A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 09

úszó, boldog szigeté, a hol én trónolok!… s a hol a napnak a szószsza… a
hol a napfény szószszal… a hol a napfénynek a tengere, mint… a hol egy
szósztenger… (Egy darabig még küzd a hasonlattal, de mivel a hasonlat
tovább is akadékoskodik, röviden végez vele s egyszerűen kitekeri a a
nyakát.) De mit is akartam az előbb mondani?!… Igen, azt akartam
mondani, hogy maguknak el kell jönniök a Zomotori Gelbhez!
Blanka (mint a kit boldogító álomból ébresztettek fel, durczásan). – Ne
beszéljünk a Zomotori Gelbről! Beszéljünk magunkról! Úgy szeretem én az
én jóistenemet, ha olyan, mint a milyennek az előbb láttam!… Ha zordon
és fenséges, mint sötét hegyorom a viharban!… Beszéljünk Benvenuto
Celliniről… beszéljünk rólad!…
A mester. – Meg kell lennie!… el kell intéznünk ezt a Zomotori Gelbet!
Kivánom!… Tehát, igen, azt akartam mondani, hogy fel fogom tárni maga
előtt őszintén… miért ne?!… Nekem nincs mit eltitkolnom, kivéve, ha
számításból titkolózom… a mit én cselekszem, az csak helyes és nagystilű
lehet. Másnál talán szegényes stréberségnek tűnnék fel az, a mit tenni
szándékozom, alantas haszonlesésnek, kapzsiságnak; de nekem jogom van
felülemelkedni a bárgyúk megrovásán s minden tekinteten. A világ nekem
sakktábla, az emberek figurák; játszom ezekkel a parányi alakokkal, s ha
mozdulataim kicsinyeseknek tűnnek fel, játékom nagyszerű. És en
mindenből hasznot húzok, még a játékomból, még a mulatságomból is;
felhasználom a figuráimat, aztán eldobom őket, de csak azután, amikor
már belevontam őket érdekkörömbe, megdolgoztattam őket a czéljaimra, s
besöpörtem a hasznot. Kifacsarom őket és el vannak dobva. Felülemelkedem
mindenen, a mi a tuczatemberek számára erkölcsi parancs, s az
Übermenschek érthető czinizmusával teszem túl magamat a gyöngébbek
kritikáján. Mert engem minden megillet, a mit megkívánok, s czéljaimat s
útjaimat egyaránt tetszésem szerint választom.
Blanka. – Ez az első eset az életemben, hogy valamit nem tudok
elképzelni.
A mester. – Hallja tehát. Ezen az estélyen ott lesz a szép sikervári
Straussné is.
Blanka (elszörnyed, de némi kellemes borzongást érez). – Jézusom!…
Remélem, ezzel nem azt akarja mondani, hogy…?! És még elmondja nekem!…
Istenem, milyen ember!… Kegyetlen és hatalmas, mint a halál!… Milyen
ember, milyen ember!… Ó, ne taposson a szivemre! Nem, nem, ez nem igaz!…
Mondd, hogy álmodom!
A mester (mosolyogva). – Gyermek! Hiszen akkor nem mondanám el! Nem
mondanám el számításból; a rezon és kényelem-szeretetem nem engedné. És
miért gyötörném magát szükségtelenül?! Az asszony ugyan csak arra való,
hogy a zsenit szórakoztassa, de én nem szakítok le minden rózsát. Ah,
istenem, egyéb dolgom is van! Nem, édesem, a sikervári Straussné nekem
csak egy bábu, egy sakkfigurácska… még csak nem is játékszer, mint egy
gitár, vagy élvezeti czikk, mint egy pohár tokaji… hanem csak egy tárgy…
egy eszköz, melynek hasznát veszem, teszem fel azt: egy szőnyeg, egy
madár, vagy egy őszi alkony. Na, megnyugtattam?
