A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 11

nem gondoskodott olyan kitünő papáról, mint ti! Mit csináljak én addig a
nyolcz-tíz évig, míg a barátaimból általános örökösök és bankigazgatók
lesznek, hogy egy kis klientélát juttassanak nekem?! Ha lányos házak nem
volnának, az ember úgy élhetne, mint egy néptanító. De most már a lányos
házak is oly raffináltak, hogy sír bennem a lélek, ha arra gondolok,
hogy mi lesz ebből az országból.
Bandi. – Ezt a takarmány-hiány teszi.
Dr. Czápa. – Nem, hanem az általános elerkölcstelenedés. Az emberek
czinikusok lettek. A lányos házaknál így okoskodnak: az epuzőr örül, ha
az olcsóbb pezsgőt vesszük, mert annál több lesz az örökség; a többinek
meg az olcsó márka is jó. Az embernek kedve támad boszut állni és
kvantumban fogyasztani el azt, a mit a kvalitásban megspórolnak rajta.
Bandi. – E szerint te ott öntöd magadba a pezsgőt, a hol rossz?
Dr. Czápa. – És a hol jó. Nem néztél engem a szupé alatt?! Gyakran
vannak itt ilyen estélyek?
Bandi. – Ilyen nagy estély, minden hónapban. Gyere el jövőre is.
Dr. Czápa. – De ha nem vagyok meghíva! Meghivatlanul nélküled nem
jöhetek el!
Bandi. – Dehogy nem! Először: én meghílak egyszer s mindenkorra.
Másodszor: itt ugyan senki se fogja kérdezni, hogy meg vagy-e híva.
Dr. Czápa. – Mégis talán jó volna, ha bemutatnál.
Bandi. – Minek az? Úgy is elfelejtik, hogy ki vagy. Minden estélyen száz
vendég mutatkozik be. A nevét egyiknek se tudják, és látásból jövőre már
téged is ismerni fognak. Gyere csak el unzsenirt. És ha nem akarsz
megismerkedni, hát nem ismerkedsz meg. Úgy jöhetsz ide, mint a
kávéházba. Ha nem iszol több likőrt, menjünk tovább.
Dr. Czápa. – De iszom. Azt nem mondom, hogy nem lehet meginni. (Iszik.)
Csak azt mondom, hogy a likőrön meglátszik, hogy a ház nem egészen
nagyúri. Élni lehet benne, de nem egészen nagyúri.
Bandi. – Mióta lettél a házakban ilyen válogatós?
Dr. Czápa. – Csak a filozóf beszél belőlem. Az ínyem, mindent összevéve,
nagyon meg van elégedve. És máskor is eljövök, ha meghíssz.
Bandi. – Csak gyere. Itt örülnek a sok vendégnek. Minél több ember jön,
annál jobban örülnek. Tudod, mióta a leány megszökött, a vendégek
kvalitása egy kicsit megcsappant. Ezt csak kvantummal lehet pótolni.
Dr. Czápa. – És ezeket az estélyeket annak a tiszteletére rendezik, hogy
a lány megszökött?
Bandi. – Olyanformán. Úgy tesznek, mintha semmi se történt volna. Ez a
legjobb rendszer.
Dr. Czápa. – Nem lett volna sokkal egyszerűbb: hozzá adni a leányt a
szöktetőhöz?
Bandi. – Micsoda angyali ártatlanság! Hisz a leányt egy éhenkórász
szöktette meg! Az orvosság rosszabb lett volna a halálnál! – mint
Cornelius Nepos mondja.
Dr. Czápa. – Legalább is úgy illett volna, hogy egy darabig vőlegénynek
szerepeltessék azt az urfit. Mikor aztán már feledésbe ment a história,
szép csendesen fel lehetett volna bontani a frigyet.
Bandi. – Az urfi is így óhajtotta. Nagyon kapálózott, hogy ne dobják ki.
Azt remélte, hogy lassan mégis csak beleeszi magát a családba. Hogy
talán megszokják és sajnálják kidobni, mint a hogy egy régi cselédet
nehéz elkergetni. De a leány snájdig és egyszerűen kitette a szűrét.
Dr. Czápa. – Hogyan? Hát nem a család, hanem maga a leány dobta ki a
csábítót?
Bandi. – Ez furcsa, de így van.
Dr. Czápa. – Talán hamarosan belátta, hogy csalódott a fiatalemberben.
Bandi. – Meglehet. Nekem nem mondta el az úti élményeit.
Dr. Czápa. – Mindenesetre elhamarkodta ezt a dolgot is, mint a szökést.
