A bazini zsidók: Regény - 04

között, amig Ábrahám fel nem szólt neki, hogy jön valaki. Ekkor leugrott
és lihegve fordult a másik pincenyilás felé. A pántos ajtó kinyílott, és
a porkoláb jött be rajta. Mögötte három legény nagy kosarakat hozott. A
porkoláb jókedvüen mosolygott, hatalmas, vörös orra alatt.
– Ebédidő van, – mondta derüsen. Ne mondjátok, hogy rosszul éltek
nálunk. Hanem evvel gazdálkodjatok, mert holnap délig elégnek kell
lennie.
A három legény letette a kosarakat. Mihály a porkolábhoz lépett. A
porkoláb azonban intett a három legénynek, hogy menjenek ki, és maga is
kiment utánuk. A pántos ajtó bezárult. A zsidók megnézték, hogy mi van a
kosarakban. Kenyér volt bennük és szalonna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A délután lassan és tompán vonszolta magát előre. A gyerekek éhesek
voltak és sírtak. Az öreg Zakariás óvatosan megpenditette azt a
gondolatot, nem-e volna helyes legalább a kenyérből adni nekik, de a
férfiak nagy része haragos felháborodással fogadta ezt a gondolatot
márcsak azért is, mert a kenyerek a szalonnán feküdtek. Mihály
néhányadmagával sokáig dörömbölt a pántos ajtón, de a dörömbölésre nem
jött felelet. Kint végre alkonyodni kezdett és a pince elsötétedett. A
bazini zsidók elhelyezkedtek a két boltiv alatt. Az asszonyoknak és a
gyerekeknek jutott némi szalma; a gyerekek gyorsan álomba sirták magukat
az anyjuk ölében. A férfiak komor töprengésbe merülten ültek közöttük a
földön, meggörnyedt háttal és lehajló fejjel. Egyre sötétebb lett, de a
férfiak sokáig ültek még mozdulatlanul, mint a némán borongó gyászolók.
A fáradtság végre rájuk sulyosodott, és a fekete árnyékok a sötétségben
egyenként végignyultak a földön.
Judit elment aludni az anyja mellé; a helyét Zakariásnál József foglalta
el. Mikor a többiek elaludtak, ők ketten suttogva beszélgettek még. A
beszélgetésben aztán egyre nagyobb szünetek álltak be. Egy hosszu szünet
után József nagyon halkan, nagyon óvatosan, a sőtétségbe belefeszülő
figyelemmel megkérdezte Zakariástól, miért hagyta ott délelőtt a
tanácskozást. Fáradt volt; igen; de nyilván más oka is volt rá: mi?
Zakariás előbb hallgatott, a sötétségben József felé fordult, mintha
belenézhetne a szemébe, aztán igen halkan felelte:
– Céltalannak éreztem a tanácskozást.
– Miért? – kérdezte József.
Zakariás ismét várt. Azután reszkető, öreg kézzel kinyúlt József felé,
tapogatva megkereste a fejét, lassan és gyöngéden magához vonta és
belesuttogta a fülébe:
– Mert itt hiába minden. Mert mi itt mindnyájan meghalunk.
József mozdulatlan maradt úgy, amint lehajolt Zakariáshoz. A fülében
érezte még egy ideig az öreg ember lassu, nehéz lélekzetvételét,
Zakariás aztán visszahanyatlott a szalmára, József pedig meggörnyedt
testtel, borzongva bámult bele a sötétségbe.
– Gondoltam erre én is, – mondta azután halkan és tördelten. De
lehetséges az, hogy akadjon biróság, amely tökéletesen ártatlan
embereket elitél? Egy olyan bűncselekményért, amelyet álmukban sem
követtek el?
Zakariás gyors mozdulattal felkönyökölt. A szalma zizegni kezdett a
sötétségben hirtelen mozdulatától és a szájából lihegve hullottak József
fülébe a forró szavak.
– _Mindnyájan be fogjuk vallani, hogy elkövettük_, – suttogta
fuldokolva.
József megrázkódott. Hajlott helyzetéből felült. Zakariás
visszahanyatlott a földre; és József gyors mozdulattal feléje kapott,
mintha számon akarná kérni tőle, amit mondott. Megfékezte magát, hogy a
szavai ne legyenek majd sértőek az öreg emberre, de nem szólhatott még,
amikor Zakariás kinyújtotta a két karját, mind a két karjával magához
ölelte és fiatal arcát ráhuzta ráncos, fehér szakállas öreg arcára,
amely nedves volt a könnyektől.
