A bazini zsidók: Regény - 03

Dávid lement a várból, felment a városházára és hosszu tárgyalás után
szerződést kötött a városbiróval, hogy eladja neki a házát, kertjét és
szőllőjét kétezerötszáz magyar forintért és hogy a városbiró tartozik
neki ezt az összeget egy héten belül megfizetni. Azután hazament és
elmondta Józsefnek, mi történt. József szelíd figyelemmel hallgatta
végig, azután így szólt:
– Ha rám hallgatsz, azonnal lóra ülünk és vágtatunk Győr felé.
– És az ezer arany?
– Itt hagyjuk.
– És a kétezerötszáz forint.
– Majd kitalálunk valamit. És ha nem, legfeljebb az is elveszett.
Dávid habozott egy másodpercig, azután elöntötte a harag.
– Oh nem, – mondta fogcsikorgatva, – azt nem. Mitől féljek? A gróf
tudja, hogy a győri püspök védelme alatt vagyok. Tudja, hogy ha eljön az
én időm, akkor a bosszum… oh, nem félek tőle.
József csendesen belenyugodott abba, hogy maradjanak, és aznap nem is
történt semmi különös dolog.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap déltájban Mihályhoz, a zsidó hitközség előljárójához betért
Zakariás, a hires pozsonyi orvos. Lovon jött Trencsénből, ahová azért
hívták, hogy gyógyitsa meg a trencséni hercegnőnek egy beteg unokahugát.
Pozsonyig ekkor már meg sem akart állni, de az erősen tűző napban olyan
gyengeség vett rajta erőt, hogy ágyba kivánkozott. Nyolcvan éves volt
már és Mihálynak, aki vigyázva és gyöngéden fektette ágyba, bágyadt
mosollyal mondta: „Lejárt az időm Mihály. Ha itt halnék meg nálad,
bocsáss meg érte.“ Néhány órai fekvés után azonban annyira megüdűlt,
hogy fel is kelt. Mihály örömmel mondta neki, hogy ime mégse járt le az
ideje, de Zakariás derülten rázta meg hófehér fejét és azt felelte, hogy
legfeljebb még napokról lehet szó. Az ideje lejárt. Ma hadd maradjon még
itt, azután holnap hazamegy Pozsonyba meghalni. Később azonban olyan
jókedvűen beszélgetett Mihálylyal, hogy Mihály két kérést terjesztett
eléje. Az első az volt, hogy nem tudná-e meggyógyitani az ő Judit
lányát, aki mindig mély ájúlásba esik, ha kérő jön a házhoz, a másik az
volt, hogy nem vezetné-e a tanácskozást valamelyik környékbeli rabbi
helyett, amikor a község előljárói itélkeznek Dávid felett. Zakariás
elgondolkozott.
– Az ösapákról, – mondta csendesen, – meg van írva, hogy hosszú élet
után _elteltek az élettel_, azután meghaltak. Én nekem most a halálra
kellene készülnöm, és talán bűnös telhetetlenség tölem, hogy még mindig
nem tudtam eltelni az élettel. De fiatal lányok szenvedése, fiatal
férfiak dacos ágaskodása, minden, ami élet, engem még most is mindennél
jobban érdekel. És igy, ha Isten hozzád vezérelt, én szivesen segitek
nektek igazságot tenni a vőd ügyében, és megpróbálom, hátha meg tudom
gyógyitani a lányodat.
