A' bölcseség vigasztalásai - 1

A’ BÖLCSESÉG
VIGASZTALÁSAI,
ANICIUS MANLIUS TORQUATUS SEVERINUS
BOETHIUS
UTÁN
MAGYARÚL.
HORVÁTH DÁNIEL
_Zirczi áldozó Pap, Herczegfalvi Lelkész, és a’ Jenai Tud. Társaságok
tagja által._
SZÉKES-FEJÉRVÁROTT, SZÁMMER PÁL’ BETÜIVEL 1838.
Inprimis hominis est propria veri inquisitio, atque investigatio. Itaque
cum sumus necessariis negotiis, curisque vacui, tum avemus aliquid
videre, audire, addiscere, cognitionemque rerum aut occultarum, aut
admirabilium ad beate vivendum necessarium ducimus. Ex guo intelligitur,
quod verum, simplex, sincerumque sit, id esse naturae hominis
aptissimum.
_Cicero._
FENSÉGES
ISTVÁN
CSÁSZÁRI KIRÁLYI ÖRÖKÖS HERCZEG’, AUSTRIAI FŐ HERCZEG’,
ÉS
SCHAUMBURGI FEJEDELMI HERCZEGNEK, AZ ARANY GYAPJAS REND VITÉZÉNEK,
AZ 58. SZÁMÚ GYALOG EZRED
TULAJDONOSÁNAK ÉS EZREDESÉNEK,
Ő MAGASSÁGÁNAK,
A’ SZELÉD TUDOMÁNYOK
SZÍVES KEDVELŐJÉNEK
_legmélységesebb tisztelettel_.


Fenséges Császári Királyi örökös Fő Herczeg!
Életem alacsony köréből, mellynek nagy részét Császári Királyi Fenséged
dicső édes Atyja magas érdemeinek buzgó tiszteletére a’ legszentebb
érzelemtől elragadtatva töltöm el, bátorkodom hódoló alázatosság, és hív
bizodalommal Császári Királyi Fenséged magas pártfogásáért esedezni; ’s
bár mélyen érzem, melly gyenge legyek illy nagynemű érdemek
magasztalására, ’s tudom milly kevés szüksége vagyon illyen kitűnő
fénynek a’ dicséretre; de még is méltóztassék Cs. Kir. Fenséged
kegyelmesen megengedni, hogy két, már ifjú korában olly fényesen sugárzó
érdemét tisztelve említhessem; mert miként mellőzhetném el hallgatással,
hogy, miként a’ nap már keletén tenyészetre ébreszti a’ szunnyadó
természet elemeit; olly jótékonyan kezd Cs. Kir. Fenséged is már élte
hajnalában a’ tudományokra hatni: Kinek homlokán mély belátás, arczán
báj és méltóság, virágzó ajakán áldást harmatozó nyájas erő vetélkedve
ömledeznek.
Mi más gerjedelem lehete az, melly Cs. Kir. Fenségedet a’ Magyar tudós
Társaság nagy gyülésébe vezérlé, mint a’ tudományok azon szeretete,
mellyet mi, még élte zsengéjében látván, tőle a’ legszebb jövendőt
várjuk, mit a’ számos közönség, ’s a’ magyar tudós világ a’ szív’
mélyéből szakadó Éljennel méltányla, ’s örök édes emlékezetben ápol.
Ha a’ harczmezején csattogó fegyverek és életveszély között küzdő bajnok
homlokát diadalmi babér ékesíti; mit érdemel az, ki a’ pusztitó elemek
dúlásaitól nem remegve, hervadhatatlan felebaráti szeretetből,
embertársai aránti szánakodásból, kész vala megvíni a’ háborgó
természettel? Nincs koszorú elegendő jutalmul, illyen tündöklő érdemnek,
melly az emberiség javára saját drága életét veszélyeztetni kész.
Ezt tevé pedig Cs. Kir. Fenséged, a’ Fővárasainkat végpusztulással
fenyegető vésznapokon, midőn szánakozó szivvel, férjfias elszánással,
Fenséges Nádor Atyja áldásával felfegyverkezve, ezer veszély között mint
Israël mentője jelent meg, a’ majdnem haldokló számos szerencsétlen nép’
könnyeit törűlve, ’s csakugyan számos elnyomorúlt családot védangyalként
ápolva mente meg inségtől és végveszéltől.!
Ha Cs. Kir. Fenséged már léte bimbójában illyen tettekkel örvendezteté
a’ Nemzetet, mit várhat, mit reménylhet ez, ha élete’ magas virága
kifejlik, ’s igy a’ Haza és emberiség javára folyvást csüggedetlen
buzgósággal törekszik?
