Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 10

Fuvarosom négy órakor óvatosan megkopogtatta az ablakot, én csendesen
fölkészültem, s a börönddel kezemben indultam. Arany már a folyosón
pipázott.
– Várj, mondá, feleségem már elkészitette a reggelit.
Megreggeliztem.
– Az ég óvjon meg minden baj és szerencsétlenségtől, szólt Arany, mikor
a kocsiból még egyszer, kezet szoritottunk.
Kocsisom becsületes képü s bizalmat támasztó kinézésü magyar ember,
mikor már jó ideig haladtunk felém fordult e kérdéssel:
– Hova?
– A békési pusztákra.
– Jól van uram, de melyik részibe?
Gondolkoztam.
– Elviszem, folytatta a beszédet, ha akarja, olyan helyre, a hol a madár
sem találja. Az isten áldja meg, tudom én mi járatban van. Hej de csak
szomoru idők ezek! Lesz-e még valaha jó világ?
– Van a ki remél, én nem.
– Ejnye, ejnye! nem jó ám, ha az urak, a kik nálunknál többet tudnak,
igy beszélnek; mi azoktól várunk vigasztalást. Kossuth él még ugy-e?
– Szerencsésen kimenekült.
– Akkor vissza is jön, s ha ő itt lesz, nem kell félni, még a holtakat
is feltámasztja, hogy fegyverhez nyuljanak. Nem mindég lesz áruló, mert
ugy-e, hogy árulás okozta ezt a nagy szerencsétlenséget?
– Nagy szerencsétlenség biz ez.
– No, no! nem kell egészen kétségbeesni, csak azt mondom: ‚él magyar,
áll Buda még.‘ Azt mondják: Görgey muszka tábornok.
– Nem tudom, a fegyver letétel óta nem láttam.
– Nini! hát ott volt? kiáltott fel emberem, s az első ülésről egy
ugrással mellettem termett. Mondja el kérem.
Elmondtam, s ő visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nagy hatással volt
rá, mit abból vettem ki, hogy elnémult, s időnkint aggodalmasan rázta
fejét. Sok idő mulva megszólalt:
– Jó lesz ugy-e, ha kerüljük a helységeket? Minek lássanak?
– Igaza van, de majd hogy látja el lovait?
– Hát uram, itt ez a két ülés; ha elfogy, a kocsi oldalon is
elüldögélünk.
Valami marhajáró kuthoz értünk, itt fujtatott, megkapatta lovait, s
elővette a tarisznyát; jó házi kenyeret, a melegtől olvadozó szalonnát
vett elő. Bizony jól esett.
– Nos uram! szólalt meg indulás előtt, most már a békési pusztákon
vagyunk. Merre tartsak?
– Gerendásra.
– Naplemente előtt ott leszünk.
Szerencsémre otthon találtam Beliczay Istvánt.
– Adsz-e menedéket Stefi?
– Isten hozott, nálam otthon vagy.
– Hátha bajba keverlek?
– Ne félts te engem, a mig Békésvármegyében vagyunk. Nem fogod elunni
magad, találsz itt pajtást eleget, mert a legszegényebb tanyától a
legszebb kastélyig mindenikben van bujdosó, kutatnak is sokszor, de még
soha sem találtak egyet sem, s nem is fognak. Biztositlak, a legjobb
helyen vagy; még egyszer isten hozott.
Kocsisom semmikép sem fogadott el fizetést. Beliczay jól tartotta
lovait, megtömte tarisznyáját, tele kulacsot akasztott a nyakába, s ugy
eresztette utnak.
Csak néztem, mi az, mikor estelihez öt személyre teritenek. Egyszerre
csak benyit Thaisz Elek.
A meglepetés mindkettőnket szoborrá tőn. Némán néztünk egymásra!
– Te itt? kiálték fel.
– Csak ahol lehet; felelt Thaisz, nem igen engednek válogatni.
– Inkább hittem, Szigeti fog estére a nemzeti szinházban megnevettetni,
mint hogy veled ma itt kezet szoritsak.
– Holnap meg ki tudja melyik börtön választ el. Ész, akarat, számitás
most a véletlen által kigunyoltatik.
Jött aztán Beliczay Rezső, volt honvéd bajtárs és Hellebrand.
