborok előtt áll, a’ jámborok természetes erkölcsi
akaratból kivánják, a’ gonoszok pedig, különféle vágyból, melly nem
természetes kötelesség, iparkodnak elnyerni. Vagy te másképp véled? épen
nem; mert a’ következmény világos. Ezek engedtéből nyilvános, hogy a’
jámborok hatalmasak, a’ gonoszok erőtlenek, és gyávák. Igazán fejted
mondá: és az, a’ mint az Orvosok, reménylik, jele a’ felébredt
természetnek, de mivel téged a’ felébredt érzelemre igen késznek látlak,
több okokat hordok elő. Lássad mennyire tünik ki a’ megromlott emberek
erőtlensége, a’ kik oda sem érhetnek, a’ hova őket a’ temészetes szándék
nem csak vezeti, sőt kényteti. Hát ha ezen nagy, és legyőzetlen
természetes segédtől elhagyatnak?
Szemléld csak, mennyire foglai gonosz emberek a’ tehetetlenségnek: mert
nem silány és tréfa ajándékot kérnek, mellyet nem csak el nem érhetnek,
és meg nem nyerhetnek; hanem még a’ szerek mindenséginél, és tetejénél
elcsökkennek: sőt még ott sem foganatos a’ szegények munkája, hogy éjjel
nappal dolgoznak, a’ midőn a’ jámborok ereje jeleskedik, és kitünik;
valamint azt, a’ ki lábán járván azon helyig eljutna, mellyen túl járni
nem lehet, a’ járásban leghatalmasbbnak vallod; úgy azt, a’ ki a’
kivánatoknak még a’ végit is, mellyen túl nincs mit vágyni, elérte;
legtehetősbnek kell esmérned: a’ mellyből kitetszik, hogy a’ gonoszok
minden erőből kimúltak; mert elhagyván az erkölcsöt, miért ragaszkodnak
a’ vétekhez, talán a’ javakról való tudatlanságból? de mi lehet
erőtlenebb a’ tudatlanság vakságánál? vagy esmérik a’ következendőket?
esmérik, de a’ gonosz kivánság őket vissza taszította, mert a’
mértékletlenség azokat gyarlókká teszi, a’ kik vétek ellen nem állnak;
vagy tudva, ’s kész akartva a’ jót elhagyják, és a’ vétekre kanyarúlnak?
úgy illy móddal nem csak meg szünnek hatalmasok lenni; de még létezni
is; mert kik a’ mindenek közönséges czéljától el távoznak, hasonlóképen
létezni meg szünnek. Az talán csudálatosnak látszik, hogy a’ gonoszokat,
kik többen vannak, nem létezni mondjuk, de úgy van a’ dolog: mert a’ kik
gonoszok, hogy rosszak, nem tagadom; de hogy azok igazán, és kivétel
nélkül rosszak, azt tagadom: valamint a’ holt testet holt embernek
mondod, egyszerüen pedig embernek nevezni nem lehet; úgy a’ gonoszokat
rosszaknak ugyan mondhatom, de egészen nem vallhatom: ollyas minek van
léte, a’ mi rendét fen tartja, és őrzi természetét; a’ mi pedig azt
elhagyja, a’ természetiben való lételtől is távozik.
De tehetnek mondod a’ rosszak is, én sem tagadom, de ezen tehetségük nem
az erőtől, hanem a’ gyáva erőtlenségtől ered, tehetnek rosszat, mellyet
nem tehetnének, hogy ha a’ javak tehetőségében maradtak volna, a’ melly
tehetőség nyiltan kimutatja, hogy mit sem tehetnek: mert valamint előbb
értettük, hogy a’ rossz semmi, midőn csak rosszat tehetnek a’ gonoszok,
mit sem tehetnek. Világos. És minő ereje legyen a’ hatalomnak,
megmutattuk, hogy semmit egyebet a’ jónál nem tehet. Ugy vagyon mondám:
de rosszat nem tehet? nem. Van tehát valaki, a’ ki az embereket véli
mindent tehetni? ha csak valaki nem bolond: senki. De az emberek
tehetnek rosszat? Vajha nem tehetnének! Midőn tehát a’ leg főbb jóval
birók tehetnek mindeneket, ellenben nem tehetnek a’ rosszal birók:
nyilvános, hogy a’ kik rosszat tehetnek, kevesebbé hatalmasok.
