A bazini zsidók: Regény - 01

A BAZINI ZSIDÓK
REGÉNY
IRTA
BIRÓ LAJOS
1921
Copyright by John Biro 1921.
W. Hamburger, Wien.
A mohácsi csata után Szulejman császár rövid látogatást tett Budán, a
királyi palota kincseit leküldte Sztambulba, azután összetereltette a
budai zsidókat és magával vitte őket. Ugy vélte, hogy szüksége van rájuk
és hogy birodalmának hasznára lesznek. Az erőszakkal áttelepitett zsidók
közül két fivér – Dávid és József – Baja tájékán átszökött a laza
gyűrűn, amelyet a szultán lovas katonái vontak éjszakára a zsidók tábora
köré, és eljutott a Dunáig. A két fivér itt szerzett egy rozzant ladikot
és néhány napig a Duna mocsarai között lappangott, azután visszament
Budára. Budán a városi tanács a zsidók házait ekkorra a várnagy
engedelmével kiosztotta már a város lakósai között; a két fivér tehát
egy éjjel kiásta azokat a drágaságokat, amelyeket nemrégen elhunyt apjuk
rejtett el egy utcai zendülés idején a háza pincéjében, azután elment
Tatára, onnan Sopronba és onnan Pozsonyba. Ezekben a városokban azonban
a zsidók szorongattatva éltek, hajlott hátuak és nyomott lelküek voltak,
és a két fivérnek nem támadt kedve a maradásra. József Olaszországba
vágyódott, ahol mind a ketten eltöltöttek egy-egy évet a páduai
főiskolán, Dávid azonban azt mondta, hogy Olaszországból is mindig
visszakivánkoznék Magyarországba, épen úgy, mint ahogy Törökországból
visszakivánkozott volna, ha tehát József azt akarja, hogy ő ne veszitse
el a lelke nyugalmát, telepedjenek le Magyarországon valahol. Ugy
határoztak, hogy ellátogatnak Kassára, ahol elégedetten élt egy Izsák
nevü rokonuk, akit néhány évvel ezelőtt Lajos király nevezett ki az
ottani pénzverő műhely vezetésére; Kassa felé való útjukon azonban nem
jutottak túl az első állomáson. Reggel indultak el Pozsonyból, déltájban
betértek Bazinban az ottani kis zsidó község előljárójához, Mihályhoz,
akit ott Szappanos Mihálynak neveztek, mert nagy szappankészítő műhelye
volt. Itt megismerkedtek ennek a Szappanos Mihálynak a két lányával,
Eszterrel és Judittal; és Dávidnak úgy megtetszett Eszter, hogy nem
akart tovább menni, hanem ott maradt és nemsokára feleségül is vette. A
tizenhét éves Eszternek mély, meleg, barna szeme volt; finom, kis orra;
puha, szép szája; szelidség, melegség, barna sugárzás és csendes hüség
volt az egész lány. Ilyen maradt asszonykorában is. Judit más volt.
Hófehér az arca és kékes fekete a haja; finoman metszett, hajlott orra
volt és keskeny, hideg, szép szája. Nagy szeme mindig olyan volt, mintha
kérdezne valamit, vagy olyan volt, mintha nagyon messzire nézne.
Józseftől mindenki azt várta, hogy vegye el Juditot, mint a bátyja
Esztert; ő maga is ezt várta magától; néha hosszu órákig beszélgetett
Judittal, de nem tudta rászánni magát, hogy megkérje. Érezte, hogy Judit
sem akarná őt. Az én szemem is olyan, gondolta sokszor, mint az övé:
mindig kérdez és sohase felel; és ha együtt vagyunk, ahelyett, hogy
egymásra néznénk, valami reménytelen messzeségbe nézünk. József így az
öregedő Márton nagy bosszuságára nem vette el Juditot, hanem a bátyja
házánál élt magányosan. Ami ennél még nagyobb baj volt, Juditot nem
lehetett férjhez adni, mert ha az apja a házhoz hozott valakit akiről
azt sejtette, hogy a férjéül szántak, mély ájulásba esett és néha hosszu
órákig feküdt mozdulatlanul.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három év mulva, május elején egy napon Dávid Trientből jött haza, ahova
lovakat és prémeket vitt le. Kora délután jött meg; József egész délután
nem zavarta; az esti istentisztelet előtt azonban bekopogtatott hozzá.