Megállapodtak abban, hogy Dávid felett másnap fognak itélkezni, azután
Mihály behivta a feleségét – Gunda asszonyt – és ketten elmondtak neki
Juditról mindent, amit el tudtak mondani. Gunda asszony panaszosan
mondta végűl, hogy ő azt hiszi, ezt a lányt szemmel verte meg valaki,
mire Mihály ráförmedt, ne legyen olyan együgyü, hogy elhiszi a parasztok
babonáit; tudhatná, hogy minden betegség abból ered, hogy a test nedvei
valamilyen ok következtében megromlottak. Zakariás hallgatva nézett
rájuk, azután megkérdezte, Judit volt-e az, akit az előbb énekelni
hallott. Amikor megtudta, hogy ő volt, kérte, hogy küldjék be hozzá
Juditot, de ne mondják neki azt, hogy ő meg akarja gyógyitani. Judit
nemsokára bejött a szobába. Az öreg Zakariás az asztalnál űlt egy
karosszékben, előtte bor volt – Mihály legjobb bora – amelyből néha
ivott egy-egy kortyot. Leültette magával szembe Juditot és meleg
örömérzés járta át öreg testét. Milyen szép, hogy ilyen rejtelmes sötét
szépség van a világon. Mégis szép volt ez az élet. Milyen kár volna
ennek a bóditó virágzásnak meddőn elhullnia. Beszélgetni kezdett
Judittal. Judit tartózkodva felelgetett. De az öreg Zakariás azután ezt
mondta: „Nagyon szépen énekelsz Judit. Olyan szép hangot, mint a tiéd,
nem hallottam azóta, mióta Milanóban jártam. Ott a herceg udvarában
szinjátékot játszottak, és egy szinjátékban az éj királynőjeként lépett
fel egy csodálatos hangú és rendkivüli szépségű asszony.“ Judit ekkor
kitáguló szemmel nézett Zakariásra és nemsokára mohó beszélgetésbe
merült vele. Estefelé Zakariás azt mondta Mihálynak: „Még nem tudom
Mihály, mi baja a lányodnak, de tartok tőle, hogy ha a gyógyúlását
akarod, el kell küldened magadtól valahová idegenbe.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kint ragyogó májusi alkonyat volt. A nap vonakodva ereszkedett le a
nyugati hegyek mögé, az árnyékok hosszúra nőttek már, de a világ még
tele volt kicsorduló fényességgel és olyan hömpölygő jó szaggal, amelyet
mintha óriási, mennyei tömjénhintők hintettek volna el. Földek páráztak,
fűvek zsendültek, akácfák illatoztak; és a bazini várból lassan és
rosszkedvüen lefelé indúlt a városba a selmecbányai hóhér. Tetőtől
talpig bőrbe volt öltözve. Szulejmán császár ázsiai katonáin látta,
milyen félelmes az ilyen sötét bőrpáncél. A selmecbányai hóhér szerette,
ha félnek tőle; ez a félelem az előize volt annak az örömnek, amelyet
akkor érzett, ha vért látott kicsordulni a kezére adott emberi testből.
Vaszilinak hitták. Görögországi cigány-félvér volt; és gyerekkorában
végignézte egyszer, hogy török katonák hogyan kinozták sorra a faluja
embereit, mert az emberek nem akarták bevallani, hová ásták el a
pénzöket. Ezt a látványt nem tudta többé elfelejteni; nemsokára
elszökött otthonról és beállt azok közé a gyülevész csapatok közé,
amelyek a szultán rendes katonaságát kiegészitették. Mikor a törökök
Magyarországon jártak, el kellett szöknie a szultán hadseregéből, mert
megölt néhány foglyot, akit nem lett volna szabad megölnie. Selmecbányán
felfogadták hóhérnak. Nemrégiben Pozsony város kölcsönkérte néhány
napra. Amikor megint utban volt hazafelé, a bazini gróf itt fogta azzal,
hogy dolgot ad majd neki: nehány zsidót kell a maga módján rábeszélnie,
hogy ne ragaszkodjék olyan bűnösen a pénzéhez. Napok teltek el és még
mindig tétlenűl sétált. A torkában száraz görcs támadt már és a hátán
hideg bizsergések futottak végig a vágytól, ha arra gondolt, milyen az,
mikor a kés alatt kicsordul a vér vagy a hüvelykszoritó szoritása alatt
ropog a csont és szakad a hús.
A selmecbányai hóhér lassan ment le a város felé. Az út szélén sűrű
galagonyabokrok voltak. A hóhér megállt és hallgatózott. A bokrokon túl
két különös hang veszekedő, rikácsoló és siró párbeszédét hallotta.
