A bazini zsidók: Regény - 09

– Mózesnek, – felelte habozva Dániel.
Gregorovius mester a biróság pozsonyi tagjaihoz fordult és megkérdezte,
hogy van-e Pozsonyban egy Mózes nevü zsidó. A pozsonyi polgárok
erősitették, hogy van.
– Ime! – szólt Gregorovius mester diadalmasan. A vért azonban hiába
keresnők már Pozsonyban. Szétosztották azt már a rabbinusok az egész
zsidóságban.
Dánielt ezzel elbocsájtották.
Délután Sámuel vallatására került a sor. Az öreg Sámuel imádkozva
vergődött egy ideig a kinpadon, azután bevallott mindent. Utána
Ábrahámot hivatta a biróság. Az Ábrahám éjszakai lázongó kétségbeesése
ekkorra elmult. Fanyar és dühös jókedvvel lépett a biróság elé és minden
kérdésre mérges derültséggel felelt. Gregorovius mester felszólitotta,
vallja be, hogy része volt a kegyetlen gyilkosságban.
– Bevallom, – mondta Ábrahám a széles fogait mutogatva. Magam ittam ki
az egész vért.
– Ne hazudj. Ez nem igaz.
– Igaz ez. Minden szombaton gyerekvért ittam, attól lettem ilyen erős.
Gregorovius mester intette és szidta, Ábrahám azonban hajthatatlan
maradt, dühös mosolygással mondta, hogy gyerekcombokat szokott ebédelni
és vigyorogva jelentette ki, hogy egyszer megevett egy pozsonyi
tanácsurat. A városbiró elrendelte, hogy vigyék le a vallató szobába, a
darabontoknak azonban hosszú küzdelmet kellett vivniok vele, amig
megtudták kötözni. Amikor lent volt a vallatószobában és a selmecbányai
hóhér munkához látott, Gregorovius mester felszólitotta, hogy tegyen
komoly és bünbánó vallomást.
– Mindent bevallok! – kiáltotta erre Ábrahám. – Bevallom, hogy ott volt
a magiszter is. – Ő tanitott ki rá, hogyan öljük meg a gyereket. Ő
segitett a megölésében.
– Segitett nektek a sátán, – mondta Gregorovius mester felindultan.
– Az is ott volt, – kiáltotta Ábrahám. Két szarva volt, lópatája volt,
karonfogva jött Gregorovius mesterrel.
– Hallgass istentelen zsidó! – kiáltotta Gregorovius mester. – Csavard
Vaszili!
– A magiszter tette az első vágást, – orditotta Ábrahám. A magiszter
itta az első kortyot! A magiszter lett részeg a vértől! A magiszter
táncolt egy boszorkánnyal.
A biróság tagjai meghökkenve hallgatták Ábrahámot, Gregorovius mester
pedig megparancsolta, hogy tömjék be a száját. Ábrahám Gregorovius
mester felé forgatta a szemét és hörgő hangokat küldött még feléje
egyideig. Azután elhallgatott, és végül megadta magát és összezúzottan
vallott úgy, ahogyan kivánták tőle.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ábrahám visszavánszorgott a börtönbe. Tul volt mindenen: keserű
jókedven, dühös csúfolódáson és fájdalmas megadáson. Egyetlen vágya
volt: pihenni. De amikor a pántos ajtó felnyilt előtte és eléberohant a
felesége és a lánya, akkor, mint a hirtelen vihar, ugy támadt fel benne
egy örjöngő kétségbeesés. A tizenkétéves Ráchel egyetlen gyerekük volt;
nyolc évi házasság után született, és Ábrahám Isten kegyelmes
ajándékaként mámoros odaadásba vesző lélekkel imádta. Ő maga mindent
könnyen vett volna, és megpróbáltatásba és halálba néhány kesernyés
tréfával belenyugodott volna, de a lányának a féltése ugy rázta a
lelkét, mint a hidegrázás. Az elmult éjjel is a lányára gondolt, amikor
véresre verte az öklét a fal kőkockáin, és csak amikor a kinpad kinjai
elhatalmasodtak rajta, akkor feledkezett meg róla és mindenről, mert nem
maradt más gondolata, csak az, hogy elviselhetetlen gyötrelmeinek legyen
már végük. Most megrohanta a lelkifurdalás. Ráborult a lányára és
jajgatva és orditva vádolta magát hitványsággal, gyengeséggel,
gyávasággal; nyomorultak nyomorultjának jajveszékelte magát, akinek
hiába adott az Isten három embernyi erőt, de nincs benne egy gyereknyi
lélek se, mert nem tudott állhatatosan tűrni egy kis fájdalmat, hanem
hazug vallomással szennyezte be magát, hogy megszabaduljon a kinoktól és
a hazug vallomásával veszedelembe döntött másokat.
