Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 07

tart: Fiaim! elhagytatok, hova lett a hűség?… Nem sajnáltok engem, hogy
ugy csalatkoztam bennetek?
– De bizony sajnáljuk, zúgták megindulva a huszárok, nem mi hagytuk el,
hisz mindnyájan együtt vagyunk, ezredes ur hagyott el minket. Az isten
áldja meg, térjen vissza.
Lichtenstein meghatottan lovagolt el.
Ezt látta Ottinger tábornok, ki Lichtenstein után lőn ugyanazon ezred
parancsnokává, hasonló téritési kisérletet tőn, s ő is a huszárok elé
lovagolt.
Ottinger a magyaroktól tért át; itt nemcsak huzamosban szolgált, de
darabig a hadügyéri tárczát is vitte. Ezt tudta az egész legénység, s
átpártolása akkoriban nagy megbotránkozást szült.
A mint a huszárok elé lovagolt, hogy ő is szóljon régi ezredéhez,
elkezdtek kiabálni: vágd le az árulót. Tisztek s közvitézek ugrottak ki
a sorból s az elvágtató Ottingert üldözőbe vették.
Az egész seregben elismert legjobb lovas volt Ottinger, s lovai is
mindég a leghiresebbek voltak. Nem érhették utól.
– Ennek most a lova volt az istene, mert csak az mentette meg; mond az
egyik huszár, kardjával a levegőben suhintgatva.
– Egy hét mulva enyém lesz az a ló, állitá egy nagy bajszos huszár.
Gondolom Dávidnak hivták.
Másnap hajnalban szitta Dávidot az egész ezred mint a répát; az éjjel
átszökött a gazember.
Dávid azalatt, mig a magyar táborban pajtásai egy jó foltot nem hagytak
rajta, az osztrák őrszemek elé fehér kendőt lebegtetve, elfogatta s a
főhadi szállásra kisértette magát.
Ottinger ép kilovagolni készült, s fölnyergelt paripáját készen
tartották.
Dávid odarohan, a paripa nyakát átöleli s megindulással zokogja:
– Ráróm! drága szép Ráróm! beh rég nem öleltelek.
Ottinger meglátja s kérdi:
– Ki az? mit akar az a huszár.
– Átszökött.
– Vezessétek ide.
Dávidot nem birják a lótól elvonszolni, ráborult és sirt.
– Az bolond! kiált Ottinger.
– Eddig az voltam, felelt Ottinger felé fordulva Dávid.
– Dávid! csudálkozott Ottinger, most már értem.
Dávid éveken át rendes napi szolgálaton volt Ottinger lovainál, ő
idomitotta, s kivüle senkinek sem volt szabad az ezredes lovait vezetni
vagy lovagolni.
– Jelentem alássan, berukkoltam, mond Dávid, s egy hét alatt itt lesz a
fél ezred. Ha méltóságod oly villámsebesen el nem tünik előlünk, hát az
egész osztály itt volna. Azért követték, hogy átvezesse.
– Mit mondasz? hisz egész ellenkező szándék nyilvánult.
– Csak el nem árulhattuk magunkat, különben ott kaszabolnak le.
– És te most?
– Meggondoltam méltóságos ur, hogy még is csak szebb dolog olyan nagy
urat szolgálni, mint a császár ő felsége, kit az isten éltessen, nem
pedig afféle ujságiró Kossuthot. Kezdtük mi már ott szégyenleni azt az
állapotot.
Ottinger mindjárt az istállóba vezette Dávidot, keze alá adta a lovakat,
s ezentul kilovaglásainál is mindég Dávid kisérte.
Dávid szitta Kossuthot, piszkolta a magyar sereget, s Ottinger teljes
bizalmát visszanyerte.
Négy-öt nap alatt az egész tábor, mint Ottinger legkedvesebb emberét
ismerte. Összevissza lovagolt s mindenfelé sétáltatta a tábornok lovait,
csakhogy jól megismerjék.
Egyszer aztán kiválasztja a két legjobb lovat, egyikre ráül, másikát
vezetékre fogja, s kilovagol, mindig messzebb és messzebb, ugy, hogy
eléri az őrszemeket, itt aztán várt, mert a tábornok ur rendelte ide.
Hirtelen kiles egy alkalmas pillanatot, mikor az őrszem ép másfelé
nézett, a vezetékre egyet suhint, a maga alatt levő lovat pedig
sarkantyuba kapja, s elvágtat, mint a villám. Nyargalnak, lövöldöznek
utánna, de Dávid versenyt fut a széllel, s ki érhetné utól Ottinger
lovait, még a golyók sem.
