A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 10

Elza. – Na igen. De mivel rémes prozopopeája van, el tudta hitetni ezzel
a szegény nővel, hogy valami istenség lakik benne. Blankát ugyan egy
kicsit dezilluzionálta az, hogy ez az istenség mindenütt gazsuliroz, a
hol megfelelő kuncsaftot lát, mint egy rőfös segéd… de ez még nem
használt volna. Szerencsére a pemzli-ember a kezünkre járt.
Miska. – Úgy érti, hogy az ellenségei malmára hajtotta a vizet?
Elza. – A mint mondja. Azt kívánta, hogy Blanka is, mi is megjelenjünk
mindenféle _bas fond_ társaságban, a hol ő egy-egy kövérebb
megrendelésre vagy összeköttetésekre vadászott. Blanka egy kicsit
keservesnek találta ezt a robotot. Végre is már kinőttünk abból, hogy
mindenféle néppel encanaille-irozzuk magunkat, pláne haszonlesésből. De
ott voltunk mi, az ellenségek, a kik nem tettük meg a mesternek azt a
nagy szolgálatot, hogy megtagadjuk ezt a kis szivességet. Kéjjel mentünk
el a legalacsonyabb szoarékra, hogy elmondhassuk: »Látod, hová
jutottunk?!« – és hogy Blanka egy kis izelítőt kapjon a jövőből.
Miska. – Nem is képzeltem magát ilyen Dugovich Titusznak, a ki lerántja
magával a törököt a mélybe, egy eszméért.
Elza. – Láthatja, hogy nem maradtam plátói. És intrikánk némi sikerrel
járt, mert Blanka megingott. De ezzel csak félig nyertük meg az ügyet.
Az atyafinak ugyanis igen hatalmas pártfogója volt, a papa személyében.
A papának igen megtetszett az, hogy ez az ember leültet maga elé igen
előkelő embereket, szép szóval tartja őket, miközben gyorsan ráken a
vásznára egyetmást s ezzel iszonyu pénzt keres. Akármit suttogtunk két
oldalt a fülébe, mindenre azt felelte: »A pályája igen szép. Én, ha még
egyszer a világra jönnék, magam is bohém lennék, mert nincs józanabb
pálya, mint a művészet.« Hiába, a szegény papából már nem lehet kiirtani
azt a meggyőződést, hogy a feleség boldogsága attól függ: mennyi a férj
jövedelme, s hogy minél több pénzt keres valaki, annál példásabb férj és
családapa. Annyira megnyerte a papát, hogy nem mondhatott olyat, a mi a
papának ne tessék. Egyszer azzal mulattatta Blankát, hogy a papának
nincs üzleti érzéke. A papa, mikor meghallotta ezt, igen nevetett és azt
mondta: »Kemény legény ez a művész; nagyon szeretem, hogy nem vagyok
neki eléggé üzletember, ez kiváló megelégedésemre szolgál.« Hát az
meglehet, hogy a apának nincs elég üzleti érzéke, de van egy pár régi
szokása, a melytől nem tágít. A babonája például az, hogy a dió törve és
a pénz zárva jó. És ez volt a menekvésünk. Valahogy kipattant, hogy a
papa a hozományt nem az esküvő, hanem csak az első keresztelő alkalmával
akarja kiadni. Ez egy cseppet se tetszett a művésznek, és olyanformán
példálózott, hogy az olyan házasság, a melylyel eleinte csak nem egészen
negyvenezer forint kamat jár, az ilyen házasság neki nem kávéház, mert
előre kiszámította, hogy a felesége ötvenezret fog elkölteni, ő pedig,
ha feleségének áldozza az ideje egy részét, hatvanezerrel fog kevesebbet
szerezni. A papának meg az nem tetszett, hogy ez az ő bogara annyira
foglalkoztatja a művészt. »Ha a tőkét nem akarja elkölteni: mért nem
mindegy neki, hogy a tőke hol van?!…« Ezt kérdezgette tőlünk, s mi,
akármilyen szorgosan kerestük, nem találtuk meg a feleletet. Talán nem
kell mondanom, hogy a művész egy kissé ostoba volt, mert a _fait
accompli_ után igen könnyű lett volna a tőkét kiénekelnie, ha éppen
sietni akart az elköltésével. De mivel ez a téma idejekorán szőnyegre
került, mi olyan buzgalommal és olyan szerencsésen gabalyitottuk össze a
kérdést, hogy aztán nem volt egyéb megoldás képzelhető, csak az, hogy:
keressen a derék úr valahol másutt jobb üzletet.
