A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 08

Elza (épp úgy). – Már korrigál? Vigyázzon, még nem melegedett meg a
vőlegénységben! Különben a maga tántija azt fogja mondani: »Gyermekem,
ez Iphigénia Taurisban, csakhogy szebbek a toilettejei!…«
Miska (mint fent). – Magától kitelik, hogy a képmutatásával le fogja
kányázni a szegény öreg nőt. Különben bánom is én! Vagyok én olyan
csibész, mint maga!
Elza (tovább is halkan). – Na hát akkor mi baja?
Miska (mint fent). – Semmi. Csakhogy tudnék én okosabb dolgot is, mint
itt ülni és várni egy rossz arczképnek a leleplezését.
Elza (pianissimo). – Mit akar? Hisz ez egy egész színház! Nézze, itt
vannak a Frányaváry konteszszek is! Le akarják festetni magukat, hadd
tudja meg az utókor is, hogy ők milyen öregek voltak!
Miska (mint fentebb). – Kérem, ne gúnyolja a tiszteletreméltó multat.
Gondolja meg, hogy az ő nagybátyjuk volt az, a ki ezt az országot
elfoglalta mindnyájunk számára.
Elza (a fogai közül). – No lám, megint az orromhoz dörgöli
Lengyelországot, Mezopotámiát, et toute la lyre!… A fiatal úr
rosszkedvű; nem tetszik neki a kávéház!… Bezzeg, ha egy körömfeketényi
primadonna volna jelen!…
Miska (azonképpen). – Ugyan, mi az ördögöt csinálnék vele?!
Elza (suttogva). – Magának, a milyen perverz, különös örömet okozna, ha
a menyasszonya háta mögül telegrafálhatna neki!
Miska (ugyanúgy). – Hallja, nem bánom, akármit fog rám, de azt ne kapja
fel, hogy perverz vagyok, mert az ilyesmit mindjárt elhiszik.
Elza (mint előbb). – Na, és ha a házasságunk kútba esnék, ez
kompromittálná a hölgyek előtt, ugy-e?!…
(Ekközben az egyik inas az ujonnan érkezetteket bejelenti a titkárnak.)
Az inas (a ki azelőtt színházi súgó volt a vidéken). – Titkár úr!…
(Tisztelettel teli, megilletődötten komoly ábrázatot vág; halkan). –
Soroksáry Miska és titkos arája, Kund Abigél.
A titkár (hivatalos csendben). – Na, és Ő?
Az inas (mint fentebb). – Miféle Ő?
A titkár (hasonlóképpen). – A másik!
Az inas (ajkait meg nem mozdítva, egy lépésnyire már nem hallható mély
baritonnal). – Bár a nap sárga korongja már jó előre haladt az égbolt
peremén, még nem pillantám meg kis lába havát!
A titkár (hasonló hangon). – Annál jobb, mert elfelejtettem megmondani,
hogy a másikat soron kívül kell előállítani. A donyesz kicsikarta a
mázolótól, hogy azonnal bemehessen, mihelyt megérkezik.
Az inas (mint előbb). – Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e?
A titkár (ugyancsak piano). – Hogyne! A mázolónál nincs senki; ujságot
olyas. Csak a hatás kedvéért várakoztatja a kompániát.
Az inas (szintúgy). – No, és hol vezessük be a lammermoori menyasszonyt?
A túlsó oldalról?
A titkár (még folyvást csak az inas számára). – Hám’sz án Idé?… Abban
nem volna semmi öröme! Ki kell nyitni neki a műterem nagy ajtaját, hadd
vonuljon be rajta egész kíséretével, hogy az előkelők meghaljanak a
sárga irígységtől!
Az inas. – Igenis, milord!
(Ezalatt Miska gróf és Elza halkan beszélgetnek.)
Miska (a váróterem falain lévő képeket nézegetve). – Csak nem
jövendőbeli sógorom festette ezeket a képeket?
Elza. – Dehogy! Ezek a cinquecentó-ból való remekművek.
Miska. – No azért, mert ezek egészen csinosak.
Elza. – Úgy látszik, maga nem sokat tart Szilassynak a művészetéről.
Miska. – Hát maga sokat tart róla?
Elza. – Na, tudja, elhiszem, hogy vannak nagyobb festőink is… öreg urak,
a kik csak a művészetöknek élnek… de a budapesti fiatalok között… azok
között, a kik Budapest társadalmában szerepet játszanak… a kik nem
mentek ki a nagyvilágba, hanem hazafiasan itthon keresik a sikert…
Miska. – … ez a legokosabb ember.