– Téged Ráchel; szememnek fénye; lelkemnek lelke; akiért le kellett
volna darabokban huzatni a bőrt magamról. A szememet vágnám ki érted. És
meg tudtam feledkezni rólad. Tapossatok rám. Köpjetek ki előttem.
Ráchel! Ráchel! Úristen, Úristen, mit tettem! Mit vétettem én ellened,
hogy ezt kellett tennem? Ráchel, Ráchel!
A tizenkét éves Ráchel zokogva vigasztalta. Köréjük gyültek a többi
asszonyok és a többi gyerekek is. A zokogás átharapózott rájuk is és
keserves jajveszékeléssé kezdett lenni. Sámuel és Mihály ekkor
megszólaltak. Az asszonyokra és a gyerekekre ráparancsoltak, hogy
hallgassanak és vigasztalni kezdték Ábrahámot. Azt mondták neki, hogy ne
gyötörje magát szemrehányásokkal. A kinzást mások se tudták elviselni,
de azért nem bűnösek. A test gyenge és erőtlen. Minden az Ur
kiszámithatatlan akaratából történik, és bele kell nyugodni az ő
végzésébe. Eleázár felült és néma figyelemmel hallgatta őket. Amióta
börtönbe kerültek, a szavát alig lehetett hallani. Merev
mozdulatlanságban ült, mintha a teste már megszünt volna élni és minden
élete tüzzel égő lelkébe menekült volna; néha sötét és vergődő imákba
sülyedt. Most felállott. Egy ideig szótlanul hallgatta, amint Sámuel és
Mihály vigasztalta Ábrahámot. De az egész teste reszketett és egyszerre
kürtharsogásu hangon megszólalt:
– Nem a test gyenge és nem a test erőtlen. Nem a testetek gyengeségével
követitek el a bűnt, hanem a lelketek erőtlenségével, bágyadtságával és
hitványságával. Mi a test? Semmi. Pornak pora és hamunak hamuja. Mi a
lélek? Minden. Benne van a világ, ha akarjátok, befogja a végtelenséget
és az örökkévalóságot, ha tudjátok. De nem tudjátok, mert nincs meg
bennetek, soha nem volt meg bennetek az akarat és a lángolás. Miért nem
jött el még a megváltó király? Mert csak akkor jön el, ha a lelketek
nagy hatalmával kényszeriteni fogjátok arra, hogy jőjjön. Mert a
mindenség minden titkának a kulcsa benne van a lelketekben, de ti nem
tudjátok megfogni a kulcsot és kinyitni a zárat. Korhadt fából van a
lelketek, ahelyett, hogy láng volna. Piszkos, szürke jégből van a
lelketek, ahelyett, hogy égne. Forditsátok el a szemeteket végre
emberektől és dolgoktól, az egész külső világtól, amely olyan, mint a
tűnő árnyék a falon. Vonuljatok be a lelketekbe. Gyujtsátok fel a
lelketeket, hogy az egész lélek olyanná legyen, mint egyetlen fehér
lángolás. A lángoló lélek: minden. A lángoló lélek: ur a föld felett és
mestere mindennek, ami a földön tul van. A lángoló lélek: kényszeriteni
tudja a mindenséget és a mindenség urát. Hetvenhét gyémántkapu zárja el
az eget, de a lángoló léleknek egyetlen sóhajtása ugy üt át rajtuk
süvitve, mint a nyil a falevélen. Világok reszketnek meg a mennyek
urának szemöldökétől, de a lángoló lélek kézenfogja és engedelmességre
kényszeriti őt, mint apa a gyermekét.
– Elég, – kiáltotta Sámuel. – Elég!
– Hallgass! – mondta Mihály. – Egy szót se többet.
Az asszonyokkal és gyerekekkel együtt ők is szótlanul hallgatták eddig
Eleázárt, de most bosszúsan közeledtek feléje.