Miska. – Köszönöm, hogy mindezt részletesen elmesélte; nagyon
megnyugtatott vele. Mert már kezdtem aggódni, hogy talán miattam, rám
való tekintettel mondtak le erről a házassági tervről. És ez nagyon
bántaná a delikateszszemet.
Elza. – Ugyan?!… De mért tettük volna azt? Hiszen magának semmi kifogása
se volt se a terv, se az ember ellen!
Miska. – No jó, akkor! Akkor még a minisztériumban voltam, fogalmaztam,
és örültem, hogy élek. De azóta nagyot változott a helyzet. Azóta az ég
magához szólította Mancsi unokafivéremet, a ki százhúsz kilométer
sebességgel sietett a fölhívásnak engedelmeskedni, azóta Mancsi
unokafivérem én magam vagyok, más szóval: most már én vagyok családomnak
utolsó sarja, általános örököse, három vagy négy, majdnem magvaszakadt
család egyetlen leszármazója. Ez kötelességemmé teszi, hogy szem előtt
tartsak bizonyos tekinteteket. Igaz, nekem semmi kifogásom se volt a
pemzli-ember ellen; most sincsen, minthogy a házasság úgyis meghiusult.
De jobban szeretem, hogy így történt a dolog, és annál jobb, hogy
nélkülem történt így.
Elza. – Maga úgy beszél, mintha azt akarná mondani szép hegedüszóban:
kár lett volna miattam üldözni el azt a másik embert, mert
vigasztalhatatlan volnék, jó emberek, ha két szék között a pad alatt
maradnátok!
Miska. – De, Elzácska, mit képzel?! A mit én egyszer kimondtam, az ki
van mondva! És ha braziliai császár leszek, akkor maga lesz a braziliai
császárné! E felől ne legyenek skrupulusai. A mit én megigérek, azt én
beváltom! Magának nem kell aggódnia; maga egészen nyugodt lehet!
Elza. – No, és a szerelem, a kutyafáját!
Miska. – Hát persze! De nem erről van szó.
Elza. – Hát miről van szó?
Miska. – Arról, hogy nem szeretném, ha a pemzli-ember kiakólbólításáért
engem okolna valaki. Ez olyan szemrehányásokra adhatna alkalmat, a
melyeket nem érdemlek meg, annyival könnyebben adhatna alkalmat
ilyenekre, mert az már megtörténhetik, hogy, tekintettel azokra a
társadalmi kötelességekre, a melyeket az uj helyzet ró rám, esküvőnket
nem tarthatjuk meg olyan hamarosan, mint szeretném.
Elza. – Persze, persze, ez megtörténhetik. Tekintettel kell lenni arra,
hogy a maga uj társadalmi kötelességei tulajdonképpen megtiltanák a
tervezett házasságot.
Miska. – Megtiltani? No, azt már nem! Beszéltem erről a barátaimmal.
Elza. – A minisztériumban?
Miska. – Dehogy! Csak nem gondolja, hogy elmegyek a minisztériumba,
búcsúzni! Szegény emberek! Csak nem állok oda elébök azzal: »No,
nézzetek meg utóljára, és pukkadjatok meg az irígységtől!« Nem
érdemelnék meg tőlem, hogy ilyen megaláztatásban részesítsem őket. Nem,
a magam köréből való barátaimról beszélek.
Elza. – Vagy úgy? Igazán nem tudtam, hogy ilyenek is vannak.
Miska. – Nem voltak, de most már vannak. Azelőtt nem vettek be, mert
nagyon elszabadelvüsödtem. De a hogy változott a helyzet, egyszerre
föléledt a rokonságom Magyarország legjobb családaival.
Elza. – Pedig maga ma is az, a ki előbb volt.
Miska. – Nem, azt már nem mondhatnám. Ha az ember máról holnapra
semmiből nagyúrrá lesz: másnap már nem az az ember, a ki előbb volt. Ki
van cserélve. A pulzusom is másképpen ver, mint azelőtt. Nekem magamnak
is úgy tetszik, hogy én már nem vagyok én, hanem Mancsi unokafivérem
vagyok. Mintha nemcsak a vagyona szállott volna rám, hanem a lelke is
átszállott volna belém. A régi Miskából nem maradt egyéb, csak a
szerelmem, Elzácska.
Elza. – Hála istennek, már megijesztett. No, és elmondta a barátainak,
hogy ez a szerelem most milyen nagy zavarba hozza?