Dávid ránézett és látta, hogy rossz hírt hoz. Eleresztette az Eszter
kezét, amelyet eddig a kezében tartott. Boldogságtól napfényes arca
elborult egy kissé. Mi ujság? – kérdezte fanyarul.
– A pozsonyi purgerek, – mondotta József nyugodtan, – küldöttségben
jártak a grófnál, hogy tiltsa el nekünk a posztóval és a lovakkal való
kereskedést, amint a pozsonyi zsidóknak el van tiltva.
– Hogyne. – szólt Dávid a haragtól elpirulva, – csak rongyokkal legyen
szabad kereskednünk!
– Igen, – mondta József nyugodtan, – csak rongyokkal.
– És a gróf? – kérdezte Dávid visszafojtott lélegzettel.
– A gróf megigérte nekik.
Dávid szótlanul harapott bele az ajkába, és az arca lassan elsápadt a
tehetetlen dühtől. Eszter rátette a karjára a kezét, Dávid lassan
elháritotta magától ezt a csendes csillapitást és szótlan, keserű
rágódásba merült. József csendes részvéttel nézte kínlódó bátyját és
nyugodtan mondta:
– Ha a grófnak nem tagadtuk volna meg azt az ötszáz aranyat, amelyet az
elutazásod előtt kért, akkor a jó pozsonyi polgárok négykézláb hagyták
volna el a bazini várat. Sőt azt gondolom, be se merészkedtek volna a
várba; és bizonyosra veszem, hogy a gróf Gregorovius mesterrel
megüzentette nekik, hogy olyan kedvében van, hogy a zsidók ellen mindent
lehet kérni tőle. A bazini grófok pártfogása hatalmas pártfogás, de
előbb-utóbb koldussá teszi az embert.
– Én azt hittem, – szólt halkan Eszter, – hogy csak Tamás gróf gyűlöl
bennünket.
– Ferenc nem is gyülöl, – válaszolta József. Csak pénzt akar.
Mindahárman hallgattak. Eszter néha aggódva pillantott Dávidra, József
pedig elgondolkozva és figyelmesen nézte mindakettőjüket. Dávid végre
felállott és elment Józseffel az esti istentiszteletre. Az
istentiszteletre összegyűltek a bazini zsidó férfiak mind: összesen
tizenketten. Istentisztelet előtt Mihály, a hitközség előljárója
tanácskozást tartott velük. Ferdinánd király tárnokmestere újra
kivetette a zsidó-adót a hitközségre; az új adó kétszerese volt annak,
amit az elmult évben fizettek. Most arról volt szó, hogyan rójják ki
egymás között a fizetendő összegeket. Mihály azt ajánlotta, hogy fizesse
mindenki a kétszeresét annak, amit tavaly fizetett. Ez ellen a
szegényebbek hevesen tiltakoztak, A tiltakozók közt a legelkeseredettebb
volt Jakab, egy magas, sovány, hajlott hátu ember, aki batyuval a hátán
járta a környékbeli falvakat és aki csak a parasztokkal kereskedett.
– Fizessenek azok, – mondotta szikrázó szemmel, – akik olasz
bársonyruhában járnak. Ha az adót idén megkettőzték, jövőre majd
megtizszerezik, hiszen látják, hogy bazini zsidók között milyen mágnások
vannak.
Sámuel, a gazdag öreg borkereskedő hallgatva nézte Dávidot. Ábrahám és
Izsák, akik szegény emberek voltak, lázasan helyeseltek Jakabnak. Dávid
összeszoritott szájjal hallgatott. Mihály közbelépett.
– Azt gondolom, – mondta nyugodtan, – hogy az adót azért emelték fel,
mert a budai hitközség megszünt, Budán nincs zsidó prefektus, a király
nem is lakik Budán…
– János király ott lakott – szólt közbe Simon, aki kardcsiszár és
páncélkovács volt és fiatalkorában Szapolyay nádor szolgálatában állott.
Erre haragos felzúdulás támadt. Ruben, egy hunyorgó szemü,
csepüszakállu, hajlott orru kis szabó magánkivül rikácsolt:
– Mi közünk nekünk az ő tusakodásaikhoz? Mi közünk nekünk hozzá, hogy a
tisztátlanok közül kit neveznek királynak? Nekünk mindegy, hogy kit
fizetünk meg azért, hogy disznóból ne legyen ragadozó farkassá. És az a
trón, amely felé mi nézünk, messze van innen.