– Fiam, – sugta sírva a József fülébe, – fiam, fiam, te nem tudod, mi a
kínvallatás. Hogy az apját megölte az ember az anyjával együtt, azt is
bevallja. Nincs olyan erős lélek, amely a húsnak azt a kínját kibírja.
Én magamat nem bánom, én meghalok már, ha csak rákötnek a kinpadra, – de
benneteket hogy sajnállak, hogy sajnállak! Ennyi fiatal szép élet, –
milyen kár, – milyen kár, – milyen kár.
Lassan eleresztette Józsefet és halkan sírt tovább a sötétségben. József
dermedten hallgatózott az öreg ember sirására, aztán maga elé meredt a
pince súlyos, nagy feketeségébe. A Zakariás halk sirása lassan
elhallgatott; akkor elmúlt a József borzongása is. Ez az öreg ember, aki
itt fekszik mellette, ez az aggastyán, aki olyan nagyon szereti az
életet, talán nem is él már. Ha él, vagy ha meghalt már: élet vagy
halál: igazán olyan nagy különbség, amelyért érdemes az embernek a
lelkét gyötörnie? József csendesen elgondolkozott még egy ideig, azután
lefeküdt aludni. Belehanyatlom a sötétségbe, – mondta magában, –
sötétségbe, alvásba, halálba. Nemsokára csendesen aludt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Dávid macskatalpon járt kelt az alvók között. Eszter merev testtel
feküdt a földön és álmában is vigyázva, mozdulatlanul tartotta a karjai
között a fiát. Dávid nem birta volt ki tovább a fáradt forgolódást a
földön; felugrott és lángoló vérrel és zakatoló aggyal jártkelt az alvók
között. Kint feljött a hold és bőséges fényéből beverődött valami a
pincébe is. Dávid most már könnyebben ki tudta kerülni az alvókat, és
járása siető és űzött bolyongássá lett. Nincs innen út kifelé? Nem lehet
áttörni ezen a pántos ajtón? Nem lehet nyílást bontani ennek a sulyos
falnak a durva kövei közé? Nincs út innen kifelé? Lihegő makacssággal
vizsgálgatta végig újra az ajtót, a falakat, a befalazott ajtót és
reménytelen konoksággal bámult fel újra meg újra az ablakok vas
rácskosaraira. Néha megállott, szédülve behunyta a szemét, és a
képzelete egyszerre rohanó, lobogó képeket bontogatott ki előtte.
Gergely megérkezett Győrbe, – átadta a levelet a püspöknek, – a püspök,
ime, haragra lobban, – parancsokat ad ki, – az egész püspöki bandérium
ott üget már a pozsonyi úton, – a lovak lába itt csattog már a bazini
utcákon, körülveszik a városházát, – a püspök felemeli gyűrüs, erős
kezét, nyílik a pántos ajtó és… Kinyitotta a szemét és az ajtó felé
nézett. Szédülve nyúlt a homlokához és folytatta gyötrődő bolyongását az
alvók között. Mi volt ez? Ez nem az alvók ólmos álmának a hangja. Valaki
suttog itt… felűlről… a másik pincenyilásban az ablakból. Két ugrással
bent volt a másik pincenyilásban. Most világosan hallotta. „Gazdám,
gazdám!“ Ez a suttogó hang a Gergelyé. „Igen, – rögtön, Gergely!“ –
suttogta vissza elszoruló szivvel. Felkeltette Ábrahámot. Ábrahám
dörmögve állott fel és jókedvüen panaszolta, hogy álmában épen szombati
ebédhez volt leülőben, és ki tudja, ha ujra elalszik, sikerül-e neki
épen szombati ebédet álmodnia megint. Dávid felkapaszkodott a vállára,
megfogta a vasrácsot, a rácshoz szorította az arcát. A rács előtt a
földön feküdt Gergely. Az arcuk majdnem összeért, csak a vasrács
választotta el.
– Mi az Gergely? – kérdezte Dávid el-elakadó szívdobogással.
– Baj van, gazdám. Én rögtön indultam Győrbe, de a város minden
kijáratát a gróf huszárjai őrízték már. Elvették tőlem a levelet,
elvették a lovat, halállal fenyegettek, ha ki merek mozdulni a városból.
