A bazini zsidók: Regény - 10

és a gonoszág igy fölébe kerekedjék az igazságszolgáltatásnak. Azt
ajánlom tehát, hogy az agyafúrt öreg zsidó vallatását szakitsuk félbe és
hogy helyette fogassanak vallatóra az asszonyok. Azoktól könnyü szerrel
megtudhat a biróság mindent, amire szüksége van, hogy a zsidók bünének
képe teljes legyen.
A biróság tanácskozni kezdett és Gregorovius mester lesben állva
figyelte Zakariást. Zakariás remegett és szédűlve hunyta le a szemét. A
biróság többsége hajlott arra a véleményre, hogy mivel a férfiak
egyrésze megmarad a konok tagadásban, vallatóra kell fogni az
asszonyokat. Zakariás ekkor hirtelen megszólalt:
– Ha én vallok, akkor nem vallatjátok az asszonyokat?
– Nem, – kiáltotta gyorsan Gregorovius mester.
– Vallani fogok. Kérdezzetek.
– Bevallod, – kérdezte Gregorovius mester, – hogy te hoztad a bazini
zsidóknak azt a parancsot, hogy a gyilkosságra nem lehet tovább várni,
mert a vérre szükség van?
– Bevallom.
– Bevallod, hogy a szerencsétlen áldozaton te tetted az első vágást?
– Bevallom.
Gregorovius mester kérdezett és Zakariás mindent bevallott. Zakariást
azután leküldték a pincébe. Mikor leért a pincébe és visszaroskadt a
földre, a két kezével eltakarta az arcát, és a többiek látták rajta,
hogy ő is vallott mindent, amit kivántak tőle. Dávid ekkor lassan
felállott.
– Most ujra én kerülök sorra, – mondta.
Eszter zokogva simult hozzá és könyörögve kérte, ne kinoztassa magát,
hanem valljon mindent, amit kivánnak tőle. Dávid égő szemmel nézett maga
elé és makacsúl rázta meg a fejét.
– És ha izenként tépnek szét, –!
A porkoláb nemsokára bekiáltott a börtönbe és Dávidot szólitotta. Dávid
megsimogatta és megcsókolta Esztert. Ugy érezte, hogy élve nem jön többé
vissza. Azután felemelte a fejét és elindult. Zakariás mély szánalommal
nézett utána. Tudta, hogy vissza fog jönni, és tudta, hogy vallani fog.
Dávid sápadtan állott a biróság előtt, de sötét és bús elszántsággal
nézte végig ujra azokat az embereket, a kik róla itéletet akarnak
mondani. A városbiró felszólitotta, hogy most, amikor a többiek
mindnyájan rávallottak, tegyen ő is töredelmes vallomást. Dávid csendes
és keserű makacssággal rázta meg a fejét. Itéletet azt mondhatnak róla,
de hogy ő bünösnek vallja magát egy esztelen és becstelen vád követelése
szerint? És ha izenként tépik szét, –! Gregorovius mester ekkor
felállott és közömbös hangon azt inditványozta, hogy most, mivel a zsidó
férfiak között akadnak ilyen megátalkodott és konok bűnösök, mégis
kezdje meg a biróság az asszonyok vallatását, elsőként épen ennek a
sátánnal szövetségben álló Dávid zsidónak Eszter nevű feleségét hozatván
fel vallatás végett a börtönből. Dávid reszketni kezdett és az
elviselhetetlen haragnak egy felorditásával rávetette magát Gregorovius
mesterre. Gregorovius mester most készen várta, a darabontok
segitségével visszalökdöste a helyére és kiadta azt a parancsot a
darabontoknak, hogy hozzák fel a börtönből ennek a Dávid zsidónak a
feleségét. Dávidnak minden tagja sajgott a fájdalomtól, de ezeket a
fájdalmakat nem érezte. Csak az elviselhetetlen haragot, az
elbirhatatlan kétségbeesést, a tehetetlenségnek olyan gyötrelmét érezte,
amelynek mindjárt ki kell szakitani a szivét és ketté kell törnie az
életét. Egy darabont elindult, hogy megy a börtönbe Eszterért, Dávid
fuldokolva nyujtotta ki utána a kezét és töredezett hangon kérdezte,
hogy ha ő vall, nem bántják-e akkor az asszonyokat. A városbiró
jóindulatú férfiassággal felelte, hogy ebben bizhatik; ha ő vall, akkor
a biróság az asszonyokat, – bár szintén bűnösek – kimélni fogja arra
való tekintettel, hogy hiszen az asszony mindig csak a férfinak
engedelmeskedik, tehát az asszonyok csak másodsorban bűnösek. Dávid erre
lehajtotta a fejét és azt mondta, hogy vallani fog és lehajtott fejjel
bevallott mindent. Amikor a vallomása véget ért, Gregorovius mester
néhány halk szót váltott a biróság tagjaival és igy szólt:
– Vedd tudomásúl, Dávid zsidó, hogy a biróság most már a ti iszonyatos
bűnötöket teljesen, tökéletesen és hiánytalanúl bizonyitottnak látja és
a holnapi napon tirólatok, bűnös bazini zsidókról, itéletet fog mondani.