Eleazár, a község jegyzője és templomszolgája megszólalt. Rajongó szemét
felfelé emelte és a hangja reszketett a felindulástól.
– De a király, – mondta éneklő, zengő, ujjongó hangon, – már utban van,
hogy a trónt elfoglalja. Hallom a lépéseit; és érzem a jövése drága
illatát. Cion reszket a várakozástól, mint a szerelmes asszony; és az
arkangyalok emelik már ajkukhoz a harsonát. Készitsétek a lelketeket és
figyeljetek, hogy készen legyetek, amikor a kürt szava végighasit a
földnek egyik végétől a földnek másik végéig.
Összekulcsolta a kezét és lihegve hallgatott. A gyülekezetben elfogódott
csend támadt. A világ az utóbbi időben megint tele volt nyugtalansággal;
a lelkek hánykolódtak uj gondolatok sarkantyujától és régi megszokások
zablájától; a zsidók között pedig északon és délen újra meg újra
végigfutott egy lázas suttogás, hogy most… most telik be az idő! – útban
van már, közeledik már, jön már ama megváltó király, a Messiás. A
magyarországi zsidók között a régi hit olyanná lett, mint egy távoli és
halvány emlék, de az északról idevándorolt, sápadt, vézna Eleázár a
gyengéden szkeptikus megszokást mostanában mind sűrübben felrázta
extatikus vizióival. Jön… érezni a jövése drága illatát… Hátha? – minden
egeknek mindenható ura, hátha? A bazini zsidók megborzongva meredtek
maguk elé, csak a József szelid, barna tekintete siklott jóindulatu
kiváncsisággal egyikről a másikra.
A beszélgetés ezután halkabban és szelidebben indult meg, de hamarosan
megint izzó vitává lett. Jakabnak a husát sorvasztotta el az az emésztő
vágy, hogy a gyerekeinek némi vagyont szerezzen; de korlátolt elme volt
és nem tudott a pénzszerzésre más módot találni, mint azt, hogy a
parasztokkal kereskedik. A Dávid és a József felsőbbsége és nyugodt
előkelősége az első perctől fogva ingerelte őt, az a mód pedig, ahogyan
pénzt kerestek és pénzt költöttek, felszított benne minden keserű dühöt.
– Lovas karavánnal végigvonulni a városon! – mondta gőzölögve. Bársony
ujjasban fesziteni! Tollas kalapot a fejre, flórenci selyemruhát az
asszonyra, – azután _mi_ fizessünk! Azután mi szenvedjünk érte! Vagy van
a községnek előljárója, vagy nincs!
Mihály tudta, hogy a vejének milyen rossz néven veszik a szokásait, az
életmódját, az öltözködését. Tudta, hogy még Sámuelnek, a gazdag
borkereskedőnek is az a meggyőződése, hogy zsidó ember csak kopottan és
alázatosan mutatkozzék mások előtt, a háza is legyen kivülről rongyos és
piszkos, – belül ragyoghat, ahogy tud; és a ház ura otthon fejedelem
lehet, ha tud. Most Dávid felé hajolt és nyugodtan mondta:
– Dávid, a szerénység még senkit sem tett kisebbé. Én legjobban szeretek
abban a bőrkötényben járni, amelyet a műhelyben hordok, de mindenkire
ráhagyom, járjon, ahogy tud és ahogy jónak látja. Neked azonban most meg
kell gondolnod, hogy ha zsidó ember hibát követ el, mindig a testvérei
rovására is követi el. És meg kell gondolnod, hogy zsidótól hiba lehet
olyasmi is, ami másoknál nem hiba. Te tulságosan sok pénzt keresel és
tulságosan sok pénzt költesz. Te nagyon is fent hordod a fejedet ott,
ahol be kellene húznunk a fejünket a nyakunk közé; és hangos
lódobogással haladsz el ott, ahol lábujjhegyen kellene járnunk.
Veszedelmet hozhatsz ránk Dávid, ezt gondold meg; ez az, amire kérünk.
– Mit kérünk! – kiáltotta Jakab. Követeljük! A község parancsolja meg.
Halk helyeslés támadt. Dávid talpra ugrott. Lehajtott fejét felemelte és
égő szemmel nézett farkasszemet a többiekkel.
