A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 07

A báró. – Ezt pusztán baráti vonzalmamból kifolyólag adtam tudtára
önnek, mert oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, ez egyelőre
mély titok, és miután tudomásul vette, felszólítom, hogy azonnal
felejtse el az egészet.
Vrillényi. – Kérem.
A báró. – Miután ön biztosít róla, hogy már elfelejtette, a mit az előbb
mondottam, egy más történetet fogok önnek elbeszélni, nevek nélkül, mert
oly okokból, a melyeket önnel nem közölhetek, a neveket el kell
hallgatnom.
Vrillényi. – Egészen a tetszése szerint, báró úr.
A báró. – Tehát miután ön nem tud semmit, mert én nem mondtam semmit,
egy mély, sőt legmélyebb családi titkot közlök önnel, a melynek az én
családomból nem szabad kiszivárognia, és én, ha a fejemet levágnák, se
mondanék erről semmit, önnek pedig hasonlóképpen kell eljárnia, bármi
történjék. Ezen titokból csupán annyit közölhetek önnel, hogy az én
leányom, Blanka baronesz menyasszony, mert a legnagyobb titokban el van
jegyezve egy igen magas állásu úrral, a kinek a nevét nem mondhatom meg.
Ezen igen magas állásu urat a rövidség kedvéért Teofilnak fogjuk
nevezni. Teofil tehát, kinek szivét leányomnak sikerült nőies bájaival
elnyernie, a legeslegmagasabb családok egyikének tagja, és mint ilyen,
nem házasodhatik meg szabad akaratból, mert a legjobb családokban
természetesen semmit se lehet tenni a család többi tagjainak és kitünően
a családfőnek beleegyezése nélkül, a mi csak természetes.
Vrillényi. – Értem.
A báró. – Másrészt nem alaptalan az aggodalom, hogy Teofil egyelőre nem
nyerheti meg frigyéhez családjának beleegyezését, mert a legmagasabb
körök, sajnos, még nincsenek áthatva az egyenlőségi eszméktől, és oly
előitéleteket táplálnak, mintha a rang magában véve, a rangnak
huzamosabb gyakorlása nélkül, nem emelné az embereket a többiek fölé.
Teofil tehát, míg lassankint legyőzheti az előtte tornyosuló
akadályokat, eljegyzését titokban kivánja tartani, nehogy a
hiresztelések az akadályokat még szaporítsák, a miben jövendőbeli vőmnek
tökéletesen igazat adok.
Vrillényi. – Világos.
A báró. – Meg kell azonban önt ismertetnem ezen Teofil fenkölt
gondolkozásával. Helyében mindenki más egy morganatikus házasságot
óhajtana, a mi bebizonyitottan kényelmes módja a megoldásnak, és a
legfelső körökben, mint legalkalmasabb leereszkedési eszköz, általános
kedveltségnek örvend; sőt, visszapillantással arra, hogy a jobbkézzel
való házasságtól csak lényegtelenül különbözik, az egész világ részéről
nagyobb tiszteletben részesül, mint némely rendes házasság, mely szegény
ördögök között köttetik. De Teofil semmit se akar tudni egy ilyen
morganatikus házasságról; ellenkezőleg, az egyenranguan kötött
házasságot választja, hogy összes jogaiban részesíthesse nejét és
netaláni gyermekeit.
Vrillényi. – Ez igen szép, csakhogy, azt hiszem, szinte elháríthatatlan
nehézségeket állít a házasság elé.
A báró. – Ön szegen találta a fejet. És én megvallom önnek, bár ezt az
én családi körömben természetesen nem hangsulyozhatom, hogy ilyen
viszonyok között, melyek majdnem minden kilátástól megfosztanak,
hajlandó volnék kiegyezni ötven százalékra, és a magam részéről bele
mennék a morganatikus házasságba is. Mindent jól mérlegelve, a
morganatikus házasság egy teljesen érvényes frigy, mely a vallás
részéről áldásban és mindenkinek részéről tiszteletben részesül, csupán
a feleség nem részesül a férj jogigényeiben, egész rangjában és összes
előnyeiben. De én ezt nem is igénylem. Én a szív és az egyenlőség embere
vagyok, minden nagyravágyás nélkül, az előitéletek megvetésével és igazi
nemes büszkeséggel. Szó sincs róla, gyermekemnek minél messzebb menő
boldogsága nekem is heves óhajtásom, de ha az előitéletekből kifolyólag
leányomat ezentúl se fogom fenségnek szólíthatni, ezért őt nem fogom
kisebbre becsülni. És mint egyszerü, de egyenes gondolkozásu férfi, a ki
alattvalóit nem nézi le, de a legmagasabb körben se tántorítható el az
egyenlőség eszméitől, semmi rosszat se látok abban, ha például leányom
egy morganatikus házasság kapcsán, teszem fel azt a Traunkirchen grófnő
czímet és rangot kapja. Én nem kívánom unokáimat egy bolgár, román vagy
nem tudom miféle trónon látni, és ha unokáim csak egyszerü Traunkirchen
grófok lesznek, ezért én őket nem kevésbbé fogom szeretni.
