A bazini zsidók: Regény - 02

parasztot. Persze erős király kell, aki a hánykolódó urakra zablát rak.
Lesz-e János király elég erős? Mátyás király elég erős volt. Mátyás
király… Hm! Mátyás király alatt a pécsi érsek: Ernuszt Zsigmond
megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Csáktornya várura: Ernuszt
János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt a zágrábi érsek:
Thuz Oszvald megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király alatt Túróc
főispánja ifjabb Ernuszt János megkeresztelt zsidó volt. Mátyás király
alatt Horvátország bánja: Thuz János megkeresztelt zsidó volt. János
király azzá lehetne, ami Mátyás király volt. Mi lesz akkor abból az
emberből, aki a királynak karja és kardja lett, aki visszahóditja neki
azt, amit elvesztett, leveri azokat, akik ellene feltámadnak és gazdaggá
teszi az országot? Gazdaggá tenni az országot: ez a legfőbb feladat. A
besztercei hegyekben egy felhagyott ezüstbányát ujra meg kell nyitni; a
máramarosi sót Csehországba kell szállitani; Olaszországnak búza kell és
ló; a németeknek hús; – minden várost gazdaggá lehet tenni ebben az
országban és minden parasztot jól lehet lakatni. És ezt ő fogja véghez
vinni, Dávid, Péter fia, véghez fogja vinni, ha minden oktalanság és
rosszindulat, minden tunyaság és ostobaság össze is esküszik ellene. Az
agya zugva őrölte a gondolatokat; mindig ujabb és ujabb feladatok, ujabb
és ujabb lehetőségek jutottak eszébe; és alig vette észre, hogy
besötétedett körülötte. Szeretettel elnézett a sötét mezők felett,
amelyek láthatatlan messzeségekbe vesztek az út jobb oldalán és
baloldalán, fáradtan ügető lovát lépésre fogta, megveregette a nyakát,
azután ismét lázas álmodozásba merült. Késő este ért haza. Eszter ébren
várta, azután leült vele az asztalhoz és csendesen és derülten nézte,
amint kiéhezetten enni kezd. Dávid jóétvággyal evett, de halk feszültség
nyugtalankodott a lelkében. Az ezer feladat közül, amely rá vár, most
jön az első; nem a legkönnyebb; talán a legnehezebb: meg kell mondania
Eszternek… rá kell beszélnie Esztert. Szűkszavuan felelgetett az Eszter
kérdéseire; várt, amig lefekszenek. Akkor karjai közé vette az asszonyt,
magához ölelte és megcsókolta. Eszter hálásan símult hozzá és boldogan
adta át magát az ölelésnek. Ekkor a sötétségben, mialatt a felesége
szíve a mellén dobogott, összeszedte minden erejét:
– Eszter, – sugta halkan, – szeretsz?
Eszter egy szorosabb öleléssel és egy halk sóhajtással felelt:
– Eszter, – kérdezte tovább, – én elmegyek innen lakni. Velem jössz?
– Veled.
– Akárhová?
– Akárhová.
Ekkor mind a két karjával átölelte, hogy az asszony a karjai között
olyan lett, mint egy gyerek, akit felemelhet és elvihet, magához
szorította, mintha a testét és a lelkét át akarná olvasztani a maga
testébe és a maga lelkébe, és a fülébe súgta:
– Győrbe költözöm. A püspök védelme alá.
A két karja még szoritotta az asszony drága testét, de érezte, hogy a
két kar mindjárt bágyadtan fog lehullani. Mert az Eszter teste a két
karja között egyszerre megmerevedett. Nem állt ellent, csak
meghidegedett. A melegsége kialudt. Elhalt. Dávid érezte, hogy hiába
lenne minden erőfeszítése, ezt a melegséget most nem tudja többé
felgyujtani. Lassan kieresztette a karjai közűl az asszonyt.
– Hát mit akarsz? – mondta kétségbeesve. Nem bírom tovább.
Az asszony hallgatott.
– Eszter! – szólt halkan Dávid.
– Igen, – hallatszott az asszony elfakult hangja a sötétségből.
– Csak nem hiszed azokat az ostobaságokat, amiket ezek az őrültek
összefecsegnek? Hogy holnap jön a Messiás? – Csak nem hiszed, hogy
Istennek valami különös célja van velünk és hogy ellene vétünk, ha
keresztvíz hull a fejünkre? – Mért nem felelsz? Mondd! Hiszed?
