A Berzsenyi-leányok tizenkét vőlegénye: Tollrajzok a mai Budapestről - 04

alkalmakkor úgy alkudoznék, mint egy czigány, mert árva fiú, de
önrendelkező, miért is teljesen rám bízta a házassági szerződést.
A báróné. – Nem kérdezted, Jacques, hogy a megyebeli és más családok
közül kikkel van rokonságban?
A báró. – Erről nem volt szó. De midőn a legszegényebb dzsentri is
rokona a főispánnak, neki, mint gazdag földesúrnak, annyi rokona van, a
mennyit akar.
Elza. – Azt se tudod bizonyosan, hogy nemes ember-e?
A báró. – Gyermekem, én mint szabadelvű ember az ilyen hiábavalóságokra
nem adok semmit. Én a dzsentrit a földtől származtatom, és nem az
ősöktől, a kik talán éhen haltak. A köznemes és az egyszerű ember
előttem mindegy, mert én az egyenlőség híve vagyok, és az én családom
most már így is, úgy is az arisztokracziához fog tartozni. Annyira nem
lehet elzárkozni a hazafias érdemek elől, hogy az én hazafiasan
megszerzett rangom az unokáimra ne legyen átvihető. Különben mért ne
volna dzsentri?
Elza. – Csak kérdem. A neve ugyan jól hangzik… szeretem, hogy nem hívják
Kinizsinek, Zrinyinek vagy Frangepánnak… de a mai világban már mindenki
gyanus, a ki él. (Egy pillanatra az egész társaság elkomorodik.) Végre
is mi csak kevés ideje ismerjük… a környéken még kevés az
összeköttetésünk…
A báró (aggodalmasan). – Mit akarsz ezzel mondani?
Blanka. – Nevetséges! A mióta mind a ketten megjártuk, te már mindenütt
csak kalandorokat látsz…
Elza. – Pardon, ne tessék félremagyarázni a szavaimat! Ki beszél itt
kalandorokról? Nekem feltünt, hogy ez a Józsa Gyuri igen művelt ember…
egy cseppet se typus… mondhatnám: vidéken nem igen látni efféle
alakokat; de ennyi az egész. És azt kérdeztem, hogy a
dzsentri-társaságból való-e? Ehhez ő nekem túlságosan ájropéer… azt
mondanám, hogy egy kissé latájner… de nem akarom Blankát megsérteni.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy Blankának nagy a szerencséje.
Százat lehetett volna tenni egy ellen, hogy nem kap magához méltó
férjet. És tessék, ez a Józsa Gyuri maga a tökéletesség, a kivel annyit
beszélhet irodalomról és művészetről, a mennyit akar. Fogadni mertem
volna, hogy Blanka olyanhoz megy feleségül, a ki őt sohase fogja
megérteni; mert a kik őt eddig megértették, azokon nem igen láttam
tisztességes kabátot. És lám, olyan férjet kap, a ki minden tekintetben
elfogadható, és a mellett fölöslegessé teszi Rejtvényit.
A báró. – Na, látod, miket beszélsz itt össze-vissza! Most jut eszembe,
hogy a telekkönyvbe be van írva a nemesi neve: jóléti Józsa György.
Elza. – Jóléti?
A báró. – Vagy más egyéb, nem tudom. De be van írva.
Elza. – Annál jobb; egy kő esik le a szívemről. Mert azt igazán nem
szerettem volna, ha kiderül, hogy tulajdonképpen ő se Arkádiában
született…
Blanka. – Micsoda gondolat!
Elza. – Hogy egészen őszinte legyek, nekem feltünt, hogy igen snájdig
ember. Sőt túlságosan snájdig. Mikor a tisztek átjöttek vadászni, minden
áron bele akart kötni a főhadnagyba.
A báró. – Fiatal ember, hát snájdig. Fiatal koromban én is snájdig
voltam. És ha volna egy huszárönkéntes fiam, a ki jól forgatja a kardot,
még most, öreg napjaimra is, meglehet, pofon vágtam volna az én
manageremet, a ki állítólag őrnagy legyen, vagy őrnagy lett volna, ha ki
nem lép a hadseregből.
Blanka (Elzához). – És mit következtetsz ebből?
Elza. – Semmit. Csak mondom. Nekem ő túlságosan snájdig, feltünően
reakczionárius, s mig egyrészt túlságosan ájropéer, másrészt, a
szavajárásában, túlságosan népies.
