A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 08

  Elza (épp úgy). – Már korrigál? Vigyázzon, még nem melegedett meg a
  vőlegénységben! Különben a maga tántija azt fogja mondani: »Gyermekem,
  ez Iphigénia Taurisban, csakhogy szebbek a toilettejei!…«
  Miska (mint fent). – Magától kitelik, hogy a képmutatásával le fogja
  kányázni a szegény öreg nőt. Különben bánom is én! Vagyok én olyan
  csibész, mint maga!
  Elza (tovább is halkan). – Na hát akkor mi baja?
  Miska (mint fent). – Semmi. Csakhogy tudnék én okosabb dolgot is, mint
  itt ülni és várni egy rossz arczképnek a leleplezését.
  Elza (pianissimo). – Mit akar? Hisz ez egy egész színház! Nézze, itt
  vannak a Frányaváry konteszszek is! Le akarják festetni magukat, hadd
  tudja meg az utókor is, hogy ők milyen öregek voltak!
  Miska (mint fentebb). – Kérem, ne gúnyolja a tiszteletreméltó multat.
  Gondolja meg, hogy az ő nagybátyjuk volt az, a ki ezt az országot
  elfoglalta mindnyájunk számára.
  Elza (a fogai közül). – No lám, megint az orromhoz dörgöli
  Lengyelországot, Mezopotámiát, et toute la lyre!… A fiatal úr
  rosszkedvű; nem tetszik neki a kávéház!… Bezzeg, ha egy körömfeketényi
  primadonna volna jelen!…
  Miska (azonképpen). – Ugyan, mi az ördögöt csinálnék vele?!
  Elza (suttogva). – Magának, a milyen perverz, különös örömet okozna, ha
  a menyasszonya háta mögül telegrafálhatna neki!
  Miska (ugyanúgy). – Hallja, nem bánom, akármit fog rám, de azt ne kapja
  fel, hogy perverz vagyok, mert az ilyesmit mindjárt elhiszik.
  Elza (mint előbb). – Na, és ha a házasságunk kútba esnék, ez
  kompromittálná a hölgyek előtt, ugy-e?!…
  (Ekközben az egyik inas az ujonnan érkezetteket bejelenti a titkárnak.)
  Az inas (a ki azelőtt színházi súgó volt a vidéken). – Titkár úr!…
  (Tisztelettel teli, megilletődötten komoly ábrázatot vág; halkan). –
  Soroksáry Miska és titkos arája, Kund Abigél.
  A titkár (hivatalos csendben). – Na, és Ő?
  Az inas (mint fentebb). – Miféle Ő?
  A titkár (hasonlóképpen). – A másik!
  Az inas (ajkait meg nem mozdítva, egy lépésnyire már nem hallható mély
  baritonnal). – Bár a nap sárga korongja már jó előre haladt az égbolt
  peremén, még nem pillantám meg kis lába havát!
  A titkár (hasonló hangon). – Annál jobb, mert elfelejtettem megmondani,
  hogy a másikat soron kívül kell előállítani. A donyesz kicsikarta a
  mázolótól, hogy azonnal bemehessen, mihelyt megérkezik.
  Az inas (mint előbb). – Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e?
  A titkár (ugyancsak piano). – Hogyne! A mázolónál nincs senki; ujságot
  olyas. Csak a hatás kedvéért várakoztatja a kompániát.
  Az inas (szintúgy). – No, és hol vezessük be a lammermoori menyasszonyt?
  A túlsó oldalról?
  A titkár (még folyvást csak az inas számára). – Hám’sz án Idé?… Abban
  nem volna semmi öröme! Ki kell nyitni neki a műterem nagy ajtaját, hadd
  vonuljon be rajta egész kíséretével, hogy az előkelők meghaljanak a
  sárga irígységtől!
  Az inas. – Igenis, milord!
  (Ezalatt Miska gróf és Elza halkan beszélgetnek.)
  Miska (a váróterem falain lévő képeket nézegetve). – Csak nem
  jövendőbeli sógorom festette ezeket a képeket?
  Elza. – Dehogy! Ezek a cinquecentó-ból való remekművek.
  Miska. – No azért, mert ezek egészen csinosak.
  Elza. – Úgy látszik, maga nem sokat tart Szilassynak a művészetéről.
  Miska. – Hát maga sokat tart róla?
  Elza. – Na, tudja, elhiszem, hogy vannak nagyobb festőink is… öreg urak,
  a kik csak a művészetöknek élnek… de a budapesti fiatalok között… azok
  között, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak… a kik nem
  mentek ki a nagyvilágba, hanem hazafiasan itthon keresik a sikert…
  Miska. – … ez a legokosabb ember.