Estelihez ültünk, s a derék háziur igen jó borokat szolgáltatott. A régi
kedv és fiatal vér szikrákat kezdett szórni. Élvezzük a pillanat
örömeit, meglehet, utolsó az életben; koczintsunk, ki tudja meddig lesz
alkalom egymásra köszönteni telt poharainkat? köny, bubánat,
kétségbeesés nem használ az ügynek; azzal senki helyzetén egy
hajszálnyit se javitunk, s csak aláássuk a magunk egészségét, hogy
tehetetlen, kimerült lények legyünk, ha egy véletlen vagy isten akarata
megint tettre szólit. Éljen a bor! kábitó ereje mig fejünkből elüzi a
sötét képeket, szivünk tőle lángra gyul.
Hónapok óta ma nevettem először, mert beleéltük magunkat a multba,
idéztünk fel vidám jeleneteket, megemlékeztünk sok vig pajtás tréfáiról.
Lelkem sötét éjében ma villant meg az első villanyszikra.
Későn éjfél után, vagy jobban mondva, nem sokkal hajnal előtt oszlottunk
szét.
– Hova ilyenkor? kérdeztem a távozoktól.
– Egyik jobbra, másik balra; felelt Thaisz.
– Mi vagyunk e puszták urai, tette hozzá Hellebrand. A szegénylegények
megsüvegelnek, a szolgák éjjel-nappal ajtót nyitnak előttünk, s a házi
ebek lábainkhoz hunyászkodnak.
Oly izgatott valék, hogy cseppet sem birtam aludni.
Reggel Beliczay Rezső két lovat nyergeltetett. ‚Tegyünk látogatásokat,
mondá, sok érdekest fogsz találni.‘ Alig negyedórai ügetés után
szalmafedelü kunyhó előtt álltunk meg. ‚Ez Boczkó Dani‘ tanyája.
Szegény! nehezen fogja többé látni, öreg már, s ha elitélik, ott a
fogságban hal meg; mond Beliczay.
– És e ház?
– Béres-lak.
– Mit keresünk itt?
– Mindjárt meglátod.
Bementünk. Thaisz Elek ott feküdt a szalma-ágyon, szürével betakaródzva,
s jóizüen aludt. Felköltöttük. Beliczay tudósitotta, hogy estére
Csorváson leszünk, s aztán megint tovább nyargaltunk. Szép uriházhoz
tértünk be; ez Markovics birtoka. Itt találtuk Hellebrandot. Erővel ott
akartak fogni. Csak annyit mondott Rezső: ma lehetlen; s ez elég volt.
Hosszu lovaglás után nagy kastélyhoz értünk; itt tartózkodott
Kosztolányi ezredes. Együtt ebédeltünk. Kosztolányinak láza volt, nem
jöhetett velünk. Délután egyhuzamban több órai lovaglás után
Csepcsányiéknál beköszöntöttünk. Milyen öröm fogott el, mikor két
huszárpajtásom jött elémbe. Mindkettő tényleges szolgálatban levő
osztrák tiszt volt, s a csatamezőn léptek át hozzánk, tehát a golyó
megöntetett számukra, s csak is szerencsés kimenekülés által kerülhetik
el. Lengyelek s testvérek volt tak, báró Béz-nek hivták. Otthon
tartózkodott Csepcsányi Béla és Gyula. Este döczögő szekeren Thaisz Elek
is megérkezett. Szép nagy társaság gyült össze. Sok érdemet arathatott
volna akkoriban valaki, ha ezt az egész társaságot ugy, amint együtt
mulatott, elfogathatná. De oly magyar ember, legalább ezen a vidéken,
nem akadt.
Annyi jellemet, bátorságot s szivességet mint azon, időben a nemzet
minden osztálya kifejtett, a világ egy országa se mutathat fel. Kastély
és kunyhó egyiránt nyitva állt, s tartozott légyen tulajdonosa bármely
párthoz, az üldözött oda bátran beléphetett. Akkoriban nem volt szokás
kérdezni: kicsoda? honnan jő, meddig marad, s hova megy? Még a cseléd is
mindenütt oly előzékeny volt, hogy a szobaleány, ha kevés málhát látott,
mindjárt azt kérdezte: nincs-e szennyes? ő reggelre tisztán beadja. A
családok a meghatottságig gyöngédek, résztvevők s vendégszeretők voltak,
gazdag-szegény egyaránt. És ki nem fáradtak, bele nem untak oly hosszu
időn át. A gazdag bőkezüen vendégelt, a szegény megosztotta utolsó
falatját.