Blanka. – Nagyon sok hibát találsz benne, de szép, hogy figyelemre, és
ilyen túlságos figyelemre méltattad.
Elza. – Sohase féltékenykedjél. Nagyon derék fiú, de nem az én zsánerem.
A báróné. – Nem hagyok rosszat beszélni róla, mert nagyító üveggel se
lehet hibákat találni benne, és ez nagy szó egy anyától.
A báró. – Perfekt fiatal ember, és a lovakhoz úgy ért, hogy ez meg fog
lepni.
Blanka. – Nekem beszélhetsz róla akármit, én csak mosolyogni fogok.
Mindig ilyennek képzeltem, a kit szeressek, és ez nekem elég.
Elza. – Én csak egyet nem értek. Azt, hogy ez az örvendetes esemény
miért hangolt le benneteket? A boldog ara, mielőtt én egy kicsit
felvillanyoztam, egészen el volt szontyolodva.
A báróné. – Micsoda kifejezések!
Blanka. – És még ő beszél népiességről!
A báró. – Hogy ne képzelj be magadnak nem tudom mit, el kell mondanom
neked, hogy egyébről volt szó, és nem bánom, add elő a véleményedet. Az
eset a következő. Én egy szivart adtam a vőlegénynek, és mikor
meggyujtotta, szívélyesen megkináltam, hogy tegyen el még egyet a
zsebébe.
Blanka. – De, papa, egy urat nem lehet összetéveszteni a levélhordóval.
Ezt meg lehet tenni, nem bánom, a gyakornokoddal, a kinek nem igen telik
szivarra…
A báró. – Te ehhez nem értesz, mert ez egy hetven krajczáros szivar
volt. Azt hiszed, megbolondultam, hogy az én gyakornokomnak egy hetven
krajczáros szivart adjak?!
* * *
(Egy hónap mulva, ugyanott. A báróné, Elza és Blanka.)
Elza. – Nini, a papa már megjött!
A báróné. – Úgy látszik, nem találta otthon.
Blanka. – Ez igen boszantó volna.
A báróné. – Csak nem kell idegeskedni.
Blanka. – Neked könnyü. Ha idejön, mielőtt a papával találkozott,
kiüzensz, hogy gyöngélkedel, és pont. De én nem tehetem ezt, és mit
tudjak mondani neki?
A báró (a kastély felől jön). – Na, visszacsináltam a partit!
A báróné. – Igazán? Megtörtént?
Blanka. – Beszéltél vele?
A báró. – Beszéltem és minden rendben van.
Blanka. – Hála Istennek!
A báró. – Azt az egyet meg kell adni neki, hogy értelmes fiatal ember.
Belátta, hogy igazunk van, és nem csinált szczénát.
A báróné. – Még csak az kellett volna.
A báró. – No, én azt hittem, hogy szemrehányásokat fog tenni, és jobban
szerettem volna egy ügyvédre bízni a dolgot. De ti azt kivántátok, hogy
így legyen, és én igen kellemetlenül éreztem magamat.
Elza. – Azzal tartoztunk neki, hogy magad beszélj vele.
A báró. – Igen, de hogyan elkezdeni? Elég az hozzá, hogy mikor kezet
fogtunk és azt mondta, hogy: »De azért jó szomszédok maradunk?« – jobban
örültem, mint egyszer se azóta, hogy az én ősi kastélyomat
megvásároltam, az 1368-ban kelt adománylevéllel és a később Ferencz
császártól kapott kápolnával.
Blanka. – Hála istennek! Hála istennek!
Elza. – Ejnye, be örvendezel! Ez az a nagy szerelem?
Blanka. – Miféle nagy szerelem? Én azt sohase mondtam, hogy szeretem.
Kedves embernek találtam, elfogadható partinak, s mert szüleimnek az
volt a kivánsága… Ki gondolta volna akkor, hogy ez a házasság
lehetetlen? És most se mondom, hogy nem sajnálom szegényt, de örülök,
mert kellemetlenségektől tartottam… aztán meg nem szolgáltatott rá okot,
hogy megsértsük… kivált az ő érdekében örülök, hogy simán ment a dolog.
Bántott volna, ha ez őt boldogtalanná teszi…
A báróné. – Én nem sajnálom, mert nem kellett volna bennünket
félrevezetnie. Ha nem jut eszébe, hogy a dzsentrit adja, megtakaríthatta
volna nekünk ezt a kellemetlenséget.