Már meg mutattuk, hogy minden hatalmat a’ kivánandók közé kell
számítani, és minden kivánandók, a’ javakhoz mint egy a’ természet
tekélyéhez tartoznak; de a’ rosz tehetőség a’ javakhoz nem tartozik,
azért kivánni sem kell, pedig minden tehetőség kivánatos: kitetszik
tehát, hogy a’ rossz tehetőség nem is hatalom. Mind ezekből világos,
hogy a’ jámborok tehetősége hatalom, a’ rosszaké pedig kétség kivül
erőtlenség! Csak ugyan igaz Pláto bölcs mondása: =Egyedül a’ bölcsek
tehetik a’ mit ohajtanak, a’ gonoszok pedig gyakorolhatják a’ mi
tetszik, de a’ mit ohajtanak nem telesíthetik.= Mivelnek mindeneket,
midőn azok által, mikben gyönyörködnek, azt a’ javat, mellyet ohajtanak,
megnyerni vélik, de meg nem nyerhetik, mivel gonoszság a’ boldogsághoz
nem férhet.
A’ Királyokat ha látod
Fényes székre fel ülni.
Szép vörös bársony ruhában;
Gyászos fegyverek őrzik!
Haragos arczal ők fenyétnek,
De dühöng a’ szivök egyre.
Vondle a’ hiú kevélység
Tisztelt köntösit; akkor
Látni majd fogod, miként ők
Magok őn rabjai lettek.
Egy felöl faggatja őket
Bujaság mérge erősen,
Más felöl kinozza habzó
Harag, és gyötri hatalma,
Bú epeszti majd fogolkényt
A’vagy csalfa reménység!
Hát midőn látod, hogy egy főt
Kinzanak ösztöni holtig,
’S nem teheti, mit ő kiván; úgy,
Szolgál terhes uraknak!

III. §.
A’ jámborok az ő jóságokban jutalmaztatnak, a’ gonoszok ellenben az ő
rosszaságok által büntetődnek.
Látod-e hogy sárban tanyáznak a’ vétkek, és ragyogó fénnyel tündökölnek
az erények? a’ miből ki tetszik, hogy soha meg nem szünik a’ jámborok
jutalma, sem a’ gonoszok büntetése. A’ dolgok, mellyek műveltetnek,
azért műveltetnek, a’ mi a’ jutalmok p. o. kik a’ pályán futnak, azért
futnak mivel előttök hever az érdem díja, t. i. a’ koszorú. De
boldogságnak azt neveztük, a’ miért mindeneket cselekszünk; tehát az
emberi cselekedetnek maga a’ jó az ő közönséges feltett jutalma; már
pedig a’ jóságot a’ jámboroktól el nem lehet választani; mert azt
jámbornak nem lehet nevezni, a’ ki jósággal szükölködik; azért a’ jámbor
életet szüntelen jutalom követi; dühösködjenek bár akár mint a’
gonoszok, a’ bölcs koszorúja nem hervad, el nem húll; mert a’ jámbor
lelkek tulajdon ékit idegen gonoszság le nem szakítja. Ha külről
nyerttel vigadna, elvethetné más is, de az is, a’ ki adá. Midőn pedig a’
tulajdon jámborság adja, akkor fog szükölködni érdem jutalommal, midőn
meg szünt jámbor lenni.
Végre mivel minden jutalom azért kivántatik, mert jónak hisszük, ki
itélheti javak birtokosát jutalommal szükölködni? de minő jutalommal?
mindenek közt leg szebb, ’s leg nagyobbal: emlékezzél csak azon
jegyzésről, mellyet mint főbbet elődbe adtam, és így okoskodjál: Midőn
a’ jó maga a’ boldogság, a’ jámborok azonnal, mivel jók, egyszersmind
boldogok is; de a’ kik boldogok, Isteneknek kell lenniek. A’ jámborok
jutalma az, a’ mit semmi nap el nem koptat, ’s el nem törülhet, senki
hatalma nem fogyaszthat, semmi gonoszság nem homályosíthat, hogy Istenek
lehessenek. A’ mellyek igy lévén, a’ bölcs nem kétkedhetik a’ gonoszok
elválhatlan büntetésiről: mert hogy a’ jó és rossz, büntetés és jutalom,
ellenkezők, és tekéntettel különöznek, a’ mellyeket a’ jó jutalmára
látunk történni; ugyan a’ rosszak részéről ellenkező történjék,
szükséges.