Dávid megtartotta szavát, s az ezredhez beállitott Ottinger legjobb
lovaival.
Ezen sikerült, s eléggé vig kimenetelü huszárcsiny után, alkalmat veszek
magamnak még egy-kettőt elmondani.
Midőn Schlick az országba rontott, s Mészáros Lázár azzal ment eléje,
hogy majd elschlikolom én őt, Kassánál megütköztek, Mészáros szürke
lovon ült.
Sághy Tóni, ki országszerte ismeretes arról, hogy nagyokat mond, de nem
is követelte soha, hogy elhigyjék neki a mit beszél, ő csak szeretett
mulatni és mulattatni. Könnyü vérü és sok beszédü, itt mint nyargoncz
szolgált. Az ütközet folyama alatt Mészáros főparancsnoknak valami
jelentést vitt, s válaszra várt. Darab ideig ott vesztegelt, s Mészáros
azzal az ő jóságos kifejezésével azt mondja neki:
– Öcsém! menjen el mellőlem, mert nagyon ide tüzelnek erre a szürke
lóra.
Sághy Tóni megfordul, hogy elvágtasson, ebben a pillanatban egy
ágyugolyó leteriti a lovát. Tóni darabig ott fekszik mozdulatlan,
Mészáros azt hitte halva van, tán Tóni maga is azt hitte. Aztán mozditja
kezét,… birja, a másikat is, meg a lábaival tesz kisérletet, végre
felül, szétnéz s látja, hogy a tábornokon kivül senki sincs ott,
felsóhajtott:
– Istenem! hát mit ér ez, ha Magyarországban senki sem fogja elhinni.
Ezt Mészáros maga beszélte.
Schlick bevonul Kassára, egy ottani bőrgyáros elmegy hozzá s feladja,
hogy a magyarok tiz kocsi bőr és egyébb készlettel tán félóra előtt igen
gyönge fedezet mellett indultak el.
A gyáros egy magyarérzelmü munkása sejtve, mily aljas járatban botorkál
főnöke, azonnal kocsira ült, s a magyarok után nyargalt, elérte a
kocsikat, melyeket két század huszár kisért.
Elmondta a fenyegető veszélyt.
Nem nagy távolságra, az országuttól jobbra-balra gazdasági épületek s
juhaklok mutatkoztak, itt az őrnagy ‚állj-t!‘ vezényelt. Egy szakasz
huszárt a kocsik fedezetére hagyván, azokat tovább menni engedte, azon
utasitással ha az üldözők elérik, ellentállás nélkül adják meg magokat.
Megmaradt csapatát kétfelé osztva, az épületek mögé rejtőzött.
Schlick egy osztály vértest küldött a kocsik elfoglalására. Utol is
érték, a huszárokat lefegyverezték, lovaikat vezetékre fogták, a
kocsikat visszaforditották, körülvették s nagy diadalmasan téritették
Kassafelé.
Alig haladtak el néhány lépést az épületek mellett, az elrejtőzött
huszárok két felől rohamot intéznek ellenök. A zavar irtóztató, a
feloszlatott vértes osztályt a vezénylő nem birja sorakoztatni, a
huszárok borzasztón szabdalják, e szavakat kiáltozván: ‚kell bőr?‘ végre
lefegyverezték, s a bőrrel együtt a magyar táborba szállitották.
A fogoly német katonák aztán váltig kérdezték, hogy a huszárok mikor
püffölték őket, miért mondták nekik: kelber? ez rájok sehogy sem illik.
A tavaszi hadjárat már megindult.
A világ nyolczadik csodája elkövetkezett; az a sereg, mely három hónap
előtt tanulatlan, fegyvertelen s félig mezitlábos volt, most szembe mert
szállni Európa egyik legtekintélyesebb, legtanultabb s
legfegyelmezettebb hadseregével. Bámulatos erély, oroszlán bátorság, vas
akarat, s hallatlan lelkesedés szülte azon eredményt, hogy rövid idő
alatt a honvéd név bejárta a világot, s a magyar fegyvereknek dicsőséget
aratott.