Most nem tudom mit csináljak.
Dávid úgy markolta a vasrácsot, hogy megint fájt a keze tőle, és a
cselekvés vágyának olyan görcse rohanta meg, hogy minden tagja
reszketett. De a feje egy másodperc mulva ismét hideg lett, és a
gondolatai pontosan kapcsolódtak egymásba.
– Félsz tőlük Gergely? – kérdezte nyugodtan.
– Nem félek én. De nem tudok olvasni, nem tudom, mi volt a levélbe írva.
– Szerezz egy másik lovat. Ha nem tudnál: indulj el gyalog. Menj a
püspök úrhoz, mondd el neki azt, ami itt történt. Mondd el neki, hogy én
a börtönből az irgalmas Isten szerelmére kérem, jöjjön ide ő maga és
tegyen ő maga itt igazságot. Megértettél?
– Meg.
– Menj, lovon vagy gyalog, a kertek alatt ki a trencséni útra, onnan
vágj át Szered felé és valamelyik kompon kelj át a Dunán. – Menj. –
Várj. Mit beszélnek a városban az emberek? Hiszik, hogy mi öltük meg a
Meylinger gyereket?
– Nem igen hiszi senki. Mostanáig hallgattam a városi darabontok
beszélgetését, nem tudtam eddig tőlük bejutni, csak most aludtak el, –
azok is nevetnek rajta. Azt mondják, Ferenc grófnak pénzre van szüksége.
– Ki ölte meg? Nem hallottad?
– Azt nem hallottam. De a Karasz Péter Gyuri fia alkonyatban látta még a
vár felé vivő uton. A gyerek sírt, mert – azt mondta – egy öreg
boszorkány elcsalt tőle két ezüst huszast, és a pénz nélkül nem mert
hazamenni.
Dávid töprengve nézett a Gergely arcába. Most itt van még meleg
közelségben hozzá ez a hüséges arc, ez a becsületes két szem: – most
kell neki megmondani mindent, most kell kérni tőle mindent, ami
megmentést hozhat.
– Gazdám, – szólt ekkor Gergely, – én elhoztam magammal Lindwurm
Tóbiást, a Mihály gazda legényét is…
A Dávid ajkán halk felkiáltásban tört ki a felbuggyanó örömujjongás. Ez,
– ezt akarta kérni, – még valakit, akire számitani lehet, – még valakit,
aki segíthet. Az ujjait kidugta a rácson, hogy megsímogassa a Gergely
arcát.
– Köszönöm Gergely fiam, – mondta. Sohase, sohase fogom neked
elfelejteni, – Hol van Tóbiás?
Gergely intett és halkan füttyentett egyet, és a fal mellett, az
árnyékban odacsúszott az ablak mellé Tóbiás.
– Tóbiás, – mondta neki Dávid halkan, – te derék ember vagy! – Hiszed te
azt, hogy a gyilkosságot mi követtük el?
– Dehogy hiszem, – felelte Tóbiás halk, dörmögő, mély hangon. Hiszem
azt, hogy Tamás gróf dühöngő farkas, aki minden igaz evangélikus
keresztényt is máglyára akarna hurcolni. Én pedig az vagyok. Luther
Márton hűséges követője. Én olvastam már a bibliát, ahogy Luther Márton
leforditotta és…
Dávid félbeszakította.
– Köszönöm Tóbiás. Derék ember vagy. Ide figyelj: én itt, Gergely legyen
a tanu rá, megesküszöm, hogy ha te az igazságos Isten nevében segitesz
nekünk, hogy ebből a szorongattatásból kiszabaduljunk, én teneked itt,
vagy ahol akarod, vásárolok egy műhelyt és adok neked azonkivül ötven
magyar forintot.
– Köszönöm. De nem azért teszem.
– Tudom. De tudod: jó tettért jót várj.
– Igen. Mit csináljak?