Elza. – Mondja, hogy: a legügyesebb festő! Hisz látta a Zelma portréját!
Olyan gyönyörű, hogy bele lehetne bolondulni. Hát, mondja, nem nagy
művész az, a ki még Zelmában is fel tudja fedezni a szépséget?
Miska. – Ez az, a mit mondok. A mi festőink közül sokan… azok, a kik,
hogy a maga szavait ismételjem, hazafiasan itthon keresik a sikert, a
kik Budapest társadalmában szerepet játszanak, s a zsúrokon a legerősebb
konkurrencziát csinálják a házasulandó fiatal ügyvédeknek, ha egyébbel
nem exczellálhatnak, ha másban nem főzhetik le rosszul öltözködő,
zsúrokra nem járó kollégáikat, azokat, a kik csak a művészetöknek élnek,
egy dologban nagyot tudnak produkálni: _en gros_ reparálják meg, a mit a
természet rosszul csinált. Szépnek festik, a ki csúnya; fiatalnak, a ki
öreg; jóképű bácsinak a szívtelen vén panamistát, és ha vérebet
pingálnak, kék pántlikát festenek a nyakára. Az emberek bolondok, és ők
nem bolondok, hogy ezt ne vegyék észre. Ebben az iskolában nőtt nagyra
Szilassy Marczel úr is, jövendőbeli sógorunk, s ennek az iskolának
nemsokára ő lesz a Velasquez-e; mert ő mindenkit túlliczitál, s képes
paradicsommadárnak festeni a bagolyt is.
Elza. – Legyünk őszinték. Magának nem tetszik ez a házasság, s azért
ítéli meg Szilassyt ilyen szigorúan, mert Blankának a vőlegénye. Pedig
beszélhet akármit, az egész világot nem lehet csak úgy minden nélkül
bolonddá tenni, és ha Szilassyt felkapták, ez nem valami epidémikus
téboly, hanem tisztára az ő érdeme… és akármilyen szigorúan ítél róla,
annyit nem tagadhat le, hogy minden képe tetszetős, maga a csinosság,
csupa báj…
Miska. – … és csupa mosolygás. Mondja, nem volt ez a mi jövendőbeli
sógorunk valamikor fényképész? Nekem, a hányszor valamelyik portréját
látom, mindíg az jut eszembe, hogy a művész, mialatt a képen dolgozott,
minduntalan azt mondhatta a modellnek: »Tessék barátságosan nézni!
Tessék barátságosan nézni!«
Elza. – Vallja meg nyiltan, hogy másféle sógorra számított. A piktor egy
kicsit derogál magának. Pedig hát van akárhány gróf, a kivel ez a piktor
nem cserélne.
Miska. – Például velem sem; elhiszem. Egy pár nap alatt többet keres,
mint a mennyit nekem a minisztériumban egy év alatt fizetnek. De nekem
semmi kifogásom ellene, sőt! Hogy nem tartom nagy művésznek? Ez más
blattra tartozik. Bánom is én, hogy a sógorom igazi művész-e, vagy csak
közönséges pacsmagoló! Ha Bastien Lepage és Carolus Darán Szilassyt ki
fogják taszigálni a halhatatlanságból, ez az ő baja, nekem e miatt nem
fáj a fejem. A fődolog az, hogy minden tekintetben kifogástalan ember.
Megvallom, hogy ha Blanka kezét véletlenül a párisi Beer kapja meg,
ennek nem örültem volna. Pedig a párisi Beer igen derék ember lehet, de
olyan pofonvágnivaló ábrázata van, hogy én bizony nem szívesen
mutatkoznám vele egy páholyban. Hanem ez? Hisz ez olyan megnyerő és
előkelő jelenség, mint a minőket Le Bargy játszik! És nagyobb úr
mindnyájunknál! Nézze, meddig antisambriroznak nála az összes
elkergetett királyok! Meglehet, nagyon nem tetszenék nekem, ha Blanka
egy éhenkórász Murillohoz menne feleségül. Mit nekem az ő zsenije!
Tisztelem a művészetet, de sógornak jobban szeretem azt az embert, a ki,
ha maga rossz képeket fest is, tuczatjával vásárolja a drága
remekműveket, mint azt, a ki, ha valami becses dologra akar szert tenni,
személyesen pingál egyet magának. Kifogásom? Ez ellen a házasság ellen?
Örüljünk, hogy elvesz bennünket!