Vrillényi. – A báró úr az igazi demokraták közül való; azok közül a
legnemesebb demokraták közül, a kik arisztokratikusan gondolkoznak.
A báró. – Lássa, ez egy egészen jó mondás, mely érdemes a kinyomtatásra,
például egy rövidebb életrajzomban, a legközelebbi kitüntetésem
alkalmával. Ez alkalommal talán már meg lehet írni azt is, hogy minden
esetben elhárítottam magamtól az előmenetelt és a kitüntetéseket. Így a
jövendőbeli vőmet, kit magunk között egyszerűen Teofilnak fogok nevezni,
gondoljon bár ön, a mit akar… mondom, jövendőbeli vőmet se én
szólítottam fel arra, hogy ejtse el a morganatikus házasság eszméjét;
ellenkezőleg, figyelmeztettem őt, hogy a ki mindent akar, az esetleg sok
nehézséggel találkozik. De Teofil azt czélozza, hogy összes jogai nejére
és gyermekeire is kiterjesztessenek, tehát visszahatólag reám is, és
ebben igaza van, mert őszinte boldogság csak egyenranguak közt
lehetséges.
Vrillényi. – És a jövendőbeli vőnek, a kinek ezúttal Teofil a neve, van
rá valamelyes reménye, hogy tervét magas családjával el tudja
fogadtatni?
A báró. – Ez egy fiatal rajongó, a ki mint szerelmes beszél. Nem
mérlegel, nem számol; csupán nem tud leányom nélkül élni, és azt hiszi,
hogy ez magas családját meg fogja hatni, a mit én nem remélek, egyedül
annyit, hogy a morganatikus házasság igen bevett, mondhatnám közkedvelt
dolog. De Teofil erről nem akar hallani, és előttem olyan
nyilatkozatokat tett, hogy előbb össze kell dőlnie a világnak, mint ő
leányom kezéről lemond, mert ha a magas beleegyezéseket nem sikerülne
kinyerni, lemond czíméről, rangjáról, minden, és inkább postatiszt lesz.
Ezt én természetesen semmi körülmény esetén nem fogadnám el, mert
eltekintve attól, hogy én nem vagyok az az ember, a ki leányom kezével a
legszebb carrière-eket akarjam tönkre tenni, másrészt mit csináljak én
egy postatiszttel?! Ha leányom szereti őt, ezt én természetesnek
találom, mert a fiatalság bolondság, és a szív kopog, ez ellen mit se
lehet tenni, de egy fiatal leány nem azért szeret egy igen magas állásu
ifjut, hogy aztán egy postatisztnek legyen a felesége. Ha csak
postatisztet akarna, postatisztet találhat annyit, a mennyit akar.
Vrillényi. – Magától értetődik.
A báró. – Na hát, így állnak a dolgok. Többet nem mondhatok el; a
diskréczió nem engedi, hogy többet mondjak és ha valaki megölne, akkor
se mondanék többet.
Vrillényi. – Tökéletesen értem a báró úr álláspontját, s már azért is
hálás vagyok, hogy ennyi bizalomra méltatott. Csak még azt az egy
kérdést kegyeskedjék megengedni, hogy miért méltóztatott, a mi
egyáltalán elmondható volt, velem közölni, s miben lehetek báró úrnak ez
alkalommal szolgálatára?
A báró. – Önre, mint értelmes emberre volt ezúttal szükségem, a ki kevés
szóból is méltányolni fogja a helyzetet, s a kinek kevés szó kell ahhoz
is, hogy álláspontommal tökéletesen megismerkedjék. Erre nézve a
következőket közölhetem, se többet, se kevesebbet, azzal a
hozzátétellel, hogy ön hallgatni fog, mint a sír, és szavaim, melyekben
a legszükségesebbre szoríkozom, önnek egyik fülén be s a másikon ki kell
menniök, vagyis én nem mondtam semmit és nem tudok semmiről.
