A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 03

De arczom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
(Katicza jelenik meg az ajtóban.)
Katicza (bizalmas mosolygással). – A hadnagy úr van itt! Nem tudom mért,
azt mondta, jelentsem be.
Elza. – Ah!… Legyen szerencsém! (Leteszi a könyvet s feláll. Katicza
kimegy s egy fél percz multán Telegdy Miklós lép a szobába. Az arcza
rideg; tartása katonás.)
Miklós (némán köszön, lassan előre lépked, s egy levelet tesz az
asztalra). – Mi ez?
Elza. – Hohó, hadnagy úr, ne olyan konfidens hangon! Meghalt a gyerek,
vége a komaságnak.
Miklós. – Nekem nincs kedvem viczczelni. Azt mondja meg, hogy: mi ez?
Elza. – Én nem viczczelek, hanem rendreutasítom önt, a hogy érdemli. A
kérdésére pedig azt válaszolom, hogy: ez, kérem, egy levél, melyben
tudtára adtam, azt hiszem: magyar nyelven, hogy köztünk vége mindennek,
örökre.
Miklós. – Mivel pedig ez nagy szó, s mivel a kislányos tréfáknak és
kislányos szeszélyeknek is megvan a maga határa: legyen szabad
érdeklődnöm, hogy: miért?
Elza. – Mert nem szeretem magát. Ennyi az egész.
Miklós. – Heteken és hónapokon át ennek az ellenkezőjét mondta. Nekem
tehát van okom föltenni, hogy most maga nem mond igazat.
Elza. – Heteken és hónapokon át hittem, hogy szeretem… ez igaz. Ámbár
néha voltak kételyeim és én becsületesen beszámoltam ezekkel is… De most
már tudom, hogy nem szeretem. Bizonyosan tudom, hogy nem szeretem. Tehát
megírtam… az igaz, egy kicsit röviden… hogy nem lehetek a felesége…
Miklós. – És erre most jön rá, két nappal az eljegyzés után?!…
Elza. – Két nappal az eljegyzés után, vagy két nappal az esküvő előtt,
vagy akár két nappal az esküvő után… ez nem változtat azon, hogy
levonjam az összes konzekvencziákat. Mindenesetre okosabb, hogy most
jöttem rá… mert ha ez két nappal az esküvő után történik, biztosíthatom,
hogy rosszabb volna, és nem csak én rám nézve.
Miklós (látván, hogy az eset komolyabb, mint hitte). – Kedves Elza! Maga
most nem beszél komolyan; magából csak a harag beszél. Valami történt…
el sem képzelhetem, hogy micsoda… a mi igen megbosszantotta… és a miért
meg akar szekirozni… Azt gondolta magában: no, rá fogok ijeszteni erre a
huszárra!… de ez a huszár egy cseppet se ijedős. Tudja, hogy csak neki
volna oka a haragra, és előre kijelenti, hogy jövőre a szeszélyeket nem
fogja tűrni. De fölteszi, hogy valami félreértés okozhatta ezt a
szeszélyeskedést, és hinni akarja, hogy az egész makranczosság csak
faxni, a minő hölgyecskéknél előfordul. Azért, bár a rend az, hogy a
rossz kislányokkal szigorúan kell bánni, ez egyszer nem úgy felel a
levélre, a hogy kellene, hanem megvárja a magyarázatot. Szóval,
iparkodjunk nyugodtan beszélni.
Elza. – Iparkodjunk nyugodtan beszélni.
Miklós. – Nos hát, én egy szót se hiszek abból, hogy maga engem már nem
szeret; ezt csak most mondja, dühében, az ellenkezőt pedig már nem
egyszer mondta, s nekem mindenesetre kellemesebb az ellenkezőt hinni. Ez
egy. A másik az, hogy én is szeretem magát (Elza a fejét rázza); ezt
maga igen jól tudja… Mi több: maga nekem már a jegyesem… E szerint
megkövetelhetem, hogy feleljen a kérdéseimre nyugodtan. Mit jelent ez a
komédia? Miért haragszik? Mi izgatta fel?
Elza. – Édes barátom, maga téved. Én komolyan beszélek; rémkomolyan. És
nem is haragszom, csak átkozottul szomorú vagyok.
Miklós. – Ez nem felvilágosítás.
