A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 01

Total number of words is 4187
Total number of unique words is 1599
37.4 of words are in the 2000 most common words
50.0 of words are in the 5000 most common words
57.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

Ambrus Zoltán Munkái
VI. KÖTET
A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE
Ambrus Zoltán Munkái
VI.
A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE
TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL
BUDAPEST MDDCCCVII
VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Ambrus Zoltán
A BERZSENYI-LEÁNYOK
TIZENKÉT VŐLEGÉNYE
TOLLRAJZOK A MAI BUDAPESTRŐL



BUDAPEST MDCCCCVII
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.


I. ELSŐ SZERELEM.
– Ostende; a tengerparton. Augusztus vége felé; alkonyat táján. Jó távol
a Casino épületétől, a hol a sétálók már kevesbednek, két ifiú alak
halad előre, kifogástalan katonalépésben: Berzsenyi Elza bárókisasszony
és tarteleki Telegdy Miklós, tényleges huszárhadnagy. Elza már tudja,
hogy öt percz mulva meg fogják kérni. Eddig ismeretlen, zavaros érzések
környékezik; nagyon el van foglalva a saját személyével, s fölötte
szórakozottan hallgatja az oldala mellett zörgő és csattogó urat, a ki
alighanem az eljövendő. Sokszor sétált már kettesben, és nemcsak öreg
urakkal; hanem ez egészen más. Képzelete a képeskártyákat forgató gép
következetességével vetíti eléje mindazokat a szabadságokat, a melyeket
vőlegény és menyasszony megengedhetnek maguknak; s ekközben arra gondol,
hogy alighanem kipirult egy kevéssé, a mi kétségtelenül megszépíti az
arczát. Érzi, hogy haját összeborzolta a szél, s összehasonlítja magát
azokkal a szerelmes kis vadóczokkal, a kiket a szinházban látott. Eszébe
jut, hogy az első szerelem nincs kétszer, hogy sohase lesz többet
ennyire fiatal, s hogy az élet olyan, mint a lánczhid. Mindez szinte
elérzékenyíti. Miklós egy éles értelmü pointer apró eseteit adja elő,
látható kedvteléssel, de ama megszokott, levetkőzhetetlen, tudatos
nyugalommal, a mely egyetlen tőkéje. Ezt a nyugalmat kis részben ősei
hagyták rá örökül, kis részben a nevelés gyarapította, növelte,
nemesítette; ha azonban az ősi jótulajdonság határozott erővé fejlődött
ki benne, ez legnagyobbrészt saját érdeme. Miklós bölcsen átlátta és
folytonosan szemmeltartja, mily igaz és hasznos ama figyelmeztetés, a
mely szerint: az úr sohase siet és sohase jön ki a sodrából. Mialatt a
kutyatörténetet magyarázza, nem felejtkezik meg a közönségről. Mint a
kaczér asszony, a ki míg az egyiknek beszél, a másikat lopva, biztató
pillantásokkal gyönyörködteti: tüntetően pengeti sarkantyúját az
ismeretlen hölgyek örömére. Elzának szól, de a többieknek cseng-bong. A
sárgaréz ékszer egyre zörög: »Vakuljatok, kontinens hölgyei!«… s Miklós
koronkint learatja a hatást. Ilyen tekinteteket vethetett maga körül
Timur Lenk, a mikor álmos volt. Miklós meg van győződve, hogy körülötte
mindenki, a ki él, azt mondja magában: »Ez a világ első katonája!«
Valójában pedig az idegenek azt gondolják: »Különös nép ezek a
Tzigane-ok! A zenészeik kardot viselnek, a legszebb nőknek udvarolnak,
és végül tányért hordanak körül!« –
Miklós. – Erre én azt mondom a kutyának… De Elza, maga nem hallgat rám!
Elza (felriadva). – Mit mondott a kutyának?
Miklós (boszúsan). – Most nem arról van szó.
Elza. – Pedig oda hallgattam… Isten bizony érdekelt, a mit mondott… Az
igaz, hogy egy kicsit elgondolkoztam. De ennek is maga az oka. Nagyon
kiváncsivá tett azzal, hogy valami fontosat fog mondani.
Miklós. – No azért ne ugráljon.