De a biróság még az ilyen iszonyatos bünnel szemben sem feledkezik meg a
keresztényi irgalom parancsáról és módot akar nyujtani neked arra, hogy
tökéletes bünbánással enyhitsd a bűnöd sulyát és különösen arra, hogy
veszendő lelkedet őszinte megtéréssel megmenteni próbáld. Ezért a
biróság már most elérkezettnek látja az időt, hogy megkérdezzen:
kivánod-e felvenni a szent keresztséget?
Dávid felemelte a fejét, bús, sötét tekintettel végignézett a biróság
tagjain és lassan megrázta a fejét.
– Felelj Dávid zsidó, úgy, hogy mindnyájan megérthessük a szándékodat,
ugy, hogy mindnyájan megnyugtathassuk a magunk keresztény
lelkiismeretét. Kivánod felvenni a szent keresztséget, igen vagy nem?
– Nem.
Gregorovius mester szótlanúl fordult a biróság tagjaihoz. A biróság
tagjai méltatlankodva csóválták a fejüket, a városbiró pedig felindultan
mondta:
– Hát csakugyan félre akartál bennünket vezetni, és be akartál bennünket
csapni? Menj hát. Menj a halálba és menj a kárhozatba, amelyet
mindenkinél jobban megérdemelsz.
Dávid kinban és gőgben összeszoritott ajakkal hallgatott, azután
visszament a börtönbe. A börtönben elmondotta a többieknek, hogy a
biróság holnap mond róluk itéletet. A porkoláb nemsokára, némi pénzért
cserébe, derülten közölte velük azt is, hogy a vásártéren már ássák bele
a nagy oszlopokat a földbe, amelyek köré holnap majd a máglyát rakják.
Kint meleg, májusi délután volt, és szelid kedvességéből mintha jutott
volna a börtönnek is. A zsidók csendesen pihentek, mint aki hosszu,
hosszu út fáradságát piheni ki. És a börtön egyuttal tele volt egy
elfogódott, halk készülődéssel, mint amikor valaki messzi, messzi utra
készül. A kétségbeesés viharzása egészen elült már; a lázadás szavait és
a lázadás könnyeit mindenki elzokogta volt; egész délután kevés szó
hangzott el és az mind halk és vigasztaló szó volt; és ha a pihenő
emberek kezei megmozdultak, akkor gyöngéd simogatásra mozdultak meg.
Amikor beesteledett, senki se feküdt le aludni. Mindenkinek az volt az
érzése, hogy csendesen készülődnie kell; mint a bucsuzni akarók és a
válni készülök, mindnyájan csoportokba verődtek és lassan és
észrevétlenűl, anélkűl, hogy akarták volna, mindnyájan virrasztani
kezdtek. Az anyák le akarták fektetni a gyerekeiket, de a nagyobb
gyerekek könyörögve kapaszkodtak az anyjuk ruhájába és nem akartak
lefeküdni. De fáradtak és álmosak voltak, és erre Judit, akit nagyon
szerettek, maga köré gyüjtötte öket és mesélni kezdett nekik. Született
egyszer – mondta az egyik mese – egy nagyon szép, egy napszemű kis fiú
és született ugyanakkor egy nagyon szép, egy holdszemű kislány. Meg volt
irva róluk, hogy egymáséi lesznek és mert egymástól nagyon távol éltek,
egy jóságos szellem minden születése napján megmutatta a napszemű fiunak
a holdszemű leány képét egy tükörben és megmutatta a holdszemű leánynak
a napszemű fiu képét. Amikor mindaketten felnőttek, ugyanazon a napon,
ugyanabban az órában és ugyanabban a percben elindultak egymást keresni.