Blanka. – Akkor most már egy cseppet sem értem,
A mester. – Mindjárt meg fogja érteni. A sikervári Straussné ma a
legszebb asszony Budapesten. És nemcsak a legszebb, hanem a
legdivatosabb is. Ha valaki a legnépesebb útczákon mindennap öreg
minisztereket, fiatal majoreskókat, törzstiszteket és megőrült
házasembereket vezet az orruknál fogva, ez nálunk már nagy dolog. Ez már
majdnem annyi, mintha az illető, hogy úgy mondjam, akkreditált metressze
volna egy főherczegnek. Már most világos, ugy-e, hogy ez a szép és
divatos asszony nem fogja elmulasztani a nem is várt nagy sikernek, a
dicsőségnek ezt a korszakát, s rövid időn megszerzi nagyszámú bámulóinak
azt az örömet, hogy ezek ott láthassák a műcsarnok falán az ő arczképét
is, a büsztéjét, lehetőleg vagy lehetetlenül dekolletáltan, már
valamelyik legközelebbi, az őszi vagy a tavaszi tárlat alkalmával?!… Ez
oly természetes, oly szükségképpi következése az ő divatosságának, hogy
az időt is ki lehet számítani, amikorra az arczképnek el kell készülnie.
Nos hát, maga tudni fogja, hogy Vászonkőy, a ki a vetélytársamnak
képzeli magát, beleházasodott a sikervári Strauss családjába.
Természetesen nem lesz olyan bolond, hogy ki ne használja a családi
összeköttetést, s ne igyekezzék kiintrikálni magának a szép rokon
arczképét. Ha én nem vigyázok, okvetetlenül el is harácsolná előlem. De
én ezt nem fogom engedni.
Blanka (egy kicsit elhűlve). – Le akarja festeni a sikervári
Straussnét?! És ez az egész?!… (A fejét rázza.) Non capisco, non
capisco! De hiszen maga a felét se győzi lefesteni azoknak, a kik
versenyeznek ezért a szerencséért!… és biztos, hogy nemsokára levelet
kapunk, a melyikből kiderül, hogy a Dalai Láma is magával óhajtaná
lefestetni magát. De hát akkor mit törődik maga a sikervári
Straussnéval, és mit bánja, hogy Vászonkőy fogja e lepingálni, vagy egy
másik kis éhes?!… Hadd éljenek azok is!… és kicsoda, micsoda ez a
sikervári Straussné? Magának Hekuba!
A mester. – Ohó, az nem úgy van. Először is, a mint mondom, a sikervári
Straussné ma egyike azoknak a személyeknek, a kik leginkább _en vue_
vannak; aktuális, egyelőre nem fog kimenni a divatból, felül van. Ha egy
czímtáblafestő állítaná ki, az arczképe akkor is foglalkoztatni fogja az
embereket, és a vernissage-on maga száz embertől fogja hallani: »Szép,
szép… de látta-e a Strauasné portraitját?!…« Vászonkőy pedig veszedelmes
fráter. Annyit beszél az emberek gyomrába, olyan elbizakodott pofákat
vág, mikor a legszemtelenebb reklámokat csapja magának, úgy tudja
portáltatni a Vontcsövyekkel a kis rongyait, szóval úgy tudja
adminisztrálni magát, hogy mindíg találkoznak állatok, a kik elhiszik
neki, hogy ő valaki. Már most, ha… teszem fel… az őszi tárlaton az
emberek azt fogják látni, hogy a sikervári Straussnét, a ki ott az ő
minisztereivel és majoreskóival mindent le fog galoppolni: Vászonkőy
állította ki – akkor a ludak így fognak gágogni és a disznók így fognak
röfögni: »Lám, lám, a Vászonkőy kezd kifejlődni!… Lám, lám, a Vászonkőy
kezd fölébe kerekedni a mestereknek!…« És lesznek, a kik keresni fogják:
mi az, hogy a sikervári Straussné az ő minisztereivel és majoreskóival
nem én hozzám jött magát lefestetni? A Vászonkőynek pedig gondja lesz rá
elterjeszteni, hogy engem mellőztek, mert én már kezdek öreg lenni, és
egyéb gazságot. És ilyenkor mindíg akad egy pár betörő, a ki
agyonsajnálja az embert: »A Nap már kezd lealkonyodni… Kezd kimenni a
divatból… a _clou_ már kiesett a kezéből… szóval ez már nem a zenit!…«
Már pedig én a zeniten akarok maradni, s nem engedem, hogy a
divatosságomat kilopják a zsebemből. És biztosítom magát, hogy Vászonkőy
nem fog vigyorogni.
Blanka. – Hogy jön magához egy Vászonkőy?