Elza. – De hallja, kérem…
Miklós. – És ne gesztikuláljon. Különösen ne gesztikuláljon. Lássa, maga
egy földreszállt angyal. Sok ezer esztendőnek kellett elmúlnia, míg a
világ egy olyan tökéletes lényt tudott összehozni, mint maga. De magának
is van egy hibája. Egy kicsit gesztikulál.
Elza. – Ha maga azt hiszi, hogy itt nincsenek magyarok…
Miklós. – Szavamra mondom. És ez nem szép. Az ember nem mozog. Az ember
abszolúte nem mozog. Magában nincsen egyéb kivetni való…
Elza. – Köszönöm, de kikérem magamnak, hogy engem leczkéztessen, akár
ezer ember előtt, mint most, akár négyszemközt. Szeretném tudni, mi
czímen vesz magának jogot…
Miklós. – Én, a ki úgy szeretem magát, mintha a férje volnék…
Elza. – Először, a férjemnek sem fogom megengedni, hogy nekem tanácsokat
adjon… (Miklós mosolyog)… és másodszor, maga egy kicsit képzelődő.
Sajnos, nem ez az egyetlen, a mi magában kivetni való; mégis, talán
megmondaná, honnan veszi a bátorságot…
Miklós. – Kár haragudni. Haragudni kár. Különben maga nem is haragszik.
Magának inkább tetszik, hogy én megmondom az igazat. Többet mondok: én
ezzel imponálok magának. Megúnta már, hogy mindenki gratulálja:
»Istenem, milyen okos! Istenem, milyen herczig!«… és örül, hogy van egy
jóbarátja, a ki nyersen megmondja az igazat.
Elza. – Ebben van valami. A maga gorombasága nekem iránytű, horgony,
révpart, vagy a hogy akarja. Mert azt hiszem, hogy maga legalább
őszinte. Istenem, ha még ebben is csalódnom kellene! Ha maga nem szívből
volna goromba, hanem csak azért, hogy imponáljon!
Miklós. – No lássa. És ha már erről beszélünk, hát tudja meg, hogy mit
akartam mondani. Köztünk nem lehet szó, mert ehhez túlságosan
intelligensek vagyunk, erkélyjelenetről, holdvilágról, »meghalok«-ról,
és más egyéb nyavalygásról, mi a fene.
Elza. – No ná!
Miklós. – Elég régen vagyunk jóbarátok, és ha én gyaníthattam, hogy maga
egy kicsit kedvel engem: maga is tisztában van vele, hogy maga nekem nem
egy X. beliebig kedves pajtás, hanem valami extra, egészen extra, a ki
nekem elő van írva, és ez nem lehet máskép. Ez furcsa, és én nem értem,
hogy tud az ember ennyire megbolondulni, de ez már így van, minden
hiába.
Elza. – Tudom, Miczu.
Miklós. – Olyanok közt, mint mi, ez nem mehetett a nélkül, hogy az ember
ne gondoljon arra is, hogy no hát aztán mi lesz? És ha sohase is
beszéltünk erről, azért meg tudtuk érteni egymást. Engem könnyű volt
kitalálni, és én úgy vettem észre, hogy maga se idegenkedik attól, a mit
én most elő fogok hozni.
Elza. – Feljogosítottam arra, hogy reméljen, ez igaz.
Miklós. – No már most itt az ideje ezzel az egész dologgal tisztába
jönni. Maga nem fogja tőlem azt kivánni, hogy hirtelen a sugólyukhoz
vonszoljam magát és kiabálni kezdjek: »Tu m’ ami!«, mint az operában a
tenor, és azt se, hogy felküldjem az öreg úrhoz a nagybátyámat, a
Telegdy Viktort, parádéban és ez az öreg úriember, a kinek eddig még
minden sikerült a világon, a mit a fejébe vett, maguktól egy nagy
kosarat czipeljen nekem haza.
Elza (Telegdy Viktor nevének hallatára megdermed a tisztelettől). –
Világos.
Miklós. – E szerint nincs egyéb hátra, mint hogy megkérdezzem magától,
mondja meg nyiltan, katonásan, mit szól maga én hozzám, és mit szólna
hozzám az öreg úr?
(A nap vörös ábrázatja, mely az imént még kibámészkodott a tengerből,
alámerül a vízbe).