– Nem, – jött az asszony vonakodó, bágyadt hangja.
– Hát akkor miért ne tegyem?
– Ne tedd! – szakadt fel az asszony forró, könyörgő suttogó hangja.
– De miért? Miért? Miért? Miért?
Eszter hallgatott. Miért? Ha azt úgy meg lehetne mondani. Az ősi hit ő
bennük régen kialudt. Régen nem érezték többé, hogy az igéret, a
kegyelem és az igazság csak nekik adatott, és régen nem érezték azt, ami
az öregek között derült nyugalmu meggyőződés volt, hogy amit ők hisznek
és megtartanak, az Istentől való örök igazság, amit mások hisznek és
megtartanak, az babona és hazugság. Lehet, hogy babona az egyik, akkor
babona a másik is, és egyiknek sincs több joga a másiknál. Miért
ragaszkodtak mégis eddig a maguk öröklött vallásához? Mert szorongatták
őket érte; mert igazságtalanságokat kellett érte elszenvedniök; mert
gonosznak érezték az erőszakot, amely hitet akart rájuk kényszeriteni,
mert ha az ősi hit bennük kialudt is, égőnek és elevennek érezték azt a
jogot, hogy vallást tegyenek róla akár ők, akik nem ragaszkodnak hozzá
többé, akár a testvéreik, akik még ragaszkodnak hozzá. És most átmenni
az elnyomóhoz? Most átpártolni az üldözőhöz? Most igazat adni az
erőszaknak, – a gonoszságnak, amely nem szűnik meg hajszolni őket, az
ostobaságnak, amely soha nem pihen meg a csúfolásukban, a gyűlöletnek,
amely nem akarja látni az embervoltukat, az ártatlanságukat és a
tisztaságukat? Kiszolgáltatni a testvéreiket? Árulóvá lenni?
Eszter egy kétségbeesett öleléssel kapaszkodott hozzá Dávidhoz.
– Ne tedd, – jajdult fel sírva, – ne tedd.
– De miért?
– Nem tudom, – zokogta Eszter, – nem tudom… Nem szabad elhagyni az
ártatlanokat.
– De mi közöm nekem hozzájuk, Eszter? Akit szeretek közülük, azt
szeretni fogom ezentúl is. És meg fogom védeni majd, ha igazságtalanul
bántani akarnák. De a többiekhez: mi közöm? – mi közöm? – mi közöm?
– Bántják őket.
– Hát védjék meg magukat, ahogy tudják, Ugy lenézik a mások babonáit.
Hát ne ragaszkodjanak a magukéhoz se. Miért legyek én áldozata az ő
makacsságuknak és az ő babonáiknak?
– Miért?
– Igen, miért? Ha olyan okot tudsz mondani, amelyet el lehet fogadni,
engem meggyőzhetsz. Miért?
Az asszony nem tudott felelni, amint soha nem tudott előtte és soha nem
tudott utána zsidó ember felelni akkor, amikor egy zsidó ember nyugodtan
felvetette azt a kérdést, hogy miféle ok tarthatná őt vissza a józan ész
és a hideg értelem nevében attól, hogy megkeresztelkedjék.
– Miért dacoljak én, miért álljak én ellent? Miért tartsak én ki egy
olyan ügy mellett, amelyben nem hiszek? Miért különítsem én el magam
attól az egész országtól, amelyben élek és amelyben meg akarok halni?
Ahol élt és ahol el van temetve az apám és a nagyapám és a dédapám?
Jeruzsálem! Én nem akarok Jeruzsálembe menni, még ha az arkangyal
trombitája hina, akkor sem. Hát mit várjak én akkor? Mit tiltakozzam én?
Mit álljak én itt örökös kihivásként, – meddőn magamnak és meddőn nekik?
Én dolgozni akarok, cselekedni akarok, segíteni akarok; – cserébe azért,
hogy engednek, miért ne tenném meg, hogy a szép győri székesegyházba
járok a sötét és rút kis bazini zsinagóga helyett? Istennek mindegy.
Isten azt akarja, hogy dolgozzam, és mindegy neki, hogyan imádkozom
hozzá. Nem hiszed, hogy mindegy? Felelj: nem hiszed?
– De igen.
– Hát akkor miért ne tegyem meg?