(Belép Berzsenyi báró.)
A báró. – Nini, itt vannak az én gyermekeim! (Elza és Miska a báró
üdvözlésére sietnek.) Na, és nem lehet bemenni?
Miska. – Marczel még nem fogad, mert éppen alkot.
A báró. – Ez helyesen van így, mert egy művész sem mulaszthatja el,
mikor rájön az alkotás. (Körülnéz a teremben.) No lám, itt van az én
tisztelt barátom, a czímzetes püspök úr ő méltósága is. (Oda siet és
üdvözli a püspököt.) Méltóságoddal mindíg találkozni van szerencsém, ha
egy jó ügyről van szó, vagy ha a művészet egyik templomába lépek.
A püspök. – A művésziben való gyönyörködés egy neme az imádkozásnak.
A báró. – Éppen ez az, a miért én a művészetnek mindíg pártját fogom.
A püspök. – Engedje meg, hogy gratuláljak. Hallottam a szép frigyről,
hogy a mi kedves mesterünk eljegyezte a bájos baroneszt. A bárót
boldoggá teheti kedves és jó gyermekének ez a szerencsés választása,
mert a mester, bár még egészen fiatal ember, kétségen kívül a legszebb
jövő várományosa.
A báró. – Bár jövendőbeli vejem a legszebb informácziókkal
dicsekedhetik, mégis nagy megelégedésemre szolgál, hogy Méltóságod
megerősíti örömömet. Oly kiváló műértő, mint Méltóságod…
A püspök. – Ó, a mesterről csak egyféle vélemény lehet!…
A báró. – Én nem mertem volna ezt mondani, de így gondoltam. És talán
nem illik, hogy egy egyénről, ki nemsokára családomhoz fog tartozni,
kérkedő nyilatkozatokat tegyek, de őszintén mondhatom, hogy csak két
művész volt, a ki a legnagyobb mérvben megnyerte tetszésemet: az egyik
egy zongora- vagy netalán hegedűművész, a nevére már nem emlékszem, de
az én barátom, a Várai Fejér, mindenesetre meg tudná mondani, mert éppen
ezen művész hangversenyén történt a redutban, hogy harminczezer
métermázsa kukoriczát eladtam neki, elég kedvező áron, s a másik:
jövendőbeli vejem, kinek művészete legteljesebb helyeslésemet bírja. De
engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam többi gyermekeimet is… Lépjetek
elő!… Ez Elza leányom, és vőlegénye Soroksáry Miska gróf, személyes
leszármazója azon híres hadvezérnek, a ki a törökök ellen a
világtörténelemben olvasható nevezetes csatát elvesztette.
(Üdvözlések, gratuláczió.)
A püspök (Elzához). – Nagyon hasonlít bájos nővéréhez, kivel már volt
szerencsém találkozni, midőn először ült a mi kedves mesterünknek.
A báró. – Méltóságod nem fogja elhinni, és mégis úgy van, hogy mi hárman
még nem láttuk Blanka leányom arczképét, noha időközben már elkészült,
de a kedves gyermek ezt számunkra meglepetésnek kívánta fentartani, és
most éppen azért jelentünk meg, hogy, mint család, megbíráljuk, az
esetleges reparatúrák eszközlése végett, bár nőm, ki Blanka leányomat
ülni kísérte, azt állítja, hogy erre nem lesz szükség, s inkább csak
helybenhagyásunkat fogjuk kifejezhetni.
A püspök. – A kész arczképét még én se láttam, de bizonynyal épp oly
sikerült lesz… (hamiskásan mosolyogva:) sőt még sikerültebb, mint a
mester többi alkotásai… Hanem mit szólnak a mester utolsó képeihez, a
melyek a mostani tárlaton láthatók, nevezetesen az érsek portréjához?
A báró. – Ezen kép rendkívül megragadta figyelmemet, és különösen az
tűnt fel nekem rajta, hogy, ha az ember jobbról nézi, akkor a jelenlegi,
ha pedig balról, akkor a boldogult érsekre hasonlít.
Elza. – Nekem sokkal jobban tetszett a táborszernagy arczképe. Ebben a
képben annyira benn van a katona…
Miska. – A táborszernagy arczképe valóban igen szép festmény, csak egy
hibája van: az, hogy egy cseppet se hasonlít a táborszernagyhoz.
A püspök. – Ez túlzás.
A báró. – Ellenkezőleg. A kép oly hű, hogy más katonákat is kielégíthet.