Elza. – Ha egyszer jónak látja illendő hangon kérni: megkaphatja a
fölvilágosítást. Azt már nem tudom, hogy kielégítőnek fogja-e találni?…
De elmondhatom, a mit tudni óhajt, föltéve, hogy nem ilyen nyers hangon
kivánja, és nem beszél velem úgy, mint egy hadbíró a
katona-szökevénynyel. Mondom, hogy ennek a hangnak már semmi értelme.
Mától fogva idegenek vagyunk, és ez az erélyes hang nem hat rám többé, a
mióta tudom, hogy csakis a hangja erélyes.
Miklós. – Igyekszem nyugodt maradni…
Elza. – Tegye azt, barátom.
Miklós. – … és még egyszer kérem, szépen kérem, mondja el: mi történt?
mi izgatta fel?
Elza. – Nem izgatott fel semmi és nem történt semmi nevezetes. Valami
történt – majd elmondom – de az eset jelentéktelen. Az esetnek csak
annyi szerepe van, hogy felnyitotta a szemem. Ön türelmetlen, kedves
barátom? Rosszul teszi, ha türelmetlenkedik, mert akkor soha se fog
megtudni semmit.
Miklós. – Csak azt akartam mondani…
Elza. – Lám, már csakugyan nyugodtabb! Igaza van, mért ne beszélhetnénk
a dologról minden szenvedélyesség nélkül, barátságosan?!… hisz alighanem
utóljára diskurálunk. Azt akarta mondani, ugy-e, hogy az esetet szeretné
hallani?! Türelem, édes barátom, egy kevés türelem! A baj nem ezzel az
esettel kezdődött; ezzel elvégződött.
Miklós (még folyvást reménykedve, s a helyzethez mért feszességgel). –
Kérem, már nem mondtam semmit! Egyszerűen hallgatom, a mit szíves lesz
velem közölni.
Elza. – Hát, kedves barátom, csak egy csekélység történt, a min maga
talán nevetni fog; én is nevettem volna rajta, ha nem érint ilyen
közelről…
Miklós. – Mindjárt gondoltam.
Elza. – Hogy megérthesse, miképpen vezethetett ez a jelentéktelen
história arra, hogy két nappal az eljegyzés után egyszerre csak
felmondjam a barátságot és szakítsak magával mindenkorra, értse meg:
minden korra… hogy megérthesse, miért csinált az a kis eset az én
lelkemben olyan nagy revolúcziót, előre kell bocsátanom egyet-mást.
Miklós. – Hallgatom.
Elza. – Először is: el kell mondanom valamit, a miről még sohase szóltam
magának… Én már régen tudom, kedves barátom, hogy maga nem szeret engem.
(Miklós tiltakozó mozdulatot tesz.) Sohase tagadja! Maga nem szeret
engem; de el akart venni, mert jó parti vagyok, s azt remélte, hogy
kellemes feleség lesz belőlem: szimpatikus, vidám, és olyan, a kit nem
kell szégyellni. Én ezt régen tudom; maga egy párszor vigyázatlanul
nyilatkozott a terveiről, s én mindenről a legpontosabban értesültem…
Miklós. – Maga a pletykálóktól és a detektivektől akarta megtudni, hogy
szeretem-e?
Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem csak tudom ezt: láttam!… Nagyon
messzire vezetne, ha rendre elmondanám, hogy miből láttam. Azért nem
fogom felsorolni a megfigyeléseimet; ez különben is kissé megszégyenítő
volna rám nézve… Elég az hozzá, már régen tudom, hogy nem szeret, hogy…
mondjuk ki a meztelen igazságot!… hogy csak az aranypotykát látta
bennem.
Miklós. – És maga ilyen bagázsnak néz engem?!
Elza. – Ne sértődjék meg; nem akarom sértegetni. A mint láthatja, ha
fájt is ez a bizonyosság, azért nem következtettem belőle semmi olyast,
a mi bánthatná az érzékenységét… a szomorú fölfedezés nem változtatta
meg a viszonyunkat… még csak nem is szóltam róla magának… Én ugyan
sehogyse tudom megérteni, hogyan házasodhatik meg valaki érdekből, de
sajnos, egy cseppet se vagyok naiv perszóna, és tudom, hogy
megcselekszik ezt a legkorrektebb urak is, a hölgyekről nem is beszélve…
tudom, hogy ez világ sora… és nem botránkoztat meg a dolog, akkor se, ha
az én bőrömre megy.
Miklós. – Maga szépeket mond rólam! De megigértem, hogy nyugodtan fogom
végighallgatni…
Elza. – Higyje el, jól teszi, mert különben sokat kellene törnie a
fejét, és mégse találná ki: mi az, hogy az előbb még nem volt semmi
bajom, és aztán tessék… egyszerre csak vége a kalandnak?!… Hát így
történt, kedves barátom, hogy a mi bajunk már régi eredetű… Ha nem
beszéltem róla, tulajdonítsa annak, hogy alattomos természetű vagyok… És
mért maczeráltam volna magát a fölfedezésemmel, ha egyszer azt
határoztam el, hogy túlteszem magamat rajta?! Ez a fölfedezés fölért egy
jó pofonnal… de akkor én voltam kettőnk közül a gyöngébb. Nem mondom,
hogy minden habozás nélkül s nyugodtan vágtam zsebre… ó nem! Egy kicsit
lázongtam, az igaz. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges-e, hogy annyi
szív, amennyit én viszek a vásárra, ne érdemeljen többet?! És így
berzenkedtem: az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat… vagy
igaz, hisz ez a Szózat!… Azt akartam mondani, hogy: ész, kedvesség
csinosság, jóság és oly szent akarat!… ez mind sifli?!… legfeljebb
ráadásnak számít?!… pénz beszél, kutya ugat?!… De ha lázongtam is egy
darabig, a vége az lett, hogy belenyugodtam a sorsomba. Emlékszik, mit
mondtam egyszer magának? Hogy két dolgot soha se tudnék megbocsátani: ha
nem szeretne úgy, a hogy én értem a szerelmet, és ha nem szeretne sehogy
sem, hanem csak az aranypotykát látná bennem… Nos, szégyenszemre meg
kell vallanom, hogy megbocsátottam mind a kettőt. Oly gyönge voltam,
hogy tudva, látva, mennyivel többre becsüli szép szememnél, eleven
lelkemnél, becsületes szívemnél a hozományomat, a készpénzt, a sok
piszkos bankót, megbocsátottam ezt is!
Miklós. – Elza!
Elza. – Mert azt hittem, hogy: szeretem. Mindent elmondok. Így
gondolkoztam… sajátságos menyasszonyálmok, nem igaz?!… a kit szeretek,
hideg lelkű, önző, kemény akaratú ember, a renaissance-kalandorok örök
fajtájából, a ki minden áron csak vagyont és hatalmat akar, a ki engem
csak eszköznek tekint, a kinek minden nő, maga a szerelem is csak
eszköz… De azt hittem, hogy rabja vagyok ennek az erős akaratú embernek,
daczára mindeneknek, daczára az istenségnek, daczára önmagamnak!… És
elhallgatott az erkölcsiség-érzetem, mely az ilyen szövetkezést bűnösnek
látja, elhallgatott a méltóság-érzésem, mely a lenézésre csak alázattal
tudott felelni, elhallgatott megbántott vonzalmam is, melyet csak
izgatott, hevített az, hogy szeretetlenséggel kellett találkoznia. Mert
ilyen silányak vagyunk. És abban, reménykedtem, hogy később, mint
engedelmes Grizeldisz, majd csak meghódítom szegény szép szememmel,
lenézett eleven lelkemmel, és a hozományommal ugyan föl nem érő, de
azért nem egészen értéktelen becsületes szívemmel.
Miklós. – Maga nagyon visszaél azzal…
Elza. – Nem, de abban igaza van, hogy kár ilyen messzire galoppoznom.
Hát hagyjuk ezt. Van még egy másik dolog is, a mit előre kell
bocsátanom, és ez a legfontosabb. Szerencsére, vagy szerencsétlenségre,
nem tudom, az, hogy maga nem szeretett engem, csak a kisebbik baj volt.
A nagyobbik baj az volt…
Miklós. – Hogy maga nem szeretett engem.
Elza. – Nem egészen jól mondja, de csakugyan erről van szó. Előbb is
voltak kételyeim!… hűségesen el is mondtam magának… hogy az a vonzalom,
a mit maga iránt érzek, az-e, a minek lennie kellene?… az igazi-e, vagy
csak olyan képzelődéses nyugtalanság, a minő előjön az életben több
példányban is?… Azt hiszem, tudtomon kívül, ezért nem siettettem, sőt
ezért halasztgattam mindig későbbre az eljegyzést, a mi már magasfokú
nyilvánosság… Hanem a keserves fölfedezés után a kételyeim egyre
sűrűbben jelentkeztek. Először le voltam sujtva, meg voltam alázva, be
voltam véve, de mikor a krizis elmult, tisztábban láttam magát, mint
előbb. És egyre gyakrabban megtörtént, hogy maga nem imponált nekem. Nem
beszélem el az apró eseteket… maga se találná kellemesnek ezt a
számadást… legyen elég annyi, hogy a szomorú tapasztalat után is hűséges
és megadással teli Grizeldisz válhatott volna belőlem, de ehhez meg
kellett volna maradnia annak az akaraterős, elszánt és félelem nélkül
való ritternek, a kinek az első időkben képzeltem. Nos, már jó ideje
kezdtem sejteni, hogy maga nem olyan vakmerő legény, mint a milyennek
mutatja magát. Most jövök az esethez.
Miklós. – Végre.
Elza. – Az a jelentéktelen história már több nappal ezelőtt történt, de
én csak tegnap tudtam meg. A dátum mellékes. A fődolog az, hogy reggeli
négy óra tájban történt, a Skóczia nevezetű éjjeli kávéházban, illetőleg
utóbb, a kávéház előtt.
Miklós (megkönnyebülten). – No, ott ugyan semmi se történt.
Elza. – Mondom, hogy semmi nevezetes. Maga éjfél után ment a kávéházba,
egy kicsit becsípetten…
Miklós. – Ez az a nagy dolog? Becsíptem én, ha tudni akarja, már azóta
is, s tudtommal, a mikor magát megismertem, nem tettem tökjózansági
fogadalmat. Egyébként akkor este maguknál ittam; s mondhatnám, hogy maga
itatott le.
Elza. – Bánom is én, hogy becsípett! És ha az ifjúi kedélynek a
szolidabb evés-ivás után szüksége van a fűszeresebb társalgásra, ez még
nem nagy hiba. Szóval, maga arájától elbúcsúzván, lelki szükségét érezte
a fesztelenebb vidámságnak, s betért a Skóczia-kávéházba. Ott, miután
néhány ismerős hölgy társaságában számos gyomor-erősítőt kebelezett be,
jónak látta helyet foglalni egy másik asztalnál, a melynél a következők
ültek: a félbenmaradt Mancsi, a ki az nap versenyt nyert, s ennek
örömére megtörte a fösvénységi fogadalmát; az általam igen kevéssé
előnyösen ismert Chlopitzky főhadnagy, a ki akkor már ott tartott, hogy
csak a léghajózásról kívánt értekezni; egy gazdag szerb úri ember, nem
tudom micsoda Ics vagy Vics, skócziai nyelven: a szép Misa, a ki igen
sokat köpködött, de végül készségesen fizetett; és Brezovácz kapitány, a
kit az ital Don Juanjának vagy Bolygó Hollandijának lehetne nevezni,
mert bár éjjel-nappal folyton iszik, hogy föllelje az igazi részegséget,
hasztalanul és reménytelenül bolyong a legkülönbözőbb folyadékok
tengerén, kedvére soha se tudja leinni magát, minthogy délután egy
órakor mégis csak illik lefeküdni. Szép társaság!
Miklós. – Hát a Skóczia-kávéházban nem is mulathat az ember a
herczegprímással.
Elza. – Térjünk át a társaság szebbik felére. A hölgyek közül ott
voltak: a Snapszi, magának egy régi barátnője, a ki már sokat
tapasztalt, de a kinek mind e mai napig maga maradt a herczpinkerlije;
Aszfalt Betti kisasszony, az ismert élőkép-művésznő; a szeretetreméltó
kis Gömböcz; a dallamos nevű Fincsi Tincsi; végül egy ifjú hölgy, a
kinek a neve házias erényeket sejtet, röviden: a Káposzta.
Miklós. – Ejnye be kitünően van informálva!
Elza. – Kitünően vagyok informálva az összes részletekről, de ezeket el
fogja engedni. Maradjunk csak a tárgynál. Az eset mindössze ez: négy óra
tájban, mikor a társaság már kiment a kávéházból, s a fiákerek előtt
nagy volt a tanakodás, hogy merre tartsanak, a Snapszi gyöngéden kérte
magát, kísérje el haza. Bizonynyal félt egyedül haza menni, mert már egy
kicsit későre járt az idő. De maga azt felelte: »Snapszikám, most nem
viszlek haza, mert nekem most vigyáznom kell magamra.«
Miklós. – Nahát!
Elza. – Sejtettem, hogy magának erre ilyenforma lesz a megjegyzése.
Azért még azt is hozzá tehetném, hogy maga enyhíteni akarván a válás
keserűségét, megnyugtatta a Snapszikát és így vígasztalta: »Nem lesz ez
mindig így; jövőre már jobb világ lesz«, szó szerint nem tudom, mit
mondott.
Miklós. – Ez már nem igaz.
Elza. – Helyes, hogy letagadja; úgy illik. De nem fontos, hogy mondta-e
ezt, vagy csak gondolta; nem ezen van a súly. Engem csak az érdekel, a
mit maga se tagad, hogy maga most vigyáz magára. Az, a mit a jövőre
nézve mondott, a messzi jövőre nézve, a mely már nem következik be,
engem nem boszant és nem ingerel. Világ sora, hogy a fiatal férjek,
mikor jóllaktak a tisztasággal, visszaáhítoznak a Snapszikákhoz, és az a
perfidia, mely előre számol ezzel a vágygyal, nem szokatlan az olyan
legényeknél, a minőnek magát mostanáig képzeltem. Azt hiszem, annak
idején, mint engedelmes Grizeldisz, egy kis sírás után, szépen
beletörődtem volna, hogy vissza kellett térnie a Snapszikákhoz, mert a
tisztaság egyhangú és a Snapszikák változatosak. Ez nem lényeges.
Miklós. – Akkor hát nem értem, hogy min botránkozott meg.
Elza. – Nem botránkoztam meg semmin, csak az, hogy maga most vigyáz
magára, felnyitotta a szemem.
Miklós. – Édes Istenem, erről egy kicsit bajos beszélni. De maga nagyon
okos leány, és igen jól tudja, hogy egy fiatal ember, az nem szent, és
ha egy tiszta flamménak él is, olyankor, a mikor becsíp és nem tudom
hová kerül, a melegben, a kávéház gőzében, hatással van rá a vidámság, a
nevetés, a tréfa, a megszokás, a bor s a többi.
Elza. – Igen; a szent lángot bezárja a szívébe, kétszer is ráfordítja a
kulcsot, és elmegy a Skóczia-kávéházba.
Miklós. – És ha ilyenkor eltántorodik, ennek semmi köze a tiszta
érzelmeihez. Nézze, Elza, ezt maga nem tudhatja… ez olyan dolog, a miben
a férfiakat nem szabad szigorúan itélni meg… És magának, a milyen okos
leány, még azt is meg kellene bocsátania, ha véletlenül megfeledkeztem
volna magamról… No, és jól tudja, hogy semmi se történt! Nem követtem el
semmiféle bűnt; csak diskuráltam.
Elza. – Maga nem ért engem. A bűnt, azt én megbocsátom! A mit nem
bocsátok meg, az a gyávaság.
Miklós (elképpedve). – Azt nem bocsátja meg, hogy nem mentem el a
Snapszival?
Elza. – A szavait nem bocsátom meg, hogy: most vigyáz magára… Ez a pár
szó feltárta előttem a maga egész gondolkodását. Miért vigyáz magára? –
nem keresem. Félt, hogy meglátják a Snapszival kettesben?… vagy másféle
következésektől tartott?… semmi közöm hozzá. Szóval, nem merte megtenni
azt, a mihez kedve lett volna; gyáva volt hozzá, mert nem bízott
magában, hogy le tudja győzni azokat a bajokat, a melyek a kalandból
származhatnak. Félt, hogy el talál szalasztani engem; mert érezte, hogy
még nem ura a szituácziónak. Elárulta a gyöngeségét; s ha kevés dolog
van, a mit a férjnek vagy a vőlegénynek nem lehet megbocsátani… ha csak
egy ilyen dolog van, ez: a gyöngeség.
Miklós. – Még most sem értem.
Elza. – Ez a pár szó végképpen felvilágosított. A napnál világosabbá
tette előttem, a mit egyébként már régen nem kell bizonyítani, hogy maga
nem szeret engem. Lássa, én el tudom képzelni, hogy egy férfi, a ki
engem szeret, tőlem messze beleszédül valami szamárságba. De az ilyen
aztán vakon rohan a szamárságba; nem latolgatja a következéseket, és nem
fél, hogy elveszít, mert érzi, hogy a szerelme olyan erősség, a melylyel
mindig a hatalmában tart, vagy legalább mindig vissza tud hódítani. Az
igaz, hogy az ilyen aztán nem siet a menyasszonyától a
Skóczia-kávéházba, mert a Snapszik társaságát nem kívánja a szíve. A
váratlan kisértés talán elkábítja, de nem keresi a kisértést. Az
ilyennek, azt hiszem, meg tudnék bocsátani…
Miklós. – Lárifári. Maga bizarr leány, és bizarr czímet talál rá, hogy
nekem szemrehányásokat tehessen. Hanem maga is csak azért haragszik, a
miért a többiek. Azért haragszik, mert elmentem a Skóczia-kávéházba.
Elza. – Nem. S ha éppen provokál erre, elmondok valamit. Egyszer siettem
hazafelé, mert már három óra elmult, s maga háromra igérkezett. A
Katicza nyit ajtót, s mikor ránéztem az arczára, megijedtem. Ugy ki volt
kelve magából, hogy szánalom volt ránézni. Azt hittem, hogy meghalt
apja, anyja, de kiderült, hogy: senki sincs a házban, csak éppen a
hadnagy úr vár rám a szalonban. Az esetet szomorúnak találtam, de
érthetőnek és megbocsátottam. Még csak egy légies czélzást se engedtem
meg magamnak; az igaz, hogy akkor még szerettem magát, vagy legalább azt
hittem, hogy szeretem, és úgy gondolkoztam, hogy ha az akarni tudó
emberek mindenütt szíveken gázolnak, a merre csak megfordulnak, ez
egészen természetes.
Miklós. – Ezt az esetet maga se hiszi.
Elza. – Ha ez is legenda, úgy igazán nem sok illuzióm marad. Mert a
Snapszi-eset, mondhatom, nagyon lehűtött. Őszintén szólva, kómikusnak
találtam magát, kedves barátom, a mint régi hajlandóságainak
megfelelőleg folyton a Skóczia-kávéház körül ólálkodik, de nem meri
levonni a konzekvencziákat, mert fél, hogy sokba fog fájni a mulatság,
és vár, vár, mig a menyasszony egyre halogatja az esküvő napját, a mikor
felvirradna a Snapszinak is. Nevetnem kellett, és leesett a hályog a
szememről. Rájöttem, hogy a ki talán sok szenvedésre kárhoztatott volna,
a kitől féltem, s a ki az akaraterejével, a nyers önzésével, sőt a
szivtelenségével is sokáig imponált nekem, a kit tehát minden bűnével
örökre szerethettem volna, voltaképpen igen polgárias alak, a ki maga is
fél, mert nem gondol magáról olyan szépeket, a minőket én. Rosszul
vigyázott magára, barátom, hiába vigyázott annyit! Gyöngeségen kaptam
rajta magát, mulatságosnak találtam a helyzetét… és nem tudom szeretni
többé.
Miklós. – Akkor soha se szeretett, és ezt megmondhatta volna korábban
is.
Elza. – Nem, július 14-ikétől október 23-ikáig határozottan szerettem;
följegyeztem a naptárba. És volt egy nap, a mikor nagyon szerettem.
Augusztus huszonhetedikén. Emlékszik? Ostendeban voltunk. Augusztus
24-ikén megcsókolt, és ezért három napi szobaáristomra ítéltem.
Megtartotta a szavát és a negyedik napig nem jött le a szobájából. Egész
nap az ablaknál állt s nézte a harmadik emeletről a többieket, a kik
mulatnak. Akkor, a harmadik este, a mint fel-felnéztem s láttam, hogy
még folyvást az ablakból les, de megállja, hogy nem jön le: nagyon
szerettem. Ha akkor beleugrik a tengerbe, utána ugrottam volna. Jól
tette, hogy nem ugrott bele; nem lett volna érdemes.
Miklós. – És maga engem olyan szamárnak tart, a ki elhiszi, hogy most
már mindennek vége közöttünk?!…
Elza. – Majd meglátja, ha nem hiszi. Miért? Mert egy kicsit bolondos az
eset? Tudhatja, hogy minél bolondabb, tőlem annál könnyebben kitelik.
Miklós. – Maga nem annyira exczentrikus, hogy a heczcz kedvéért addig
truczczoljon, míg elveszítem a kedvemet, s igazán elválunk.