Negyvennyolcz óráig tartott a kápolnai csata, melyben résztvenni Görgey
elkésett Kmetty és Guyon dandárával. Mily fordulat, minő eredmény lett
volna, ha ez nem történik? de igy seregünknek vissza kellett huzódni; a
Klapka és Görgey hadtest, valamint Kossuth dandára Mezőkövesdre a
kápolnai csata harmadnap reggelén érkezett, ahol harczi állást
foglaltak. Itt érkezett meg a két emlitett dandár is, s büntetésből e
két dandárnak kellett elfoglalni a legelőbbre tolt előörsi- és
harczállásokat. Déli 12 órakor ugyanaz nap, Kriegern tábornok egy lovas
dandárral megtámadta a mieinket, de a huszárok az első ágyulövésre
készen voltak, s minden parancs bevárása nélkül, különösen a Miklós és
Sándor huszárok rárontottak az ellenségre, s néhány percz alatt
szétverték. A Miklós huszárok Gáspár ezredes vezetése alatt hat ágyuból
álló lovas üteget minden felszereléssel, embereivel s lovaival együtt
elfogott, s ‚éljen a haza!‘ kiáltások közt, mint hadi foglyokat kisérték
be Mezőkövesdre.
Udvarnoky Géza magát száz veszélynek kitéve, Olaszországból mindenféle
rejtett utakon jött haza, hogy a szabadságharczban résztvegyen. Klapka
György, hajdani testőr pajtása mellett mint kapitány nyargonczkodott.
Együtt ebédeltek, mikor a támadás történt. Mig felkészültek, az egész
csatározásnak vége volt. Klapka azért mégis egész tisztikarával
kilovagolt, harczi szemlét tartani. Alig lovagoltak a hátul levő
csapatok közt néhány száz lépést, egy huszár elébök hozott valami
chevaux-legers lovat eladás végett, melyet az iménti csatározásban
fogott el. Udvarnokynak meglehetős rosz lova lévén, megvette azt, s
mindjárt rá is ült, a magáét szélnek bocsátván.
A chevaux-legers lovat akkoriban nem lehetett megkülönböztetni a huszár
lótól, mert mindkettő könnyü lovassági ló, s tökéletesen egyenlő
felszerelésü volt, ami sok zavar és kellemetlenségre adott okot, mert
néha a csatában elesett huszárnak a lovát másik huszár elfogván,
tuladott rajta, mint chevaux-legers lovon.
A mint tovább lovagolva, a Kmetty dandár mellett elhaladnak, Andrásy
‚Vilmos‘ huszárkapitány megismeri az Udvarnoky által használt lovat,
hogy az az ő századjabeli ló, mely ép azelőtt egy órával történt
rohamban gazdátlanul maradván, tova száguldott. Andrásy visszakövetelte
a lovat, mert az a századbeli közló. Ezt az egész századdal
bizonyithatja.
Udvarnoky azt felelte: tanuk előtt vettem a lovat, ki is fizettem, én a
lovat a szentnek sem adom. És bátor tekintetével végigmérte a Vilmos
huszár kapitányt.
A képzelet tökéletesb, szebb és eszményibb férfit nem teremthet. Ha
szabad magamat igy kifejezni: valóságos férfi angyal. Inkább magas mint
középtermetü, duzzadó izmokkal, karcsu hajlékony termet, széles váll,
domboru mell valami herkulesi erőre mutat. Ezen az athleta termeten
diszlett a festői szép fő, nem egy piperkőcz s szépségében elbizakodott,
hanem valóságos Rubens tanulmányfő; hátrafelé hullámzó sötét szőke
gazdag hajzat, eszes nagy homlok, nyilt bátor szemek nemes orr, mosolygó
ajkak, hosszukás arcz, s harmatos egészséges szin; mindezekben a
legtökéletesb öszhang.
A termek delnői, s a regények irói megirigyelnék a csatatértől e hőst.
Pedig ő inkább volt itt, mint lett volna ott hős.
Andrásy kapitány a nem távollevő Kmetty dandárnoknak bepanaszolta
Udvarnokyt.
Kmetty azonnal odalovagolt a törzskartól már jól elmaradt Udvarnokyhoz.
Parancsolta, hogy azonnal szálljon le a lóról, s adja át Andrásy
kapitánynak.