Mindaketten rendkivüli kalandokon mentek át. Jártak aranyországban és
jártak ezüstországban; jártak abban az országban, ahol a kisfiuk és
kislányok a földből nőttek ki, mint a virágok és olyan szépek voltak és
ugy nőttek fel, mint a virágok és persze nem tudtak elmozdulni onnan,
ahol kivirágzottak; jártak abban az országban, ahol az emberek járni nem
tudtak, csak repülni és beszélni nem tudtak, csak énekelni. Mindenütt
marasztalták őket, de egyikük sem maradt, mert meg volt irva róluk –
mint minden fiúról és minden lányról – hogy egymáséi lesznek, és mert a
napszeműfiu csak a holdszemű lány után vágyodott és a holdszemű lány
csak a napszemű fiu után. Többször elérkeztek a biborszinű tűz
országának a határára is, de innen mindig visszafordultak, mert féltek a
tüztől. Amikor azonban mindenütt hiába keresték egymást, végül megint
visszatértek ide. A jó szellem ekkor segitségükre jött és megmutatta
őket egymásnak, és a napszemü fiú ekkor látta a holdszemű lányt és a
holdszemű lány látta a napszemű fiut, és látták, hogy egyikük áll a
biborszinű tűz országának egyik szélén, a másik áll a biborszinű tűz
országának a másik szélén, és látták, hogy találkozni csak akkor
találkozhatnak, ha egyikük áthalad a biborszinű tűz országán. Sokáig
haboztak, mert féltek a tüztől, de végre egy napon, ugyanabban az órában
és ugyanabban a percben mindaketten elindultak. Eleinte féltek; és
eleinte fájt nekik a tűz égetése, de minél jobban haladtak előre, a tűz
égetése annál kevesbbé fájt, végre mikor a tűzország kellős közepén
találkoztak, a tűz égetését már teljességgel nem érezték; inkább azt
érezték, hogy a régi életük helyett uj életet kapnak; és végre elérték
egymást, megcsókolták egymást és akkor kimondhatatlanúl boldogok voltak.
Egy másik mese arról a királyfiról szólt, aki elindult, hogy megkeresse
a boldogságot és az élet célját és értelmét. Az élet hegyén, ahova
mindenféle kalandok után a királyfi eljutott, hatalmas szellemek
kinálták neki, hogy vezetni fogják. Ott volt egy komoly, szép angyal is;
de mikor a királyfi megtudta, hogy ez a komoly, szép angyal a
halálangyal, akkor haragosan elfordult tőle és más szellemek
kalauzolását fogadta el. A királyfit vezette előbb egy szellem, aki
minden hatalomnak az ura volt. De a királyfi nem találta meg a
boldogságot. Azután vezette egy szellem, aki a szerelem szelleme volt,
de a királyfi itt sem találta meg a boldogságot és az élet célját és
értelmét. Azután vezette a bölcseség szelleme, de a királyfi még mindig
boldogtalan volt és nem értette, mi célra és mi végre való az élet.
Közben elfáradt és megöregedett és ekkor kétségbeesetten visszatért
mégegyszer az élet hegyére. A szép angyal ott várakozott még mindig. A
királyfi kinyujtotta feléje a kezét és keserűen mondta, vezesse hát ő,
most már ugy sincs mit remélnie. És a halálangyal megfogta a kezét és
vezetni kezdte, és a királyfi egyszerre érezte, hogy megtalálja a
boldogságot és egyszerre világos lett számára az élet célja és értelme;
csak azon az egyen csodálkozott még, miért vesztegetett el annyi időt a
hiábavaló kereséssel, sajnálta, hogy elfáradt és megöregedett, ahelyett,
hogy már fiatal korában rábizta volna magát a komoly és szép angyalra,
de örült, hogy most végre mégis eljutott odáig, ment előre a
halálangyallal és nagyon, nagyon boldog volt.
A gyerekek hallgatták a Judit meséit, azután sorra lehunyták a szemüket
és ülve elaludtak. Judit az alvókat csendesen lefektette a földöre és a
többieknek tovább mesélt. Végül a gyerekek mindnyájan aludtak.