Miska. – Elmondtam nekik, hogy ez nem hoz zavarba és hogy ebből nem
engedek…
Elza. – Ha belehal is!… A szerelem erősebb, mint a halál, lánczhordtát!…
És a barátai mit mondtak?
Miska. – Természetesen le akartak beszélni. Az egyik így szólt: »Ha
magaddal nem törődöl, tartozol vele a gyermekeidnek, hogy olyan anyát
adj nekik, a ki olyan régi származásu, mint magad« – Erre én azt
feleltem: »És ha nem örököltem volna?!… Akkor megköthettem volna ezt a
házasságot?!…« – Az illető így felelt: »Akkor igen. Mert akkor
kárpótoltad volna a gyermekeidet azzal, hogy pénzt szereztél nekik«.
Elza. – Ez egészen okos beszéd. Egy másik azt mondhatta volna: Ez a
házassági igéret nem számít. Tévedés volt a személyben. A menyasszony
tévedett a te személyedben és te is tévedtél a magad személyében. Mind a
ketten azt hittétek, hogy te – te vagy, pedig te most már Mancsi gróf
vagy.
Miska. – Szavamra mondom, valami ilyenformát mondott. De erre én azt
feleltem…
(Az ajtó kinyílik s megjelenik Héthársyné.)
Héthársyné. – Nini, a Miska!… Hallottam, gratulálok!
Elza (magában). – A szegény ördög vért izzad, hogy kitalálja, miképpen
vonulhasson vissza, szép lassan, de minél hamarább és mégis az
illendőség megóvásával!… Ne félj, jó fiu, segítségedre leszek! De azt az
elégtételt, hogy te hagytál a faképnél, nem fogod megkapni! Aludjál
nyugodtan és álmodjál szépet, már el vagy csapva!… Csak azt szeretném
tudni, valami őrangyal véd-e, vagy valami Robin pajtás szövi úgy az
eseményeket, hogy akárhány bolondságba ugrom bele, szerelem nélkül ne
mehessek férjhez?!


XIV. LEÜT A TÜZES ISTENNYILA.
– Történik: a brémai »Örök szerelem«-hez czímzett hôtel garni harmadik
emeletén, a 127-ik számu udvari szobában. Egy ágy, egy mosdószekrény,
egy asztal és egy szalmaszék. Reggeli kilencz óra. Berzsenyi Elza
bárókisasszony a kinyitott mosdószekrényen ül, a melyről a lavoirt
letette a földre. Berzsenyi báró a szalmaszéken. –
A báró. – A gazember! A gazember! Meg fogom ölni! Ha itt találtam volna,
azonnal megfojtanám! Szerencséje, hogy nincs itt, és hogy… (Körülnéz a
szoba bútorzatán) szóval, hogy nincs itt!… De azért meg fogom ölni, le
fogom lőni, mint egy kutyát, fel fogom pofozni, vagy átadom a
rendőrségnek!
Elza. – Mondom, hogy az nem tehet róla! Olyan ártatlan az egész
szószban, mint a ma született bárány! Nem ő szöktetett meg engem, én
szöktettem meg őt!
A báró. – Mit nem kell hallanom?! Mit nem kell hallanom?! Azért nem
fogok kegyelmezni a gazembernek! Fel fogom rugni és be fogom csukatni!
Elza. – Hidd el nekem, hogy nem érdemes vele foglalkoznod! Eszközöm
volt, a melyet most eldobok és punktum. Különben az éppen olyan dühös,
mint te. Kezdi belátni, hogy be van csapva. És igaza van, mert embert
így még fel nem ültettek, lóvá nem tettek, és az orránál fogva nem
hurczoltak!
A báró. – Erről én már otthon meg voltam győződve, mert te az én leányom
vagy, a ki lehet akárhol, azért még se csinál semmit! Hanem ennek a
hochstaplernek nincs pardon! Van még törvény a világon, és egy jó házból
való leányt nem lehet csak úgy mir nichts, dir nichts megszöktetni!
Szeretném én látni azokat a bírákat, a kik egy apát könnyekkel a
szemében nem hallgatnak meg! És én őt meg fogom mutatni neked becsukva!
Elza. – Egyébként, bánom is én, akármit csinálsz vele! Egy olyan szamár,
a ki elhiszi, hogy én az ő szép szeméért szököm meg hazulról, és hogy
titokban meg fogok vele esküdni, az ilyen szamár nem érdemel kíméletet!