A báró. – Sajátlag nem állította magáról, hogy ősi családból való, de
tekintve pökhendi viseletét, melylyel minden katonatisztbe belekötött,
ki gondolta volna, hogy nemesi előnevét csupán atyja szerezte?
A báróné. – Elza már akkor észrevette, hogy a ki ennyire krakéler, az
talán fitogtatni akar egy olyan származást, a melylyel nem bir, és én
emlékszem, hogy te is, Jacques, nem titkoltad el, hogy vajon egy ilyen
tacskó képes lesz-e boldogítni leányunkat? És én nem is értem, hogyan
tudtam legyőzni az ellenszenvemet, melyet szüffizáns modora keltett
bennem. Nem mondtam mindig, hogy a föllépése valami csodálatos?
Elza. – Blankának az tetszett benne, hogy szép ember…
Blanka. – No, szépnek nem mondhatni; jó arczú, ennyi az egész. Akkor is
mondtam, hogy az ilyen egészséges, kissé rusztikusan piros-pozsgás arcz
nekem nem zsánerem; határozottan emlékszem, hogy ezt a kifejezést
használtam.
Elza. – Vagy talán azzal keltette fel az érdeklődésedet, hogy folyvást
irodalomról és művészetről beszélt veled, mert az bizonyos, hogy ebben
túltesz magán a nagy Rejtvényin is.
Blanka. – Ez túlzás. Sok könyvet összeolvasott, jót-rosszat, de az
ízlése nem túlságosan finom. Az igazat megvallva, nekem nem imponált
annyira, mint neked. Téged talán mulattattak a népies kifejezései…
Elza. – No, valami nagyon elmés embernek nem találtam, mert minden
ötlete abból állott, hogy derüre-borura használta ezt a szót:
»ellenben«, de most is derék fiúnak tartom.
A báróné. – Az lehetséges, hogy derék fiú, de én nagyon úntam az ő
rabbinus-anekdotáit, s ilyen anekdotákat csak az szokott mondani, a ki
el akarja hitetni a világgal, hogy ő nem tudom milyen előkelő
származású.
A báró. – Nekem csak az nem tetszett, hogy a lóversenyekről igen badar
dolgokat állított.
Elza. – De az bizonyos, hogy rendes ember és egyébként elfogadható parti
lett volna.
A báró. – Ez előttem nem számít. Van valamije, de végre is nem gazdag
ember; még annyi vagyona sincs, a mennyi Blankának a hozománya. Senki se
kivánhatja tőlem, hogy én hamarjában meghaljak, de ha netalán a Blanka
örökségéről lenne szó, ehhez az ő birtokocskája nem is jöhet ugyanegy
napon. És szerettem, hogy nincsenek adósságai, de az már nem tetszett
nekem, hogy hetvenkrajczáros szivarokat szí.
Blanka. – Mégis, azt megvárhatta tőlünk, hogy a visszavonulásunk ne
történjék sértő formában. Kiméletesen adtad elő a dolgot? Találtál
szavakat, melyek ne bántsák az érzékenységét?
A báró. – Minden a legszerencsésebben folyt le. Elmondtam neki, hogy
tévedés volt a személyben, mert mi nem tudtuk, hogy az ő atyja még egy
olyan valláshoz tartozott, a mely nem a mienk. Erre ő azt felelte, hogy
ez igaz, de ő azt hitte, hogy ez a vallás nem egészen ismeretlen
előttünk s mint ilyen, tekintve, hogy már elévült, nem fog személye
iránt ellenszenvet kelteni. Megmagyaráztam neki, hogy az eb éppen itt
van eltemetve, mert ha én egy meggyökerezett herczeg, teszem fel, egy
Lichtenstein vagyok, akkor én megengedhetem magamnak azt a fényűzést,
hogy felülemelkedem a kicsinyes előitéleteken, de mint uj főnemesnek,
alkalmazkodnom kell bizonyos tekintetekhez, melyeket különben nem
helyeslek. Erről egy kissé csevegtünk, és ő, azt hiszem, megértette,
hogy ha én felküzdöttem magamat a legfelsőbb körökbe, ez nem azért
történt, hogy én ezen saját legfelsőbb köreim érzékenységét egy, a
társadalmi előhaladás szempontjából nem helyeselhető lépéssel megsérteni
kivánjam.
Blanka. – Kérdezősködött rólam?