  Elza. – Mondja, hogy: a legügyesebb festő! Hisz látta a Zelma portréját!
  Olyan gyönyörű, hogy bele lehetne bolondulni. Hát, mondja, nem nagy
  művész az, a ki még Zelmában is fel tudja fedezni a szépséget?
  Miska. – Ez az, a mit mondok. A mi festőink közül sokan… azok, a kik,
  hogy a maga szavait ismételjem, hazafiasan itthon keresik a sikert, a
  kik Budapest társadalmában szerepet játszanak, s a zsúrokon a legerősebb
  konkurrencziát csinálják a házasulandó fiatal ügyvédeknek, ha egyébbel
  nem exczellálhatnak, ha másban nem főzhetik le rosszul öltözködő,
  zsúrokra nem járó kollégáikat, azokat, a kik csak a művészetöknek élnek,
  egy dologban nagyot tudnak produkálni: _en gros_ reparálják meg, a mit a
  természet rosszul csinált. Szépnek festik, a ki csúnya; fiatalnak, a ki
  öreg; jóképű bácsinak a szívtelen vén panamistát, és ha vérebet
  pingálnak, kék pántlikát festenek a nyakára. Az emberek bolondok, és ők
  nem bolondok, hogy ezt ne vegyék észre. Ebben az iskolában nőtt nagyra
  Szilassy Marczel úr is, jövendőbeli sógorunk, s ennek az iskolának
  nemsokára ő lesz a Velasquez-e; mert ő mindenkit túlliczitál, s képes
  paradicsommadárnak festeni a bagolyt is.
  Elza. – Legyünk őszinték. Magának nem tetszik ez a házasság, s azért
  ítéli meg Szilassyt ilyen szigorúan, mert Blankának a vőlegénye. Pedig
  beszélhet akármit, az egész világot nem lehet csak úgy minden nélkül
  bolonddá tenni, és ha Szilassyt felkapták, ez nem valami epidémikus
  téboly, hanem tisztára az ő érdeme… és akármilyen szigorúan ítél róla,
  annyit nem tagadhat le, hogy minden képe tetszetős, maga a csinosság,
  csupa báj…
  Miska. – … és csupa mosolygás. Mondja, nem volt ez a mi jövendőbeli
  sógorunk valamikor fényképész? Nekem, a hányszor valamelyik portréját
  látom, mindíg az jut eszembe, hogy a művész, mialatt a képen dolgozott,
  minduntalan azt mondhatta a modellnek: »Tessék barátságosan nézni!
  Tessék barátságosan nézni!«
  Elza. – Vallja meg nyiltan, hogy másféle sógorra számított. A piktor egy
  kicsit derogál magának. Pedig hát van akárhány gróf, a kivel ez a piktor
  nem cserélne.
  Miska. – Például velem sem; elhiszem. Egy pár nap alatt többet keres,
  mint a mennyit nekem a minisztériumban egy év alatt fizetnek. De nekem
  semmi kifogásom ellene, sőt! Hogy nem tartom nagy művésznek? Ez más
  blattra tartozik. Bánom is én, hogy a sógorom igazi művész-e, vagy csak
  közönséges pacsmagoló! Ha Bastien Lepage és Carolus Darán Szilassyt ki
  fogják taszigálni a halhatatlanságból, ez az ő baja, nekem e miatt nem
  fáj a fejem. A fődolog az, hogy minden tekintetben kifogástalan ember.
  Megvallom, hogy ha Blanka kezét véletlenül a párisi Beer kapja meg,
  ennek nem örültem volna. Pedig a párisi Beer igen derék ember lehet, de
  olyan pofonvágnivaló ábrázata van, hogy én bizony nem szívesen
  mutatkoznám vele egy páholyban. Hanem ez? Hisz ez olyan megnyerő és
  előkelő jelenség, mint a minőket Le Bargy játszik! És nagyobb úr
  mindnyájunknál! Nézze, meddig antisambriroznak nála az összes
  elkergetett királyok! Meglehet, nagyon nem tetszenék nekem, ha Blanka
  egy éhenkórász Murillohoz menne feleségül. Mit nekem az ő zsenije!
  Tisztelem a művészetet, de sógornak jobban szeretem azt az embert, a ki,
  ha maga rossz képeket fest is, tuczatjával vásárolja a drága
  remekműveket, mint azt, a ki, ha valami becses dologra akar szert tenni,
  személyesen pingál egyet magának. Kifogásom? Ez ellen a házasság ellen?
  Örüljünk, hogy elvesz bennünket!