– Ne tedd.
Dávid fáradt dühvel vetette magát neki újra a meggyőzés munkájának. Kért
és könyörgött; új és ellenállhatatlan érveket halmozott egymásra; Eszter
nem tudott ellentmondani, de mikor arra a kérdésre kellett felelnie, meg
van-e győzve és arra a kérdésre kellett felelnie, helyesli-e tehát, hogy
Dávid megkeresztelkedjék, megrendíthétetlen makacssággal elsóhajtotta
vagy elzokogta kétségbeesett „ne tedd“-jét. Dávidot lassanként egészen
kihozta a sodrából ez a konok ellenállás. Félóra eltelt félóra után; a
hangja egyre hevesebb lett, a beszéde ingerült és sértő, az ajkáról
végre haragos és sebző szavak záporoztak az asszonyra és a két keze
felindultan szorította az asszony vállát. Eszter csendesen sírt. Dávidra
mély szégyenkezés és kínos lehűlés jött rá. Eleresztette az asszonyt és
sokáig hallgatott.
– Eszter! – szólalt meg azután halkan a sötétben.
– Igen…
– Én… elmegyek Győrbe. Te… tehát nem akarsz velem jönni?
Hosszu hallgatás következett. Dávid feszülten meredt bele a sötétségbe;
a sötétség nehéz csendje és súlyos mozdulatlansága tele volt számára az
asszony néma vivódásával. Mit fog mondani? Mi lesz erősebb a lelkében? A
sötétség súlya kezdett elviselhetetlenné lenni. Az ólomleplet végre
félrelebbentette egy leheletnél könnyebb hang: két ajak kettényílása a
megszólalás előtt. Dávidnak összeszorult a szive.
– Én… jött az asszony haldoklóan halk hangja, – veled megyek, akárhova
mégy. De…
Dávidnak az öröm forróságával telt el a teste. Átölelte az asszonyt és
egy lázas csókkal szakította félbe az ajkán a mondatot. Tudta, hogy ez
jönne: de ne tedd. De ő megteszi; és az asszonyt magával ragadja; és
Eszter is látni fogja majd, hogy így volt jó és okos és szép; látni
fogja, mert hiszen mindennél jobban szereti. Ha semmivel nem tudta
Esztert meggyőzni, a szerelmükkel meg tudta győzni. Az asszony teste
azonban mereven feküdt a karjai között. Dávid kétségbeesetten
erőlködött, hogy magához melegitse, de minden forró erőfeszitése
hiábavaló volt. A könyörgő csókjai meddőek maradtak, az asszony fagyosan
és elhaltan feküdt a karjai között.
Dávid másnap reggel fanyar kedvvel és halálos fáradtan ébredt. Eszter
már talpon volt, a reggeli készen állott, és a kis fiuk vidáman játszott
a harmadik szobában Józseffel. Dávid egy ideig mozdulatlanul hevert az
ágyban és az az érzése volt, hogy semmiért a világon nem érdemes az
embernek megerőltetnie magát. De azután eszébe jutottak azok a
gondolatok, amelyek tegnap, hazafelé jövet foglalkoztatták, a fantáziája
kigyulladt, és egyszerre megint forró hullámként ömlött végig a testén a
cselekvés vágya. Kiugrott az ágyból, gyorsan felöltözködött és bement
Józsefhez és a fiához. A fiát az ölébe vette és Józsefnek röviden
elmondta, mit beszélt a püspökkel. József nyugodtan bólogatott, Eszter
fakó arccal járt kelt körülöttük. Dávid látta rajta, hogy Józseffel már
beszélt a dologról. Sietett megreggelizni, hogy egyedül hagyhassa őket.
A József csendes okosságától és nyájas bölcseségétől várta, hogy
meggyőzi majd az asszonyt; hiszen József tanitotta meg mindakettőjüket
arra, hogy minden vallás csak jelképe egy felfoghatatlan ideának és hogy
őseik vallásának nincs különb rangja más vallásoknál. Felállott.
– Hová mégy? – kérdezte József.
– A grófhoz, – felelte Dávid.
– Azt gondolom, – mondotta csendesen József, – hogy azért nem kell
erőltetni a dolgot. Ferdinánd király kancellárja lehet, hogy gyülöli a
grófot, de a kancellár messze van, Győr is messze van, a gróf pedig
közel van.
