Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 09

Total number of words is 3906
Total number of unique words is 2068
30.8 of words are in the 2000 most common words
42.5 of words are in the 5000 most common words
49.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
éhségtől. Reggel földeket láttunk öles tengerivel; megszedtük magunkat,
tüzet raktunk, s mondhatom, félsültiben ettük meg, délre zöld szilvával
enyhitettük éhünket. Erre mindenütt szabad volt az ut. Este Paulisra
értünk.
Rózsa Ferdi gyermekkori barátom itt főszolgabiró volt. Egyenesen hozzá
állitottam be, itt aztán jólaktunk mi is, lovaim is.
Rendkivül érdekes estém volt; Roth és Philipovich fogoly tábornokok
őrizet alatt a főszolgabirónál voltak elhelyezve. Sokoldalú, művelt s
kellemes társalgású urak, szabadelvü eszméikkel megleptek. Beszédökből
nemcsak sejtetni engedték, de majdnem kimondották, hogy azon ügynek, a
melyért a magyar fegyverek küzdöttek, barátai, hogy e hős sereg más
sorsot érdemelt, s ha a katonai tudomány a honvédtiszteknél arányban
lenne bátorságukkal s a legénység elszántságával, a világ legelső
katonáit lehetne bennök csodálni. Egyik-másik magyar hadtestparancsnok
eljárásait birálgatták, a kormány hibái előtt sem hunytak szemet, s
egyenesen kimondták, hogy sem a két hatalom hadserege, sem az adott
körülmények nem sodorták volna a magyar sereget e gyászos kimulásba, ha
akarva vagy nem akarva, de mindenesetre az intéző kéz nem vezeti
lépésről-lépésre a romlásba.
Itt hallottuk, hogy Görgey ma vonult egész táborával Világos alá.
Ez bennem egy kis reményt keltett, hát ha nincs még vége ügyünknek? tán
Erdélybe vezet, ott még tarthatjuk magunkat és erősödhetünk. Kétszeresen
áldottam Pálffy ügyetlenségét, vagy szándékos félrevezetését, hogy
Karánsebes helyett Facsetre vezérelt bennünket.
Görgey nagy szellem, roppant lángész s vakmerő katona; oly erővel, mint
a minővel még mindég rendelkezik, fog valamit elkövetni, mire a világ
nincs elkészülve.
Ujra éledtem s alig vártam a reggelt.
Kilencz órakor már Világosra érkeztem.
Olyan volt ez nekem, mint a feltámadás. A temesvári szétvert s elszórt
sereg után, meglátni ezt a szép és harczképes nagy sereget, oly érzést
támasztott bennem, mintha azt a sulyos csapást csak álmodtam volna, s
most fölébredve, látom a boldogitó valót.
Ez a harczképes szép sereg, ezek a hatalmas ágyuütegek és Görgey
tábornok! ezek fogják előteremteni a megváltás művét. Ugy voltam mint a
beteg, kinél a hires orvos jelenléte már magában is javulást okoz.
Egy körülmény azonban zavarólag hatott ezen érzelmeimre; bármerre
fordultam, s akárkivel beszéltem, a fegyverletétel lehetőségéről
hallottam beszélni, s titokszerüen suttogták, hogy a muszka biztositotta
az egész tisztikart, állásának megtartása mellett, hadseregébe átvenni.
Bohus kastélyában nagy haditanács tartatott. Itt Görgey kimondta, hogy
fegyverletételre határozta magát. Ha valaki azonban sikeres működést
igér magának s megütközni szándékozik, ő kész azonnal a parancsnokságot
átadni.
És senki sem vállalkozott. Igen, mert addig húzták az alkudozásokat, mig
az orosz bekeritett.
Zámbelly Lajos ezredes felszólalt, ha már megadás sorsunk, legalább
kerüljük el a boszuállás indokát, s ne az orosz, de az osztrák előtt
tegyük le a fegyvert.
Trankus alezredes Zámbelly vállára tette kezét e szókkal:
– Föl kell akasztatni.
Zámbelly egyedül maradt inditványával, mi ha keresztül megy, sok embert
mentett volna meg a kivégeztetéstől.
De tudja isten, a muszka szél ide is elhatott, s nem egy tábornok meg
ezredes látta magát orosz szolgálatban, mire Aulich tábornok azt mondta:
függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát.
Hogy honnan s ki terjesztette ezt a mételyező hirt, nehéz volna
eldönteni, de hogy számitással történt, ezt minden körülmény igazolta.