– Gyujtsátok fel a lelketeket, – kiáltotta Eleázár, – és röpitsétek át a
vágyát a bezárt gyémántkapukon, és kényszeritsétek őt, aki
kényszeritésre vár, hogy elküldje hozzátok a szabaditó királyt…
– Elég, – mondta ujra Sámuel.
Mihály karonfogta Eleázárt és megrázta; és ugy hajolt feléje, mintha rá
akarna támadni.
– Hallgass, – mondta neki, vagy befogom a káromlással teli szádat.
– Menj, vonulj el, hallgass, – szólt Sámuel. Nyomoruságok nyomoruságába
sülyedtünk, de nem sülyedünk olyan mélyre, hogy meghallgassuk, amint
esztelen káromlásokkal sértegeted az Istent.
– Nem értitek a nagy titkot, – lihegte Eleázár, – a mindenség arra vár,
hogy a lelketek felgyulladjon és fehéren égő akarata megmozditsa a
megmozdithatatlant.
– Menj, bolond, – szólt Sámuel, – ha nem akarod, hogy elhallgattassunk.
A többiekhez fordult.
– Ez a bolond, – mondta, – azt hiszi, – hogy lenyelte a mindenséget
minden titkával. De mi tudjuk, hogy a titkok Istennél vannak. Hogy bele
kell nyugodnunk az ő akaratába. És hogy nem szabad tűrnünk még itt sem,
hogy egy elvakult az ő szent nevét káromolja.
– Ti vagytok a bolondok, – kiáltotta Eleázár. – Hiszen kényszeritésre
vár, és ti bolondok nem kényszerititek.
A férfiak egy része erre hevesen rátámadt Eleázárra, hogy hallgasson.
Eleázár lázas dühvel felelgetett nekik. Végre megfogták, elvonszolták és
ellökdösték egy sarokba és ott lehajitották a földre. Eleázár haragosan
viaskodott velük, lázasan szidta őket oktalanoknak, gyáváknak és
bolondoknak, aztán a földre roskadtan elhallgatott és sötét és vergődő
imákba merült.
Az órák csendesen haladtak előre. A börtön kimerült nyugalmába ekkor egy
zugva morajló hang hallatszott be. A városháza előtt a meleg májusi
estében összeverődött nehány ember és beszélgetni kezdett a városi
darabontokkal. Kérdezősködtek a zsidókról, néhányan vaskos tréfákat
eregettek utnak és a többiek harsányan nevettek a tréfákon. Aztán egyre
több ember gyült össze a meleg éjszakában, senki sem tudta, hogy
voltaképen miért jött, és a tömeg kezdett felizgulni a saját hangjától.
A város eleinte nem sokat törődött volt a zsidók elfogatásával, az
egészet inkább a grófok szórakozásának tekintették és azt várták, hogy a
zsidókat legfeljebb megkinozzák egy kicsit, megsarcolják egy kicsit,
kikergetik a városból, aztán egy-két hónap mulva ujra visszafogadják
őket. Abban, hogy a zsidók csakugyan bűnösek, eleinte kevesen hittek. A
város kicsi volt; a lakosai között sokan voltak a földmivelők, akikben
nem parázslott állandóan és mindig felrobbanásra készen a céheknek a
zsidók ellen való gyűlölete. Az a néhány ember azonban, aki gyűlölte a
zsidókat, vagy aki rögtön elhitte róluk, hogy gyilkoltak, az első
perctől fogva hangosan kiabált. Akik nem gyűlölték őket, vagy nem
tartották őket bűnöseknek, vagy hallgattak, vagy néhány langyos szóval
jelezték csak a meggyőződésüket. A kiabálók igy egyre hangosabbak lettek
és egyre több ember csatlakozott hozzájuk. Hozzájuk csatlakozott a
zsidók szomszédainak egy része; és amikor elterjedt a hire annak, hogy a
grófok szét fogják osztani a zsidók vagyonát, ha a zsidókat elitéli a
biróság, a kiabálók száma ujra megszaporodott. A bazini plébános beteg
volt és ágyban feküdt. Neuperger János a vállát vonogatta és azt mondta,
rá kell bizni a biróságra, hogy igazságos itéletet hozzon. Lindwurm
Tóbiás egyik korcsmából a másikba vándorolt, nekibőszülten ivott és
elkeseredetten és sirva kiabálta, hogy a zsidók csak arra valók, hogy
válságokba vigyék az igaz ember lelkét. Amikor elterjedt a hire annak,
hogy a makacsul tagadó zsidók végre kezdenek vallani, a kétkedőket
mindenütt teljesen lekiabálták; lassanként egészen elhallgatott az a
vélemény, hogy a zsidók ártatlanok is lehetnek, a kiabálók pedig már azt
is ellentmondás nélkül kiabálhatták, hogy a zsidókat akkor is el kell
égetni, ha ebben az egy gyilkosságban nem volnának bűnösek; minthogy
azonban még ebben a gyilkosságban is bűnösek, annál inkább el kell őket
égetni.
