A bazini zsidók: Regény - 08

  a börtönbe, hogy a zsidók az ablakrács elreszelése után megszökhessenek;
  _negyedszer:_ a zsidók arra kérték őt, hogy ha ezt elvégezte,
  haladéktalanúl induljon Bécsbe, menjen el a bécsi zsidók előljárójához
  és kérjen tőle segitséget a bajbajutott bazini zsidók számára. Ezt
  vallotta a tettenért, de bűnbánó Lindwurm Tóbiás magának Tamás gróf
  őnagyságának.
  A birói asztal körül ülő polgárok megdöbbenve csóválták a fejüket és
  végűl óvatosan kérdő pillantásokkal fordultak Tamás grófhoz. Tamás gróf
  egy intéssel megerősitette Gregorovius mester közléseit.
  – Ezek után pedig, – szólt Gregorovius mester, – én nekem csak néhány
  kérdésem van. Kérdezem: hova vezetnének már most a tanukihallgatások?
  Kérdezem: miért akartak a zsidók megszökni a börtönből, ha ártatlanoknak
  érezték magukat? Kérdezem: miért kértek a zsidók segitséget a bécsi
  zsidoktól, ha nem bűnösek? A feleletet adja meg ezekre a kérdésekre a
  biróság lelkiismerete.
  Csend volt. A biróság tagjai elkomolyodva néztek maguk elé. Érezték azt
  a nagy felelősséget, amely a szive megkeményitésére kötelezi a birót. A
  bazini plébánosnak hevesen dobogott a szive az izgalomtól, de
  összeszedte magát és megszólalt:
  – Nekünk keresztényi irgalmat és szeretetet kell gyakorolnunk a
  legkonokabb bünösökkel szemben is és…
  Gregorovius mester hevesen dobbantott a lábával.
  – Én azonban, – kiáltotta felindultan, – irgalmat kérek a meggyilkolt
  szegény áldozat számára. Én szeretet kérek nem a kereszténység
  ellenségei, hanem a kereszténység számára. És bizony mondom, nem az
  ellenségei döntik bajba, viszik veszedelembe, ragadják hitszakadásba a
  kereszténységet, hanem a lanyha keresztények, akik, Szent Pállal szólva,
  nem akarják megharcolni a hitnek szép harcát, akiknél, Szent Pállal
  szólva, megvan a kegyességnek látszata, de akik megtagadják annak
  erejét.
  A bazini plébánosnak kiütött a homlokán a veriték. Ott állott vele
  szemben Tamás gróf, és ő tudta, hogy Tamás gróf lanyha lelkipásztornak
  tartja őt, akinek a hanyagsága és gyengesége tette, hogy a luteránus
  pestis már-már elharapózott a nyájában. Végigsimitotta verejtékező
  homlokát és bizonytalan tekintettel odafordult Tamás gróf felé. Amikor a
  Tamás gróf sötét pillantásu szemébe belenézett, mégegyszer összeszedte
  magát.
  – A kinvallatás, – mondta, – nagy megpróbáltatás a nyomorúlt emberi
  testnek. A bünös és az ártatlan egyformán szabadulni akar tőle.
  – Ugy értsük ezt főtisztelendő ur, – kérdezte Gregorovius mester élesen,
  – hogy Isten megengedhetné, hogy ártatlanokat itéljünk el?
  A bazini plébános lesütötte a szemét és nem felelt. Gregorovius mester
  várt egy ideig. Azután ég felé forditotta a szemét.
  – Ha ártatlanok, – mondta ünnepiesen, – Isten erőt fog nekik adni, hogy
  elviseljék.
  Senki sem szólt. Pongrác András megkérdezte, van-e valakinek
  ellenvetése. Senkinek nem volt ellenvetése, és Pongrác András a biróság
  egyértelemmel hozott határozataként kimondotta, hogy a zsidókat az
  igazság kideritése végett kinzó vallatás alá fogják venni.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  A porkoláb kinyitotta a pántos ajtót és bekiáltott, hogy Dávid jöjjön a
  biróság elé. Ő egyedűl. Dávid meglepetve állott fel a földről, ahol
  Eszter mellett ült és habozó reménységgel és ideges nyugtalansággal
  indult kifelé. Mi történt? Mégis értesitenék a püspököt? Vagy a püspök
  üzent volna? Vagy ő maga jött volna el végre? Amikor a biróság elé
  lépett, rögtön látta, hogy a nyugtalanságának volt igaza és nem a
  reménységének. A Tamás gróf széke üres volt; és hiányzott a bazini
  plébános is, aki mikor délben hazament, betegnek érezte magát és ágyba
  feküdt. A biróság tagjai egyébként teljes számmal itt voltak. Dávid
  végignézett rajtuk és úgy érezte, hogy kőarcok merednek rá. A szive
  fájdalmas nagyot dobbant és az arca lassan elfehéredett.