Udvarnoky hallani sem akart a parancsról s ismételve kijelentette, hogy
ez a ló tulajdona, mert vette. Kmetty egy erős gyalog őrjáratot rendelt
ki, s megparancsolta, hogy az engedetlen tisztet szállitsa le lováról, s
ha nem akar leszállni, mint ellenszegülőt lőjje főbe. Az őrjárat nem
lőtt, hanem erőszakosan szállitotta le Udvarnokyt a lóról. Udvarnoky a
vakmerőségig bátor, s a szó nemes értelmében büszke katona, ezen eljárás
által magát mélyen sértve érezte, s már lováról leszállitva is, még
mindig ellenszegült az őrjáratnak, s csakugy czipekedve birtak vele
előre haladni. Közelben arra ment Görgey. Valaki jelentést tett neki,
alighanem az illető kapitány, hogy egy letartóztatott tiszt az
őrjáratnak ellenszegül. Görgey anélkül, hogy oda nézett volna, vagy
tudná, kiről van szó, azt felelte: Mirevaló ilyesmit jelenteni? ha
ellenszegül, teljesitse az őrjárat kötelességét. Ez pedig még béke
idején is főbelövés. Szegény Udvarnoky látta ott a csapat tisztet,
köztük Görgeyt, s előttük fegyver közt vezettesse el magát, mint valami
gonosztevő? nem ez lehetetlen! herkules erejével jobbra-balra félrelökte
a bakákat, utat nyitott magának, s futni kezdett. Ekkor az őrjárat
kötelesség és parancsszerüleg utána lőtt. Karja lett ellőve, ép karját
csipőjére téve, fejét hátravetve fordult vissza. Ha e pillanatban ezt az
állást, kifejezést, alakot, valami lángeszü müvész lefesthette volna,
valamelyik gyüjtemény ma birna egy remeket, mely minden nézőt meghatna.
A sebzett szarvas, ha üldözésében tisztásra ér, s pillanatra megdöbbenve
áll meg, hasonlithat csak ezen tartáshoz s alakhoz. A második lövésre,
mely nyomban követte az elsőt, – Udvarnoky Géza halva rogyott le.
E megrenditő esemény általános levertséget szült; a ki csak látta ezt a
deli ifjut, mélyen megindult sorsán, közelebbi pajtásai és barátai
gyászba merült szivvel siratták, Klapka, Marschalkó Tamás és a többi
hajdani testőr társai, kik a szerencsétlenül elhunytnak szép lelkületét,
bátor jó szivét, s férfias jellemét át- meg át ismerték,
vigasztalhatlanok voltak.
Sokan kárhoztatták, s maig is kárhoztatják Görgeyt e kegyetlenségért.
Elkövethetett s állitólag, el is követett másutt és máskor a legnagyobb
hidegvérrel hasonló idegrázó tényeket, de a jelen esetnél határozottan
büntelen volt, s legalább is a baráti viszony szent köteléke ellen nem
vétett. Görgey nem tudta, ki a letartóztatott tiszt, midőn az őrjáratot
kötelessége teljesitésére intette. Görgeynek csak este M.-Kövesden, a
Smidtféle fogadóban jött tudomására, hogy az agyonlőtt tiszt Udvarnoky
Géza, – hajdan neki is testőr pajtása volt – hangos zokogásba tört ki, s
megsiratta, mint többi jó barátai.
Tábornokaink ezután a magyar sereget győzelemről-győzelemre vezették. A
nemzet föléledt, mindenfelé remény, bizalom s lelkesedés tört ki, s
istenitették tábornokainkat, meg is érdemelték, egy nagy eszme, szent
ügy és hazaszeretet vezérelte hős karjaikat. Volt ugyan, kit a hiuság
ragadott el Guyon Richardot, oroszlán volt a csatában, bement, a halál
eszméjének megvetésével, a legnagyobb veszedelembe, s fájdalom, seregét
is akárhányszor bevitte s megtizedeltette ok és czél nélkül, csakhogy
beszéljenek: Guyon hétezer emberrel itt- és ott megütközött hat annyi
ellen. A hőstett, a dicsőség még balsiker esetén is megvolt, neki pedig
ez kellett.
Voltak fényes mozzanatai, például Branyicskó bevétele, hol egy püspök,
báró Mednyánszky Caesár, s egy kegyesrendi áldozár: Erdősy Imre nem csak
ékesszólással, lelkesitő beszédekkel, de hazafias jó példával is
buzditották a sereget, elől menve, tényleges s kitünő részt vettek a
csatában, azon csaták egyikében, mely a magyar hadjárat egyik diszes
lapját képezi. És e csatát Guyon vezényelte, enyhitsen ez azon a vádon,
mely őt a nagyszombati tévedésért érheti.