A mester. – Na hát én is ezt mondom. De azt észre kell venni, hogy
ezeknek a tehetségtelen majmoknak volt annyi eszök, hogy ellopták a
kniffemet. És azóta még rám is liczitálnak. Ha például hozzájok jön a
vasorrú bába, úgy kistafirozzák és kipreparálják, hogy a közönség egész
herczignek találja az öreg méltóságos asszonyt. A tömeg ebből azt
következteti, hogy ők már a nyomomban vannak. Persze a szószt, azt nem
tudják utánam csinálni, de ezt a tömeg már nem érti.
Blanka (még folyvást gyanakodva). – E szerint magát boszantaná az,
hogyha ezt a szép asszonyt nem festhetné le?…
A mester. – Természetesen. Mindenkit én akarok lefesteni, a ki valaki.
Az ördögöt is én akarom lefesteni, ha az ördög divatban van. A nagy
művésznek olyannak kell lennie, mint a primadonnának: folyton
foglalkoztatnia kell a publikumot, mindíg az előtérben kell állania, nem
szabad oda eresztenie senkit, el kell vennie a többiektől minden
valamirevaló szerepet, mert a ki pihen, az nem létezik, azt elfelejtik,
és ha helyettem valaki tapsot csikar ki a publikumtól, az ellopott tőlem
egy darab kenyeret, a mit én ehetnék meg.
Blanka. – Hiszen nem tudna megenni annyi kenyeret.
A mester. – Az mindegy, hogy mit csinálok vele. Hát elszárad a kenyér.
De nem szabad engedni, hogy más is szóhoz jusson, mert a nyakunkra nő.
Mindíg ott kell lenni a közönség pulzusánál. Tele kell kiáltani a
publikum fülét, bele kell lőni a gyomrába, hogy itt vagyunk, hogy élni
és uralkodni akarunk, hogy csak mi vagyunk, az egész világon egyedül
csak mi, senki és semmi egyéb; a mi pedig rajtunk kívül van, az egy
tekintetre se érdemes. Mert, ha csak rövid időre, ha csak egy-két embert
engedünk magunk elé: a publikum megfeledkezik rólunk, nekik adja oda, a
mi nekünk jár, és utóljára a mi számunkra kenyér se marad.
Blanka. – Maga úgy beszél, mintha küzdenie kellene az érvényesülésért,
mintha még nem érkezett volna meg. De hiszen magának már semmire sincs
szüksége! Gazdag ember; én is gazdag vagyok. Akár soha se vegyen
palettát a kezébe. Ha fest, passzióból teszi. Hogy a zsenijének
élhessen, és annak, a mi a legnagyobb gyönyörűsége. Hogy gyönyörűséget
szerezzen másoknak is.
A mester. – Csak nem gondolja ezt komolyan? Törődöm is én másokkal!
Festek, mert ezzel könnyen szerzem a pénzt, és punktum. Nem vagyok
szegény, de még többet akarok szerezni. A vagyonból soha se elég. Ha
van: akkor még többet akarunk. Az ember mindíg akar valamit. Passzióból,
én!… Nekem nincsenek passzióim, mert én nem vagyok regényes kisasszony.
Művész vagyok. A művésznek pedig számítónak kell lennie. Gondolnia kell
rá, hogy akármit csinál: keresztülgázolhatnak rajta a konkurrensei és
egy szép napon kimegy a divatból. Gondoskodnia kell róla, hogy ez a nap
készen találja. Ki kell használnia a rendelkezésére álló időt, hogy ama
bizonyos napig a lehető legnagyobb vagyont halmozza össze. Ha a művész
felhagy minden számítással: akkor már nincs a zeniten, akkor a
zsenijének vége, mert a tehetségeink közül a számítás hagyja el utóljára
az embert. Ha már számítás sincs bennünk: akkor minden patkány elhagyta
a sülyedő hajót.
Blanka. – És így maga egész életében, vagy legalább addig, míg kimegy a
divatból, rabszolgája lesz a publikumnak?
A mester. – Az ember hozzászokik ehhez. Én már fel se veszem. Nekem ez
az élet.
Blanka. – No nekem egy kicsit nehéz lesz ebbe beleszoknom.
A mester. – Majd bele fog tanulni. Hozzászoktatom, úgy, hogy észre se
fogja venni.
Blanka. – És ez az estély már szoktatás akar lenni?
A mester. – Nem csupán az.
Blanka. – Képtelen vagyok kitalálni, hogy mi szüksége volna ott ránk?
Azt még megtudom érteni, hogy maga elmegy. Véletlenül találkozni fog a
Straussnéval, kedves lesz hozza, a Straussné el lesz ragadtatva, hogy a
híres mester így kitünteti, s ezzel a Vászonkőy terve el van fujva.