A férfiak a másik pincenyilásban egy csoportban ültek. Velük volt az
asszonyok nagy része is. Néha töprengve hallgattak, néha megszólalt
valamelyikük.
– Fel van jegyezve, – mondotta Mihály, – ez a történet. Egy népnek
egyszer el kellett hagynia a hazáját. Hajókra szálltak és elindultak uj
hazát keresni. Hosszú keresés után találtak egy szigetet, amely teljesen
elhagyatott volt, de olyannak látszott, hogy nagy munkával termékennyé
lehet tenni. Ez a sziget azonban nem volt sziget. Egy irdatlan nagyságu
szörnyeteg háta volt. A szörnyeteg a tenger mélységeiben élt, de néha
feljött a tenger felszinére pihenni. Ami a szörnyetegnek rövid pihenés
volt, az az embereknek sok-sok nemzedék élete. Igy a szörnyeteg hátára a
tenger iszapot hordott, az iszapba a szálló madarak magokat ejtettek le;
az iszapból termőföld lett, rajta fű nőtt és fa nőtt, és az uj hazát
kereső nép azt hihette, hogy kemény munkával a földet termékennyé fogja
tenni. Munkához láttak tehát és verejtékesen dolgoztak, és a föld
csakugyan termést kezdett adni nekik. És amikor már egy-két nemzedék
verejtéke öntözte meg a földet és amikor a hazáját vesztett nép már
kezdte magát otthonérezni, akkor a tengeri szörnyeteg pihenőideje épen
lejárt, a szörnyeteg megrázta a hátát és lemerűlt a tenger mélységeibe.
Vele merültek le a vizbe a vetések, ligetek, szöllők és házak.
Elpusztúlt az emberek nagy része is. A kevesek, akik hajókra tudtak
menekülni, könnyes szemmel néztek arra a helyre, a hol a szigetük volt,
a tengerre, a mely mindenüket elnyelte, az apáikkal, testvéreikkel és
fiaikkal együtt és nem tudtak mondani csak ennyit: Azt hittük,
szárazföld. – Miért jegyezték fel ezt a történetet őseink? Azért, mert
Izráel története ez. Nemzedékeken át azt hiszi Izráel, hogy végre hazát
talált. Azután egyszerre minden elsülyed a lába alatt. – Hol van, amire
épitettünk? Nincsen sehol. És mi… azt hittük… szárazföld.
A zsidók sokáig hallgattak, azután Sámuel megszólalt:
– Mikor az Ur engedelmével Sátán elvette az Uz földjén lakó Jób fiait és
lányait, akkor megszaggatta Jób a köntösét, leborotválta fejét, földre
borult és igy szólt: _Az Ur adta, az Ur vette el, áldott legyen az Urnak
neve._ Mikor az Ur engedelmével Sátán csontjában és testében verte meg
Jóbot és undok fekéllyel boritotta el, és a felesége igy szólt hozzá:
„erősen állasz-e még mindig a te feddhetetlenségedben? – átkozd meg az
Istent és halj meg“, – ezt felelte neki Jób: „úgy beszélsz, mint a
bolondok; ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat ne fogadnók-e el?“
Azután barátai jöttek Jóbhoz. És versengtek vele és a szavaikkal meg
akarták törni a Jób lelkét. És Jób lázongott és feddődött, az Ur lelke
azonban igy szólt hozzá: „Ki az, aki elhomályositja az örök rendet
tudatlan beszéddel? Nosza övezd fel, mint férfiú derekadat, én majd
kérdezlek, te meg tanits engem. Hol voltál, mikor a földnek alapot
vetettem? Ki határozta meg mértékeit, ugyan tudod-e; avagy ki huzta el
felette a mérőzsinórt? És kicsoda zárta el ajtókkal a tengert?
Eljutottál-e a reggelnek forrásáig, bejártad-e a mélységnek a fenekét?
Megnyiltak-e neked a halálnak kapui? A halál árnyékának kapuit láttad-e?