Az isten áldja még porait is annak a derék nemzedéknek, mely nagylelkü
viseletével annyi szerencsétlennek fejéről elháritotta a vészt. Hány
lakolt volna életével, ha a rémuralom első dühében kézre kerül?
Szólhatna erről Sárossy Gyula, Pálffy Albert, Rákóczy János és számtalan
más, ki csak kegyelem utján mult volna ki lőpor és golyó által, s ki itt
az országban biztosabb menhelyet talált, mint valamely külállam oltalma
alatt.
Azon társaság mostantól fogva sokat volt együtt, legtöbbször Békésmegye
jelenlegi főispánja, Beliczay István gerendási pusztáján, ez volt a
központ. Sokat lovagoltunk, agarásztunk, s elbeszéléseinkkel egymást
szórakoztattuk.
Itt ért október 6-án az a – nem megdöbbentő, de őrüléssel fenyegető,
szivet-lelket agyonzuzó emberietlen hir, hogy imádva szeretett
tábornokainkat Aradon kivégezték. Mindnyájan elhalaványodtunk, csak
reszkető ajkakat lehetett látni, szólni egy sem birt. Ez igazán halotti
csend volt, mert mindenik arczára a halál réme ült. Ugy éreztem, mintha
széditő mélységbe zuhannék le, s az irtóztató légnyomás akadályoz a
lélegzetvételben. Nem emelkedett egy hang sem, nem hallatszott semmi
nesz, mintha mindeniknek vérkeringése megakadt volna. Nem volt senkinek
egy szava megmérhetlen fájdalma kifejezésére. Ingadozó léptekkel
tántorogtunk szét egyik erre, a másik amarra, egymást sem akartuk látni.
Én valami dohányszáritó pajtába tévedtem; összeestem mint egy darab fa;
nem gondolkoztam, nem éreztem, nem sirtam; meddig fekhettem igy, nem
tudom, zokogás rázott fel tompultságomból. Mintha kigyócsapat futott
volna végig rajtam, ugy borzogtam, s mindjárt rá hőség lepett meg. Rezső
tenyerébe fektetve fejét ült mellettem s zokogott, mire nekem is
megeredtek könyeim.
Pestről is elérkezett a megrenditő gyászhir; a bakó ott is müködött
Batthyányi Lajos gróf, Csányi László, Vorinyeczky herczeg, Csernyus
Andor és báró Perényi Zsigmond kivégeztetett.
Szemfedelet akartak boritani az egész nemzetre, s hogy az élők sorából
kitörölhessék, elébb nagyjait és jeleseit kellett kiirtani.
Oh, mily nyomorult, lelketlen s boszuálló tanácsosai voltak azok a
koronának! nem gondolták meg, hogy az uralkodóház jól felfogott érdeke,
a birodalom valódi ereje s a népek legszentebb érzülete ellen követnek
el vakmerő merényletet. Hisz ha Világos után a helyett, hogy bitókat
állitanak s bakókkal kezdenek kormányozni, általános megkegyelmezés
érkezik, a honvédséget, ezt a jól begyakorolt s tüzben nevelkedett
sereget ugy mint volt megtartják; a tiszteknek szabad választást
engednek rangjokkal visszalépni vagy tovább szolgálni, s az
országgyülést Pestre összehivják, nem lett volna Európában akkor
hatalmasb s népszerübb uralkodó mint Ferencz József. Máskép ütött volna
ki a schleswig-holsteini szereplés, a sebastopoli hadjáratban sem jutott
volna Ansztriának oly alárendelt, költséges, s mégis veszteséggel járó
helyzet; Solferinó és Königgrätz sem volna gyászbetükkel történelmükben
feljegyezve.
Az önkényuralom iránti vágy, a magyarok elleni gyülölet, s a boszu
teremtette meg mindazt.
Schwartzenberg herczeg, Haynau, Bach nem csak a magyarok hóhérai, de
Ausztria sirásói is. Ha mi átokkal szivünkben gondolunk rájuk, emlékök
Ausztria népeitől sem érdemel áldást.
A bujdosók négy napig nem látták egymást, ez idő alatt mindenik néhány
évet vénült, csoda, hogy meg nem őszültek.
Most már beszéltünk azon istentelenségről, mely még a veres indiánoknak
is szégyenökre válnék, s az osztrák elkövette az egész művelt világ
szeme láttára. Egyik-másik hallott részleteket; ezekből láttuk, hogy a
mieink még a vesztőhelyen is nagyobbak voltak törvénytelen biráiknál, s
azok, kik fegyverrel kezökben mindég megverték az osztrákot, most is
megverték lelki erővel. Hősök a csatatéren, bátor vértanuk a
vesztőhelyen.