Másnap az egész tábor fel volt állitva, a tisztek egy térre
csoportosultak, a hol Görgey bekötött fővel, lóháton megjelent. Német
beszédben előadta, hogy a fegyvert az orosz előtt föltétlenül
leteszszük.
Égetőn sütött a nap; oh! ez az augusztus 13-ika még a velőt is égette.
A tábor indulásra készen állott
A legénység arczán meghiusult remény, ajkán eget hasogató szitok s
keblében vad fájdalom dúlt.
Többé nem az elszánt, a harczszomjas hősöket, hanem a kétségbeesett
katonákat lehetett látni.
»El vagyunk árulva!« dörmögték.
A menet megindult oly gyászosan, hogy a lélek felsirt az emberben. A
honvéd nem csillogtatta fegyverét, a huszár alatt nem ficzkándozott
lova, még az ágyúk döczögése is más volt, mint a dicsőség napjaiban.
A legénység nem pajzánkodott, nem élczelt, de még csak hangosan sem
beszélt. Ez egy óriási gyászmenet, mely a nemzet szabadságát vitte
sirba. Világostól Pankota felé Szőllősre tartottunk, hol az orosz tábor
csatarendben felállitva fogadott.
Itt történt a fegyverletétel.
Mit mondjak e jelenetről, vagy hol kezdjem? Azon-e, mikor a legénység
megtört szivvel búcsuzott szeretett tisztjeitől, vagy midőn a büszke
huszár kedves paripája nyakát átölelve, édesen csókolá végig; vagy a
zokogó tiszteken, kik velő-hasogató fájdalommal tekintettek végig azon
vitéz legénységen, melyet annyi szép csatában oly diadalmasan
vezényeltek?
Mind ez oly szivrázó volt, hogy a vad csoportok vezetői, a muszka
tisztek, száraz szemmel nem nézhették.
A ki e szomorú jelenetben részt vett, elmondhatja, hogy egyszer már
meghalt.
A fegyerletétel hadtestenként történt, elébb a gyalogság, aztán a
huszárok. Nem volt legény, ki fegyverét – mielőtt tőle megvált – meg ne
csókolta volna. Némelyek utolsó töltésükkel önéletöket oltották el, ezek
közt egyik jóbarátom, Molnár, tekintélyes pesti ügyvéd is. Mondom, ez
rettenetes, az őrülésig rettenetes volt!
A tisztek fegyvereiket s minden tulajdonukat megtartották.
Mintha a tenger megindult volna medrét változtatni, ugy hullámzott tova
ez a sokaság, ellepve mezőt, utat, falvakat, a mennyire csak a szem
látni képes.


XIII.
Nincs többé magyar hadsereg. »Az nem lehet, hogy annyi sziv, hiába onta
vért.« Hiszen még viseljük az egyenruhát, kard van oldalunkon; itt van
seregünk, ott döczögnek ágyuink… Igaz, igaz! de mit ér a meglánczolt
oroszlánnak ereje? Foglyok vagyunk, kiket isten és a világ elhagyott.
Népek felszabaditásáért harczoltunk, s most minket kisérnek börtönre. Ám
legyen, kardjainkat eltörhetik, de az eszmét, melyért e kardot kihúztuk,
többé meg nem ölhetik; nagy és dicső csatákban nyert az
halhatatlanságot, s nincs az a hatalom, mely bakóival ki birná irtatni.
Legyen az árulás, vagy két nagyhatalom túlereje, mely e végzetes
állapotot szülte, győzelmeink sikere azért meg lesz, mert történjék
velünk bármi, az ügy, melyért egy év alatt annyian elvérzettek, diadalt
fog aratni.
Az orosz tisztek előzékenyen, udvariasan s barátságosan bántak velünk.
Hozzánk lovagoltak, részvétöket fejezték ki; dicsérték seregünket, hogy
itt, meg ott a csatákban mily hősiesen küzdöttek. Kináltak italaikkal,
bizalmas társalgásba ereszkedtek, pajtásosan »te«-geztek, s a németet
helyettünk is szidták.
Zerinden megszólit egy Olga-huszár kapitány.
– Mi ismerjük egymást.
– Azt hiszem, kardjaink találkoztak.
– Még pedig derekasan mindkét részről. Ugy-e Turánál?
– A mint az egyenruháról látom, igen.
– Én is arról ismertem rád. Ej! csak azt a püspököt láthatnám, a ki ott
veletek harczolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt
végbe.
– Velünk püspök?