Áttekintetted-e a föld szélességét? Melyik ut visz oda, ahol a
világosság lakik és a sötétségnek hol van a helye? Eljutottál-e a hónak
tárházához vagy a jégesőnek tárházat láttad-e? Melyik ut visz oda, hol
szétterjed a keleti szél a földön? Ki hasitott nyilást a záporesőnek és
a mennydörgő nyilásnak utat? Van-e atyja az esőnek, és ki szülte a
harmat cseppjeit? Összekötötted-e a Fiastyuk szálait; a kaszáscsillag
köteleit megoldhatod-e? A hajnalcsillagot előhozhatod-e az ő idejében,
avagy a göncölszekeret forgathatod e fiával együtt? Ismered-e az ég
törvényeit, vagy te határoztad-e meg uralmát a földön?“ Azután
továbbmondta az Úr: „_Aki pert kezd a Mindenhatóval, hazudtolja meg, és
aki Istennel feddődik, feleljen neki._“ Jób pedig töredelmesen igy
szólt: „_Ki az – mondod, aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul?
Megvallom azért, hogy én nem értettem; csodáknak dolgai ezek nekem és
fel nem foghatom őket._“
A virasztók sokáig hallgattak, azután Simon szólalt meg:
– Azt mondatta Ezsajás próféta szájával az Úr: „Hallgassatok rám, kik
tudjátok az igazságot; te nép, kinek szivében van törvényem. Ne féljetek
az emberek gyalázatától és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek.“ És ezt
mondta tovább: „Mint férfit, akit anyja vigasztal, akként vigasztallak
titeket én is és Jeruzsálemben vesztek vigasztalást.“
Ültek és hallgattak. Azután halkan ismét megszólalt valaki. Azután
imádkoztak és azután könnyeztek. Egyikükre másikukra néha rászállott egy
derengő félálom, de azután megint mindnyájan ébren voltak, virasztottak,
hogy erősitsék a lelküket és vigasztalták egymást, mint a testvérek.
Zakariás halkan váltott néha egy-egy szót Józseffel. Dávid azonban
elhúzódott a börtön legtávolibb zugába Eszterrel és itt, ahol egyedül
voltak, megkérdezte Esztertől, megbocsát-e neki és szereti-e őt. Eszter
szótlan odaadással simult hozzá és pehelykönnyű karral ölelte meg, hogy
mindenütt fájó testét ne bántsa. Dávid azonban elkinzott karjával
magához ölelte őt, és az ajkuk megint találkozott, és néma könnyek és
néma csókok között, fájdalomban és gyönyörűségben bucsuztak az élettől
és készültek a titkokkal teljes, uj utra, amelyre együtt kell lépniök.
Emberek voltak mindnyájan, sok hibával és sok fogyatkozással
megterheltek. De most felemelte és megszépitette őket az a
kiválasztottság, amelyet a bánat ad azoknak, akik hordozzák. Életük
minden alacsonyságát és kicsinyességét lerázták magukról, és egész
fényével rajtuk ragyogott az a nemesség, amely rajta ragyog az
igazságtalanul üldözöttön és az ártatlanul szenvedőn.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pénteken reggel a városháza előtt levő térre kitettek egy hosszu
asztalt. Az asztalt letakarták fekete posztóval; az asztal közepére
feszületet állitottak; a feszület körül gyertyák égtek. Az asztal mellé
székeket tettek a biróság tagjai számára; az asztaltól jobbra
karosszéket Tamás grófnak. Az asztal körül Tamás gróf huszárjai
négyszöget formáltak. A négyszögön túl korán gyülekezni kezdtek az
emberek. Még csak félkilencet ütött a városháza órája, amikor a tér már
zsufolásig tele volt emberekkel. Nemcsak a baziniak voltak ott –
férfiak, asszonyok és gyerekek – és nemcsak a szomszéd városokból és
falvakból jöttek át emberek, hanem voltak ott nézők egészen távoli
vidékekről is, akik a környéken jártukban meghallották, mi készül
Bazinban és eljöttek ide, hogy tanui legyenek a rendkivüli eseménynek.