Dávid igent intett, azután elment. A lelke tele volt dacos haraggal és
keserü elszántsággal. A gróf közel van? Nagyon is közel volt három
hosszu évig és a közelsége gyakran fojtogatóvá lett. Amikor idejöttek,
Ferenc gróf a hálának és az elragadtatásnak forró indulatát gyujtotta
fel a szivében. Ferenc gróf akkoriban egyre-másra magához hivatta őt,
vagy Józsefet, leültette őket és órák hosszat elbeszélgetett velük olasz
és latin irókról, német tudósokról, és spanyol tengeri utazásokról,
Magyarországról, a világról, életről, halálról. De időről-időre a
grófnak furcsa kedve támadt, szidta az égieket és összetörte a drága
szobrokat, amelyeket pár hete vásárolt, a feleségét hazaküldte néhány
hétre a szüleihez, kalandos nőszemélyeket csőditett a várba, és ilyenkor
estétől reggelig és reggeltől estig folyt a bor, és senkinek nem volt jó
a gróf közelébe kerülni. Ezek voltak azok az időszakok is, amikor pénzre
volt szüksége, mert ilyenkor szórta a pénzt; és ilyenkor nem volt
tanácsos megtagadni tőle azt, amit kivánt. Dávidon három év sok
megaláztatásának minden keserüsége végigborzongott. Oh, ha a gróf urral
ő egyszer még szembenállhatna ugy, hogy a fejét magasra emelheti; nem is
ugy, hogy ő erősebb és hatalmasabb legyen, csak úgy, hogy a feltételek
egyenlők legyenek: ember ember ellen, ököl ököl ellen, fegyver fegyver
ellen. Lázas fantáziája egyetlen villanással elébe is rajzolt már egy
ilyen helyzetet. Igen, József mosolyogni szokott az efféle forró vágyban
nyögő bosszuálmokon; József azt mondja, hogy a tiszta erkölcs világában
élő lélek nem törekedhetik megtorlásra, mert a megaláztatás, amely érte,
nem is juthatott közelébe gondolatai független birodalmának. Józsefnek
két élete van: az egyik, amelyet kifelé él, a másik amelyet az ideák
világában él. De neki, Dávidnak, a megaláztatások a bőrén égnek, mintha
sebek volnának, és a lelkén égnek, mintha a lelke hus és vér volna. Ő
szembe akar egyszer kerülni a kinzójával; – ha például János király jön,
hogy visszavegye az országot; és Ferenc gróf a Ferdinánd pártján lesz; a
két sereg közeledik egymás felé; akkor ő, Dávid, messziről meg fogja
ismerni a bazini grófok sólymos lobogóját… Remegő lélekkel merült bele
lázas álmának a részleteibe.
– Jóreggelt szomszéd, – szólt rá egy derülten dörmögő hang.
Dávid hideg zökkenéssel felébredt. Pongrác András szólította meg, a
városbiró, termetes, hatalmas, jókedvű ur.
– Jó reggelt városbiró úr, – felelte lehülten.
– Mi ujság szomszéd?
Dávid ránézett a városbiró husos fejére, a vidám kis szemre, mely a
bozontos szemöldök alatt hunyorgott és a széles szájra, a vastag bajusz
alatt. Egy másodpercig még habozott. Jó lesz-e igy? Azután lassan
felelte:
– Egyetlen egy ujságot tudok, városbiró ur: hogy ha még mindig kedve van
rá, a házam most eladó.
A városbiró kis szeme felgyulladva fordult a ház felé és a házon tul a
kertek felé.
– Hogy adná szomszéd?
– A ház a kerttel, szöllővel, felszereléssel, állatokkal együtt
kétezerötszáz magyar forint. De azért ilyen olcsó, mert ezt az árat egy
héten belül készpénzben le kell fizetni.
– Hó… szomszéd, ki tud ennyi pénzt egy héten belül lefizetni?
– Ha városbiró ur nem, akkor talán Neuperger János.
– No, megálljunk csak. Hát elköltözik tölünk szomszéd? Hová megy? Csak
nem az uj Indiákba? Mert oda lenne jó. Azt mondják, hogy Károly császár
spanyol katonái olyan országokat találtak ott, ahol lapátolják az
aranyat, mint nálunk a homokot.