– Igen; veres diszben, mellén nagy kettős kereszttel.
Visszagondolkoztam.
– Ah! tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.
– Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt
Magyarországban, sőt atyja magyar eredetü.
– Valóban? vetém oda egykedvüen.
– De igen, Palugyánszkynak hivják.
E névre fölrezzentem.
– Itt volt?
– Sőt most is itt van; felelte a kapitány.
– Vezessen el hozzá.
– Ismeri?
– Nem tudom, de meglehet hogy igen.
Bóra, a főherczeg uradalmi tisztjéhez mentünk, az ezredes ott volt
beszállásolva.
A mint a szobába léptem, az ezredes – daliás fiatal férfi – egy
pillanatig rám mereszti szemeit, megismer, felkiált s ölelésemre siet.
– Hogy igy kell önt viszontlátnom! sohajtá, hogy igy találtam őseim szép
hazáját!
– Az ezredes urnak ezen kevés oka lehet feljajdulni.
– Ne higyje, s hogy itt lát, nagy erkölcsi nyomás következtében történt.
Beadtam lemondásomat, de legfelsőbb helyen sulyt fektettek arra, hogy én
vezényeljem az ezredet. Olga herczegnő, az ezred tulajdonosa hivatott,
sajátkezüleg ajándékozott meg e diszkarddal (ékkövekkel gazdagon
kirakott kard) s kijelentette ohajtását, hogy szép és vitéz ezredét én
vezényeljem. Önök itt nem tudják, mit jelent az ott? ily magas parancs
ellentmondást nem tűr. Meg kelle hajolnom, vagy… Megtettem, a mi tőlem
telt; a mint Magyarország határát átléptük, hüvelyébe rejtettem
kardomat, csatákba mentem mindég üres kézzel, mert én, mióta magyar
földön vagyunk, kardot nem rántottam.
Őszinte megindulással beszélt.
Ott tartott theára, s visszaemlékeztünk a Pesten együtt töltött napokra.
Kérdezett Schodelnéra, Lendvayra, Marczibányiékra, sorban és névszerint
emlegette azokat a derék fiukat, akikkel annyi jó és kellemes órát
eltöltött.
Késő este váltam el tőle; kért, hogy mig a végzet együtt tart bennünket,
látogassam meg gyakran, mindennap s ha valamiben szolgálatomra lehet, ha
tán menekülni akarnék e helyzetből, legyek bizalommal iránta, tán
segithet.
Megköszöntem. Én társaim sorsában osztozni akarok.
A távolban villámok czikkáztak. Ezredünk tanyájára érkezvén, találkozom
Maszburg Sándor báróval.
– Gyere Lojzi, szólitott meg, jó szállást készitettem. Azt hiszem,
szükség lesz rá az éjjel, fergeteg közeledik.
Elfogadtam a meghivást. Maszburg nagy szénaboglyához vezetett, melybe
terjedelmes lyukat vájt. Bebujtunk, szél és eső ellen biztositva, hamar
elaludtunk. Egyszerre fölébredünk mindketten nyakig vizben, iszonyu
felhőszakadás volt s a viz csak ugy tódult be nyughelyünkre. Mint a
kiöntött ürgék vánszorogtunk elő, s siettünk másutt keresni menedéket.
Alig tettünk néhány száz lépést, vakitó fény, s idegrázó csattanás tölté
el a helyet. Össze, s aztán körülnéztünk, s pillanat mulva láttuk, hogy
a boglya, mely néhány percz előtt hálószobául szolgált, lángban áll; a
villám belécsapott.
Maszburg könnyedén vállat vont, s szólt:
– Most már mindenen tul volnánk.
– Pedig ki tudja, feleltem, mi mindenen kell még átesnünk?!
Másnap tovább mentünk.
Már az uton hallottuk az orosz tisztektől, hogy Sarkadon legalább egy
hétig fogunk időzni, mig a futár Varsóból visszatér a czár
elhatározásával, a magyar foglyok sorsa iránt. Az orosz tisztek a
hihetetlenségig szép dolgokat helyeztek kilátásba, mert Paskievich
herczeg a magyarokat nagyon megszerette, s a czárnak is hizeleg, hogy a
magyar sereg az ő győzelmes hada előtt tette le a fegyvert.
Mi bizony készebbek lettünk volna Oroszországba elkisértetni magunkat,
mintsem kiszolgáljanak a megalázott osztrák seregnek.