Kilenc órakor a városháza boltozatos kapuja alól kivonultak a biróság
tagjai és elfoglalták a helyüket a nagy asztal mellett. Azután kijött
Tamás gróf. A biróság tagjai felállottak és csak akkor ültek le megint,
amikor Tamás gróf is elfoglalta helyét a karosszékben. A városbiró ekkor
megparancsolta, hogy a városi darabontok hozzák a biróság elé a
zsidókat. A tömeg meghalkult zugása ekkor egészen elhallgatott. A
darabontok között nemsokára kijöttek a városháza kapuján át a térre és a
biróság asztala elé a zsidók. Fáradtak voltak mind, fájdalmaktól
megtörtek, börtöntől és virrasztástól sápadtak. Világosságtól elszokott
szemük hunyorogva erőlködött az áradó napfényben, hogy szembe tudjon
nézni mindazzal, ami a kapun kilépvén elébük tárúlt. Zakariás Józsefre
támaszkodott. Az asszonyokba gyerekek kapaszkodtak; egy-két anya a
karján hozta a gyerekét. Mikor a zsidók kiléptek a kapun és lassan
megindultak a birói asztal felé, a tömegben néhány kiáltás hangzott fel
ellenük. De olyan nyomasztó volt ekkor a nagy feszültség, amely az egész
teret eltöltötte zsibbadásával, hogy az egy-két kiáltás belefulladt az
óriási mozdulatlanságba. A zsidók halálos csendben állottak oda a birói
asztal elé. A városbiró szólni készült, de a csendet ekkor lódobogás
zaja zavarta meg. A tömegben, amely belenyult a szomszéd utcákba is,
mozgás támadt; az emberek tolakodtak, hogy lássanak és hogy utat
nyissanak, és egy szomszéd utcából belelovagolt a tömegbe és lassan
haladt a birói asztal felé Ferenc gróf. Mikor odaért a négyszögbe,
amelyet a huszárok alkottak, leugrott a lováról és a lovat beküldte egy
huszárral a városháza udvarára. A városbiró karosszéket akart számára
hozatni, de ő egy mozdulattal elháritotta a szándékot és odaállt az
öccse mellé. Tamás gróf fel akart állni és át akarta neki adni a
karosszéket, ő azonban a vállánál fogva visszanyomta a helyére és
intett, hogy folytassák, ami itt elkezdődött. Ekkor megint csend lett,
de nem jött vissza többé az a mozdulatlan és dermedt csend, amely az
előbb mintha a lelkek megzsibbadásából született volna.
A városbiró felállott és kihirdette a biróság itéletét. – A bazini
zsidók, – mondta, – bűnösnek találtattak a rettentő gyilkosságban, ezért
isteni és emberi törvények szerint, az örök igazság nevében az egész
bazini zsidóság kiirtatni rendeltetik és tűzhalálra itéltetik. Az itélet
a bazini grófok őnagyságaik megerősitésére vár. Isten legyen
mindnyájunknak irgalmas.
Ferenc gróf öccse karosszékére támaszkodva, félrehajtott fejjel
hallgatta az itéletet. Összevont szemöldöke alól sötét tekintete ide-oda
siklott a zsidók között és a biróság tagjai között. Az elmúlt napokban a
tombolása mind lázasabbá és mind hánykolódóbbá nőtt és borba és
szentségkáromlásba fúló örjöngéssé lett. Az elmúlt éjjel a két nőt
kidobta a várból, a csatornába öntetett minden bort, ami a várban volt,
lefeküdt aludni és reggel fáradtan és keserü rosszkedvvel ébredt.
Véletlenűl meghallotta, hogy ma lesz itélet a zsidók felett; lóra ült és
idejött. Az itélet elhangzása után elgondolkozva nézett maga elé egy
ideig. Tamás gróf hátrafordult hozzá, mintha sürgetni akarná, hogy
szóljon. Ekkor összerezzent, lehajolt Tamás grófhoz és halkan mondta:
– Csak nem gondolod, hogy én ezt az ostoba itéletet meg fogom erősiteni?
Tamás gróf hirtelen felállott.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte elsápadva.
– Valamelyik országos biróság elé utalom az egész pert.
Tamás gróf odahajolt hozzá; halkan beszélt; de mindenki láthatta, hogy
felindult szóváltás folyik közöttük. Azok akik hozzájuk legközelebb
állottak, meghallották a Ferenc gróf első szavait, és az egész tömegen
egyszerre végigfutott az a hir, hogy a grófok nem akarják megengedni az
itélet végrehajtását és meg akarják menteni a zsidókat. Az egyik száj a
másiknak adta a hirt; a szavak lihegve és áttüzesedve haladtak tovább; a
morajlás egyre hangosabb lett és a saját hömpölygésétől nőtt mint a
hegyi görgeteg, és a tömeg egyszerre dübörgő hangu orditásba tört ki:
– Máglyára a zsidókkal.