Átbújt a bokrokon. Az út mellett, az árkon túl piszkos vityiló állott; a
vityiló előtt egy rút öregasszony hajolgatott a föld felé, köveket
szedett fel és a köveket rikácsolva hajigálta egy kilencéves fiú felé. A
fiú sirva ugrált el a kövek elől és sirva kiabálta az öreg asszonynak,
adja vissza a pénzt, amelyet elvett tőle. A hóhér egy ideig szótlanúl
hallgatta a kiabálást, azután átugrott az árkon és megállott az
öregasszony és a kisfiú között. Az öreg asszony ijedten pislogott fel a
hóhérra és egyszerre remegni kezdett. A fiú bátorságra kapott. Elmondta,
hogy délben a Szent Floriánhoz cimzett fogadóba – az a város másik végén
van, Szered felé – küldte az apja két ezüstpénzért, amellyel a fogadós
tartozott neki. Ez az asszony – mindenki tudja róla, hogy boszorkány –
elcsalta tőle a pénzt, azzal, hogy azt mondta, olyan madarat mutat neki,
amilyent még sohse látott. Mig ő a madárra várt, kicsavarta a kezéből a
pénzt, azután eltünt. De ő tudta, hogy a boszorkány hol lakik. A pénz
nélkűl nem mert hazamenni, hanem itt várt mostanig, a boszorkány most
hazajött, s ő követeli vissza a pénzét.
A hóhér nézett az öregasszonyra. Tekintete alatt az öregasszonynak
egészen meggörnyedt a háta és vacogni kezdett fogatlan szája. A hóhér
sokáig nézett rá, azután a fiúhoz fordult. „Gyere be,“ mondta neki, „ide
a házba, a boszorkány vissza fogja adni a pénzedet.“
Az öreg asszony remegve mutatott utat a piszkos vityilóhoz. Mindahárman
bementek. A nap leszállt a nyugati határhegyek mögé. Kint sötét lett és
csípő, tavaszi hűvősség támadt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap szombat volt, hetivásár napja Bazinban, és a vár felől a város
felé vivő uton vásárosok igyekeztek befelé. Az egyik kocsit hirtelen
megállitották, mert a mezőn a sűrű tövisbozót mellett egy öregasszony
jajgatva kezdett kiabálni. A férfiak leszállottak a kocsiról, azután az
asszonyok is átmentek a mezőre; azután megállott még néhány kocsi, és a
gyalogosok is odagyültek a tövisbozót köre. A tövisbozót alatt egy
kisfiú holtteste feküdt. A két lába kötéllel volt összekötözve; a teste
tele volt szurások nyomaival, a kezén és a lábán fel voltak az erek
vágva. A vásárosok meghökkenve állták körül a kis holttestet és
elszörnyedve kérdezték, ki tehette ezt. Vért sehol nem lehetett a
közelben látni, a holttestet máshonnan kellett idehozni. Az öreg asszony
azt mondta, ő nem tudja ki követte el ezt az istentelenséget; ő nem
látott senkit; csak hajnalban látott valamiféle zsidókat erre
lopózkodni, de nem tudja, ők tették-e. Az öregasszony azután elment. A
vásárosok tanácstalanúl állták körűl a tüskebozótot; a tömeg egyre
nagyobb lett; végre valaki azt mondta, hogy a holttestet fel kell tenni
egy kocsira és be kell vinni a városházára. Minthogy a holttestet senki
nem akarta a kocsijára felvenni, egyelőre nem történt semmi. A tömeg
folytonosan nőtt, és egyszerre egy bazini ember megismerte a kis
halottat. Ez, – mondta, – a Meylinger György Jancsi fia. Az emberek
elálmélkodtak ezen a közlésen és hangosan kiabálták, hogy értesiteni
kell Meylinger Györgyöt. Azonban senki se mozdult, a tömeg állt és zúgva
beszélgetett. A vár felől jövet ekkor megjelent az országuton Tamás
gróf. Le akart menni a hetivásárra, mert rá akart csapni azokra az
árúsokra, akik ujabban mindenféle lázitó, luteránus nyomtatványokat
adtak el a hetivásáron és ezekkel a nyomtatványokkal megmérgezték a nép
lelkét. Mikor a tömeget meglátta, átjött a mezőre. Az emberek
elcsendesedtek. Levették a kalapjukat és utat nyitottak neki. Tamás gróf
meghökkenve állott meg a holttest előtt.
– Ki tette ezt? – kérdezte haragosan.
A körülötte állók sietve felelték, hogy ők nem tudják, ők a vásárba
igyekeztek, a holttest itt feküdt a tövisbozótban, egy öregasszony
talált rá, és az emberek azt beszélik, hogy hajnaltájban zsidókat láttak
erre lopózkodni. Tamás grófon a mély megrendülés forró borzadása futott
végig. Ki tette ezt? A kereszténység ellenségei tették, azok, akiket egy
vétkes lanyhaság nagyon is sokáig tűrt a keresztény nemzetek kebelében.