A tettest pro forma ki kellett volna nevezni vőlegénynek, és csak akkor
dobni ki, miután már körülvezették a világban. Akkor a botrány
elmosódott volna. Így kompromittálva van hosszu időre, és nemcsak ő,
hanem a testvére is. Ki veszi el őket mostanában, ilyen históriák után?
Bandi. – Ne fájjon neked az ő fejők. Már mind a kettőnek van vőlegénye.
Dr. Czápa. – Hallatlan!
Bandi. – Eh, tedd a kezedet a szivedre! Hát nem vennéd el te is,
akármelyiket?
Dr. Czápa. – Én? Az más. Talán. Meglehet, hogy igen. De én csak egy
törekvő fiatal ügyvéd vagyok. Azon kezdem, hogy én hiába kérném meg
akármelyiket, én hozzám nem adnák egyiket se. De hogy azok, a kiknek
odaadják őket, készek rá, hogy… na, hát ez furcsa!
Bandi. – Sohase esofirozd magad, nem a te bajod A ház kényelmes, az
emberek vendégszeretőek, a lányok csinosak, mi közöm nekem a
históriáikhoz?
Dr. Czápa. – Ebben már tökéletesen igazad van. En csak mint filozóf
beszéltem és ha arról van szó…
Bandi. – Nem jól érzed itt magad? Zseniroz téged az a história? Bánod
te, hogy a lány megszökött?
Dr. Czápa. – Bánja az ördög! Hát te bánod? No, én se. Tőlem tízszer
megszökhetik, azért én eljövök.
(Megjelennek: Hédervári Hirschler Zelma, Bogár Tilda és Bertalan Dóri.)
Bandi. – Iszol még?
Dr. Czápa. – Azt hiszem, ideje visszatérni a pezsgőhöz. Te, ki ez a kis
Reh-auge?
Bandi (sugva). – Ez a kis Reh-auge a leggonoszabb nyelv a beltelkeken:
vitriol csepeg a nyelvéről! Bogár Tildának hívják. És te ezt nem
ismered?!
Dr. Czápa. – A híréből már igen.
Bandi. – Ajánlom, hogy somfordáljunk el. Én, megvallom, egy kicsit félek
tőle. Tudod, hogy szokott nevezni téged ez a hajadon? A bádog-zsebü!
Dr. Czápa. – Mit akar ezzel mondani?
Bandi. – Azzal gyanusít, hogy haza szoktad vinni a giardinettót.
Dr. Czápa. – De hiszen nem is ismer!
Bandi. – Ez nem óv meg az ő malicziájától. De az, hogy nem vagy vele
személyes ismeretségben, olyan szerencse, a melyet egy kezdő ügyvédnek
nem szabad eljátszania. Meneküljünk. (Mind a ketten el.)
Tilda. – Nézzék, nézzék, micsoda alakok járnak hozzájok! De hiszen ez a
terézvárosi búcsú!
Zelma. – Az bizonyos, hogy mióta a Miska lózrájszolta magát az Elzától,
ezek a szegény emberek alaposan elzüllöttek.
Dóri. – A tanulság, lányok, az, hogy megszökni lehet, de jól kell
megválasztani, hogy kivel szökik meg az ember.
Zelma. – No hiszen, maga is szépen bemártotta azokat, a kiket még eddig
megszöktetett! Magával szökni meg! Köszönöm szépen!
Tilda. – Érdemes beszélni arról a két rongyos szöktetésről?!
Tulajdonképpen csak másfél. És mind a másfél esetben az asszony volt a
szöktető és nem a dzsentlmén.
Dóri. – Bocsánat, bocsánat! Nem rólam van szó! Az ember megszökik egy
herczeggel, egy dsidásfőhadnagygyal, egy festővel, nem bánom: egy
kocsissal. De az ember nem szökik meg egy szerkesztővel.
Zelma. – Ebben van valami.
Tilda. – Hagyják békében ezeket a szegény embereket, mert sírva fakadok,
úgy sajnálom őket! Na, ezek ugyan megjárták! A hányan, mind rettenetesen
becsapták magukat! De senki se csapta be magát annyira, mint a Chicago
Pista.
Zelma. – Ki az a Chicago Pista?
Tilda. – Hát a Pista, a Chicago-kávéház főpinczére. Ő tudniillik, a
szöktetés után, húsz forint előleget adott Rejtvényinek erre a
házasságra.
Dóri. – Ejnye, be jól tudja, hogy mi történik a Chicago-kávéházban!