Ezer ajak orditotta át a huszárok négyszögén, hogy máglyára a zsidókkal,
és ezt a haragos orditást jól hallhatóan kisérte egy másik rivalgás:
– Le a grófokkal! A zsidók megfizették őket.
A tömeg szélén egy helyen rövid ideig tartó kavargás támadt. Lindwurm
Tóbiás állott ott a négynapos borivástól fáradtan, elcsüggedt
tompaságban. Amikor hozzá sodródott az a hir, hogy a grófok meg akarják
menteni a zsidókat, akkor Lindwurm Tóbiás felkapta a fejét, néhány nagy
lélekzetet vett és hadonászva kiáltotta: „Nagyon jól van. A zsidók
ártatlanok.“ A körülötte állók felháborodottan akarták elhallgattatni,
azután, mert még mindig kiabált, nagyon megverték és kézről kézre
lökdösték és lábról lábra rugdosták, amig a tömegen kivül egy árokba nem
esett. A tömeg orditása ezután még hangosabb lett. Öklök emelkedtek a
levegőbe; mindenki részeg lett a tömegorditástól, amelyet a saját
hangjának érzett; öklök emelkedtek a levegőbe, és a huszárok négyszögét
egyszerre szoritani kezdte és elsöpréssel fenyegette a tömeg nyomása.
Tamás gróf félbeszakitotta azt a felhevűlt mondatot, amely az ajkán volt
és egy erőszakos mozdulattal forditotta bátyja figyelmét a tömeg felé.
– Hallgass oda! – mondta.
Ferenc gróf gőgös figyelemmel hallgatózott egy kicsit, aztán
ajkbiggyesztve mondta:
– Lóra ültetem a huszárokat és öt perc alatt szétverem ezt az egész
csőcseléket.
Tamás gróf közelhajolt hozzá.
– Ha ezt akarnád, – suttogta, – esküszöm neked, hogy én meg azt a
parancsot fogom adni a huszároknak, hogy téged fogjanak el.
Ferenc gróf felvillámló szemmel nézett az öccsére. A huszároknak ekkor
már dulakodniok kellett a tömeggel, amely a zsidók felé nyomult. A
városbiró a darabontokat rendelte oda a huszárok erősitésére. A zsidók
sápadtan álltak az ingadozó négyszögben, Gregorovius mester pedig
felindulva sietett oda a grófokhoz.
– Nagyságos uraim, – mondta, – mindnyájunkat széttépnek, ha gyorsan nem
történik valami.
A tömeg hangja ekkor már mennydörgő orditás volt. Eltorzult arcok
kiáltoztak a két gróf felé, és öklöket ráztak feléjük. Ferenc gróf a
fivérével nézett farkasszemet. A Tamás gróf szemében a rendithetetlen
elszántság lángja égett. Ferenc gróf ekkor egy pillantást vetett az
orditozó tömegre is, aztán elbiggyesztette az ajkát, lassan vállatvont
és legyintett a kezével.
Tamás gróf intett Gregorovius mesternek. Gregorovius mester indult
visszafelé a birói asztalhoz. Ferenc gróf leült az üresen maradt
karosszékbe és lesütött szemmel és félhangon odavetette:
– Legalább a gyerekeket ne égessétek el.
Tamás gróf néhány szót mondott Gregorovius mesternek. Gregorovius mester
visszasietett a birói asztalhoz, jelezte, hogy beszélni akar és heves
mozdulatokkal jelezte azt is, hogy a közlései ki fogják elégiteni a
tömeget. Nehezen és lassan csend támadt. Gregorovius mester ekkor
felemelte a hangját és igy szólt:
– A bazini grófok őnagyságaik attól az igazságszeretettől vezérelve,
amely minden cselekedetüket irányitja, a biróság itéletét jóváhagyják,
azt helyesnek és igazságosnak ismerik el és végrehajtásának utjába semmi
gátat nem raknak. Minthogy azonban hinni lehet, hogy a zsidó
istentelenségnek, tagadásnak és gonoszságnak mételye a gyermekeket nem
fertőzte meg egészen és minthogy hinni lehet, hogy a gyermekek lelkei
még megmenthetők, őnagyságaik keresztényi szeretettől és buzgalomtól
vezéreltetve, a tíz éven aluli gyermekeknek kegyelmet adnak. Ezeket a
gyermekeket kiadják azoknak a bazini polgároknak, akik a zsidók javait
is megkapják: azzal a kötelezettséggel, hogy a gyermekeket igaz hitben,
vallásosságban és istenfélelemben neveljék fel.