A báró. – Igen, és őszintén elmondtam, hogy te is tévedtél a saját
személyedben, mert szívbeli érzelemnek vélelmezted azt, a mi
ellenkezőleg csak magas foku tisztelet és semmit se jelentő
nagyrabecsülés volt. Erre ő kijelentette, hogy ez már más, és hogy a te
elhatározásod előtt meg kell hajolnia.
Blanka. – Félek, hogy megbántottad.
A báró. – Dehogy! A legbarátságosabban értekeztünk, és mikor ő szivarral
kinált, fölkértem, engedje meg, hogy én kinálhassam meg őt, mint
idősebb. Semmiképpen se akarta elfogadni és azt mondta, hogy most ő
lenne a házigazda, de én erőszakkal a kabátjának a külső zsebébe dugtam,
hogy biztosítsam őt változatlan barátságomról.
Blanka. – De, papa, ez már mégis sok!
Elza. – Annyi bizonyos, hogy ezt nem kellett volna tenned.
A báró. – Miért? Mert visszament a parti? Megjegyzem, hogy a szivar csak
kilencz-krajczáros volt.


V. A KIS DISRAELI.
– Történik: Berzsenyi báró német-ujlaki kastélyában, a nagy vadászatok
idején. Színhely: a téli kert; óra: déjeuner után. Elza és a kis
Disraeli egy játékasztalka mellett ülnek és kaszinót játszanak. A kis
Disraeli elnevezés alatt Dr. Izsó Alfréd, ügyvéd és orsz. képviselő
értendő. Az elnevezést a következők magyarázzák: 1. Természettől göndör
és gyönyörűen ápolt hollófürtök, melyek a fiatal honatya vonzó
egyéniségének eddigelé legnagyobb érdekességét és legfőbb varázsát
alkotják. 2. Feltünően s kissé talán keresetten elegáns öltözködés, mely
Izsó drt utczai alakká és a fiatalabb bonvivantok irigysége tárgyává
teszi. 3. Egy sokat emlegetett parlamenti szűzbeszéd, melyet a legszebb
première-közönség nagy várakozással és feszült figyelemmel hallgatott,
melybe azonban Izsó dr. belesült. Ez a bukás zajosabb volt és többet ért
bármely sikernél. –
A kis Disraeli. – Atánszjont kérek… öt, hat, hét pikk, az egy… nyolcz
van a táblán… és a nagy kaszinó… ausz!
Elza. – Essen le a székről. (Szomorodott szívvel fizet tíz forintot.) No
még hat partit.
Disraeli (hidegen). – Arról szó se lehet.
Elza. – No hallja!…
Disraeli. – Hat partit mondtunk, igen, vagy nem?
Elza. – De, nézze, Alfrédkám…
Alfrédka. – Most már csevegjünk egy kissé.
Elza. – Köszönöm, de a maga csevegése nem ér nekem húsz forintot… Húsz
forintért megkaphatom Dumas Sándor összes műveit, és az elmésebb ember
volt, mint maga…
Alfrédka. – Már pedig én nem játszom tovább, száz és egy okból.
Elza. – Megmondjam a százegyedik okot? Azért nem játszik tovább, mert
nyer. Mindig akkor hagyja abba, a mikor nyer.
Alfrédka. – Nem mindig, csak többnyire. Mindenesetre szivesebben nyerek
húsz forintot, mint hogy elveszítsek negyvenet. Nem vagyok beteg, hogy
vizet hordjak a tengerbe és nap nap után galáns kártyaveszteségekkel
szaporítsam a Berzsenyi-vagyont…
Elza. – Na, hogy ennyire snasz fráter legyen!…
Alfrédka. – Inzultál? Akkor hát azért se. Százkettedik ok. És
százharmadszor: a ki sír, ha veszít, az ne játszszék. A morál is
megköveteli, hogy megbüntessem egy kicsit…
Elza. – Mondhatom, maga sokra fogja vinni. A ki képes vigyázatlan
hölgyekről leszedni a fülbevalókat…
Alfrédka. – Hja, a játékban nincs brúder. De, nem bánom, két utolsó
partira még hajlandó vagyok, egy föltétel alatt.
Elza. – A föltétel már el van fogadva.
Alfrédka. – Micsoda spiller maga!
Elza. – Bennem minden szenvedély megvan.
Alfrédka. – Mondom, hogy éppen összeillünk.
Elza. – Ahá, már kezdem sejteni a föltételt. Hajlandó két partira, ha
kötelezem magamat, hogy együtt kaszinózzuk át az egész életet. Nem, édes
Alfréd, ilyen drágán nem kell a két parti. Hanem azért keverjen: kicsi
oszt a nagynak.