Vrillényi. – Úgy lesz, báró úr.
A báró. – Ön azok után, a miket, mint bizományos emberemmel közölhettem,
sejteni fogja, hogy itt valami előmegy, a mit nem mondhatok el, de a mit
ön kitalálhat, mert természetesnek fogja vélni, hogy Teofil, vagyis azon
titokzatos egyén, a kit én Teofilnak neveztem, lépéseket tesz a
magasságban, a szükséges beleegyezések kieszközlése végett. Már most ez
az én helyzetemnek a kényességét számomra mondhatni kínossá teszi, mert
míg nekem a legteljesebb diskréczióra kell szorítkoznom, és még ön előtt
is, kit szolgálatainál fogva titkáromnak nevezhetek, a
legszükségesebbeket kivéve, mindent elhallgatok, másfelől ki vagyok téve
mindenféle pletykaságoknak, melyek azon szükséges lépésekből kifolyólag,
hallgatózó inasoktól és más egyéb módon keletkezhetnek. Ön be fogja
látni, hogy ez engem nem hagyhat hidegen, mert az esetleges
pletykálkodások még leányom hírnevét is érinthetnék, a minél sajnosabbat
ön egy apára nézve nem fog kitalálhatni.
Vrillényi. – Annak kieszközlésére, báró úr, hogy erről az ügyről nálunk
egy szót se fognak kinyomtatni, készségesen vállalkozom. Sőt, ha a báró
úr parancsolja, nagyon szívesen teszek lépéseket úgy Bécsben, mint, a
mennyiben összeköttetéseim messzebbre is terjednek…
A báró. – ön még nem egészen jól fogta fel a helyzetet, s mielőtt tovább
mennék, figyelmeztetem önt, hogy hagyjon engemet egészen kibeszélni.
Ahhoz, hogy a világ összes hirlapjai ezen ügyben rendelkezésemre
álljanak, én nem vagyok elég vagyonos. De, mint megjegyeztem, a mik apai
gondosságomat aggályokkal töltik el, ezek egyedül az esetleges
pletykaságok, és nem a nem tudom hogyan és miképp napfényre jött
igazság. Ezzel szemben álláspontom a következő. Ha az igazság nem tudom
hogyan, de mindenesetre az én közbenjöttöm nélkül, nem bánom, például
jövendőbeli vőm szolgaszemélyzetének indiskrécziójából, vagy talán,
mivel több értekezés várható s a falaknak is füleik vannak, egyszóval
akárhogyan kiszivárogna, de a forrás, a hír tartalma és más egyebek, a
miket ön nálam jobban tud, feketéről fehérre bebizonyítanák ezen hírtől
távol állásomat, és minden egyes vak látná hogy nekem semmi közöm az
egész históriához: nekem az igazság ellen nemcsak nem volna kifogásom,
de mint tőlem egészen távol álló valaminek örvendenék is, és annak
fentartásával, hogy az igazság nem tőlem nyerte eredetét, mert én
belőlem harapófogóval sem lehetett egyetlen indiskrécziót is kivenni… a
mint ön tanusíthatja… létrejöttét nem bánnám, mivel nekem nem kell
félnem az igazságtól.
Vrillényi. – Tökéletesen igy gondolkozom.
A báró. – Miért féljek én az igazságtól?! Kettő közül egy: vagy létre
jön ez a házasság, vagy nem jön létre. Ha létre jön: mit bánom én azt,
hogy már előbb beszéli a nép, a mit később úgyis mindenki megtud?! Ha
pedig nem jön létre: akkor nekem a sok meghurczolásból egyetlenegy
kellemes emlékem se maradjon, és a világ soha se tudja meg, hogy az én
leányomat Teofil csakugyan el akarta venni, nem is csak úgy
morganatikusan, hanem a legkomolyabban, a legszigorúbban, czímének és
rangjának feláldozásával, egészen odáig, hogy postás legyen a
leányomért?! Ez úgy jön nekem elő, mintha valakit legkegyelmesebben
bárói rangra emelnének és aztán azt mondanák neki: »Hallod-e, te,
Berzsenyi, vagy hogy hívnak, te ezentul báró leszel, mert az országnak
szüksége van tekintélyekre és szakértelemre, de a világnak ezt soha se
szabad megtudnia, és érdemrendet is kapsz, de ezt csak éjszaka szabad
viselned, otthon!…« Hát akkor mirevaló az egész?!…
Vrillényi. – Egészen a báró úr véleményén vagyok, de legyen szabad még
egy kérdést tennem. Hogyan egyeztessem össze az igazság érdekét azzal az
igérettel, a melyet az imént szavammal pecsételtem meg? Nekem úgy
tetszik, hogy mást diktál a czéltudatosság, és mást a diskréczió.