Valamint tehát a’ jámboroknak jámborság jutalmuk; úgy a’ gonoszoknak
gonoszság büntető kínzásuk. Már most a’ ki büntetéssel kinoztatik, hogy
gonoszul kinzatik, nem kétkedhetel. Ha ők tulajdon sorsukat akarják
vizsgálni, vélhetik-e magokat kinzatlanoknak lenni, a’ kiket minden
gonoszok leg nagyobb rosszal nem csak gyötörnek, de fölöttébb, és
egészen kinoznak? lássad most a’ jók ellenző részén a’ gonoszakat minő
büntetés követi, minden a’ mi lesz, egynek kell lenni, és hogy az a’
jóság maga, már előbb tanultad, mellyből következik: hogy mind az, a’ mi
van, jó is: ezen móddal minden a’ mi a’ jótul távozik, meg szünik
létezni; a’ mi által az történik, hogy a’ gonoszok meg szünnek lenni a’
mik voltak: hogy emberek voltak, az emberi test külseje mutatja, azért
rosszá lévén, az emberi természetet is elvesztették. Mivel pedig az
embert, az emberségen felül csak a’ jámborság emelheti, szükséges, hogy
a’ kiket az emberség állapotjáról levetett a’ gonoszság, azokat az ember
érdemiről is letaszítsa: igy következik, hogy a’ kiket látsz
gonoszsággal elváltozva, embernek nem vélheted: fösvénységtől buzog az
idegen javak erőszakos elrablója? hasonló a’ farkashoz: vad és nyugtalan
nyelvét perlekedéssel gyakorolja? kutyához hasonlítsd: leselkedő titkos
ravaszsággal örvend? rókákkal mérkőzik: haragból mértékletlen ordít?
oroszlány természetét viseli; rettegő, félénk, a’ mitől nem kellene
ijedni? szarvasokhoz hasonló: mint kába és tunya lankad? szamár módra
él; könnyelmű ’s állhatatlanúl gondjait változtatja? nem különöz a’
madaraktól: ocsmány, és tisztátlan bujaságba merült? a’ mocskos disznó
gyönyörei fogla. Úgy van, ki a’ jámborságot elhagyva meg szünik ember
lenni, midőn az Istenes állapotra ált nem mehet, barommá változik.
Hős vezér mene tengeri (1.)
Talpakon, vele harczosi:
Szél repíti szigetre, hol
Nap leánya uralkodott,
Szép ugyan, de ravasz szívü.
Circe, új jövevényeit
Megcsalá poharával úgy,
Hogyha vándor ivott, hamar
Sok felé, füvek által ő
Változott; lőn ez erdei,
Az pedig Lybiának, a’
Harsogó fene állata. (2.)
E’ megint ihok ellene,
Mert ha sirni akar, süvölt.
Indiának az ott, vada
Jár szeléden az udvaron.
Bár, ha Mercurius baját
Látta, ’s meg könyörült szive,
Hős Vezér csetin, ’s mirigy
Által ölte veszély okát:
Már előre legényei
Átkozott italát ivák;
’S falnak a’ kenyerök helyett
Makkot, emse gyanánt, kiki
Csak röfög, rekedett szava,
Teste változa, ’s mindene.
Lelke egy maga él, de csak
Korcsban, azt nyögi, szenvedi.
Ó csekély hatalom! ha a’
Testet öszve csúfitod is
A’ sok étel itallal, ám
Lelkinek baja nem lehet;
Benn az élet erő szesze
Rejtve, azt födi védelem.
Már ha indulatán szived
Győzni nem tanul, akkor a’
Mérge annak erősbb, de kül
Testnek ártani nem fog az,
Sérti, ’s marja, de lelkedet:

IV. §.
Mivel a’ gonoszok akarva tehetnek rosszat, nyomorultak, és ez az ő
büntetésök.
Ezek után én azt felelém: megvallom igazán, hogy ámbár az emberi test
külseit viselik a’ gonoszok, még is barmokká változnak a’ lelki
minémüség szerént. De a’ kiknek iszonyú, és gonosz elméjek a’ jámborok
veszedelmire dühösködik, azt akarnám hogy ne tehetnék. Nem is szabad,
mondá: a’ mit annak helyén megfogok mutatni: ha ugyan azt is, a’ mivel
szabadoknak láttatnak elvonjuk tőlük, nagy részén enyhül a’ gonosz
emberek büntetése.
És lám a’ mi talán némellyek előtt hihetlen, boldogtalanabbak a’
gonoszok természet szerént, ha kivánságukat telesíthetik, mintha nem
telesíthetnék; mert ha nyomorúság gonoszat kivánni, tehetni
nyomorúságosabb, mi nélkül a’ szegény akarat tehetsége lankadna.
