Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 04

szálltunk, minden legény mellét kis bokréta diszesitette. A szegedi
vigság behatása alatt utaztunk lefelé, s harczi dalaink messze vidékre
betöltötték a sikföldet.
Ó-Becsére megérkezvén, Fakh és Kiss Ernő huszárezredesek tartottak
szemlét a csapat felett. Azután a tiszteket maguk körül gyüjtvén,
katonai rövidséggel figyelmeztették, hogy mily terhes szolgálat vár itt
reájok, egyuttal kifejezést adtak azon reményöknek, hogy a
kötelességérzet e nehéz időkben mindenkit serkenteni fog helyét
férfiasan s hazafiasan betölteni. Földváry Lajos a tiszteket névszerint
bemutatta. Ekkor, ugy ahogy beszállásoltak. Én egy rácz pap házába
jutottam; üres négy falból állott, még csak egyetlen rozzant széket sem
találtam benne. A pópa mindenét elvitette Szent-Tamásra, s ő maga is oda
vonult.
Ó-Becse nem volt más, mint valami katonai nagy laktanya; rácz népessége
itt hagyva üres házait, mind a római sánczokba vonult, az üres házak meg
mind katonasággal voltak megrakva. Itt volt a Ferdinánd huszárezred, a
Hannover huszárok, Lenkey a Würtenberg huszár osztálylyal, Lo-Presti
huszár önkénytesei; továbbá egy sorezredbeli zászlóalj, a 3-ik honvéd
zászlóalj, a debreczeni vörös szalagos önkénytesek, kik oly hiressé
váltak; a mi zászlóaljunk; a pestmegyei, makói és más vidékbeli
nemzetőrök. Felváltva fele mindég táborozott, a másik felének egy része
képezte a helyőrséget, a nagyobb rész pedig a fenyegetett s veszélyes
pontokon, mint a Jovicsszállás, a merről többször kisérlettek a ráczok
megrohanásokat – őrségre volt vezényelve.
A szolgálaton kivüli időt a viszonyokhoz képest elég kellemesen
töltöttem. Századomnál igen sok művelt és derék fiu volt; főhadnagyom:
Hild, hadnagyom: Kölcsey Kálmán, őrmesterem: Gelinczey tanár. Aztán
olyan hadapródféle közvitézek: Görgey Pista, kit nem sokára
elvesztettünk, mert bátyja Arthur maga mellé vette segédtisztnek; idősb,
akkor ifjabb gróf Ráday Gedeon, Csernyus Bandi, Dulovics, Laky Adolf,
Müller Emil, Bogisits Lajos, ki azt állitja – én ugyan nem emlékszem rá,
– hogy valami kötelességmulasztásért egyszer bezárattam; most Pestvidéki
törv.-széki elnök, ugyan vigyáznom kell, hogy 34 év mulva vissza ne
fizesse.
Hát van ma hétszemélynök, királyi táblai biró, nyugalmazott államtitkár,
közjegyző, tekintélyes hivatalnok, orsz. képviselő, előkelő ügyvéd,
befolyásos kereskedő s hirneves iparos, ki zászlóaljunkban szolgált.
Ez egy hadászati gyakorló tanoda volt; tanultunk katonai fegyelmet,
táborozást, hadászati szolgálatot, nem elméletileg, hanem valóságban;
megismerkedtünk az ágyugolyók zugásaival, a puskagolyók fütyüléseivel.
Víttunk csatákat, szenvedtünk veszteségeket, de nem láttunk ellenséget.
Lövöldöztek ránk öles magasságu tengeriből, árkokból, házakból; néha
egész sorkocsi vonult fel, hirtelen megálltak, s a kocsik mögül a
legveszettebb tüzelést intézték ellenünk, s midőn rohammal közeledtünk
hozzájok, kocsira pattantak, s nagy porfelhőt hagyva magok után,
elvágtattak. Éjjel sötétségben, mintha csak a földből bujtak volna ki,
megtámadták őrtanyáinkat; ily támadásoknak legsürűbben a Jovitsszállás
volt kitéve, azért oda mindég kettős őrség volt vezényelve, kik
minduntalan kisebb csatározásokba keveredtek. Ott többször tiszt is
megsebesült. Ha aztán az a müvelt ellenség közűlünk élve vagy halva
valakit megkerithetett, annak hulláját irtóztatón megcsonkitva találtuk
valahol a mezőkön.