– Az én nagyapám, – mondta az izgalomtól akadozva, – húsz lovas élén
lovagolt Ulászló király mögött a koronázáskor. Az én dédapám talpig
bársonyban és karddal az oldalán lovagolt ki a fehérvári kapun, amikor
Mátyás király Beatrix királynét hozta Székesfehérvárról Budára. Én
pedig… ha Isten úgy akarja… még különb helyen fogok lovagolni… ha majd
az egész ország hódolatát fogadja… _János király oldalán_.
Simon, az öreg kardcsiszár elégedetten nézett fel Dávidra, a többiek
azonban felháborodott zúgásba törtek ki. Jakab rikácsolva követelte,
hogy Dávid felett itélkezzenek az előljárók, és Mihály gyorsan
kihírdette azt a határozatot, hogy a község előljárói valamelyik
környékbeli tudós rabbi bevonásával az itélőszékük elé fogják idézni
Dávidot. Azután mindnyájan bementek az istentiszteletre. Bement Dávid
is. Mozdulatlanul űlt a helyén, és József látta, hogy két ajka holtan
záródik össze az egész istentisztelet alatt. Istentisztelet után
szótlanul mentek hazafelé. Hazaérve Dávid kiszólt az istállóba és
meghagyta, hogy hajnalra nyergeljék fel a legjobb hátaslovát. József
várakozóan nézett rá. Dávid nem szólt.
– Hova mégy? – kérdezte ekkor József.
– Győrbe.
József felemelte a fejét, azután lassu bólintással szótlanul lehajtotta,
mint aki egy mélyértelmü szót hallott és belőle mindent megértett.
Azután bementek a házba, ahol Eszter odaadástól ragyogó és szerelemtől
alázatos mosolygással jött Dávid elé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap délben Győr város mosoni kapujánál szállt le Dávid a lováról.
Bement egy fogadóba, a lovat beállította az istállóba és ő maga
letisztogatta a port a ruhájáról. A fogadó előtt egy buggyos ujjasu
német zsoldos beszélgetett néhány borozó fuvarossal. Hangosan káromkodva
szidta az égieket, amiért azt a gondolatot sugallták neki, hogy
Magyarországra jöjjön. Ő azt hitte, hogy itt lesz most legnagyobb kelete
a jó katonának; – erre nem tud gazdát találni. Kincset hord a zsebében;
és itt senki nincs, aki megvenné. Egy elefántcsontból faragott, arasznyi
Diana szobrot halászott ki a tasakjából. A fuvarosok zsírosan nevettek a
szobor meztelenségén, és az egyik tréfásan azt tanácsolta a katonának,
hogy ajánlja a kincsét megvételre Dávidnak, ő talán megveszi. A katona
rögtön elindult Dávid felé, és a fuvarosok nevetve várták, hogyan fog a
beszélgetés lefolyni. A katona közeledett Dávidhoz.
– Hé zsidó! – mondta hányiveti hangon.
Dávid készen volt a ruhája leporolásával és kiegyenesedett. A
tekintetétől a katonának a torkán akadt a szó. Meglepetve nézte végig
Dávidot, azután szinte alázatosan folytatta:
– Nem venné-e meg az ur ezt itt e?
Dávid elutasitó mozdulatot tett és indulni készült kifelé. Egyszerre
azonban rátévedt a pillantása a kis szoborra és megállott. Vizsgálódó
tekintettel nézte végig a katonát.
– Te ugye a Bourbon connétable hadseregében szolgáltál? – kérdezte
lassan.
– No már látom, hogy az úr ért a dologhoz. Rómából hoztam én ezt el egy
kardinális palotájából, – csupa ilyen meztelenség volt ott, – de ami
ezüstből, aranyból volt, mind eladtam, – hanem az ur tudhatja, hogy
Olaszországban, meg Franciaországban több aranyat kaphat ezért is, mint
amennyit nyom.
– Adok érte egy aranyat, – mondta Dávid.