Elza. – Hát én nem csinálok titkot belőle, hogy szeretem magát, és abból
se, hogy a viseletem után fel kellett vetni ezt a kérdést; vártam ezt és
nem vagyok egy cseppet se meglepetve. Bolond az eset, Miczu; mert én a
szerelmet ostobaságnak tartom. Vagy inkább frázisnak, a melyet az
asszonyok azért találtak ki, hogy a hibáikat mentegessék, takargassák
vele, mint valami aranyos szövetű lepellel. És mégis szeretem magát,
mert nem elég, hogy maga jobban tetszik nekem, mint a többiek, hanem
szívesen megmondom, hogy maga nálam à part van. Vonzó és nem utálatos, a
mit magának nem magyarázhatok meg. Ez talán nem sok.
Miklós. – Nekem éppen elég.
Elza. – Csakhogy én fura leány vagyok, a ki maga sincs tisztában
maga-magával. Nézze, Miczu, mondok valamit. Én gyakran föltettem
magamban a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is szeretem magát. És erre
a kérdésre soha se tudtam felelni. Néha azt hiszem, azért szeretem
magát, mert katona; az a katona, a ki a legközelebb áll hozzám; és én
csak ezt az egy pályát tartom férfiemberhez illőnek. Máskor azt
gondolom, ez azért van, mert maga az egyetlen, a ki szigorúan bánik
velem, és kiméletlenül megmondja a hibáimat, de minden indulat nélkül,
nyugodt, édes, őseredeti gorombasággal. Engem soha se tartottak
kordában, s meghalok azért, hogy kordában tartsanak, talán mert hiába
áhítozom utána. De meglehet az is, hogy a jelleme tetszik nekem: a
hidegsége, csöndes határozottsága, vészjósló nyugalma, mely oly jól áll
az alakjához, a nyersesége, és az, hogy meglátszik, mennyire tud akarni.
De ebben se vagyok bizonyos, mert rajtakaptam magam, hogy azokat találom
rokonszenves jellemvonásoknak, a melyeket megtalálok magában. Egy
darabig például nem tudtam, mire van hajlandósága: a fösvénységre-e,
vagy a pazarlásra. És ekkor függőben tartottam azt, hogy a két dolog
közül melyiket tartsam erénynek. Ha kiderült volna, hogy szórja a pénzt,
azt mondtam volna: pazar, mint egy király; pazar, mint egy hős, a ki nem
törődik semmi kicsinyes dologgal, a ki nem szorult rá semmire, mert
önmagában van az ereje. Ha meg az derül ki, hogy élére rakja a garast,
arra esküdtem volna, hogy a takarékosság az eszesek, az akaraterős
emberek, a hatalomra törő, nagyszabású emberek erénye. Rájöttem, hogy se
fösvény, se pazar; azóta ezt a középutat, ezt a harmóniát ideálisnak, a
pazarlót ostobának, s a takarókost kicsinyesnek látom. Mi ez?
Miklós. – Ez a vonzalom.
Elza. – Legyen úgy, de én nem bízom magamban. Lássa, vannak perczek, a
mikor azt hiszem, hogy egyszerűen azért szeretem magát, mert maga a
Telegdy Viktor unokaöcscse. Mondtam már magának, hogy kisleány koromban
a maga nagybátyja volt az én ideálom, persze csak az utczáról és az
ujságokból. Ez a dalia, a ki fiatal korában mindenkit pofon vágott,
férfikorában mindenkit agyon lőtt, s most mindenkit kiballotíroz a
kaszinóból, nekem örökre eszményképem marad.
Miklós. – Ez semmi. De látná kártyázni! Ugy kártyázik, mint egy isten!
Elza. – Bizonyosan nagyon megunta már az asszonyokat.
Miklós. – Meghiszem azt! Volt egy idő, a mikor minden zsebében egy-egy
asszony lakott… fájdalom!
Elza. – Kivételes embereknek kivételes törvényeik vannak.
Miklós. – Én nem mondom, hogy nem fényes ember, de hogy valaki egy
csapat idegen nő kedvéért megrövidítse a véréből való unokaöcscseit, ezt
soha se fogom megérteni. És aztán, ha valaki olyan fényes ember, mért
nem foglalkozik inkább az önzetlenebb nőkkel?!
Elza. – Blindre mondhatom, hogy nagy pusztítást vitt végbe azok között
is. Tudja, magamról ítélek. Könnyen meglehet, hogy, ha csak tizenöt
esztendővel fiatalabb, ő lett volna az, a kibe beleszeretek, és nem
maga. A mi igen aggasztó körülmény.
Miklós. – Engem nem aggaszt.