A báró. – A czéltudatosság nem tévesztendő szem elől, de első a
diskréczió.
Vrillényi. – Mégis, ha a báró úr kegyes volna valamely irányt jelölni
ki…
A báró. – Hogyan tudjam én azt?! Ha én azt tudnám, akkor nekem nem volna
szükségem egy olyan bizományosra, a ki szerkesztő! És ha én szerkesztő
volnék, akkor én tudnám, hogy mit diktál a czéltudatosság és mit a
diskréczió!
Vrillényi (meghajlik).
* * *
– Egy hónap mulva Berzsenyiek hirtelen átköltöznek Gmundenból Ausseeba.
Ebenseeig hajón mennek, s Traunkirchennél Blanka a fedélzetről búcsút
int a traunkircheni templomnak. –
Blanka. – Es wär’ zu schön gewesen!…
Elza. – Még egy ilyen blamázs és mehetünk kolostorba!
A báróné. – Csak azt tudnám, hogy ki volt az a gazember, a ki az egészet
elpletykálta az ujságoknak! Ez a gazember tett lehetetlenné mindent!…
A báró (meggyőződés nélkül:) – Ha én ezt az embert megtalálom: pofon
ütöm! (Meggyőződéssel:) – De nem fogom megtalálni!…


X. A TENGERI KÍGYÓ.
– Alt-Aussee-ban, a tóparton. Elza és Soroksáry Miska gróf, a kik
bicziklin jöttek idáig, egy padon pihennek. –
Miska. – Nézze, Elza, milyen csendes a viz! Olyan csendes, mint a
minisztérium délután fél négykor. És milyen szép színe van! Olyan szép
színe van, mintha nem is volna igazi víz, csak úgy ide volna kenve,
ultramarin-festékkel. Tulajdonképpen egy ronda kis pocsolya az egész. És
mégis szomorúvá teszi az embert, a fene tudja mért. Csupa romantika,
csupa ábránd, csupa szentimentálizmus. Ha sokáig nézem, még megkergülök
tőle. És ez mély; mély, mint egy kút; mély, mint a nyavalya, hogy vinné
az ördög!
Elza. – Maga ma fel van húzva.
Miska. – Ez onnan van, mert ma egész nap oda vagyok ettől a komisz
szerelemtől, csapna bele a mennykő! Mivé lettem, az ebugattát! Két
héttel ezelőtt még kutya bajom; és egy átkozott napon összeakadok
magukkal… magával, a kit ismerek, mint a rossz pénzt… és püff neki! Úgy
jött ez, mint a hideglelés. Miért is jöttek ide, fékomadta! Most éjszaka
vigan horkolnék, nappal meg járnám a bolondját. De egyszerre csak elibém
áll, mint a Tavasz, Botticellitől, bozontos hajjal, kipirulva, és én nem
ismerek rá, aztán meg nem ismerek magamra! A teremburáját! Hát kellett
ez nekem?! Mit is jövök ide, a pokolba, a helyett, hogy otthon ülnék, a
vaczkomban, a kutyafáját! De hát mit lehessen tenni róla?! Tudom, hogy
ostoba vagyok; ostoba, mint egy szerelmes víziló, mint egy lóvá tett
bika, mint egy lerészegített fenevad. De azért mégis fáj a szívem, és ha
arra gondolok, hogy maga talán csak ingerkedik velem, kedvem volna
elbődülni. Persze, maga semmit se vesz komolyan. Szív, szerelem, mi az?
Smarn. Hát sebaj. Én értem azt, ha valaki mindent kinevet. Azelőtt én is
egy húron pendültem magával. Hanem egyszerre belém ütött a mennydörgős
mennykő, és most ne neked, szegény fiu! Hát jól van, Elza. Ha magát csak
mulattatja az, hogy én ennyire veszkődöm, lelke rajta, sebaj, úgy kell
nekem! Bánja is maga, hogy mi történik velem! Ha az epedéstől elvisz az
ördög, ha a féltékenységtől meggárgyulok, az magának bliktri. Maga és
szeretni! Olyan nincs! Hogy az életem nem ér egy fakovát, hogy a
nyomorékja vagyok ennek a heccznek, annál jobb, lesz mit nevetni a
városban! Hát jól van, azt a czudar mivoltát ennek a pocsék világnak!
Nem bánom, ne szeressen; de tűrje el, hogy szeretem, mert ha nem, a
nyüstyit!… No jól van, nem mondok többet. Csak egyet mondok. Ha maga
visszaszíjja azt a keveset, a mit ígért… hej, Elza, az áldóját!… Hát
persze, az ember nem csinál szczénákat… mit tegyen?… tovább vonszolja a
nyomorúságát… adta lelke, ezt a rongy életet még ellökni se érdemes!… de
akkor, Elza, akkor nekem lőttek!
Elza. – Mióta a Vigszinházban megtanult szerelmesen beszélni, kezdek
hinni magának.
Miska. – No, nem veszem észre!
Elza. – Pedig úgy van. Ha csak fél annyit érez, mint a mennyit
káromkodik, szavamra, meg vagyok elégedve. Lánczos, lobogós, ez már
beszéd! De, hallja, ha csak be akar csapni ezekkel a szép szavakkal!…
Miska. – Csak mulasson!
Elza. – Ne mondjam meg, hogy maga kezd nekem tetszeni?
Miska. – Szép, csakhogy egy kicsit lassan megy a dolog.
Elza. – Egyelőre elégedjék meg azzal, hogy nem szívok vissza semmit. Egy
félesztendeig nem megyek feleségül máshoz, és ha egy félesztendő mulva
el fogom hinni, hogy ez a nagy szerelem nem Spiegelfechterei…
Miska. – Magát meggyőzni erről!…
Elza. – No, nem tartozom azok közé, a kik könnyen fognak tüzet, az
bizonyos… De soha sem kell desperálni… és azt képzelem, hogy ha aztán
egyszer sikerül a dolog… Nem gondolja, hogy a hozzám hasonlók a milyen
nehezen hisznek el valamit, olyan erősen hisznek, ha egyszer
beugrottak?!… Ha én férfi volnék, nekem az olyan leányok tetszenének, a
milyen én vagyok. Azt gondolnám, hogy csak azokat érdemes szeretni, a
kik nem könnyen vesztik el az eszöket, mert ezek, ha mégis elvesztik,
nem találják meg egyhamar.
Miska. – Csak ugrasson, csúf kaczér, ugrasson!… Mintha még nem volnék
kellőképpen megőrülve!… Az árgyélussát!…
Elza. – Pardon, én nem kaczérkodom, én csak filozofálok. Már csak azért
se kaczérkodom, mert, sajnálatomra, semmi egyebet nem igérhetek, csak
azt, a mit maga kevésnek mond… hunczut az, a ki többet igér, mint a
mennyit megtarthat. Sőt, megvallom, semmi kedvem magát biztatni, mert
magának bajosabb ügye van, mint egy X-nek, a kit még nem ismerek.
Miska. – Ahá!… És ugyan miért?
Elza. – Mert maga diskreditálva van előttem.
Miska. – Én?
Elza. – Na, ezt kitalálhatná. Maga végig udvarolta az egész Várai-Fejér
családot, végig udvarolta a Zelmáékat, s végig udvarolta a fél
Lipótvárost, arról nem is beszélve, hogy körüludvarolta a Blankát, és
körüludvarolt engem is, több tournée-ban, hogy hányszor, bizony nem
tudom előszámlálni. Maga időnkint fölmerül a látóhatáron, mint a tengeri
kígyó, mely felbukkan a habokból, aztán eltűnik, hogy később,
időszakonkint, minduntalan visszatérjen, képviselni a dolgok örök
körforgását. Maga édes mindnyájunk állandó vőlegény-jelöltje. A hányszor
visszament egy-egy partija, s a hányszor nekünk ment vissza egy-egy
partink, maga mindannyiszor ujra meg ujra megjelent nálunk, ujra meg
ujra feldobogó szívvel s olyan arczczal, mintha semmire se emlékeznék,
mintha egy héttel előbb semmi se történt volna. Számítsa ki, hányszor
nem ment össze sehogyse a partija, hány partija ment vissza Blankának,
számítsa ehhez az én két szomoru esetemet, s a végeredmény az, hogy
maga, mint kérő, már jubileumot tarthat.
Miska. – Az más. Akkor nem voltam szerelmes.
Elza. – És mégis idült házasodási mániában szenvedett.
Miska. – Ez csak azt jelenti, hogy mindig nagy érzékem volt a családi
élet bensősége iránt. Az apám, a nagyapám, a szépapám, mind
megházasodtak, és én örököltem tőlük a házaséletre való hajlandóságot.
De senkinél sem tudtam megállapodni, mert nem voltam szerelmes. Most
pedig szerelmes vagyok, kutyateringettét, szerelmes, mint egy
bivalybornyu, mert ha néha most is vicczelődöm a Zelma-féle lányokkal,
ez csak külszin, forma, társaságos tónus, s valójában nem vagyok vidám
ember, hanem egy összetört szívű szerencsétlen… egy Asra, a ki meghal,
mert szeret… nem a régi ember, csak multak árnya, elhaló sóhajtás… egy
etruszk váza, mely megrepedt egy legyezőcsapástól, szóval egy nyomorult,
azt a fűzfán fütyülő rézangyalát a csillagmiriádnak!
Elza. – Azelőtt is mindig a szerelmet emlegette. Csakhogy azelőtt
kellemeztette magát, a régi, most meg káromkodik, az uj divat szerint.
Miska. – Ha beleugrom ebbe a tóba, elhiszi, hogy szeretem?
Elza. – Ne ugorjék bele. Először, mert ez nem bizonyiték, és másodszor,
mert ha csúron vizesen viszem haza, azt hiszik, hogy én is
megbolondultam.
Miska. – Legjobban szeretnék leugrani a második emeletről. Ha kitörném a
lábamat, csak azért, hogy bebizonyítsam a szerelmemet, nem kételkednék
többé bennem, a ki lelke van! Csakhogy maga nem jönne feleségül egy
sánta emberhez.
Elza. – Na hát tegyünk le erről is. Remélem, találunk valami ügyesebb
bizonyítékot.
Miska. – Én nem remélem. A ki elítél valakit, egyesegyedül azért, mert
az a boldogtalan, valaha, zöld korában, udvarolgatott erre-arra…
Elza. – Ó, nem csupán ez diskreditálta előttem! Ez csak egy részlet. A
fődolog az, hogy az egész embert nem tartom eléggé megbízhatónak.
Miska. – Például miért nem?
Elza. – Például azért nem, mert soha se láttam tökéletesebb zsúr-hiénát.
Egy ember, a ki az életét végig teázta! A ki otthon van minden lányos
háznál a király-utczai fasortól a Krisztinavárosig! A ki a szezon hat
hónapjában soha se vacsorál otthon, vagy a vendéglőben, hanem mindig en
ville, s a haute-saisonban egy este három szinházban és négy családnál
fordul meg! A ki könyvet vezet a meghívásokról, mert különben a teendőit
nem tudná nyilvántartani, a ki, ha zongoráznak vagy énekelnek, titokban
alszik egyet, a ki… de hagyjuk ezt, mert minek boszantsam meg, éppen
akkor, a mikor kezdem kedvesnek találni?!… Szóval, maga és a komolyság,
maguk ketten, Miska, soha se fognak találkozni. A ki annyira társas
lény, mint maga, abból lehet minden, még miniszter is… bár ha a
minisztériumban úgy halad előre, a hogy eddig, akkor csak százhetven
éves korában lesz miniszter… csak egy nem lehet, Miska, olyan férj, a
milyennek én akarom a magamét, ha ugyan lesz… mert már kezdek felhagyni
minden reménynyel.
Miska. – Maga nem tudja, hogy én mire vagyok képes!
Elza. – Nagyjában el tudom képzelni. Nem az a baj, fiam, hogy nem
ismerem eléggé magát, ellenkezőleg, az a baj, hogy túlságosan ismerem.