A városbirónak ez volt a szerelme: messzi országokról hireket hallani és
a csodálatos hireket nyugalmasan megbeszélni. De Dávidnak most nem volt
kedve Károly császár spanyoljainak tengerentuli felfedezéséről
beszélgetni.
– Hát ha városbiró ur nem akarja…?
– Megálljunk csak. A gróf eleresztette-e már magukat?
– Most megyek hozzá.
– Hát ha végzett vele, nézzen be hozzám a városházára.
– Igen.
Dávid köszönt és tovább ment. Mikor a vár közelébe ért, dobogni kezdett
a szive. Megalázottnak érezte magát ezért a szivdobogásért.
Összeszoritotta a fogát és ökölbe szoritotta a kezét. A várkapuban a
grófnak néhány huszárja sütkérezett. Szó nélkül beeresztették Dávidot.
Dávid áthaladt a várudvaron és egy csigalépcsőn felment Gregorovius
magiszterhez, a gróf titkárához. Gregorovius rosszkedvüen soványan,
rövidlátóan hajolt az irásai fölé és fanyar közömbösséggel fogadta
Dávidot.
Dávid jelentette neki, hogy szeretne a gróf elé jutni.
– Most kelt fel, – mondta Gregorovius, – most még én se tartom
tanácsosnak, hogy elébe kerüljek. Ülj le és várj.
Dávid leült. Gregorovius az irásai fölé hajolt, azután felnézett
Dávidra.
– Hallottad, – kérdezte fanyarul, – hogy egy portugál hajós elindult a
hajójával kelet felé és nyugatról jött vissza?
– Hallottam, – felelte Dávid.
– Tehát a föld gömbalakú. Én ezt megmondtam már negyven évvel ezelőtt,
amikor a száját se nyitotta ki senki azok közül, akik most hires
emberek, mert ők előre tudták. Én megmondom most előre azt is, mit
fognak találni azok, akik a földet északról délre akarják megkerűlni:
mély örvényeket fognak találni, melyeken a viz folyton áramlik, a föld
belsején át, északról dél felé és délről észak felé a hold különbőző
szakai szerint. Ez az áramlás a föld testén át: ez tartja egyensulyban a
földet, ez táplálja a forrásokat és ez okozza a földrengéseket. Én ezt
megmondom előre. De ha majd bebizonyosodik, hogy igazam volt, akkor a
doktorok, filozófusok, fizikusok, egyetemi tudósok, akik az egész
világon összetartanak és támogatják egymást, megint fel fogják fedezni,
hogy ő kőzülük mondta meg valaki elöszőr; és a nemzetközi gonosz
összetartás megint hiressé tesz valakit, ki az _én_ gondolatomat lopta
el és csinált rendszert belőle. Nekik rendszer kell; és aki nem az ő
tolvajnyelvükön beszél, az nem igazi tudós nekik. A te József testvéred
is ezt mondta, amikor átadtam neki a nagy filozófiai munkámat, amelyben
megdönthetetlen érvekkel bizonyitom be, hogy az univerzum lényege a
nedvesség és szárazság, vagyis: akarat és erő. Azt mondta, hogy nem
adhatja át és nem ajánlhatja annak a páduai Pontecorvo nevű zsidó
könyvnyomtatónak, mert az filozófiai könyveket szokott nyomatni és az én
munkámnak nincs az a filozófiai terminológiája, amelyhez ez a Pontecorvo
hozzá van szokva. Megértettem. Nem akarja, hogy a munkám napvilágra
kerüljön. Mert ti zsidók is országról országra össze vagytok esküdve. El
akarjátok takarni a nemzetek elől az univerzum lényegének a
megismerését, hogy ti lehessetek urrá minden nemzet felett. Én ismerlek
benneteket, és József fivéred hiába vágott nekem udvarias arcokat, én
láttam: mi a véleménye a nagy munkámról. Csakhogy nem soká fog
diadalmaskodni, mert Tamás gróf segitségével én most Bécsújhelyen
kinyomatom egy másik munkámat, amelyben bebizonyitom, hogy a
Szentirásban igenis benne van, hogy a föld gömbalakú, de másrészt az
egyház ellenségei hazudnak, amikor azt próbálják elhitetni a tudatlan
tömeggel, hogy a föld forog a nap körül.