Alfréd. – Bocsánat, előbb maga volt az első, és most csak folytatjuk…
Megjegyzem, hogy egyelőre beérem kevesebbel is.
Elza. – Például?
Alfréd. – Megigéri, hogy a két parti után komolyan fog felelni a
kérdéseimre. Az összesekre.
Elza. – Itt a kezem, nem disznóláb. (Játszanak; Elza az egyik partit
megnyeri, a másikat elveszíti.) Szóval, ott vagyok, a hol a mádi zsidó.
Alfréd. – Nem, mert most már egy obligó van a nyakán.
Elza. – Igen, ezt kizsarolta. No, hát essünk túl a kihallgatáson, mert
én nem vagyok olyan smuczián, mint maga, és levonom a konzekvencziákat.
Alfréd. – Kérek barátságos arczot és több komolyságot.
Elza. – Olyan komoly vagyok, mint a Végzet.
Alfréd. – Akkor hát… először is: gondolkodott az ajánlatomon?
Elza. – No, hallja, maga ezt ajánlatnak nevezi? Én ezt szemtelenségnek
nevezem.
Alfréd. – Ugyan miért?
Elza. – Mert az. Maga a multkor ilyenformán rohant meg: »Tisztelt
nagysád, én nem szeretem magát; tudom, hogy maga se szeret engem; tehát:
legyen a feleségem.«
Alfréd. – Engedelmet, kissé hamisan szinezi a dolgokat. Én őszinte
voltam és nem játszottam a szerelmest, de kijelentettem, hogy maga
átkozottul tetszik nekem, sőt sokkal inkább, mint a mennyire ezt egy
kisasszonynak elmondhatnám.
Elza. – A részletekre nem vagyok kiváncsi.
Alfréd. – Másodszor, ugyanakkor konstatáltam, hogy maga, a ki saját
nyilatkozata szerint soha senkit se fog szerelemmel szeretni, ha nem is
szeret, de eléggé szível engem.
Elza. – Ne legyen olyan nagyra vele. Mulatságos firmának találom magát,
ennyi az egész. De ha én mindenkihez férjhez mennék, a kit mulatságos
firmának találok, akkor jól néznék ki.
Alfréd. – Lárifári. Maga rém okos leány, és méltányolja azt, hogy én
értelmesebb állat vagyok, mint mindazok, a kik maga körül kastankodnak.
Elza. – Ha úgy volna is, az semmit se jelent. Én Chamberlain Józsefet
minden ismerősömnél értelmesebb állatnak tartom, azért még se mennék
hozzá feleségül.
Alfréd. – Mert Chamberlain öreg. De én fiatal vagyok. És nemcsak egy
x-beliebig csinos és tiszta fiatal ember, hanem egy fiatal Chamberlain!
Elza. – Ez nem egészen bizonyos. Bizonyos csak az, hogy a
legelbizakodottabb, legbeképzeltebb és legszüffizánsabb ember, a
Lipótvárostól Kamcsatkáig, a mivel, azt hiszem, nem mondtam keveset. És
hogy tárgyilagos maradjak, hozzá teszem, hogy én a szüffizáns embereket
utálom, maga iránt azonban bizonyos megfoghatatlan elnézéssel
viseltetem.
Alfréd. – Lássa, ez az, a mi nekem egy egész életre elég. És miután egy
kissé distingváltunk, most már szeretném tudni, hogy miért mondja az én
ajánlatomat szemtelennek?
Elza. – Száz és egy okból. Szemtelenség, mindenekelőtt, hogy maga
mukkanni is mer. Azért, hogy én soha senkit se fogok szeretni, vagyok
olyan leány, a ki megkövetelhetem, hogy engem igenis szeressenek, vadul,
őrületesen, szenvedélylyel… vagy kecsesen, ábrándosan, gyöngéden… majd
választani fogok a kétféle zsáner közül.