Azért hozom ezt itt elő, mert ez a csata fölemlitve tudtommal sehol
sincs, én legalább nem olvastam, s nem is hallottam, pedig – noha rövid
ideig tartó, de egyike a szabadságharcz legborzasztóbb csatáinak,
mindenesetre aránylag véve, – de mert a sweháti csata folyama alatt a
2-ik önkénytes pesti zászlóalj élén, a legszélső jobb szárnyon
Manswerthet rohammal oly hősiesen bevette, oly vezényletekkel lőn
megbizva, melyeknek megfelelni nem birt, másrészt meg szerencséjében
elbizakodván, a tanult, tapasztalt s képesitett katonákra nem
hallgatott. Kollmann, a táborkari tisztek legjelesbike, nagyon
ellenezte, hogy Guyon önálló parancsnokságot nyerjen, de döntő körökben
bele voltak szerelmesedve.
Guyon Simonichot üzve Holitsig, Morvaország határáig, hol a királyi
várban nyugodott babérain, seregét meg ott hagyta Ordódy Kálmán
parancsnoksága alatt. Az ellenség nem késett támadást intézni, mire a
parancsnok a hidat fölégetvén, visszahuzódott Nádasig, hol több
kisebb-nagyobb csatározásoknak kitéve, deczember 14-ig maradt.
E napon hajnalban megszólaltak az ágyuk, s nem sokára kifejlődött az
ellenség egész erővel a hegy és erdő-szorosból. Tizezer emberből álló
ellenséges csapattal szemben kétezer emberből álló dandár nagyon
természetesen csak rendes visszavonulásra gondolhatott. Ily tulnyomó
ellenséges erő ellenében seregünk a legszebben, példás rendben,
mondhatni nagyszerüen vonult vissza, a miben az oroszlán rész az Erneszt
zászlóaljat illeti, mert nem csak vitézül, de szakértelmüleg s bámulatos
nyugalommal felelt meg feladatának. A granátok és rakéták néhányszor
közibök vágtak, fölszedték halottjaikat, sebesülteiket, előre küldték,
anélkül, hogy a rend és sor köztük csak egy pillanatra is megbomlott
volna. Igy képezve hátvédet, annyira meghökkentette az ellenséget, hogy
midőn dandárunk a bedisi temetőhöz ért, hol hadi állást foglalt, az
üldöző sereg is megállt. Darab idő mulva készületeket tőn lovassági
rohamra, s amint az egyik ezred lovassága fel- és kifejlődött, a
temetőnél felállitott 3 ütegünk oly pompásan közibök vágott, hogy
szerte-szét futottak. A magyar dandár aztán zavartalanul s nyugodtan
folytatta visszavonulását Nagyszombatig. Ordódy a parancsnokságot átadta
Czirernek s ő a 7-ik zászlóaljjal Lipót várába vonult. Éjjel 11 órakor a
dandár fölkerekedett s Szered felé tartott. Szereden 3–4 órai pihenés
után Komáromba igyekezett, de alig menetelt fél órát, ott terem Guyon, s
kérdőre vonja Czirert, hogy miért hagyta el N.-Szombatot? Czirer azt
felelte, mert nem volt képes ily csekély erővel oly tulnyomó seregnek
ellentállni, de máskülönben is fölösleg lett volna N.-Szombatnál állást
foglalva, ütközetet elfogadni, s e csekély haderőt koczkáztatni, mert
azon czél, hogy az ellenség a Pozsonyból visszavonuló Görgey hadtest
balszárnyát meg ne támadhassa, igy is el van érve, ha a Vágon innen
állást foglalunk. Guyon felindulva kérdé: elesett-e már kétezer ember?
Czirer felelte: Mindössze sincs több, tehát annyi nem eshetett el.
Guyon indulatba jött, s visszamenetelést parancsolt Nagy-Szombatba,
minden valódi czél és szükség nélkül mészárszékre vitte a dandárt,
csakhogy magát hiressé tegye, kevesebb mint kétezer emberrel, ellene
állván több mint tizezernek.
Nagy-Szombatba érkezvén, azon körülmény, hogy ott még ellenség nem volt,
eléggé bizonyitja, miszerint az ellenség tulereje daczára sem mert
előnyomulni, s igy helyes felfogás volt Czirertől, hogy a czél el lesz
érve, ha a dandár a Vág mellett állást foglal.