Dávid szórakozottan hallgatta Gregorovius mestert. Nagyon jól ismerte
már a tudományát és sokszor hallotta, amint arról panaszkodott, hogy
másoknak jut ki a hir és a tudós dicsőség, holott ő volt az, aki egy
hosszú és immár alkonyodó élet folyamán mindent elsőként és előre
mondott meg. A gróf szobái felől nemsokára zeneszó hangzott fel;
Gregorovius mester sokáig beszélt még; azután egy keserű mozdulattal
elhallgatott és görnyedt háttal kiment. Amikor visszajött, szótlanul
intett Dávidnak, hogy mehet befelé. Dávid lassan bement a reggeliző
terembe. A terem alsó végén olasz zenészek voltak. A terem felső végén
ott állott a dúsan megteritett asztal. Az asztalfőn Ferenc gróf ült;
jobbra és balra tőle egy-egy nő. Dávid ismerte ezt a látványt. Az asztal
másik végén azonban tetőtől talpig fekete ruhában, mozdulatlan, sötét
arccal, összeráncolt homlokkal most ott ült Tamás gróf.
– A szentek meghallgatták az imámat, – kiáltotta Ferenc gróf Dávid felé.
Tudod-e hogy miért imádkoztam?
– Nem tudom, nagyságos gróf úr, – felelte Dávid.
– Hát azt tudod-e, hogy a trieri érsek micsoda szent kincseket állitott
ki a hallei székesegyházban?
– Nem tudom, nagyságos gróf úr.
– Nem közönséges relikviák voltak ott, szép öcsém, nem holmi korhadt
csontok, – hanem voltak ott elköltözött szentek egész kadáverei. Volt
ott Izsák ősapa testének egy hiteles darabja. Volt ott maradék abból a
mannából, amely a pusztában hullott. Voltak ott ágak Mózes égő
csipkebokrából. Volt ott egy kancsó a kánai mennyegzőből, sőt némi
maradék abból a borból is, amelyet Jézus vizből változtatott borrá.
Voltak ott tövisek Jézus töviskoszorújából és volt ott egy öklömnyi kő,
amely azok közűl a kövek közűl volt, amelyekkel Szent Stephanust halálra
kövezték. Tudod hány ezer ilyen relikvia volt ott? Kilencezer összesen.
Tudod, mit hirdettetett ki a trieri érsek – a római kuria kardinálisa, a
német birodalom választófejedelme – valamennyi templomában? Hogy aki
elzarándokol Halle városába, ott a szent kincsek felmutatását áhitatos
lélekkel végigszemléli; azután derekasan belenyúl a bugyellárisába és
kiguberálja az érsek úr számára a pénzt, az _kiváló_ bűnbocsánatot kap
minden vétkeért. Ezt tette Albrecht herceg ő eminenciája, de felkopott
az álla, mert a hallei szent kincseket kevesen bámulták meg, és a végén
a goromba, bolond wittenbergi barát, az uj Husz János olyan mérgesen
rámordult, hogy mind a kilencezer szent kincsét ijedten dugta el az
éléskamrába. De amit ő ilyen kevés dicsőséggel kezdett, azt én teljes
dicsőséggel fogom folytatni. Ügyetlen kontár volt a trieri érsek. Izsák
ősapa testének egy darabja! Mi az? Ha én szent kiállitást rendezek, még
a spanyolok is idehurcolják mindazt az aranyat, amelyet az uj Indiákon
összerabolnak. Mert én nálam látható lesz maga az a felséges fenék,
amelyet Mózes csak röptében láthatott. Én nálam látható lesz az a
legfelségesebb anyaméh, amelyben szüzen fogantatott meg a mi…
Egy dördülés hallatszott. Tamás gróf egyenesedett ki és kemény ököllel
rávágott az asztalra. Szép aszkéta arca sápadt volt, csak mélyen ülő
szeme tüzelt fivére felé. Szótlanul állott az asztal alsó végén.
– Óh, bocsánat, – mondta Ferenc gróf, – nem akarom az érzelmeidet
sérteni. Foglalj helyet, látod, Psziche, itt a balomon, mert azelőtt
egyszerü tót parasztlány volt, egészen elsápadt a haragodtól, bár
Asztarte itt a jobbomon, aki azt állitja magáról, hogy a török szultán
háreméből szűzen szökött meg, a tekintetével arra csiklandoz, hogy
folytassam a lázadozásomat ellened, akiben Mihály arkangyal képviselőjét
látja. De foglalj helyet, igyunk rá egyet és folytassuk úgy, hogy neked
is kedved teljék benne.
