A bazini zsidók: Regény - 11

beleerősitve. A rőzsekötegek előtt ott állott a selmecbányai hóhér és
égő fáklyát tartott a kezében. A tömeg odaáradt a cölöpök köré és a
huszároknak előbb hátra kellett az embereket szoritaniok, hogy a
zsidóknak és a biróság tagjainak helyük jusson. A menet megállott a
cölöpök előtt. A zsidók kis csoportján ekkor egy feljajdúló zokogás
futott végig; a férfiak közül néhányan hangosan kezdtek imádkozni. A
városbiró kiadta a parancsot az itélet végrehajtására. A városi
darabontok hármanként odakötözték a zsidókat a cölöpökhöz. Eszter
reszketve kapaszkodott Dávidba. Amikor kötelekkel és láncokkal
odakötözték őket egy cölöphöz, a kötelek és láncok között megkeresték az
egymás kezét és hátraforditott fejjel keresték az egymás tekintetét,
Zakariás roskodozva ment Józseffel egy másik cölöp felé; amikor odaért,
szétnézett a májusi fénnyel csordultig megtelt reggelben és bucsuzóan,
halkan mondta Józsefnek: „Szép volt az élet. Csak az ember javithatatlan
állat.“
József megrázta a fejét. Zakariás, már kötelek és láncok között, feléje
forditotta a fejét és keserü megdöbbenéssel kérdezte: „Még mindig
hiszed?“ „Hiszem“, – felelte József. Zakariás megrázottan hallgatott el,
József pedig nyugodt, biztató szavakat suttogott Juditnak. Judit hófehér
arccal állott a kötelek és láncok között és lehunyta a szemét. Az
asszonyok egy része zokogott, a férfiak imája hangosabb lett. A tömeg
felindulva zugott. A tömegben ott voltak már azok is, akik között a
zsidók gyerekeit kiosztották. Az uj anyák és az uj apák magukkal hozták
a gyerekeket is. Nézzétek, – mondták nekik, – igy jár az, aki makacsul
megmarad istentelen gonoszságában.
A zsidók mind a harmincan oda voltak már kötözve a cölöpökhöz. A
selmecbányai hóhér ekkor jelt adott, és a legényei a rőzsekötegeket
lassan odarakták és felhalmozták a cölöpök köré. Azután a selmecbányai
hóhér égő fáklyájáról meggyujtott még néhány fáklyát és ő és a legényei
egymásután gyorsan meggyujtották a rőzsehalmokat. A száraz rőzse
lángralobbant. A fellobbanó lángokkal együtt egy jajkiáltás szaladt
végig a máglyákon. A tömeg izgalma egy felorditással felelt. A lángok
magasra lobogtak, a selmecbányai hóhér és a legényei uj rőzsekötegeket
dobtak a tüzre. A tüzből hangos szóval kihalltszott a Sámuel imája:
„Mindezekért is áldassék, dicsértessék és magasztaltassék az Ur.“
Töredezve és akadozva hatoltak át a tüzön a zsoltár szavai, amelyeket
Simon mondott hangosan: „Körülvettek engem a halál kötelei és a pokol
szorongattatásai támadtak meg engem… Az Urnak nevét segitségül hivom… az
Ur kégyelmes és igaz… Térj meg lelkem a te nyugalmadba.“ Azután a tűz
lángja körülvette és elnyelte a megkötözött embereket. A tömeg izgalma
hangosan orditott, és néhány férfi és néhány asszony izgalomtól
reszketve áttört a huszárok között, hogy a selmecbányai hóhérral és a
legényeivel együtt uj rőzsekötegeket rakjon a tüzre. A rend felborult.
Az uj anyák előrenyomultak és mutogatták a gyerekeknek a máglyát és
intették őket, hogy csak nézzék meg jól: hogy soha el ne felejtsék, mire
visz az istentelenség és a gonoszság. A tömeg zugásában ekkor egy
sikoltás hallatszott. Egy kislány kitépte magát egy asszony kezéből és
átbujva a huszárok között, előrehajtott fejjel rohant egy máglya felé. A
sárgán égő lángok között fel lehetett még ismerni Ábrahámot és
feleségét. A huszárok felbomló során át egy asszony kiabálva szaladt a
kislány után. Ráchel azonban már ott volt a máglyánál, egyetlen ugrással
bent volt a széles tűzkör közepében és térdre roskadva nyujtotta ki a
két kezét a cölöp felé. A selmecbányai hóhérnak egy legénye olyan
mozdulatot tett, mintha ki akarná menteni, de a hőség a máglyának a
közelében olyan nagy volt, hogy rögtön visszahuzódott. A térdre roskadt
Ráchelt igy elboritották a lángok.
A tömeg ujra felzugott. Egyre több ember furakodott át a huszárok
sorfalán, hogy izgalomtól reszketve dobálja a rőzsekötegeket a tűzre. A
tűzben alig látszottak már emberi alakok. A tömegen kivűl – lóháton –
ott voltak a bazini grófok is. Ferenc gróf fanyar mosollyal nézte a
máglyákat és a tömeget. Tamás gróf mereven nézett a tűzbe. A világ
ragyogó, biztató, reggeli napsütéssel volt tele. A máglyákon ember már
nem látszott; tiz bágyadt, sárga tűzoszlop állott egymás mellett, amely
felfelé nyujtogatta füstfejét és fekete betűket rajzolt a kék égre. A
tömeg zugása aztán elhallgatott; a máglyák leégtek, és a helyükön nem
maradt más, csak por és hamu.
Vége.