Borzasztó »furcsa háboru«, de jó tanoda volt, mert mindenki megtanult
éber, gyors és elszánt katona lenni.
Damianics is itt nevelte az ő világra szóló 3-ik zászlóalját. És hogyan
nevelte!? kérlelhetlen szigorral, még a tisztek irányában is; a ki nem
vált be az ő keretébe, nem felelt meg igényeinek, annak egyszerüen
megmondta, köszönjön le, vagy helyeztesse át magát, mert nála nem
boldogul, s vele nem fog megférni. A közvitézt, ha nem volt jóravaló, a
sorból kilökve, elkergette. Damianicsot ekkor gyülölték. Mikor aztán
megteremtette ezt a halhatatlan zászlóaljat, melylyel oly csodákat
mivelt, mint például Bicskénél, midőn az erdőből kellett az ellenséget
kiverni, de elébb egy hidon átmenve, mely kereszttűzben volt, egy üteget
kellett elhallgattatni. Erre a jeles 10-ik zászlóalj kapta a rendeletet.
Elő is nyomult a hidig, többen elestek, de azért itt helyben állva a
parancsnok jelentést küldött, hogy a hid bevehetlen, mert kereszttűzben
van.
Damianics felkiáltott: megmutatom, hogy bevehető; harmadik zászlóalj
előre!
És a harmadik zászlóalj karra vett fegyverrel, énekelve vonult át a
hidon, oda se nézve neki, hogy jobbra-balra, elől és hátul is hullnak a
pajtások.
Vagy Szolnoknál, mikor a harmadik zászlóalj rohammal egy ágyuüteget
foglalt el, a mi gyalogságnál csaknem hallatlan. Ekkor már imádták
Damianicsot.
A szolnoki győzelem után a szemlénél Damianics minden zászlóaljat,
huszár-osztályt vagy századot külön megdicsért, mikor a harmadik
zászlóaljhoz ért, elnémult, levette csákóját s ugy lovagolt végig a
zászlóalj előtt.
Nem volt oly előléptetés, a miért valaki ettől a zászlóaljtól megvált
volna.
De térjünk vissza Ó-Becsére.
Tisztelegtem Damianicsnál. Ismertem őt, még mikor aradi tanuló voltam. Ő
mint toborzó főhadnagy működött ott, az ezred Velenczében volt. György
bátyám ugyanazon ezrednél mint hadapród szolgált, s havi járulékait
mindég én vittem el Damianicshoz, továbbitás végett. Akkor is nagyon
szives volt hozzám, most, a mint meglátott, barátságos, de erős
kézszoritással mondá:
– Örülök öcsém, hogy e téren látlak. Hát György hol késik?
– Mácsán van Csernovics Péternél, kineveztetését várja.
– Reméllem a honvédséghez.
– Természetesen.
– Jó katona, csak kissé tüzes és szilaj. Veronában majd megadta az árát,
s ha én fel nem találom magamat, hát a legjobb esetben ma is valami
várfogságban ül.
– És hogyan?
– Az ezredtulajdonos báró Rukovinának öcscse főhadnagy és irtóztató
magyarfaló volt; a gyakorlatnál mindég agyba-főbe szidta a magyarokat.
El voltak ellene keseredve.
Egy reggel a gyakorlatra felállitvák, s Rukovina a vezénylő elkezdi
megint: a magyar betyárokat, a kik csak kocsisoknak valók, majd igy meg
amugy fogja megtanitani.
Gyuri kiugrik a sorból, kardlappal végig húz a főhadnagyon. Rukovina
meglepetésében futásnak indul, Gyuri utána, s Verona utczáin végig
kardlapozza.
Elfogták, börtönbe kisérték, s haditörvényszék elé állitották.
Láttam, el van veszve a kölyök. Hozzá mentem a fogházba, s titkon
odasugtam neki: »Te nem tudsz semmiről, nem emlékszel semmire. Olasz
ifjak megvendégeltek reggelivel, ittál velök és fogságban találtad
magadat. Ennél maradj.«
Ekkor már tudtam, hogy benn vagyok a haditörvényszékben.
A birák nagy komolyan összeültek, senki sem minősitette oly nagymérvünek
a bűnt, mint én. Egészen egy véleményen voltam a hadbiróval, s nem
láttam enyhitő körülményt.
Gyurit bekisérik fegyver közt. A hadbiró felteszi neki a kérdéseket, s
mindnyájok roppant álmélkodására, ő nem tud semmiről semmit.