Csoda-e, hogy az igaz hit megromlik és mindenütt felemeli fejét a
gonosz, ha Krisztus nyilvánságos ellenségeinek ilyen szabadságuk van? A
Németországból fenyegető hitrontás ellen a védekezés legelső és
legsürgősebb cselekedete, hogy azokkal kell leszámolni, akik nyilt
tagadással merészelnek Krisztus ellen támadni. A Boldogságos Szűznek
harcosokra van megint szüksége: oh, _egy_ harcosa lesz a Boldogságos
Szűznek, aki el nem lanyhul és meg nem pihen a keserű végig. –
Összerázkodott és körűlnézett. Az emberek várakozva néztek rá.
– Tegyétek fel, – mondta nekik komoran, – ezt a szegény áldozatot egy
kocsira. Be kell vinni a városházára.
A holttestet most feltették a legelső kocsira, Tamás gróf odafordult egy
emberhez.
– Menj fel, – mondta, – a várba és mondd meg a várnagynak, hogy tizenöt
huszárral azonnal jöjjön le a városházára.
Az ember sietve indult a vár felé, Tamás gróf pedig a kocsi mögött
lassan ment befelé a városba. A városban a tömeg, amely követte, még
jobban megnőtt. A városháza előtt a kocsi megállott. Tamás gróf
lehivatta Pongrác Andrást, a városbirót.
– Városbiró úr, – mondta neki felcsendülő hangon, – ki tette ezt?
A városbiró megütődve nézett a holttestre, azután megzavarodva nézett a
grófra.
– Ezt a szegény áldozatot, – mondta Tamás gróf, – a mezőn, egy
tövisbozótban találta Isten rendelése szerint egy öregasszony. Elhoztuk
ide. Nézze meg; és mondja meg: ki tette ezt?
A városbiró levett süveggel állott a gróf előtt és lassan a homlokához
emelte a kezét, hogy letörölje róla az izzadságot. A tömegből, amely
eddig hallgatva állta körűl őket, most megszólalt egy hang:
– A zsidók tették.
Egy másik hang:
– Csak a zsidók munkája lehet.
Nehányan helyeseltek, de a tömeg egyébként hallgatott és várt. Tamás
gróf összevont szemöldökök alól nézett a városbiróra. A városbiró
zavarodottan próbálta kitalálni, hogy mit akar, de az arcáról semmit se
tudott leolvasni.
– Ki fogjuk nyomozni a bűnöst, – mondta habozva, – de el fogjuk
hallgattatni azt, aki tudatlanságból és ostobaságból ártatlanokat vádol.
Tamás gróf felcsattant:
– Én pedig össze fogom törni azt a birót, aki lanyhaságból vagy
megvesztegetettségből futni engedi a bűnösöket.
A városbiró elsápadva nézett rá és nem értette, mit akar.
– A zsidókat azonnal el kell fogatni, – mondta Tamás gróf. Nem tűröm,
hogy a zsidó pénz munkába fogjon és megint egyszer elhomályositsa az
igazságot.
A tömeg halkan morajlott. A városbiró meghajtotta a fejét és
engedelmeskedett. Semmiképen sem volt az az érzése, hogy helyesen
cselekszik. De ha a gróf igy akarja? És hiszen az igazság majd kiderűl.
Bement a városháza kapuja alá és kiadta a városi darabontoknak azt a
parancsot, hogy menjenek és hozzák a városházára a zsidó férfiakat.
Tamás gróf a kocsit a holttesttel eközben elküldte Meylinger Györgyhöz
és a tömegnek megparancsolta, hogy oszoljon szét. Azután belépett a
városháza bolthajtásos kapuja alá. A hat városi darabont indúlóban volt.
Tamás gróf megállitotta őket, megkérdezte, milyen parancsot kaptak,
azután hideg haraggal fordult a városbiróhoz:
– Ha csak a férfiakat fogatja el, az annyit jelent, hogy a nők kezében
szabad utja van a zsidó pénznek arra, hogy birákat vesztegessen meg.
A városbiró most őszinte és becsületes dühbe jött. A gróf harmadszor
gyanusitotta meg mások előtt. Káromkodva mondta a darabontoknak, hogy
hozzák be, valamennyi zsidó a városban van; az ölbeli csecsemőt is.