  – Utóljára szólitalak fel Dávid zsidó, – szólt Pongrác András, – hogy
  töredelmes vallomással enyhitsd a bűnöd sulyát.
  Dávid még egyszer körülnézett a birái között. Kőarcok.
  – Én pedig ujra felszólitalak benneteket, – mondta szédűlve a gondolatai
  száguldásától, – értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok
  keresztelkedni.
  A kőarcok megmozdultak. Ezt még mindig nem tudták nyugodtan hallgatni.
  – A megtérésed szándékának őszinteségét mutasd meg azzal, – szólt
  hirtelen Gregorovius mester, – hogy töredelmes vallomást teszel.
  – Értesitsétek a győri püspököt, hogy meg akarok keresztelkedni.
  – A vallató szobába vele, – kiáltotta Gregorovius mester.
  – Hogy merészlitek? – csattant fel Dávid. A fejeteket ütteti le a győri
  püspök. Üzenjetek a győri püspöknek, hogy meg akarok keresztelkedni.
  – Darabontok! – kiáltotta Gregorovius mester.
  A darabontok körülvették Dávidot. Dávid kitépte az egyiknek a kezéből az
  alabárdot, egy másikat fejbe ütött vele, de a darabontok azután
  leteperték, megkötözték és vitték le a vallató szobába. Gregorovius
  mester a biróság néhány tagjával utána ment. A vallató szobában ott volt
  már a selmecbányai hóhér két legénnyel, akik vállalkoztak rá, hogy
  segiteni fognak neki. Átvették Dávidot és rákötözték egy alacsony padra.
  Gregorovius mester megintette Dávidot, hogy valljon. Dávid, aki még
  mindig nem adta meg magát, hanem tajtékozva vergődött a kötelek között,
  amelyekkel lekötötték, felelet helyett az arcába köpött. Gregorovius
  mester intett a selmecbányai hóhérnak, hogy fogjon munkához, egy
  nagyszombati esküdt azonban megindultságtól remegő hangon ismét a
  lelkére beszélt Dávidnak, adja fel ezt a megátalkodott makacsságot, ne
  kényszeritse őket arra, hogy az igazság kideritése végett szivük
  ellenére kemény eszközöket alkalmazzanak.
  – Te ájtatos barom, – mondta Dávid fuldokolva. Én ártatlan vagyok.
  A nagyszombati esküdt szomoruan lépett hátra néhányat, és a selmecbányai
  hóhér munkához látott. Dávidot hátrakötözött kezénél fogva felhuzták egy
  csigára; a két lába is össze volt kötözve, és a két lábát egy másik
  csigán át lefelé huzták. Egy modori esküdt megintette Dávidot, hogy
  valljon.
  – A győri püspök, majd eljön… és majd kiszabadit, – mondotta Dávid
  hörögve, – akkor szijjat hasitok a hátatokból… piszkos bugrisok.
  Gregorovius mester megmozdult.
  – Valld be! – mondta.
  – Neked pedig… kopasz vén szamár, – lihegte Dávid, – lehuzom a fejedtől
  a bokádig… az egész tetves bőrödet.
  A biróság tagjai nyugtalanul mozgolódtak. Gregorovius mester intett, és
  a selmecbányai hóhér csendesen csavart egyet a csigákon. Dávid halkan
  nyögött. A selmecbányai hóhér tovább dolgozott. Dávid ajkán ekkor a
  dühnek és a fájdalomnak egy hosszu, kinban vonagló, rettenetes dühü
  orditása tört ki. Az irtózatos orditás áttört a falak vastag kőkockáin;
  kijutott az utcára, és az utcán ijedten álltak meg, akik hallották;
  átfuródott a pincéig; a pincében elsápadtak tőle a feszült aggodalomban
  várakozó zsidók, Eszter pedig levetette magát a földre és őrjöngve
  szoritotta a kezét a fülére, hogy ne hallja.