Sokáig, nagyon sokáig nem birtunk másról beszélni.
Heteket töltöttem el itt Thaisz Elek társaságában s megesett, hogy
valami átvonuló katonai csapatocska elől, mely szeretett Beliczay
házánál kissé megakadni, másfelé vonultunk, s meghuztuk magunkat valami
csőszházban, s most is emlegetjük még azokat a hullott malaczokat, a
melyek ez alkalommal nekünk étkül szolgáltak.
E pusztákat katonai és csendőri őrjárattal a csendbiztos vezetése alatt
többször átkutatták, de bizony eredménytelenül mindannyiszor. És miként
történt ez a nemes hajsza?
A ház elé vágtat egy suhancz betyár, s ujjai közt lapocskát morzsolgat.
Hozzá megy Beliczay s kérdi: ‚Mit akarsz?‘ a legény odaadja a lapocskát,
megbillenti kalapját s elsiet. A lapon rajzónnal az van irva: ‚Csabáról
őrjárat indul, 6 órakor Beliczaynál lesz, onnan megy Markovicshoz, hol
az éjet tölti.‘
Ép ott voltak a Béz fiuk is, fölkerekedvén, elmentünk a Koricsánszky
tanyájára.
Hat órakor az őrjárat a megyei csendbiztos vezetése alatt csakugyan
megérkezett, átkutattak Beliczaynál minden padlás, pajtát és zugot,
aztán naplót vettek fel, hogy nem találtak senkit és semmit, aláirta
Beliczay Iztván, a katonai őrvezető és csendbiztos, mire tovább mentek.
Hét óra tájt mi szép csendesen visszasétáltunk. Már tiszta volt a
levegő.
Késő este a csendbiztos is odahagyva a Markovics tanyáját, egymaga
visszajött közibünk s reggelig társaságunkban mulatott.
Még a hivatalnokok is a szegény bujdosók részén voltak. Nem akadt oly
uraság, még a legudvariabb érzelmüek közt sem, ki gazdatisztjének ezt a
tételét: ‚bujdosók ellátására vagy tovább menekülésére‘ bármi magasra
rugott is az, el ne fogadta volna, még Wodianer Albert báró pusztáján
is, kit ugyan szabadelvüséggel senki sem vádolhat, a bujdosók egész
serege megfordult. Magam is töltöttem ott egy éjt, s találkoztam is
Harkányi Frigyessel, Wodianer Albert unoka-öcscsével; bizonyosan
emlékezni fog rá a képviselő ur, mert e találkozás nem volt közönséges s
mindennapi. Maga Atzél János, Aradmegye főnöke, a megyei irodát
megtöltötte honvédekkel, mert ugymond: ‚itt senkisem keresi őket.‘
Láttam az állapotok nem javulnak, örökké meg bujdosó sem maradhatok,
elhatároztam, hogy valamiképp kivergődöm Törökországba, onnan már nyitva
a világ. A gondolatot gyors elhatározás követte, amit Beliczayval is
közöltem. Beliczay István Gyulán járván, elmondta ezt atyjának, ki azt
felelte: ‚itt nehéz tanácsolni, rosszul sikerülhet ez is, az is.
Helyzetében még várnék, de ha nem akar, ne tartóztasd.‘ István elmondta
ezeket, aztán csomagot nyujtva át, folytatta: Atyám üdvözlete s
szerencsekivánata mellett, ezt küldi, mert ilyen terv kivitele üres
kézzel nehezen megy. Szép kis összeg pénz volt.
Szép deczemberi délutánon szánra ülve, Arad felé vettem utamat.
Éjjel érkeztem Aradra. Fogadóba nem mehettem, rokonaimnál leghamarébb
rám akadnak, hát jóismerősömnél kopogtattam. Félreeső szobába eldugtak,
mint valami lopott portékát, s én négy napig abból a szobából ki nem
tettem a lábamat. Negyednap este jön a sógorom, s nagy csomagot hoznak
utánna. ‚Reggel ebbe öltözködjél s jer hozzánk.‘ Inas bérruha volt.