Nagy-Szombat sikon fekszik, semminemü védbástyája sincs, sem hegy, sem
viz, hova támaszkodni lehetne. Délután 2 órakor Guyon riadót veretett és
fuvatott, a kis csapat az egyház elé vonult. Puszternik táborkari
segédtiszt a toronyba ment, onnan szemlélendő az ellenség előnyomulását.
A kinek egy kis katonai értelmisége volt, nem képzelhette, hogy a
fekvésénél fogva még csak egyenlő haderővel sem védelmezhető várost egy
parancsnoknak eszébe jusson védelmezni. Puszternitz az ellenség
előnyomulását jelezte, s Guyon azonnal hozzáfogott harczállást foglalni;
az ágyuüteget az országuton rögtönzött torlaszra helyezteté, fedezetül a
Prinz Preusen ezred két századát rendelte. Az a század Würtenberg huszár
őrjáratra használtatott Nagy-Szombat, a régi városok módjára, temető
féle fallal van körülvéve, de az oly gyarló, hogy botokkal le lehet
dönteni, ezekre rendelte elhelyezni a többi gyalogságot, de a házak a
falakhoz levén épitve, a háztetőkön kellett oda mászkálni.
Na már engedelmet kérek, ha Paulay rendez a szinpadon ilyen felállitást,
azt mondja az ember, nem ért hozzá; komédiának megjárja, de egy
parancsnoktól, komoly csatában ilyet látni, fellázitja a vérét még egy
józan tizedesnek is.
Négy óra tájt iszonyu köd ereszkedett le, tiz lépésnyire is alig
lehetett látni, s ekkor megkezdődtek mindkét fél csatárainak a
tüzelései, s kevésre rá az ágyuk is megszólaltak. Mindkét fél csak
vaktába lőtt, mert már sötét lőn, s csak arra irányoztak, ahol tüzet
láttak csillámlani. A vezér megváltoztatta szándékát, s más harczállást
rendelt venni, hihetőleg sikerült valakinek az előbbi nevetséges oldalát
kimutatni. Az első zászlóaljat az ugynevezett ‚Vasut‘ fogadóhoz
rendelte, hogy ezek itt eltorlaszolva védelmezzék magokat, s ha az
ellenség visszanyomná a mieinket, fedezzék innen a visszavonulást. Alig
foglalták el az udvart, vágtatva beugrat egy Hunyady-huszár, s elkiáltja
magát: az ellenség lovassága már hátunkban érkezik, ‚itt jön az
országuton.‘ Az első zászlóalj siet, a fogadó minden ajtaját, hol az
ablakok utczára nyilnak, betörték, s felhuzott fegyvereik csöveit az
ablakon kiirányozva, készen vártak. Ez mind egy percz müve volt. A
vágtató lovasság az országuton közeledett, s 3–4 lépésnyire kellett
volna a neki készült honvédek előtt elvágtatnia. Szerencsére elkezdtek
kiabálni: éljen a haza! Tomsdorf kapitány volt a századával. Ha nem
kiabálnak, a honvédség közelről rájok tüzel abban a ködben s legalább
fele ott veszett volna. Kiabáltak is ‚ne lőjj honvéd, Würtenberg
huszárok vagyunk.‘ Ezen – majdnem végzetes kimenetelü – tévedés után
rögtön jött a parancs, hogy a zászlóalj ne a vendéglőt, hanem a vasuti
indóházat szállja meg, s ezen müködéshez kaptak egy ujonnan érkezett
Würtenberghuszár szakaszt, Földy főhadnagy vezetése alatt, de ezen
parancs akkor érkezett, midőn már teljesen besötétedett, s a zászlóalj
eltorlaszolta magát, a város felé hagyván nyitva csak egy kis kaput,
hogy azon majd a visszavonuló zömhöz csatlakozzanak, a hátvédet
képezendők. E kis csapat egészen tájékozatlan volt, hol müködik az
ellenség? s mit mivel saját seregünk? Petheő parancsnok a kis kapun egy
őrjáratot küldött ki. Már egy óra óta folyt az ágyu és puskatüzelés.
Ekkor érkezett segitségül Pozsony felől Gózon Lajos őrnagy vezetése
alatt a pesti önkéntes zászlóalj. Oly hosszu vonat volt, hogy az eleje
az indóház előtt állt, s mégis 4–5 kocsi az udvaron kivül maradt.
Egy huszár vágtat be, egyenesen Marschalkó Tamás elé, s jelenti:
Őrjáraton, innen a második utczában már ellenséggel találkozott, lőttek
is rá, s megsebezték.