Elza. – No, ne legyen olyan bizonyos, se magában, se bennem. Én egy igen
komplikált lény vagyok, a ki magam se ismerem jól, és magam se értem
egészen magamat. Úgy mondom, a hogy van. Ma még maga igen fenn van
nálam, a fellegekben… de elképzelek eseteket, a mikor egy ügyetlen
mozdulat eltöri az etruszk vázát, és egyszerre, sütty! – vége a hitnek,
a rajongásnak, és vége a szerelemnek.
Miklós. – Nem számlálná elő ezeket az eseteket?
Elza. – Nincs olyan sok, csak kettő van; és az egyiket nem akarom
föltételezni, mert már a föltevés is sértő volna mind a kettőnkre nézve.
Ez az eset az volna, ha kiderülne, hogy maga csak egy közönséges
aranypotykát lát bennem. Erről ne beszéljünk. Én magát olyan derék
legénynek tartom, hogy találhatna aranyczethalat is, de azt hiszem, én
se vagyok úgy eleresztve, hogy a hozományom mellett elhomályosodjam. Nem
igaz?
Miklós. – Látja, most jól beszél.
Elza. – De a másik eset… arról már lehet beszélni. Tehát ha egy szép
napon rájönnék, hogy maga nem úgy szeret engem, a hogy én képzelem…
Várjon csak, mert nem olyan könnyű megmagyarázni, mire gondolok… Lássa,
maga nekem túlságosan szép ember, és én igen bizalmatlan vagyok a szép
emberek iránt.
Miklós. – Azt hiszi, hogy a szép emberek és a tenoristák agyvelő
dolgában nem jól vannak kikészítve?
Elza. – Nem. Ha csak egy kételyem volna, hogy maga e tekintetben gyönge
lábon áll, akkor most nem sétálnánk együtt, így kettesben… Különben
forduljunk vissza, mert erősen sötétedik.
Miklós. – Nem bánom.
Elza. – Egészen másról van szó. Arról, hogy a szép emberekkel szemben
nagyon óvatosnak kell lenni. Olyan az eset, mint a szellemes írókkal. A
papa egyszer azt mondja nekünk: egy sikerült mulatságot fogok rendezni,
meghívom a szellemes írókat, a legjobbakat, a mik csak kaphatók. A
szellemes írók eljöttek, mindent megettek, és egy okos szót nem lehetett
kivasalni belőlük. Az egyik belépett a nagy tükörbe, a másik egész este
a nyakkendőjét igazgatta, a harmadik lerészegedett és erővel meg akarta
csókolni a mamát. Tanulság: a szellemes írókat el kell olvasni és nem
kell meghívni őket. És a szép emberektől is óvakodni kell. A kirakatba
valók és nem házi czélokra. Mert a szép emberekben épp olyan kokettéria
van, mint az asszonyokban. Mindenkinek tetszeni akarnak, s mindenkit
megkörnyékeznek, mert tulajdonképpen senkit se szeretnek, csak önmagukat
és a hódítás örömét. Az az asszony, akinek szép ember a férje, rendesen
áldozat.
Miklós. – Hol gyüjtötte maga ezeket a keserű élettapasztalatokat?
Elza. – Kinyitottam a szememet, mert ma már, szerencsére, a lányokat nem
nevelik úgy, hogy csak papát és mamát tudjanak mondani. A franczia babák
már le tudják hunyni és ki tudják nyitni a szemöket.
Miklós. – Nem is vagyok szép, csak egészséges.
Elza. – Majd kitudódik. Annyit mondhatok, hogy ha egyszer, akármikor,
kisülne, hogy én magának csak egy vagyok a sok közül, és nem vagyok
magánál à part, hogy egy más valaki, ilyen vagy olyan tekintetben,
jobban tetszik magának, mint én – nem bánom, gondoljon akármire – akkor,
édes Miczu, előre mondhatom, hogy abban a minutumban: partenza! és vége
a szerelemnek… olyan közönbös leszek maga iránt, mintha soha se ismertem
volna. Mert én csak azt tudom szeretni – és ez is bizonyos
megerőltetésembe kerül – a ki engem szeret. Mást nem, egy pillanatig se,
ha már véletlenül férjem volna is az illető. No és ha ez az eset
mostanában következnék be, a mikor még nem mentünk ilyen messzire: akkor
magától értetődik, hogy kútba esett az egész ügy, akkor most nem
mondtunk semmit, és spongyát rá!