  Dávid elájult. A selmecbányai hóhér gondosan és hozzáértően locsolta
  vizzel, amig magához tért. Ekkor ujra felszólitották, hogy adja fel
  megátalkodott makacsságát és vallja be a bünét. Dávid most nem
  káromkodott és nem szitkozódott többé. Zavarodott sötét tekintettel
  nézett körül, mintha keresett volna valamit, aztán komoran megrázta a
  fejét.
  – Ártatlan vagyok, – mondta.
  A selmecbányai hóhér erre a hüvelykszoritót vette elő, és most ropogott
  a csont, szakadt a hus és kibuggyant a vér. Dávid lihegve vergődött a
  kötelek között, amelyekkel lekötötték; azután ujra kitört az ajkán a
  fájdalomnak kinban vonagló, lázadó, hosszu üvöltése és elájult. Mikor
  magához tért, a nagyszombati esküdt könnyes szemmel könyörgött neki,
  adja fel végre ezt az átkos makacsságot és tegyen vallomást. Dávid
  zavaros, sötét szemmel nézett rá és nem felelt. Igy a selmecbányai
  hóhérnak ujra munkához kellett látnia. A délután haladt előre, kint
  bágyadtan sütött már a nap; és érezni lehetett, hogy nemsokára jön az
  alkonyat. Dávidot megint egy ájulásból locsolták fel, és a selmecbányai
  hóhér ugy vélte, hogy ma már hiábavaló dolog vele foglalkozni, mert vagy
  mindjárt elájul, vagy bele talál halni. Gregorovius mester vörösre
  pirult arccal vizsgálta az eszméletre térő Dávidot, aztán föléje hajolt.
  A Dávid szemén, a bus megvetésen és a kinzott gőgön, amely az ajka körül
  volt, látta, hogy most sem vall. Odafordult a biróság tagjaihoz, akik
  zavartan álldogáltak körülötte:
  – A sátán ad neki ilyen erőt, – de mi majd legyőzzük a sátánt is.
  Megparancsolta, hogy vigyék vissza Dávidot a börtönbe és hozzák ki
  helyette Jakabot. A darabontok talpra állitották Dávidot. Dávid
  megpróbált járni, de nem tudott. A darabontok erre elvitték a börtön
  ajtajáig. A pántos ajtó kinyilott. A zsidók mind ott álltak mögötte és
  sápadt arccal és égő szemmel várták, mit hoz az ajtó megnyilása. A
  darabontok megpróbálták Dávidot talpraállitani. Dávid összeesett volna,
  de ekkor már mellette volt József, aki támogatta, és egy felzokogással
  térdrehullott előtte és a térdét átkarolta Eszter. Mihály odalépett,
  hogy segitsen, de Dávid egy mozdulattal elháritotta. Beesett, vérvizes
  szemmel lassan körülnézett; könnyes szemek néztek vissza rá. Felemelte
  Esztert és Eszterre és Józsefre támaszkodva lassan elindult. Végigment
  mindakét pincenyiláson, a legszélső zugig, amelybe elvonultak volt.
  József le akarta fektetni, ő azonban megállott arccal a falnak, mintha
  még tovább akart volna menni. A szája mellett a kinnak és a gőgnek két
  mély vonása húzódott lefelé, szenvedő szemét félig lehunyta, de két
  véres kezét hirtelen felemelte, mintha a kőkockákkal akarna harcra
  kelni, és a száján egy lángoló kiáltás tört ki:
  – Halljad Izráel, az Örökkévaló, a mi Istenünk: egy.
  A kiáltás felvillant a boltivekre és betöltötte izzó harsanásával az
  egész pincét. A zsidók megremegtek tőle és azután keserves sirásra
  fakadtak. Dávid leroskadt a földre. Eszter zokogva térdelt melléje és
  dideregve kereste a sebeit, hogy bekötözze őket.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Jakabot felvitték a biróság elé. Hosszu, sovány teste meggörnyedten
  reszketett a félemtől.
  – Te vagy az a hirhedt, lelketlen uzsorás, – szólitotta meg Gregorovius
  mester.
  – Szegény ember vagyok, – felelte Jakab vacogó foggal.
  – Tönkreteszed a tudatlan, jámbor népet a gaz uzsoráskodással.
  Petneházyék egy jobbágya már tizenkét forintot és egy tehenet fizetett
  neked _egy_ forintért, amit kölcsönadtál neki.
  – Nagy uraim, – mondta Jakab reszketve, – én nekem nincs pénzem.