– Két dolgot. Az egyik: keress még egy-két embert – talán a Mihály gazda
legényei közül, vagy a Simon gazda legényei közül, aki hajlandó nekünk
az igazság nevében, vagy jó pénzért segíteni. Mondd meg nekik, próbálják
kikutatni, ki ölte meg a Meylinger gyereket és mondd meg nekik, hogy
éjszakánként, ugy mint ti most, jöjjenek el ide, elmondani, amit tudnak,
és meghallgatni, amit mi kérünk. A legelső az legyen, hogy két erős
ráspolyt hozzanak nekem. Minden jó tettért és minden jó szolgálatért
arannyal fizetek. Ez az egyik. A másik: ha ezzel megvagy, ha van már
egy-két embered itt, akiben megbizhatol, rögtön indulj útnak és eredj el
Bécsbe. Keresd fel az ottani zsidók előljáróját. Mondd el neki azt, ami
itt történt, és mondd meg neki, hogy a bazini zsidók a börtönből
kiáltanak hozzá, hogy az irgalmas Isten nevében segitsen rajtuk.
Megértetted Tóbiás?
– Meg.
– Bizhatom benned?
– Ha pápista volnék azt felelném, hogy…
Gergely félbeszakitotta:
– Jó lesz most innen iszkolni, – mondta halkan. Kint lódobogást
hallottam; és most beszélgetést. Istennek ajánlom, gazdám.
– Isten áldjon meg. Ne feledkezzetek meg rólunk.
A két legény eltűnt a fal árnyékában. Dávid fájó szemmel meredt utánuk.
Azután leereszkedett a sötét pincébe. Azután egy pillantást vetett fel a
holdos, szabad éjszakába.
A zsidók közül néhányan felébredtek volt és didergő csoportban fogták
körül a fáradt Ábrahámot. Dávid a lázas kérdésekre válaszul elmondta
nekik, amit a két legénytől hallott és elmondta nekik, hogy milyen
megbizásokat adott Tóbiásnak. Arról, hogy Gergelyt a győri püspökhöz
küldte, most is hallgatott. Ez az ő titka. Ez az ő titka kell, hogy
maradjon addig, amig a püspök lovas katonáinak a patkói itt nem
csattognak a városháza körűl és a pántos, nagy ajtó fel nem nyilik a
püspök gyűrűs kezének az intésére. A kapkodva felsusogó beszélgetésben
nem vett részt. Felkereste a merev testtel alvó Esztert és lefeküdt
melléje. Az éjszaka meghidegedett. Dávid vacogó foggal hánykolódott
sokáig a fagyos földön, míg végre elaludt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tamás gróf délelőtt visszament a várba, felköltötte a bátyját és
elmondta neki, mi történt. Ferenc gróf, aki előbb álmosan káromkodott,
mert felköltötték, most felült az ágyban, ránézett Tamás grófra és
harsányan nevetni kezdett.
– Ez nagyon jó, – mondta hahotázva. Ez jó munka volt. Azt is sejtem,
hogy ki csinálta. Mester a maga szakmájában.
– Ki csinálta? Sejted? – szólt Tamás gróf komoran. A zsidók csinálták.
Ferenc gróf már ugy nevetett, hogy a könnyeit törölgette.
– Persze, hogy a zsidók, – mondta nevetve. A városháza pincéjébe dugtad
őket? Dávid barátom, azt hiszem, nem sajnálna most tőlem ötszáz aranyat.
De ilyen olcsón most nem szabadul meg.
– Semmilyen áron nem szabadul meg, – mondta megvető haraggal Tamás gróf.
Én az én keresztény testvérem vérét nem adom el pénzen.
Ferenc gróf nevetett és kikiáltott, hogy jöjjön be hozzá Psziche és
Asztarte. A két nő bejött. Tamás gróf megfordult és kiment. Felkereste
Gregorovius mestert és hosszasan tanácskozott vele. Gregorovius mester
azután levelet írt Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város
tanácsához a gróf nevében. A levél előadta, milyen kegyetlen és
borzasztó gyilkosság történt itt Bazinban és felszólította a tanácsot –
Pozsony város, Nagyszombat város és Modor város tanácsát – küldje ki
sietve a tanács két tagját ide Bazinba hogy a két becsületes és
megvesztegethetetlen küldött itt szemügyre vegye és megvizsgálja, ami
történt. Róla majdan tanuságot tegyen, ha kell; és a bűnösökről való
itélkezésben bölcseségével és igazságszeretetével támogassa azokat, akik
itt itéletet fognak mondani. A három levelet lepecsételték, és pár perc
múlva a grófnak egy-egy huszárja nyargalt velük Pozsony, Nagyszombat és
Modor felé.