Másnap a barátszürke köpenyt orromig felhuzva, mentem sógoromhoz,
szerencsére nagy hideg lévén, senkinek sem tünt fel, hogy ugy
eltakaródzom. Sógorom háza előtt utazó hintó várt, a mint odaérkeztem,
nővérem kikisért egy koros, nagy erős, fekete, de különben elegáns
asszonyságot, kit eddig soha sem láttam. Beült a hintóba, én meg a
kocsis mellé a bakra. Előfogat volt. Az asszonyság a kocsiból még
egyszer kiszólt: ‚lovaim délután Kovaszinczon legyenek.‘
Kovaszinczra megérkezvén, nagyszerü szőlőkolnába hajtottunk. Itt az
asszonyság a fuvarost kifizetvén, elbocsátotta.
– Menjen abba a szobába, öltözzék hamar át, fiamnak vannak ott ruhái.
Podgyászát délután majd elhozzák cselédeim.
Mikor bementem ő nagyságához, igy szólt hozzám:
– Most mi ezentul tegezni fogjuk egymást.
Roppant ostoba képet csinálhattam, mert az a komoly urhölgy ugy
elnevette magát, hogy én zavaromban azt sem tudtam, hova legyek?
– Értsen meg, ön ezentul Bittó Lajos, testvér öcsém.
– Mily kegyes nagysága.
– Semmi nagysága, én Mari vagyok.
– Azt sem tudom…
– Hogy ki vagyok? Házyné.
– Misinek édes anyja, ki szintén a huszároknál szolgált?
– És besorozták. Annak te most nagybátyja vagy.
Házynénak Krassó megyében, ép a végvidékkel határos nagy birtoka volt.
Ez tán könnyithette menekülésemet Törökországba.
Szákulra érkezvén, láttam, hogy az én Mari nénémnek egész udvartartása
van: háziorvos, titkár, káplán, ügyész, ellenőr, igazgató, ki mind az
asztalnál étkezett, tehát mindég kis lakoma volt. Ezek közepette az én
Mari néném ugy tünt fel, mint valami Szerecsen királynő. Lassankint
rájöttem, hogy ezek, Lajos öcsétől kezdve, le egész a diszkertészig mind
menekülők, s ez a derék asszonyság valóságos buzgalommal segiti át
Törökországba egyiket a másik után.
Egyszer hivatja Dienes urat. Ez a kasznár volt. Belép, egymásra nézünk.
Ámon volt Fehérvárról, gondolom s reméllem, most is él. Néhány év előtt,
mikor Amerikából visszatért, Pesten meglátogatott. Házynétól ment ki
Törökországba s ugy aztán Amerikába. Soha egy szóval vagy tekintettel a
többiek előtt el nem árultuk, hogy ismerősök vagyunk. Innen menekültek
ki sokan, szegény Andrásfy is innen tett kisérletet.
Nemsokára én is eljutottam Mehádiára, mint Gózon és Andrásfy.
Megalkudtunk a sócsempészekkel, hogy az ő titkos ösvényeiken kivezetnek.
Valaki elárult, nekem könnyü volt a menekülés, tudtam oláhul, de bizony
szegény Andrásfyt és Gózont elfogták.
Iparkodtam vissza Szákulra. Amint egy korcsmába étkeztem, megáll két
kocsi, szuronyokat látok, azt gondoltam végem van. Fegyverek közt
bekisérik Gózont és Andrásfyt. Rám se néztek, mintha soh’ sem láttak
volna.
Szomoruan leültek étkezni. Gózon ugy elgondolkozva, villájával
vakargatott az asztalon.
Röviden s gyorsan falatoztak, a katonák megint fegyver közt kisérték a
két foglyot, kocsira ültek s tovább haladtak. Odarohantam, a hol Gózon
ült, s láttam, hogy a villával egy czimet vakart oda. Leirtam, mert nem
lehetett más, mint az illetőt értesiteni balesetéről.
Megint visszakerültem Mari nénémhez, s vártam uj alkalomra.
Egyszer azt mondja Házyné: Baj van, holnap haza jön Misi fiam, épen most
kaptam levelet, az szeles, csacska fiu, rád ismer.
Fölkerekedtem, s tul a Temesre mentem, ott az erdőben egy telepitvény
volt, vashámorosok lakták. Ezek a munkások kora reggel kimentek a
hámorba dolgozni, s csak késő este tértek vissza, soha egyet se láttam.
Nappal az egész falu ki volt halva. Többször bebarangoltam az erdő
mélyére, s igy vetődtem el az órajárásnyi távolságban levő vashámorba.