Szerettem volna megölelni, oly jól játszotta szerepét.
– Ez Unsin, mond a hadbiró, a mit állit.
– Unsin, viszhangozá a többi.
– Ez nagyon meggondolandó, s minél inkább elmélkedem felette, szóltam
hozzá, annál valószinűbbnek, sőt bizonyosnak látszik.
– Mi?
– Hogy őrülési roham volt.
– Az nem jő oly hirtelen, azelőtt soh’sem volt baja, most sincs, hát
csak akkor…
– Igen is, csak akkor. Tudjuk mindnyájan s tapasztaltuk, hogy az olaszok
gyűlölnek bennünket, s akár tőrrel vagy más gyilkoló eszközökkel életünk
ellen törnek. Hát nincs-e parancs kiadva, hogy az utczákon egyes
katonának járkálni tilos, mert élete veszélyeztetve van. Bizonyos vagyok
benne, hogy azok az olasz ifjak, kik a foglyot megvendégelték, italába
mérget kevertek. Az adag nem volt elégséges, hogy megölje, de különben
is erős alkotásu, hát a szer darab ideig agyvelejére hatott.
A birák összenéztek, egyik-másik olyat bólintott fejével, mintha mondani
akarná: lehetséges biz az.
A hadbiró az ezredorvos véleményét kivánta.
Ez meghallgattatván, nem zárta ki lehetőségét annak, hogy mérgezési
kisérlet foroghatott fenn.
Gyurit fölmentették, s csak a tilalomparancs áthágásáért, s mert
ismeretlen ifjak meghivásának engedett, lőn kétszer negyvennyolcz órai
fogságra itélve.
Eljött hozzám megköszönni, s kérdeztem tőle:
– Aztán megverted-e legalább becsületesen azt a németet?
Hanem azért mégis ártott magának; kétszer terjesztette fel előléptetésre
az ezredes, de a tulajdonos egyszer sem erősitette meg. Na, de
kipótolhatja most.
Ezután igen sokat voltam Damianicscsal nála is, meg Földváry Lajosnál,
kivel szoros barátságban élt.
Századomban volt két mészáros-legény, mindkettő egészséges, szép fiu;
megtettük szakácsnak. Magok válogatták meg s hozták haza a húst, tehát
mindég a javából. Együtt étkeztünk, a századombeli tisztek, Kráy Jancsi,
Ferdinánd-huszár kapitány, gr. Ráday Pál Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr.
Ráday Gida, s mindég a napos altiszt. Rostbeafjeink hire hamar
elterjedt, s aztán nem mult el nap vendég nélkül. Leggyakrabban
ellátogatott Lenkey és báró Orczy István, még Damianics is eljött
Földváry Lajos társaságában.
– Hallom, szólit meg gróf Kolowráth, Ferdinánd-huszár ezredes, hogy
olyan jó konyhájok van.
– Ha mertem volna meghivni ezredes urat…
– Meghivom én magamat holnapra, vágott szavamba nevetve, Aradról
Edelspacher kitünő magyarátit küldött, tehát borral én látom el az
asztalt.
Haza siettem s előhivattam a két szakácsot.
– Na fiuk! holnap, a ki lelke van, kitegyetek magatokért, itt ebédel a
Ferdinánd-huszár ezredes.
– Minden rendén lesz, százados ur.
– Tehát a javából, bőviben és kitünőn.
– Meg lesz velünk elégedve, százados ur.
– Asztalt, székeket s teritéket a vendéglőből kell kikölcsönözni.
Fizetünk érte, a mit kérnek.
– Értem.
Ez a pópa-ház soh’sem látott még ily fényes társaságot, s hihetőleg nem
is fog látni.
Volt gulyáshús olyan lével, a minőben még a bagariát is meg lehetne
enni; tészta kétféle, ökölnyi gombóczok, s töpörtyűvel boritott túrós
haluska; végre a rosbeaf, melyet akár Lord Palmerston asztalára föl
lehetett volna tálalni, legalább Dopping huszártiszt, mint illetékes
itész, azt állitotta. Persze Kolowráth sem maradt a magyarátinál, hanem
ráadásul egy kosár pezsgőt mellékelt. Ilyen sikerült lakomát, ömledező
jókedvet csak azoknál lehet keresni, kik ügyök igazságában s fegyvereik
erejében biznak.
Legyen szabad itt nehány sorban Kolowráthról megemlékeznem.