Miklós. – Mostanában?!… Maga úgy beszél, mintha meg kellene várni, hogy
hét évig szolgáljak magáért. Azt hiszi, hogy nehezen fog menni a dolog?
Elza. – Nem. Ha én a maga felesége akarok lenni, ezzel rendben van az
egész história. Mert először is a papa soha se akar mást, mint a mit én
akarok. És másodszor, mert gyermeki kegyeletből úgy fogom intézni a
dolgot, hogy házasságunkat ne én akarjam, hanem a papa. Én csak
engedelmeskedni fogok; ez sokkal egyszerűbb.
Miklós. – És a mama?
Elza. – A mama, szegény, nem akar semmit; csak levegőt akarna, mert
ehhez jut a legnehezebben. Akadályról tehát, akármilyen regényes volna
ez, szó se lehet. Hanem idő kell hozzá, míg az esküvő megtörténhetik,
mert maga valamiről megfelejtkezett.
Miklós. – Ugyan?
Elza. – Blankáról, Miczu, Blankáról! Nem volna helyes, magam se akarnám,
hogy én előbb menjek férjhez, mint az idősebb testvérem. A legjobb
esetben egy napon lehetne az esküvőnk. Megjegyzem, hogy ehhez a kettős
esküvőhöz már minden előkészület megtörtént. Megvan hozzá a kelengyénk,
az utolsó gombostűig; megvan hozzá a püspök, a ki megáldjon bennünket;
megvan az egész program. Ennek a programnak a legnevezetesebb pontja az,
hogy az anyakönyvvezető előtt nem fogjuk aláírni a jegyzőkönyvet, mert
nem ismerjük el az egyházpolitikai törvényeket. Így tett Géraldine
herczegnő, így tett Ilona grófnő; mi se tehetünk másképpen. Mit szól
maga ehhez?
Miklós. – Bánom is én.
Elza. – Maga aláírhatja, ha akarja.
Miklós. – Szívesen. Az ördög előtt is aláírom, hogy magát feleségül
akarom venni. De jó volna, ha egy kicsit siettetné a nénjét.
Elza. – Ez már nem fog olyan könnyen menni.
Miklós. – Miért ne menne könnyen? Blanka nagyon szép leány, érzéketlen
szívűnek se látszik…
Elza. – Sokkal szebb, mint én; a mi pedig a szívet illeti, ó, semmi
kifogás!… Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Mondom, hogy minden
megvolna a kettős esküvőhöz. A püspök már régóta vár bennünket, a
kelengyénk készen van, közel két esztendeje… az enyém is, mert az volt a
terv, hogy engem a párisi Beer fia fog elvenni és a párisi Beer fia nem
írta volna alá a jegyzőkönyvet…
Miklós. – No lám, no lám és én ezt nem tudám! Aztán min mult a dolog?
Elza. – Azon, hogy én semmit se írtam volna alá, a mit a párisi Beer fia
aláír, mert nekem nem tetszett a párisi Beer fia. De ne beszéljünk
erről, mert a párisi Beer fia már régóta letárgyalt dolog. Elég az
hozzá, semmi se hiányoznék a kettős esküvőhöz, csakhogy Blankának egy
kicsit várnia kell.
Miklós. – Várnia kell? Mit kell várnia?
Elza. – Végre is magának elmondhatom… magának mától fogva joga van a
családi titkokhoz… Azt kell várnia, míg egy kicsit elfelejtődik, hogy
egyszer már menyasszony volt.
Miklós. – Ne mondja! És visszament a parti?
Elza. – Nem ez a helyes kifejezés. Nem ment vissza, hanem füstbe ment.
Miklós. – No én ezt nem tudtam.
Elza. – Csak kevesen tudták, mert ez a história nem otthon történt,
hanem külföldön, Olaszországban; aztán hamar véget ért s mi nem nagyon
hireszteltük. Azért akadtak jóbarátaink, a kik siettek ennek a
szerencsétlen menyasszonyságnak a hírét haza szállítani s az illetők
szépen kiszínezték azt, hogy a Lidón fürödni is lehet s hogy az
ismeretség a Lidón köttetett.
Miklós. – Ahá!
Elza. – Semmi ahá! Egyszer majd elmondom ezt a históriát, hogy tisztában
legyen vele.
Miklós. – Miért nem mondja el most?