Midőn kis munkámat Cs. Kir. Fenséged dicső Nevének, ’s még dicsőbb
érdemeinek mély alázatossággal áldozom; forró imádsággal fordulok az
egek Urához, hogy Cs. Kir. Fenségedet, mint hatalmas Császárok, és
tántoríthatatlan buzgóságú Apostoli Királyok magas ivadékát a’ Nemzet
javára, ’s a’ Magyar Anyaszentegyház örömére a’ legtelesebb egészségben,
és fényes dicsőségben éltesse ’s virágoztassa.
Fenséges Cs. Kir. Fő Herczegségednek.
_Herczegfalván Martius végén_ 1838.
legkisebb szolgája ’s káplánja Horváth Dániel.


Elő-Szó.
Ámbár A. M. T. S. Boethiusnak minden munkái a’ Tudósok egyező itélete
szerint bölcsek, nyomósak, és igen hasznosak; még is azok közt a’
Bölcseség vigasztalásáról szerzett irata a’ többit jóval felül haladja.
Ez az oka, hogy e’ jelen munka, mint mulatságom leg böcsösebb tárgya,
édes honi nyelvünkön megjelent.
A’ latin nyomatok közt az 1735-dik évi N. Szombathi Egyetem kiadását, a’
mennyire tehetségem, a’ dolgok méltóságos tárgya, a’ magyar nyelv’
tulajdona, és a’ versek ritka szerkezése engedé, kivántam pontosan
követni.
Mi a’ munka külső voltát illeti: a’ szabad, és kötött beszédek egymást
váltogatják; a’ kötetlen, a’ Bölcseség és Boethius közti nyájas
szóváltásból alakult rövid kérdések, és feleletekből szövetett, hogy a’
tárgy méltóságához, a’ gyarló ember akadályozott elméje könyen
eljuthasson.
A’ versek különbféle alakokban Pindarus, és Horatius lelkével zengenek,
mint valóságos billegei a’ fellengző elmének, és csalhatlan jelei az
elméken túl repkedő fenséges lénynek.
A’ magyar nyelveni előadásokban nem szabtam magamat a’ szigorú nyugoti
nyelvek szabályaihoz; hanem a’ szabad nemzet ékes keleti nyelvével úgy
éltem, mint születésemtől fogva tanúltam, Rajnis, és Révaitól hallottam:
bár azok is nem csalhatlan renddel, hanem józan véleményökkel
kinálgatták a’ piros magyar ajkat; de tudjuk azt is, hogy az Ország több
részeiben különböző kifejezésekkel élnek honosink, még is értelmesen!
A’ mostani nyelvészek elveitől sem írtózom annyira, hogy kárhoztatnám,
sőt T. T. Lovász Imre alapos nézeteit becsülvén, mit jónak, és helyesnek
véltem, felvettem, ’s be soroztam, útálván az erőszakos kiejtéseket,
homályt okozó kurtításokat, mellyek a’ magyar nyelvet nem csak sántára,
és bénnára változtatják, de gyakran érthetetlenné teszik; meg emlékeztem
koszorús Virág bölcs intéséről is: mit a’ Poëtai munkák előszózatában a’
magyar nyelvről ád:
– – – – – – – Nincs-e Azoktul Sok korcs benne, kik Attyainak mondatni
szeretnek?
Tudom jól, és érzem sokhelyi tekély hiányát; de engedelem, mert ez is
csak egy korlátozott ember lelki tehetségének műve, melly sok
javításokat, ki igazításokat, és aesthetikai csinosításokat szenvedhet
még; a’ mit méltán várhatni Tudósainktól a’ haszontalan, és néha epés
Kritikai rostálgatások helyett, egy új ’s javított kiadásban.
Addig is vegye dicső Magyar hazám ezen törekedésem ártatlan kis
áldozatját olly részvétellel, a’ minő buzgósággal oltárára ajánlotta:
_a’ Fordító_.
An. Manl. Torqu. Sever. Boethius.


Boethius élete.
Anicius Manlius Torquatus Severinus Boethius született Romában
legrégibb, és nemesb Torquatok nemzetéből 453-ik évben K. u. Fényes
eredetét tündöklő ragyogással nemesíté, bölcseséggel, és erényeivel
meghaladván jelenkorát. Szármozék ő azon üdőben, midőn a’ korcsosság a’
durvasággal párosodván, mind a’ vallást, mind a’ tudományt a’ szabad
mesterségekkel együtt vad dühével ostromolná. Ezeknek Boethius ellent
állván, mint egy Istentől ihletett, leve azoknak védője, mentője, és
terjesztője.