A mester. – Nem, ez nem elég. Maguknak ott kell lenniök, hogy a
föllépésem annál impozánsabb legyen. És azután magára vár a legnagyobb
szerep. Ha én a menyasszonyom jelenlétében rendkívül kitüntetem a szép
sikervári Straussnét, ez mindenesetre valami, de csak félmunka. Magának
még kedvesebbnek kell lennie a szép asszonyhoz, mint a milyen én leszek;
mert a maga kedvessége nála még többet nyom a latban. Straussné ég a
vágytól, hogy egy lépcsőfokkal feljebb emelkedhessék, s ha azt
képzelheti, hogy most már belejutott a maguk körébe: ez iszonyúan
boldoggá fogja, tenni. Azután maga lesz az, a ki az ideát szuggerálja
neki; ehhez női ügyesség kell, mert hiszen én kéretni akarom magamat,
sőt egy kicsit habozni is fogok, a nagyobb hatás kedvéért. De magának
nem lesz nehéz a sikervári Straussnét szuggerálnia; beszélgetni fognak a
maga portraitjáról… meg hogy az ő szépsége milyen nagy hatást tett rám…
stb., stb.… De hisz ezt magára bízom.
Blanka. – Hm. (Egy kissé merengővó válik.)
A mester. – Nos?
Blanka (némi vonakodás után). – Hiszen ha parancsolja!… (Hirtelen
elhallgat.)
A mester (szigorúan). – De hát mi baja?
Blanka (mintha egy láthatatlan lényhez beszélne, a ki ott ül előtte, a
szőnyegen). – És én, a ki azt képzeltem, hogy úgy fogunk élni, mint a
híres szeretők!… távol a világtól, mindíg édes-kettesben!… a legszebb
tájakon, messze elkerülve a kiváncsiak tekintetét!… a víz csobogását
hallgatva és csak suttogva beszélve, mint George Sand és Musset
Veneziában!… vagy mint Mario, a tenor, és felesége, Giulietta Grisi, a
nagy énekesnő, a kik az embereknek csak énekeltek, mint a fülemüle és a
pacsirta, azután elbujtak a világtól és éjszaka éltek, estétől reggelig,
ezer gyertyával világított, fejedelmi termekben, nappal pedig aludtak,
hogy ne kellessen látniok az embereket!…
A mester (boszúsan). – Ugyan kérem, hagyjon fel ezekkel a
gyerekességekkel! Én nem tréfálok.
Blanka (még folyvást elmélázva). – Én sem.
A mester (szárazon). – Ezzel azt akarja mondani, hogy hiába beszéltem és
nem teljesíti a kérésemet?
Blanka. – Nem; nem azt akarom mondani… Ha kívánja: megteszem. (Fölkel.)
A mester (szintén fölkel, azután le s fel járkál). – Persze, hogy
kívánom. A rezon egyenesen ránk parancsolja ezt. Az ilyen kislányos
álmodozásokkal szakítani kell. Jegyezze meg magának, kedvesem, hogy
akármilyen szépnek tűnik fel maga előtt ez a sok összeolvasott holmi,
már régen vége annak a világnak, a mikor bársonyzekés semmirekellők, a
kik művészeknek nevezték magukat, összeültek könnyelmű grizettekkel, és
egy darabig danolásztak, azután éhen haltak. Ma dolgozni kell és ujra
dolgozni, kikaparni a sikert, és kaparni akkor is, mikor az embernek már
megvan a betevő falatja. És jegyezze meg magának azt is, hogy egy
feleségnek csak akkor van értéke, ha szövetségese és segítőtársa
férjének, ha magáévá teszi férjének az ambiczióit, terveit, stratégiai
finesszeit, egész gondolkozását; ha előmozdítja férje szándékait, kezére
jár a férjének, fárad érte, reprezentál neki és portálja a világban a
közös érdeket. A híres szeretők! A szeretőért, édesem, nem kell messzire
menni; ezért nem volna érdemes megházasodni. A feleség értéke ott
kezdődik, ha egyetért a férjével, ha vele egy czélra tör, ha helyesli és
magáévá teszi férjének a plánumait, ha tovább szövi, a mit férjének az
elméje szőni kezdett, s ha zúgolódás nélkül, belátásból, asszonyi
ügyességgel teszi meg azt, a mit a férje rábíz. Igen, ha olyan feleségem
van, a ki szép, jó, a kit a világ adorál, s a ki a világban minden
lépésével, minden mosolyával, minden szavával az én érdekemet őrzi,
gondozza, viszi előbbre: ennek már van értelme! Nézze, édesem, magának
igen sok hibája van…
Blanka (rátekint a mesterre). – Például?