Alfréd. – Ohó! Annak, a ki maga sem tud szeretni, nincs joga szerelmet
követelni. Arról nem is beszélek, hogy mennyire be volna csapva az, a ki
vadul, őrületesen stb. szeret, a viszonzás reménye nélkül, ez nem az én
dolgom. Csak arról beszélek, hogy magának, a ki se kecsesen, se
ábrándosan, se sehogyan nem tudna szeretni senkit, jönne bár az illető
mindjárt a Grál mondakörből: nincs joga szerelmet követelni. De nincs is
értelme, hogy ezt követelje. Ha az ember az intelligencziának bizonyos
fokát meghaladta, tisztában van vele, hogy a szerelem humbug; persze nem
a természeti szerelmet értem, hanem a többi firlefánczot. Az átlagember
fölötti ember már csak jogos önzésénél fogva se képes a naivnak a
szerelmére, de egyébként sokkal inkább el van foglalva önmagával,
egyéniségének érvényesítésével, hogysem ráérjen az ilyen ostobaságokra
is. Hagyjuk a szerelmet a butácska leányoknak, és a lassú, de
bizonytalan gondolkozású, jellemes, de híg eszű fiatalembereknek. Ugyan
mit érne maga a legtökéletesebb amorózóval, a ki vad, őrületes
szenvedélyével, mondjuk például: féltékenységével, zaklatottá,
kiállhatatlanná tenné az egész életét, vagy kecses és ábrándos szerelme
fönségében folyvást olyan oktalanul viselkednék, hogy magának egész
élete csupa szégyenkezésből állana?! Higyje el, ehhez a kabalához nincs
mért ragaszkodni. De nem is követelheti meg. A mit maga sem adhat meg
senkinek, ne várja meg mástól, főképpen egy értelmes állattól… Egyikünk
se naiv lelkületű, kvittek vagyunk, és ha konstatálom, hogy e
tekintetben is összeillünk, nem tudom, hogy mivel követtem el
szemtelenséget?
Elza. – A vakoknak nem fognak előadást tartani a szinekről és magának se
fogom magyarázgatni, hogy a szerelem kérdésében nem gilt se a filozófia,
se a jogi tudományok, mert ez egészen más blattra tartozik… szóval, ha
ketten nem teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. És mért ne találkozhatnék
valahol egy Grál-lovag, a kinek nemcsak a szíve van helyén, hanem az
esze is?! Erről, Alfrédka, én csak úgy egykönnyen nem fogok letenni, és
kikérem magamnak, hogy valaki azt tételezze fel rólam, mintha nekem
valamiről le kellene mondanom, hogy valamibe bele kellene nyugodnom,
csak azért, mert egy huszárban megutáltam az egész férfinemet és
kiábrándultam a szerelemből. Ez nem zárja ki azt, hogy engem érdemes
szeretni, egészen az őrültségig; mert olyan vagyok, a milyen. Magának
ellenben, édes barátom, egyszerűen spongya van a szíve helyén. Ezt a
spongyát nem lehet sokra becsülni, és azért nem illik felajánlani,
legalább olyan valakinek nem, a minő én vagyok. Nem vagyunk kvittek és
nem illünk össze semmi tekintetben.
Alfréd. – Tegyük fel, hogy csakugyan spongya van a szívem helyén, a mit
tagadok. Ez az inkább sajnálni, mint megvetni való állapot nem zárja ki
azt, hogy valaki értékéhez képest megbecsülhesse, minden teljes jóval
körülvehesse és boldoggá tehesse a feleségét. És meglehet, magának
minden jogigénye megvan ahhoz, hogy viharos vagy csöndes, tetszés
szerinti és bő választékban kapható szerelmeket ébresszen, de ez ismét
nem zárja ki azt, hogy saját elhatározásából raison-házasságot kössön,
belátván, hogy a raison-házasságok kevésbbé veszedelmesek és rendesen
jobban szoktak sikerülni, mint a szerelmi házasságok. Szóval, még most
se látom a szemtelenséget.
Elza. – Maga persze nyugodtan elvenne engem, azzal a tudattal, hogy egy
huszárt hordok a szívemben eltemetve.
Alfréd. – Természetesen. Csak maradjon az ott, a hol van. Engem egy
eltemetett huszár nem zseniroz.
Elza. – Lássa, ez a megalkuvás is szemtelenség. Annak, a ki bennünket
szeret, meg lehet bocsátani egy eltemetett emléket, de annak, a ki
nyiltan megmondja, hogy nem szeret, a ki csak szövetséges, de szivében
idegen… nem, barátom, ez az alkalmazkodás nem erkölcsös, nem
természetes, és nem is magyarázható meg másképpen, csak a legalantasabb,
a minden megalázkodásra kész önzéssel.
Alfréd. – Csak kislányok gondolkoznak így. Vannak igen erkölcsös és igen
gyöngéd érzésü férfiak, a kik az eltemetett realitást is megbocsátják.