Gyermek kort túl élve Athénába útazott, hol 18 évet töltvén, vissza tére
tudományokkal teles. Csak hamar Görög, és Romai szónoksága magyarázván
Nicomachus, Euclides, és Aristoteles munkáit, hálára birá utódit, örökös
becsben maradván a’ tudós világ előtt fényes érdeme. Midőn Porfirius
jövendöléseit fejtegetné, tetszett Roma Főnökeinek illy nagy lelket a’
köztársaság kormányával megbízni, és azért mint fiatalt még több diszes
hivatalok szerencsés viselete után, köz egyezéssel a’ világon uralkodó
váras Polgármesterévé nevezik 487-ben.
Ezen fényes polczán méltóságának 512-ik évben harmadszor lévén, úgy
vezette a’ köztársaságot, hogy egyedül csak annak boldogságát látszatnék
szívén hordozni, ’s egyszersmind tulajdon elméje csinosbításában is úgy
szorgoskodott, mintha más tárgy őt nem is érdeklené; mert több
megbecsülhetetlen munkáival szaporitá a’ tudós világ kincstárát, mint
elméjének, ’s tudományinak legnemesb rajával. Változhatlan állandósága
olly legyőzetlen volt, hogy a’ gonoszok czinkossága által, már-már
romokra hanyatló hazáját ön vállaival támogatná.
Theodoricus Királyt kormányzói tulajdonokkal kiképzé úgy, hogy már mint
elkorcsosodott embert, az ő lelkével jobbra illesztené. Vagyonai a’
szükölködők tárháza levének; a’ midőn örvendett a’ szegények sorsát
esmérni, és bő kézzel azt ápolni. Nem hanyatlott ő az igazság
tiszteletében; mert állhatatos maradt a’ fenyegetés idején, mint a’
hizelgő kegyelmek igéretén; mellyekre gyakran a’ gyémánt szivek is
meglágyulnak, és az ártatlan lelket megvesztegetvén, az igazság útjától
eltérítik.
Triguillát, Conigastust, és Cyprianust mint Udvari Méltóságokat a’ Romai
Nemességből veszedelmes törekedések miatt kizárá.
A’ birodalmat fonnyasztó éhség üdején, adót zsarolni nem engede. Az
elnyomatott Paulinus, és Albinus legnemesebb Tanácsbeliek ártatlanságát
a’ gonoszok ellen védé, és megerősíté. Ezek, és illy nyilván tekélyes
erény példáji, valamint minden nemes lelkü szivében szeretettel
tiszteletet gerjesztettek; úgy az epés szivek irígységből gyászos
veszedelmet indítottak ellene.
Elkészültnek kelle lenni Istentől az érdemmel teles erénynek, hogy
méltán lehessen egek látványa. Minekutánna ritka szerencsével látná két
fiát Polgármesteri czimzettel diszleni; rögtön Boethius fejére egy
zivatar torlik, egyedül vérével szünhető. Triguilla gonosz czimbora
társaival, igaztalan vádokkal, és az ő neve alatt irt zendítő irásokkal
Aniciust megtámodá; Basilius egy hitszegő, csélcsap, Gaudentius, és
Opilio halandók szemete, kiket ember útált förtelmes tetteikért,
Boethius ellen bizonkodtak, midőn ő tőle minden mentség üdeje
megtagadtatnék, ’s vele a’ bölcseség, vallás, tudomány, és erkölcs
számüzettek.