Tamás gróf rövid fejbólintással vette tudomásúl a parancsot. A
darabontok elmentek. Tamás gróf töprengve járkált a kapubejárat alatt. A
városbiró mérgelődve várakozott. Tamás gróf megállott előtte:
– Kire tartozik a zsidókon való itélkezés? – kérdezte komoran.
– Negyedik Béla király szabadságlevele szerint, amelyet utóljára második
Lajos király is megerősitett, főbenjáró ügyekben felettük a nádor
itélkezik, vagy pedig a budai király várnagy.
A Tamás gróf szeme komor lobogással tűzött a városbiróra. A nádor? A
budai király várnagy? Elhúzni a vizsgálatot? Nyujtani a pert? A
bűnösöket talán még utnak is inditani innen Budára? Közben felvenni a
jutalmakat az igazság eltemetéseért? Oh, odakint holtan fekszik egy
ártatlan, szegény gyermek; az igazságot, te pénzre éhes biró: azt nem
fogod megölni és eltemetni. A városbiró elvörösödött a gróf
tekintetétől, amely ujra a gyanusitás ostorcsapásaival verte végig, és
keservesen küzdött, hogy bátran és nyugodtan tudjon a gróf szemébe
nézni. Kint lódobogás hallatszott. A gróf huszárjai érkeztek meg. Tamás
gróf elfordult a városbirótól. Lázas elszántság égett minden csontjában,
a cselekvés vágyának kinzó lobogása. Kilépett a kapu elé és gyors
parancsokat adott ki huszárjainak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A bazini zsidók istentisztelet előtt összegyűltek a zsinagógában, hogy
Dávid ügyében itélkezzenek, de nem tudták megkezdeni a tanácskozást,
mert Dávid és József hiányzott. Előbb vártak rájuk, azután értük
küldtek. A küldött még nem jött vissza, amikor a városi darabontok
bejöttek a templomba és azt mondták Mihálynak, aki elébük lépett, hogy a
zsidók valamennyien tartoznak rögtön a városházára menni. Mihály
meghökkenve felelte, hogy épen istentiszteletre készűlnek, és majd
istentisztelet után felmennek a városházára; a darabontok azonban erre
gorombák lettek, kiabálva követelték, hogy a zsidók azonnal jöjjenek és
fenyegetően emelgették az alabárdjaikat. A zsidók felzúdultak és ki
akarták szoritani a darabontokat a templomból, Mihály azonban rábeszélte
őket arra, hogy engedelmeskedjenek. A zsidók tehát összeszedelőzködtek
és a darabontokkal együtt elindultak a városháza felé. Útközben
találkoztak Tamás gróf huszárjaival. Négy huszár átvette a zsidókat a
darabontoktól, a többi huszár pedig a darabontokkal együtt elment az
asszonyokért, a gyerekekért és a hiányzó férfiakért. A zsidók
felindultan siettek a városháza felé. A városháza előtt nagy tömeg
állott. A tömeg szótlanúl fogadta őket. A zsidók bementek a városháza
kapuja alá. A kapu alatt halvány arccal és égő szemmel állott Tamás
gróf. A zsidók meg akartak állani előtte, de ő szótlanúl intett, hogy
menjenek tovább. A zsidókat felvitték a városbiró elé.
– Városbiró úr, – szólt felindultan Mihály, – mit akarnak tőlünk?
– Az istenfátokat, – fakadt ki Pongrác András, – sok bajom van veletek.
Jegyző úr, irja fel a nevüket. Porkoláb! Vegye át ezeket a zsidókat.
– Városbiró úr, – mondta Mihály haragtól reszketve, – azt csak
megmondja, hogy miért csuknak be bennünket?
– Majd tudjátok ti már azt! Porkoláb! – le ezekkel a zsidókkal a
pincébe.