Minekutánna kinek kinek meg van a’ gyengesége, hármas bajjal ingattatnak
azok, kiket látsz gonoszat akarni, tehetni, és végbe vinni.
Meg engedem ugyan, de inkább kivánnám, hogy mentül előbb ezen
szerencsétlenségtől meg menekedjenek: menekednek előbb, hogy sem te
talán akarnád, vagy ők véljék magokat meg mentve; nincs is semmi az
emberi élet szűk határi köztt olly késő, a’ mit a’ halhatatlan léleknek
soká kellene várni, a’ kinek nagy reménye, és magas tetteknek gépelye
rögtöni, és reménytelen véggel gyakran elromlik; a’ mi a’ gonoszok
hasznára van, mert ha a’ gonoszság nyomorultá teszi őket, bizonyosan
nyomorultabb a’ ki tovább gonosz; azokat pedig valóban leg
szerencsétlenebbnek itélném, ha az ő rosszaságokat leg alább az utolsó
halál be nem végezné: mert ha igazat mondottunk a’ rosszaság
szerencsétlenségéről, végtelen a’ nyomorúság, melly örökös.
Ezekre én azt felelém: csuda ugyan, és nehéz megengedni, de az
előbbiekhez hogy igen illendő, megesmérem. Jól véled mondá, de a’ ki a’
következtetést vonakodva fogadja, illendő, hogy meg mutassa, ha mi hamis
mondatott, vagy, hogy a’ következtetés nem foly az előbb mondottakból:
mert helyben hagyván az előzményeket, nincs is semmi oka helytelennek
vélni a’ következtetést. A’ mit most mondandok nem kevésbé csudálatos;
de a’ felvett okokból származik. Mi légyen, azt kérdém: boldogabbak,
mondá, a’ gonoszok kinokat szenvedve, mintha őket az igazság semmi
büntetéssel sem fenyítené; nem igyekszem én most arra emlékeztetni
mindenek elméjét, hogy a’ rosszaság meg javúl büntetés által, és kiki a’
kinzás ijesztése által igaz utra térítetik, a’ többinek pedig példáúl
szolgál, hogy a’ büntetést kerüljék; hanem más módon azokat
boldogtalanabbaknak lenni, ha büntetlenek, ámbár semmi tekéntet sincs a’
jobbulásra, vagy a’ példa adásra. Lehet-e más mód ezenkivül? ő felele:
nemde meg eggyeztünk, hogy a’ jók szerencsések, a’ gonoszok nyomorultak?
ugy van mondám: ha tehát valaki nyomorúsága, valamelly jó által enyhül,
nemde boldogabb annál, kinek minden vigasztalás nélkül nyomorúlt a’
sorsa? úgy látszik. Hátha ugyan azon nyomorúlt, ki minden jóval
szükölködik, még azon felül hogy nyomorúlt, más kinnal is sanyartatik,
nemde szerencsétlenebb annál, kinek nyomorúsága valami jóval enyhül?
Miért nem? mondám: Van tehát a’ gonoszoknak enyhülésök, midőn bünhödnek
a’ jó által, t. i. a’ büntetés által, melly az igazság rendén jó: ugyan
azokat, midőn kinzástól mentvék, valami más rossz követi, a’
büntetlenség, mellyet az igaztalanság érdemihez rosznak vallhatsz: nem
tagadhatom.
Sokkal tehát szerencsétlenebbek a’ gonoszok, igaztalan büntetlenséggel
jutalmazva, mint igaz bosszúállással büntetve: hogy a’ gonoszok
büntetése igazság, és büntetlensége igaztalanság, nyilvános. Ki
tagadhatja ezt? de azt sem tagadhatja senki, hogy a’ jó az, a’ mi
igazságos, ellenben pedig az rossz, a’ mi igaztalanság. Akkor én
felelém: ezek ugyan a’ felebbiekből következnek, de kérlek téged, nem
fognak-e a’ lelkek a’ test halála után büntettetni? sőt nagy
büntetéssel, mert azt vélem, hogy némellyek a’ büntetés keserüségével,
mások ismét a’ tisztulás kegyelmével fognak gyakoroltatni, de ezekről
most nincs szándékom szólani.