A báró. – Egy ilyen szamár! Át fogom adni a rendőrségnek! Hol van?
Elza. – A negyedik emeleten.
A báró. – A negyedik emeleten?
Elza. – Igen. Csak nem fogok vele egy emeleten aludni?! Iszonyuan
hortyog!
A báró. – Isten, a ki az égben vagy!… Te tudod, hogy ő hortyog?!…
Elza. – Nemcsak én tudom, az egész Berlin tudja. Ott már nem akartak
neki szobát adni. És igazuk volt, mert az egyszerűen rémséges. Az első
éjjel persze még semmit se sejtettem, és közös appartement-t vettünk,
mert akkor még volt pénzünk. Hát egyszerre csak hallom a másik szobából
ezt a horkolást! Rákopogtam és a zárt ajtón átkiabáltam hozzá: »Hallja,
barátom, ezt nem lehet kiállani! Menjen le a portáshoz, és nyittasson
magának szobát az épület túlsó részében!« Úgy tett, és másnap a
szomszédja iszonyu skandalumot csinált a hôtelben. Mikor aztán az eset
egy másik szomszéddal is megismétlődött, ki akarták tenni a hôtelből.
Na, mondhatom, ezt a kirándulást nem fogja az élete legszebb napjai
között emlegetni! Hát mikor Berlinből a harmadik osztályon jöttünk
Brémába, és hatvanan ültünk egy waggonban! Én csak kaptam ülőhelyet, de
neki majdnem az egész úton állania kellett.
A báró. – Hallatlan! Hallatlan! A leányom megszökik hazulról és a
harmadik osztályon utazik Berlinből Brémába! Igazán nem tudom, hogy ez a
fej itten az én saját fejem-e, vagy egyszerre egy más embernek a feje?!…
És én ne csukassam be ezt a gazembert, a kit fel fogok pofozni! De,
szerencsétlen gyermek, hát mi jutott eszedbe?! Remélem, ki fogod magadat
magyarázni?!…
Elza. – Azonnal megmagyarázom az egészet. Persze nem fogod helyeselni, a
mit tettem, de legalább meg fogod érteni.
A báró. – Borzasztó! Az én leányom, az én szép, fiatal, kedves leányom,
egy millióval, a mi szintén nem utolsó dolog, arája az egyik legjelesebb
fiatal majoreskónak, egy grófnak, a kit közelebb legfelsőbb helyről
hitbizomány engedélyezésével fognak kitüntetni, az én okos leányom! –
megszökik egy szerkesztővel, a kinek a neve nem jut eszembe, és a
harmadik osztályon utazik Berlinből Brémába! Ettől meg lehet bolondulni!
Elza. – Mondom, hogy a szerkesztő nem számít. Jobban szerettem volna egy
kocsist vagy egy czigányt, a legjobban egy hordárt, egy öreg hordárt, de
először: senki se hitte volna el, hogy egy öreg hordárba szerettem bele,
s másodszor: csak ez volt kéznél. És ez legalább mindjárt ki is írhatja
az esetet az ujságba. Ne szörnyűlködjél; igen, én azt kerestem, hogy a
botrány minél nagyobb legyen. Hogy kit használok fel erre a czélra, az
mindegy volt. A szerkesztőről tehát nem érdemes beszélni; ne is említsük
többet, mert különben soha se magyarázhatom ki magamat. Ő itt mellékes;
ő itt nem szerepel.
A báró. – Hát ki szerepel, ha nem ő?!
Elza. – Az, a kit te az egyik legjelesebb fiatal majoreskónak mondasz! A
gróf, a kit legközelebb hitbizománynyal fognak kitüntetni! A vőlegényem,
a pimasz!
A báró. – A Miska! Nem értem. Történt netalán valami, mit jó atyádnak
nem mondtál el?!… Nem értem.
Elza. – Semmi se történt, csak észrevettem, hogy ez a csibész ott akar
hagyni a faképnél.
A báró. – Mi jut eszedbe?! Ezt te csak beképzelted magadnak.
Elza. – Rám bízhatod!… Ha egyszer mondom, hát úgy van! Na, és
felháborodtam. Mit? Ez akar engem a faképnél hagyni, ez akar engem
nevetség és szánalom tárgyává tenni?!… Ez a mitugrász, ez a
barázdabillegető, ez a zsúrhiéna, a ki végigette a várost, és tánczolt
érte, mert ő gróf?! Hiszen emlékszel rá, meddig környékezett, mennyit
ólálkodott körülöttem! Mennyire szeretett volna elhalászni, és én rá se
néztem! Emlékezhetel rá, hogyan nézett ki. Nem volt egyebe, csak a neve,
két rendbeli jó ruhája, tiszta volt az inge, tudott francziául és mindig
röhögött. Sohase bocsátom meg magamnak azt az éktelen szamárságot, hogy
a menyasszonya lettem. Ha még szerettem volna egy kicsit, mint a Miczut!