  Zaleszky uram megmondhatja, hogy tőle kapom azt a pénzt, amit kölcsönbe
  kiadok, és neki szolgáltatom be a kamatok háromnegyed részét.
  Könyörögve fordult a biróságnak egyik bazini tagja – Zaleszky Szaniszló
  – felé. A hosszu, ősz szakállát méltósággal hordó Zaleszky elvörösödött
  és haragosan kiáltott rá Jakabra:
  – De én csak azt engedtem meg neked, szemtelen zsidó, hogy törvényes
  kamatot számits.
  – Hiszen csak azt számitottam. Akárki kiszámithatja.
  Pongrác András ránézett Gregorovius mesterre és egy csendes pillantással
  jelezte neki, hogy ennél a tárgynál nem lesz helyes tovább időzni.
  – Bűnbe viszitek ti a legjámborabb keresztényt, – mondta Gregorovius
  mester.
  Azután felemelte a hangját.
  – Mondd el most nekünk, Jakab zsidó, teljes őszinteséggel, mit tudsz
  arról a rettentő bünről, amelyet a bazini zsidók elkövettek.
  – Magiszter uram, – szólt Jakab reszketve, – hiszen én nem is voltam
  itthon pénteken. A péntek este Szereden ért, csak szombaton reggel
  jöttem haza.
  – Épp azért kérdezünk téged. Te a kegyetlen gyilkosságban nem vehettél
  részt. Teneked nincs annyi okod a konok tagadásra; és különösen akkor,
  ha töredelmes vallomást teszel, kegyelmesebb megitélésre is számithatsz.
  – Mondd el: miért és hogyan ölték meg a bazini zsidók a kis Meylinger
  Jánost.
  – Nem voltam itthon, nagy uraim.
  – Azt mondd el, amit tudsz róla.
  – Nem tudok semmit, – felelte Jakab reszketve.
  – Darabontok! Le a vallatószobába vele.
  Jakab sirva erősitette, hogy nem tud semmit, ájuldozva botorkált előre a
  darabontok markai között és könyörögve fordult vissza időről-időre a
  biróság tagjai felé, akik a darabontok mögött jöttek lefelé a lépcsőn.
  – Mondd el töredelmesen, amit tudsz, – szólt Gregorovius mester.
  – Nem tudok semmit, higyjék el, kegyelmes nagy urak, esküszöm az élő
  Istenre, nem tudok semmit.
  A selmecbányai hóhér átvette Jakabot. Jakab kétségbeesve sirt, és amikor
  a selmecbányai hóhér munkához látott, jajveszékelve könyörgött
  kiméletért és irgalomért. A selmecbányai hóhér szorgalmasan dolgozott.
  Kint alkonyodni kezdett. Jakab könyörgött.
  – Holnapig itt fogsz lógni, – kiáltotta Gregorovius mester magánkivül, –
  ha nem teszel vallomást. – Vaszili! Csavarj egyet azon a csigán.
  Ekkor Jakab nem birta tovább. Ugy érezte, hogy az ő ártatlansága még
  különb ártatlanság, mint a többieké, és hogy neki nemcsak a többiekért,
  hanem a többiek miatt is kell szenvednie. A Dávid ellen való régi
  gyűlöletéből még most is parázslott valami a lelkében, és miközben a
  kinzás gyötrelmeit szenvedte gyenge teste, a lelkén átsajgott annak a
  gondolatnak az égése, hogy ezt a szenvedést is Dávidnak köszönheti. Ha
  vallomást tenne, ő megmenthetné az életét. Hogy Dáviddal mi történik, az
  neki mindegy. A többiekre nézve megnyugtatta magát azzal, hogy valami
  módon majd megmenekülnek ők is. De mindezek a gondolatok csak kusza
  felvillanások voltak, az egész lelkét szomjasan és epedve egy gondolat
  és egy vágy töltötte el: megszabadulni ettől a kinzástól akárhogyan és
  akármilyen áron.
  A jajveszékelése elhallgatott.
  – Akarsz töredelmes vallomást tenni? – kiáltott rá Gregorovius mester.
  – Akarok.
  Levették a kötélről és lefektették egy padra. Gregorovius mester
  lehivatta a biróságnak a felső teremben maradt tagjait is, hogy időt ne
  veszitsenek.
  – Mikor hallottál először a gyilkosságról?