Sarkad gróf Almássy Dénes birtoka volt, ő pedig ezredünknél szolgált,
tehát gondoskodott, hogy tiszttársai, s a legénység legalább az ő
jószágán lehetőleg jól legyenek ellátva. Egy nagy udvart, mely
környes-körül juhaklokkal volt szegélyezve, kitakarittatott, s ide
szállásoltattunk, vihar és rosz idő ellen menedéket adtak a juhaklok.
Igen meg voltunk elégedve a berendezéssel. Élelmi tekintetben is
juhokat, ökröket juttatott az ezred számára.
Tisza Kálmán és Tisza Lajos még akkor igen ifjonczok, az ezredünknél
szolgáló unoka-testvéröket, gr. Ráday Pál őrnagyot látogatni ide
eljöttek, még pedig jól megrakott társzekeret hozván magokkal, hogy a
többinek is jusson, jutott is.
Negyed nap aztán igen borzadalmas meglepetésben részesültünk. Az
epemirigy-járvány nagy mérveket öltött; hát azokból a juhaklokból
környes-körül kórházat csináltak, mi meg a közepén voltunk. Egész nap
láttuk beczipelni a betegeket, s elhurczolni a holtakat; láttuk a
haldoklókat kivánszorogni, összeesni és meghalni.
Mennyivel könnyebb volt az ágyuk előtt állni! de hát az ember hihetetlen
sokat elbir; első nap irtózattal fordultunk el ezen felháboritó
látványtól; nem tudtunk enni, sem aludni, minden pillanatban azt vélte
az ember, hogy most lehelte be a megfertőztetett levegőt. Másnap már
ettünk; harmadnap már ettünk is, aludtunk is, sőt egyik-másik élczelt
erre az idegrázó állapotra.
Nyolczadnapra fölkerekedett a tábor s tovább vonultunk. A sorsunk felett
döntő czári parancs már itt van, de hogy miként szól, azt meg nem
tudhattuk.
Végre Gyulára érkeztünk, most már megtudtuk, hogy hányadán vagyunk? az
orosz kiszolgáltatott az osztráknak.
Elmentem bucsuzni Palugyánszkyhoz, két ezüsttel kivert gyönyörü
pisztolyt adott örök emlékül.
Ezredünk több tisztei, valamint a Hannover-huszároktól is, kik azelőtt
járatosak s ismerősek voltak Wenckheim József gróffal, oda mentünk
ebédre. Néhány orosz tiszt, tábornok és ezredesek is voltak jelen.
Egyszerre jön gróf Forgách Sándor, muszka öltözetben, gombján még a
kancsuka is ott lógott. A huszártisztek mintha csak összebeszéltek
volna, távoztak az ebédlőből, s az éleseszü szellemes grófné azonnal
követte őket, s a gyermekszobában terittetett számukra. Egyenkint aztán
az orosz tisztek is ide vonultak.
A délután keserves jeleneteknek volt megteremtője. A honvédtisztek
tették le fegyvereiket az osztrákoknak. Tán azért siettek ugy vele, hogy
túlessenek rajta, mig kéznél van az orosz karhatalom, mert eszökbe
juthatna azoknak a vakmerő honvédeknek valami gonosz tréfát csinálni, ha
csupán némettel van dolguk, s kard van a kezökben. Egészen biztositani
kellett magát, hisz a fegyvertelen emberekkel aztán majd el tud ő bánni.
Akárhány tiszt kettétörte kardját s ugy dobta nekik oda.
Én is leadtam kardomat, s vele a Palugyánszkytól örök-emlékbe kapott
pisztolyokat is. Nem nagyon sajnáltam, a mennyiben oly embertől voltak,
ki hazám ellen harczolt. Hisz hogy kardot nem vont ki, végre is
nevetséges; a huszárnak első és főfegyvere a ló, egy ezredesnek meg
épenséggel nem az a feladata a csatában, hogy maga kaszaboljon, hanem az
ügyes, tapintatos és szerencsés vezénylet, ha ez megvan, kardját akár
otthon szegre is akaszthatja, azért mégis vitézül harczol. Egy
hajszállal sem volt kevésbé ellenség, mint akármelyik kozák, s igy
pisztolyai se lettek volna – mint ajándék – nagy becsben, kivéve mint
harczi szerzemény.
Le voltunk sujtva a kétségbeesésig, s ki voltunk szolgáltatva annak az
ellenségnek, kit annyiszor megtanitottunk futni, s átvették azon
kardokat, melyek nekik mindenkor tiszteletet parancsoltak. Hogy nem
szégyelték e szerepet? Tisztjeink még fegyvertelenül is büszkén, emelt
fővel néztek szemébe azoknak, kik most elég bátorságot éreztek
piszkolódni.