A katona, aki a negyedrészét sem várta az egy aranynak, boldogan fogadta
el a pénzt, és csak amikor Dávid messze járt már, kezdte a fuvarosoknak
szidni a zsidót, aki rútul becsapta és aki az élete legjobb üzletét
fogja csinálni az elefántcsont szoborral. Dávid ekkor már a püspöki
palota előtt volt. A főkaput elkerülte és egy kerti kapun ment be az
udvarra. Egy inas, akinek pénzt nyomott a kezébe, gyorsan bejelentette a
püspök titkáránál. A titkár barátságosan fogadta, és Dávid nemsokára
bejutott a püspök elé. A püspök félretette Ovidiust, amelyet csendes
örömmel szürcsölt eddig. Derü és jóindulat volt a szemében. Kinyujtotta
a balkezét Dávid felé és Dávid olyan mélyen hajolt a kezére, mintha
megcsókolta volna.
– No, mi jót hoztál Dávid? Királyi névrokonod finom költő volt, de ha az
én izlésemet kérdezed, _ez_ itt közelebb áll a szivemhez.
Jobb kezének gyürüs mutatóujjával rákopogtatott a vörös-arany
bársonytáblás kódexre és jóindulatu, kissé felsőbbségesen kötekedő
mosolygással nézett Dávidra. Dávid hallgatott, hátha a püspöknek kedve
van Ovidiust még tovább összehasonlitgatni a zsoltáros Dáviddal.
– No, mi jót hoztál Dávid?
– Egy előkelő hölgyet hoztam, kegyelmes nagy uram, akit igen méltatlan
fogságból szabaditottam ki.
A püspök tréfás megütközéssel nézett Dávidra. Dávid kivette a zsebéből a
kis elefántcsont szobrot és egy meghajlással átnyujtotta a püspöknek.
– _Me Hercule_, – mondta a püspök, – igazad van. Ennél előkelőbb hölgyet
valóban nem hozhattál volna. Nézd feje tartásának a méltóságát; nézd az
ölének azt a szűzi gráciáját; nézd a csipői nemes hullámvonalát, amely
egyszerre tud simaságot mutatni, mint amilyen a selyemé és erőt, mint
amilyen az acélé. – Tudod, hogy ez remekmü, Dávid? Hol tettél szert rá?
– Egy német zsoldos tisztátlan kezéből váltottam át, aki két évvel
ezelőtt jutott hozzá, mikor a Bourbon connétable csapatai Rómát
kifosztották. Azt mondja, egy kardinális palotájából hozta el.
A püspök gyöngéd kézzel simogatta a szobrocskát és jókedvűen mondta:
– Én pedig azt mondom, hogy ez remekmü, akárhonnan hozta. Az alkotója
elsőrangu mester, akárki volt. Jól tetted, hogy kiszabaditottad a
börtöntartója piszkos kezéből. Mit fizessek érte neked?
A Dávid arca feszült lett az izgalomtól és megmerevedett a figyelemtől.
Óvatosan rakta egymás mellé a szavakat.
– Arra kérem kegyelmességedet, fogadja el kegyesen tőlem: jelképeként
annak, hogy nagylelküségére és kegyességére bizakodva számithat az, aki
a védelmét keresi és a nyájába kivánkozik.
A püspök tágra nyilt szemmel nézett Dávidra, mint aki nem akarja
elhinni, amit hall. Dávid meghajtotta a fejét hogy ez a szótlan
meghajlás oszlassa el a kételkedést. A püspök letette a szobrocskát az
Ovidius-kódexre, felállott és két kezét rátette a Dávid vállára.
– Dávid fiam, – mondta felsugárzó jókedvvel, – látod, ez aztán derék
dolog. Én már kezdtem attól tartani, hogy a néped ősi nyakassága,
amelyről már a próféták annyit panaszkodtak, benned is erősebb lesz,
mint az a szép okosság és azok a kiváló tehetségek, amelyekkel az
istenek megajándékoztak. De látod, most annál nagyobb az örömöm… Hát
akkor átköltözöl ide hozzám Győrbe? Mikor? Minél előbb! Egyedül? A
feleségeddel?
– Még nem beszéltem vele, de hiszem, hogy igen.
– Hát csak vigyázz. Aszonyok nagyon makacsok tudnak lenni a
tévelygésben. – Én magam készitelek elő benneteket. Én magam
keresztellek meg benneteket. Mikor? Pünkösd után. A kerti házamat neked
ajándékozom. Már holnap költözködhetel. – A fiadat magaddal hozod?
– Igen, kegyelmes uram. És a fivéremet.
– József is! No, derék, nagyon derék. Hát belátta ő is?
– Ő már régen kegyelmes uram! Ő azt tartja, hogy minden vallás csak
jelképe egy örökkévaló ideának, és az értéke attól függ, meg tudjuk-e a
kereteit tiszta erkölccsel tölteni.