  Jakab fáradtan forgatta a fejét jobbra és balra. Mikor hallott először a
  gyilkosságról? Itt hallott róla először a börtönben. Belenézett azokba
  az arcokba, amelyek föléjehajoltak. Keseregve forgatta a fejét ujra
  jobbra és balra és a biróság tagjai mögött megpillantotta a selmecbányai
  hóhért.
  – Kegyelmes uraim, – mondta sirva, – könyörüljenek…
  – Mikor hallottál először a gyilkosságról? – szakitotta félbe
  Gregorovius mester. – Megint lógni akarsz? – Akkor beszélj. Mikor
  hallottál először a gyilkosságról?
  – Szombaton délelőtt, – felelte Jakab.
  – Hol? A zsinagógában?
  – Ott.
  – Mit mondtak a többiek? Féltek?
  – Nagyon féltek.
  – Akkor miért követték el a gyilkosságot?
  Jakab remegve habozott egy kicsit.
  – Ki követelte, hogy a gyilkosság megtörténjék? – kérdezte Gregorovius
  mester.
  – Dávid, – felelte Jakab.
  – Ő hozta a parancsot?
  – Honnan?
  – Trientből.
  – Ki csalogatta a kis Meylinger gyereket?
  – Dávid.
  – Kik vettek részt a kegyetlen ölésben?
  – Csak Dávid.
  – Menteni akarod a többieket? – Vaszili! – Kik vettek részt az ölésben.
  – Nem tudom, magiszter ur. Higyje el. Én nem voltam ott.
  – Mi történt a vérrel?
  – Nem tudom.
  – Vaszili, láss munkához.
  Jakab reszketve kapaszkodott a padba, amelyen feküdt.
  – A vért… elvitték.
  – Hová?
  – Pozsony felé… nem tudok mást… hiszen én nem voltam ott.
  – Kicsoda?
  – Valamelyik gyerek.
  – Melyik? Dániel? Benjámin?
  – Azt hiszem, Dániel.
  – Te mit mondtál, amikor ezt a zsinagógában hallottad?
  – Én azt mondtam, hogy én ártatlan vagyok, Dávid viselje a
  következményeit annak amit elkövetett.
  – Te is kaptál a vérből?
  – Én… nem… én… én…
  Gregorovius mester egy mozdulatot tett a hóhér felé:
  – Én… én későn jöttem, – mondta gyorsan Jakab.
  – De azt tudod, hogy a többiek mind kaptak belőle?
  – I… gen.
  Gregorovius mester kiegyenesedett. Kint leszállt az alkonyat; bent
  meggyujtottak egy mécsest. Gregorovius mester megrendült, kérdő arccal
  fordult a pad körül álló birákhoz, mintha azt akarná mondani, hogy
  bármilyen szomoru, ugye, mindenkinek látnia kell, hogy a zsidók a
  rettentő gyilkosságot csakugyan elkövették. A többiek szomoru
  fejcsóválásokkal vagy komoly bólintásokkal feleltek.
  – Mára elég volt, – szólt Gregorovius mester. És most már a sátán nyakán
  van a lábunk.
  A biróság tagjai azután elmentek és a városi darabontok Jakabot
  visszalökdösték a börtönbe.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  A pántos ajtó kinyilott és bevánszorgott rajta Jakab. A zsidók rögtön
  látták az arcán, hogy mi történt. Néhányan szótlanul lehajtották a
  fejüket. Ruben azonban dühtől rázottan lépett elébe és ráemelte a kezét.
  Mihály megfogta a felemelt kezet.
  – Hagyd! – mondta.
  Jakab feljajdult:
  – Nem birtam, – mondta, – nem birtam.
  Senki se felelt. Jakab a felesége segitségével lefeküdt, a többiek némán
  álltak egy ideig, azután lassan elszéledtek. Most senkinek se volt
  mondanivalója a többiek számára. Mindenki számára rettentően világos
  volt, mit jelent a Jakab gyengesége és a vallomása. Kezdettől fogva
  érezték, és később egyre tisztábban látták, hogy ha kivülről nem kapnak
  segitséget, egyetlenegy menekülésük lehet – talán – ha mindnyájan
  állhatatosak maradnak a kinpadon is, ha közülük egyetlenegy se vallja
  bűnösnek magát azért, hogy a kinzó vallatástól megszabaduljon. Ez a
  bágyadt reménység most megszünt. Egyenként leültek a földre, mint a
  gyászolók és imádkozni kezdtek. Az életük ugyis imádkozó élet volt.