Itt találkoztam Szende Bélával. Az öröm s meglepetés mindkét részről oly
nagy volt, hogy első pillanatban szóhoz sem jutottunk, csak is néma
kézszoritással üdvezelvén egymást. Voltaképp azt sem tudtuk: egymásra
ismerhetünk-e vagy sem? Buda bevételekor találkoztunk utóljára.
Ő az igazgatóval járkált, röviden bucsut vett tőle s hozzám
csatlakozott.
– Te szabad vagy? kérdeztem.
– Tökéletesen.
– Miként lehet az?
– Csak ugy, kedves barátom, hogy Bé a tábori főorvos mindenható, s
történetesen arám nagybátyja.
– Ez mindent megfejt. Aztán elmondtam az én viszontagságaimat, mostani
helyzetemet, s hogy mi a tervem.
– Az utóbbiról még sokat megbeszélhetünk. Gyere hozzám Magurára.
– Nem lesz feltünő?
– Épen nagyon alkalmas. Erdélyből egy félvér csikót kaptam, s embereim
tudják, hogy valakit hozatok idomitás végett. Huszár voltál, annyit csak
tudsz?
– Hát ha elrontom?
– Az se nagy baj, csak te nálam lehess.
Következő nap Máguron beállitottam Szendéhez. Nagyságoltam őt, s ő
barátom Birbynek szólitott.
Ez volt köztünk a viszony cselédei előtt, s csak is este, mikor az egész
ház aludt, bizalmaskodtunk egy pohár bor, vagy csésze thea mellett. Hej!
be kifogyhatlanok voltunk a visszaemlékezésekben; a jurátusi élet, az
országgyülés, a hadjárat és az a sok minden, ami azután következett!
– Ugy-e, szólt Béla, Szende Laczit egészen megbizható embernek
ismerered?
– Hogy ne.
– Neje meg valóságos angyal. Látogassuk meg. Gavosdiára ritkán vetődik
valaki, hát nincs mitől tartanunk. Kellemesen eltelik egy nap.
A vastag Laczi nem tudott hova lenni örömében, mikor meglátott.
Béla bemutatott a házi asszonynak, mondván: Igen-igen jó barátom, nálam
Birby, Házyéknál Bittó, nálatok meg Degré.
– A többit jól értem; szólt az urhölgy, kecsesen nyujtva kezet.
Az ebédet jó későn szolgálták fel, de kitünő volt; Laczi a legjobb
borait hordotta fel, s igy nehezen váltunk el az asztaltól. A hányszor a
házinő jelt adott a fölkelésre, mindég jutott valamelyiknek valami
érdekes elbeszélni való eszébe.
Észre sem vettük, hogy az ebédlő kertre nyiló ajtaja előtt két hintó
megállt. Látogatók voltak Lugosról. Már megláttak, maradnom kellett.
Szende Béla sietett engem bemutatni: Bittó Lajos, Házyné öcscse.
Az urak közül egy szép szőke férfi, pénzügyi főnök, jeleg is Pesten él,
neve Zsenyey Móricz, azonnal rám ismert, valamint én is ő rá, valaha
többször találkoztunk, de ő ezt a legcsekélyebb szemhunyoritással sem
árulta el. Egykedvüen váltott velem néhány szót, mint a legidegenebbel
szokás.
A társalgás elég élénken folyt, mialatt engem Athanazkovics megyei
főügyész erősen szemügyre vett. Kezdtem magam feszélyezve érezni.
– Ön nagyon hasonlit valakire Pesten, szólalt meg a főügyész, s minél
tovább nézem, annál jobban emlékeztet rá.
– Valóban?
– Nem mondta azt még önnek senki? pedig szakasztott Degré.
– Szegényt jól ismertem, kiáltott bele hirtelen Zsenyey, elesett
Csornánál.
– Ott voltam, tevé hozzá Szende Béla.
– Elesett? csodálkozott az ügyész, sajnálom az isten adtát, ámbár nagy
kópé volt. Aztán elkezdett rólam mindenféle adomákat beszélni, közbe
olyanokat, hogy görcsöt kaptam a tenyerembe, mert szerettem volna pofon
verni hazugságaiért, de magam nevettem legjobban izetlenségein A két
Szende és Zsenyey szintén nagyokat nevettek, de ugy hiszem, azok az én
helyzetemen. Athanazkovics azt hitte, az ő előadása oly érdekes, tehát
mindég badarabb és badarabb dolgokat beszélt az elesett Degréről.