Abban a tömegben, amely a városháza előtt összegyült, egy-két ember
hamarosan szintén kiabálni kezdett hogy máglyára a zsidókkal. A tömeg,
amely a saját céltalan morajlásától amugy is ideges volt, nemsokára
felgyulladt ettől a kiabálástól. Nyugodt emberek, akik egyszerűen
kiváncsiságból jöttek oda a városháza elé: megnézni, mi végre gyültek
ott össze a többiek, váratlanul tomboló kiabálásba törtek ki. A tömegnek
egyre jobban tetszett a saját hangja; egyszerre mindenki megértette,
miért álldogált eddig itt a városháza előtt, és egyre dagadozóbb és
egyre haragosabb üvöltésben áradt a városháza boltozatos kapuja elé az a
követelés, hogy a zsidókat máglyára kell vinni. A darabontok ijedten
üzentek fel a városbiróért. A városbiró lejött és hangosan kihirdette,
hogy a zsidók nem fogják elkerülni méltó büntetésüket, a biróságnak
azonban jog és törvény szerint itéletet kell mondania róluk, és mielőtt
a biróság itéletet mondana, ő inkább a saját testével védi meg a
zsidókat, semhogy eltűrje, hogy bárki egy ujjal hozzájuk nyuljon. Azután
becsukatta a városháza kapuját. A tömeg kint álldogált még egy ideig,
időről időre felmorajlott még, egy párszor megdöngették a nagy kaput,
azután szétoszlottak.
A zsidók elfogódottan figyeltek a börtönben a tömeg zugására, és amikor
a zugás egyre erősebb lett, zörögni kezdtek a pántos ajtón. Hosszu és
nyugtalan zörgetés után végre kinyilt az ajtó, és a porkoláb derülten és
biztatóan mosolygott rájuk.
– Összegyültek az emberek, – mondta megnyugtatóan, – és azt követelik,
hogy benneteket vigyenek máglyára. De nem kell félni; – a városbiró épen
most hirdette ki, hogy törvényes itélet nélkül a hajatok szálát sem
engedi meggörbiteni.
A zsidók kesernyésen hallgattak, a porkoláb pedig közölte velük, hogy
megint talált egy embert, aki most már bizonyosan elvinne egy levelet
Bécsbe, ha jól megfizetnék. A zsidók csüggedten irtak egy uj levelet, a
levelet átadták a porkolábnak, a porkoláb elvonult és széttépte a
levelet. Kint hallatszott még néhány kiáltás, aztán csend lett.
József, aki csendesen beszélgetett Zakariással életről és halálról,
ekkor egy óvatos kérdéssel fordult öreg társához. Azt kérdezte tőle,
hogy ő, aki azt tartja, hogy Izráelnek le kellene ráznia magáról vélt
küldetésének rettenetes terhét végre, hogy tehát ő egy hosszu életen át
miért maradt meg mégis a zsidóságban, ahelyett, hogy könnyebbé és
nyugalmasabbá tette volna az életét az egyszerű és bölcs eltávozással.
Zakariás, aki szelid és derült kedvben volt, szótlanul nézett Józsefre,
aztán szeliden és derülten felelte:
– Nem tudom, fiam. – Gondolkoztam már róla. Hidd el, nem tudom.
– Én azt hiszem, – mondta József, _az_ tartja meg a zsidóságot.
Felfelé intett, a pince ablakai felé, amelyeken át még néhány utolsó
kiáltás távoli zaja hallatszott be.
– Micsoda? – kérdezte Zakariás.