  Reggel és este mindennap a templomba mentek, az életüknek nem volt olyan
  kis vagy nagy eseménye, amelyet ima ne kisért volna. De a megszokás imái
  helyett most fájdalmasan hánykolódó, forrólázas imák fordultak az
  Örökkévaló felé. Volt, aki csendben megszaggatta a ruháját és halotti
  imákat mondott; volt, aki még háborgó könyörgésekkel tudta ostromolni az
  Urat. A gyerekek nemsokára elaludtak, az asszonyok halk sirása elfáradt,
  de a férfiak a félhomályban tovább mormolták élettel és halállal
  küzködő, az Urral viaskodó imáikat. Az estéből éjszaka lett; az imák
  halk mormolása lassan elhallgatott. A fáradt csendbe ekkor egy reszkető
  kiáltás harsant bele.
  – Mit akar tőlünk az Ur? – kérdezte egy kétségbeesett felorditás.
  Az alvók felriadtak, a gyerekek sirásra fakadtak, a férfiak közül
  néhányan talpraugrottak.
  – Mit akar tőlünk az Ur? – hangzott fel ujra a siró panasz.
  A férfiak elindultak a hang felé. A hang Ábrahámé volt. Ábrahám térdelve
  dőlt neki a falnak. Óriási öklével a kőkockákat verte, az ökléből
  kicsordult a vér, az egyik oldalon a felesége könyörgött neki, a másik
  oldalon Ráchel, a lánya kapaszkodott belé. Mihály szólt hozzá, azután
  Sámuel, de Ábrahám nem felelt nekik és nem hallgatott rájuk; óriási
  melléből ujra lihegőbben és egyre harsogóbban szakadt fel ez az egy
  kiáltás:
  – Mit akar tőlünk az Ur?
  A férfiak körülfogták, vigasztalták, Isten kiszámithatatlan
  rendeléseiről beszéltek neki, azután le akarták fektetni, de Ábrahám
  lerázta őket magáról. Csak amikor a lánya felállott és könnyes arcát
  odatette az övéhez, akkor hanyatlott le véres ökle. Engedte, hogy
  elvonják a faltól, lefeküdt és most már csak csendesen, kétségbeesetten
  felsóhajtva kérdezte még egyszer:
  – Mit akar tőlünk az Ur?
  A két pincenyilásban ujra csend lett. József, aki suttogva beszélgetett
  volt Zakariással, felülve fülelt az Ábrahám utolsó, sóhajtó szavára,
  aztán ledőlt a könyökére és csendes melankóliával mondta:
  – Izráel örök és örökké meddő kérdése.
  Zakariás sokáig hallgatott, azután halkan mondta:
  – Te is meg akartál keresztelkedni, József.
  – Meg.
  – Miért?
  – Mert azt szeretném, ha mindenki megértené, hogy a vallások csak
  fogyatékos jelképei egy örökkévaló ideának és hogy a jelentőségük
  tulbecsülése hátráltatja az emberi nem haladását és tökéletesedését.
  – Hm! És mi vezesse az emberi nemet a haladás és tökéletesedés utján?
  József habozott egy kicsit, aztán csendesen felelte:
  – A filozófia.
  – Hm… hallottam, hogy te egy uj filozófiai rendszer kidolgozásával
  foglalkoztál.
  József zavarodottan tekintett Zakariásra.
  – Igen, – felelte, – én tudom, hogy az ismereteim nagyon hiányosak. De
  ha Dávid Győrbe költözködött volna, én elmentem volna Olaszországba és
  egykét év alatt elkészültem volna talán a munka egyrészével.
  – És mi volt a terved alapgondolata?
  József álmodozva nézett maga elé.
  – Nehéz igy megmondani, bár voltak szerencsés napjaim, amikor
  kristálytisztaságunak és ragyogó fehérségűnek láttam az egészet. –
  Néhány egyszerü sarktételt akartam lerakni, mint egy nagy templomnak a
  talapzatát és erre a néhány megmozdithatatlan és kétségbevonhatatlan
  tételre ráépiteni az egész logikai épületet. Aki az alaptételt elismeri
  – pedig az alaptételek kétségbevonhatatlan igazságok – kénytelen
  elismerni a következtetéseket is: az épület lassu és szép emelkedését a
  magasságba, az égbe, az Istenig. Meg akartam szerkeszteni az egész
  mindenség logikai értelmezését olyan módon, hogy… ugy mintha… ha veszem
  például Euklidesz első tételét…
  – More geometrico, – szólt közbe Zakariás.