A püspök mosolygó bosszusággal nézett Dávidra.
– Hiszen ez rosszabb eretnekség, mint zsidónak lenni. Ezt nem kell
mondani fiam. A filozófia nemes tudomány, de csak odáig szabad mennie, a
hol isteni kinyilatkoztatások megszabták a határait. Tudod: a _teológia
cselédlánya_. Majd én most már vigyázok rátok, – csakhogy egyszer
ráléptetek a helyes útra. Ülj le fiam. Ugy! És mondd el nekem, hol
jártál mostanában; és mondd el, mit tervezel, ha ideköltözöl hozzám. Azt
tudod, ugye, hogy most már sok munka vár rád, mert rád bizom majd a
pénzügyeim intézését. Hogyne! – tudom, hogy te mindent jobban intézel
majd ezentul, mint ahogy eddig intézték. Hja, eddig mégse lehetett.
Rossz példa lett volna. No, mondd el, hol jártál mostanában, mit láttál?
– Trientben jártam, kegyelmes uram. És azt láttam, hogy a Fuggerek
palotát épitenek maguknak ott is, pedig micsoda nekik Trient? Pihenőhely
a karavánjaiknak. Határállomás Olaszország felé.
A püspök elnevette magát.
– Dávid, Dávid! – mondta jóindulatu tréfás hangon, – ideje, hogy
átköltözködj hozzám, mert különben belebetegednél a Fuggerekbe. Láz
gyullad ki a szemedben, ha a Fugger-nevet kimondod. No, majd nálam
megmutathatod, hogy igazán versenyre tudsz-e kelni velük. Sok pénzre van
szükségem, Dávid.
Dávid meghajtotta a fejét. Ha a püspöknek sok pénzre van szüksége, ő
majd sok pénzt csinál. A homlokát azonban egy más gondolat, egy
sasszárnyu, merész, új, nagy gondolat felhőzte be, és egész testében
minden izom megfeszült attól az elszánt akarattól, hogy a püspököt
megnyerje nagy, uj gondolata számára.
– Kegyelmes uram, – mondotta, – mikor én Trientben megláttam a Fuggerek
uj palotáját, nagyon elgondolkoztam. Azután volt időm gondolkozni
Trienttől Pozsonyig.
– És mire jöttél rá Dávid? – kérdezte a püspök, halk és jóindulatu
felsőséggel.
– Arra, hogy a Fuggerek rosszul csinálják a dolgukat.
– No, Dávid, ezt nem lehet mondani.
– Rosszul csinálják. Ahova a Fuggerek lépnek, ott nem nő többé fű. _Igy_
pénzt teremteni könnyü dolog, csak ravaszság és erőszakosság kell hozzá.
– Hogyan akarnál _te_ pénzt teremteni, Dávid?
– Ugy, kegyelmes uram, hogy _mindenkinek haszna legyen belőle_. Ez az,
amire rájöttem Trienttől Pozsonyig. Ha egyszer kegyelmességed akaratából
kicsavarjuk a Fuggerek kezéből a bányáikat, az erdőiket, a földjeiket, a
jogosítványaikat: ott, ahová mi betesszük a lábunkat, ott mindenkinek
örülnie kell. Ott áldásnak kell fakadnia. A városi polgárokat segiteni
kell, és a parasztból nem szabad kisajtolni a velőt. A magyar paraszt
olyan állapotban van az Ulászló király korabeli lázadás óta, mint a
barom. Nem csoda, ha fele annyit sem termel, mint az olasz paraszt.
Mindent ott kell kezdeni, hogy fel kell segiteni a parasztot.
– Lehet, Dávid, lehet… bár én nem sokat bízom a paraszt alacsony
értelmében. De mit szólnak majd ehhez az urak?
– Erős király kell nekik, aki kényszeritse őket, – mondta Dávid
visszafojtott lélegzettel.
A püspök ránézett, azután olyan mozdulatot tett, mint aki leleplezi a
másiknak a gondolatát.
– Te, úgy látom, csakugyan át akarsz engem téríteni János király
hüségére, – mondta mosolygó fenyegetéssel.