– Most legalább hallottad, miként beszélnek az ember holta után barátai,
nevetett Béla, mikor hazafelé lovagoltunk.
– De én soha életemben se láttam azt a medvét.
– Hallottad, sok tréfája volt veled, s mennyit mulattatok együtt.
– Na csak megkapjam egyszer boldogabb időkben, majd megtréfálom én őt.
– Hamarébb meg lesz tréfálva, mert ha egyszer már nem leszesz itt,
Laczi, Móricz és én rásütjük hazugságait egyetlen mondással: Degrének
beszéltél Degréről.
– Képzelem, milyen furcsa pofát vág majd hozzá.
Hét hét után mult, már hónapok is elteltek, anélkül, hogy kedvező
alkalom kinálkozott volna a kimenekülésre. Többnyire Szákulon Bittó
Lajos voltam, aztán üdülni mentem Magurára Birbynek.
Ez alkalommal értesültem Csuzy Pali haláláról. Megrenditőn hatott ez
rám. Oly dús-gazdag s egyetlen örökös, annyi nagy vagyon ura, szép
tehetség, meglepő külső, hazafias lélek, mily nyomorultan veszett el.
Csuzy Palit is besorozták. Az elszállitás előtti napon jelentkezésre
vezetteté magát az ezredeshez, hol azon kérelmet tette, ha nem vihetne e
magával egy kis magán-podgyászt. Az ezredes félvállról felelt: bánom is
én, de alkalmatlanságot vele nem türök, ön lássa, miként helyezi el.
Másnap az ujoncz csapat menet készen fel van állitva, egyszerre érkezik
egy utazó hintó; a lovakon ezüsttel kivert szerszám, a bakon bérruhás
kocsis, mellette gazdag arany vállrojtos vadász, nyomban utána egy
lovász vezetéken telivér paripával.
Az ezredes oda kiált:
– Kié az a fogat.
A vadász a bakról erős érczes hangos felelt:
– Csúzy közemberé.
Az ezredes tajtékzott dühében, s azonnal megparancsolta, hogy Csúzynak
gyalogolni kell, és kocsijára fölülni semmi szin alatt sem szabad.
Kemény hideg télben a több napi gyalogolás kimeritette Csuzyt, s
kérelmezett, hogy szabadjon kocsijára ülni, mert beteg. Meg lőn tagadva.
Utoljára csakugy vonszolta már magát, s kijelentette, ha agyon lövik,
sem megy tovább, ő beteg, nem birja a gyalogolást. Föltették egy
szállitó-kocsira; ott fujta a hideg szél, verte a havas eső, s és igy át
meg átfázva és hülve érkezett meg Bécsbe.
Harmadnap meghalt.
Igy bántak akkor a legkitünőbb s előkelőbb ifjakkal is.
Bizony, sok jóvá tennivalója volna Austriának, hogy csak némileg is
enyhüljön fájdalmunk, s részben behegedjenek sebeink.
Végre lelkemből meguntam ezt a csavargást; hallottam, hogy a Martiusi
dolgokért az iróknak kegyelmezés adatott, a volt honvédeket sem üldözik
már annyira, elmentem Aradra jelentkezni.
Aradon letartóztattak, ügyemet átadták a hadbirónak, s rendőri
felügyelet alá vettek, ez volt az egész, s emellett maradt tovább egy
évnél. Miért? mert ilyen volt Aradon egész sereg, kikkel az ujon
érkezett hadbiró, valami báró Sternegg barátságos viszonyban élt,
valamennyivel, mint a várbeli foglyokkal is tegező lábon állt. Köztünk
élt, velünk mulatott, s mindenkinek szivességet s barátságot kivánt
tenni. Persze ez is másképp lett volna, ha azt a hóhér várparancsnokot,
Howiger tábornokot azon áldott bomba a légbe nem repiti, de miután az
igazságos ég büntetése utolérte, a szerencsétlenek sorsa itt jobbra
fordult. Az emberies gondolkozásu s mivelt lelkü gróf Thun jött helyébe,
a hihetetlenségig határos szabadságot engedett a foglyoknak; ebben
legtöbb érdeme volt szép lelkü s angyali jóságu nejének. Ezt bizonyos
körökben rossz szemmel is nézték, annyira, hogy nemsokára mással
váltották fel. A könyekig meg volt mindenki indulva a hirre, hogy a
valóban nemes gróf eltávolittatik. A grófné fogházról fogházra ment az
elitéltektől bucsuzni, s minden fogoly adott neki valami kézmüvet vagy
faragványt emlékül, a mik közt valóban becses példányok voltak. Utánna
Castellitz jött, nem oly sima, nem oly udvarias, de ép oly nemes lelkü
és jószivü. Ő terjedelmes kertjét azonnal a foglyoknak ajándékozta, hogy
ott szórakozzanak, ezek aztán valódi édenkertet csináltak belőle, ugy,
hogy csodájára jártak. Itt aztán ő is nagyon kellemes órákat töltött.