  – Igen, – felelte József örömmel. Igy levezetni az etika törvényeit is
  nehány alaptételből és megértetni az emberekkel, hogy igazi örömet csak
  erkölcsös cselekedetek adhatnak.
  – Szóval az egészet az emberi nem haladására és tökéletesedésére? Nem a
  magad örömére?
  – A magam örömére annyiban, hogy a munka fáradságát magamra vennem
  erkölcsös cselekedet lenne.
  – De hát hiszed te azt, – fakadt ki Zakariás, – hogy az emberi nem
  haladhat és tökéletesedhetik?
  – Igen, – felelte meghökkenten József.
  – Látod: _ez_ Izráel örök kérdése, örök tévedése és örök csalódása. Irva
  van: nem változtathatod meg a párduc bőrét és nem változtathatod meg az
  ember lelkét. És mégis: Izráel legnyomorultabb fiában, az ilyen Jakabnak
  a koldusszegény lelkében is ott pislákol valami kimondhatatlan
  várakozásnak az ünnepi gyertyácskája. Valami uj földet és uj eget vár.
  Hus sziveket a kő szivek helyett. – Te azt mondod, hogy a Dávid forró
  lángokban fellobogó lelke más, mint a tied. Nem más. Ugyanaz. Haladás és
  tökéletesedés? – Te, aki hust nem ettél, mert élő állat husa volt és aki
  – Judittól hallom – a szobába tévedt éjszakai bogarat gondosan kivitted
  a szabad éjszakába, nem sokára mehetsz a máglyára, mert itéletbe hozzák
  rólad, hogy embervért ittál. Ha ott állasz majd a máglyán és elébed lép
  valaki és azt kérdezi, mit tökéletesedett és mit haladt az emberi nem
  ezer év óta és kétezer év óta: mit felelsz neki?
  – Ezek, – mondotta habozva József, – ezek visszaesések.
  – De nem visszaesések. Törvényszerűségek. Tudod mi ez? Az örök
  boszorkányper, csak mindig más a neve. Tudod, milyenek a
  boszorkányperek? A vádlott mindent állithat, és mindent bizonyithat,
  csak egyetlen egy dolgot nem: hogy boszorkányok nincsenek. Ezért azután
  hiába is való minden állitása és minden bizonyitása, mert minden ellene
  fordul. Az emberi nem története: boszorkányperek sorozata. És ha az
  egyik boszorkányhit elmult, csinál az ember magának másikat. Amig
  Izráelnak országa volt, addig ott is voltak boszorkányperek. Ha országa
  lenne, lennének. A próféták nem tudták Izráelt megváltoztatni, mert
  hiszen lehetetlent akartak. De amióta Izráel elszéledt a világon:
  átvette és magával hurcolja a prófétáknak ezt a rettenetes örökségét,
  akarja a lehetetlent, meg akarja változtatni a világot. A helyett, hogy
  megpihenne, lerakná magáról vélt küldetésének irtózatos terhét és lenne
  olyan, mint a többi népek, ahelyett meg akarja változtatni a földet és
  ostromolja az eget és amikor a föld nem változik meg, az ég hallgat, de
  közben őt máglyára küldik, akkor gyötrődve veri az öklével a kősziklát
  és azt kérdezi csodálkozva és örjöngve: mit akar tőlünk az Ur? Az Ur
  kérdezhetné több joggal: mit akartok tőlem, örök békétlenek, akik a
  teremtés örök rendjét akarjátok megváltoztatni? – Te ne feleld azt
  nekem, hogy ki akartál menni a zsidóságból és ott akarod hagyni a
  kiválasztottság szép babonáját és végzetes tévedését. Mert mit ér a
  kimeneteled, ha magaddal akarod vinni a tévedésnek és babonának a
  lényegét: azt, hogy az embert meg lehet változtatni? Az embert szeretni
  lehet, de tökéletesebbé tenni nem. Megjavitani az életet nem, csak
  csendesen élvezni, ami örömet tud adni. Ah, ez kellene. Ez kellene. De
  ez az, amire Izráelt nem tudja, nem tudja, nem tudja ezer máglya se
  megtanitani.
  József töprengve bámult a sötétségbe. Zakariás fáradtan hallgatott.