Tilda. – Az semmi. Én azt is tudom, hogy mi történik a Maison
Blancheban!
Dóri. – Na, már ezt nem hiszem!
Tilda. – Akarja, hogy megmondjam: kik voltak ott tegnap?
Dóri. – Akarom.
Tilda. – Na hát, magán kívül, mert maga nem tud aludni, ha be nem néz
oda, és ez szép kilátás annak a nőnek, a kit majd boldogítani fog, ott
volt, azok közül, a kiket az imént láttunk: Pirókréthy, a képviselő, és
a mi már nem járja, ott volt Pirókréthy barátja is, a Vinczellér Gyuri.
Dóri. – Miért nem járja? És mi az, a mi nem járja?
Tilda. – Én megmondom, fiam, mert tessék engem párbajra híni! A mi még
járja, az, hogy Pirókréthy otthon hagyja a feleségét és elmegy a Maison
Blanche-ba. No jó. Pirókréthy, az hagyján! Az egy Toggenburg. Fordret
keine andre Liebe, denn es macht mir Schmerz! Hanem, hogy Pirókréthy
elviszi magával a Maison Blancheba a felesége egyetlen udvarlóját is, ez
már szemét dolog!
Dóri. – Maga óriási gyerek, Tilda!
(A dohányzó ajtaja kinyílik; Berzsenyi báró és Várai-Fejér jelennek
meg.)
Tilda (pukkedlit csinál és kezet csókol a bárónak.)
A báró. – Na, na, kis lány!
Tilda. – Zsaki bácsi, igaz, a mit a Zelma mond, hogy nekünk nem szabad a
dohányzóba bemenni, csak az asszonyoknak?
A báró (meghatottan, Várai-Fejérhez). – Ezen gyermekről lesír az
ártatlanság. (Tildához). Miért nem? De hogyan legyen ott egy is az én
tánczosaim közül, mikor egyéb termeimben egy ilyen angyal tánczra
csábítja a legöregebb embereket is, úgy hogy lakodalmán még én is
tánczolni fogok?!
Dóri (Zelmához.) – Attól alhatik az öreg! Mert az a Siegfried, a ki
ezzel a sárkány-csemetével ki merjen kezdeni, még nem született meg!
Tilda (olyan szemeket vetve, mint egy-egy régi négy-krajczáros.) – Ó,
Zsaki bácsi, én úgy szeretem hallgatni a komoly embereket! És a Zelma
czigarettázni akar! (Ezzel a merész fordulattal a két hölgy és lovagjuk
elmenekülnek az öregek elől s a dohányzón át tova vonulnak pletykálni.)
Várai-Fejér. – Na hát én igen örülök rajta, hogy te, a ki nekem régi
spéczim vagy, így meg lehetsz elégedve!
A báró. – Őszintén megvallom neked, hogy én a legboldogabb apa vagyok a
világon. Tudod, én sohase kivántam azt, hogy az én leányaim herczegnék
akarjanak lenni és haszontalan rangot vagy efféle holmit keressenek a
házasságban, a minek a mai világban már semmi értelme. Minek nekem a
rang? Rangom van nekem magamnak is! És egy arrogáns főúr, a ki az igazi
rangot, a polgári munkával szerzett rangot, nem tudja átérteni, sőt
netalán könnyelmüen elkótyavetyélné, a mit én érdemeimmel szereztem,
miközben engem tévesen lenéz, egy ilyen szamár, bár százszor legyen
gróf, ez, mint te érteni fogod, nekem nem kávéház, és előbb keljen fel,
ha az én becsületesen megszerzett filléreimet akarja, nem tudom milyen
nőkre, elkölteni, míg gyermekeim otthon sírjanak! És én mindig hevesen
tiltakoztam, ha szegény nőm, ki végre is asszony, és mint beteg,
érzékenyebb minden ostobaságok iránt, azzal jött elő, hogy egy ilyen
fráternek, kinek egyebe sincs, mint ősei egy képtárban, mely nem az övé,
biztató szavakat engedményezett. De, szerencsére, ezek a félreértések
kiderültek, és végre teljesülhetnek az én régi óhajtásaim. Így Elza
leányom, a ki fölkérésemre megtagadta az engedelmességet, midőn szegény
nőm egy hivatalnokot, a ki esetleg grófi czimre hivatkozhatott, előtérbe
akart tolni, az én okos és megfontolt Elza leányom párisi öcsém fiához
fog nőül menni, a mivel teljesülni fog egy régi családi terv, hogy a két
szolid ház egyesüljön. De Blanka leányom nemkülönben szerencsét csinált,
mert őt egy önkészítette kitünő ember kérte nőül, egy igazi tehénfiu.