– Mikor Izráelnek egy kicsit jól megy a dolga, – mondta József, – akkor
elfeledkezik a multjáról és nem gondol a jővőre. Le akarja rakni
küldetésének irtózatos terhét. Különös törvényszerűsége, azt hiszem,
Izráel életének, hogy a szerencsétlenségek többnyire akkor szakadnak rá,
amikor legkevésbbé várja. Amikor teljes biztosságban érzi magát. A
biztosságban és nyugalomban Izráel már-már szétesik, mint egy oldott
kéve, már-már kényelmesen és nyugalmasan szétbomlik, már-már feladta a
külön létét. Akkor jön a szerencsétlenség, és összekovácsolja, és vassá
veri, és tüzben acéllá edzi.
– A tűzben, – mondta Zakariás nyugodtan, – mi porrá fogunk égni.
– De a többiek, Sámuelnek és Simonnak a fiai, akik innen távol vannak
valahol idegen országokban, és a barátaink és rokonaink és minden zsidó
közelben és távolban össze fogja szoritani a fogát és uj lélekkel telik
el és az egész lelke egy megujitott fogadalom lesz és egy holtig való
vágyódás, és azok a zsidók, akik már-már nem találták értelmét annak,
hogy zsidók, egyszerre ujra megtalálják a létüknek az értelmét, és
Izráel megy tovább a maga végzetes utján.
– Azért, hogy valahol ujra egy máglyára találjon? – És érdemes… nem
nekem, akinek ugyis lejárt az időm, hanem nektek… érdemes nektek
fiatalon meghalnotok azért, hogy a többieket megtartsátok egy olyan
uton, amely a máglyákhoz visz?
– Az életnek, – mondta József habozva, – önmagában nincsen értéke.
– Semmi másnak nincs értéke, csak az életnek, – szólt hevesen Zakariás.
József megrázta a fejét.
– Az életnek, – ismételte, – önmagában nincs értéke. És a halál nem
lehet más, mint kapu, amelyen átlépünk, bár be van hunyva a szemünk és
nem látjuk, mi van túl a kapun. Ha elvégeztük azt, ami ránk bizatott,
nyugodtan léphetünk át rajta.
– Ami ránk bizatott! – Hát hol maradnak a terveid? Hát nem érzed, mi
mindent hagysz itt elvégezetlenűl? Hol van a nagy munkád? Mikor éltél?
– Ha Izráelt elnézés és barátság venné körül, jóság és szeretet, –
mondta József elgondolkozva, – akkor Izráel nemsokára bágyadt örömmel
olvadna fel a népek tengerében. Megmarad azért, mert se elnézést, se
barátságot, se jóságot, se szeretetet nem talál sehol. Nem lehet azonban
kételkedni benne, hogy a világban egy előre megszabott nagy harmónia
uralkodik és hogy minden, ami történik, egy irdatlan, egy beláthatatlan,
egy felfoghatatlan nagy terv szerint történik. Az igazságosság, a jóság
és a szeretet követelését és parancsát Izráel prófétái hirdették ki a
világnak. És Izráelnek addig kell felvérzett lábbal vándorolnia,
botorkálnia és szenvednie, addig kell kihivnia ujra meg ujra,
konoksággal is, lázongásal is, könnyelműséggel is, hittel is és
hitetlenséggel is az embereket és a nemzeteket, amig az igazságtalanság
és a gyülölet egészen el nem fogy és az igazságosság, jóság és szeretet
be nem tölti az egész világot. Akkor beleomolhat Izráel a feléje tárt
karokba. Akkor felolvadhat Izráel a szeretet lelkével eltelt népek
között. Addig nem. Ez az Izráel küldetése. És ha ezt tudja az ember,
akkor a mi halálunkat még földi értelemben sem tekintheti oktalannak és
céltalannak, mert akkor a mi halálunk is égő áldozat lesz az emberi nem
haladásáért és tökéletesedéséért.
Zakariás megmarkolta József karját.
– De ember! – mondta felindultan, – de boldogtalan! – hát csakugyan
hiszel abban, hogy az emberi nem haladhat és tökéletesedhetik? A
máglyára fognak vinni, ember. Nem érted, hogy amikor egy ilyen halál
előtt vagy, valósággal bűnös ez a te konok optimizmusod! Hogy merheted
vallani és mondani, amikor tudnod kell és érezned kell, hogy nemsokára,
ha ott állasz a máglyán és a fiatal életedet mindjárt porrá égetik, el
kell majd átkoznod azt a percet, amelyben Isten ilyennek teremtette az
embert. Hogy hihetsz benne? Hiszel benne? Hiszel benne?