Tetőtől-talpig lovag, szeretetreméltó, jószivű és barátságos. Alanti
tisztjei rajongtak érte, s a legénység bálványozta. Kitünő katona, bátor
harczos, s a magyarnak, az országnak s ügyünknek barátja volt.
És mégis megszökött.
Szivesen maradt volna, s jót állok, végig küzdi szabadságharczunkat,
mint akármelyik jó magyar, de az ország minden zugában tele volt
adóssággal. Ő felhasználta az alkalmat, s a hitelezők elől szökött meg
jómódjával. Ha kormányunk egy csomó pénzt vesz a kezébe s Kolowráth gróf
ügyeit rendezi, kitünő, értelmes, bátor és hű vezért nyert volna meg
ügyünknek. Persze, ez igen sok pénzt kivánt, mert Kolowráth igen
könnyelmü volt, s bizony a mi szegény kormányunk akkor nem nagyon
adhatott ki egy emberért ily tetemes összeget.
Gróf Kolowráth kereket oldott, ezredének tisztikarából is többeket
érzékenyen megkárositván.
Bécsben azonnal dandárt adtak neki, s Magyarország ellen akarták
küldeni.
Kolowráth azt felelte: »A hova annyi kedves emlék fűzi, a hol oly sok
jóbarátja van s a hol élte legszebb napjait töltötte: oda, mint
ellenséget ne küldjék, mert ő Magyarország ellen nem fog harczolni
soha.«
Azonnal nyugdijazták, s Velenczébe küldték felügyelet alá, a hol aztán
főbelőtte magát.
Csapatunkban, különösen az első századnál, Földváry Lajos iránt az
ellenszenv minden alkalomkor kirítt. Ezen századnál voltak a
helytartótanács fiatalai seregestől, több ügyvéd, hivatalnok s egyéb
értelmiség. Nem tudom, az bánthatta-e őket, hogy Földváry irányokban nem
ugy járt el, mint urfiakat illetné, hanem csak katonásan, vagy pedig
Baldacci Antal százados ukra vezethető vissza az egész, kinek feszült
viszonya Földváryval a párbajozásig ment, annyi bizonyos, hogy
békétlenkedtek. Hát az igaz, hogy Földváry modorában volt valami nyers,
de mit bánthatta azt, ki kötelességét teljesitette?
Ezek az urak szerettek táblabiráskodni, s meg nem barátkozhattak azzal,
hogy ezt vagy azt a parancsot teljesiteni kell, ők az okát is akarták
tudni, miért e parancs? és miért teljesitendő? És mert Damianics katonai
dolgokban szintén tekintet nélkül szigorú volt, ellene is zugolódtak,
sőt gyanusitgatták.
Egy alkalommal ép az első század volt előörsön, s beszédet hallottak, a
tengeri elfedte az egyéneket, de az egyiknek hangjában felismerték
Damianicsot. Szaggatott mondatokat ki birtak venni, s azok igen
kompromittálók voltak. Nosza! Damianics áruló, alkudozott a szerbekkel,
hallottuk.
Pedig mi volt? Párbaj báró Baldacci és Földváry Lajos közt. Damianics
mint Földváry segéde beszélt a vívás feltételeiről, s itt fordulhattak
elő oly kitételek, mik félreértésre adtak okot.
Damianics legkedvesebb eledele a pörkölt malacz volt. Erre hivott meg
nehányunkat.
Ezalatt a bizalmatlankodók gyűlést tartottak, hol Damianics iránti
aggodalmuknak adtak kifejezést, s öt tagu küldöttséget választottak,
mely Damianicsnak megvigye a bizalmatlansági szavazatot, s egyuttal a
leköszönésre felszólitsa.
Ép asztalnál ültünk; a debreczeni kenyér nagyságu s idomu kulacs járt
körbe, mikor a küldöttség megjelent. A küldöttség vezetője egy kicsiny
uriember volt.
Damianics felállt; ugy nézett ki a küldöttség vezetője mellett, mint
nagy Kristóf.
A kicsiny uriember, kit megnevezni nem akarok, hosszú, szép és átgondolt
beszédben előadta, hogy Damianics iránt nincs bizalom, s elvárják
mielőbbi leköszönését.