Eddig azt tettük, hogy a’ melly rosszak hatalma néked legméltatlanabbnak
látszott, most semminek esmérjed, és a’ kikről panaszolkodál, hogy
büntetlenek, lássad a’ gonoszságokat soha sem maradni kinzás nélkül; a’
szabadságot, mellyet ohajtál hamar végződni, nem tanúltad hosszúnak
lenni, és szerencsétlenebb lenne ha tartósabb, legszerencsétlenebb
pedig, ha örökös leendene. Ezek után nyomorúltabbak a’ gonoszok
igaztalan büntetlenségben maradva, mint igaz bosszúállással büntetve.
Ezen érzeményből önkényt foly, hogy akkor keményebb kinzással
faggattatnak, ha büntetlenül maradnak.
Ezekre azt jegyzém meg: hogy ha a’ te okaidat tekéntem, semmit igazabbat
nem mondhatni, de ha az emberek itéletére térek, ki az a’ ki ezeket nem
csak ne higyje, hanem hallani sem akarná? Ugy van, szóla: nem akarják
setétséghez szokott szemeiket, által tetsző fényes igazság világára
emelni; hasonlók a’ madarakhoz, mellyek szemeit az éj világosítja, nap
pedig homályosítja: mert midőn nem a’ szerek rendit, hanem tulajdon
hajlandóságaikat tekíntik, vagy a’ szabadságot, vagy pedig a’ gonoszság
büntetlenségét vélik szerencsének.
Már most lássad mit végzett az örök igazság. Ha jókhoz szoktatod
elmédet, nincs szükség jutalmazó biróra, te ön magadat a’ legjelesebbek
közé emelted; ha a’ gonoszokhoz tértél, külről ne keress bosszúállót, te
ön magadat a’ legalább valók közé alacsonyítottad, mintha váltva az
útálatos földet, és ragyogó eget tekéntvén mindenek külről megszűnve,
egy tekéntettel majd ganéj, majd csillagok közt látszatol lenni: de
ezeket a’ köznép nem tekénti! Mit itélsz? azokhoz álljunk-e, kiket a’
barmokhoz hasonlóknak esmértünk? Hát ha valaki elvesztvén szeme világát,
elfeledné, hogy valaha látott, ’s azt vélné, hogy az emberi tekélhez ő
benne semmi sem kivántatik, vallyon ezt látván vaknak itélhetjük-e? mert
abban sem egyeznek meg, mi szinte erős okokon állapik, hogy
szerencsétlenebbek azok, kik sérelmet okoznak, mint kik azt szenvedik.
Igen akarnám hallani az okokat is, mondám. Erre ő: Tagadhatod-e, hogy
minden gonosz méltó a’ kinzásra? nem. Pedig a’ gonoszok sokfélekép
szerencsétlenek, a’ kik tehát büntetésre érdemesek, hiszed-e azokat
nyomorultaknak? illendő, mondám. Hát ha biró volnál, kit itélnél
büntetésre? azt-e ki a’ sérelmet okozta, vagy a’ ki szenvedte? nincs
kétség benne, hogy a’ ki szenvedte, annak tennék eleget a’ cselekvő
kínzásával. Tehát előtted nyomorultabb a’ sérelmező, mint a’ szenvedő?
Igen, következik. Ezen tehát, és más erős talpon alapult okokból
kitetszik, hogy a’ rosszaság tulajdon természete által nyomorultakká
teszi a’ sérelmezőket inkább, mint a’ szenvedőket. De most máskép
tesznek az Ügyészek, kik azokért, a’ kik valami keserves sérelmet
szenvednek, a’ bírák könyörületességét akarják ébreszteni, holott azokon
kellene szánakozni, kik azt szerzették, kiket nem a’ haragos
bosszúállók; hanem inkább a’ sajnálkozó, és könyörülő vádlók által
szükséges volt az itéletre vezettetni, valamint a’ betegeket az
orvoshoz, hogy a’ bűn nyavalája kinzással kiüzettessék, melly tettel a’
védelmezők buzgósága, vagy egészen meghűlne, vagy ha az embereknek
használni kiván, vádoló szokássá válnék. Magok a’ gonoszok is, ha egy
kis résen az erkölcsöt magára hagyva, és a’ vétkek fertelmességét,
büntetések szenvedésével megtisztítatni láthatnák, a’ jámborság vissza
nyerhetésével ezeket kinzásnak sem mondanák, sőt a’ védők közben járását
megútálván, magokat egészen a’ vádolók, és bíráknak át adnák, igy
történik, hogy a’ bölcsekben semmi gyülölség nincs, nem is maradhat;
mert a’ jámborokat csak legbolondabb gyülölheti; a’ gonoszokat pedig
nincs ok gyülölni, mivel valamint a’ test nyavalája, ugy a’ gonoszság is
mint egy betegsége a’ léleknek. Ha testi betegeket méltatlanság
gyűlölni, hanem sajnálkozni kell rajtok, annál inkább nem kell üldözni,
hanem könyörülni kell azokon, a’ kiknek esze minden bágyadtságnál
erősebb gonoszságtól nyugtalanítatik.