Dávid megrezzent az örömtől, hogy a püspök ilyen derülten fogadta a
javaslatát. Felindultan mondta:
– Ha kegyelmességed János király mellé állna, akkor okossággal és
ügyességgel, jó szóval és pénzzel, igérettel és hatalommal melléje
lehetne téríteni az egész országot. Kegyelmességed lenne… az első ember
a király után az országban. Megint lenne egy erős akarat, amely
uralkodik; – lenne, aki parancsol, tehát lenne rend és lenne pénz; –
lenne pénz, tehát lenne hadsereg; – könnyü szerrel és véres fejjel
kergetnénk vissza a törököt.
– Azt hiszed, a török újra jön?
– Bizonyosra veszem. A velencei tanácsnak jelentette is már a
konstantinápolyi követe.
– Akkor annál inkább Ferdinánd király mellé kell állnunk. Általa
megkapjuk a császár segítségét.
– De nem, kegyelmes uram, – mondta Dávid türelmetlenül, a meggyőződése
hevétől elragadtatva, – ez az óriási tévedés. A császár el van foglalva
a francia királlyal. El lesz még sok évig, sok évtizedig foglalva, – mit
tudom én, hány száz évig. A császár nem törődik Magyarországgal; és
Ferdinánd királynak csak arra kell Magyarország, hogy Ausztriát és
Stiriát védje. Magyarországnak magát kell megvédenie. És ha János király
uralkodik rajta, könnyü is lesz megvédenie magát. Békés szomszédságban
is élhet Szulejmán császárral; mert a magyar királyt eltűri a
szomszédságában a török, de a német császárt soha.
A püspök töprengve nézett maga elé. Az ország sorsára gondolt, és
egyszerre az esztergomi székesegyház hatalmas kupolája jelent meg a
szeme előtt. János király mellé állni: ez az esztergomi érsekséget
jelentené. Esztergomi érseknek lenni, egy könnyen vezethető király
mellett az ország első emberének lenni, parasztok felett és urak felett
úrnak lenni: szép hatalom és nagy feladat. Lehet, hogy a török ujra
visszajön; _egy_ ember bátorságán, okosságán és erején múlhatik akkor,
hogy egy sötét sorstól megmenekül-e az ország. Néhány másodpercre az
egész lelkét eltöltötte a vezetésnek, az emberirányításnak a kemény
vágya, azután éles és eleven vizióként egyszerre arcokat és tekinteteket
látott maga előtt. Dölyfös fejeket és kemény nyakakat: ezeket meg
kellene hajlítani. Gúnyos tekinteteket és sziszegve csúfolódó szájakat:
ezeket meg kellene szégyeníteni. Urakat, papokat, éhségeket,
büszkeségeket, gonoszságokat, konokságokat, – milyen fáradságos,
hálátlan, keserves, nehéz küzdelem lenne.
– Óh Dávid, – mondta a hirtelen bágyadtságtól elszürkülő arccal, –
együgyű barbár vagy te is, hogy ilyen dolgokon töröd a fejed, ahelyett,
hogy rábeszélnél: költözzem el végre a fagyos Duna mellől oda, ahol
Egeria nimfa adott tanácsokat Numa Pompilius királynak. Palotát
épittetnék a Coeliuson, és neked egyéb dolgod nem lenne, mint hogy szép
szobrokat vásárolj nekem; és nekem egyéb dolgom nem lenne, mint hogy a
tudatlan néptől és az erőszakos uraktól távol, finom szellemekkel
társalogjak: a szépség világában a bölcseség nyelvén.
Felállott, töprengő és szórakozott arccal járt fel és le a teremben,
azután legyintett egyet.
– Majd meglátjuk, no majd meglátjuk Dávid.
Dávid még egy kisérletet tett, hogy a püspököt jobb kedvre derítse.
Megkérdezte, nem lehetne-e része abban az örömben, hogy a Pannónia
megtérítéséről szóló hősköltemény ujabb verseit meghallhatja. A püspök
évek óta dolgozott egy latin nyelvü époszon, amelynek a hőse Szent
István volt, és néha kedve tellett benne, hogy uj hexametereit Dávidnak
felolvassa. Most azonban erre sem volt kedve. Majd máskor, mondta
szórakozottan. Reméli azonban, szólt erre Dávid, hogy a munka elég jól
megy; a legutóbbi ének – a lázadó Koppány táborba szállása Lucifer
ösztönzésére – mintegy füllel hallhatóvá és kézzel tapinthatóvá tette a
harci lármát és az egész tábort. A munka elég jól megy, felelte röviden
a püspök. Dávid erre elhallgatott, és mikor a püspök tovább folytatta
töprengő sétáját, csendesen felállott. A püspök elmélyedve járkált még
egy ideig, azután a gondolataiból felébredve odafordult Dávidhoz:
– Hát eredj, fiam, haza. És gyere minél előbb ide; itt már vár rád majd
a házad. – A grófok eleresztenek, mi? Nem tartozol nekik semmivel?