József elgondolkozott és lassan igent akart bólintani. Zakariás azonban
félbeszakitotta és sokáig és hevesen bizonyitotta neki, hogy a hite
végzetes, káros és bűnös hit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az éjszaka kimerült nyugalma elmult. Kint bőséges májusi sugárzással és
tündökléssel jött fel a nap és a börtönbe bejutó sugarai úgy
ébresztették fel a zsidókat, mint a korbácsütés. A nap halad előre a
maga ragyogó utján, itt pedig kilenc órakor ujra kezdődik a vallatás. A
zsidók szorongva várakoztak. Kilenc órakor végre kinyilt a pántos ajtó,
és a porkoláb Mihályt hivta a biróság elé. A felesége és a lányai sirva
könyörögtek neki, ne kinoztassa magát, most már ugyis mindegy minden,
most már ugyis meg kell halniok mindnyájuknak, vallja hát rögtön
mindazt, amit kivánnak tőle. Mihály megigérte, hogy nem kinoztatja magát
és vallani fog. Mikor azonban a biróság előtt állott, nem tudta azt
vallani, amit kivántak tőle, hanem kétségbeesett erőfeszitéssel és
remegő, elszánt komolysággal próbálta ujra meggyőzni a biróságot, hogy ő
a többiekkel együtt ártatlan. Levitték a vallató szobába. Mihály maga
sem reménykedett benne, hogy a kinzó vallatást kibirja, de egy bánatos
kötelességérzés azt parancsolta neki, hogy kinoztatnia kell magát, amig
birja. Sokáig viaskodotta rettenetes szenvedéssel, végre azonban aléltan
megadta magát és vallott. Utána Eleázár került sorra. Eleázár extatikus
imákat mormolt. Többször elájult a selmecbányai hóhér keze között és
végre, félig önkivületben, megerősitette mindazt, a mit kivántak tőle.
Délután Ruben került sorra. A csepüszakállu kis embert a városbiró
megintette, tegyen töredelmes vallomást, tudhatja és láthatja, hogy a
tagadás nem használ semmit. Ruben az egész testében remegett és a
felszólitásra beismerés helyett éles, halk, reszkető hangon rettentő
inzultusokkal felelt. Levitték a vallató szobába, és a városbiró haragra
gyulladtan mondta a selmecbányai hóhérnek, hogy alaposan törje meg ennek
a sátántól bujtogatott, vakmerő zsidónak a szemtelenségét és
szentségkáromló kedvét. A selmecbányai hóhér munkához látott, a biróság
tagjainak egy része ott várta a vallató szobában a munka eredményét, a
munka azonban nem akart eredményt hozni. Ruben gyenge és vézna teste
néha ugy látszott, darabokra szakad a selmecbányai hóhér kezei és
szerszámai között, de Ruben nem kérte, hogy szabaditsák ki és nem
mondta, hogy vallani akar. Néha nyögve elhallgatott, egyébként azonban
állandóan beszélt mintegy a dölyf fájdalmas megszállottságában. Tajtékzó
szidalmakkal halmozta el a biróság tagjait, Edom bélpoklos fiainak,
szukák nyüves kölykeinek, mocskos és alávaló bálványimádóknak szidta
őket. Mintha a lázas kevélység görcsei rázták volna, ugy szakadozott le
az ajkáról megvető szidalom szidalom után: a biróság ellen, a babonáik
ellen, a hitük ellen és minden ellen, amit szentnek tartottak. A biróság
tagjai között voltak olyanok, akik befogták a fülüket, a többiek sértett
bosszusággal ösztökélték további erőfeszitésekre a selmecbányai hóhért.
A selmecbányai hóhér minden hozzáértését összeszedte, de Ruben kintól
fuldokolva, félig önkivületben tovább hörögte határtalan megvetésének
rekedt szidalmait. Egyszer-kétszer úgy látszott, hogy elájul; de csak
rövid aléltság volt, amely után hamar magához tért, hogy a száját ujra
egy lihegő inzultusra nyissa ki. Vele telt el az egész délután;
alkonyattájban végre elájult. Ekkor fellocsolták, visszaküldték a
börtönbe és Gregorovius mester azt mondta, hogy nem fontos, ha a
vallomása el is marad, hiszen a többiek világosan és félreérthetetlenül
megvallották, hogy ő is részt vett a gyilkosságban és a vér élvezésében.