Déltájban elhozták Tamás grófnak a Dávid levelét, amelyet Gergelytől
vettek el a huszárjai. Tamás gróf felindultan olvasta el a levelet,
azután bevitte a bátyjához.
– Itt van a bizonyitéka, – mondta, – a zsidók bűnösségének. Ha
ártatlanok volnának, nem keresnének máris külső segitséget. Bűnösek!
– Persze, hogy bűnösek, – felelte Ferenc gróf, – ők találták ki ezt az
ökröknek való vallást, amelybe mint egy járomba, Európa minden nemzete
belehajtotta a fejét. Ezért nagyon csekély bünhődés, ha mindannyiukat
máglyára rakják. Ami engem illet, én Pszichével és Asztarteval nemsokára
elköltözködöm Törökországba, mohamedán leszek és megpróbálom a görög
istenek szellemében reformálni a mohamedanizmust. _Azt_ érdemes
reformálni; _ennek_ a reformálásához csak egy hájfejü barát foghat
hozzá. _Ez_ a Luther Márton büne, fiam, nem az, amit te felrósz neki.
Tamás gróf hiába próbálta félbeszakítani. Mértéktelenül ivott és közben
égő blaszfémiákat harsogott minden ellen, ami tiszteletreméltó és szent.
Tamás gróf hiába próbálta elmondani neki, hogyan akar a zsidók felett
ítélkezni és milyen rendelkezéseket tett eddig, Ferenc gróf minden
szavába ujabb káromlásokkal vágott bele. Erre otthagyta és átment
Gregorovius mesterhez. A magisztert felhevült munkában találta.
Gregorovius mester sovány tagjaiban hevékeny élet lüktetett. Most olyan
alkalom nyilt meg számára, amikor felragyoghat páratlan kiterjedésű
tudása. Egy csomó vastag könyvet szedett ki a könyvtárból és felhevült
szorgalommal készitett jegyzeteket. A Dávid levelét nagy örömmel
fogadta. Azután Tamás gróffal együtt lement a városházára, hogy
megtudja, mit derített ki a vizsgálat eddig a zsidók bünösségének
tisztázására. A városházáról pedig elindult a városba, hogy maga vegyen
szemügyre mindent, ami szükséges és ő maga derítsen ki mindent, amit
lehet. Tamás gróf elment megnézni a huszárjait és megerősíteni az
őrségeket.
Estére Ferenc gróf teljesen belemerült a borba és a boros tombolásba. A
zene szólt. Ferenc gróf levetkőztette a két nőt és azt ígérte nekik,
hogy zsidó pénzen tetőtől talpig aranybrokátba fogja őket öltöztetni; a
két nőnek azután táncolnia kellett és szent cselekedeteket kellett
parodizálnia. Mikor Tamás gróf otthagyta a késő éjszakáig felhevülten
dolgozó Gregoroviust és bement a bátyjához, a két nő épen azon
könyörgött Ferencnek, hogy legyen szabad már felöltözködniök. Ferenc
gróf ránézett fivérének elkomorodó arcára és nevetni kezdett.
– Jó, – mondta, – öltözködjetek fel. Ne vigyétek Tamást a kisértésbe.
Tamás leült az asztal végére és szótlanul nézett a bátyjára. Ferenc
kötekedve nézett rá vissza és egyszerre elfintorította az arcát.
– Mondd Tamás, – kiáltott bosszusan, – igazán nem látod, hogy ezek a
zsidók becsapnak bennünket?
Tamás megütődve nézett a bátyjára. Ferenc haragosan kiáltotta:
– Most Európa lovagjai, királyai és minden nemzetei arra készűlnek, hogy
betörik egymás fejét, mert nem tudnak megegyezni azon, hogyan kell
magyarázni egy megátalkodott butaságokkal és konokságokkal teli könyvet,
amelyet ezek az átkozott zsidók ott Palesztinában azért találtak ki,
hogy megbolonditsák vele a világot. Hogy kell magyarázni? Tűzre kell
hajitani az egészet. Ki kell hirdetni, amit a bölcs, a legbölcsebb, a
kereszténység egyetlen bölcs fejedelme, második Frigyes a sziciliai, a
háremtartó megmondott, hogy vegye tudomásúl az egész kereszténység:
három nagy világcsaló volt: az egyik Mohamed, a másik Mózes, a harmadik…
Tamás gróf ököllel rávágott az asztalra. Ferenc gróf nem fejezte be a
mondatot. Ivott. Azután elfanyarodva hajtotta le a fejét.