A zsidók vonakodtak indulni, a huszárok azonban lökdösni kezték őket,
azután kardot huztak. A zsidók erre álmélkodva és elhülve lementek a
városháza pincéjébe. Ott bezárták őket; magukra maradtak; nemsokára
azonban kinyilott az ajtó, és az ajtón behajtották hozzájuk az
asszonyokat és a gyerekeket is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Dávid otthon volt és komor nyugalommal rendezgette az irásait. Várta,
hogy érte küldjenek a zsinagógából és fanyar elégtétellel forgatta
magában azt a dacos feleletet, melyet a küldöttnek adni fog. József a
másik szobában játszott a Dávid fiával, Eszter pedig fakó arccal
járt-kelt a házban. A külső ajtót ekkor hirtelen felrántották; a
szobákon végigrohant Vidra Gergely, egy tizennyolcéves legény, aki három
év óta volt Dávid szolgálatában. Dávid Pestmegyéből hozta el; az apját
és az anyját megölték volt a törökök, a házukat felgyújtották, a
tizenötéves fiu otthontalanúl bolyongott volt ide-oda.
– Gazdám, – mondta lihegve, – nagy baj van.
Dávid talpra ugrott.
– Mi az? – kérdezte megdobbanó szivvel.
– Azt mondják: a zsidók megöltek egy gyereket. És a gróf huszárjai most
minden zsidót összefognak.
Dávid egy ugrással a szekrénynél volt, egy mozdulattal kirántotta és
zsebregyűrte azt a pénzt, amely a szekrényben volt, azután egy másik
ugrással kint volt a szobából. Csak az istállóig juthasson el, csak lóra
ülhessen. Nem érzett aggodalmat azért, hogy Esztert és Józsefet
itthagyja. Ha magával akarná őket vinni, egyikük sem menekülhetne; ha
azonban ő ki tud siklani, ő megmenti, ő kiszabaditja, ő kivágja Esztert
és Józsefet, ha ezer ördögöt kell is letipornia a szabaditásukért. A ház
előtt állt, az istálló felé fordúlt és a mellében megakadt a lélegzet.
Az istálló előtt ott állott a gróf két huszárja, és az egyik épen
kardlappal vágott végig a kocsison, aki nem akart tovább kotródni. Dávid
a kert felé fordúlt; a fák között átlátszott néhány ezüstsujtásos kék
huszárruha. A kapúban városi darabontok álltak. Dávid villámgyors, lázas
munkára kényszeritette az agyvelejét. Mit kell itt tenni? Mit lehet itt
tenni? Ekkor meglátta a bazini várnagyot, amint a kapún át jött be,
egyenesen őfelé. Erre megfordult és berohant a házba. Maga mögött
bezárta az ajtót. A lakáson végigsietett, vissza az asztalhoz, amelynél
ült, tollat vett a kezébe és két lázas sort irt a győri püspöknek. A
gróf – irta – fogságra veti őt és nyilván el akarja vesziteni; az
irgalmas Isten nevében kéri ő kegyelmességét, jöjjön és tegyen
igazságot.
A külső ajtón dörömbölni kezdtek.
– Gergely fiam, – mondta Dávid, – én megigértem, hogy telket veszek
neked, ha majd megházasodol. Nem telket: ötven holdas birtokot vásárolok
neked, ha ezt a levelet elviszed a győri püspöknek. Tedd el, űlj lóra…
József lassan elindult, hogy kinyissa a bezárt ajtót. Dávid Gergelyhez
hajolt.
– Bizhatom benned, Gergely? Elviszed a levelet?
– El.
József kinyitotta az ajtót, a gróf huszárjai bejöttek, gyorsan
közrefogták Dávidot és Józsefet, azután megparancsolták Eszternek is,
hogy álljon oda melléjük. Eszter réműlten szoritotta magához a kisfiát
és odaállott Dávid mellé. Dávid megfogta az Eszter karját és haragtól
fuldokolva fordult szembe a várnaggyal.
– Vigyétek őket, – mondta derűlten a várnagy, – aki szökni próbál, azt
levágjátok.
A huszárok elindultak a foglyokkal; a várnagy ott maradt a házban,
gondosan megvizsgált mindent, némi értékes apróságot elvett a maga
számára, azután a gróf parancsa szerint lepecsetélte a házat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A városháza pincéjének pántos ajtaja kinyílt és a porkoláb betolta rajta
Dávidot, Józsefet és Esztert a gyerekével. A bazini zsidók mind együtt
voltak már a pincében, férfiak, nők és gyerekek, riadt és megzavarodott
csapat, amelynek a rémülete még testet se tudott ölteni. A férfiak
kérdésekkel rohanták meg Dávidot. Dávid egy türelmetlen mozdulattal
elhallgattatta őket.
– Egy ember beszéljen egyszerre. Mivel vádolnak bennünket?