A biróság tagjai igy megnyugodva hazamentek. Este ujra összeverődött
néhány ember a városháza előtt és a lármájukra hamarosan megint nagy
tömeg gyült össze. A darabontok be akarták csukni a városháza kapuit, de
a tömeg ekkor nekik feszült, elsodorta őket és betódult a városháza
udvarára. Itt legtöbben nem tudták, mit csináljanak, de néhányan
odarohantak a börtönpince ablakaihoz és lekiabáltak a pincébe, hogy
máglyára a zsidókkal, akár vallanak, akár nem. Erre mindenki oda akart
menni az alacsonyan levő vasrácsos nyilásokhoz, veszedelmes tolongás
támadt, és néhány asszony és gyerek jajgatni kezdett. A városi
darabontok lassan kiszoritották a tömeget a városháza udvarából, közben
azonban a gyerekek köveket hoztak és a köveket kezdték a vasrácson át a
pincébe bedobálni. Néhányan a felnőttek közül is küvették ezt a példát,
és egy ideig a kövek csattogva zuhogtak a vasrácsra és a vasrácson át a
pincébe. A darabontok végre mindenkit kiszoritottak az udvarból.
A zsidók riadtan hallgatták a börtönben a hirtelen feldagadó lármát,
azután a kiáltásokat, amelyek a rácson át lesziszegtek hozzájuk, azután
ijedten huzódtak el a hulló kövek elől. A kövek egy-két asszonyt és
egy-két gyereket is értek; az asszonyok és a gyerekek hangos sirásra
fakadtak, és a sirás akkor sem hallgatott el, amikor a kövek hullása
megszünt és amikor kint csend lett. A börtön homályában és szennyében, a
haláltól beárnyékoltan kinokat szenvedve, vagy kinorditásokat hallgatva
is a börtönbe zárt zsidók eddig meg tudtak maradni valami könnyező
tompaságban, valami imádkozó és kábúlt nyugalomban, és ez a tompaság és
nyugalom rá tudta parancsolni magát a néha-néha felsiró asszonyokra és
gyerekre is. Most a néma börtönbe beleorditott a külső világ. Mindaz,
ami a börtönön kivül volt, az egész ellenséges élet, a láthatatlan nagy
szörnyeteg benyujtotta most rettenetes talpát a vasrácsokon és karmolt a
karmaival. Amit hirül adott: az nem volt uj iszonyat, de a hiradás
hangos orditás volt, amelytől dideregni kezdett a lélek. Az asszonyok és
a gyerekek sirtak; a férfiak eleinte elhallgattattak egyet-egyet; de az
egyik zokogás mindig ujra felgyujtotta a másikat; a zokogások
sikoltozásokká váltak, és a kétségbeesés tébolya, mint egy forró
forgószél söpört végig az egész homályos és piszkos börtönön. Az ajkak
érthetetlen szavakat dadogtak; akik összetartoztak, nem ismerték meg
egymást; senki sem értette, mit akar a másik és senkisem hallgatott
másra, csak a saját örjöngésének a szavára; voltak, akik megtépték a
ruhájukat; voltak, akik levetették magukat a földre és a földön
fetrengtek; voltak, akik a pántos ajtót ütötték, amig véres lett a kezük
a saját ütéseiktől; és voltak, akik céltalan átkokat és türelmetlen
könyörgéseket küldtek fel a rácsos ablakon át a messzeségben valahol
kékesen fénylő holdas éjszakába. A börtön tehetetlen tombolása, amelyet
a kint tomboló harag gyujtott fel, igy hánykolódott fájdalmasan és
sokáig, amig végre néhányan kimerülten elhallgattak, mások hideg
józanságra eszméltek és ismét elcsendesitettek olyanokat, akik még
örjöngve viaskodtak saját kétségbeesésükkel, mig végre a téboly
forgószele egészen elült és mindenki pihegve pihent. A csendben és a
homályban ekkor halkan megszólalt az egyik férfi, és bánat, gyöngédség
és szeretet volt a hangjában; aztán megszólalt egy másik, és reménységes
és vigasztaló dolgokat mondott az Ur akaratáról és arról, hogy nem
csalatkozhatik az, aki benne bizik; aztán mások szólaltak meg és
mindnyájan biztató és üditő dolgokat mondtak, és a homályos és szennyes
pince lassan megtelt a bizalomnak és az áhitatnak az illatos
derengésével. Ekkor Dávid felkelt abból a zugból, ahová ismét leroskadt
volt és fájó tagokkal lassan közeledett a többiek felé. Az első csoport
előtt megállott, lassan letérdelt, hogy közel legyen hozzájuk,
meghajtotta a fejét és könnytől ázott, halk hangon mondta:
– Kérlek, bocsássatok meg énnekem.