A tömegben tolakodás támadt. A városbiró kiadta a darabontoknak azt a
parancsot, hogy a zsidók közül válasszák ki a tiz éven aluli gyerekeket.
A zsidókon egy lázas feljajdulás reszketett végig. A halálra készűltek
már napok óta; előkészitették a lelküket rá, hogy mindnyájan meg fognak
halni, nagyok és kicsik egyformán. A váratlan parancs most felborzolta
és úgyszólván új irányba terelte fájdalmuk egyenletes folyását. Voltak,
akik feljajdultak arra a gondolatra, hogy a gyerekeiket meg fogják
keresztelni, de azért lemondó örömmel adták át a gyerekeiket az életnek.
Volt egy-két anya, aki semmire se gondolt, csak örjöngve szoritotta
magához a gyerekét, ugy, hogy a darabontoknak erőszakkal kellett
kitépniök a karjából. Eszter is reszketve szoritotta magához a fiát és
rémült szemmel és zokogva fordult Dávid felé. Egy darabont közeledett
hozzá. Dávid könnyes szemmel hajolt a fiára.
– Add oda, – mondta Eszternek. Ha Isten az élet ajándékát adja neki,
talán boldog lesz általa.
A vonakodók kezéből a darabontok kitépték már a gyerekeket. De volt egy
kislány akit türelmetlenűl és lihegve kináltak nekik. Ábrahám és a
felesége megrendűlve hallgatta a tiz éven aluli gyerekeknek szóló
kegyelmet; egy másodpercig haboztak, zokogva borultak Ráchelre, és
azután reszketve tolták oda Ráchelt a kisgyerekek közé. Ráchel sirva
akart visszafordulni hozzájuk, de ők kapkodva és dadogva tuszkolták be a
darabontok őrizete alá.
– Tessék, urak, ezt a kislányt is, még nincsen tiz éves.
A darabontok a gyerekek kis csoportját közrefogták. A tiz éven aluli
gyerekek összesen huszan voltak. A felnőttek és a tiz éven felüli
gyerekek összesen harmincan. A darabontok be akarták vinni a
kisgyerekeket a városháza udvarára, de a tolongás a tömegben ekkorra
heves és izgatott lökdöséssé lett, és a huszárok négyszögén át
mindenfelől viaskodástól kipirult asszonyok bujtak át a birói asztal
felé. Mindnyájan egy-egy gyereket akartak, hogy a kis ártatlanok ne
maradjanak egy percig se gondozás nélkül. A kisgyerekek körül dulakodás
támadt, mert a Dávid fiát öten is akarták, a Jakab fiát pedig nem akarta
senki. Gregorovius mester ekkor rákiáltott az asszonyokra és azt mondta
nekik, hogy a zsidók vagyonát teljesen egyformán fogják felosztani
mindazok között, akik zsidó gyereket igaz hitben felnevelnek. A
dulakodás erre megszünt, és miközben a biróság felállott és a huszárok
lassan utat kezdtek nyitni a tömegben, az asszonyok megosztoztak a
gyerekeken.
A huszárok lassan utat nyitottak a tömegben és a zsidókat közrefogva
elindultak a vásártér felé. A zsidók mögött haladtak a biróság tagjai. A
tömeg egy ideig körülöttük tolongott még, aztán mindenki elkezdett
sietni a vásártér felé, hogy jó helyet kapjon. A zsidók fáradtan és
lehajtott fejjel mentek a huszárok között. Zakariás Józsefre és Juditra
támaszkodott. Eszter reszketve kapaszkodott Dávidba. Dávid suttogva
bátoritotta. Eszter még szorosabban hozzá kapaszkodott és azt mondta,
hogy nem fél semmitől, csak Dávid maradjon végig a közelében, nézzen rá,
ha lehet, és fogja a kezét, ha lehet. Az asszonyok egy része halkan
sirt, a férfiak imádkoztak, sápadtan és megrettenten imádkoztak a tiz
évnél idősebb gyerekek is.
A vásártéren tiz nagy cölöp volt a földbe verve. A cölöpök mögött nagy
halmokban száraz rözsekötegek álltak. A cölöpökbe vaskarikák voltak