Megtörtént velünk a legborzasztóbb, kiszolgáltattak az aljas boszu
szenvedélyeinek aléltan, fegyvertelenül. És a német nem késett ezt
velünk éreztetni. Mily különbség volt az orosz és osztrák tisztek
bánásmódja közt! Az oroszoktól egy sértő vagy lealacsonyitó szót nem
hallottunk; meghagyták kardjainkat, megadták a rangunkat illető
tiszteletet, müvelt és barátságos hangot használtak irányunkban. Az
osztráknak első dolga volt kardjainkat elszedni, persze még orosz
fedezet alatt, aztán járta a ‚lázadó csőcselék, Kossuth kutyák‘
czimezés. Bizony nem gondolták meg, hogy annál nagyobb szégyen rájok
nézve, minél jobban aljasitanak minket, kik ugy elvertük, hogy az orosz
kegyelme nélkül csak a hirök állana még fenn. A haldokló oroszlán
voltunk.
Egész hadtest fedezete alatt, guny és szitok közt kisértek Arad felé.
Igen rosszul kezdtem magamat érezni, sebeim több mint két hét óta se
tisztázva, se bekötözve nem voltak, ujra gyulladás állott be s megint
gennyedezni kezdtek. De hát mit gondoltam én vele, ha belehaltam volna
is. Többé se nem szerettem, se nem kivántam élni.
Mácsa körül Lónyay Feri, és Erős Feri jön kocsimhoz.
– Lojzi pajtás! kidőlt az egyik lovunk, adj el nekünk egyet.
Huszárom a kocsi után lovagolt a nyerges lovakkal. Előre láttam ugyis,
hogy elveszik, hát örültem, akármi áron eladhatom.
– Ott van, feleltem, az a sárga, mit adtok érte?
– Kétszáz forintot.
– Vigyétek.
– Pénzünk a kocsin van, majd Aradon kifizetjük.
– Jó.
Azóta mind a kettő elhalt, s velök a lovam ára is sirba szállt. És mégis
örülök, hogy odaadtam, szorultságban segitettem két jó pajtásomon,
legalább kocsin juthattak Aradig, ott ugyis elvette tőlük a német, mint
elvette volna tőlem a többivel együtt. Hisz egész uton azok a kapzsi
tisztek mindég szemlélgették s nézegették lovainkat, ugy látszik, már
akkor mindenik kiválasztotta magának a hadizsákmányt.
Arad alá érve, megállapodtunk. Módjával mindjárt megkezdődött a
lófoglalás.
Kazinczy ezredes gyönyörü arabs paripát lovagolt; több osztrák
törzstiszt s egy orosz ezredes bámulta a lovat és lovast. Egyik osztrák
törzstiszt oda kiált: hatvan aranyat azért a lóért. Másik nyolczvanat,
Kazinczy már tudta, hogy csak igéretnél marad, egy kocsit átugratott
vele, s a tisztek előtt termett. Az ugratás után mind a két tiszt
felkiáltott. Száz aranyat!
Kazinczy leszállt a lóról, az orosz ezredeshez lépett e szókkal.
– Tizenkilencz csatában volt velem e ló, fogadja el ezredes ur tőlem
emlékül.
A két osztrák hős tajtékzott dühében.
Kocsimon elterülve vártam, hogy hát mi lesz?
Hirtelen egy osztrák törzstiszt termett a kocsimnál. ‚Na, gondolám,
rajtam a sor.‘
– Mindenütt kereslek már, szólitott meg: ‚szállj le a kocsiról, szolgám
majd behajt vele Jóskához.‘
Neumann Feri őrnagy, rokonom volt.
– Nos, kérdtem, van-e örömöd ebben az állapotban.
– Hagyj fel kérlek most ilyesmivel. Fánny (nővérem) kért, hogy jőjjek
ki, s téged fölkeresve, segélyedre legyek. Egyebet nem tehetek, mint azt
mondom, megvettem fogatodat, s elküldöm sógorodhoz. Ott vagyok szállva
ugy is.
Levánszorogtam a kocsiról, s csak ekkor fogtam kezet Ferrivel.
Legénye felült a bakra, Neumann Feri a kocsiba s elhajtottak. Én ott
maradtam, az én jó Péteremre támaszkodva. Ez egy cseh vadász volt, egész
hadjáratban minden bajt s nélkülözést szivesen megosztott velem, kisért
mint az árnyék s gondozott, mint egy rabszolga.
Először a tábornokokat szállitották be kocsin, fedezet alatt a várba,
azután gyalog kisérték a törzstiszteket, s az osztrák seregben szolgált
tiszteket, szintén a várba, végre három csoportban fegyverek közt a
többi tiszteket a zsidó zsinagógába, az összelődözött Kornyaházba és a
szintén összelődözött Fehér-kereszthez. Én a Fehér-keresztbe jutottam.
Bevinni a táborból nem volt szabad semmit. Na lehet képzelni, milyen
gazdálkodást vittek ott véghez azok az osztrák hősök? Fogatra és
paripára tett szert még olyan is, ki azt sem tudta, felüléskor a jobb
vagy a ballábát kell e a kengyelvasba tenni. Sok tette itt magát urrá,
kinek váltani való inge sem volt. Megérdemelték az istenadták, elég
veréssel jutottak hozzá. Na de vittek is végbe oly pusztitást, minőt
csak jégeső tehet a vetésekben. És ezt nem közemberek követték el.
A ‚Fehér kereszt‘-nél oly büz ütött meg, midőn beléptünk, hogy ugyan
ember volt a talpán, ki vissza nem hökkent. A földön rodthat szalma volt
elszórva, melyen még az epemirigyes horvátok haltak el; itt-ott
gyógyszeres üvegek, megposhadt dinnye-héj s megpenészedett kenyérdarabok
hevertek. Mennyivel tisztább s lakályosabb lett volna akárminő istálló.
A szalmaszálakat a férgek mozgatták, s a patkányok a lábaink közt
futkostak el.
Ment volna az ember ez elől a fertőzött levegő elől az udvarra, vagy
akárhova, de az ajtóban fegyveres őrök álltak. Csaknem valamennyien
állva töltötték az éjt. Én leroskadtam, lázam volt.
Ez több volt kegyetlenségnél, ez a legemberietlenebb eljárás, melyet egy
csepp szivvel nem az ellenségen, de még a legvadabb állaton is elkövetni
lehetlen. Nem attól féltem, hogy meghalok, de hogy reggelig megőrülök.
Az éj végtelennek tetszett, pajtásaim legalább mozogtak, szivaroztak, de
én tehetetlenül feküdtem a büzös szalmán, s agyvelőmben oly nyomást
éreztem, hogy néha eszméletem is elhagyott.
Reggel láttam, hogy fogolytársaim nagy felindulásban vannak. Mindjárt
meg is tudtam okát: itt van Haynau.
A vérengző szörnyeteg eljött áldozataiban gyönyörködni. Összejárta a
rommá lőtt épület minden zugát, s élvezettel legeltette szemeit a sok
szerencsétlen ifjun.
Köpenyembe burkolódzva, a szalmán ülve maradtam. Egyszerre megáll
előttem a rettenetes ember, s kérdi:
– Beteg?
– Sebesült vagyok.
– Minő alkalomkor sebesült meg?
– A turai ütközetben.
– Akar kórházba?
– Rokonaim vannak itt.
Haynau segédjéhez fordult, s mondá: intézkedjék, azzal tovább ment.
A segéd felirta nevemet, s követte tábornokát.
Délután egy óra tájt szuronyok közé fogva elkisértek sógoromhoz. Ép
ebédnél ültek; két osztrák törzstiszt is ült az asztalnál. Amint
fegyveres emberek közt beléptem, nővérem és gyermekei sirva fakadtak.
Neumann Feri őrnagy elémbe jött, kezet nyujtott s az őrséget kirendelte
a szobából.
Én csak levest és ágyat kértem.
Ismét abba a szép kerti szobába szállásoltak, hol sebesülten feküdtem.
Mily jól esett az ágy, a csend, a nyugalom. Kértem, hogy magamra
hagyjanak, mert ki akarom magam pihenni.
Amint egyedül éreztem magamat, nem szégyellem bevallani, keservesen
sirtam. A gondolat, hogy utószor láttam abban az egyenruhában a
honvédeket, melynek annyiszor és annyi becsületet szereztek, leirhatlan
fájdalommal töltötte el szivemet. Aztán, mi történik azzal a sok
válogatott, délczeg és jókedvü fiuval?
– Igen, igen! ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon ki volt teritve, s
Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt Aradon
megtörtént a temetkezés.
Még e pihenés is keserves volt.