– Tamás, – mondta elbúsulva, – hozzál fel nekem egy-két zsidót, hadd
vallják ki, hogy csalás volt az egész, és hazugság az egész biblia.
Mértéktelenűl ivott és egyre jobban elkomorodott.
– Ha a zsidók nekem bebizonyitják, hogy nincs Isten, én minden bűnüket
és tartozásukat elengedem.
Elsöpörte maga elől a boros kancsókat és boros poharakat, és ráhajtotta
fejét az asztalra.
– És ha bebizonyitják nekem, – mondta bele halkan a bortócsákba, amelyek
köré lehajtotta a fejét, – hogy van Isten: akkor nekik ajándékozom a
bazini várat és az utolsó mentegombomat is.
Tamás mély részvéttel nézett rá. Tudta, hogy most a panaszkodás és a
síró vivódás következik. Felállt és kiment. Ha a bűnös zsidókkal Isten
segitségével végzett, akkor ezt a tévelygő lelket fogja visszavezetni az
igaz hit ösvényére. Le akart feküdni, de tele volt a lelke
nyugtalansággal. Nem tudta, mi nyugtalanitja, hirtelen elhatározással
lement a várudvarra, lovat nyergeltetett s pár perc mulva sietve ügetett
le a hűvös éjszakában a városháza felé. A városi darabontokat alva
találta. Összeszidta őket, átkutatta a városháza udvarát és folyosóit és
nemsokára megdöbbenve nézett bele a Gergely és Tóbiás ijedt arcába. A
darabontok mind a kettőt ismerték, és Tamás grófnak semmi kétsége sem
volt arra nézve, hogy ezek éjszakának idején mit kerestek itt a
városháza udvarán.
– Nem szégyelled te magadat, – mondta Gergelynek szomorúan, – hogy
keresztény ember létedre a hitetlen és bűnös zsidókon akarsz segiteni?
– Az én gazdám ártatlan, – felelte Gergely dacosan.
– Honnan tudod? Ez a következménye annak a botrányos és bűnös dolognak,
hogy keresztény emberek zsidók házában élnek. – És te?
Tóbiás nagyon meg volt ijedve, mert félt tőle, hogy a gróf rájön
valamiképen, hogy ő a bibliát is olvasta már és hogy Luther Márton hive.
Akadozva felelte:
– Én azt gondolom, hogy hátha ártatlanok… akkor segiteni kell nekik az
igazság kideritésében.
– Nem a ti dolgotok az igazságot kideriteni.
A két legény hallgatott. A gróf azután vallatóra fogta őket, mit
kivántak tőlük a zsidók és mit igértek nekik. Gergely nem vallott
semmit, az ijedt Tóbiás azonban mindent elmondott.
– Látjátok, – szólt Tamás gróf, – hogyan akarja a zsidó pénz megölni az
igazságot is. Hm! Műhelyt vásárolnak neked? Hiszen ha bűnösök és ha
bűnhődni fognak, akkor mindenüket elvesztik, és én akkor a vagyonukat ki
fogom osztani a keresztények között, akiket kiuzsoráztak és ezerszer
megcsaltak. Te voltál a Mihály zsidó első legénye? A mühelye akkor
teneked jut. Miért fogadnál el tehát te bűnös zsidó pénzt? Nem érted meg
te azt egyszerű, józan eszeddel is, hogy a zsidóknak bünöseknek kell
lenniök, ha téged a bécsi zsidókhoz akarnak küldeni segiségért, még
mielőtt a per megindult volna ellenük? Ha nem volnának bűnösek, akkor
miért kellene nékik a bécsi zsidóktól segitséget kérniök?
Tóbiásnak úgy tetszett, hogy ez csakugyan igy van. Ha nem bűnösek, –
miért kérnek segitséget?
– Esküdjetek meg most, – mondta a gróf, – hogy ezentúl semmit sem
tesztek arra, hogy a bűnös zsidóknak segitségére legyetek.