Es éppen azért nem bízom benne, hogy jöhet olyan idő is, a mikor más
szemmel nézném magát. A gyöngéit nagyon is tisztán látom, kár; a jó
tulajdonait könyv nélkül tudom, sőt már észre se veszem, s ez még
nagyobb kár. A maga részéről meglepetéseket nem igen remélhetek, és a
meglepetések reménye nélkül nincs szerelem. Ha abban, a kihez vonzódik
az ember, nincs többé semmi ismeretlen, a langyos barátságnál nem igen
megyünk túl. Ez szomoru, a kutyafáját, de így van. Nézze, ha el tudnám
hinni, hogy csakugyan szeret, és amúgy igazán… böcsületesen, az
angyalát!… akkor én is tudnám szeretni magát, rögvest, abban a
minutumban… nem tudom mért, de így van… annyira sokra tartom a
szerelmet… mert én azt hiszem, hogy ez soha se maradhat egyoldalu… olyan
tűz az, hogy a másik oldalra is jut belőle meleg… De nem tudom elhinni,
lelkem, legalább egyelőre nem, s félek, hogy soha sem, ehhez maga nekem
túlságosan ismerős. Ha mindjárt ilyen kemény káromkodással kezdte volna,
hamarjában talán belébomolhattunk volna egymásba. De, istenem, maga már
harmadszor kezdi ujra a dolgot! És ha most több buzgalommal lát hozzá,
mint előbb, ez egy kicsit későn történik. Az efféle nem nyer a
fölmelegítéssel, mint a káposzta. A ki elmulasztja a moment
psychologique-ot, az elvesztette a partit, és tartok tőle, Miska, hogy
maga a kedvező alkalmat már régen eludvarolta, nem tudom melyik
Zelmánál.
Miska. – Az igazság az, hogy maga egy hideg teremtés, a ki most csak
arra gondol, hogy én nem vagyok valami fényes parti, mert szegény
vagyok.
Elza. – No hát valami különösen fényes partinak csakugyan nem tartom, ha
éppen erre akar hivatkozni…
Miska. – Mért? Azt hiszem, elég jó családból vagyok…
Elza. – Mi hasznom volna nekem a maga származásából? Azt hiszi, hogy
azok az ajtók, a melyek most zárva vannak előttem, azonnal megnyílnának,
ha véletlenül Soroksáry grófnévá lennék?! Ugy-e, nem? Azoknak, ott, a
zárt ajtók mögött, én akkor is csak a Berzsenyi Elza maradnék. Ha még a
kalapom mellé tehetném az őseit!
Miska. – Már engedjen meg…
Elza. – Csak azt akarom mondani, hogy ezeket az ősöket nem számítva,
valami nagy társadalmi különbség nem igen van közöttünk. Én nem juthatok
bele azokba a zárt körökbe, maga meg kikopott onnan; tehát kívül vagyunk
mind a ketten, ez nem olyan nagy különbség. Megjegyzem, hogy maga,
mialatt szorgalmasan járta a zsúrokat, a városligeti fasortól a
Krisztinavárosig, lakásról lakásra czipelve a rangját dísznek, déli
növénynek, meglehetősen kivetkőzött grófi jellegéből; a ranggal is úgy
van, mint egyebekkel: ha sokat exponálja az ember, hamar megkopik. Mi
pedig megbecsüljük a rangunkat; egy kicsit uj még, egy kicsit
festékszagu: de megbecsüljük. És mi már nem ereszkedünk le oda, a hol
maga mindennap megfordul.
Miska. – Abban igaza van, hogy meglehetősen kikoptam a társaságomból. De
csak rajtam áll, hogy visszatérjek oda.
Elza. – Hogyhogy? Carrièret fog csinálni? Negyven éves korára miniszteri
titkár lesz? Ugyan menjen! A hivatal – a hol annyi szabadságot adnak
magának, a mennyit akar, mert a minisztériumban, akár fogalmaz, akár nem
fogalmaz, maga semmiképpen se numerál – a hivatal, Miska, nem fogja
magát lábra állítani.