Mikor elvégezte nagyszerü beszédét, Damianics egy szót sem felelt, hanem
kinyujtotta jobb kezét, megragadta a szónokot gallérjánál fogva,
fölemelte a levegőbe, elvitte az ajtóig, s ott szépen kitette. A
küldöttségi tagok nyakra-főre siettek vezetőjük után.
Damianics visszatért, nagyot húzott a kulacson, tovább étkezett, s
mindenről beszélt, csak erről a kis mozzanatról egy árva szót sem.
Ily uriféle önkénytes csapatnál közvitéznek lenni igen szép, sok bátor,
derék és önérzetes pajtás egymást ellenőrzi, s gyáva vagy jellemtelen
tény ez által köztük ki van zárva. Ellenben tisztjöknek lenni valóságos
kín; a közvitéz mérlegeli, vajjon a magánéletben melyikök előkelőbb?
sérti a feljebbvaló hang, s a megdorgálást vagy büntetést – a mi végre
hadjáratban kikerülhetlen – épenséggel nem tűri. Ez viszás helyzeteket
szül. Igy valami Okolicsányi nevü urat, helytelen eljárásáért,
porkolábhoz kelle küldenem; a kiállott büntetés után, annak rende
szerint, eljött jelentkezni. A mint vége volt a hivatalos eljárásnak,
Okolicsányi leoldta szuronyát, e szókkal:
– És most Okolicsányi áll szemközt Degrével hogy elégtételt kérjen.
– Jó, küldje el segédeit.
Aztán a százados, mert kötelességét teljesitette, megverekedett a
közvitézzel, ki a magáét elhanyagolta.
Takácsy, Ferdinánd-huszár főhadnagy a Jovicsszállás őrségen volt, a hol
lősebet kapott. A beteg ágyánál többen összejöttünk. Itt vettük a hirt,
hogy reggel támadás lesz Szent-Tamás ellen. Ez felvillanyozott
mindnyájunkat. Takácsy zokon vette, hogy nem részesülhet ebben a
kirándulásban. A legvigabb hangulat szállta meg az egész társaságot,
csak Fiáth főhadnagy maradt komoly. Nem sokára el is búcsuzott
érzékenyen, s Takácsynak kezet nyujva, szólt:
– Isten veled, többé nem látjuk egymást. Hazament, rendbe hozta
holmijait, egyetmást becsomagolt, czimet irt rá; többekhez levelet
intézett, szolgáját megajándékozta, aztán lefeküdt.
Mi kivonultunk a táborba. Éjszakán át századom teljesitette az előőrsi
szolgálatot. Hajnalban 3 órakor parancsot kaptam a táborba
visszavonulni, nem váltottak fel; bizonyos, hogy ma puskaport fogunk
szagolni.
A sereg fel volt állitva menetrendbe. Hosszu gyalogolás után elértünk
Turia alá, más rész Sz.-Tamás, a harmadik Földvár ellen indult. Mind a
három hely ellen egyszerre történt támadás.
Lenkey huszárjaival büntetésből, mert parancs nélkül jöttek haza, a
legveszedelmesb helyre ágyu fedezéshez állittatott. Az első ágyugolyó,
mely a sánczok megül kirepült, Fiáthot találta, ki azonnal szörnyet
halt.
Sajátságosan borzasztó csata volt; az ágyu- és puskagolyók repültek, az
emberek hulltak, s ellenséget sehol se láttunk. Mintha csak
kisértetekkel harczolnánk. A gyalogság kimerültség és fáradság ellen
panaszkodott; a huszárok unalmasnak találták ezt a csatát.
Ráday Pali mellett egy huszár kivette lábát a kengyelvasból, s ásitozva
nyujtózkodott, ebben a pillanatban az ágyugolyó elsodorja a
kengyelvasat, mire a huszár elkezd káromkodni, s abba nem hagyta, mig
Ráday oda nem szólt:
– Hallgasson már, s inkább adjon hálát istenének, hogy a lába nem volt
ott.
– Igen, felelt a huszár, de hova a pokolba tegyem most egész nap a
lábamat?
Amott egy ágyugolyó három embernek, a mint sorba állitvák, mindeniknek
jobb lábát elszakitá, köztük Faragó őrmesterét, a ki – természetesen –
összeesvén, felkiáltott:
– Örülök, legalább nem kell gyalog visszatérnem.
Igy szépen lövöldöztek minket a hű ráczok, a mi ágyuink is derekasan
feleltek, de hogy mi és mennyi kárt tettek, azt nem tudhatjuk.