Arany világa napnak, sötét fellegekkel bevonatik, hogy azokat szét
vervén ragyogóbb fénnyel tündököljék. A’ Papiai börtönből 524-ik évben
nyujtá világ szeme elébe 5 könyveit a’ „bölcseség vigasztalásai“ név
alatt; melly műve minden agyarkodó fogait megtöré ugyan, ámbár ez által
a’ gonoszok fulánkja még inkább ingereltetnék. Meghivaték társaságba a’
ravaszság, és vétkek egész csordája útálatos szándékkal, melly az
ártatlannak bizonyos halál vala. Csak ugyan folyvásti gonoszsággal a’
halálos büntetésre reá birák Theodoricus Királyt a’ vért szomjazók,
mellyet a’ Papiai Kormányzó végbe vitt. Ezt hallván Boethius nem változa
arczban, nem kedvében, bátorítva áll élte feddhetlen tisztaságán,
nyilvánítva férfiú vitézségét, mellyen a’ düh, és igaztalanság erejeket
foganatlan vesztegették. Siet hát a’ halál csapása alá nagyobb gyorsal,
mint mások a’ válogatott gyönyörre. Áll vérpadon a’ rettentlen bajnok,
kit a’ legmostohább sors üldöz; nem tud hanyatlani, nem remegni a’
büszke erkölcs, melly mennél több nyomorral küszködik, annál erősbben
alapul; romjain, mellyeket hazugság, irigység, és ravaszság okoztanak,
a’ dicsőség polczára botlás nélkül felhat, és annál magasbbra emelkedik,
mennél mélyebbre sülyedni véletik. Tántoríthatlan állva tehát a’ Hóhér
pallosa által, mellyet az álnokság fent élre, az igazság, és szentség
hitét megsemmisítni, jobb életre költözött 23-ik Oct. 524 évben, éltének
71-kén. Vele a’ szentséges tudomány, és erkölcs éke meg-gyilkolva, melly
a’ tekéletes férfiúban tündöklött. Ezen halál nemével illett t. i. egy
nagy férfiúnak a’ halhatatlanság legfőbb polczára jutni.
Elhunyt tehát a’ nagy ember, kinek sem mássa a’ jámborságban, sem párja
a’ bölcseségben nem találtatott; kétessé hagyván utódinak, ha ő
tartoznék-e többel a’ bölcseségnek, és erkölcsnek, a’vagy ezek ő neki.
Dicső hamvai Papiában nyugosznak, ezen czímzet alatt:
Moeoniae, et Latiae linguae clarissimus, et qui
Consul eram, hic perii, missus in exilium.
Et quia mors rapuit, probitas me vexit in auras,
Et nunc fama viget maxima, vivet opus.
Nem sokára több gyászos csapás érte a’ régi Latiumot, mert ezen század
múlta előtt megszünt a’ tiszta Római nyelv szűz lenni, korcsositák azt
Gothus, és több berohanó népek ajkai. Megszünt a’ legfényesebb
Polgármesteri hivatal is vele, ezer veszély térivé változván Roma
hajdankori gyöngyvirág kertje.
Boethius életét többen irták, kik közül elég legyen említeni ezeket:
Julius Martin. Rota – Vossius – Gervaise Histoire de Boece Senateur
Romain avec l’ analise de tous des ouvrages etc. Paris 1715.
A’ Tudósok mindenkor nagy tisztelettel szóltak, és itéltek Boethiusról:
igy p. o. Scaliger in hypercritico: ingenium, eruditio, ars, sapientia
facile provocat omnes authores, sive illi Graeci sint, sive Latini. Quae
tamen libuit ludere in Poësi, plane sunt divina, nihil illis cultius,
nihil gravius, neque densitas sententiarum venerem, neque acumen
abstulit ardorem, ut recte censeas, paucos ci posse comparari.
Joan. Lau. Mosheim Helmstadii 1755. p. 245. Boethius vir illustris,
Philosophus, orator, poëta, Theologus, nulli suorum temporum elegantia,
et subtilitate ingenii secundus.
Fent említett munkáin kivül nevezetes még a’ „Hetekről“ szóló könyve,
mellyet virágzó éltében ira János Romai Diaconusnak Aquinas Tamás
bizonysága szerént, és igy kezdi: Postulas a me, ut ex hebdomadibus
nostris ejus quaestionis obscuritatem etc. Ezen irat egy példánya bőr
hártyán Párisban Colbert könyvtárát ékesíti, melly 1400 évben
másoltatott le. Mély tudományát bizonyítja még a’ „Sz. Háromságról“ az
akkori tévelygők ellen irt könyve is: Investigatam diutissime
quaestionem, quantum nostrae mentis igniculum illustrare lux divina
dignata est, formatam rationibus, litterisque mandatam offerendam vobis,
communicandamque curavi, tam vestri cupidus, quam nostri studiosus
inventi etc. Ajánlván M. Symachus ipának. Ezen három munkáját
Boethiusnak legnagyobb örömmel fejtegette Aquinási Sz. Tamás, mellyek
munkái közt diszlenek, ámbár a’ bölcseség vigasztalásáról máskép
vélekedik Laurentius Pignonus ellen Echardt Jakab, és azért a’ Velenczei
1747-ki kiadásban helyet nem nyerhete, az említett fejtegetések között.