Másnap beállit hozzám az örökké élczes, s tán még a vesztőhelyen is
jókedvü Marschalkó Tamás e szókkal:
– Na Lojzi! most már bizonyosan tábornok leszek.
Ránéztem, ha nem zavarodott-e meg?
– A felülvizsgáló bizottságból jövök, folytatá, besoroztak. Először
mikor beálltam közembernek, fölvittem hadnagyságig, aztán elmentem
szolgabirónak; megint beálltam honvéd közembernek, lettem őrnagy; most
harmadszor vagyok közember, lehetetlen, hogy tábornokká ne legyek.
Meglehet igazat mondott, ma ezredes, az igaz nyugalmazták, de ez nem
zárja még ki egészen a tábornokságot.
Hogy szórakoztasson az a kedves jó pajtás, beszélt jeleneteket a
besorozó bizottságból, a többi közt, hogy:
Gróf Batthyányi Guszti, az irtóztató hőség daczára, egy kötött
nyakkendőt vagy háromszorosan burkolt a nyaka körül, ugy, hogy a feje
alig látszott ki. A mint belépett, a bizottság tagjai suttogták: ‚a
leendő herczeg‘, s mindenkép keresztül akarták csuztatni az annyiszor
milliomost, Batthyányi bajtársi sorsában kivánt osztozni, s ridegen
felelt a hozzá intézett kérdésekre. A katonaorvos – hihetőleg azon
reményben, hogy szép elismerésre lehet kilátás igy szólt hozzá: Nemde,
ön torok bajokban szokott szenvedni? Soha. Hát miért viseli azt a
gyapjas vastag kendőt a nyakán? Nincs más, mindenemet elvették künn a
táborban. Besorozták Besorozták mind s elviszik szerte-széjjel
megkinozni a laktanyákba, mert nincs elég börtönük valamennyi számára.
Érzékenyen bucsuztunk el egymástól, tán örökre.
Neumann Feri őrnagy, s a szeretetreméltó orvosom közbejárása s
fáradozása folytán kényszer-utlevelet kaptam a nagyváradi fürdőbe, hol
azonnal katonai felügyelet alá kell kerülnöm.
Valami Hegyesy honvéd százados, ki szintén sebesült volt, csatlakozott
hozzám.
A cseh Péter most már inas, betegápoló és kocsis egy személyben volt,
befogott s utnak indultunk.
Simánd felé néhány oláh szekeret értünk el; az utolsó kocsiból egyik
elkiáltja magát: ezek szökevények! Agyon kell őket verni; volt az
általános vélemény. Szerencsére tudok oláhul s megértettem, mi a
szándokuk, mikor a kocsikról leugráltak.
– Térj le az utról, szóltam Péterhez, baj van.
Ekkor az oláhok már a lőcsöket s vasvillákat kapkodták elő.
Péter a meglehetős magas töltésről az árkon keresztül, még most sem
foghatom meg, minő csoda által – a földekre tért. Az oláhok orditozva
gyalog, kocsin s loháton utánunk, de pihent lovainkkal nem
versenyezhettek. Messze elhagytuk őket.
Ez veszedelmes utazás lesz. Simándon, nem tudom hogy hajtunk át, ez a
fészek különben is zsivány hirben áll. Nincs más hátra, mint a lökösházi
puszták felé kerülni. Igy mentünk aztán árkon-bokron keresztül, nem
torony irányába, hanem torony ellenébe, mert az oláh faluhoz közeledni
se mertünk.
Már Váradhoz közeledtünk, mikor az egyik lovam a nagy hajsza
következtében megbetegült; tüdőgyulladást kapott. Mit csinálunk most?
Lassan elvánszorogtunk Gyapjuig. Itt segitve lesz, Blaskovics Sándor
barátom, csak nem hagy el. Beállitottam a kastély udvarába.
– Itthon a nagyságos ur?
– Pesten van.
– Kivel beszélhetnék?
– Mi tetszik? én vagyok a tisztartó.
– Látja uram ezt a lovat, bábolnai vér ló.
– Jó fajta lehetett.
– És lesz is, mert meggyógyul, ha gondozzák. Hat éves, sokért nem adnám,
de a szükség kényszerit, sietnünk kell. Adjon érte egy használható
lovat, nem nézem se szemét, se fogát, csak lába legyen.
Kivezettek egy igás gebét, befogták az én szép ‚tündérem‘ helyébe, s én
még meg is köszöntem.