Várai-Fejér. – Hogy érted ezt?
A báró. – Látom, hogy te, mint egyszerü, komoly ember, megmaradtál régi
erkölcseidnél, és üres szórakozásokra nem fecsérled idődet, a melyet
nekünk, idősebb embereknek, kétszeresen meg kell becsülnünk. És ne hidd,
hogy én esetleg a tétlenségnek élek, midőn olvasmányokat is forgatok, a
legjobb szerzőktől, mint például Theodor von Rózefeld, a ki Amerika
koronázatlan királyának tekinthető. Az olyan szerzőtől, ki az elnökségig
vitte, bizonyára érdemes egyet-mást meghallgatni, és ez nem ugyanaz a
dolog, mint ha egy könyvíró meghal a kórházban, a mely esetben mit
tanuljak tőle?! Ezen jeles ember vadászati és saját élettörténeti
könyvében olvastam, hogy Amerikában az úgynevezett tehénfiúk vagy
angolul Kuh-bojok, mit Cowboynak írnak, de Kaubój-nak kell olvasni, ezen
Kuh-bojok mily érdemes szerepet játszanak. Először sajátlag őrzik
állataikat, és igen vegyes életet élnek, végül nagy karriert csinálnak
és többnyire az elnökségig viszik, mint Theodor von Rózefeld. Mindíg az
volt a vágyam, hogy egy ilyen önkészült emberre bízzam legalább egyik
gyermekem sorsát, és a sors megengedte ezen vágyam teljesedését, mert
Blanka leányom kezét egy ilyen igazi férfiu kérte meg, ki úgyszólván
tehénőrzésből vitte fel a magasba, és mindjárt csodálkozni fogsz, ha
megmondom, hogy ez a férfiu: a nagy Springinsfeld, saját személyében.
Várai-Fejér. – A kiről a lapok azt írták, hogy tíz krajczárral olcsóbbá
fogja tenni a villamosságot?
A báró. – Igen, ő maga, a nagy feltaláló.
Várai-Fejér (megdöbbenve). – Na hát ez igazán szép!
A báró. – És tudod-e, mi a legszebb az ő élettörténetében, mely minden
Kuh-bojt megszégyenít?
Várai-Fejér. – No?
A báró. – Az, hogy a találmányát nem ő maga találta fel, hanem még a
kellő időben, a tizenkettedik órában, megvette egy mérnöktől, a ki
később megőrült.
Várai-Fejér. – Ez aztán szerencse!
A báró. – Ez nem szerencse, barátom, ez a kereskedelmi zseni!
Várai-Fejér. – Nem gratulálok, barátom, mert nagyon irígyellek.
A báró. – Mindig tudtam, hogy igaz barátom vagy!


XVI. HOLDAS ÉJ.
– Történik: a német-ujlaki kastély parkjában, diner után. A falu
tornyában tíz órát harangoznak. A teli hold lebámul a parkra s néha-néha
két sötét alakot pillant meg, a mint ki-kibukkannak valamelyik fasorból.
A két sötét alak: Berzsenyi Elza bárókisasszony és vőlegénye, Gaston
Beer, a párisi Beer fia. –
Első fülemile. – Itt a jegyes-pár! Zengjük el tiszteletükre a
nászindulónkat!
Második fülemile. – Nem értik ezek a mi művészetünket!
Első fülemile. – Akkor nem vagy igazi művész. Az igazi művész, ha senki
se hallgat rá: énekel maga-magának. Az igazi művésznek a közönség csak
ürügy.
Második fülemile. – Mit, én nem vagyok igazi művész?!… (Trilláznak.)
Első százszorszép. – Jaj, a mátka-pár! Mindjárt letépnek bennünket!
Második százszorszép. – Ugyan, hova gondolsz! Csak nem képzeled, hogy az
Elza »Szeret? Nem szeret?«-et fog játszani?! Vagy talán a másik? Az
ugyan tisztában van vele, hogy fehérszemély őt még nem szerette és nem
fogja szeretni! Csak nézd meg ezt a pofát!
Egy öreg tölgyfa. – Hallod, mit beszélnek ezek a parvenük?
Egy vén nyárfa. – Én le se nézek rájok. Nekem, ha százszor
megvásárolnak, akkor se léteznek. (Reszket és sóhajtozik.)
Az öreg tölgyfa. – Megértem egy pár száz esztendőt, de ilyen alakokat
még nem láttam. Micsoda furcsa állatjai vannak a jó istennek!