I. Könyv Tartalma.
Az I-ső Könyv feloszlik egy panaszló alagyás vezér szó, hat czikki
folyó, és ugyan annyi kötett beszédre. Ezekben festi Boethius keserves
állapotját, panaszkodván a’ sors mostohaságáról, melly őt előbbi
legboldogabb állapotjáról a’ leg-gyászosabb’ szerencsétlenségbe
burkolta; t. i. ő háromszori Fő Polgármesteri méltósága utánn, mint egy
gonosztévő, Haza áruló, és Felség sértő a’ Papiai börtönbe záratott. De
a’ bölcseség vigasztalja, megmutatván, hogy az ártatlan lélek, még a’
legszükebb börtönben is szabad, és vig kedvü; mivel semmi gonosz tett
emlékezete őt nem mardossa.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Verseket éneklék, de virágzó ifju koromban,
Most gyászos vénkor jajra fakasztja dalom.
A’ muzsák ügyemet látván, verselni idéznek,
Mert igazán keserük könnyeim, és panaszim.
Nem tíltá ezeket sorsomtól félelem innen,
Hogy társként engem most ne kövessenek ők.
Ifjantan tisztelt, ’s boldog hajdankori voltom
Most egyedűl enyhít gyászos ügyemben, elég!
Véletlen meg jött a’ rosszal terhes öregség,
Bár korom engedné élni világom odább.
Vénkor előtt őszültek meg szép fürtei főmnek,
Vesztve erőt, testem lankada, bőre szakad.
Boldog az, a’ kit sárga halál kara sirba nem ejtett,
A’ még ő fiatal, vagy ha kivánja, jelen.
Ah melly dugva süket füle, ’s fordult messze kegyetlen,
Hogy könnyes szememet tiltja bezárni kaján!
Még Fortuna nekem hízelgett csalfa javakkal,
Akkor majd felleg lepte vidám fejemet:
Most elfordítá ravasz arczát ködbe vonúltan,
Bús éltem fonalát nyújtja tovább gonoszul.
Ah! de barátim mért hirleltetek annyira engem?
A’ ki ledült, annak nem vala állta erős.

I. §.
A’ bölcseség egy méltóságos asszony képében meg jelenvén, szerencsés
gyógyszereket igér az ő tárából Boethiusnak.
Midőn ezeket magamban csendel fontolgatnám, és siralmas panaszaimat
irásaimmal is jelenteném: ime fejem felett egy igen tiszteletes
tekéntetü asszony, emberi tehetséget felülható szikrázó szemekkel,
eleven szinü, és kaczér nélkül vidám, ámbár élemedett annyira, hogy
éltünknél érettebbnek vélnéd, kétes állapotu; mert majd a’ közönséges
emberi mértékhez szabta magát, majd ismét fejével eget felérni
látszaték, ki midőn fejét emelné, azt egekbe meríté, és igy hijányítá
emberek ügyességét. Ruházatja leg véknyabb fonálból jeles szövet, és
bonthatlan anyag készületű, a’ mint utóbb értém tulajdon keze műve;
ennek szinét mint hajdankori füst lepte képeket, homály borítá. – Ugyan
ennek alsó karimájába egy Π, a’ legfelsőbe pedig egy Θ olvasható betűk
szövettek; és igy a’ két betü közt szinte lépcsők látszottak jelelve,
mellyeken az alsóról a’ főbbre vala felmenet. Ezen ruházat némelly
erőszakos kezektől megszaggattatott, ’s a’ dadarabkákat, ki mint szerét
teheté, elragadák; jobb keze könyveket, bal pedig királyi pálczát tarta.
Ezen tisztes asszony látván mellettem a’ költészi szüzeket, és
nyoszolámnál könnyeimre szavakat vezérleni, egy keveset indulva, haragot
lángoló szemekkel, mondá: ki engedé ezen szinészi leányokat a’ beteghez
járulni? kik az ő fájdalmit nem hogy szerekkel enyhítnék, sőt inkább
édes méreggel táplálják. Ezek azok, kik a’ gyümölcstelen hajlandóság
töviseivel az okosság bő terméseit elfojtják, és az emberi elmét
betegséghez szoktatván, nem gyógyítják. Ha tudatlant valakit édesgetett
volna el hizelgéstek tőlem, a’ mi közönséges, nem annyira fájlalnám;
mert akkor szándékunk nem sértetnék; de tudnotok kell ezen férfiút
Pláto, és Zeno bölcsek lelkivel nevelve. (1. 2.)
Távozzatok tehát Szirenek, végső veszélig kedvesek, ’s hagyjátok el őt,
az én tudományommal meggyógyítandót. Ezen szavakra a’ szép kar
elnémultan földre szegzé szemeit, megvallva pirulással szemérmét,
szomorún kilépett.