Mindég ugy beszélt, hogy: mi foglyok. Ő is, mint előde, ha aradi polgár,
birtokos, vagy tisztviselő jött, hogy a mai napra öt, tiz, vagy akár
husz foglyot vendégemül óhajtanék kivinni, megengedte, sőt örvendezett
rajta, hogy szegények kissé szórakoznak. Nem volt nap, bármily időben,
hogy egy csapat fogoly a városban ne lett volt, mert az a lelkes derék
aradi polgárság szivét, kenyerét megosztotta ezekkel a
szerencsétlenekkel, csak is az ő részvétök, barátságok, s gyöngéd
gondoskodásuk a foglyokról enyhitette a fogság kinait. Az isten áldja
meg őket, ritka erény, magasztos szeretet, testvéribizalom volt
eljárások s viseletökben az elhagyottak iránt; ők törekedtek nekik
családot és otthont pótolni, vagy ha már ez lehetetlen is, legalább
időnkint szigoru helyzetöket feledtetni. Az aradiak vetekedtek a
szivességben, az aradiak megközelitették a szenteket jóságban; az
aradiak minden szerencsétlen honvéd szivében emlék-oszlopot emeltek
magoknak.
Lehet-e itt meg nem emlékeznem a lelkes, hazafias és gyöngédérzelmü
Vásárhelyi nővérekről? volt-e egy is közülünk, vagy a várbeliek közül,
kik e két uriház szivességét ne élvezték volna, kire ezen termekből a
részvét, a vigasz s a barátság édes ihlete nem áradozott? nem volt! a
mint nincs egy is, aki a hálaérzetét szivében magával sirjába ne vinné.
Nem akarom itt részletezni sem az aradi polgárok, sem a két Vásárhelyiné
jótéteményeit, ehez magában két kötet kevés volna. Mi honvédek ugy is
tudjuk, mások pedig nehezen birnák megérteni.
A világ önzetlenebb és résztvevőbb polgárokat, mint az aradiak voltak,
felmutatni nem bir, s oly sziveket, mint a két Vásárhelyinéé csak az
égben az angyalok közt lehet találni.
Bátran merem ide irni, ugy az aradi polgárságnak mint a két
Vásárhelyinének is minden Aradon volt honvéd háláját.
Méltó elismerés illeti azon nagyszivü férfiakat is, kik nem vonták meg a
módot az aradiaktól keresztényi tettet gyakorolhatni, s ezek a
várparancsnokok: gróf Thun és Castellitz, aztán a derék és emberies
lelkü hadbiró báró Sternegg.
Milyen jóindulatu ember volt Castellitz, mutatja az, hogy midőn
megérkezett mint várparancsnok, felhivatta mindazon foglyokat, kik vele
egy ezrednél szolgáltak, kifejtette részvétét, s egyszersmind azon
kivánságát, hogy tekintsék őt ezentul is mint régi pajtást, legyenek
hozzá bizalommal, s ha valamire szükségök van, egész őszinteséggel
forduljanak hozzá.
Azt emlitettem már, hogy kertjét a foglyoknak átengedte.
Fönixdorf szeretetreméltó, kedves deli ifju, volt Hannover huszártiszt,
s a halhatatlan nagy Damianics tábornok segéde engedélyt kért Arad
városába átmenni. ‚De igen rosz az idő,‘ jegyzé meg Castelliz.
‚Mindegy, felelt Fönixdorf, megigértem egy átutazó rokonomnak. Délután
négy órakor a várban leszek.‘ Castellitz megadta az engedélyt.
Fél négykor Castellitz kisétált a várból, s nézte a Marost, mely ép
zajlani kezdett. Megpillantja a tuloldalon Fönixdorfot, a mint két
ladikossal alkuszik, hogy átszállitsák, kik semmi áron sem akartak
vállalkozni.
Castellitz átkiált: ‚Maradjon ott, jőjjön holnap, holnapután, vagy