– Mi semmit se tudunk, – felelte Mihály. Az asszonyok azt beszélik, hogy
mikor őket behozták, valaki azt kiabálta utánuk, hogy ha husz
zsidógyerek ég a máglyán, az se lesz elég az egy Meylinger Jancsiért.
Dávid sötét és merev arccal bólintott.
– Igen, – mondta mozdulatlan arccal, összeszorított foggal és odavetően,
– a Meylinger György Jancsi fiát meggyilkoltan találták a vár felé vivő
országut mellett a mezőn.
Elhallgatott, mintha folytatást, vagy feleletet várna. De senki sem
szólt semmit. Dermedt, nagy csend lett. A bazini zsidókra, mint egy
fekete köd, rászállt az iszonyat. A szemek elveszve meredtek egymásba,
mintha a másiknak a szeme támasztékot, megpihenést, meleg nyugovást
adhatna a rémületnek ebben a jégsivatagában. Az asszonyok sírni kezdtek.
A gyerekek velük sírtak.
– Elég, – mondta Dávid fogcsikorgatva. Az asszonyok vigyék el innen a
gyerekeket. Eszter, keress helyet magadnak valahol. – Ti pedig mondjátok
meg; mit tehetünk.
Az asszonyok sírva elvitték a síró gyerekeket, a férfiak űzött
nyugtalansággal tanácskozni kezdtek. Az öreg Zakariás, aki fáradtan dőlt
neki a falnak, félbeszakitotta a tanácskozást.
– Bocsássatok meg, – mondta – én nem bírom tovább. Ha valamiben
hasznotokra lehetek, majd megmondjátok. Addig is: le akarok pihenni.
Átvezettette magát a bolthajtásos pince másik részébe, az asszonyok
közé. Ott néhány köteg szalma volt a földön. Judit sietve szétteregetett
egy köteget, segitette Zakariást benne, hogy a szalmára feküdjék, azután
leült melléje a földre. Az öreg rámosolygott, és csendesen beszélgetni
kezdtek.
A férfiak folytatták a fuldokló sietségű tanácskozást. Dávid komoran
hallgatta őket. Mikor a többiek elhallgattak, megszólalt:
– Hogy itt Bazinban lehet-e igazságra számitani, igen vagy nem, arról
most nem érdemes beszélni. Most arról kell beszélni, hogyan jussunk
segitséghez.
A többiek hallgattak. Dávid folytatta:
– Azok között a tervek között, amelyek felvetődtek, egy van, amelyről
beszélni lehet: az a terv, hogy kérjünk segitséget Báthory István
nádortól. A magyar zsidóság szerződést kötött a nádorral, és a nádor évi
négyszáz forint fizetése ellenében vállalta, hogy a magyar zsidóságot
minden igazságos ügyében támogatni fogja. Hogy a nádor most beváltaná-e
az igéretét? Lehet, hogy igen, – a jövő évi négyszáz forint kedvéért, –
négyszáz forintnál nagyobb pénzek reményében, – ha nem esnék tulságosan
terhére. Mindenesetre megmarad az a kérdés: _hogyan_ kérjük a
segitséget. Buda messze van. És ki tudja, a nádor Budán van-e.
A zsidók fanyar szájjal hallgattak. Senki sem tudott ellentmondani és
senki sem tudott hozzátenni a Dávid szavaihoz semmit.
– Ha általában sikerül valakitől segitséget kérnünk, – folytatta Dávid,
– olyanhoz kell fordulnunk, akinek a készségére _bizonyosan_
számíthatunk.
– A pozsonyi zsidók! – szólt közbe Sámuel.
– Ugy van, a pozsonyi zsidók, – felelte Dávid. De minthogy a pozsonyi
zsidók maguk is elnyomottak és tehetetlenek, meg kell próbálnunk, hogy
mindjárt oda forduljunk, ahova a pozsonyi zsidók is fordulnának: a bécsi
zsidókhoz. A bécsi zsidók talán kieszközölhetik Ferdinánd király
kancellárjánál – mert a kancellár halálos ellensége a bazini grófoknak –
hogy Ferdinánd király vizsgálóbiztost küldjön ki ide. Ezt
megpróbálhatjuk. Mást nem. A kérdés az, hogyan adjunk hirt a bécsi
zsidóknak.