Közel Nagyváradhoz valaki lóháton vágtat kocsinkhoz. Oh mily jól esett
lelkemnek az elveszett sok jópajtás közül egyet feltalálni; Thurzó
Miklós volt. Elmondtam neki utazásom czélját. Ő aztán ki nem eresztett
többé, elvitt bátyjához: Thurzó János alispánhoz, hol a részvét,
barátság és vendégszeretet minden jeleivel fogadtak, s két napig el sem
eresztettek.
Itt adtam el Neumann Sándor, (Ferinek bátyja) főszolgabirónak a
fogatomat mindenestől százötven frtért. Pétert kifizetve, elbocsátottam.
Harmadnap Hegyesyvel kimentünk a »Felix« bányába.
Sok orosz, osztrák és honvéd tiszt volt ott az egészség helyreállitása
miatt. Az osztrák tisztek ugy néztek ránk, mintha mi ettük volna meg
előlük az ebédet, s nekik most koplalni kellene. Ellenben az orosz
tisztek a legnyájasabbak, legelőzékenyebbek voltak, mig az osztrák
tiszteket figyelembe se vették, ami ezeket csak inkább ingerelte
ellenünk.
Az ott levő orosz tábornok, ha jól emlékszem Hagemannak hivták, theára
és Whistre mindég két-három honvéd tisztet fogadott magánál, mig
osztrákot egyet sem.
Mikor beszéltük neki a különbséget az orosz és osztrák tisztek
bánásmódja közt, elmondtuk az Aradon történteket, s a besorozást, a
tábornok homlokára ütve felkiáltott: ‚Ausztria megcsalja az egész
világot!‘ s mintegy értésünkre adta, hogy ez nem a czár beleegyezésével
történik.
Egy este a pinczérrel böröndömet beküldtem Váradra a Sashoz, reggel
aztán én is bekocsiztam, egyenruhámat fölcseréltem polgári öltözettel, s
kocsit fogadva, a világba indultam; hogy merre, minő kilátással, azt ép
oly kevéssé tudtam volna megmondani, mint azt, hogy mi történik majd
velem? Amit az isten ad.
Este érkeztem Szalontára, kifizettem a fuvarost, kis böröndömet kezemhez
vettem, s elindultam Arany Jánost fölkeresni. Kis parasztféle házban,
versirásnál találtam.
Elcsodálkoztam, hát ez azt gondolja, hogy még lesz Magyarország? lesz
magyar olvasó? Oh! ő nem látta mint lett mindennek vége! hisz a nemzet
virága le van aratva, a családi tüzhelyek kipusztitva. Magyarnak lenni
üldözendő bűnt képezend. A mi megmarad, csak töredék; a zöme kimenekült,
fogságban van, s német katonának besoroztatott. Kinek irsz? ki fog többé
magyarul olvasni?
‚Végre is irok magamnak, kedveseimnek, s aztán meg nem is egészen ugy
lesz az, mint elkeseredett lelked látja.
Arany János bensőleg, részvéttel s barátilag fogadott; áldott jó neje
könyes szemekkel hallgatta beszédemet. Estelire meg olyan jó izletes
tarhonyát adott, hogy maig is emlegetem, mert se azelőtt, se azután oly
kitünőt nem ettem. Arany János maga keresett fel egy megbizható
fuvarost, ki reggel 4 órakor tovább szállitson. Éjszakára spanyol-fallal
különitettek el számomra egy szoba-részt, hol édesdeden aludtam. Még
este bucsut vettem lefekvés előtt, nehogy reggel háborgassam
nyugalmukat.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 10
  • Parts
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 01
    Total number of words is 3826
    Total number of unique words is 2037
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    42.1 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 02
    Total number of words is 3843
    Total number of unique words is 2075
    29.5 of words are in the 2000 most common words
    39.8 of words are in the 5000 most common words
    46.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 03
    Total number of words is 3926
    Total number of unique words is 2123
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 04
    Total number of words is 3805
    Total number of unique words is 2064
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    39.6 of words are in the 5000 most common words
    46.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 05
    Total number of words is 3953
    Total number of unique words is 2090
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 06
    Total number of words is 3882
    Total number of unique words is 2075
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.7 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 07
    Total number of words is 3976
    Total number of unique words is 2042
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 08
    Total number of words is 3971
    Total number of unique words is 2071
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    48.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 09
    Total number of words is 3906
    Total number of unique words is 2068
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    49.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 10
    Total number of words is 3938
    Total number of unique words is 2085
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 11
    Total number of words is 3786
    Total number of unique words is 2075
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 12
    Total number of words is 3303
    Total number of unique words is 1804
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.