Elza. – Mert hosszú; egész regény. És már közel vagyunk a Casinohoz;
minden perczben jöhetnek ismerősök, a kik előtt nem folytathatom. Szóval
Blankának még várnia kell, mert az elfogadható partik azóta egy kicsit
elmaradoztak.
Miklós. – És ha nagyon sokáig kell várnia?
Elza. – Ne féltse maga Blankát. A legrosszabb esetben itt volna a párisi
Beer fia. Annak én vagy ő, az mindegy; a fődolog előtte az, hogy
összeköthesse a két családi vagyont, à la Rothschild-familia. De legyen
nyugodt, Blanka nem fog rászorulni.
Miklós. – Inkább a párisi Beer előbb, mint egy másik utóbb.
Elza. – Türelem, egy kevés türelem! Nem fogom hét évig várakoztatni.
Aztán, lássa, azt hiszem, a házasságban az ér legtöbbet, hogy mátkaság
előzi meg… De az angoljainkat már nem kerülhetjük ki.
Miklós. – Vinné el őket az ördög.
Elza. – Igaz! Ma este még szó se legyen a dologról; holnapig minden
kettőnk között marad. Magam akarom a papát avizálni.
Miklós. – Ahogy akarja.
Elza. – Még egyet, mielőtt ezek a szörnyek elcsípnek bennünket. Már
tegnap is meg akartam kérni, Miczu, tegyen meg nekem egy szívességet. A
legközelebbi könyvkereskedés kirakatában van egy könyv: »Pogány
szerelmek« a czíme. Vegye meg nekem ezt a könyvet. A kereskedősegédek
iszonyúan megbámulják az embert, ha effélét vásárol. Pakoltassa be; a
vacsoránál majd átadhatja azzal, hogy elhozta a Baedekert.
* * *
(Kevéssel tiz óra után:)
Elza (megjelenik erkélyén s hosszasan nézi a sötétségbe vesző végtelen
vizet. Nagyon szépeket gondolhat, mert arcza átszellemül s utóbb boldog
mosolylyal suttogja:) – Menyasszony vagyok!…
(Egy negyedóráig ábrándozik, aztán visszamegy szobájába, leül egy
chaiselongue-ra és felvágja a »Pogány szerelmek«-et.)


II. EGY MONOKLI A VIZBEN.
– Ostende; a Casino nagy olvasóterme. Idő: délután három óra. Elza
egyedül; levelet ír. Kardcsörgés és sarkantyúpengés jelenti, hogy
Telegdy Miklós megjelent a színen. Elza a jól ismert zenére felpillant.

Miklós. – Én mindenütt keresem magát, és maga itt van!
Elza. – Mi van ebben csodálatos?
Miklós. – Azt mondta, hogy félháromkor találkozunk a digue-en.
Elza. – Vagy az estacade-on.
Miklós. – És maga nincs se a digue-en, se az estacade-on!
Elza. – Természetesen. Ha itt vagyok, hogyan legyek a digue-en vagy az
estacade-on?!
Miklós. – Hallja, kérem, tegye bolonddá a kedves nagypapáját.
Elza. – Most mindjárt következik Galiczia.
Miklós. – Azt maga nem éli meg, hogy én dühbe guruljak. Nagyszerű!…
mintha nem látnám, hogy ugratni akar!
Elza (elcsudálkozva). – Ne mondja! És maga ezt észrevette?
Miklós. – Nem volt olyan nehéz kitalálni. (A csalhatatlanság hangján s
hozzáférhetetlen nyugalommal.) A kicsike a fejébe vette, hogy: »Még
semmi sincs az egészből, de azért én előre férjet csinálok belőle, még
pedig egy kilencz agancsos férjet.« És hagy engem kinn parádézni a
fenében, ő pedig levelet ír, hogy mit csinál otthon a papagály, és hogy
a pincsit megfrizírozták-e?
Elza (nevet). – Na, nem egészen úgy van. Az egészből csak annyi igaz,
hogy félháromkor, ebben a melegben, nem indulok el magát keresgélni.
Különben maga a hibás, mert mindjárt mondani kellett volna, hogy »vagy
itt, vagy ott« – ez nem rendez-vous. Végre is egy leány nem veheti a
nyakába az egész tengerpartot, hogy megkérdezze a járókelőktől, nem
láttak-e valahol egy eltévedt huszárt? Pláne, a mikor tudom, hogy úgyis
elő fog kerülni.