Én, szemeim könnytől homályosítva, meg-nem esmérhetém minő asszonyság
lehet ez, illy hatalmas parancsal: bámulva szemeim földre függesztvén,
mi tévő leszen, csendel várám.
Akkor ő közeledve ágyam szélén leült, tekéntvén gyászos arczomat földre
lecsökkent bús fejemmel, ezen versekkel panaszlá elmém zavartát:
Héj bús elme! csak úgy száll feneketlen
Mély örvénybe, ha ön veszti világát:
Mén ő kénytelen a’ külső sötétre.
Jaj! valahányszor ötet kényteti bús vágy,
Mérhetlen szaporák gondjai akkor.
Itt hajdan szabadon, kék egek alján,
Szokva az égbeli szép kellemü körhöz,
Látta piros sugarit fényleni napnak,
Szemlélvén holdat, ’s társait éjkor,
És még mint gyakor ők öszve jövelnek,
Váltó körben, utóbb elkanyarulnak:
Mind ezeket gondal számra jegyezte.
Sőt még titkos okát durva szeleknek
Is tudván, mint morg tengeri hullám. (3.)
Melly lény az, melly forgatja világunk?
Vagy fényes nap mért áldozik esti-
Nagy tengerbe? ha szebb hajnali kelte.
Melly lény mérséklé gyöngy tavasz ékét,
Hogy szép rózsa virág kerteket himzen?
Vagy ki adá, hogy majd függjenek ősszel
Jobb évben szőlő fürtei, lombján?
Hát ezeket szokván vizsga szemekkel
Nézni, külömb okait fejteni kész volt.
Most hever ő, ’s bádgyatt lelke világa!
Sőt még terhes láncz nyomja nyakát is,
Meg görbed testtel, fonnyad az arcza,
Néz ő búsan alá, sirva keservén.

II. §.
A’ szerző, fájdalmiban könnyez, a’ bölcseség, szemeiről a’ homályt
fejti.
De inkább gyógyszerekről, mint sem panaszokról legyen szó, ’s reám
tekéntvén imígy kérdeze: te vagy-e, ki a’ mi tejünkel neveltetett,
eledelünkel tápláltatott, és férfi erőre jutott? mi pedig olly
fegyverekkel erősítettünk, mellyeket, ha előbb elnem hajítasz,
legyőztelen erővel védenének. Esmérsz-e engem, szemérem, vagy álmélkodás
némít? kivánnám szemérem, de látom hogy fásulás feszít. Most látván hogy
én nem csak hallgató, de szótalan néma volnék, gyenge kezével mellemet
éríntvén, mondá: Semmi veszély, álom kórság, melly közönséges
megjátszott elmék betegsége, bádgyasztja! Ő egy kevéssé feledékeny,
könnyen emlékezni fog, hogy minket elébb esmért: meg is történik, ha egy
kevéssé szemeiről a’ halandók hiúságos hártyáját letörültük: ezeket
mondva vizenyős szemeimet ránczba szedett gyenge ruhájával letörlé:
Már ekkor szét vervén éjjeli barna sötétet,
Kék szemeimnek fénye meg érkezett,
Mint mikor a’ Caurus szele hömpölg, ’s födte egünket, (4.)
’S langy záporral réteket öntözi.
Búj rejtélbe napunk, nincs fénye az égi seregnek,
Földünket beborítja homály köde.
Hát ezeket mikor éjszaki szél nyilt Thracia ormán (5.)
Reppent, szét veri, és napot ugy derít,
Már rögtön kivilágít ’s csillog kelleme; akkor;
Szépségére szemed majd bámuland.

III. §.
A’ gonosz emberek incselkedései ellen az igaz bölcseség várába kell
rejtezni.