A nevezetesb egyénekből elestek: Szemere őrnagy, báró Orczy István,
pestmegyei nemzetőr, Fiáth huszár főhadnagy.
A hosszu menet, végtelen fel-le, előre-hátravonulás, étlenség és
szomjuság egészen elcsigázott, annyira, hogy mikor visszatérésre
vezényeltek, minden hajamszála felállt, s jéghideg futott végig a
hátamon arra a gondolatra, megint megtenni azt az irtózatos utat.
Mondhatom, nem éreztem már lábaimat, inogtak előre-hátra, mint az
órainga, s csakis ösztönszerüleg haladtam; azért nem roskadtam le, mert
a sorban egymást támogattuk.
Éjjeli 10 óra után érkeztünk Ó-Becse alá a táborba. Reggel 3 órától esti
10 óráig talpon, több mértföldnyi menetet tenni, nehány óráig tűzben
állni, egész idő alatt étlen és szomjan maradni, erőnket utolsó cseppig
kimeritette.
Alig birtam legényemnek annyit mondani: »Siess Ó-Becsére, hozz
ennivalót, mert éhen halok.« Ezzel a nyirkos földre terültem, s az
eszmélet elhagyott. Mély álmomból legényem ébresztett fel, ki hideg
sültet, sajtot s egy üveg bort hozott. Falatot sem birtam enni, de az
üveg bort egyszerre kiittam, s azonnal folytattam az alvást.
Mikor bevonultunk ismét Ó-Becsére, határtalan volt örömöm, hogy most
fedél alatt jól kipihenhetem magamat. Csalódtam, Vorinyetzky herczeg
érkezett meg uj vadász-zászlóaljával, hát ismerkedési lakomára kellett
menni, s ez szokás szerint reggelig tartott.
Ezen zászlóalj mindjárt az első csatákban nagyon kitüntette magát.
Báró Baldacci Földváryval folyton tartó viszálykodás miatt megvált
zászlóaljunktól.
Több heti időzés után Ó-Becséről Becskerekre helyeztettünk át. A
hangulat csapatunknál egészen megváltozott. Földváry iránt a
bizalmatlankodás és ellenszenv – különösen az első század részéről – nem
egyszer, hangosan nyilatkozott, mire Földváry is kedvét veszitvén,
Ó-Becsére ment és leköszönt.
Zsigmondfalvára mentünk, midőn a főparancsnokság által a zászlóalj
vezetése rám ruháztatott. Ennél kellemetlenebb meglepetés itt alig
érhetett. Nem éreztem magamban elegendő képességet e tisztnek
megfelelni, másrészt beláttam, mennyi kellemetlenséggel kellend
megküzdenem, mert legközelebbi barátaimat kivéve, a többi századok
támogatására nemcsak nem számithatok, de ahol csak lehet, nehézségeket
fognak utamba görditeni, pedig ezen állomás igényelt legtöbb éberséget,
ez volt leginkább nyugtalanitásoknak kitéve. De sorsomban meg kelle
nyugodnom. Hányszor kaptuk a hirt, hogy itt, vagy ott fognak betörni a
ráczok, s az előőrsöket a jelölt irányba kiállitva, fél éjszakákat s
néha egész napokat a zászlóalj künn töltött. És ha még ugy meg voltam is
győződve, hogy hazugság a nyert értesités, intézkednem akként kellett,
mintha szentül hinném, mert mégis megtörténhetett volna, s a
mulasztásért a felelősség engem ér. Jó lélekkel mondhatom, hogy itt
időzésünk alatt egy éjszakát sem aludtam, s kevés pihenési óráim csak
nappal voltak.
Végső állomás lévén az ellenséges ráczokkal szemben, éjnek idején soha
se mulasztottam el az előőrsöket megvizsgálni. Ép ilyen járatban valék,
s egy előőrsi helyet üresen találtam. A tiszti őrhelyre siettem, okáért
tudakozódni. Azonnal kisült, hogy azon helyre Jordán József pesti ügyvéd
volt állitva, kit nem messze, a földön fekve, mély álomban találtunk.
A helyzet komolyságához képest, katonai szigorral léptem fel ellene.
Jordán aljas káromkodás közt fegyvert ragadott rám. Elfogattam s fegyver
közt bekisértettem, azon szándékkal, hogy jelentés kiséretében
átszolgáltatom a főhadiszálláshoz.
Ennek következtében, leginkább az első század, nekem meglehetősen
felmondta az engedelmességet.