Azok például, a kik özvegyeket vesznek feleségül.
Elza. – De azokat valamelyes érzés vezeti. Vagy az irántok tanusított
vonzalom, vagy a tulajdon érzésük, a legtöbbször mind a kettő. Magát
pedig bevallottan nem vezeti egyéb, csak az a tudat, hogy az én kezem
milliókat jelent.
Alfréd. – Nemcsak az: az is. És ne tegye magát, mintha nem ismerné a
világot. Ugyan hol talál maga olyan Grál-lovagot, a ki suttyomban vagy
nyiltan, titkolt vagy nem titkolt megelégedéssel, szóval egyáltalán ne
vegye tudomásul, hogy magának, mondjuk mellesleg, igen csinos hozománya
is van?! Én nyíltan, becsületesen megmondom, hogy rám nézve ez a
körülmény igen fontos fejezet. Megvallom azt is, hogy ha magának nem
volna ilyen szép várandósága, akkor előre le kellene mondanom a kezéről.
Akkor is sajnálnám, hogy nem vehetem el magát feleségül, de lehetetlen
volna az összeköttetésünk; egyszerűen lehetetlen. Én ezt megmondom
nyíltan, a többiek csak gondolják; köztem és az egész világ közt
mindössze ez a különbség. És nem tudom, hogy ez a nyíltság mért volna
sértő. Az, hogy én csak olyan leányt vehetek feleségül, a kinek nagy
hozománya van, szépen megfér azzal, a mi magára nézve csak hízelgő
lehet: hogy én a millióinál is többre becsülöm és egész teljességében
értékelem a maga egyéniségét.
Elza. – Nos hát, itt van egy ujabb szemtelenség. Ha én a millióknál is
többet érek, mert jó és okos vagyok, hogy jön maga én hozzám? Már az is
iszonyú arroganczia, hogy rám meri vetni a szemét.
Alfréd. – Pardon, a maga számára én elsőrangú epuzőr vagyok. Egyike a
képzelhető legfényesebb partiknak.
Elza. – Maga? A fiatal stréber? Az ügyek nélküli ügyvéd? A fülig adós
honatya? Az úgynevezett »kis Disraeli«?
Alfréd. – Igen, én, a fiatal stréber, az úgynevezett kis Disraeli, a
kinek azonban olyan jövője van, hogy ez a gúnyos elnevezés lassankint el
fogja veszíteni kicsinylő tartalmát, és rajta marad komolyan, más
formában, például így: »A magyar Disraeli.«
Elza. – Ejha, de biztos a dolgáról!
Alfréd. – Az én jövőm nem olyan bizonytalan, és a maga helyzete nem oly
fényes, mint a milyennek látja. Mérlegeljünk.
Elza. – Mérlegeljünk.
Alfréd. – Nézzük előbb a maga kilátásait. Világos, hogy magának férjhez
kell menni, ugy-e? Mert a nő számára az egyedüllét nem élet. Nos, hát ez
nem könnyű dolog; hiába vannak milliói, vagy éppen azért. Ha egy kicsit
körülnéz a világban, látni fogja, hogy a milliomos leányok éppen olyan
nehezen mennek férjhez, mint a legszegényebb leányok; vagy mondjuk
pontosabban: a férjhezmenetel dolgában ugyanazokkal a nehézségekkel
találkoznak, a melyekkel a többiek. Miért? Mert sokkal több az igényük,
és sokkal kevesebb a választásuk, mint a többieknek. Azokat a malőröket,
a melyeket a maga körében élő leányok jól ismernek, a melyeket a
barátnői kárán maga is megfigyelhetett, nem a véletlen idézi elő. A
milliomos leányokra nézve is áll az örök törvény, mely a leányokat
általában sujtja s a mely így szól: »Azokhoz, a kik elvennének, nem
akarok feleségül menni; az, a kihez hozzá mennék, nem akar elvenni.« Egy
neme ez a szelekczió törvényének… És igényeiknek sokasága, finomsága
náluk épp úgy megnehezíti e kérdés megoldását, mint a hogy megnehezítik
a többiek férjhezmenetelét a materiális akadályok. Vegyük ehhez, hogy
nekik is csak kevés a választásuk, mert a világon minden relativ. Sőt
szám szerint is kevesebb a választásuk, a társadalmi viszonyok
bonyolultságánál fogva. Nézze csak a mágnás-leányokat. Ötven jó partira