A többiek megrendülten hallgattak, és az öreg Sámuel csendesen felelte:
– Nincs minekünk mit megbocsátani neked, Dávid. Nem miattad kell nekünk
elpusztulnunk. El kell pusztulnunk azért, mert zsidók vagyunk.
– Kérlek mégis: bocsássatok meg nekem.
Sámuel erre sirva megölelte, és azt mondta, hogy megbocsát neki. Dávid
felállott, a kinzástól még egyre sajgó tagokkal továbbment, és minden
egyes kis csoporthoz letérdelt és nem nyugodott addig, amig mindenki meg
nem bocsátott neki.
Másnap, csütörtökön reggel, elsőnek József került sorra. Némi szorongást
érzett, amikor a biróság elé lépett, de szelid érdeklődéssel nézte végig
ezeket a különös, ezeket a számára érthetetlen birákat, és amikor
Gregorovius mester felszólitotta, hogy hamis tudományával hivalkodó
gőgjét adja fel és tegyen vallomást, szótlanúl megrázta a fejét.
Levitték a vallató szobába. Miért nem vallok, – kérdezte ekkor magától,
– holott a többieknek megigértem, hogy nem kinoztatom magam? A magam
életét semmikép sem menthetem meg. Csak azért tehát, mert a többiek is
megkinoztatták magukat? Csak azért, mert egy különös kötelességérzés azt
mondja, hogy idegen, soha nem látott, más országokban élő zsidóknak
tartozom azzal, hogy egy ellenük is irányuló, baromi ostobaságú váddal
szembeszálljak egészen addig, amig a kinok össze nem zuzzák bennem az
emberméltóságot? Amikor már a selmecbányai hóhér keze között volt, akkor
értette meg hirtelen, hogy miért kinoztatja meg magát. Az a gondolat,
hogy épeszű és józan emberek egy másik embert igy kinozhatnak, olyan
idegen volt számára, olyan távoli, olyan megfoghatatlan, hogy az
elméjében és a lelkében ez a gondolat eddig nem tudott helyet találni.
Látta Dávidot összetörött és megtépett testtel visszatántorogni a
börtönbe; látta a többieket; és soha egy percre nem tudta azt érezni,
hogy ez a vallatás van, hogy ez a kinzás valóság. És most, amikor a
gyötrelem első nyilalásai hasitottak végig a testén, még most is szelid,
barna szemét kerekre feszitve kellett körülnéznie, hogy megértse, hogy
ez a szoba, ezek az emberek, ez az egész kegyetlen találékonyságu
berendezkedés realitás. A kinjai fokozódtak. Ekkor megrendült
kiváncsisággal hallgatózott ugyszólván önmagába és azt kérdezte magától,
meddig lehet ezt birni. Nagy meglepetésére sokkal tovább birta, mint
gondolta volna. A selmecbányai hóhér buzgón dolgozott. József végül
csendesen mondta, hogy szüntessék be a kinzást, vallani fog. Azután
szeliden vallott mindent, amit kivántak tőle.
Utána Zakariást hozták a biróság elé és leültették egy székre, mert
állni nem tudott. Zakariás nem akart vallani, és amikor a városbiró a
kinpaddal fenyegette meg, felsőbbségesen, csendesen elmosolyodott. Csak
vigyék már; a kinpaddal ezek az ostobák pár perc alatt meg fogják ölni,
de vallomást ki nem csikarnak belőle. A városbiró el akarta rendelni,
hogy Zakariást vigyék le a vallató szobába. Ekkor azonban megszólalt
Gregorovius mester.
– A ravasz öreg zsidó, – mondotta, – abban reménykedik, hogy ő meg fog
halni a vallatás alatt. Nem szabad azonban megengedni, hogy a ravaszság