Dávidhoz fordult.
– Mondd megátalkodott Krisztus-tagadó, tudod, miért imádkoztam volt
minden szentekhez?
– Nem tudom, nagyságos gróf úr.
– Azért imádkoztam, hogy hozzanak téged gyorsan elém, mert szentet
akarok csinálni belőled is. Egy hét óta tartom itt magamnál a
selmecbányai hóhért, hogy megértsétek: milyen illetlen, helytelen és
botrányos dolog, hogy nektek, a megfeszített Jézus tagadóinak olyan
ötszáz aranyatok van, amely után én, akinek igényem van minden malasztra
és a túlvilági üdvösségre, hiába vágyódom. Felelj hát nekem Beliál fia
és Mammon imádója, megkapom-e az ötszáz aranyat, vagy olajba főzesselek
meg, nyárson forgassalak, kóccal tömesselek ki, egyszóval olyan szentet
csináljak belőled, hogy, ha a gyüjteményemben kiállitalak, a trieri
érsek sírva fakad szégyenletében. Felelj tisztátlan, hitetlen,
szentségtagadó zsidó.
Csend volt. Dávidnak a belei is reszkettek a lázadó haragtól. Eszébe
jutott a József figyelmeztetése, de tajtékzó dühe minden meggondolást
elsodort.
– Nagyságos gróf ur, – mondta dacos alázattal, – arra kérem,
sziveskedjék visszafizetni nekem azt az ezer aranyat, amelynek a
visszafizetését már tavaly megigérte.
– Mit? Miiit?
Ferenc gróf előrehajolt és álmélkodva bámult rá Dávidra. Nem akart hinni
a fülének. Dávidnak az egész belsejét rázta már a dacos harag.
– Elköltözöm a győri püspök úr védelme alá…
Ferenc gróf hátravetette magát a székében és elkezdett nevetni.
Harsányan, hosszan nevetett, és a nevetése olyan hosszúra nyúlt és olyan
görcsössé lett, hogy a két nő előbb ijedten fordult hozzá, azután
egyszerre feléje hajolt. Ferenc gróf hirtelen szétütött közöttük, a
nevetést abbahagyta, és az arcára olyan fájdalmas komorság űlt rá,
mintha nagy kinokat szenvedne.
– Elköltözöl a györi püspök úr védelme alá? És nemcsak, hogy nem akarsz
itthagyni nekem ötszáz aranyat, hanem meg én fizessek neked ezret?
Valószinűleg sürgősen is? Azonnal, mi?
– Azonnal, mert a győri püspök urnak megigértem, hogy ezt a pénzt
magammal viszem.
Ferenc gróf dölyftől rekedt hangon mondta:
– Hát menj, és mondd meg a győri szoknyás embernek, hogy jöjjőn ő és
próbálja behajtani ezt a pénzt, ha ugy szereti a pénzt. Mondd meg neki,
hogy akkor összekötözöm a szakállát a szakálladdal és együtt
korbácsoltatlak ki benneteket Magyarországból, és minden csuhással
összekötözök egy-egy zsidót, és ahány csuhás és ahány zsidó van
Magyarországon, mindet egyszerre hajtom ki innen.
Dávid nem mozdult. A torka száraz volt a felindulástól. Egy másodpercig
habozott, azután lassan, mint aki biztosan tudja, hogy a döfése találni
fog, megszólalt:
– A győri püspök úr nem maga akarja behajtani ezt a pénzt, mert a
behajtásra már megkérte Ferdinánd király kancellárját.
Ferenc gróf elsápadt. Lassan felállott és mereven nézett Dávidra. Dávid
összeszedte minden erejét, hogy farkasszemet tudjon nézni vele, de a
gróf szeme vak tekintettel meredt rá. Nem is ránézett tulajdonképen,
hanem messze, túl rajta, a győri püspököt kereste. Ezt merészelte vele
tenni a szoknyás ember? A vargaivadék? Ezt üzenni? – egy zsidóval? –
neki? Nehány hosszú, nehéz lélekzetet vett, azután a szeme ujra meglátta
Dávidot. Legyintett.
– Menj! – mondta halkan.
Dávid elment. Ferenc gróf sápadtan és szótlanúl nézett utána egy ideig,
azután intett a két nőnek, kotródjanak ki. A két nő kiment. Ferenc gróf
járkálni kezdett a teremben. Rágódva és kinlódva járkált sokáig.