Tóbiás habozva megesküdött. Gergely nem akart esküdni. A gróf Tóbiást
elbocsátotta. Elrendelte, hogy a városházát ezentúl gondosabban őrizzék,
nehogy bár az udvarra is bejusson valaki. Azután felvitte Gergelyt a
várba. A várban átadta a várnagynak. A várnagy huszonöt botot veretett
Gergelyre a megátalkodottságáért, azután becsukta a várbörtönbe, ahol
bezárva is maradt egészen a bazini zsidók perének a végéig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap – vasárnap – sorra megérkeztek a modori, a nagyszombati és a
pozsonyi küldöttek. A városházáról a bazini tanáccsal együtt elmentek a
meggyilkolt fiú holttestét megszemlélni és megállapitották, hogy a
gyilkosság csak zsidó munka lehet. Azután misére mentek, azután ebédre a
Pongrác András házához. Ebéd után felgyülekeztek a bazini városházára,
ahol Tamás gróf parancsai szerint megalakult az a biróság, amely
itéletet volt mondandó a zsidók felett. A biróság vezetője lett Pongrác
András, tagja a bazini tanács három kiválasztott tagja. Hozzájuk jött a
hat kiküldött, továbbá Moravek Gellért a bazini plébános, és végűl
Gregorovius Sebestyén mester, aki nagy tudományára való tekintettel
úgyszólván a vádat volt hivatva képviselni. A biróság döntéséhez a gróf
hozzájárulása volt szükséges, hogy érvényessé váljék, és Tamás gróf
egyébként kinyilatkoztatta, hogy az egész tárgyalást elejétől végig nagy
gonddal meg fogja hallgatni.
A biróság a bazini városháza tanácstermében foglalt helyet sötét
posztóval leteritett asztal mellett. Az asztal bal végén Gregorovius
mester ült. Mellette kisebb asztal állott amelyen könyvek voltak
felhalmozva. A nagy asztalon gyertyák égtek, és az asztal közepén
feszület állott. Tamás gróf számára az asztaltól jobbra szőnyeggel
leteritett kis deszkaemelvényen karosszéket állitottak fel. Amikor
mindenki elfoglalta a helyét, Pongrác András kiadta azt a parancsot,
hogy a városi darabontok vezessék a biróság elé a zsidókat. A terem
hátsó ajtaja nemsokára felnyilt, és a városi darabontok behajtották
rajta a zsidókat. Összesen ötvenen voltak: férfiak, nők és gyerekek. A
biróság tagjai kiváncsian vártak rájuk. A zsidók többnyire habozva és
szorongva vonultak előre a biróság asztala felé, és mindnyájan sápadtak
és ziláltak voltak: éhségtől, félelemtől, virasztástól, felindulástól. A
porkoláb jelentette a városbirónak, hogy a fogoly zsidók mind itt
vannak. A városbiró ekkor megszólalt:
– Bazini zsidók! Rettentő bűn vádjával terhelten jelentek meg ez előtt a
törvényszék előtt.
Folytatni akarta. Ekkor azonban előlépett a zsidók közül Mihály,
meghajolt a gróf felé és igy szólt:
– Nagyságos gróf úr, kegyes engedelmét kérem rá, hogy mindenekelőtt egy
kérést terjeszthessek elő.
Tamás gróf, akinek a sötét tekintete komoran kutatva siklott végig a
fogoly zsidókon, most ránézett Mihályra, azután alig észrevehető
mozdulattal engedelmet adott neki a beszédre.
– Minket, – mondta Mihály, – tegnap délelőtt óta tartanak itten fogva.
Ez alatt az idő alatt kétszer adtak ennünk és mind a kétszer
disznószalonnát.
– Na, és! – kérdezte Tamás gróf összevont szemöldökkel.
– Arra kérem a nagyságos grófot, kegyeskedjék elrendelni, hogy – ha
bennünket tovább is fogva tartanak – a házainkból hozathassunk ott
készen álló ételt, mert a mi törvényeink tiltják a disznószalonna
elfogyasztását.
Tamás gróf sötét szeme villámlani kezdett.
– Én, – mondta erre Mihály, – ezzel a kérelemmel nem zavartam volna itt
a tárgyalás megkezdését, de a gyerekek sirnak az éhségtől és az
asszonyok közel vannak az elájúláshoz.
Tamás gróf elpirult a haragtól. Megszólalt és a hangja pengett az
indulattól.
– Mert a szivetek átkozott keménysége még a börtön nyomorúságában sem
tud megpuhulni. Merészelsz még itt is elém állni és kihivóan kérkedni
vele, hogy nektek nem jó az az étel, amely minden keresztény embernek
jó? – Nem kaptok mást.