A vén nyárfa. – Bizony másféle fából faragták azokat az embereket, a kik
engem ültettek!
Az öreg tölgyfa. – Talán azt mondhatnád, hogy »bennünket«?! (Magában:)
Büdös, vén arisztokrata!
A vén nyárfa. – Te, te még gyerek vagy, s az igazat megvallva, egy kissé
jöttment. De én, biz én már nem igen fogok megváltozni!
Az öreg tölgyfa. – Ne susogj olyan hangosan, mert nem hallom, mit
beszélnek. (Félre:) Gyalázatos szokásai vannak az öregnek! Folyton
motyog magában!
Elza. – Na és?
Gaston. – Na és semmi. A Diane de Lys-história igaz, de önt, a ki olyan
okos, mint egy egész rabbigyülekezet, és a ki annyira fölötte áll
mindennek, mint egy egyiptomi isten, ez a viszony nem zsenirozhatja.
Csak nem akarja elhitetni velem, hogy félteni fog?! És ha netalán,
kivételes kegyből, megtisztelne azzal, hogy a minden női erénynyel ékes
feleségek hagyományos féltékenységét kiterjesztené rám is, a ki
semmiképpen sem vagyok méltó önre: csak nem lesz féltékeny egy Diane de
Lysre?! Tudja, hogy hívják Diane de Lyst a családias nevén? La Goulue!
Remélem, nem mondja komolyan, hogy La Goulue zsenirozhatja önt?!
Elza. – Ön rabulista, barátom. Ki beszél féltékenységről? Itt csak a
hiuságom kérdése forog szóban. Ön szives volt elismerni, hogy az én
kevélységem jogos. Nos, az én kevélységem nem tűrheti el, hogy az az
ember, a ki a nyilvánosság előtt hozzám van atasírozva, egy dáma nevével
kapcsolatosan szerepelhessen. Ezzel a kérdéssel egyszer s mindenkorra le
kell számolni. Én azt nagyon jól tudom, hogy ezekkel a dámákkal
semmiféle tisztességes nő nem konkurrálhat. Abban, hogy tökéletesek a
művészetükben, olyan varázsuk van, a melyet a feleség sohase sajátíthat
el, mert nem lehet hozzá elég praxisa. Tehát kétszer kettő négy, hogy az
urak mind egy szálig visszatérnek ezekhez a dámákhoz, ha ugyan egyátalán
megszakítják a viszonyt, mondjuk a mézeshetek idejére. Visszatérnek azok
is, a kik jóhiszeműen fogadkoznak, hogy szakítani fognak – csak úgy,
mint azok, a kik rosszhiszeműen fogadkoznak, vagy mint azok az
egyszerűek, a kik nem is gondolnak a szakításra. Nos, hogy tovább egy
pillanatra se magyarázhassa félre szándékosan a szavaimat: kijelentem,
hogy engem az ön multja vagy jelenje, sőt akár a jövője, egy cseppet se
zseniroz, és nekem az is mélységesen mindegy, hogy ön szakít-e ezzel a
dámával vagy sem, – hogy csak egy bizonyos idő mulva fog hozzá
visszatérni, vagy fel se bontja a viszonyt, mert úgy se érdemes. Tőlem,
akár holtukiglan mindennap meglátogathatná, ha ön ezt titokban tehetné.
Csakhogy ezek a hölgyek a legnagyobb nyilvánosság előtt élnek, s az,
hogy ön titokban szeresse őt – a mi ellen semmi kifogásom nem volna –
tisztára lehetetlen. Ön talán megpróbálná a titkolózást, de hiába, mert
visszatérését rajtam kivül az egész világ megünnepelné s La Goulue
kiiratná a _Gil Blas_ba. Már pedig én senkivel se óhajtok konkurrálni,
különösen a bizonyos vereség tudatában, és legkülönösebben, ha Diane de
Lys kisasszonynyal kellene konkurrálnom azért, hogy bizonyosan vereséget
szenvedjek. Szóval, az én kevélységem nem engedi meg, hogy engem csak
egy perczig is együtt emlegessenek Diane de Lys vagy máskép La Goulue
kisasszonynyal.
Gaston. – Sohase hittem volna, hogy ön ennyire vieux jeu, kedves Elza!
Először is, Diane nem utolsó személy. Tudok, még pedig femme du
monde-okat, a kik rettenetesen irígylik a lovait, a kocsijait és az
ékszereit, és nem tudom, hogy mit nem tennének meg ezekért a holmikért.