Így például nekem van egy tisztelt barátom, egy tábornok, ki arczban
igen hasonlít a táborszernagyhoz, és a kép még ezen barátomnak is
megfelelne.
Elza. – Különben egy művészi alkotásban nem az a fődolog, hogy nagyon
hasonlít-e az eredetihez… hogy minden szemölcs rajta legyen, mit tudom
én, mi… hanem, hogy jellemzetes legyen, hogy benne legyen a lélek…
(Rejtvényi megjelenik a színen.)
Az inas (a hatás kedvéért utólag bejelenti). – Rejtvényi szerkesztő úr!
(Rejtvényi megpillantván a Berzsenyi-családot, szorgalmasan hajlong.)
Miska. – Már bocsánat…
A báró. – Itt van az én kedves barátom, a hogy is hívják, a ki mint
szakavatott férfiú mindjárt el fogja dönteni ezt a nézeteltérést.
Engedje meg Méltóságod, hogy bemutassam az én kedves barátomat, a
doktort, ki több lapnak szerkesztője és vegyeseket ír, úgy
illusztrácziókkal, mint nélkül. Mert éppen arról vitatkozunk, kedves
doktor, hogy a leányom azt állítja, vagyis inkább a jövendőbeli vejem
ellenkezőleg azt mondja… (Elzához): mit is mondottál az előbb?…
Elza. – A portrénak… természetesen csak a művészi alkotásokról
beszélünk… nem az a czélja, hogy hasonlítson a modellhez…
Rejtvényi (közbevág, igen határozottan) – … hanem az, hogy ne
hasonlítson.
Miska (nevet). – Lám, a szerkesztő velem szavaz!
Rejtvényi. – Bocsánat, de a baronesznek van igaza. A festő nem
fotografus. A fotografiának az a czélja, hogy hasonlítson, a
festménynek, hogy szép legyen. A fotografus olyannak mutatja az
eredetit, a milyen, a művész olyannak, a milyennek _ő látja_. S ha a
művész olyannak látja az eredetit, a milyennek mutatja, mi tartozunk
elhinni neki, hogy valóban olyan; mert a művész ezt jobban tudja, mint
mi. Sőt az eredeti tartozik olyannak lenni, a milyennek a művész látja.
És ha a laikus azt képzeli, hogy a művészi arczkép egy cseppet sem
hasonlít az eredetihez, ez a laikus szemének a hibája. Esetleg az
eredeti hibája. De soha se a művész hibája. Mert a művész látása
souverain. Vegyük például Blanka baronesz arczképét. Mi mindnyájan azt
hittük eddig, hogy Blanka baronesz barna. De a művész szeme észrevette,
hogy Blanka baronesz szőke. És a mester alkotásán Blanka baronesz haja
kalászszínű. Most már mi is tudjuk, hogy Blanka baronesz szőke. Meglátni
azt, a mit közönséges halandó nem lát meg, mondhatnám: a minek
közönséges halandó éppen az ellenkezőjét látja –: nos, tehát ez a
művészet! Tegyük fel, hogy Blanka baronesz esetleg csakugyan barna. Az
mindegy. Ez nem változtat a dolgon. Azért a képen mégis szőkének kell
lennie, mert a mester szőkének látja. Ez a fődolog. Hogy mi laikusok,
mit látunk, vagy mit nem látunk, ahhoz a művészetnek semmi köze. Nekünk
nincs jogunk látni, mert mi nem vagyunk művészek. (Egy inashoz.) – A
titkár azonnal küldje be a mesterhez a névjegyemet, mert az estilap nem
várhat. (A társasághoz.) – Nem tudom, sikerült-e magamat megértetnem?
Elza. – Nem vagyok egészen egy nézeten a szerkesztő úrral…
A báró. – De én tökéletesen értem. Bízzuk ezt a művészekre. Miattam
lehet Blanka a képen szőke, vagy akár vörös, csak a kép nagyon szép
legyen. Miattam akár egy cseppet se hasonlítson…
Miska. – … elég, ha Marcel becsületszavára kijelenti, hogy őt ábrázolja.
A báró. – A katalógusban ott lesz, hogy ki legyen a kép.