Szerencsémre Vorinyetzky herczeg vadász-zászlóaljával jött minket
felváltani, s mi rendeletet kaptunk előfogatokon azonnal Pestre sietni.
Jordánt külön kocsin fegyver közt kisértettem azon szándékkal, hogy az
utban eső legelső parancsnokságnál fogságban hagyom.
Kikindán, megérkeztünk után, azonnal siettem Nagy Sándor helyi
parancsnokhoz, bejelentettem az átvonuló zászlóaljat s egyuttal a fogva
levő Jordán átvételére fölkértem, hogy itt haditörvényszék elé
állittassék.
– Annyi bajom van itt a helybeli ráczokkal, hogy igazán nagy szivességet
teszesz nekem, mond Nagy Sándor, ha foglyodat tovább szállittatod. Érje
utol másutt érdemlett büntetése. Ebben a ráczfészekben csak
mende-mondára adna okot.
Szegedig elvittem a zászlóaljat, de annyi keserűséget nyeltem, hogy itt
napiparancsban a vezényletet átadtam Burián Jánosnak, az őrizet alatt
levő Jordánnal együtt, csináljon vele, a mit akar.
Czegléden Kossuth Lajos várt a zászlóaljra. Megköszönte az önkénytes
szolgálatot, s felszólitotta egy lelkes beszédben, hogy alakuljon át
rendes honvédzászlóaljjá. A tisztek megmaradnak mostani minőségökben.
Őszintén örvendettem, hogy Szegeden visszaléptem a parancsnokságtól, s
ezzel a zászlóaljtól is elváltam, Kossuth felszólitása után ezt már nem
tehettem volna, pedig, eltekintve attól, hogy ezen csapatnál kedvemet
vesztettem, nem éreztem magamat képesitve arra, hogy századot vezessek,
önkénytes vagy nemzetőr csapatnál megjárta, de rendes honvédségnél ehez
még sokat kellett volna tanulnom, és más részről meg inkább ohajtottam a
lovassághoz.
Elbucsuztam eddigi fegyvertársaimtól, s Ráday Gida gróf, meg Csernyus
Bandi társaságában feljöttem Pestre.
Pesten roppant izgalom volt; csapatok jöttek-mentek folytonosan, több
képviselőt már honvéd egyenruhában találtam, mint Balogh Jánost, Zákó
Istvánt, Bogdanovich Vilit. Roppant leolvadt azoknak a száma, kik azt
hitték, hogy még tollal és szónoklattal meg lehet menteni a hazát.
A bécsi hatalom már eldobta az álarczot, Magyarország leigázását
elhatározta. Jellasich bárónak kiadatott a jelszó, s az seregével
hazánkba betört. Erdélyben a magyarok kiirtására megadatott az engedély,
s e nemes czélra a szászok és oláhok közt létrejött a testvéries
egyetértés. Bécsben Magyarország miniszterévé valami Récseyt neveztek
ki, s ennek ellenjegyzése mellett kelt a magyar országgyülést eloszlató
parancs. A végrehajtással, mint királyi biztos, gróf Lamberg lőn
megbizva. Lejövetelét megelőzte a hir.
A képviselőház legnagyobb izgatottság közt tartotta ülését, a hid el
volt lepve néppel, midőn Lamberg Budáról átkocsizott, hogy mint kir.
biztos, legfelsőbb rendelettel az országgyülést szétoszlassa. A hid
közepén kocsiját feltartóztatták, s midőn ő egész diszben öltözve, abból
kiugrott, több csapás és szúrás következtében halva rogyott össze.
Ebben az ifjuságnak semmi része sem volt.
Nehéz megmondani, hogy ezen népitélet minő hatást idézett elő a
pestieknél? az alsóbb osztály tombolt és ujongott; sokan megdöbbentek,
másokra meg kínos benyomást tőn. Annyi azonban bizonyos, hogy e gyászos
tény után alig kételkedett valaki azon, hogy a koczka az osztrák hatalom
s Magyarország közt el van vetve.
Az idegrázó események koronkint megujultak. Egyik nap Bem tábornokra
lőtt valami állitólagos lengyel, máskor Görgey falragaszai okoztak nagy
csoportosulást, s nem hiszem, hogy valaki közönynyel olvasta volna: Igy
bünhödik a hazaáruló! Tudósitás volt, hogy gr. Zichy Eugen kötél által
kivégeztetett.