Mit használ zavarodni indulattal,
És sürgetni halált ön maga karjaival!
Mert rögtön közelít, ’s jelen van önkényt,
Ő nem szokta magát tartani vissza soha.
Héj! most a’ kiket a’ kigyó, tigrissel,
S’ medve, oroszlán mar, társra fenik vasokat!
Mert már nem csak erény, de a’ szokás is
Titeket elkülönöz, ’s tábori zajra idéz,
’S egymásnak nyilakat szivekbe vertek?
Ez nem igaz, sem elég ok, vadon ontani vért.
Már kölcsönt ha akarsz ma vissza adni?
Jámborokat kedvelj, és könyörülj gonoszon.

V. §.
Mért engedi az Isteni gondviselés a’ jámborokat nyomorogni, a’
gonoszokat pedig boldogulni?
Itt látom már most minő szerencse, vagy nyomorúság legyen a’ jámborok,
és gonoszok érdemében alapitva, de ugyan ebben a’ község szerencséjében,
érzek egy kevés jót is, rosszat is; mert senki a’ bölcsek közül
számüzött, szükölködő, és meg gyalázott nem akar inkább lenni, mint
javakkal birtokos, becsülettel tisztelendő, hatalommal erős, és a’ maga
városában maradva virágzó, azért jelesebben, biztosabban is viseltetik
a’ bölcseség hivatala; mert a’ boldogság az igazgatókkal kapcsolatba
lévő népekre illy formán által foly, mivel a’ börtön, bilincs, és a’
többi kinzási büntetések, csak a’ veszedelmes polgárokat érdeklik, és
azok számára rendeltettek. Mért használtatnak tehát megfordítva, hogy a’
gonoszság érdemei a’ jámborokat terhelik, a’ jámborság jutalmát pedig a’
gonoszok ragadják? Nagyon csudálom ezt, ’s ezen zűrzavar okát tőled
kivánom bővebben hallani: mert nem álmélkodnám annyira, ha elhinném,
hogy történet szerént való esetekből támadna; most pedig bámulásomat az
Igazgató Isten szaporítja, midőn gyakor a’ jóknak vigalmat, a’
rosszaknak pedig szomort, ellenben ismét a’ jámboroknak terheset, a’
gonoszoknak pedig örvendetest enged; ha csak az ok kinem tetszik, mi ez,
hanem hogy véletlen eset? nem is csuda, felelé, ha ki rend okát nem
tudván, valami zűrzavart állít, de te ambár ezen nagy rendelkezés okait
nem tudod, még is mivel jó igazgató kormányozza a’ világot, igazán és
rendszeresen történni mindeneket ne kételkedjél.
A’ ki éjszaknak csillagit akkor
Nem tudja, fenső sarkra ha értek,
Tünni, ’s mért késik lusta Bootes (3.)
Tengerbe fényét mártani estkor,
Hogy korán ismég lángja sugárzon:
Rendit csudálni fogja az égnek.
Hát ha még eltünt a’ szine holdnak
Töltin, setét föld közbe szorultán
’S elfödött tündér csillagok ezre
Majd villog akkor, rögtöni tűzzel:
Rémülést gerjeszt köz hiba benne,
’S bágyaszt unalmas: monda: sok ajkot.
Senki sem gondolt Core szeleddel,
Hullámot a’ hogy partra taszítál;
Még havak bővin sem, ha meleggel
Forró napfénykor látta oszolni:
Mert okát könnyű tudni ezeknek,
Ah! ott azoknak titka ijeszt még.
Mind azont, mellyet ritka üdő szült
Csudálja röpkén változatos pór
Nép. De ritkuljon sürü hibája,
Majd nem csudál ő semmit azontúl.

VI. §.
Az Isteni gondviselés, és esetek természetét fejtvén mutatja, miként a’
jámborokkal, és gonoszokkal érdemek szerént történnek mindenek.