A mester (kiront a váróterembe az egyik kis ajtón). – Bocsásson meg,
kedves Rejtvényi!… (Látván, hogy sokan várnak rá, egy Le Bargyra
emlékeztető mozdulattal meghajlik a vendégkoszorú előtt.) Ah, kedves
Elza, kedves báró!… Önök már itt?!… És menyasszonyom? Ő még nincs itt?!…
(Kiveszi óráját és megnézi.) Ej, menyasszonyom nem pontos, soha se
pontos!…


XII. TRAGIKUS IDILL.
– Történik: Szilassy Marczel műtermében. A mester egy trónusnak is
nevezhető karosszékben ül, mely egykor Medici Lőrinczé volt, s mely a
restaurálás költségeivel egyetemben annyiba került, a mennyin egy házat
is meg lehetne vásárolni. A mester lábánál, egy puffon: menyasszonya,
Berzsenyi Blanka bárókisasszony. Blanka, jobbkezében a mester jobbkezét
tartva, melyet koronkint megcsókol, áhítattal tekint föl a beszélőre.
Így csünghetett a názáreti Jézus ajkán Mária, a szorgos Márta lelkes
testvére. –
A mester. – Az én halhatatlanságom mellett azért törpül el minden más
halhatatlanság, mert én a Wagner Richardja vagyok a mesterségemnek.
Gondolja el, hogy ebben a pillanatban kétezer millió ember él a világon;
tíz évvel ezelőtt szintén kétezer millió ember élt, és száz évvel
ezelőtt ugyancsak kétezer millió. És ez a sok kétezer millió ember mind
nem látta meg, hogy a fény micsoda szószszal vonja be a tárgyakat! Én
megláttam és még egyszer megcsinálom azt, a mit a fény megcsinált.
Lássa, ez az! Egyszerű dolognak látszik és mégis minden. Olyan nagy
dolog ez, hogy a művészet-történet két részre oszlik. Az első tart addig
a napig, a mikor én megszülettem; a másik rólam fog szólni és az
epigonjaimról. Néha magam is szinte elhűlök, ha arra gondolok, hogy
micsoda zseni szorult belém! Az ember nem hinné, hogy mekkora erő
lakhatik egy nyolczvankét kilónyi anyagban, mely külsőleg olyan, mint
más ember! De ez már így van. Nem tehetek róla; alázatos eszköze vagyok
az istenségnek, mely éppen engem választott ki, és közlöm az emberekkel,
a mit az istenség rám bízott. Mondja, van magának fogalma az én zsenim
határtalanságáról? Nem; nincs. Nézze, ezen a világon van ennyi és ennyi
tárgy, továbbá ennyi és ennyi érték, nem tudom, hány billió, billiárd,
vagy trillió és trilliárd. Maga megjelöl nekem bármely haszontalan
tárgyat; mondjuk: egy fát, egy papirvágó kést, vagy egy öreg asszonyt.
Én lefestem ezt a haszontalan tárgyat a szószszal, melylyel a fény
leönti, és ime ez a dolog már két példányban fog exisztálni a világon,
két tökéletesen egyező példányban, melyek csak annyiban különböznek,
hogy a művészi példány sokkal, de sokkal értékesebb, mint a modell, s ha
mondjuk: eddig trilliárd font sterling érték volt a világon, most ez a
trilliárd megszaporodott x font sterling értékkel. Aztán, nézze… a
kétezer millió ember közül, a ki most él, van legalább négyszáz millió,
a ki azt képzeli, hogy ő a legkülönb ember a világon. És ez a négyszáz
millió mind csalódik, nekem pedig… nekem egyedül… igazam van! Elgondolni
is óriási. Mondja, el tudja képzelni maga, hogy ki vagyok én?
Blanka (lelkesen). – Ó, el tudom képzelni! Még maga se tud olyat
kitalálni, a mit én el nem tudnék képzelni. (Naivan:) – De nem értem az
összefüggést.
A mester. – Várjon csak. Mindjárt rájövök. Eddig csak azt akartam
mondani, hogy én nem vagyok öntudatlan zseni. Teljesen tisztában vagyok
a jelentőségemmel. Bizonyosan tudom, hogy én vagyok a világ legnagyobb
embere, és csakis kollégáimat, az Übermensch-eket számítom. Ezek után
maga azt gondolhatná, hogy nekem tökéletesen mindegy: jól gondolkozik-e
rólam Vontcsövy, avagy rosszul gondolkozik? Ez a Vontcsövy egy kloáka.
Nem elég, hogy elhordja az összes vázlataimat, hogy az apró képeimet
elkunyorálja és eladogatja: még arra a szemtelenségre is képes, hogy
kölcsönök czímén megfizetteti a rólam írt czikkeit. Maga azt tételezi
fel, hogy engem kielégít határtalan öntudatom, s nem sokat törődöm vele,
hogy mennyire taksál a jelenkor, az egész világ, következésképpen még
kevésbbé törődöm vele, hogy mennyire taksál Vontcsövy, ez a kloáka. Nos,
nekem ez nem mindegy. Többet mondok. Nekem még jól is esik, hogy
Vontcsövy tiszteli bennem a piramidális zsenit. Ez az ember egy kloáka,
de intelligens lény. Egy ronda állat, de van érzéke a művészet iránt. Ez
az ember lát engem. Érez engem. Mindamellett nem ez a fődolog. A fődolog
az, hogy Vontcsövy az ő hangulatát, az ő elragadtatását, az ő mámorát
bele lövi a publikum gyomrába. A publikum egy csorda. A publikumnak
dunsztja sincs a művészetről; a publikumot én megvetem. De a mint a nagy
hadvezér nem győzhet hadsereg nélkül, a mint nem lehet valaki apostol, a
nélkül, hogy hivői legyenek, én sem élhetek küldetésemnek a publikum, e
csorda nélkül. És ezt a csordát senki sem kezeli úgy, mint ez az
elvetemült Vontcsövy. A mai czikke például remekmű. Ilyen népszerű
szavakkal, s a mellett ilyen hosszasan még nem magyarázták meg a
zsenimet. Olvassa csak el. Olvasta? Olvassa el még egyszer. Én
elolvastam tízszer.
Blanka. – Még most sem értem. Mert hiszen nem Vontcsövyről beszéltünk,
hanem a Zomotori Gelbről.
A mester. – Na hát ez ugyanaz az eset. Vontcsövyt én csak hasonlatnak
hoztam fel. Mit nekem a Zomotori Gelb! Nem is ismerem. Talán soha se
fogok vele megismerkedni, mert az estélyén, ha bemutatkozik, én ugyan
nem fogok vele foglalkozni, egy pillanatig se, annyit mondhatok. Nem
vagyok kiváncsi rá: tisztességes ember-e, vagy nyugalomba vonult betörő,
intelligens lény-e, vagy csak flanczol a művészvendégeivel; mindez örök
rejtély fog maradni előttem, mert én az estélye után rá se fogok
ismerni, ha az utczán meglátom. A Zomotori Gelb nekem csak eszköz, kis
eszköz, mint egy nadrággomb, melyre azonban szükségem van. Mit mondjak
még? A Zomotori Gelb nekem is derogál, mint magának; de a Zomotori Gelb
előttem nem valaki, hanem csak valami, nem egy személy, hanem egy tér,
mint pl. a Rákóczi-tér. Elmegyek az estélyére, tekintet nélkül arra,
hogy ő adja az estélyt; elmegyek, holott nagyon jól tudom, hogy ki
vagyok, s hogy ő semmi tekintetben nem jöhet én hozzám. És határozottan
óhajtom, hogy maguk is ott legyenek, mert ott én reprezentálni akarok.
Blanka. – Látszik, hogy soha se volt még a Zomotori Gelbnél estélyen. Én
voltam ott, és kötelességem figyelmeztetni magát. Persze, ha
parancsolja, ott leszünk; de jól gondolja meg a dolgot, mert én ártatlan
leszek benne, ha maga azután nagyon fog boszankodni. Mert az ő háza
olyan, mint az utcza; mint egy tér; és nem is a Rákóczi térre
emlékezteti az embert, hanem a Schiffmannsplatzra.
A mester. – Volt már maga a Schiffmannsplatzon?
Blanka. – Azt se tudom, hol van, hanem azt tudom, hogy ott nemcsak úri
holmit árulnak. A Zomotori Gelbnél is minden megfordul. Nagyon sok
embert hí meg, és meghí boldogot-boldogtalant. Neki mindegy; elég
valakiről hallania, hogy azonnal meghívja. Így aztán sajátságos
vendégsereg verődik össze nála. A legvegyesebb elemek, a legbőszebb
ellenségek, a legexotikusabb alakok és a legfélelmetesebb estélyhiénák.