Vannak, és tisztességes asszonyok, a kik mindenáron úgy akarnának
öltözködni, mint Diane, és utánozzák a toilettejeit, már a mennyire az
anyagi eszközeik megengedik. És ismerek előkelő, a nyilvánosság előtt
kifogástalan hölgyeket, a kik úgy kendőzik és úgy friziroztatják
magukat, hogy Dianera hasonlítsanak. Ha egy asszony Párisban él és magas
életet visz, akkor szükségképpen versenytársa a Diane de Lyseknek. De
édes istenem, ebben nincsen semmi megalázó. A femme du mondenak mindig
megvan az a pokoli elégtétele, hogy végre is ő marad felül s hogy a
Diane de Lysek épp úgy irígylik a tisztességes asszonyokat, a mennyire a
tisztességes asszonyok irígylik őket. Minthogy nekik csupán ez az egy
hiányzik, mindent odaadnának ezért az egyért, összes ékszereiket s talán
még a kocsit, lovat is.
Elza. – Köszönöm szépen, de nem kérek ebből a pokoli elégtételből.
Megvagyok így is.
Gaston. – Szóval, ön belekapaszkodik a Gouluebe, hogy lerázhasson a
nyakáról.
Elza. – Nem, csak lassankint belátom, hogy a tervezett házasság
lehetetlen. Mindig több és több akadály merül fel előttem!… Nos, én
fáradtabb vagyok, semhogy küzdeni akarjak a hamis Diane de Lys-szel!
Talán az igazival se konkurrálnék… pedig az, ha jól emlékszem, femme du
monde volt… Nem lelkesülök a tapasztalt szivekért, s az öné túlságosan
tapasztalt, édes Gaston.
Gaston. – Hm. Ez a pofon, úgy látszik, arra való, hogy kihozzon a
sodromból, és az inzultus hatása alatt megfelejtkezzem a tárgyról.
Maradjunk csak a tárgynál. Bocsásson meg, ha untatom, de nekem kitünő
okaim vannak rá, hogy ragaszkodjam a tervezett házasság eszméjéhez. És
én küzdeni fogok az ön érveivel, bár ezek az érvek épp oly hamisak, mint
a Diane de Lys neve. Nem csinálok belőle méltóság-kérdést, hogy ürügyek
ellen kell hadakoznom. Csak konstatálom, hogy ez az ürügy nem jó. Ön
hiába kapaszkodik bele a Gouluebe, ez az álláspont nem tartható, mert én
hamarosan meg fogom győzni arról, hogy önnek Diane de Lys-szel nem kell
konkurrálnia, hogy önt Diane de Lys-szel sohase fogják emlegetni, hogy
Diane de Lys, máskép La Goulue: fuit, nem létezik.
Elza. – No, erre kiváncsi vagyok.
Gaston. – Hát pedig ez igen egyszerű. Én a tervezett házasság nélkül is
szakítottam volna Diane de Lys kisasszonynyal. És már szakítottam is,
örökre, a visszatérés minden reménye nélkül. Abból az érthető okból,
hogy Diane de Lys kisasszony nekem egy kissé drága.
Elza. – Ah, bah! Önnek megvan a betevő falatja, és ebben a pontban a
legfösvényebb emberek is képesek minden nagylelküségre. Lesznek órái,
mikor nem lesz ilyen smuczig.
Gaston. – Ön nem ismeri a Gouluet. A Gouluenek ötszáztizenhét czipője
van… Egyszer megmutatta a czipőit: azt hittem, hogy czipőkereskedésben
vagyok. Egy más alkalommal megmutatta az alsónadrágjait: azt hittem,
hogy a szerályban vagyok.
Elza. – Talán hagyjuk a részleteket.
Gaston. – Hát hagyjuk a részleteket. Elég az hozzá, hogy önnek, mert
Budapesten él, s itt a méretek mégis kisebbek, nem lehet fogalma a
Goulue pazarlásáról. A Goulue néha, ha kicsípi magát, csipkékben és
egyebekben, egy egész uradalmat vesz fel magára. Szomoru, és az
erkölcsre nézve kissé megalázó, de igaz, hogy ez a piszok nő, néha,
mikor cake-walk-ot tánczol: egy vagyont képvisel. Hát mondja, kérem, ki
állja ki ezt? A czivilizáczió haladtával elmultak azok az idők, a mikor
az Aszpáziákat egy-egy Periklesz szutenálhatta. Ma már nincs olyan
Periklesz, a ki ezt győzze. Az első márkáju horizontálokat csakis
részvénytársaságok exploatálhatják, és a Diane de Lys esete is ez. Abban
az időben, a mikor a legjobban bele voltam bonyolodva: én csak
harmadsorban voltam angazsálva nála. Rangban megelőzött a venezuelai
köztársaság elnöke, a ki a második barátja volt, és az elnököt is
megelőzte Smith, a guano-király. De mivel az összes részvényeket ő se
akarta jegyezni – és nem is tehette, mert hamar koldusbotra jutott volna
– abszolút jogokat ő se gyakorolhatott. Úgy, hogy mikor egyszer,
váratlanul, megérkezett ő felsége II. Chlodwig király, a vén betyár, a
mi Dianenak occasion volt, a venezuelai elnöknek, a ki előbb a szalonban
várakozott, a szemetes ládába kellett bebujnia, mert a boudoirt már
lefoglalta Smith, a ki hamarjában nem tudott elillanni. Szerencse, hogy
én nem voltam jelen, mert nem tudom, hogy hova kellett volna bujnom.
Elza. – Lássa, Samuka, azt szeretem, hogy maga ilyen móka-ember. A
móka-embereknek sokat megbocsátok; hisz az élet olyan szomoru!
Egyáltalában, velem lehet beszélni, csak érteni kell a módját.
Gaston. – Ne kaczérkodjék, szívtelen!… Különben, tudja-e, hogy a
szépatyánk, a kinek éppen ilyen ocsmány pofája volt, mint nekem,
lakodalmi mulattató volt? Arra ütöttem.
Elza. – Ez már garstiges Lied. Beszéljen csak Párisról.
Gaston. – Mit beszéljek? Verklungen war jetzt die Legende! A románczom
abból áll, hogy eleinte megfontolatlanul sok részvényt jegyeztem
Diane-nál, aztán lassankint túladtam a részjegyeimen, végül, voltak
némelyes obligóim, de leszámoltam, storniroztam az ügyet és punktum. És
Diane nem létezik többé.
Elza. – Hiszi a piszi.
Gaston. – El fogja hinni, ha egészen nyíltan beszélek. És mért ne
tenném? Ön, Elzácska, olyan okos, hogy magának még az igazságot is meg
lehet mondani. Hát nézze, én elismerem, hogy nem tartozom azok közé, a
kiknek a házasság egyszersmind megtérés. Az erényem még igen zsönge
palánta, a magamban való bizodalomnak még nem volt alkalma
megszilárdulnia, s nem merném azt állítani, hogy örökre leszámoltam
minden rossz gondolattal. Ez csak becsületes beszéd, mi? És egy évvel
ezelőtt, két évvel ezelőtt, még az is megtörténhetett volna velem, hogy
elveszek valakit, de azért nem mondok le Dianeról. Csakhogy most már nem
ez az eset. Én, tekintet nélkül a tervezett házasságra, felmondtam a
barátságot Dianenak, nem erényből, hanem kénytelenségből. Higgadt
gondolkozásu ember vagyok, bár nem látszom annak, tudok egy kicsit
számítani, s be kellett látnom, hogy ez a Diane nekem átkozott rossz
üzlet. Mert ez a rongy teremtés annyiba került nekem, hogy, ha tovább is
így folytatom, kilencz és félév mulva magam is elmehetek lakodalmi
mulattatónak. Azért túladtam rajta; czedáltam őt, akármi következzék.
Már most itt van a tervezett házasság. Hát ez nekem sokszorosan kitünő
üzlet. A családi politika kivánalmairól, azokról az érdekekről, a
melyeket a Jacques bácsi a leginkább méltányol, de ön talán kevésbbé,
nem is beszélek. Hagyjuk a két czéget, beszéljünk egy pillanatra rólam.