Igy szomor ködeim szélesztve szivám a’ léget, és elmémet Orvosnémra,
arczát tekéntvén, függesztém, ’s látom tulajdon dajkámat, kinek házában
növendékségemtől fogva társalkodtam, a’ Bölcseséget. – Oh minden erkölcs
mesternéje! mért szállottál a’ mennyei lakból, hozzám jövén? talán hogy
te is velem hamis vádolásokkal vétkesnek állítassál? ő pedig: oh
növendékem elhagynálak, és terhedet, mellyet az én nevem irigyei ellen
viselsz, közösen felne osztanám? tudod-e hogy nem szabad a’ bölcseségnek
nem késérni az ő ártatlan vándorát? talán gyalázásomtól félnék, és
valami új történettől rettegnék? talán most véled először fenyegettetni
a’ bölcseséget az erkölcstelenségtől? Nemde jól tudod a’ régieknél is
Pláto kora előtt, hogy nagy harczal küzdöttünk a’ tudatlanság
vakmerőségével; annak éltében tanítója Socrates igaztalan halállal
mellettem érdemlett győzödelmet, és midőn utánna örökségét az
Epicureusok népe a’ Stoicusokkal, és mások, kiki a’ maga részét
igyekeznék ragadni, engemet ellenek felszólalót, és gátolót a’
ragadomány részére vonván, ruhámat, mellyet ön kezeimmel szövék, és rész
darabait elkapván, azt vélték, hogy egészen magamat is nekik engedve
távoznának, a’ kiken midőn néhány darabjai ruhámnak láttatnának, az én
társaimnak vélné az oktalanság, a’ pór népből hibáival elcsábított.
Ha sem Anaxagoras elüzetését (6.) sem Socrates méreg általi halálát (7.)
vagy Zeno kinzásit sem hallottad, mivel ó koriak: de még is Caniusok,
Senecák, és Soranusok esetét, mivel sem régiek, sem hiretlenek,
hallhattad (8-9-10.) kiket semmi más nem vitt a’ veszedelemre, hanem
hogy a’ mi szokásunk, és erkölcsünk szerént élvén, a’ gonoszok
törekedései ellen tűzni látszottak. Igy tehát nincs semmi, mit bámulj,
ha ezen életben körülvett vihartól hányatunk, az lévén fő czélunk, hogy
a’ legrosszabb embereknek ne tessünk, ámbár ezek serege számos, de még
is megvetendő, mivel semmi vezértől sem kormányoztatik, hanem tévedéstől
vakmerőn, és gyakor bódultan ragadtatik; ha bár néha ellenünk tábort
szerezve erősebben nyom is: a’ mi vezérünk seregit a’ várba húzza, mig
ők a’ hitvány ringy rongy ragadománnyal foglalatoskodnak; midőn ők a’
silányságot ragadják, mi bátran nevetjük, bástyákkal védve, a’ dühödő
csoportot, hova, a’ garázdálkodó bolondságnak vágyódni sem szabad:
Mind az, csendes üdőket élhet, a’ ki
Sorsát lába alá vezette, ’s annak
Jobb, és bal feleit tekénti bátor.
Győzhetlen szive nem szokott dobogni,
Őtet sem dühe tengeren viharnak,
Sem zúgván szelek, ömle hab veszélynek,
Sem dűlt orma Vezuvnak, a’ midőn szét
Foly, mindent megemésztve, lángol üszke,
A’vagy néha magas tetőkre omló
Villám gyors nyila, meg-nem indít épen.
Hát bámulni mered te gyáva lélek,
Népeknél ki kegyetlen? ő nem árthat!
Mulandót ne remélj, se félni nem kell:
Mert igy fegyvere, ’s düh-haragja megszünt.
Máskép van ki kiván; vagy a’ ki a’ mit
Birt, fél válni halál előtt javától.
Pánczélját eleresztve félre tér, és
Búsan húzza bilincsit ő fogolként.

IV. §.
Serkenti a’ bölcseség, hogy a’ beteg nyilvánítsa lelki sebeit, helyt
adván a’ gyógyszereknek.
Érzed-e ezeket? behatnak-e lelkedbe, vagy épen semmit sem értesz, mit
sirsz? mit hullatod a’ könnyet? Ne titkold, mond ki! ha gyógy kezet
vársz, szükség hogy sebeidet fedezzd fel! Akkor bátor lélekkel mondám:
szükség-e még figyelmeztetni, a’ midőn bőven ki tetszik rajtam az esetek
dühödő zordonsága! nem indít-e meg helyhezetem tekéntete? ez-e a’
könyvtár, mellyben, az én házamban lévén, ön magadnak lakhelyet
választál? a’ mellyben velem nyugodtan az Isteni, és emberi dolgok
tudományiról beszéltél? illy ruházattal, illy arczal valék, midőn veled
a’ természet titkait vizsgálnám? Midőn nekem a’ csillagok útait sugárral
leirád? szokásaimat, és egész életemet a’ mennyei rend példájára
ékesítenéd! ez-e a’ jutalom, mellyet neked engedelmeskedvén nyerhettem?