Az ember, ha körülnéz a társaságon, eleinte csodálkozik: »Hát ezek
hogyan kerülnek ide?!« Aztán azon csodálkozik, hogy hogyan került ide ő
maga. És ezek között az alakok között, a kik néha furcsa szemeket
meresztenek egymásra, a legtöbbször pedig nem tudnak egymással mit
beszélni, a Zomotori Gelb mosolyogva sürög-forog; egész este nem csinál
egyebet, mint folyton kínálja a vendégeit pezsgővel, hűsítővel,
szivarral, fagylalttal, likőrrel és mindazzal, a mivel egy jól
berendezett csemege-bolt dicsekedhetik. Az ember bámul, hogy mit
mosolyog folyton ez a kis kopasz? Valószínűleg nevet magában, hogy így
össze tudta boronálni az egymáshoz legkevésbbé tartozó embereket. Nincs
egy vendége, a kivel tíz szót tudna váltani valamiről; a vendégeinek a
felét nem ismeri. Annyi ismeretlent hív meg, hogy néha egész tolongás
van a lépcsőjén, s azon a czímen, hogy tánczosok is kellenek, különös
alakokat invitál meg, a kik más, jobb mulatság után részegen állítanak
be hozzá. Azt mondják, már többször rémes szotizokat vágott zsebre
azoktól a vendégeitől, a kik nem ismerték; sőt egyszer, állitólag,
részeg fiatal emberek, a kik nem tudták, hogy ő a házigazda, meg akarták
verni. Na és a Zomotori Gelbné! Ismeri a Zomotori Gelbnét?
A mester. – Mi közöm nekem a Zomotori Gelbnéhez?…
Blanka. – A Zomotori Gelbné egy kövér öreg asszony, a ki az életéből
vagy harmincz esztendőt egy lisztesboltban töltött el – mert azelőtt
lisztkereskedésük volt – s a kinek ezalatt a lisztporral annyira tele
ment minden pórusa, hogy most a nagy, méla fekete szemével úgy néz ki,
mint egy szomorú, kövér Pierrot. A Zomotori Gelbné eleinte azt
képzelhette, hogy, ha ők estélyeket adnak, akkor neki társasága is lesz;
de ebben a várakozásában rettenetesen megcsalta a sors. Mondhatom, soha
háziasszonyt annyira nem bojkottáltak a vendégei, mint a Zomotori
Gelbnét; régebben még csak tisztességgel, néhány nyájas szó után
szökdöstek el tőle, úgy az urak, mint az asszonyok, de most már
czinikusan mellőzik, s nincs az a zöld zsúralak, a kit öt percznyi
beszélgetésre megfoghatna. Lassankint bele is nyugodott, hogy a tulajdon
estélyen se lehet egy kicsit szórakoznia, s most már megelégszik azzal,
hogy ilyenkor fölveheti valamelyik kivágott ruháját és kiülhet a tömeg
közé, megmutogatni a gyémántjait, a melyeket olyan elhagyatottságban és
olyan szótlanul ragyogtat, mintha viaszbaba volna s a Zomotori Gelb
kirakatában ülne. A Zomotori Gelbet még csak megértem valahogy, mert az
alighanem főrendiházi tag akar lenni, azon a czímen, hogy nagy
művészet-barát, a mi Maecenás óta annyit jelent, hogy az ember szívesen
tömi étellel-itallal mindazokat, a kik művészeknek nevezik magukat… de
ezt a szegény asszonyt, a ki igen jó lélek lehet, igazán nem értem.
A mester. – Hát akkor hogy van az, hogy mindenki eljár hozzájok?
Blanka. – Mindenki nem jár el hozzájok, csak sokan, de ez is rejtélyes,
s olyan titka a Zomotori Gelbnek, mint a karthauziaknak a chartreuse
készítése. Azt hiszem, a titok főképpen abból áll, hogy a Zomotori Gelb
mindíg gondoskodik attrakcziókról, s minden meghívottnak igér más
meghívottakat… ott lesznek X. és Y.… azok, a kik amazt a leginkább
érdeklik. Az attrakcziók pedig: azok az asszonyok, a kik a legtöbbet
beszéltetnek magukról; a nap hősei, a kik utóljára nagy port vertek fel;
és egy pár olyan úr, a kiknek a hatalmától a legtöbb érdek függ. Mivel
hódítja meg ezeket a kis kopasz? – nem tudom; valószínűleg azért mennek
a Zomotori Gelbhez, a miért a bohózatokhoz: hogy furcsa embereket
lássanak.
A mester. – Ha ők elmehetnek: mi is elmehetünk. Hadd lássuk egyszer ezt
a komédiát is.