tíz-tizenkét egyenrangú epuzőr esik. Csak a leggazdagabbaknak van rá
esélyök, hogy olyan házasságot köthetnek, a mely mindenben kedvük
szerint való; a többieknek bele kell nyugodniok, hogy a papa rangjánál
jóval alacsonyabb rangú valakihez kell férjhez menniök, ha nem akarnak
koldusgrófot, öreget vagy hülyét választani. A maga világában, legyünk
őszinték, még kevesebb az epuzőr. A történelmi nevek viselői közül alig
egy-ketten pályáznak s a többiek között vajmi csekély azoknak a száma, a
kiket maguk minden tekintetben elfogadhatónak ítélnek. Maga a
leggazdagabbak közé tartozik, tehát vannak sanszai. De a milyen kompozit
és kiválóan válogatós lény, könnyen megtörténhetik, hogy bele talál
választani – egyszer már közel volt hozzá – és olyan megoldással
elégszik meg, a mely kevesebbet ér, mint a velem való szövetség. Sőt
megtörténhetik, hogy addig válogat, míg végre hoppon marad, a mit nem
úgy értek, hogy egyáltalán nem tud férjhez menni, hanem… az évek multán…
kénytelen lesz leszállítani az igényeit, és elkeseredve, hajótörötten,
mélyen a viszonyain alul fog férjhez menni valakihez, a kit ma észre se
venne, a ki semmiféle tekintetben nem lesz elfogadható férj, és a ki
bizonyára rettenetesen meg fogja keserülni, hogy maga oly sokáig
válogatott és elmulasztotta azt a pillanatot, a mikor még szerencsésen
választott volna.
Elza. – Na, hát ez szomorú. Lássuk most már a maga rózsás jövőjét.
Alfréd. – Ó, itt a perspektiva olyan grandiózus, a minő embernek csak
adatott. Természetesen, a parancsoló föltétel az, hogy jó partit kell
csinálnom. A vagyon hátvéde nélkül nem mehetek semmire; meg kell
szabadulnom az adósságaimtól, függetlenné kell lennem, szegényen nem
lehet hatalomra jutni. De ez nem olyan nagy dolog. A pénz kínálja magát,
mint a nő. Persze, úgy jutni a vagyonhoz, hogy egyszersmind egy Madame
Récamier-t is nyerjek a nagy lutrin: ez az álombeli szerencse. De a
vagyon maga nélkül is megvan: csak el kell érte mennem, az
anyakönyvvezetőhöz. És kit lát maga, a ki konkurrálhasson velem a
hatalomért? Ennek az országnak én vagyok a providencziális embere.
Elza. – És mindezt arra építi, hogy egyszer egy beszédét kinevették?
Alfréd. – Akkor elhibáztam a dolgot, mert elmés voltam és tüntetni
akartam az egyéniségemmel. Pedig a szűzbeszédnek unalmasnak kell lennie,
mert a Tisztelt Ház csak akkor engedi meg valakinek, hogy kiváló
egyéniség és nagy szónok legyen, ha magának vindikálhatja az érdemet,
hogy ezt a kiváló egyéniséget és nagy szónokot ő fedezte fel. De
tanultam. A zsenialitást e cziklus tartamára felfüggesztem. Gyakran
beszélek, jeléül, hogy nem riasztottak meg, de csak röviden szólok.
Mindig nagyon nyugodt vagyok; a törekvésem az, hogy kétségbeejtően
unalmas legyek; igen szárazan vitatkozom, és nem bánom, ha az érveim
tökéletlenek, mert ha pontosan megmondom, hogy mit gondolok, azt
képzelik, hogy elmésségeket akarok mondani. Ellenben mindig elképped a
Ház, annyi részletismeretet tálalok fel. Majd számokat, majd dátumokat,
majd kimutatásokat idézek: és nemsokára a Tisztelt Ház sóvárogni fog az
elmésségeim után, mert tudja, hogy szellemes legény és kiváló szónok
vagyok. Nemsokára már buzdítani fognak, hogy rukkoljak elő a szónoki
képességeimmel; a legközelebbi beszédemet áhitatosan fogják hallgatni és
ennek a sikere után én leszek a Ház primadonnája.
Elza. – Nagyszerű! Ennyi mindennel kínál, cserébe azért a rongyos
hozományért!
Alfréd. – Soha se csúfolódjék! Mit magának a pénz?! A mit én ezért