Az asszonyok közül ekkor elájult az egyik. A gyerekek sirni kezdtek.
Moravek Gellért, a bazini plébános nyugtalanúl mozgolódott a székén.
Szelid, egyszerű, kövér ember volt és nem tudott gyereksirást hallgatni.
– Nagyságos gróf úr, – mondta zavarodottan, – azt kérném, mutassuk meg
tévelygő nyomorultaknak, mi az igazi keresztényi irgalom, és azt kérném,
hogy engedtessék meg nekik, lakjanak jól, úgy, amint megátalkodott
babonáik szerint jóllakni szoktak.
– Nagyságos gróf úr, – mondotta Gregorovius mester, – én ugyancsak ezt
kérném, már csak azért is, mert sötétségben vakoskodó esztelenek
egyébként nem esznek, és akkor a per tárgyalását ki nem birja
elgyengűlő, hitvány testük.
Tamás gróf erre fáradt utálattal megengedte, hogy városi szolgák
menjenek el a zsidók házaiba és ottan összeszedjék azokat az ételeket,
amelyeket a zsidók megjelölnek. Az asszonyok kezdték elmondani a városi
szolgáknak, hogyan és honnan hozzanak el készen álló ételeket; a
városbiró pedig kissé megzavarodottan tekintett Tamás grófra, mert nem
tudta, folytassák-e már most a tárgyalást. Gregorovius mester kimentette
a zavarból. Felállott és igy szólt:
– Addig is, amig bendőtöket megtöltitek, mondjátok meg nekem ti
gőgösködő zsidók, miért tartotok ti más asztalt és az evésnek más
rendjét, mint a keresztények? Álljatok elő, ha mertek, azzal a
tudománnyal, amellyel hivalkodni szoktatok, és lássuk meg, meg tudtok-e
állni velem szemben, aki az Anyaszentegyház tanitásaival sujtalak le
benneteket. No, ki mer kiállani közületek vitára? – Senki? – Magatok
valljátok be ezzel a hallgatással, hogy nincs igazatok. Még azt sem
tudjátok megmondani, miért nem eszitek a disznónak jóizű és egészséges
húsát?
A zsidók komoran és kedvetlenűl hallgatták a Gregorovius mester
felszólitását. Nem szerették a nyilvános hitvitákat, amelyekben idöről
időre részük volt és amelyekről tudták, hogy az ellenfél benne szabadon
megmondhat mindent, ők ellenben felhördülő haragra, esetleg szitkokra és
esetleg ütlegekre számithatnak, ha elmondják azt, amit legerősebb
érveiknek tartanak. A Gregorovius mester felszólitására tehát
hallgattak. A felhevült magiszter azonban haragosan csúfolta őket, és
erre egyszerre megmozdult Ruben, a csepűszakállas kis szabó.
– Amit nem eszünk, – mondta megvetően, – azt azért nem esszük, mert az
Úr megtiltotta. Amint az elolvasható Mózes harmadik könyvében, ahol azt
parancsolja az úr, hogy válasszuk el a tiszta állatot a tisztátalantól,
amint az Úr is elválasztott bennünket más népektől.
– Ezért nem szabad disznóhúst enni?
– Ezért.
Gregorovius mester a biróság tagjai felé fordult és igy szólt:
– Ime, nagytekintetű biróság, most hallottuk Ruben szabót, a zsidók
bölcs teologusát.
A tanács tagjai nevettek. Gregorovius mester kiegyenesedett.
– Én pedig, – mondta diadalmasan, – utána az igazi tudás fényével meg
fogom világitani a tévelygő zsidó sötétséget. Mert igaz, hogy Isten
eltiltotta bizonyos állatok húsának élvezését az ó testamentumban. De
_miért_ tiltotta el? Ez a kérdés. Eltiltotta, hogy a zsidókat elválassza
a pogányoktól. Miért tiltotta el őket a disznóhús evésétől? Mert az
egyptusiak, mint azt bölcs Plutarchos is irja, nagy tiszteletben
tartották egyéb barom állatok között a disznót is. Mert Ovidiusban is
olvasható:
Prima Ceres avidae gavisa est sanguine porcae
Ulta suas, merita caede, nocentis, opes.
Vagyis: Ceresz, midőn magának istenasszonyként tiszteletet tétetett,