Miklós. – A mint láthatja, engem az effélék nem zseniroznak, és ha én
magát meg akarom találni, mondhat nekem akármit.
Elza. – Megjegyzem, hogy félháromkor nem is jöhettem. Csak három
fertálykor jöttem le, mert vártam, hogy későbben majd egyedül leszek a
papával.
Miklós. – Nos, és beszélt vele?
Elza. – Nem. A papa időközben levelet kapott és most igen rosszkedvű.
Miklós. – Maga pedig meg akarja várni, míg egyszer jókedvében találja?
Elza. – Persze, hogy meg akarom várni. Többet mondok. Öt percz óta azon
gondolkozom, hogy jó lesz nem sietni ezzel a dologgal, hanem nyugodtan
várakozni s kilesni, mikor lesz egyszer nagyon jó kedvében. Az ember a
sietséggel mindent elronthat; és mindent keresztülvihet, ha meg tudja
választani a kellő pillanatot. Könnyen előadhatja magát valami, a mikor
a papa fel se veszi, hogy ez a tégla esik a fejére, és ilyenkor sokkal
könnyebb kicsikarni tőle valami könnyelmű igéretet, a mit aztán
eszkontálni kell.
Miklós. – Maga tegnap kötötte a kutyát a karóhoz, hogy így meg amúgy, az
öreg úr úgy tánczol, a hogy maga fütyül. Hanem, úgy látszik, tegnap egy
kicsit aufsnájdolt és ez az ügy sokkal keményebb dió, mint mondotta.
Elza. – Mit akar? Világos, hogy a papa magától nem lesz elragadtatva. Ne
vegye rossz néven, de elképzelheti, hogy maga neki egy cseppet se fényes
parti. Egyebekről nem beszélve, ne felejtsük el, hogy maga protestáns.
Miklós. – És aztán? Remélem, maguk már…
Elza. – Mi katholikusok vagyunk és nem azért lettünk katholikusok, hogy
a legközelebbi alkalommal protestánsok legyünk.
Miklós. – Tőlem maga maradhat katholikus, és buddhista is lehet, ha
akar. Hogy az egyik ilyen vallásu, a másik meg amolyan, az ma már nem
numerál. Vagy mit jelent akkor a polgári házasság?
Elza. – Csakhogy, a mint már mondtam, mi nem ismerjük el a polgári
házasságot. És azt hiszem, maga is be fogja látni, hogy uriember nem
házasodhatik meg egyházi áldás nélkül. Ha egy hivatalnok, nemzeti színű
szalaggal a hasán, azt mondja nekem: »a dolog rendben van« – ez az én
érzelmeimben nem fog olyan változást előidézni, hogy ettől fogva
megengedettnek tartsam azt, a mi tegnap még nem volt szabad. Igen, ha a
harangok felzúgják az égbe, hogy: »a Berzsenyi Elzával ma mennykő nagy
dolog történik!…« – ez már egészen más.
Miklós. – Hiszen elmegyek én a paphoz is, miért ne?
Elza. – Az ám, de a püspök magát nem fogja megáldani. Nem azért
várakozik két esztendő óta, hogy utóljára is egy protestáns vőlegénynyel
legyen kénytelen alkudozni. A papa pedig talán képes volna elengedni a
házasság törvényességét, hanem a püspököt nem fogja elengedni.
Miklós. – De hát mi baja velem a püspöknek?
Elza. – Ha már szóba került, jó lesz ezzel is tisztába jönni. Világos,
hogy ha maga nem makacskodik, ez sokat könnyít a helyzeten. Nekem egy
kicsit szenans erről beszélni, de hát il faut en passer par là. Szóval…
hajlandó maga reverzálist adni?
Miklós. – Miféle reverzálist?
Elza. – Tegyünk félre minden álszemérmet…
Miklós. – Ez a leghelyesebb.
Elza. – … és tegyük fel, hogy pubik is lesznek. Magának írásban kell
adnia, hogy a pubik katholikusok lesznek.
Miklós. – Bánom is én.
Elza. – Ez sokat változtat a dolgon, a maga előnyére.
Miklós. – Ha egyéb baj nincs, kár volt nem szólni.
Elza. – No, más ellenvetése is lehet a papának. Ma a milyen dühös,
bizonyosan lett volna.
Miklós. – De hát mi baja?
Elza. – Megírták neki, hogy az Auspitz, a ki nálunk fő-ember,
megbetegedett.
Miklós. – Hogy vinné el az ördög.