A mester. – Például: nem pontos; sohasem pontos. Egy kicsit rendetlen
is; valósággal bohém természetű. Fogalma sincs a pénzről s minden
érdeket elhanyagol. Nem elég komoly gondolkozású, mondhatni: könnyelmű;
egy cseppet se számító, nem eléggé körültekintő, s czéltudatos, kitartó
munkásságra igen kevéssé hajlandó. Aztán meg rabja a hangulatainak,
fegyelmezni magát nem képes. Föllengős gondolkozású, a komoly dolgok nem
érdeklik annyira, mint a gyerekességek…
Blanka. – Istenem, mennyi hibám van!…
A mester. – Azért nem mondok le arról a reményről, hogy igen jó
feleséget formálok magából. De ennek föltétele van: a durczásság nélkül
való szófogadás. A feleség olyan legyen, mint a katona: engedelmeskedjék
rezonirozás nélkül. Aztán meg bele kell törődni abba a gondolatba, hogy:
a világban élünk, következésképpen, ha józanok akarunk maradni, meg kell
fordulnunk mindenféle parketten, s a farkasokkal, ha nem is kell együtt
üvöltöznünk, mindenesetre le kell főznünk őket. Tehát, ha én, mondjuk,
már elvettem magát, s maga egyszerre nem akar nekem reprezentálni, hanem
nem tudom micsoda puszta szigetre vágyódik, ahol turbékolni szeretne, s
mert nem viszem oda magát, bezárkozik otthon és agyonsírja az életemet:
akkor én rettenetesen meg leszek csalva. Maga persze, a milyen
elkényeztetett gyerek, azt képzeli, hogy magát minden szeszélyre
feljogosítja a hozománya. Nézzünk hát szembe ezzel a hozománynyal. Egy
millió forint, vagyis két millió korona, a naivak előtt bizonyára
hangzatos összeg, de ez a millió a kritika szemüvegén át nézve, nem
egészen negyvenezer forint évi jövedelemmé zsugorodik össze. Nem egészen
negyvenezer forinttá, mondom, mert az értékpapirok nagyobbik része ugyan
négy százalékos, de vannak három és fél százalékos papirok is. És itt
közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr igen helytelenül járt
el, a mikor, túlzott óvatosságból, ilyen antik módon helyezte el a maguk
vagyonát, és még helytelenebbül jár el, a mikor, nem számolva a
haladottabb kor igényeivel, hallani sem akar a hozomány előnyösebb
elhelyezéséről. Az öreg úr régi módi ember; azok közül való, a kik
nyugodtabban aludtak el, ha este csókkal búcsúzhattak el a készpénztől,
a kik sohasem értették meg, hogy az igazi vagyon, a nagy vagyon: a
számító koczkázat, persze az okosan számító koczkázat. Az öreg úrnak
nincs üzleti érzéke.
Blanka. – A papának nincs üzleti érzéke?
A mester. – Igen; ezt én mondom: a művész. És hozzáteszem: igazán
érthetetlen, hogy az öreg úr hogyan gazdagodhatott meg. Neki, az ő
rendszerével, tönkre kellett volna mennie, vagy ott kellene tartania,
hogy most egy kis vityillója meg egy kevés homokja volna a Mátyásföldön.
Elég az hozzá: nem egészen negyvenezer forint az, a mire maga az álmait
alapítja. Kérem, nem szemrehányásképpen mondom. De nézze, édesem, mi
hasznom nekem ebből a névleges, mondjuk: negyvenezer forintból, a melyre
támaszkodva, maga feljogosítva érzi magát szeszélyeskedni, durczáskodni,
sírni?! Magának a toalettjei, a szórakozásai, ez meg az, el fognak
vinni, keveset mondok, huszonötezer forintot. Már most, ha maga olyan
életmódot oktrojál rám, a mely elvon a világtól, a melynek az eredménye
az lesz, hogy húszezer forinttal kevesebbet szerzek évenkint: akkor,
ugy-e, maga nem hoz nekem annyit, mint a mennyibe kerül?!… (Bejön egy
inas).
Az inas. – Ő fensége Lipót Szaniszló udvarmestere…
A mester. – Vezesse be a kis szalonba és mondja meg neki, hogy mindjárt
ott leszek.
(Az idillnek hamarosan vége. A jegyesek elbúcsúznak.)
A mester (mikor magára maradt.) – Egy kicsit ostoba, de kényelmes
feleség lesz, mert úgy csavarom az ujjamra, a hogy akarom.
Blanka (a lépcsőn). – Számító, mint egy krajzler, sőt vérfagyasztóan
számító, mint egy hóhér! Szerencsére, akkorákat anzágol, hogy nem lehet
más, mint nagy, nagy művész! De azért mégis úgy rémlik nekem, hogy: das
ist die wahre Liebe nicht!


XIII. A NYÚLBÓL JÁGER LESZ.
– Elza szobája a Nádor-utczai palotában. Délután három óra. Soroksáry
Miska gróf, a ki hosszabb útról érkezett, már egy negyedóra óta
beszélget a menyasszonyával. –
Miska. – Ó, az én históriám, az nem valami érdekes! Mondtam már magának
régebben, hogy a mi családunkban a Mancsi volt a fővárományos. Az én
erbtantijaimnak és erbonklijaimnak ő volt a Lieblingje, azonkívül neki
külön onklijai is voltak, még pedig a javából. Nekem csak egy komoly
várandóságom volt: a csillagkeresztes tantimtól; az is megfelezte a
vagyonkáját köztem és a Mancsi között. Mert a Mancsi egyebet se csinált,
csak sorra járta az öregeket s folyton dorombolt a fülükbe, úgy hogy
végül behizelegte magát minden említésreméltó Wertheimba. Megjegyzendő,
hogy az én családomban csak egy nagyon gazdag ember volt: a Samu bácsi.
Ez a Mancsit tette általános örökösévé, pedig a Mancsi az anyja felől is
nagy vagyonokat húzott be… vagy éppen azért. Minket a vén barom holmi
pipagyüjteményekkel elégített ki. De engem nemcsak ő főzött le, hanem
mindenki, a ki csak kitagadhatott. Én hát igen csehül néztem ki, a
Mancsit pedig ellenkezőleg üldözte a disznó. Mintha pestis dúlt volna a
családban, két vagy három áldásos év elsöpörte az összes öregeket, s a
Mancsinak minden este egy uj örökség volt a párnája alatt. De nemcsak az
öregek költöztek el udvarias sietséggel, azok is rakásra hullottak, a
kikkel a Mancsinak osztozkodnia kellett volna. A gyerekek belefultak a
tóba, a felnőttekkel egy pár rövid betegség végzett. Hamarosan, alig
telt bele egy hónap, ketten maradtunk a családból: a Mancsi egy
latifundiummal, és én egy pipagyüjteménynyel. De most hallgasson ide!
Most jön az, a mire senki se gondolt azok közül, a kik engem, mint vélt
szamarat, kitagadtak. A Mancsi, a ki éppen ezer évig élt volna, vagy egy
pár év mulva már számos gyermek hátrahagyásával mult volna ki a
világból, három nappal az esküvője előtt felül egy automobilra, a
sötétségben neki megy nem tudom micsodának, és a következő pillanatban ő
nem volt többé a Mancsi, hanem csak egy nagy darab palacsinta.
Elza. – Borzasztó!
Miska. – No, nem olyan borzasztó! Az én gyászomat legalább jelentékenyen
mérsékli az, hogy ugyanabban a pillanatban én már nem csupán egy
pipagyüjtemény, hanem egyszersmind egy latifundium tulajdonosa voltam.
Különben ne sajnálja a Mancsit; ő jól járt. Ha élve marad, meglehet,
valami dölyfös mágnás lett volna belőle, egy utálatos vén oligarcha… így
pedig az ég magához vette angyalnak.
Elza. – De az csak borzasztó, hogy mennyi szerencsétlenség történik az
automobillal?!
Miska. – Hja, ez a világrend! A mágnások már túlságosan elsokasodtak, de
szerencsére fölfedezték az automobilt. Társadalmi törvény, kimutatta,
gondolom Malthus, vagy valaki más, hogy mikor a társadalmat az a
veszedelem fenyegeti, hogy az emberek tulságosan el fognak szaporodni és
kénytelenek lesznek megenni egymást, olyankor a társadalom mindig
megkorrigálja művét, s háborukkal, az epidemiák felkarolásával, vagy
elmés fölfedezésekkel segít a bajon és elhárítja a fenyegető
veszedelmet.
Elza. – Úgy veszem észre, maga nincs nagyon megilletődve!
Miska. – Édes istenem! Maga roppant jó teremtés, nekem az egyetlen
barátném, a ki tökéletesen megért engemet… Maga előtt csak nem fogok
képeket mutatni!… Egy második unokatestvér!… De ne beszéljünk ezekről a
piszkos anyagi ügyekről. Beszéljünk magukról. Hogy’ vannak? Azt mondta
az előbb, hogy a Blanka vőlegény nélkül maradt. De hát mi van a
pemzli-emberrel?
Elza. – A pemzli-embernek útilaput kötöttünk a talpa alá, és kitettük a
szűrét.
Miska. – Ne mondja! De hát miért? Történt valami?
Elza. – Semmi különös. Csak rendre meggyűlöltette magát mindenkivel, és
a mikor már amúgy is lógott, egyszerre kimutatta a foga fehérét. Ekkor
láttuk, hogy a fogai iszonyu nagyok és ijesztően feketék.
Miska. – Ez érdekes. Beszélje el részletesen!
Elza. – Már nem is tudom, hogyan és mivel kezdődött a história, csak
annyit tudok, hogy én voltam az első, a ki intrikálni kezdett ellene.
Ennek a szegény Blankának az a tragikuma, hogy a mikor egyszer-egyszer
nagynehezen már a főkötő alá kerülne, jövök én és elhessegetem a kérőt.
Miska. – Az igaz, ez nem előszöri dolog, hogy a Blanka jegyesét maga
intrikálja ki a házból.
Elza. – De, sajnos, nekem mindig igazam van, és most se vádol a
lelkiismeret. Elég az hozzá, én az első percztől fogva ki nem állhattam
ezt az embert. És tudja-e, miért? Mert nagyon furcsán nézett rám.
Miska. – Ejha! És ezt maga sohase mondta el nekem! Miért? Hogy már előre
legyen, a mit eltitkolhat előttem?
Elza. – Nem volt mért dicsekednem vele. Szóval a tekintete elárulta, sőt
azzal a czinizmussal, mely még a legegyénibb és a legérdekesebb volt
benne, valósággal kitálalta, hogy a pénzünk után mindjárt én tetszem
neki legjobban a házban. És engem ez felbőszített.
Miska. – No, no! A hódolat mindig hízeleg.
Elza. – Az nem igaz, édes barátom, egyszerűen nem igaz. Tudja, nem
akarom vitatni a maga tapasztaltságát és asszonyismeretét… meghajolok
előtte… de ezt én jobban tudom, mint maga. Én megengedem azt, hogy az a
hódolat, a melyben szerelem nyilatkozik meg, ha csak egy szikrányi
szerelem is… többet mondok… megengedem még azt is, hogy az a hódolat,
mely kizáróan az én személyemnek szól, akármilyen forrásból fakad,
akármilyen alanti embertől jön, és akármilyen formában, mondjuk:
akármennyire bántó formában nyilatkozik meg, hogy ez a hódolat azért
mégis hízeleg minden némbernek; nagylelkű vagyok, ezt mind megengedem.
De van egy hódolat, mely nem nekem szól, csak a státusnak, a melyhez
tartozom, a sok milliónak, a kiknek csak egyike vagyok, az egész
Damenkapellé-nek. Ez a hódolat nem hízeleg, hanem lealacsonyít. Én
láttam ennek az embernek az orráról, hogy neki mindegy: a nagyságos
asszony, a kisasszony, a szobaleány, a szakácsné, a dajka, vagy a bába…
Olyan világosan láttam, mint a hogy most magát látom, hogy az egész
ember csupa étvágy. Meglehet, vannak dámák, a kik ezt érdekesnek
találják, de engem ez a vadállatias, sanda tekintet utálattal töltött
el.
Miska. – Talán csak zavarba hozta.
Elza. – Eh, édesem, maguk ehhez nem értenek! A legkitanultabb
asszonybolondítók se értenek hozzá. Mert ha értenének hozzá, akkor ebből
a tudományból már kézikönyveket készítettek volna és az iskolásgyerekek
is okulnának belőle. Istennek szent anyja, könyörögj érettünk!… hisz így
is jaj annak, a ki nem férfinak született, de akkor még jajabb volna!…
Szerencsére a természet a gyöngébb női szervezetnek azt a mimikriséget
adta védelmül, hogy mikor maguk úgy vélik: tisztán látják, a nő lelke
elbúvik a sok hasonlóság közepett… maguk, képzelődésükben, azt hiszik,
hogy folyékonyan olvasnak a lelkünkben s ugyanakkor a nő begubózza magát
a gyöngeségébe és egészen mást gondol… a legegyszerűbb nő is.
Miska. – Ez babona. Maguk is csak olyanok, mint mi vagyunk. Abban, a mit
a saját lelkemben látok, megtalálom a kulcsot, a mivel kibetűzhetem a
maguk gondolkozásának és érzésének minden kínai körmönfontságát.
Elza. – Nem olyanok vagyunk, csak hasonlók. És nem betűzi ki, mert
másféle logikával jár utána, mint a milyennel mi élünk. De mért
disputáljak magával? Az az ősrégi és örökletes meggyőződés, a melyet
maga is hirdet, nekünk egyik védelmi eszközünk. Hát csak azt az egyet
felelem magának, hogy a pemzli-ember az ő lapos pillantásaival egy
cseppet se zavart meg, és ha maga ezt konokul hiszi, akkor alaposan
csalódik. A pemzli-ember az utálatosságával mindössze egy ellenséget
szerzett magának.
Miska. – És ez az ellenség a gyűlöletében végig plátói maradt?
Egyebeknek kellett történnie…
Elza. – Nem maradt egészen plátói. Mindenekelőtt ez az ellenség
szuggerálta, nem minden maliczia nélkül, azt az ötletet, hogy a nagy
művésznek a mama arczképét is el kellene készítenie. Az időt is jól
választotta meg az ötletéhez. Akkor bocsátotta szárnyra, mikor a nagy
művészt legjobban elfoglalva tartotta a szép sikervári Straussné, egy
egész főherczegi család, egy nagy államférfiú, egy világhírű tánczosnő
és egy európai czelebritás, csupa olyan kép, a melyekkel a legvadabb
tempóban hajszolta a reklámot. A nagy művész, az őt jellemző, czinikusan
nyílt és brutális önzéssel nyomban kijelentette, hogy a mama nem az ő
zsánerje. Őrizkedjék az őszinteségtől, barátom, akármilyen hatalmasnak
képzeli magát!… Lássa, ez az ember iszonyu veszedelem volt Blankára
nézve, mert a paraszti kiméletlenségében és abban, hogy az önzése minden
tekinteten túltette magát, imponáló erő lakott. De a falánkságát oly
jogosnak tartotta, hogy egy cseppet se színlelt. A bölcs természet úgy
rendelte, hogy a mit önzése határtalanságával és ragadozó természete
mohóságával megszerez a réven, azt elveszítse a vámon, akképpen, hogy
mindenkit bagatellizáljon, ne titkolja el ostoba felfuvalkodottságát,
meztelenül tárja fel roppant étvágyát, egoizmusának ocsmány ridegségét,
kiméletlenségét, rosszakaratát, s így szép számu ellenségeket gyüjtsön
magának, a kiknek gondjuk legyen rá, hogy terveit kontrakarirozzák.
Miska. – Maga talán az ethika tanára lett az egyetemen?
Elza. – Nem, de talán az leszek, ha nem megyek férjhez. Egyelőre csak
azt akartam mondani, hogy a gyűlöletem vagy jobban mondva: az undorom
nem maradt egészen plátói.
Miska. – Ahá! A mama megharagudott és ő volt az, ugye…
Elza. – A mama, szegény, nem szólt semmit, de felháborodásában alig
tudott lélekzeni. Talán mindent megbocsátott volna, de a szép sikervári
Straussnét nem tudta megemészteni. Egyszóval a pemzli-embernek most már
két ellensége volt, a kik néha összesugtak és meghányták-vetették,
vájjon észszerű-e a tervezett házasság?!…
Miska. – És Blanka? Mit szólt mindezekhez ő?
Elza. – Blankával nehéz volt az eset. Alaposan bele volt habarodva ebbe
az emberbe, a kiben ő a művészetet látta, és nem lehetett meggyőzni
róla, hogy a művészet és ez az úr oly csillagok, mik egymást kergetik.
Miska. – Tudniillik ő szalad a művészet után és a művészet elkergeti őt.