Miska. – A hivatal! Ki beszél itt a hivatalról? Törődöm is én a
hivatallal! Nekem partit kell csinálnom, Elza; nekem ez olyan
kötelességem, mint az anyáknak az, hogy katonákat adjanak a hazának. Ha
én nem csinálnék partit, halálos vétket követnék el egész családom
ellen; megcsúfolnám őseimet és megrabolnám dédunokáimat. Ez meglesz;
ennek meg kell lennie. Ha ugyanakkor, a mikor ezt a kötelességet
teljesítem, elnyerhetem annak a kezét, a kit szeretek, én leszek a
legboldogabb ember a világon; de ha maga nem akar tudni rólam, akkor is
megteszem ezt, legfeljebb boldogtalan leszek egész életemre, örökre, a
teremfáját!… Így vagy úgy: az kétszer kettő, hogy vissza fogok térni a
társaságomba, és hogy úgy térek vissza, mint egy oligarcha! Meglátja,
mekkorát növök huszonnégy óra alatt! Mert mikor a mesében a
boszorkánynyá varázsolt Ilona visszaváltozik tündérré, az nem olyan
roppant színváltozás, mint mikor egy szegény gróf hirtelen milliomos
mágnássá vedlik át. A tulajdon édesapja se ismer rá, úgy megszépül
egyszerre. És ez az átalakulás a mi családunkban már hagyományos. Én
partit csinálok, a fiam elherdálja a vagyont, az unokám ismét partit
csinál: így megy ez a mi családunkban Zápolya óta. Bízza rám. Ha egyéb
bajom nem volna, a mindenségit!…
Elza. – Adok magának egy jó tanácsot. Ne vesztegesse rám ezt a
félesztendőt, hanem siessen vissza a Zelmához, mondja el neki ugyanezt,
a Zelmát ez a kilátás egyszerűen el fogja szédíteni. És aztán, kérem,
hívjanak meg egyszer magukhoz! Nem tagadom, hogy nagyon szeretnék,
legalább egyszer életemben, egy oligarchánál vacsorálni.
Miska. – Egy félesztendő mulva ennél az oligarchánál fog vacsorálni, de
reggelizni és ebédelni is, mindennap. A szerelem erős, mint a halál.
Akármilyen kemény a szíve, a kitartásom meg fogja hatni, átkozott kis
boszorkány!
Elza. – Kivánnám, hogy jó próféta legyen, bár nem remélem. Olyan
kellemes volna szerelmesnek lenni!… Még egyszer, utóljára!… Aztán meg a
szegény papát igazán boldoggá tenné, ha megszerezném neki ezt a kis
örömöt. Mondja, nem tragikus sors az övé? A barátnőjét férjhez adta, és
mikor ez a férj elhalálozott, férjhez adta másodszor is. A leányai
pedig, a milliomos, szép és jó leányok: először… másodszor… senki
többet… harmadszor!… hoppon maradnak! Hej, de fura is az élet, a
teremburáját!


XI. MARCEL, A NAGY FESTŐ.
– Várakozó-terem a nagy festőnél. Fejedelmi fényűzés; minden egyes
tárgyból csak úgy kiabál a művészet. A vendégek körül négy inas
forgolódik; a feketébe öltözött titkár úr, kinek ábrázata komoly, mint
egy operatőré, a feltűnést tapintattal kerülve jegyzi fel egy
pergamen-alakú japáni papirra a jelentkezők nevét s a pihenés perczeiben
logaritmus-tábla segítségével számítja ki, hogy a jelentkezők minő
rangsorban járulhatnak a nagy festő elé. A várakozó-termet
perzsaszőnyeggel borított óriás kapu és két, gobelinnel fedett ajtó
választja el a szentélytől. Déli félegy óra. A várakozó-terem
telidestele: orosz nagyherczegekkel, levantei herczegnőkkel, száműzött
királynékkal, bibornokokkal, herczegek, grófok, bárók és pénzfejedelmek
sokaságával. A száműzött királynék oly türelmesen várakoznak, mint az
özvegy méltóságos asszonyok a belügyminisztérium folyosóján, mikor
kegydíjért folyamodnak… Megjelennek: Soroksáry Miska gróf és
menyasszonya, Berzsenyi Elza bárókisasszony. A várakozók az ujonnan
érkezettekkel, rangviszonyaikhoz és az ismeretség mértékéhez képest,
hosszabb vagy rövidebb, észrevehető vagy észrevehetetlen pillantást
váltanak, a mely pillantások némelyike köszönésként kíván szerepelni. Az
ujonnan érkezettek elfoglalják a szomszédsággal legkevésbbé terhelt
helyeket. –
Miska (Elzához, halkan). – És mi most itt várakozni fogunk?
Elza (Miskához, még halkabban). – Csak addig, míg Bianca Capello ide
fuvarozza a szegény mamát. Azaz… persze, hogy persze!… Floridornak igaza
van, a papának is ide adtunk randevút s a mi még súlyosabb, uraságod
kiintrikálta, hogy a szegény angolna is itt szedjen fel bennünket!
Szóval, ezen a helyen kell összeverődni az egész mispotálynak.
Miska (mint fent). – Na, előre kiváncsi vagyok, hogy az én
csillagkeresztes tántim mit fog szólni ehhez a stílushoz.