Blanka. – Maga elmehet, az más. De mi?… ne kívánja azt! Ha mi csak
egyetlenegyszer mutatkoznánk a Zomotori Gelbnél, mindjárt akadnának, a
kik azt mondanák: »Ime, ez az ő társaságuk!« Az effélében az ember nem
lehet eléggé elővigyázatos. Társadalmi érzékenységünk őrizetében épp
olyan szigoruaknak kell lennünk, mint a hogy egy leánynak ügyelnie kell
minden csekélységre. Egy semmi, és megered a szóbeszéd. Nincs könnyebb,
mint egy családot deklasszirozni, kivált ha maga is táplálékot ad annak
a gyanunak, hogy a társasága megválogatásában nem eléggé finnyás.
A mester. – Nézze, bizonyosan tudom, hogy ott lesznek a Frányaváry
grófék is.
Blanka. – Azok tehetik. Először is a hóbortosság jogán azt csinálják, a
mit akarnak, és ezt mindenki természetesnek találja. Aztán meg, a kinek
már a szépapja is híres volt arról, hegy hóbortos csinyeket követett el,
az már sokat megengedhet magának. De mi még nem tartunk ott a
tekintélyben, a hol a Frányaváryék. Maga nem képzeli, mennyi kínlódásba
került, míg ezt a kis pozicziót kivájhattuk magunknak. És azért hoztunk
volna annyi áldozatot, hogy most hirtelen megbolonduljunk és elhajítva a
verejtékkel szerzett presztizst, encanaille-irozzuk magunkat a Zornotori
Gelbékkel?! Nem, maga nem kívánhatja ezt; maga, a ki olyan okos, mint
Spinoza; maga, a ki olyan nagy, mint Michel Angelo megsokszorozva Wagner
Richarddal; maga, az én uram és parancsolóm, az én jóistenem! És ba
kívánja, miért kivánja? Mit akar ott? Nem értem.
A mester. – Elmondom; én mindent elmondhatok. Én nem tehetek, nem
mondhatok, nem gondolhatok olyat, a mit szégyelnem kellene. Nekem jogom
van megtenni akármit, s a mi más közönséges embert lealacsonyítana,
azzal, ha én teszem meg, megtisztul, szentté és nagyszerűvé válik. Nekem
nem parancsolnak a társadalmi törvények; nekem még a világ rezon
törvényei sem parancsolnak. Rám nézve külön törvények állanak érvényben,
melyeket magam szabok meg magamnak. És ha tetszik, még ezek alól a
törvények alól is feloldom magamat, _car tel est mon plaisir_. Én
souverain vagyok; nem mint egy királyocska, hanem mint az örök
világosság. Az örök fény, mely szószszal önti le a tárgyakat; szószszal,
melynek a titkát csak ketten tudjuk: a fény meg én. Ha például én
megölnék egy embert azért, hogy elraboljak tőle két krajczárt: nem
szégyelném, és elmondanám, föltéve, hogy az őszinteségemmel nem
szereznék magamnak valami kényelmetlenséget vagy alkalmatlanságot. Mert
azzal, hogy ezt a tettet én követném el: maga a tény is nagyszerűvé
válnék. Ilyen még nem fordult elő, és életrajzíróim azt mondanák: ez a
lángész határtalan volt, mint a tenger. Hogy egy kis példát mondjak
erre: Benvenuto Cellini megölt egy pár embert. Mások is öltek embereket;
ezek gyilkosok és gonosztevők voltak, Benvenuto Cellini csak érdekes
volt. A kiket mások öltek meg, azok meghaltak, egészen, végleg,
tökéletesen, pont; a kiket Benvenuto Cellini ölt meg, azok
halhatatlanok. Isteni szerencse volt rajok nézve, hogy Benvenuto Cellini
ölte meg őket, s ha tudták volna, hogy mi vár rajok, örömmel rohantak
volna a halálba. Pedig az csak Benvenuto Cellini volt!
Blanka (mintha álomba ringatták volna; azután: a megilletődés ünnepies
hangján, lassan, az álmodozását kifejező hanghordozással). – Milyen
zordon és fenséges ma az én zsarnokom!… Mint egy óriási glecscser az
orkán csillagtalan éjszakáján!… (Mintha rémképeket űzött volna el
magától, megrázza egy kicsit a fejét és mosolyogni kezd.) De engem nem
ölsz meg, ugy-e; édes?!… te, édes!…
A mester (kegyesen). – Nem. (Lehajlik Blankához és homlokon csókolja.)
Boldogan fogsz élni és India császárnője léssz! Nem azé a rongyos kis
Indiáé, a mit a mappán látsz, hanem az én Indiámé, az örök fényességben