Elza. – De annyira exczentrikus vagyok. Nem tagadom le, fáj egy kicsit,
hogy így végződik a regényünk… én alapomban véve szentimentális teremtés
vagyok. Hanem már így van. Ki tehet róla? Senki. Ennek így kellett
történnie.
Miklós. – Furcsa história voina, annyi bizonyos. Mit gondol, mit szólna
hozzá a családja? És a világ? Csak az imént mondta, hogy az eljegyzés
már magas fokú nyilvánosság…
Elza. – Azzal ne törődjék. Mindent magamra vállalok.
Miklós. – Úgy látszik, ma már nem beszélhetünk okosan. Mit csináljak?!
Megvárom, a míg lecsillapodik. Holnap ujra eljövök; remélem, jobb
hangulatban fogom találni.
Elza. – Csak jöjjön; nem leszek itthon.
Miklós. – De Elza!…
Elza. – Még csak azt akarom mondani, hogy akkor, Ostendeban, tudja, a
harmadik este… akkor igazán kedves volt! És most búcsút veszek magától.
Miklós. – Én is, de csak a holnapi viszontlátásig.
Elza. – Én örökre. Adieu.
Miklós. – Majd meglátjuk.
Elza. – Majd meglátjuk.
(Miklós szalutál és elmegy.)
Elza (ujra előveszi a könyvet s megkeresi az utóljára olvasott lapot.
Még egyszer elolvassa:)
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arczom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
(Leteszi a könyvet s kimegy az erkélyre. Nem pillant le az utczára,
hanem maga elé néz, mintha a levegőben látna valamit. Alighanem egy kis
Ámort lát ott, a ki egy nagy pakktáskát czipel, mert azt suttogja:) –
Szervusz, szerelmem, szervusz!


IV. TÉVEDÉS A SZEMÉLYBEN.
– Történik: Berzsenyi báró német-ujlaki kastélyának parkjában. Idő:
szeptember vége felé, délután hat órakor. A pavillon terasszán: a báró,
a báróné és Blanka. –
A báró (Blankához). – Mért ne ajándékozhassak én egy szivart valakinek?
És ha az illető feleségül veszi a leányomat, annál jobb.
Blanka (vállat von).
A báró. – Az egészben a legsajnálatosabb az, hogy ma már a csibék
tanítják ki a tyúkot, a ki megőszült és mindig tudta, hogy mit
csináljon.
(Elza jön, automobil-kosztümben.)
Elza. – Nini, mit látok! Azt látom, hogy nem látok vendéget! Végre
egyedül vagytok?!… egészen egyedül?!… És ez a hölgy!… mi történt vele,
hogy úgy tesz, mintha az orra vére folynék?
A báró (Elzához). – Gyermekem, hagyd a tréfálkozást, mert az ügy
rendkívül komoly. A te jó nővéred férjhez megy.
Elza (nem nagy meglepetéssel). – Ah… Józsa Gyuri, mi?
Blanka (gúnyosan). – Páratlan éleslátás!
Elza (anyjához). – Megkérte, hivatalosan?
A báróné. – Ebben a pillanatban.
Elza. – És megkapta a boldogító igent?
A báróné. – Szeretném tudni, miért ne kapta volna meg?
Elza. – Ó, semmi kifogásom!…
Blanka (gúnyosan). – No, hála istennek!
Elza. – … csak abból, hogy ilyen rövidesen belementetek ebbe a szép
frigybe, úgy veszem észre, hogy – igen helyesen – lesrófoltátok az
igényeket.
Blanka. – Ugyan?! A kis kedves úgy találja…
A báró. – Ne veszekedjetek folytonosan…
A báróné (Elzához). – Már miért srófoltuk volna le? Te talán neki jobb
partira számítsz?
Elza. – Az adott viszonyok közt nem. De hisz éppen ez az! Azelőtt nem
akartatok szóba állani, csak főherczegekkel…
A báró. – Kicsoda? Én?
A báróné. – Hagyd őt, Jacques, és ne is felelj neki. Ez olyan csak azért
is beszéd, és ha ő róla volna szó, nem jönne elő nem tudom miféle
főherczegekkel…
Blanka. – Hanem kijelentené, hogy ő egyelőre imádja az éhenkórász
katonát, és punktum.