De nem. Csak untam már, hogy annyi viszontagság után még mindig pártában
vagyunk; és mert ez a svihák mulatságosan tud káromkodni, meg, mint az
éhenkórászok rendesen, tud mindenféle svarczkünsztlerséget,
bebeszéltettem vele magamnak, hogy ő tetszik nekem. Gondoltam magamban:
»Fene bánja, legalább igazi grófné leszek.« De mit tesz Isten? Egyszerre
csak kiüt a fajtájában a kolera, s az egész nemzetségéből egyes-egyedül
ő marad meg irmagnak. Másképpen ugyan nem juthatott volna pénzhez, az
istenadta, egy vörös rézgarashoz se, mert ennyit se tud megkeresni, és a
mit eddig megevett, megivott, elszítt, azt mind úgy kapta ajándékba, a
néniktől, a bácsiktól, a magas kormánytól, a Stefi gróftól, a kinek
fölsegítette a kabátját, a vak bárónétól, a kihez eljárt vizitába,
keresztény vagy nem keresztény házigazdáktól, a kiknek a leányai után
járt, no, meg a férjektől, a kiknek a felesége körül settenkedett. Egy
félországnak kellett meghalnia, hogy valamit örökölhessen, egy sereg
embernek kellett a csatatéren maradnia, a fűbe harapnia, hogy ez a holló
jóllakhasson, és a csoda megtörtént. Na, és megjelent, kikefélkedve,
kiszapulva, azzal az öntudatlan leereszkedéssel, a melynél jobban semmi
se sérti az embert, s azzal a szemtelenül vihogó tekintettel, a mely
megmagyarázza az egész franczia forradalmat. A hernyóból pillangó lett,
a smaroczerből oligarcha. Máról holnapra megnőtt, megférfiasodott,
megszépült. Nem lehetett ráismerni. Mintha nem ő volna a tegnapi
potyafráter; mintha ő rohant volna ki Szigetvárból. A hogy belépett,
láttam, hogy a faképnél akar hagyni. És csakugyan már első intrádára
czélozgatott rá, hogy ez, meg az, késleltetni fogja a házasságunkat.
Eleinte igen komikusnak találtam, aztán iszonyuan szenvedett a hiuságom.
Azt mondtam magamban: nesze neked, nem szeretted, mégis hozzá mentél
volna, most derogálsz neki, és tessék, úgy otthagy, mint egy elcsábított
varróleányt!… nem kellesz neki, hoppon maradsz, ki fognak nevetni, vagy
szánakozni fognak rajtad, ez az Isten büntetése!… Mert az Istent akkor
találjuk meg a leghamarabb, a mikor büntetni akar bennünket… Végül nem
akartam hinni, hogy jól látok; elhitettem magammal, hogy tévedek.
Kelepczéket állítottam neki, három kelepczét; mind a háromba belement.
Először kértem, hogy ezért, meg azért, távolabbi időpontot tűzzünk ki az
esküvőre; örömmel egyezett bele. Másodszor szerelmet szimuláltam és
sürgettem, hogy határozzuk meg a házasság napját. Elfanyalodott az arcza
és ezer kifogást talált. Harmadszor azt kivántam, ügyesen, hogy meg ne
lássa a vermet: halaszszuk el az esküvőt egy egész esztendővel. Boldoggá
tettem ezzel; nem is nagyon maszkirozta az örömét. Most már bizonyos
voltam. Nem akart, nem is igen tudott egyszerre szakítani, mert nagyon
angazsálta magát, s nem volt mersze ahhoz, hogy czinikusan végezze a
dolgát: félt egy pár embernek az itéletétől. De föltette magában, hogy
lassankint vissza fog vonulni; leste az alkalmat a szakításra, s közben
ügyesen megkezdte a hátrálást. Talán nem is bánta, ha kitalálom a
szándékát. Ő jó volt nekem, mikor még csak ágrólszakadt grófocska volt
és éhesen szaglálta a pénzemet, de most, hogy urrá lett, én már nem
voltam jó neki. Most már neki is van pénze, nem szorult rám, nem
kellettem neki többé! A pimasz! (Kiköp a padlóra.)