– Inkább Ferenc gróf tartozik nekem ezer arannyal.
– No, és?
Dávid a vállát vonogatta és olyan mozdulatot tett, mint aki nem tud
elháritani egy veszteséget. A püspök felélénkült.
– De már olyan bolond dolgot ne csinálj, hogy ezer jó aranyat csak
egyszerűen ott hagysz a szenteket ócsárló Ferencnél. Tudod, hogy ha
egyszer megkereszteltelek, ezt a pénzt nem követelheted soha többé.
– Hogyne tudnám, kegyelmes uram. Akit a keresztviz ért, az az egyház
törvénye szerint neofita; és újszülöttnek se követelései, se tartozásai
nem lehetnek.
– Jól tudod. Csak épen ugy kellett volna mondanod: a _szent_ keresztviz.
No, majd megtanulod ezt is. De ha te ilyen jól ismered a kánonjogot,
akkor…
Elmosolyodott.
– Inkább azt kellene csinálnod, hogy adósságokat csinálsz, ahol tudsz és
sietve felveszel minden pénzt, amit fel tudsz venni. De most komolyan:
illetlen és helytelen dolog lenne, hogy te a szent keresztség által
károsodjál. Menj el ahhoz az istentagadó és pazarló Ferenchez és
követeld tőle a pénzedet. És ha nem akarja megfizetni, mondd meg neki,
hogy a pénzt nekem igérted és hogy én Ferdinánd király kancellárját
kértem meg rá, hogy hajtsa be számomra. A kancellár halálosan gyűlöli
Ferencet, és Ferenc tudja, hogy Ferdinánd király udvarában nem nagyon
szeretik a zabolátlan, istenkáromló szája miatt. – Hogy a kancellárhoz
fordultam: ezt fogod neki mondani, – értetted?
– Igen, kegyelmes uram.
– No, most menj fiam. És térj vissza minél előbb – családostul. _Vale
bene_.
A kezét nyujtotta. Dávid ráhajolt a kezére és kiment. Sietett a
fogadóhoz, felnyergelte a lovát és sebesen indult hazafelé. A gyors
ügetés jól esett annak az izgalomnak, mely forró lángokkal lobogott az
egész testében. Cselekedni szeretett volna, munkához látni;
legszivesebben mindjárt verekedni azokkal, akik az utjába akarnak állni.
Milyen lassan megy minden, milyen soká tart minden, – miért nem lehet
percek alatt elvégezni mindent, ami ahhoz kell, hogy ráléphessen az új
útra! Áthozni Győrbe Esztert, a gyereküket, Józsefet, a holmijukat,
ráadásul az ezer aranyat is a gróftól, megkeresztelkedni azután munkához
látni: most máris, rögtön! Mennyi teendője van: rendbehozni a püspök
pénzügyeit előbb. Azután áttériteni a püspököt János király hűségére.
Azután jönnek a Fuggerek: kicsavarni a kezükből a bányáikat, a
földjeiket, a jogositványaikat. Azután erős hadsereget állitani: a
fejére ütni annak, aki az urak közül hánykolódik, és fejére ütni a
töröknek is, ha kell. Olaszországban van egy ágyuöntő, azt ide kell
hozatni; Mohácsnál ágyuval győzött Szulejman császár, ágyuval lehet
legyőzni, – csak legyen ágyuja az embernek. Kinek van ágyuja? Akinek
pénze van. A püspök nem méltányolta eléggé az ő nagy gondolatát; azt,
amelyet Trient és Pozsony között kigondolt: úgy kell pénzt teremteni,
hogy mindenkinek haszna legyen belőle. Miért olyan gazdagok az olasz
polgárok? Mert védett városokban laknak és szabadon kereskedhetnek. Meg
kell védeni a magyar városokat is; nagy kereskedő utakat kell megnyitni
déltől északra és nyugatról keletre; és fel kell szabadítani a