  (Belép Berzsenyi báró.)
  A báró. – Nini, itt vannak az én gyermekeim! (Elza és Miska a báró
  üdvözlésére sietnek.) Na, és nem lehet bemenni?
  Miska. – Marczel még nem fogad, mert éppen alkot.
  A báró. – Ez helyesen van így, mert egy művész sem mulaszthatja el,
  mikor rájön az alkotás. (Körülnéz a teremben.) No lám, itt van az én
  tisztelt barátom, a czímzetes püspök úr ő méltósága is. (Oda siet és
  üdvözli a püspököt.) Méltóságoddal mindíg találkozni van szerencsém, ha
  egy jó ügyről van szó, vagy ha a művészet egyik templomába lépek.
  A püspök. – A művésziben való gyönyörködés egy neme az imádkozásnak.
  A báró. – Éppen ez az, a miért én a művészetnek mindíg pártját fogom.
  A püspök. – Engedje meg, hogy gratuláljak. Hallottam a szép frigyről,
  hogy a mi kedves mesterünk eljegyezte a bájos baroneszt. A bárót
  boldoggá teheti kedves és jó gyermekének ez a szerencsés választása,
  mert a mester, bár még egészen fiatal ember, kétségen kívül a legszebb
  jövő várományosa.
  A báró. – Bár jövendőbeli vejem a legszebb informácziókkal
  dicsekedhetik, mégis nagy megelégedésemre szolgál, hogy Méltóságod
  megerősíti örömömet. Oly kiváló műértő, mint Méltóságod…
  A püspök. – Ó, a mesterről csak egyféle vélemény lehet!…
  A báró. – Én nem mertem volna ezt mondani, de így gondoltam. És talán
  nem illik, hogy egy egyénről, ki nemsokára családomhoz fog tartozni,
  kérkedő nyilatkozatokat tegyek, de őszintén mondhatom, hogy csak két
  művész volt, a ki a legnagyobb mérvben megnyerte tetszésemet: az egyik
  egy zongora- vagy netalán hegedűművész, a nevére már nem emlékszem, de
  az én barátom, a Várai Fejér, mindenesetre meg tudná mondani, mert éppen
  ezen művész hangversenyén történt a redutban, hogy harminczezer
  métermázsa kukoriczát eladtam neki, elég kedvező áron, s a másik:
  jövendőbeli vejem, kinek művészete legteljesebb helyeslésemet bírja. De
  engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam többi gyermekeimet is… Lépjetek
  elő!… Ez Elza leányom, és vőlegénye Soroksáry Miska gróf, személyes
  leszármazója azon híres hadvezérnek, a ki a törökök ellen a
  világtörténelemben olvasható nevezetes csatát elvesztette.
  (Üdvözlések, gratuláczió.)
  A püspök (Elzához). – Nagyon hasonlít bájos nővéréhez, kivel már volt
  szerencsém találkozni, midőn először ült a mi kedves mesterünknek.
  A báró. – Méltóságod nem fogja elhinni, és mégis úgy van, hogy mi hárman
  még nem láttuk Blanka leányom arczképét, noha időközben már elkészült,
  de a kedves gyermek ezt számunkra meglepetésnek kívánta fentartani, és
  most éppen azért jelentünk meg, hogy, mint család, megbíráljuk, az
  esetleges reparatúrák eszközlése végett, bár nőm, ki Blanka leányomat
  ülni kísérte, azt állítja, hogy erre nem lesz szükség, s inkább csak
  helybenhagyásunkat fogjuk kifejezhetni.
  A püspök. – A kész arczképét még én se láttam, de bizonynyal épp oly
  sikerült lesz… (hamiskásan mosolyogva:) sőt még sikerültebb, mint a
  mester többi alkotásai… Hanem mit szólnak a mester utolsó képeihez, a
  melyek a mostani tárlaton láthatók, nevezetesen az érsek portréjához?
  A báró. – Ezen kép rendkívül megragadta figyelmemet, és különösen az
  tűnt fel nekem rajta, hogy, ha az ember jobbról nézi, akkor a jelenlegi,
  ha pedig balról, akkor a boldogult érsekre hasonlít.
  Elza. – Nekem sokkal jobban tetszett a táborszernagy arczképe. Ebben a
  képben annyira benn van a katona…
  Miska. – A táborszernagy arczképe valóban igen szép festmény, csak egy
  hibája van: az, hogy egy cseppet se hasonlít a táborszernagyhoz.
  A püspök. – Ez túlzás.
  A báró. – Ellenkezőleg. A kép oly hű, hogy más katonákat is kielégíthet.
  Így például nekem van egy tisztelt barátom, egy tábornok, ki arczban
  igen hasonlít a táborszernagyhoz, és a kép még ezen barátomnak is
  megfelelne.
  Elza. – Különben egy művészi alkotásban nem az a fődolog, hogy nagyon
  hasonlít-e az eredetihez… hogy minden szemölcs rajta legyen, mit tudom
  én, mi… hanem, hogy jellemzetes legyen, hogy benne legyen a lélek…
  (Rejtvényi megjelenik a színen.)
  Az inas (a hatás kedvéért utólag bejelenti). – Rejtvényi szerkesztő úr!
  (Rejtvényi megpillantván a Berzsenyi-családot, szorgalmasan hajlong.)
  Miska. – Már bocsánat…
  A báró. – Itt van az én kedves barátom, a hogy is hívják, a ki mint
  szakavatott férfiú mindjárt el fogja dönteni ezt a nézeteltérést.
  Engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam az én kedves barátomat, a
  doktort, ki több lapnak szerkesztője és vegyeseket ír, úgy
  illusztrácziókkal, mint nélkül. Mert éppen arról vitatkozunk, kedves
  doktor, hogy a leányom azt állítja, vagyis inkább a jövendőbeli vejem
  ellenkezőleg azt mondja… (Elzához): mit is mondottál az előbb?…
  Elza. – A portrénak… természetesen csak a művészi alkotásokról
  beszélünk… nem az a czélja, hogy hasonlítson a modellhez…
  Rejtvényi (közbevág, igen határozottan) – … hanem az, hogy ne
  hasonlítson.
  Miska (nevet). – Lám, a szerkesztő velem szavaz!
  Rejtvényi. – Bocsánat, de a baronesznek van igaza. A festő nem
  fotografus. A fotografiának az a czélja, hogy hasonlítson, a
  festménynek, hogy szép legyen. A fotografus olyannak mutatja az
  eredetit, a milyen, a művész olyannak, a milyennek _ő látja_. S ha a
  művész olyannak látja az eredetit, a milyennek mutatja, mi tartozunk
  elhinni neki, hogy valóban olyan; mert a művész ezt jobban tudja, mint
  mi. Sőt az eredeti tartozik olyannak lenni, a milyennek a művész látja.
  És ha a laikus azt képzeli, hogy a művészi arczkép egy cseppet sem
  hasonlít az eredetihez, ez a laikus szemének a hibája. Esetleg az
  eredeti hibája. De soha se a művész hibája. Mert a művész látása
  souverain. Vegyük például Blanka baronesz arczképét. Mi mindnyájan azt
  hittük eddig, hogy Blanka baronesz barna. De a művész szeme észrevette,
  hogy Blanka baronesz szőke. És a mester alkotásán Blanka baronesz haja
  kalászszínű. Most már mi is tudjuk, hogy Blanka baronesz szőke. Meglátni
  azt, a mit közönséges halandó nem lát meg, mondhatnám: a minek
  közönséges halandó éppen az ellenkezőjét látja –: nos, tehát ez a
  művészet! Tegyük fel, hogy Blanka baronesz esetleg csakugyan barna. Az
  mindegy. Ez nem változtat a dolgon. Azért a képen mégis szőkének kell
  lennie, mert a mester szőkének látja. Ez a fődolog. Hogy mi laikusok,
  mit látunk, vagy mit nem látunk, ahhoz a művészetnek semmi köze. Nekünk
  nincs jogunk látni, mert mi nem vagyunk művészek. (Egy inashoz.) – A
  titkár azonnal küldje be a mesterhez a névjegyemet, mert az estilap nem
  várhat. (A társasághoz.) – Nem tudom, sikerült-e magamat megértetnem?
  Elza. – Nem vagyok egészen egy nézeten a szerkesztő úrral…
  A báró. – De én tökéletesen értem. Bízzuk ezt a művészekre. Miattam
  lehet Blanka a képen szőke, vagy akár vörös, csak a kép nagyon szép
  legyen. Miattam akár egy cseppet se hasonlítson…
  Miska. – … elég, ha Marcel becsületszavára kijelenti, hogy őt ábrázolja.
  A báró. – A katalógusban ott lesz, hogy ki legyen a kép.
  A mester (kiront a váróterembe az egyik kis ajtón). – Bocsásson meg,
  kedves Rejtvényi!… (Látván, hogy sokan várnak rá, egy Le Bargyra
  emlékeztető mozdulattal meghajlik a vendégkoszorú előtt.) Ah, kedves
  Elza, kedves báró!… Önök már itt?!… És menyasszonyom? Ő még nincs itt?!…
  (Kiveszi óráját és megnézi.) Ej, menyasszonyom nem pontos, soha se
  pontos!…
  
  
  XII. TRAGIKUS IDILL.
  – Történik: Szilassy Marczel műtermében. A mester egy trónusnak is
  nevezhető karosszékben ül, mely egykor Medici Lőrinczé volt, s mely a
  restaurálás költségeivel egyetemben annyiba került, a mennyin egy házat
  is meg lehetne vásárolni. A mester lábánál, egy puffon: menyasszonya,
  Berzsenyi Blanka bárókisasszony. Blanka, jobbkezében a mester jobbkezét
  tartva, melyet koronkint megcsókol, áhítattal tekint föl a beszélőre.
  Így csünghetett a názáreti Jézus ajkán Mária, a szorgos Márta lelkes
  testvére. –
  A mester. – Az én halhatatlanságom mellett azért törpül el minden más
  halhatatlanság, mert én a Wagner Richardja vagyok a mesterségemnek.
  Gondolja el, hogy ebben a pillanatban kétezer millió ember él a világon;
  tíz évvel ezelőtt szintén kétezer millió ember élt, és száz évvel
  ezelőtt ugyancsak kétezer millió. És ez a sok kétezer millió ember mind
  nem látta meg, hogy a fény micsoda szószszal vonja be a tárgyakat! Én
  megláttam és még egyszer megcsinálom azt, a mit a fény megcsinált.
  Lássa, ez az! Egyszerű dolognak látszik és mégis minden. Olyan nagy
  dolog ez, hogy a művészet-történet két részre oszlik. Az első tart addig
  a napig, a mikor én megszülettem; a másik rólam fog szólni és az
  epigonjaimról. Néha magam is szinte elhűlök, ha arra gondolok, hogy
  micsoda zseni szorult belém! Az ember nem hinné, hogy mekkora erő
  lakhatik egy nyolczvankét kilónyi anyagban, mely külsőleg olyan, mint
  más ember! De ez már így van. Nem tehetek róla; alázatos eszköze vagyok
  az istenségnek, mely éppen engem választott ki, és közlöm az emberekkel,
  a mit az istenség rám bízott. Mondja, van magának fogalma az én zsenim
  határtalanságáról? Nem; nincs. Nézze, ezen a világon van ennyi és ennyi
  tárgy, továbbá ennyi és ennyi érték, nem tudom, hány billió, billiárd,
  vagy trillió és trilliárd. Maga megjelöl nekem bármely haszontalan
  tárgyat; mondjuk: egy fát, egy papirvágó kést, vagy egy öreg asszonyt.
  Én lefestem ezt a haszontalan tárgyat a szószszal, melylyel a fény
  leönti, és ime ez a dolog már két példányban fog exisztálni a világon,
  két tökéletesen egyező példányban, melyek csak annyiban különböznek,
  hogy a művészi példány sokkal, de sokkal értékesebb, mint a modell, s ha
  mondjuk: eddig trilliárd font sterling érték volt a világon, most ez a
  trilliárd megszaporodott x font sterling értékkel. Aztán, nézze… a
  kétezer millió ember közül, a ki most él, van legalább négyszáz millió,
  a ki azt képzeli, hogy ő a legkülönb ember a világon. És ez a négyszáz
  millió mind csalódik, nekem pedig… nekem egyedül… igazam van! Elgondolni
  is óriási. Mondja, el tudja képzelni maga, hogy ki vagyok én?
  Blanka (lelkesen). – Ó, el tudom képzelni! Még maga se tud olyat
  kitalálni, a mit én el nem tudnék képzelni. (Naivan:) – De nem értem az
  összefüggést.
  A mester. – Várjon csak. Mindjárt rájövök. Eddig csak azt akartam
  mondani, hogy én nem vagyok öntudatlan zseni. Teljesen tisztában vagyok
  a jelentőségemmel. Bizonyosan tudom, hogy én vagyok a világ legnagyobb
  embere, és csakis kollégáimat, az Übermensch-eket számítom. Ezek után
  maga azt gondolhatná, hogy nekem tökéletesen mindegy: jól gondolkozik-e
  rólam Vontcsövy, avagy rosszul gondolkozik? Ez a Vontcsövy egy kloáka.
  Nem elég, hogy elhordja az összes vázlataimat, hogy az apró képeimet
  elkunyorálja és eladogatja: még arra a szemtelenségre is képes, hogy
  kölcsönök czímén megfizetteti a rólam írt czikkeit. Maga azt tételezi
  fel, hogy engem kielégít határtalan öntudatom, s nem sokat törődöm vele,
  hogy mennyire taksál a jelenkor, az egész világ, következésképpen még
  kevésbbé törődöm vele, hogy mennyire taksál Vontcsövy, ez a kloáka. Nos,
  nekem ez nem mindegy. Többet mondok. Nekem még jól is esik, hogy
  Vontcsövy tiszteli bennem a piramidális zsenit. Ez az ember egy kloáka,
  de intelligens lény. Egy ronda állat, de van érzéke a művészet iránt. Ez
  az ember lát engem. Érez engem. Mindamellett nem ez a fődolog. A fődolog
  az, hogy Vontcsövy az ő hangulatát, az ő elragadtatását, az ő mámorát
  bele lövi a publikum gyomrába. A publikum egy csorda. A publikumnak
  dunsztja sincs a művészetről; a publikumot én megvetem. De a mint a nagy
  hadvezér nem győzhet hadsereg nélkül, a mint nem lehet valaki apostol, a
  nélkül, hogy hivői legyenek, én sem élhetek küldetésemnek a publikum, e
  csorda nélkül. És ezt a csordát senki sem kezeli úgy, mint ez az
  elvetemült Vontcsövy. A mai czikke például remekmű. Ilyen népszerű
  szavakkal, s a mellett ilyen hosszasan még nem magyarázták meg a
  zsenimet. Olvassa csak el. Olvasta? Olvassa el még egyszer. Én
  elolvastam tízszer.
  Blanka. – Még most sem értem. Mert hiszen nem Vontcsövyről beszéltünk,
  hanem a Zomotori Gelbről.
  A mester. – Na hát ez ugyanaz az eset. Vontcsövyt én csak hasonlatnak
  hoztam fel. Mit nekem a Zomotori Gelb! Nem is ismerem. Talán soha se
  fogok vele megismerkedni, mert az estélyén, ha bemutatkozik, én ugyan
  nem fogok vele foglalkozni, egy pillanatig se, annyit mondhatok. Nem
  vagyok kiváncsi rá: tisztességes ember-e, vagy nyugalomba vonult betörő,
  intelligens lény-e, vagy csak flanczol a művészvendégeivel; mindez örök
  rejtély fog maradni előttem, mert én az estélye után rá se fogok
  ismerni, ha az utczán meglátom. A Zomotori Gelb nekem csak eszköz, kis
  eszköz, mint egy nadrággomb, melyre azonban szükségem van. Mit mondjak
  még? A Zomotori Gelb nekem is derogál, mint magának; de a Zomotori Gelb
  előttem nem valaki, hanem csak valami, nem egy személy, hanem egy tér,
  mint pl. a Rákóczi-tér. Elmegyek az estélyére, tekintet nélkül arra,
  hogy ő adja az estélyt; elmegyek, holott nagyon jól tudom, hogy ki
  vagyok, s hogy ő semmi tekintetben nem jöhet én hozzám. És határozottan
  óhajtom, hogy maguk is ott legyenek, mert ott én reprezentálni akarok.
  Blanka. – Látszik, hogy soha se volt még a Zomotori Gelbnél estélyen. Én
  voltam ott, és kötelességem figyelmeztetni magát. Persze, ha
  parancsolja, ott leszünk; de jól gondolja meg a dolgot, mert én ártatlan
  leszek benne, ha maga azután nagyon fog boszankodni. Mert az ő háza
  olyan, mint az utcza; mint egy tér; és nem is a Rákóczi térre
  emlékezteti az embert, hanem a Schiffmannsplatzra.
  A mester. – Volt már maga a Schiffmannsplatzon?
  Blanka. – Azt se tudom, hol van, hanem azt tudom, hogy ott nemcsak úri
  holmit árulnak. A Zomotori Gelbnél is minden megfordul. Nagyon sok
  embert hí meg, és meghí boldogot-boldogtalant. Neki mindegy; elég
  valakiről hallania, hogy azonnal meghívja. Így aztán sajátságos
  vendégsereg verődik össze nála. A legvegyesebb elemek, a legbőszebb
  ellenségek, a legexotikusabb alakok és a legfélelmetesebb estélyhiénák.
  Az ember, ha körülnéz a társaságon, eleinte csodálkozik: »Hát ezek
  hogyan kerülnek ide?!« Aztán azon csodálkozik, hogy hogyan került ide ő
  maga. És ezek között az alakok között, a kik néha furcsa szemeket
  meresztenek egymásra, a legtöbbször pedig nem tudnak egymással mit
  beszélni, a Zomotori Gelb mosolyogva sürög-forog; egész este nem csinál
  egyebet, mint folyton kínálja a vendégeit pezsgővel, hűsítővel,
  szivarral, fagylalttal, likőrrel és mindazzal, a mivel egy jól
  berendezett csemege-bolt dicsekedhetik. Az ember bámul, hogy mit
  mosolyog folyton ez a kis kopasz? Valószínűleg nevet magában, hogy így
  össze tudta boronálni az egymáshoz legkevésbbé tartozó embereket. Nincs
  egy vendége, a kivel tíz szót tudna váltani valamiről; a vendégeinek a
  felét nem ismeri. Annyi ismeretlent hív meg, hogy néha egész tolongás
  van a lépcsőjén, s azon a czímen, hogy tánczosok is kellenek, különös
  alakokat invitál meg, a kik más, jobb mulatság után részegen állítanak
  be hozzá. Azt mondják, már többször rémes szotizokat vágott zsebre
  azoktól a vendégeitől, a kik nem ismerték; sőt egyszer, állitólag,
  részeg fiatal emberek, a kik nem tudták, hogy ő a házigazda, meg akarták
  verni. Na és a Zomotori Gelbné! Ismeri a Zomotori Gelbnét?
  A mester. – Mi közöm nekem a Zomotori Gelbnéhez?…
  Blanka. – A Zomotori Gelbné egy kövér öreg asszony, a ki az életéből
  vagy harmincz esztendőt egy lisztesboltban töltött el – mert azelőtt
  lisztkereskedésük volt – s a kinek ezalatt a lisztporral annyira tele
  ment minden pórusa, hogy most a nagy, méla fekete szemével úgy néz ki,
  mint egy szomorú, kövér Pierrot. A Zomotori Gelbné eleinte azt
  képzelhette, hogy, ha ők estélyeket adnak, akkor neki társasága is lesz;
  de ebben a várakozásában rettenetesen megcsalta a sors. Mondhatom, soha
  háziasszonyt annyira nem bojkottáltak a vendégei, mint a Zomotori
  Gelbnét; régebben még csak tisztességgel, néhány nyájas szó után
  szökdöstek el tőle, úgy az urak, mint az asszonyok, de most már
  czinikusan mellőzik, s nincs az a zöld zsúralak, a kit öt percznyi
  beszélgetésre megfoghatna. Lassankint bele is nyugodott, hogy a tulajdon
  estélyen se lehet egy kicsit szórakoznia, s most már megelégszik azzal,
  hogy ilyenkor fölveheti valamelyik kivágott ruháját és kiülhet a tömeg
  közé, megmutogatni a gyémántjait, a melyeket olyan elhagyatottságban és
  olyan szótlanul ragyogtat, mintha viaszbaba volna s a Zomotori Gelb
  kirakatában ülne. A Zomotori Gelbet még csak megértem valahogy, mert az
  alighanem főrendiházi tag akar lenni, azon a czímen, hogy nagy
  művészet-barát, a mi Maecenás óta annyit jelent, hogy az ember szívesen
  tömi étellel-itallal mindazokat, a kik művészeknek nevezik magukat… de
  ezt a szegény asszonyt, a ki igen jó lélek lehet, igazán nem értem.
  A mester. – Hát akkor hogy van az, hogy mindenki eljár hozzájok?
  Blanka. – Mindenki nem jár el hozzájok, csak sokan, de ez is rejtélyes,
  s olyan titka a Zomotori Gelbnek, mint a karthauziaknak a chartreuse
  készítése. Azt hiszem, a titok főképpen abból áll, hogy a Zomotori Gelb
  mindíg gondoskodik attrakcziókról, s minden meghívottnak igér más
  meghívottakat… ott lesznek X. és Y.… azok, a kik amazt a leginkább
  érdeklik. Az attrakcziók pedig: azok az asszonyok, a kik a legtöbbet
  beszéltetnek magukról; a nap hősei, a kik utóljára nagy port vertek fel;
  és egy pár olyan úr, a kiknek a hatalmától a legtöbb érdek függ. Mivel
  hódítja meg ezeket a kis kopasz? – nem tudom; valószínűleg azért mennek
  a Zomotori Gelbhez, a miért a bohózatokhoz: hogy furcsa embereket
  lássanak.
  A mester. – Ha ők elmehetnek: mi is elmehetünk. Hadd lássuk egyszer ezt
  a komédiát is.
  Blanka. – Maga elmehet, az más. De mi?… ne kívánja azt! Ha mi csak
  egyetlenegyszer mutatkoznánk a Zomotori Gelbnél, mindjárt akadnának, a
  kik azt mondanák: »Ime, ez az ő társaságuk!« Az effélében az ember nem
  lehet eléggé elővigyázatos. Társadalmi érzékenységünk őrizetében épp
  olyan szigoruaknak kell lennünk, mint a hogy egy leánynak ügyelnie kell
  minden csekélységre. Egy semmi, és megered a szóbeszéd. Nincs könnyebb,
  mint egy családot deklasszirozni, kivált ha maga is táplálékot ad annak
  a gyanunak, hogy a társasága megválogatásában nem eléggé finnyás.
  A mester. – Nézze, bizonyosan tudom, hogy ott lesznek a Frányaváry
  grófék is.
  Blanka. – Azok tehetik. Először is a hóbortosság jogán azt csinálják, a
  mit akarnak, és ezt mindenki természetesnek találja. Aztán meg, a kinek
  már a szépapja is híres volt arról, hegy hóbortos csinyeket követett el,
  az már sokat megengedhet magának. De mi még nem tartunk ott a
  tekintélyben, a hol a Frányaváryék. Maga nem képzeli, mennyi kínlódásba
  került, míg ezt a kis pozicziót kivájhattuk magunknak. És azért hoztunk
  volna annyi áldozatot, hogy most hirtelen megbolonduljunk és elhajítva a
  verejtékkel szerzett presztizst, encanaille-irozzuk magunkat a Zornotori
  Gelbékkel?! Nem, maga nem kívánhatja ezt; maga, a ki olyan okos, mint
  Spinoza; maga, a ki olyan nagy, mint Michel Angelo megsokszorozva Wagner
  Richarddal; maga, az én uram és parancsolóm, az én jóistenem! És ba
  kívánja, miért kivánja? Mit akar ott? Nem értem.
  A mester. – Elmondom; én mindent elmondhatok. Én nem tehetek, nem
  mondhatok, nem gondolhatok olyat, a mit szégyelnem kellene. Nekem jogom
  van megtenni akármit, s a mi más közönséges embert lealacsonyítana,
  azzal, ha én teszem meg, megtisztul, szentté és nagyszerűvé válik. Nekem
  nem parancsolnak a társadalmi törvények; nekem még a világ rezon
  törvényei sem parancsolnak. Rám nézve külön törvények állanak érvényben,
  melyeket magam szabok meg magamnak. És ha tetszik, még ezek alól a
  törvények alól is feloldom magamat, _car tel est mon plaisir_. Én
  souverain vagyok; nem mint egy királyocska, hanem mint az örök
  világosság. Az örök fény, mely szószszal önti le a tárgyakat; szószszal,
  melynek a titkát csak ketten tudjuk: a fény meg én. Ha például én
  megölnék egy embert azért, hogy elraboljak tőle két krajczárt: nem
  szégyelném, és elmondanám, föltéve, hogy az őszinteségemmel nem
  szereznék magamnak valami kényelmetlenséget vagy alkalmatlanságot. Mert
  azzal, hogy ezt a tettet én követném el: maga a tény is nagyszerűvé
  válnék. Ilyen még nem fordult elő, és életrajzíróim azt mondanák: ez a
  lángész határtalan volt, mint a tenger. Hogy egy kis példát mondjak
  erre: Benvenuto Cellini megölt egy pár embert. Mások is öltek embereket;
  ezek gyilkosok és gonosztevők voltak, Benvenuto Cellini csak érdekes
  volt. A kiket mások öltek meg, azok meghaltak, egészen, végleg,
  tökéletesen, pont; a kiket Benvenuto Cellini ölt meg, azok
  halhatatlanok. Isteni szerencse volt rajok nézve, hogy Benvenuto Cellini
  ölte meg őket, s ha tudták volna, hogy mi vár rajok, örömmel rohantak
  volna a halálba. Pedig az csak Benvenuto Cellini volt!
  Blanka (mintha álomba ringatták volna; azután: a megilletődés ünnepies
  hangján, lassan, az álmodozását kifejező hanghordozással). – Milyen
  zordon és fenséges ma az én zsarnokom!… Mint egy óriási glecscser az
  orkán csillagtalan éjszakáján!… (Mintha rémképeket űzött volna el
  magától, megrázza egy kicsit a fejét és mosolyogni kezd.) De engem nem
  ölsz meg, ugy-e; édes?!… te, édes!…
  A mester (kegyesen). – Nem. (Lehajlik Blankához és homlokon csókolja.)
  Boldogan fogsz élni és India császárnője léssz! Nem azé a rongyos kis
  Indiáé, a mit a mappán látsz, hanem az én Indiámé, az örök fényességben