Marschalkó jelenti Petheőnek, ki azt felelte: Az lehetetlen, hisz a
parancsnok csak értesitett volna a visszavonulásról. A huszárnak nem
lehet igaza.
A huszár egy ugrással Petheő előtt termett, s mondá: hát dugja be az
ujját az ép most kapott lősebembe; s azzal lehajlott lováról Petheő
felé. A vér csakugy omlott a balvállából.
‚Magam akarok meggyőződni,‘ e szókkal távozott Petheő, s vissza sem tért
többé, csak az ötvenes években a fogságból.
Alig távozott el, még a pesti önkéntesek legnagyobb része kocsikon volt,
midőn három egymásutáni sortüzelés dördült el, s mindjárt rá pokoli
lármával rohamot intéztek a kocsikra. Iszonyu mészárlás folyt azon
néhány lámpa világánál, mely az indóház előtt égett.
A többi csapatokban is nagy pusztitás történvén, az ész nélküli
visszavonulásnál Guyon elfeledte az indóháznál levőket a
visszavonulásról értesiteni, s igy ezek az ő nyomoruságos
intézkedéseinek estek áldozatául. A kik megmenekülhettek, a sötétség és
vasuti töltésnek köszönhették, de vajmi kevés volt ezeknek száma.
A még megmaradt kis csapatban, mely Szered alatt gyülekezett ismét
össze, iszonyu volt az elkeseredés Guyon ellen.
És hogy én, ezen nem is annyira csata, mint mészárlás részleteibe kissé
bebocsátkoztam, két okból történt, először, mint már érintém, mert nem
tudom, hogy valamelyik iró hadjárati leirásában emlitené, s másodszor
azon jellemző tényért, a mit most akarok felhozni, s a minek
hitelességéről jót állok, hivatkozván mindazon még élőkre, akik ott
voltak, névszerint Marschalkó Tamás ezredesre.
Reggel 8 órára volt a kivonulás elrendelve, a kitüzött idő előtt már
megjelent a kitüzött helyre a megmaradt maroknyi csapat, mindenki
érezte, hogy valami kitörő félben van. Az Erneszt ezredbeli tisztek
fölkérték Kossuth Sándor őrnagyot, hivná össze a honvédtiszteket, mert
közleni valójuk van.
Megtörtént. Mihent együtt voltak, előadták, hogy amint Guyon közibök
érkezik, kivont karddal rohanják meg, s vagdalják darabokra, ki csak
azért, hogy beszéljenek róla, kevesebb mint kétezer emberrel, tizezer
főnyi sereggel nemcsak szembeszállt, de önfejüséggel, botorul feláldozta
embereit.
Kossuth Sándor megszólalt, beismerte Guyon nagy bünét, de mond, nem
vagyunk hivatva felette itélni, itéljen felette a haditörvényszék. Mint
katona, soha sem tudnék ilyen biráskodásban résztvenni. Reméllem, a
zászlóaljbeli tiszteim is igy gondolkoznak.
Az Ernesztbeliek látván, hogy nincs közös megegyezés, letettek
szándokukról.
Görgey már ekkor Győr körül járt, s a fennmaradt maroknyi csapatocskát
az ő hadseregébe osztották.
A branyicskói csata babért és dicsőséget, a nagyszombati szégyent s
szerencsétlenséget hozott. Vezérnél nem elég a bátorság.
Branyicskóról lévén szó, eszembe jut, mikor az ütközet után reggel a
sereg Eperjesre bevonult, legelől a Nádorhuszárok egy százada érkezett,
ezen századnak legelőbbre tolt két embere Eperjesre belovagol, s a kath.
templom tornyán még ott leng a sárga-fekete zászló. Az egyik huszár
megállt a torony előtt s a lebámészkodó őrre rákiált: ‚Eszem benned azt
a tót istent, te kutya! huzd be azt a csunya zászlót, mert mindjárt
kirántom alólad ezt a tornyot.‘
A tavaszi hadjárat aztán a téli nyomornak sok képét eltörölte; a nagy
sikerek feledtették a kisebb csapásokat. Szolnok, Vácz, Kápolna, Hatvan,
Bicske, Nagy-Sarló, Isaszeg és Buda bevétele oly fegyvertényeket
mutatnak fel, mikről szaktudósok avatott tollakkal történelmi müveket
irtak; tapasztalt tábornokok, tudós táborkari tisztek müvei a nagy
világban közkézen forognak, csak gyöngeségemet árulnám el, ha én azokból
valamit elvonni, vagy hozzáadni akarnék.