  Csendes éjszaka lett. Dávid néha felnyögött. Eszter rögtön felébredt és
  aggódva hajolt fölébe, azután látta, hogy csak álmában nyög,
  megtörölgette a homlokát és ujra lefeküdt a földre.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Másnap – kedden – a rendes időben összeült a biróság és megkezdte Izsák
  vallatását. Izsák alacsony, zömök ember volt, szorgalmas egyszerű elméjű
  dolgozó, aki még mindig nem tudta felfogni azt a szerencsétlenséget,
  amely rájuk szakadt és aki ugyszólván elálmélkodva kinlódott a
  selmecbányai hóhér keze között. Egy óra mulva megadta magát és mindent
  bevallott, amit kivántak tőle. Utána Simon következett. Az öreg
  kardkovács hosszu ideig némán viaskodott a kinpaddal, azután nem birta
  tovább, csendes rezignációval vallott be és erősitett meg mindent, amit
  kivántak tőle. Végül azonban Gregorovius mester azt kérdezte tőle, ő
  küldte-e el Dánielt a vérrel Pozsony felé. Erre felriadt. Dániel az ő
  fia volt, tizennégyéves fiu, a legkisebbik, aki itthon volt nála,
  mialatt felnőtt fiai elszéledtek az országban és a világban. Abban
  reménykedett, hogy ha neki meg is kell halnia, a fia megmenekülhet.
  Gregorovius mester kérdésére felkapta a fejét és felemelte a hangját.
  – Nem, – mondta kiáltva, – Dánielnek semmi dolga sem volt az egésszel.
  Neki semmi köze sem volt az egészhez.
  – Ugy? – szólt Gregorovius mester. Vissza a vallató szobába.
  – Menjünk! – mondta Simon összeszoritott foggal.
  Sajgó tagokkal megfordult és dacosan indult kifelé. És ha darabokra
  tépik, ki fognak-e belőle tépni egyetlen szót is a fia terhére?
  Gregorovius mester elgondolkozva nézett Simon után és megszólalt:
  – Megállj! – Darabontok, vigyétek vissza a börtönbe.
  Simon visszament a börtönbe. Lent sietve maga köré gyüjtötte a férfiakat
  és arra beszélte őket rá, hogy ha a kinzást nem birják és vallanak,
  valljanak mindent, csak olyant ne, ami a gyerekeket és az asszonyokat
  terhelné. A pántos ajtó ekkor ujra felnyilott és a porkoláb bekiáltott
  rajta, hogy Dániel jöjjön a biróság elé. A Simon sápadt, öreg arca ekkor
  hamuszinű lett. Dániel indulni akart, de az anyja zokogva kapaszkodott
  beléje. A porkoláb türelmetlenkedett. Simon ekkor odavánszorgott a
  fiához. Remegve magához szoritotta. A feje lassan lecsuklott, hogy
  megkeresse a fia fülét, aztán a fia fülébe suttogta:
  – Vallj mindent, amit akarnak. Ne kinoztasd magad.
  Dániel sápadtan állott a biróság előtt. Gregorovius mester elmondta
  neki, hogy a megátalkodott bűnös kinzó vallatás alá kerül; elmondotta,
  milyen rettenetes, de megérdemelt gyötrelem a kinzó vallatás gyötrelme
  és végül azt a reményét fejezte ki, hogy Dániel, fiatal gyerek lévén,
  nem lehet olyan megátalkodott bűnös, hogy mindent itt a biróság előtt
  rögtön be ne vallana és hogy a biróságot rákényszeritené arra, hogy a
  kinzóvallatás jogos eszközét vele szemben is alkalmazza. Dániel
  reszketett. Hallotta volt a Dávid kinorditását; látta azokat, akik a
  kinzóvallatásból visszatértek; mindent bevallott tehát, amit kivántak
  tőle. Megerősitette, hogy rábiztak egy edényt, amelyben a kis Meylinger
  János vére volt; megerősitette, hogy az edény ezüstedény volt és héber
  betűk voltak rajta, és vallotta, hogy az edényt ő elvitte Pozsony felé,
  ahol az országuton már várt rá egy pozsonyi zsidó.
  – Hogy hivják azt a pozsonyi zsidót? – kérdezte Gregorovius mester.
  Dániel zavarodottan nézett Gregorovius mesterre és nem felelt.
  – Felelj őszintén, ha nem akarsz a vallató szobába kerülni, – mondta
  Gregorovius mester. – Hogy hivták azt a pozsonyi zsidót?