Nos, elég volna annyit mondanom, hogy ezzel a pofával, melyet még a
különböző Diane-ok is szemtelenül megadóztattak, s melyért, akárkit
vennék el, a házasságban is adóznom kellene… mondja, kérem, ezzel a
pofával hol találhatnék önnél ideálisabb feleséget?! De én nemcsak ezt
mondom, bár ez untig elég volna, hanem megvallom a titkos gondolatomat
is. Azt, hogy ha én másvalakit vennék el… nem önt, hanem egy
tuczatfeleséget, a ki egyébként konveniál, ez rám nézve igen nagy
financziális hátránynyal járna. Előbb-utóbb gondoskodnom kellene Diane
utódjáról, a ki talán nem olyan comme il faut, mint Diane, de nem is
olyan pimaszul követelő. Így megszabadulok ettől a gondtól, véget
vethetek annak az életnek, mely nemcsak bűnös, hanem, mi több, szörnyen
drága is, s remek üzletet csinálok, mert a képzelhető legideálisabb
feleségen kívül, ingyen kapok…
Elza. – Egy kedvest, a ki teljesen pótolhatná Dianet? Pardon, kedves
Gaston, de ki kell önt ábrándítanom. Ön a tervezett házasságban
semmiesetre se találhatná meg azt a… hogy is mondjam?… mondjuk: azt a
családiasságot, a melyet Dianenál megtalált. És azért nem azt mondom
önnek, hogy: köszönöm, de nem pályázom a Diane helyére, mert másféle
ambiczióim vannak, mint hogy egy Diane után következzem sorban, és hogy
egy Dianet pótoljak… azt se mondom, hogy bármennyire respektálom az ön
üzleti érdekeit, ez nekem nem vásár, mert hisz ön, cserében, nem sok
jóval biztat, még azzal se, hogy kifogástalan férj lesz… elengedem a
hűség-esküt, mert ha még úgy fogadkoznék is, akkor se hinnék az
esküjének, és ez nem csupán önnek szól… mindezt nem mondom, bár untig
elég volna, nem igaz?… csak azt mondom… és én is megvallom minden titkos
gondolatomat… hogy hagyjon fel minden reménynyel, mert a tervezett
házasság amúgy se adná meg önnek azt a bizonyos családiasságot! Sokféle
asszony szaladgál a világban… van, a ki a férjének sohase lesz a
kedvese, mert ha a kedvese akar lenni valakinek, a kedvesét választja…
van olyan is, a kinek elvei vannak… vannak vadak, és vannak, a kik csak
a férjökre néznek vadul… Nem igen találhatja ki, hogy én melyik
osztályba tartoznám, mert még magam se gondolkoztam erről… de gondoljon,
a mit akar, annyit mondhatok, hogy a tervezett házasságban a bizalmasság
nagyon is korlátolt volna, a mire elég ok az, hogy végre is, ezt a
házasságot nem az égben kötnék, csak egy irodában, mert hiszen azzal
csak nem áltatjuk magunkat, hogy szerelmesek vagyunk egymásba?! Tudja
mit, Gaston? Adok egy jó tanácsot. Térjen vissza Dianehoz! Kilencz és
fél év még nagy idő; remélem, nem akar örökké élni… A legrosszabb
esetben elmegy lakodalmi mulattatónak.
Gaston. – E szerint Diane csak ürügy volt, s ön azért vallat, mert
kifogásokat keres?!
Elza. – Nem egészen. Az igaz, hogy önnek most nem igen sikerült
rábeszélnie erre a házasságra. De nem élek vissza azzal, hogy nyiltan
beszélt velem. Pedig azt is mondhatnám, hogy: nem igen bízom az olyan
urakban, a kik sokat jártak a Diane-ok akadémiájába… s hogy nem
szimpatizálok az olyan vőlegényekkel, a kik nagyon sokat tudnak…
Mondhatnám, mert igaz. De nyiltságért nyiltság. Megvallom, hogy e nélkül
is gondolkozóba estem volna. Eh, beszéljünk egészen őszintén! Igaza van,
meggondoltam a dolgot: még se megyek önhöz feleségül!
Gaston. – No lám! És miért nem?
Elza. – Édes istenem… Rezon-házasság – rezon-házasság. De az ennyire
rezon-házasság már ostobaság!
Gaston. – És ez csak most jut eszébe? A mikor már hetek óta a
menyasszonyom?
Elza. – Azt hiszem, azért nem történt önnel semmiféle szerencsétlenség.
Egy kissé talán szórakoztattuk önt; azt mondta, jól találja itt magát.
Én is örültem, hogy jobban megismerkedhettünk; nagyon tanulságos
dolgokat hallottam öntől a párisi szinésznők életéről.
Gaston. – Szóval, egy kissé az orromnál fogva vezetett, nem tudom miért?
Elza. – Ah, a szemrehányás nagyon gyöngéd, de azért érthető! Nos, igen,
ön csakugyan szivességet tett nekem. Mátkaságunk jó volt arra, hogy egy
kissé elfelejtesse azt a históriát, a melylyel meglehetősen
kompromittáltam magam. Magának nem ártott, nekem egy kissé használt,
hálásan ismerem el, hogy lekötelezett, s bizony isten mondom, hogy nem
ezért a haszonért, nem czélzatosan tettem, ha egy kis ideig