A báró (egy pillanatig halluczinál: úgy tetszik neki, mintha egy rég
elmult században élne, és Szandeczben volna, egy nagyon szegény
lakásban, és hogy az, a kit maga előtt lát, egy ismeretlen, gyönyörű
zsidóleány… Már előre megbocsátott mindent; előre megbocsátotta azt is,
a mi nem történt meg. De most el van ragadtatva; és minden igyekezete
az, hogy elragadtatását palástolja:) – Te, te, te, kis bolond!…
Elza. – Nem is vagyok annyira bolond! Így szóltam magamban: »Urfi, te
elszántad magadat, hogy így vagy úgy, alkalomadtán, vagy a nélkül,
megragadva valami később kinálkozó ürügyet, vagy lassankint kopva ki a
házból, de okvetetlenül a faképnél fogsz hagyni, minden jó lélek
részvétének adva át azt a szegény teremtést, a ki, mióta igazi gróffá
lettél, már nem méltó hozzád! Na hát, urfi, abból nem eszel! A mit te
akarsz, az nem létezik! Olyan nincs! Ellenkezőleg, te leszel az, a kit a
faképnél fognak hagyni, s ha valakin nevetni fognak, ez a valaki te
vagy!« Igen, de hogyan? Ha visszaadom a gyürüjét, ha kiadom az útját, ha
férjhez megyek máshoz: ezzel, azonkívül, hogy csak neki szerzek vele
örömet, sohase mosom le magamról, hogy voltaképpen mégis én vagyok az, a
kit otthagytak. Csak egy mód kinálkozott. Csuffá teszem a menyasszonyát,
és ezzel csuffá teszem őt. Így elérem a czélomat. Azt fogják mondani: a
menyasszonya inkább megszökött egy szegény ördöggel, a kit szeretett,
mint hogy férjhezmenjen hozzá. Megtettem. És ne hidd, hogy nem mértem a
hiuságára érzékeny csapást. Az oligarcha egy kicsit tüsszögni fog. És a
maga körében, a leányos házaknál, egy pár évig, a míg el nem felejtik
ezt a históriát, a kontesszek nem igen fognak veszekedni ezen az
épouseur-ön, a ki elől egy lipótvárosi leány a szégyenbe menekült valami
obskúrus fiatal emberrel! Az én emberem egy darabig nem fog henczegni!
Megboszultam magam!
A báró. – De milyen áron! Igy kompromittálni magadat, szegény gyermekem!
Elza. – Hja, kényszerhelyzetben voltam! Csak két rossz között
választhattam.
A báró. – Mit fognak mondani az emberek? Nem fogják elhinni, még csak
nem is akarod elmondani nekik az igazat!…
Elza. – Az emberek így csak megszólnak, amúgy lesajnáltak volna.
Szivesebben választom ezt a megoldást. Talán nem bocsátják meg, hogy
megszöktem, de majd elfelejtik; ha hoppon maradok, azt nem felejtették
volna el.
A báró. – És nem sajnáltál bennünket? Ilyen szomoruságot, ilyen
aggodalmakat okozni nekünk!…
Elza. – De látod, milyen hamar előtelegrafáltalak!
A báró. – Szegény kis leányom! Milyen helyre juttatott a
meggondolatlanságod! És nélkülöznöd is kellett!
Elza. – Ó, az roppant mulatságos volt! Különösen tegnap és tegnapelőtt
látni a gavalléromat! Általában a kaland, az sokat ért! Soha életemben
nem mulattam olyan jól, mint Berlintől Brémáig a harmadik osztályon.
Különben hozhattam volna pénzt magammal, de nem is gondoltam rá. A
Rejtvényié pedig hamarabb elfogyott, mint képzelte. Addig biztattam,
hogy: »Csak magas borravalókat adjon! Csak magas borravalókat adjon!« –
mig egyszerre kiderült, hogy nincsen miből.
A báró. – És ez a szamár, a kit nyakon fogok ütni, mert neki már
benőhetett volna a feje lágya, azt képzelte legyen, hogy te majd
titokban össze fogsz esküdni vele?
Elza. – Azt tökéletesen bolonddá tettem, holmi színésznőktől levetett
mosolyokkal, szemforgatásokkal és sóhajokkal. Még Berlinben is azt
képzelte, hogy imádom.
A báró. – Na, és látod, milyen súlyosak a meggondolatlanság
következései!