Jellasich pedig elébbre s elébbre vonult a főváros felé.
Nők és férfiak búcsujáratkint vonultak Tétény felé, közben fényes
fogatokat is lehetett látni. Mind közmunkára siettek, hogy a főváros
védelmére árkot hányjanak. A fényes fogatokból diszes delnők szálltak
ki, Jaquemar keztyűs kezeikkel földet hordani. Mennyivel több
szolgálatot tettek volna, ha magok helyett a bakon henyélő
tenyeres-talpas kocsisokat s inasokat küldik. Na, de tüntetésnek ez igy
jó volt.
Nagy harczot víttam lelkiismeretemmel; barátaim s ismerőim legtöbbjei
már fegyveres kézzel szolgáltak, s én itt a tollat forgassam?… nem, ha
addig élek sem! Megirtam, s beadtam lemondásomat, azután a választ be
sem várva, a Móga táborába mentem, hol mint huszár önkénytes közember
kezdtem szolgálni.
Marton-Vásárhelynél megpillantott Móga, oda küldi hozzám Nemegyey
törzskar kapitányt, s magához hivat.
Oda lovagoltam.
Móga mellett volt Teleki tábornok, még nehány törzstiszt, Bónis Samu,
gr. Andrássy Aladár s többen.
Tisztelegtem.
Móga tábornok kezet nyujtott e szókkal: »Mi régi ismerősök vagyunk.
Maradjon mellettem, mint nyargoncz.«
A sereg csatarendben volt felállitva. Ott láttam először a hős Guyon
Richárdot bátor önkényteseivel, kik közt számtalan pesti barátaim s
ismerőseim tüntek fel. E csapat később nagy hirre vergődött zászlóaljjá
lőn, s halhatatlanná tette magát Branyicskónál.
Jellasich seregével felénk nyomult. Megvallom, elszorult szivem, mikor
azt a sokaságot a magaslatról leereszkedni láttam; ellepték az egész
oldalt, mint a hangyák.
Jellasich állást foglalt, Móga nem támadott.
Egyszerre megdördül Jellasich ágyuja, s a golyó a huszárok közé csap,
Móga oda tekint, jól kifent bajuszát jobbra-balra felrángatja, s
félhangon maga elé morogja: »gaz!« A második golyó megint a huszárok
közt pusztitott, Móga ekkor már hangosabban mondta: »lázadó!« s most ő
is elrendelte a tüzelést. Ágyuink becsületesen feleltek.
Sokáig folyt a tüzelés, mig végre a horvát részről éktelen orditozás
közt rohamra indultak a szerezsánok.
Jung tüzérparancsnok most maga irányozta az ágyukat, s hatot egymásután
letüzeltetett a közeledő szerezsánok közé. Iszonyu pusztitást tehetett,
mert láttuk őket összekavarodni, s a veres köpenyek csak ugy röpkedtek
fel a légbe.
A csata e napon eldöntetlen maradt, s másnapra készültünk elhatározó
ütközetre.
A városba lovagoltunk. Bónis Samuval beszélgettem, amint a kocsikhoz
értünk, melyen a sebesülteket szállitották. Egyik kocsin fiatal honvéd
jajgatott, mellette ellőtt lábú huszár feküdt, ki társát egyben
vigasztalta.
– Maradjunk mellettök, mond Bónis, ennek a huszárnak a sorsa érdekel.
Aztán ő vette át a huszár szerepét, s egyszerü, de lélekemelő szavakban
szólt, ugy, hogy még a huszár is ugyancsak rámeresztette szemeit.
A városba érkezvén, elkisértük a szerencsétleneket a rögtönzött
kórházba, hol azonnal a huszár láb levevéséhez láttak. A huszár szivart
kért, Bónis azonnal még meg is gyujtotta s ugy szolgált vele neki. A
huszár szivarozva állta ki a műtétet, mikor vége volt, felült, egy pohár
vizet kért, megitta s abban a pillanatban halva vágta magát hanyat. A
szivar még füstölgött ujjai közt.
Azon este a táborban nagy szerencsétlenség történt. Az első honvéd
zászlóalj kémszemlére kiküldetett, s mig odajárt, az előőrséget
felváltotta a »Prinz Preusen« zászlóalj, de még a gyakorlati
hadviselésben járatlan sereg, elfeledte értesiteni a volt őrség a
következőt, hogy egy zászlóalj künn van szemlén. Az első zászlóalj