Ugy vagyon szólék, de midőn hivatalod a’ szerek titkos okait fejteni, és
a’ homályba borúlt okokat kivilágosítani; kérlek, hogy itt fejezd ki, és
mivel ezen csuda zavart leginkább engemet, beszéld el. Akkor ő keveset
mosolygva mondá: a’ leg nehezebb szer esméretit kérdezed, mi
kimeríthetetlen! mert ez olly anyag, hogy egy kétség oszlattal,
számtalanul mások Hydra fejeként támodnak: nem találtatik mód, ha csak
valaki leg élénkebb eszének tüzével nem zabolázza; mert ebben a’
gondviselés egyszerüségéről, a’ véletlenség rendéről, a’ rögtöni
esetekről, Isten megesméréséről, az örök végzésről, és az akarat
szabadságáról van szó: mellyek milly terhesek legyenek, magad
fontolhatod: de mivel ezeket is esmérni, gyógyszerednek egy része, ambár
keskeny határ üdőközt, még is egy keveset iparkodunk fejteni; ha téged
versek éneke gyönyörrel mulat, ezt a’ vigalmat egy kevéssé hallaszd el,
mig az öszve foglalt okokat elbeszélem: A’ mint tetszik. Most mint egy
előtől kezdve igy szólott:
Minden állat származása, és a’ változó természetek haladása, és mi csak
valamelly módon mozdul, okait, rendeit, és külsejét az Isteni elme
állhatatosságából nyeri: ez az ő egyszerűségi várában helyezve, a’
szerek folyamatjában sokféle módot alapított, mellyet midőn az Istenes
értelem tisztaságában tekéntesz, Gondviselésnek neveztetik: midőn pedig
azokat érdekli, a’ miket mozgat, és rendel, esetnek neveztetett a’
hajdaniaktól: mellyek hogy különzők, könnyen ki tetszik, ha valaki mind
a’ kettő erejét eszével figyelmezi.
Mert a’ gondviselés az az istenes ész a’ leg főbb Fejedelemben helyezve,
melly mindeneket igazgat; az eset pedig a’ mozgó szerekben helyezett
rendelés, melly által a’ gondviselés mindeneket, az ő rendjeik által
öszve kapcsol.
A’ Gondviselés mindeneket, ámbár különzők, és végtelenek, öszve foglal;
az eset pedig egyenként mozgásra osztja, mellyek helyekre, üdőkre, és
formákra osztvák. Hogy ezen üdőszaki rend fejlése, az istenes elmében
egyesítve tekéntetvén gondviselés legyen, és azon egyesítés elosztva,
üdőkre rendelve, esetnek neveztetik, bizonyos; mellyek ambár különzők,
még is egyik a’ másiktól függ. Mert a’ rendi esetek a’ gondviselés
egyszerüségétől szármoznak: valamint a’ kézmüves a’ szernek rendit
esmérvén, a’ munka foganatját mozgatja, ’s a’ mit egyszerüen, és jelenen
eszmélt, azt az üdőszaki renden vezeti; ugy az Isten a’ gondviselés
által ugyan egyszerüen, és állhatatosan a’ művelendőket rendeli, az
Esetnek pedig ez, melly igazgat, sokfélekép és üdővel szolgál. Akar
tehát szolgálván némelly istenes lelkek a’ gondviselésnek, az eset
gyakorlatit végre viszik, akar lélek, vagy egész természet, akar égi
testek mozgásával, akar angyali erénnyel, akar gonoszok szorgalmával;
akar ezek közül eggyel, akar valamennyivel az Eset sora fűzetik; de az
bizonyosan világos: hogy a’ gondviselés a’ szerek vezetésének
mozdulatlan, ’s egyszerü formája; az eset pedig azoknak, miket az
Istenes egyszerüség vezetni rendelt, folyó kapcsa, ’s üdőszaki rendje.
Innét vagyon, hogy minden, mi az esettől függ, a’ gondviselésnek is
alája vagyon vetve, sőt ettől függ maga az eset is.
Némellyek pedig a’ gondviselés hatalmában lévén, az esetek sorát
felmúlják, ezek pedig azok, mellyek az első istenességhez csatolva
állandóan határozva lévén, a’ véletlen mozdulás rendét meghaladják. Mert
valamint a’ kerekek közül, mellyek azon egy sark körül forganak, melly
legbelsőbb, az közelit a’ közép egyszerü voltához, és a’ többi külsőnek
mint egy sarka, melly körül azok forognak, a’ legkülsőbb pedig, a’ melly
nagyobb kerületben pörög, a’ mennyire távozik a’ közép pont
egyszerüségétől, annyira nagyobb helyekre terjeszkedik, a’ mi pedig a’
közép ponthoz csatolja magát, és vele társasúl, egyszerűségre
szorítatik, és igy szét folyni, és oszolni megszünt. Hason módon a’ mi
az első eszmétől távozik, nagyobb esetek csatolásába vonódik, ’s annál
mentebb és szabadabb az esettől, mennél közelebb jut a’ szerek sarkához.