Elza. – Ti félreértetek engem. Én nem mondom, hogy Józsa Gyuri nem jó
parti, sőt! És senki se örül jobban nálam, hogy egy kicsit engedtetek a
negyvennyolczból; miért ne?!… Tudtommal mindig azon az állásponton
voltam, hogy jönne bár a vőlegény Mexicóból, legyen a neve Kohn Mór,
vagy a mit akartok, a kérdés csak az, hogy szeretetreméltónak találom-e?
Blanka. – Ezt csak tessék rám bízni.
Elza. – Ó, nem kételkedem az érzelmeidben! És tiszta szívből gratulálok
neked is, de főképpen magamnak. Mert éppen ideje volt.
Blanka. – Minek volt ideje?
Elza. – Hogy férjhez menj. Őszintén szólva, kezdtem attól tartani, hogy
végképpen itthon cseppensz.
Blanka. – Ahhoz se volna semmi közöd.
Elza. – Bocsánat, ez nem egészen így van. A te ügyeid, sajnos, hatással
vannak az én ügyeimre is. És te egy kissé messzire mentél azon az úton…
Blanka. – Halljátok?! Én messzire mentem!… Mért nem mondod mindjárt…
Elza. – … azon az úton, mely elriasztja a legbátrabb kisérőket is.
Legyünk őszinték. Nem beszélek első menyasszonyságodról; mindenkit érhet
haleset. De mi történik? A helyett, hogy férjhez mennél Perényihez, a
szeszgyároshoz, leczkéket veszel a színjátszásból Perényitől, az
operette-komikustól, mert a papát egy monológ előadásával akarod
meglepni a nevenapján… És alig hogy ezt a szerencsétlen ötletet
kellőképpen félremagyarázzák, szindarabokat írsz együtt egy
szerkesztővel, a ki minden jóravaló és jól öltözködő embert elriaszt a
házból… Szó a mi szó, én már attól tartottam, hogy miattad én se fogok
férjhez menni, s nekem ez a Józsa Gyuri valóságos megváltás.
Blanka. – Te beszélsz így? Te, a ki először mindenkit megbotránkoztatsz
azzal, hogy férjhez akarsz menni egy hozományvadász hadnagyhoz, és
aztán, mikor már a legtökéletesebben affisíroztad magadat a
vőlegényeddel, egyszerre csak kijelented, hogy ezentúl nem az
uniformisban fogod keresni a boldogságot?…
A báróné. – Azért mondotok egymásnak ilyen szépeket, hogy engem
felizgassatok és azonnal elájuljak?!…
Elza. – De, mamuskám, ne haragudjál, hisz én csak azt akartam mondani…
A báró. – Arról, hogy ti mindig veszekedtek, nekem egy anekdota jut
eszembe, melyet tegnap hallottam. Tudniillik van két ujság, és ezeket
egy nyomdában írják, de mindig veszekednek, mert az egyik kormánypárti,
a másik viszont ellenzéki. Egy alkalommal az egyik ujság azt írta… hogy
mit, az most szóról-szóra nem jut eszembe. Elég az hozzá, hogy a másik
ujság erre igen gorombán felelt, persze a szavakat már nem tudom. Szóval
az anekdotának csak a poentje érdekes, de ezt már elfelejtettem.
Elza. – Hát felejtsük el mi is az egészet; úgy sincs értelme, hogy
utólag veszekedjünk. Különben megjegyzem, hogy eszem ágában se volt
panaszkodni, csak azt akartam kifejezni, hogy mennyire örülök. És
hozzátehetem, hogy egy kicsit irigylem is ezt az ellenséges testvért,
mert Józsa Gyuri igen derék ember, s végre-valahára az első kérő, a
kiről bizonyos, hogy nem a pénzünkre utazik.
Blanka. – Nincsen szüksége rá.
A báróné. – Mint rendes ember, pontosan megismertette atyáddal anyagi
helyzetét. Nemcsak vagyonos, hanem határozottan gazdag.
A báró. – Prima földek, egy krajczár teher nélkül…
A báróné. – Atyád után a megyének első nagybirtokosa. Testvérek közt is
megér annyit a vagyona, a mennyi a Blanka hozománya.
Elza. – És szép ember, kutya teringettét!
A báróné. – Elegáns alak, a ki reprezentál. Van föllépése. De a fődolog
az, hogy megnyerő modorú, egészséges, fiatal ember.
Elza. – Huszonnyolcz körül lehet, mi?
A báró. – Csak huszonhat, a mit én ily fontos lépésnél keveslek. De
végre is nem kiskorú; és aztán nincs neki egy zsugori apja, a ki ilyen