Buda bevétele napján a marcziusi ifju bajtársaim közül kettővel
találkoztam; Irányi Dániel kormánybiztos, s Vasváry Pál már őrnagy volt.
Irányi Danival együtt ebédeltem az nap, maig sem tudom kinél, az utczán
fogott el, kitünő pezsgője volt, vagy csak akkor izlett ugy, mert reggel
óta a budai várfokon magyar zászló lengett.
Vasváryval néhány napot töltöttem együtt, ekkor láttam őt utoljára.
Jókedvüen, vigan, tele boldogsággal ment el Erdélybe, a hol aztán
elesett.
Ezredünk háromfelé volt vezényelve; egy osztály Erdélyben, kettő
Komáromnál és a negyedik a tiszai hadseregnél. Én az utóbbinál voltam
Mariássy őrnagy alatt. Czeglédnél táboroztunk, Rohonczy Gida
ezredesünket sebesülten hozták ide, kémszemle alkalmával meglőtték. A ki
nem volt szolgálaton, a kedélyes derék ur betegágyánál töltötte idejét.
Itt aztán adomáztunk, nevettünk, s lehetőleg iparkodtunk a kedves
parancsnokot szórakoztatni. Egyik pajtásunk, ki az erdélyi seregtől
érkezett, kifogyhatlan volt a Bem adomákkal, a többi közt mondá:
»Teleki Sándor gróf ezredes intendans, Bem egyik legkedvesebb embere, az
ép odaérkezett kormánybiztos Beőthy Ödöntől rendeletet kapott, hogy
azonnal hagyja el a hadsereget, s menjen haza elfoglalni főispáni
székét, s helyébe intendansnak kinevezi Oláh Mátyást. Teleki leforditja
németre a rendeletet, felöltözik diszbe, s megy Bemhez, ki épen a
térképen tanulmányozott. Felpillant, s meglátja Telekit.
– Mit akar, kedves Teleki?
– Búcsuzni jöttem.
– Tán tréfál?
– Rendeletem van. Ezzel átnyujtá neki.
Bem beletekint, s boszúsan felkiált: »Beőthy, mit akar megint ez a
Beőthy? magát elvinni tőlem, s azt irja, valami Oláht küld maga helyett
Mátyásnak (azt hitte, hogy intendans magyarul Mátyás). Nekem nem kell
más Mátyás, maga volt, lesz és marad az én Mátyásom.
Szinte Bemről beszélte, mint ki tőle magától hallotta, hogy az öreg ur
üveges hintajában szendergett. Egyszer csak látja, hogy egy honvéd
közeledik kocsijához, megáll a lámpa alatt s veszi a fegyverét.
Figyelmes lettem, vajjon mit akarhat? hát csak elkezdi törülni a
fegyvert, belül is megtisztitja, rendbe hozza a sárkányt, aztán vállra
veszi és indul. Ej, ez derék gyerek, jó katona! rákiáltottam s tiz
forintot ajándékoztam neki. Negyed óra mulva jött másik, ugyanazt
tettem, annak is adtam öt forintot. Jött aztán harmadik, negyedik,
ötödik, de én aludtam.
Táborunkban több mint száz horvát fogoly volt; nem hiszem, hogy nagyon
epesztette a honvágy, otthon bizonyára nem éltek oly jól. A tisztek
tiszti fizetést huztak, a legénység pedig ép ugy kikapta hús és kenyér
részletét, mint a mi honvédeink. És mégis mire vetemültek? feltörtek és
kiraboltak egy raktárt. Ha ezt honvédek cselekszik, megtizedelték volna.
De, nehogy boszu vagy vad kegyetlenség hirét vigyék a külföldre, sokkal
enyhébb büntetést szabtak a foglyokra, mint minőt a haditörvények
szigora megkivánt. Egyenkint 25 botütésre itéltettek.
Kossuth Lajos ép akkor érkezett Czeglédre Horváth Mihály miniszter
kiséretében, mikor az itélet végrehajtandó volt. Azonnal elküldte Asbóth
Lajost, hogy az itélet végrehajtását akadályozza meg, s a bűnösök
kegyelmet kaptak.
Beksitstől a napokban egy röpirat jelent meg, állitólag Kemény Zsigmond
naplójából. A röpiratot magát nem olvastam még, de a Lloydban közlött
kivonat elég volt, hogy méltatlankodva forduljak el tőle. Kossuthról azt