Elza. – Hogyhogy?
A báró. – Mert tessék, te nem szereted ezt az embert, azt a kit, hiába
beszélsz, mégis csak meg fogok fenyíteni, és a világ, hogy reparálva
legyen ez a szerencsétlen ügy, azt fogja követelni, hogy nőül menj
hozzá, egy ilyen nem tudom mihez, és nem tudom kihez, mert a neve nem
jut az eszembe.
Elza. – Kihez? Ehhez a tökfilkóhoz? Nem gárgyultam meg!
A báró. – És eljössz vele Brémába! De hát mit kerestél Brémában?!
Elza. – Elhitettem vele, hogy csak Amerikában lehetünk biztonságban,
mert Európában ránk akadnátok és visszavinnétek. Olyan messzire akartam
elmenni hazulról, hogy maga a hely komoly színben tüntesse fel a
szökést. Ki hisz az olyan szerelemben, a mely Harasztiba menekül?
A báró. – És pénz nélkül akartatok menni Amerikába?
Elza. – Azt mondtam neki, hogy ide várom a pénzt egy bizalmas
emberemtől, a kit még otthon avattam bele a titokba.
A báró. – Nekem úgy tetszik, ha én, megfelelő fenyiték után,
szubvenczionálom őt, otthon a pletykát még el lehetne némítani.
Elza. – Csakhogy én nem azért jöttem Brémába, hogy a pletyka elnémuljon,
hanem azért, hogy a pletyka beszéljen. Nagyon csudálnám különben, ha a
dolog titok maradna. Mert az oligarchának megírtam.
A báró. – Csak legalább ezt ne tetted volna!
Elza. – Hisz ez volt a gyönyörüségek gyönyörüsége! Elképzelni, hogy
micsoda pofát vág hozzá!…
A báró. – De azt elképzelted-e, hogy szegény Blanka nővéredre minő
hatást tett ezen esemény?! Sírógörcsöt kapott, és többször ismételte,
természetesen a legnagyobb titokban, csakis kedves anyád jelenlétében, a
cselédség kizárásával, kiknek számára különben egy rokonokhoz való
hirtelen utazást adtunk ürügyül, hogy most már többé nem fog férjhez
mehetni.
Elza. – És mit szóltam volna én, mikor Blanka kompromittálta magát és
ezzel kompromittált engem is?! Azt, hogy, ha nem megyek hamarosan
férjhez, ez Blanka miatt van! Nos, most én is kompromittáltam magam, s
Blankával kvittek vagyunk! Legalább mind a kettőnknek marad egy
vigasztalásunk, ha végképpen hajadonok maradunk: én vádolhatom őt, s ő
vádolhat engem!
A báró. – Igazán pedig csakis azon egyéneket lehet vádolni, kik
kombináczióba kerültek; és kedves mamád betegségét, mert ő bizony,
szegény, nem mozoghat eléggé ezen czél érdekében, mint némely anyák, a
kik csakis ennek élnek…
Elza. – És a kik a legmesszebb menő engedményeket teszik a
vőlegényeknek, csakhogy leányaikat főkötő alá juttathassák! De ezt nem
is kívánhatjuk tőle, és én azt kezdem hinni, hogy akármilyen egészséges
ő, és akármennyit fáradozna értünk, az már lehetetlen, hogy mi férjhez
menjünk, mert a végzet nem akarja, s mert ez már így van megírva a
csillagokban!
A báró. – Ne légy ilyen babonás, gyermekem, sőt ellenkezőleg, szépen
kérlek, legyetek szivesek, legalább egyszer, csak egyetlen egyszer,
menjetek már férjhez!… ha a magatok kedvéért nem akartok, hát az én
kedvemért!… Annyi baj van veletek! És ez mind nem volna, ha egyszer
férjhez mentek! Mikor ez eszembe jut, már azt se bánnám, ha ehhez az
izéhez mennél férjhez, a mennyiben szereted, és ebben az egy esetben,
kivételesen nem ragaszkodnám a megfenyítéséhez.
Elza. – Nem, ehhez nem! És ha ő volna a világ legtökéletesebb embere,
akkor se mennék hozzá, olyan rettenetesen horkol! De ha szépen megkérsz,
valaki máshoz majd csak férjhez megyek. Ha jól elterjed a szökésem híre,
ez divatba hoz, és a kérők nem fognak hiányozni, majd meglátod! De ha én
férjhez megyek a kedvedért, szépen kérlek, te is tegyél meg nekem egy
szivességet.