Elza. – Maga akkurát úgy beszél, mint a papa. Azt hittem, majd csak
szóba áll velem, de folyton azt a szegény embert szidja. »Nekem az egész
télen beteg lehet az Auspitz; semmi kifogásom. De nem, az Auspitznak
most jut eszébe megbetegedni, a mikor nekem üdülnöm kell. Ez az Auspitz
kezd igen nagy úr lenni. Azelőtt tizenhét esztendeig nem kellett neki
semmi szórakozás és most éppen a kutyanapokat választja.«
Miklós. – Bizony, várhatott volna még huszonnégy óráig, ha már úgyis
várt tizenhét esztendeig.
Elza. – Az igaz, hogy nekünk nem jól jön ez a betegség, mert
megjósolhatom, hogy a papának most már nem lesz maradása. Ha az Auspitz
hamarjában mást nem gondol, meglássa, hogy a papa itt fog hagyni
bennünket.
Miklós. – És a mi dolgunk marad?
Elza. – Sokat nem vesztünk vele, mert akár most beszéljük meg az
állapotot, akár majd csak odahaza, az ki van zárva, hogy galoppban
menjünk az esküvőre.
Miklós. – Mégis, mit képzel, mennyi ideig kell várakozni?
Elza. – Félévig, egy évig, tovább nem. Nem is olyan sok idő!
Miklós (önzetlenül, a hitelezőire gondolva). – Egy esztendő?!… Köszönöm
szépen!
Elza. – Legalább kitapasztalhatjuk, hogy nem áltatjuk-e magunkat?!…
Lássa, én ma egész délelőtt azt kérdeztem magamtól: ez az érzés legyen
az igazi?!…
Miklós. – Hja, maga flegmatikus természet… magának asszonynyá kell
lennie, hogy egy kicsit fölmelegedjék…
Elza (hirtelen kitekint az ablakon). – Lehet, hogy igaza van…
Miklós. – De én… én tisztában vagyok magammal. Én tudom… (nyugodt
biztonsággal) hogy ez az igazi.
Elza (elmerengve). – Még soha se szólt hozzám ilyen szépen!
Miklós (megfogja Elza kezét). – Nézze, Elzácska, nincs remény arra, hogy
valamivel hamarább?… nincs kilátás rá, hogy hamarosan főkötő alá lehetne
juttatni?…
Elza (a kinek úgy tetszik, hogy »verklungen war jetzt die Legende«). –
Blankát?!…
Miklós. – Igen. A párisi Beer fia sincs napirenden?… Nem mintha
lelkesülnék ezért a sógorságért…
Elza. – Mondtam már, hogy ne féltse maga Blankát. Nagyon valószinűnek
tartom, hogy még a télen férjhez fog menni. Pályázókban nincs hiány, de
magától értetődik, hogy mi egy kicsit válogatósak vagyunk. Az
elfogadható jelöltek eddig nem siettek, az igaz; de máris vannak
egypáran en vue. Csak azt kellett megvárni, míg egy kicsit elalszik az a
szerencsétlen dolog. Most már meglehetősen elaludt.
Miklós. – De hát mi volt az a história? Most se mondja el?
Elza. – Miért ne? Most ráérünk. Csak aztán ne terjeszsze. Tehát… »ülj
mellém a kandallóhoz, fel van szítva melege.«
Miklós. – Tessék?
Elza. – Nem ismeri _Csobáncz_-ot? Meg _Tátiká_-t és _Somló_-t?
Miklós. – Hogyne! Tuladunai vagyok.
Elza. – Úgy értettem, hogy a Kisfaludy Sándor költeményeit. »Róza, Róza,
közel vagyok, hahogy hívem maradtál s megtartottad, a mit nekem
Badacsonyban fogadtál. Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben
boldogok…« Az is gentry volt, mint maga; a gentry-írók költeményeit
mégis csak elolvashatná.
Miklós. – Ha én mind el akarnám olvasni, a mit tönkrejutott
gentry-sarjadékok írnak, akkor soha se volna időm borotválkozni.
Különben én nem nevezem gentrynek azt, a ki, mikor már mindenből
kikopott, beáll zsurnalisztának, hanem csak azt, a kinek megmaradt a
földje vagy a kardja.
Elza (mosolyog). – No, az én emberemnek megmaradt mind a kettő. Katona
volt, mint maga, s a földjét se herdálta el.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 02