Hogyha a’ fenső ész erősségihez vonul, mozgással szükölködvén, az eseti
kénytelenséget felmúlja. Valamint van tehát az értelemhez az okoskodás,
a’ hoz, mi létez, az, mi születik, az örökséghez az üdő, a’ pont
közepéhez a’ kör; úgy van az eset mozgó sora is a’ gondviselés állandó
egyszerűségéhez. Ezen sorozat mozgatja az eget, és csillagokat, az
elemeket egymásközt mérsékeli, ’s egymásutáni változattal ált alakítja:
ugyan az a’ születendőket, ’s haldoklókat, a’ hason szülemény, ’s magvak
növekedése által megújítja: ez, az emberek műveit, és sorsait az okok
oszolhatlan csatjával öszve foglalja, mellyek, mivel hogy a’ halhatlan
gondviselés eredetéből származnak, hogy ők is változatlanok legyenek
szükséges. A’ szerek, csak akkor igazgattatnak leg jobban, ha az Isteni
észben maradt egyszerüség azokat elkerülhetlen rendbe szedi: ez a’ rend
pedig a’ változó, különben is könnyen folyó szereket tulajdon
változhatlanságával zabolázza. Ebből történik, hogy ámbár tinektek, ezen
rendet épen nem érthetvén, mindenek öszve zavarva lenni látszatnak; még
is az ő jóra igazgató módja intéz mindent: mert nincs semmi, a’ mit a’
rosz okáért még a’ gonoszok is mivelnének, kiket, mint meg van mutatva,
javakat keresvén, a’ rosz tévedés elfordít, nehogy a’ rend, a’ leg főbb
jónak sarkából eredvén, az ő eredetétől valakit elcsavarítson, mellyik
lehet igaztalanabb zavar, mint az, hogy a’ jámborokkal, mind rosszak,
mind jók történjenek, a’ rosszaknak szinte mind kivánatos, mind pedig
gyülöletes sorsuk legyen? Valjon tehát az emberek azon épséggel
birnak-e, hogy a’ kiket jóknak, és gonoszoknak vélnek, ugyan ollyanoknak
kellessék lenniök, a’ millyeneknek vélettek? sőtt éppen itt ütköznek
öszve az emberek itéletei; és a’ kiket némellyek jutalomra, mások
büntetésre vélnek érdemeseknek.
De engedjük meg, hogy valaki meg tudja különböztetni a’ jókat, és
gonoszokat, láthatja-e azért a’ legbelsőbb mérsékletet; mint a’ testről
szokott mondatni, a’ lelkekben is? azért a’ csuda megmarad csuda, ha bár
valaki nem tudja is, hogy mért használ némellyeknek édes, másoknak
keserű gyógyszer, ’s mért némellyek betegsége gyönge, másoké pedig erős
orvossággal gyógyúl. De azt az orvos, a’ ki az egészség, és betegség
mérsékletit esméri, éppen nem csudálja. Lehet-e más a’ lelkek egészsége,
mint a’ jámborság, ’s betegsége mint az erkölcstelenség? mi pedig más a’
jámborok oltalmazója, és gonoszok üldözője, mint az elmék igazgatója, és
mérséklője az Isten? ki mivel a’ gondviselés magas vigyázó tornyából
látja, kinek-kinek mi szükséges, meg esméri, és a’ mi hasznos, hozzá
alkalmazza. Innét ered az Eset rendének jeles csudája: mivel a’ tudós
azt miveli, mit a’ tudatlanok csudálnak. Mert hogy valami keveset, mit
az emberi ész el birhat, az Isteni mélységről szóljak, arról, kit te
legigazabbnak, és a’ valót leginkább őrzőnek vélsz, a’ mindentúdó
gondviselésnek máskép látszik. A’ győzedelmes okok az Istennek
tetszenek, és a’ legyőzött, hogy Catonak tetszett, a’ mi barátunk
Lucanus bizonyítja. (4.) Itt tehát a’ mit reménységen kivül látsz
miveltetni, a’ szerek bizonyos rendin vagyon, a’ te véleményed pedig meg
romlott zavarék.
De legyen bár valaki olly jámbor, hogy felőle mind az Isteni, mind az
emberi itélet meg eggyezzen; ha ki erőtlen lelkü, és valami kelletlen