A báró. – Hogy érted ezt?
Elza. – Szépen kérlek, vigyél el valahová reggelizni, mert rettenetesen
éhes vagyok.
A báró (megrémülve). – Talán csak nem fogytatok ki annyira a pénzből,
hogy már a táplálkozásban is nélkülöznöd kellett volna?!…
Elza. – Még nem, de éppen jó, hogy ma megérkeztél!…
A báró. – Na hát meg kell fenyítenem azt az embert, határozottan meg
kell őt fenyítenem! Hol van? A negyedik emeleten? Hányadik szám alatt?
Pofon fogom őt vágni; egy apának joga van ehhez.
Elza. – Ne bántsd, szegényt! Inkább, ha elviszel reggelizni, küldjünk
neki egy kis köménymagos levest, mert tegnap már nem evett meleget. De,
apuskám, menjünk, mert szörnyen éhes vagyok!


XV. EGY CSÖNDES ZUGBAN.
– A Berzsenyi-palota úgy ki van világítva, hogy az egész Nádor-utcza
fényben úszik. A Fürdő-utczától az országházig hármas kocsisor. A portás
ünnepi díszben: Dsingiszkán süvegével és jogarral. A fogatok a kapun úgy
járnak be és ki, mint a cselédek a krájzler-bolt lépcsőjén. Benn nagy
estély, czigánynyal. Az uj idők találmányaival megkorrigált ezeregyéj.
Majdnem az összes termek tárva. A tánczteremben és a körülötte lévő
helyiségekben akkora emberár hömpölyög, a minőt csak nagy hazafiak
temetésén látni. Az urak egymás lábára hágnak és a hölgyek
alkalmazkodnak a viszonyokhoz. Csak a dohányzó mellett van egy csöndes
zug: a könyvtárterem, mely nem esik a nagy útvonalba. Ez a csöndes zug
feltűnik mindazoknak, a kik bizalmasabban óhajtanak beszélgetni. A
csöndes zugban egy órától kettőig a következő párbeszédek hangzanak el:
–
Az egyik Gabnaffy fiu. – És végre itt vannak a likőrök. No, nagy
szakértő, mit szólsz hozzájok?
Dr. Czápa. – A pezsgő óriási, a szivarok elsőranguak, hanem a likőrökhöz
nem ért az öreg. Ámbár ez a Prunellière itatja magát. (Tölt és iszik).
A Gabnaffy fiu. – Ird fel egy czédulára, hogy miijen likőrt akarsz, és
jövőre lesz.
Dr. Czápa. – Te, Sándor!…
A Gabnaffy fiu. – Én nem vagyok a Sándor, én a Bandi vagyok.
Dr. Czápa. – Ejnye, én azt hittem, hogy te a Sándor vagy! No mindegy.
Hát mondd, igazán felírjam egy czédulára?…
Gabnaffy Bandi. – Fel hát! Nem kell aláírni, csak annyit, hogy: »Ma az
X. Y.-féle likőrök a legjobbak.« És add oda az inasnak. Jövőre lesz. Itt
megbecsülik a vendéget.
Dr. Czápa. – Ez beszéd! Ilyen helyen szeretek én élni!
Bandi. – Vettél magadhoz szivart?
Dr. Czápa. – No ná! Adjak egyet?
Bandi. – Nem, én is vettem magamhoz. Csak azért kérdeztem, hogy meg ne
felejtkezzél róla. Iszol még egy pohár likőrt?
Dr. Czápa. – Iszom. Mit csináljak, ha nincs más? (Tölt és iszik.) Hanem
azt meg kell adni az öreg uzsorásnak, hogy a pezsgője egyszerűen óriási.
Sőt unikum. Kivált a mai világban, a mikor a szabály az, hogy a
háziurnak könnyebb a lelke, ha minden üveg pezsgőnél meglophatja a
vendégét egy-egy forinttal, és tetteti magát, hogy csak azért veszi az
olcsóbb márkát, mert nem tudja a különbséget!
Bandi. – Ez mégis csak kivételes eset lehet.
Dr. Czápa. – Mondom, hogy ez a szabály. Hidd el, édes öregem, egy idő
óta annyira elfajultak nálunk a viszonyok, hogy egész szezonok vannak, a
mikor az embernek nem érdemes haza hozatnia a frakkját a tisztítóból.
Bandi. – Micsoda praxisod van!
Dr. Czápa. – Hja, fiam, én csak egy törekvő fiatal ügyvéd vagyok, a ki