Nemde, te ajánlottad Pláto szava által ezen érzelmet: =akkor boldogok a’
köztársaságok, ha azokat bölcseség kedvelöji kormányozzák, vagy azok
körmányzóji bölcseséget tanúltanak.= Te azon Férfiú ajkáról a’
bölcseséget szükségesnek jelentetted a’ köztársaság kormánya
elfogadására, és pedig mint egy fő okot; ne hogy az erkölcstelen, és
gonosz Polgárokra maradván a’ Váras kormánya, végromlást a’ jámboroknak,
és veszedelmet okozzanak. Ezen érzelmet követve, mellyet tőled tanúltam
a’ titkos társaságban a’ közjavak igazgatására alkalmazni óhajtám. Te,
és a’ bölcseséget beléd lehelő Isten bizonyságim, hogy engem semmi más
a’ köz javakon túl nem érdeklett, a’ méltóság elfogadására! innét a’
gonoszokkal terhes, sőt kérlelhetlen viszonyok, és az igazat védő
lelkiesméreti szabadság megvetvén hatalmasbbakat, folyvásti gyűlölség.
Hányszor állottam szemközt Conigastussal gyávák kirablását gátoló?
hányszor taszítám vissza Triguillát a’ Királyi ház Elnökét, a’ kezdett,
vagy folytatott sérelemtől, (11.) hányszor védém a’ nyomorultakat, kiket
a’ durvák zsugorisága számtalan rágalommal büntetlenül nyugtalanított,
tekéntetem veszedelmével! soha sem vont el az igazról senki
törvénytelenségre. Tartománybéliek javait mind titkos ragadással, mind
pedig nyilvános adóval zsaroltatni ugy, mint a’ szenvedők, fájlalám!
midőn a’ sanyargató éhség üdején terhes, sőtt kimondhatlan vásár
parancsoltatnék, melly által Campánia Tartománya szükségképp pusztulást
szenvedni látszaték a’ Tanácsházi Fő Tiszttel a’ közjóért vetekedni
kezdettem, még pedig a’ Király jelenében; és hogy a’ vásárlást
megszüntetné, kivívtam. Paulinus volt Polgármestert, kinek kincseit az
Udvari Tisztek reménnyel, és kevélységgel majd elnyelték, az ő ragadozó
kezekből kimentettem. Ugyan Albinus Polgármestert hamis vádlásra hozott
büntetésből, vádoló Cyprianus haragját megtörvén, kiszabadítám!
Elég nagy viszálkodást ingerlettem-e magam ellen? de ha ezeknél nem is,
leg alább a’ többieknél bátrabb lehettem, és hogy lehessek, az Udvari
Tisztektől semmit sem vártam. Kiknek vádolására ijedtem meg? a’ többi
közt Basilius, a’ ki Udvari méltóságától megfosztatván idegen pénzre
szorúlva vádol! Opiliót, és Gaudentiust törvénytelenségéért, és több
ravaszságáért a’ királyi itélet száműzni parancsolá, mellynek
engedetlenek lévén, magokat a’ Templomok szent védelmével biztosítván,
a’ mit a’ Király megtudva, nyilván hirdeti, hogy ha kitüzött nap utánn
Ravennát elnem hagynák, homlok billeggel üzetnének ki. Mit várhatni illy
szigorúságtól? midőn azon napon, ugyan azoktól vádoltatásunk
elfogadtatik?!
Mi ez, hát ez-e fáradozásunk érdeme? vagy azon vádlókat mentheti-e az
előbb reájok mondott kárhoztatás? hát nem pirul el a’ szerencse, midőn
a’ vádlott ártatlansága, sőtt a’ vádlók silánysága őt megpiríthatta!
talán kivánod tudni fontosságát minő vétekről vádoltatunk? Azt mondják,
hogy a’ Tanácsot akartuk megmenteni a’ veszedelemtől. A’ szerit kivánod?
a’ vádlót, ne hogy bizonyságokat szerezzen a’ Király elleni vétekről,
mellyekkel a’ tanács méltóságát mocskítaná, gátolni iparkodtam! mit
vélsz oh mesterném? vétkünket tagadjuk, nehogy értem pirulj? sőtt inkább
akartam, és soha akarni nem szünök.
Megvalljam? ha bár jó a’ szándék, de a’ tehetség gátoltatik, mert nem
lehet nem kivánni azon Rend boldogságát! az ugyan ellenemi végzetével,
hogy ez tilos lenne, elhatározá. De nem mindenkor változtathatja szerek
érdekét a’ magának hizelgő vigyáztalanság; sőt Socratessel azt vélem,
hogy nem vagyok kénytelen az igazat titkolni, és a’ hazugsághoz állani;
mindazonáltal hogy legyen ez, leg bölcsebb itéletedre bizom, és hogy