A meginduló beszélgetést Dávid egy türelmetlen mozdulattal elvágta:
– Csak két lehetőség van, – mondta bosszusan. Az első az, hogy
megfizetünk valakit. Én hoztam magammal némi pénzt. Azonkivül, ami gyürü
és fülönfüggő itt van, az –.
Kivette a zsebéből a pénzt, lehúzott az ujjáról egy gyűrüt és az egészet
átadta Mihálynak. A többiek is megmozdultak.
– A legelső pedig az, hogy mindent elrejtünk itt valahol. Eszükbe
juthat, hogy ezt elfelejtették elvenni tőlünk. Olyan helyre kell
rejteni, ahonnan gyorsan magunkhoz vehetjük, ha innen máshova vinnének.
Siető kutatás indult meg alkalmas rejtekhely után. Mihály azonban
rátette a Dávid vállára a kezét.
– Két lehetőségről beszéltél, – mondta, – és csak egyet mondtál meg. Mi
a másik?
Dávid körülnézett. Most megint minden szem feléje fordult Ennek a riadt
kis embercsoportnak most, bizony, bizonyosan ő a vezetője. A bánat
epekeserüsége öntötte el a lelkét. Szegény vezetettek és szegény vezető.
Már belenézett minden szempárba, amely kérdezve és várakozva fordult
feléje, és lesütötte a szemét.
– A másik lehetőség, – mondta halkan, – az hogy valaki… hogy én innen
megszököm és segitséget hozok.
Nem várt feleletre, hanem elindult, hogy végigjárja a börtönüket. Két
nagy bolthajtásos pincehelyiségbe voltak bezárva. Az egyik oldalon volt
a pántos ajtó, amelyen bejöttek; a másik oldalon valaha szintén ajtó
volt, de az ajtót befalazták. Ha ezt a falat kibontaná az ember? Mögötte
valami lépcső van, amely a torony alá vezet. De ott megint ajtó van.
Dávid töprengve nézte a falat, azután elfordult az ablakok felé. Az
ablakok fent voltak az udvar szintjén, másfél ember-magasságnyira a
homokos talajtól. Rajtuk sürü és nehéz vasrácsok. Ha az ember egy ilyen
vasrácsot meg tudna lazitani odafent, akkor kijuthatna az udvarba. Az
udvarból azután… az udvarból azután kijutna az ember valahogyan…
pénzzel, csellel, erőszakkal… csak a legközelebbi lóig, csak egyszer
lóháton legyen az ember; Dávidnak fájni kezdett a keze, amint ökölbe
szorítva a kezét tehetetlen dühvel és rettenetes vággyal nézett fel
ezekre a vasrácsos ablakokra.
– Ábrahám! – kiáltotta türelmetlenűl.
Ábrahám lassan odament hozzá. Negyven éves, derült óriás volt, akit a
balszerencse mindig üldözött és akit a jókedv soha el nem hagyott.
Féléve, amióta az utolsó szerény vállalkozásával is kudarcot vallott, az
öreg Simon szolgálatában volt. Most kiváncsian nézett Dávidra.
– A válladra szeretnék állani, Ábrahám, – mondta Dávid.
Ábrahám készségesen tartotta a vállát.
– Én hordozom most a vállamon, – mondta csendesen, – a bazini zsidók
minden reménységét. Olyan is ez a reménység! Ha valaha kitanulom a Simon
gazda mesterségét, senki a világon már páncélt nem fog hordani: én
vagyok az az ember, aki ha halotti leplekkel kereskedném, a halálangyal
nyomban és azonnal beszüntetné a tevékenységét.
Dávid állt az Ábrahám vállán, a két kezével belékapaszkodott a vasrácsba
és kinézett az udvarra. Az udvaron néha átment egy-egy ember, de
senkisem figyelt a pinceablakokra. Dávid egy kést kért. Feladták neki a
kést és ő feszegetni kezdte a kovácsolt vaskosár egyik ágát. A vas
azonban kőbe volt eresztve, és a kés gyorsan elpattant. Dávid látta,
hogy így sohasem ér el semmit. A kőkockákat kell meglazítani és
kifejteni. A kés törött pengéjével feszegetni kezdte az alsó kőkockákat.
A kezéről lehorzsolódott a bőr; egy ujját megvágta; véres kézzel és
sajgó körömmel vájta és tépte tovább a kőkemény vakolatot a kockák