Tamás gróf szótlanúl nézte a bátyja gyötrődését, végre megszólalt.
– Ferenc, – mondta halkan és gyöngéden, – most megaláztatás ért és a
lelked nem talál olyan gondolatra, amely megenyhitené. És ezentúl sorra
jönnek a megaláztatások, és a lelked soha meg nem találja a nyugalmát,
ha csak vissza nem térsz arra az utra, amelyet bűnös könnyűséggel
elhagytál. Te most olyan vagy, mint aki eladta a lelkét, és ha szólásra
nyitod a szájadat, minden szavadból az örök kisértő beszél. Most még
felszabadithatod magad; most még visszafordulhatsz; most még
megpróbálhatsz világosan látni. Gondold csak meg, egyszerű és józan
ésszel: hogyan érhetett téged ez a megaláztatás? Nem ugy-e, hogy a
zsidókat, akik valóban a megfeszitett Jézus ellenségei és akiknek hivő
keresztényekkel való együttélését megengedni botrányos dolog és akiket
Pozsony és Sopron és minden keresztény nemzet törekszik kiűzni a maga
kebeléből, hogy a hitetlen, konok zsidókat te ide befogadtad és a
védelmed alá vetted? Nem igy történt-e? _Mert_ befogadtad őket: azért
ért _ez_ a megaláztatás. De te többet tettél: te őket gyakran az
asztalodhoz ültetted, és olyan kérdésekről beszéltél velük, amilyenekről
keresztény embernek csak lelkipásztorával szabad beszélnie, ha
megnyugvást, vagy utbaigazitást keres. Nem érzed te, hogy ezek a
beszélgetések készitették elő a lelkedet az örök kisértő számára? Nem
látod te, hogy igy támad fel benned a bujaság, a pénzszomjuság, és mind
a hét főbűn? Nem világos előtted, hogy az első megaláztatás után még sok
és egyre sulyosabb és egyre nagyobb megaláztatásnak kell jönnie? Most
megint a nagy megkisértés korszaka jött el a világra. A luteránus pestis
már ide is átharapózik. Tegnap Szentgyörgy faluban egy bibliát találtam,
amelyet ide becsempésztek és amelyből az oktalan parasztok maguk
próbálták kiolvasni az igazságot. De én azt mondom neked: hogy ha maga a
császár is gyengének bizonyult a wormsi gyűlésen a sátán bérencével, a
wittenbergi árúlóval szemben, aki százszorosan rászolgált a Husz János
sorsára, kell, hogy legyenek, akik nem bizonyulnak gyengének. Én meg
fogom tenni azt, amit Isten és a Boldogságos Szűz szolgálatában megtenni
kötelességem. Én ezentúl nem mozdulok el itthonról. De a legelső
kötelességem itthon az, hogy téged megmentselek. Meg foglak menteni…
rábeszéléssel vagy erőhatalommal… egyelőre ülök az asztalodnál és várok.
De a Boldogságos Szűz segitségével meg foglak menteni.
Ferenc gróf eleinte állva hallgatta a fivérét, azután csendesen leült.
Tamás valamikor szerzetes akart volt lenni, de feladta ezt a tervét,
mert a magyarországi szerzetes-rendek közűl egyet sem talált elég
hitbuzgónak. Most a legforróbb vágya az, bárcsak indulna meg már a
luteránusok ellen való harc és bárcsak ő megszerezhetné ebben a harcban
a mártirkoronát. Tamás… milyen kedves, szőke fiú volt; most milyen
rajongó aszkéta-arca van. Miket beszél össze… milyen furcsa keverék ez a
beszéd… közbe kellene szólni, ha nem valami harsogó blaszfemiával, akkor
néhány hideg és józan érvvel… De hiszen nem használna… és igazán
szeretetből történik az egész… de milyen furcsa, hogy valaki a
keresztény eget ilyen komolyan veszi, holott az Olimpuszt se lehet
komolyan venni, pedig az mennyivel szebb ég volt… milyen csodálatos
szükséglete az embernek ez az örökös kisérletezés azzal, hogy egy
elfogadható eget gondoljon ki.
Tamás tovább beszélt; Ferenc pedig félrehajtott fejjel, elgondolkozva
hallgatta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –