Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 08

irja, hogy terrorizált, s tán még fegyveres kézzel is fenyegetődzött
tekintélyek és nagy emberekkel szemben. Ez aztán a legnyomorultabb vád.
Hiszen, ha valamit lehet Kossuth szemére vetni, ha valamivel a világon
indokolni lehet, hogy nem egészen s tökéletesen töltötte be helyét, ugy
az más nem lehet, mint hogy végtelen jó szive volt, mely minden
sebesülttel együtt vérzett, minden elesettnek hozzátartozóival együtt
sirt. Ő meggyőzni, elragadni igenis tudott, de terrorizálni nem; ő
fegyveres kézzel fenyegetett, vagy erőszakolt volna valakit, kinek ész,
sziv, meggyőződés voltak fegyverei? Ilyet Kossuthról az állithat, a ki
soha se látta, soha se hallotta, s kinek lelkébe az ő igéi nem hatottak.
Hisz Kossuthnak, ha egy halálos itéletet kellett volna aláirni, minden
hajszála egy éjen át megőszül. Magában az is, hogy megérkezik, s első
ténye a bűnös ellenségre hozott legenyhébb itéletet felfüggeszteni, nem
mutat-e a legáldottabb szivre? bár kissé érczesebb lett volna, ha nem is
fegyvert fogni valakire, hogy a maga nézeteire kényszeritse, de nem
kegyelmezni az elfogott árulóknak, mikor lőpor és golyó várt reájok.
Kossuth szive megérdemli, hogy a legünnepeltebb költők által
megénekeltessék, és ime, meg akarják hurczolni.
Jellemzi a kort, hogy ilyesmit sajtó és közvélemény mindjárt agyon nem
sujt.
Kossuth Lajoshoz diszőrségül egy század huszár rendeltetett. Engem ért a
szerencse, s én a század élén dobogó szivvel lovagoltam be Czeglédre.
Asbóth ezredesnek jelentettem, hogy egy századdal itt vagyok
szolgálattételre.
Első hivatalos működésem volt egy altisztet az indóházhoz küldeni.
Ugyanis Horváth Mihály miniszter kijött hozzám, s elmondta, hogy arany
burnót-szelenczéjét az indóháznál feledte. Azonnal odavágtatott egy
altiszt, s a szelenczét el is hozta.
Folytonosan annyi küldözgetés, üzenet volt, hogy egy szakasznak állandón
nyeregben kellett lenni.
Asbóth Lajos az irodába hivott, hogy segitsek, mert nem győzik az irást.
Egyik levél a másikat érte; egyik rendelet a másik után ment. Dicsekvés
nélkül mondva, sokat könnyitettem, mert fogalmaztam, s azt nem kellett
leiratni, hát titkár, fogalmazó és irnok-szolgálatokat teljesitettem.
Horváth Mihály és Asbóth Lajos el volt ragadtatva.
Késő este jön Asbóth, s azt mondja: »A kormányzó ur theára vár magához.«
Beléptünk hozzá, ott volt neje is.
– Lám Degré, mond nyájasan Kossuth, most már értem, hogy a szolgálati
tiszt önöknek, uraim, nagy segitségökre volt.
Kossuth Lajosné fáradt s mosolytalan fejbillentéssel fogadta
tisztelgésemet.
Nem a környezetből levő csak magam voltam az asztalnál. Kardosan ültem
oda, s a csákót térdemen tartottam. Engedelem után kardot, csákót
letettem.
A kormányzó mindenkihez szólt. Tőlem azt kérdezte:
– Mit könnyebb forgatni, a tollat-e vagy a kardot?
– Szellemes embernek a tollat, bátor férfiunak a kardot.
– És melyik üdvösebb?
– Nagy eszme szolgálatában egyik ugy, mint a másik, szent eszköz.
– Hála isten! hogy ifjuságunk igy fogta fel.
Kossuthné csak férjével váltott nehányszor szót, más senkihez sem
beszélt.
Az étkezés felette egyszerü, s igen rövid volt.
Megint munkához láttunk, mi az éj nagy részét igénybe vette.
Az a sok levél, futár, jelentés, mely egymást érte, s elintézésre várt,
nem csekély gondot szerzett. Az orosz ekkor már nagyon a nyakunkon volt.
Ha magam nem teljesitettem is, láttam életemben sok és terhes munkát
végezni, de annyit, mint Kossuth Lajos egy éjen át elbirt, soha. Minden
legcsekélyebb levelet, tudósitást vagy jelentést elolvasott, s annak
elintézése iránt intézkedett. Az ott foglalkozó irnoknak tollba mondott,
mialatt kezében a toll perczegett, s ő maga egészen más tárgyról irt;
közben még titkárának is ráért felvilágositásokat adni.
Éjfél után 3 óra felé pihentünk le, ötkor már talpon volt a kormányzó, s
az egész személyzet, hogy az azon idő alatt felszaporodott ügyeket
elintézze.
Tizenkét órakor jött Posch Márton kapitány, engem felváltani.
Jelentettem, hogy a szolgálatot másnak adom át.
– Nem bocsátom el, mond Kossuth, önnek itt nagy hasznát vesszük.
Megköszöntem a kitüntetést.
Asbóth Lajos ezredes azonnal ment, s Poscht századommal elbocsátotta, az
ő századát visszatartván az én vezényletem alatt. Igy voltam harmadnapig
a kormányzó oldalánál, az ő asztalánál s vele étkeztem mindég. Ezen
egész idő alatt csak egyszer félórára szakitott magának annyi időt, hogy
sebesült ezredesemet: Rohonczy Gidát meglátogatta, a többit mind
emberfeletti munkával töltötte.
Mindég csodálatom tárgya volt ez a nagy ember, de mióta igy, itt láttam
őt, képes lettem volna előtte leborulni, mint természet feletti erő
előtt.
Midőn visszatértem a táborba, olyan voltam, mint valami alvajáró,
álmodoztam s elmerengtem, mert lelkem előtt mindég az a rendkivüli
szellem lebegett.
Czeglédről Abony vidékére vonult táborunk. Éjszaka, nem messze a tűztől,
a kiégett gyepen heverésztem Fülepp Józsi barátommal, s ujságpapirba
göngyölt alföldi dohány-szivarkákat füstölgettünk, mikor odatoppan
Wartensleben Guszti, e szókkal: »Fiúk! hoztam theát és czukrot.« Azonnal
bográcsot vettem elő, a melyben félóra előtt még pörköltet készitettünk,
abrakos tarisznyával kitörölgettem s viz után láttam, de viz egy csepp
sem volt kapható. Az oroszlán fölébredt, most már le kell csillapitani.
Most már minden áron theázni akartunk. Mit tehettünk mást? megfőztük
borban. Hát biz az nagyon jó volt, legalább nagyon jól esett, sőt
megismételtük.
Innen Nagy-Kátára mentünk.
Egy napon századommal előőrsön valék; az őrjárat éjszaka bement
Fényszaruba, s ott egy orosz őrjáratot elfogott. Ezek voltak az első
fegyveres oroszok, a kiket láttunk. Még éjszaka bekisértettem a
főhadiszállásra.
Hajnal hasadás előtt parancsot kaptam az őrszemeket visszavonni, s a
századdal mindjárt N.-Kátára tartani. Felváltani más század nem jött.
Tudtuk, mit jelent.
Nagy-Kátán azalatt megfujták a riadót, s Posch Márton kapitánytársam
sebes vágtatva iramodik a gyülekezési helyre, a mint azonban egyik
utczából a másikba kanyarodik, egy ellenkező irányból vágtató huszárral
ugy összeütközik, hogy vállperecze eltört. Harczképtelen lőn.
Erre a hirre érkeztünk meg s csatlakoztunk. Az osztály indulásra készen
fel volt állitva, s őrnagyunk Mariássy József ujonnan szerzett délczeg
paripáját ott az osztály előtt fitotgatva ágaskodtatá, pórul járt, a ló
hanyat vágta magát vele, s Mariássyt eszmélet nélkül szállitották el.
Most törzstiszt nélkül maradtunk, Posch Márton kellett volna, hogy
átvegye az osztályt, de őt is betegházba szállitották. E szerint én
voltam nemcsak a legöregebb, de az egyedüli kapitány az osztályban.
Szükségkép átvettem a parancsnokságot.
Volt ugyan egy törzstisztünk; tanult, jártas, bátor és régi katona,
Pálinkás őrnagy; ott volt a csatákban elől, meg is sebesült, végre
hősiesen elesett. Ő az ezred nem annyira megalakitásánál, mint
felszerelésénél s betanitásánál kezdettől fogva tevékeny részt vett, már
a régi időkben huszár-kapitány levén, nálunk mint őrnagy szolgált;
osztálya s vezénylete azonban soh’sem volt. És miért? Bizony a ki ujoncz
lovakkal, ujoncz katonákkal, ujoncz tisztekkel vesződik, annak kár
minden szavát mérlegbe vetni. Szegény Pálinkás felboszankodván, a
tisztekre nézve valami sértőt talált mondani. Erre az urfiak pert
akasztottak az öreg nyakába, mely szegénynek elestéig sem végződött be,
tényleges szolgálatot nem tehetett, s csakis mint önkénytes vett részt
sorainkban, de mindég részt vett. Mily szivesen megkértem volna, hogy
vegye át a vezényletet, egy tapasztalt s hadászatilag tanult katona csak
máskép tudta volna vezetni a csatában embereit, mint én. De hát nem
lehetett, nem volt szabad.
Ilyenkor elnézőbb, engesztelékenyebb kellene, hogy legyen az ember.
Hiszen másutt is merültek fel hasonló neheztelések, de aztán
kiegyenlitették. Például:
Schulz Bódog alezredes zászlóalja valami viszás dolgot követett el.
Schulz hevében azt találta mondani: »Igy van az, ha gyermekeket neveznek
ki tisztekké.« Ennek következtében a tisztek tanácskozásra gyültek
össze, s elhatározták, hogy testületileg elmennek az alezredeshez, s
azonnal beadják lemondásukat. Ugy is történt. Schulz kissé megdöbbent,
aztán csakhamar összeszedve magát, felelte:
– Nem veszem vissza a szavamat, mert most csakugyan megmutattátok, hogy
gyermekek vagytok, ha ilyen apróságot fel nem tudtok venni ilyen vén
szamártól, mint én vagyok.
A tisztek elnevették magokat, s siettek kezet szoritani a különben
szeretett s hallatlan bátorságu hős alezredessel.
Tudva levő dolog, hogy Schlick oszt. tábornok félszemű volt, hát a
hiányzó szemét párbajban ez a Schulz vágta ki, s most minden alkalomkor
azt üzente neki, hogy foglalkozva van a másik szemére.
Egyébiránt sajátságos ember volt; Schulz Felixnek hivták, s ő Báthory
Bódogra változtatta nevét. A legnagyobb csatatüzben, ha legsürgősebb
rendeletet hoztak neki, s a czimirat ugy volt, mint mindenki megszokta:
»Schulz Felix alezredesnek«, rajzónt kért a segédjétől, kitörölte a
»Schulz Felix«-et, fölibe irta: Báthory Bódog, s csak azután bontotta
ki, s olvasta el.
Egy izben, ép Schlick hadtestével állván szemközt, egyedül csaknem az
ellenségi őrszemekig lovagolt. Német könnyü lovasság üldözőbe vette, s
már-már utolérte, mikor Báthory Bódog két öles árkot átugratván,
biztonságban érezte magát, mert meg volt győződve, hogy azok lovai ezt
az ugrást meg nem teszik, s ha egy vagy kettő akadna is a sok közül,
azok gazdáival majd el tud bánni. Az árok innenső oldalán nyugodtan
megállt, s várta, mig az üldöző csapat odaér, s nagyot nevetett, mikor
az árok előtt valamennyien hökkenve megálltak.
– Mondjátok meg Schlicknek, kiáltott át, hogy én Schulz Felix von
Hohenstein állok itt vele szemben, s holnap kivágom a másik szemét.
Persze nem vágta ki, de nem rajta mult, de még csak jószándékán sem,
hanem Schlick szerencséjén, mert Báthory Bódog csakugyan mindenütt
kereste őt.
De megmaradva a nagy-kátai tábornál, hajnalban az egész lovasság, tán
huszonkét század, nehány lovasüteggel Mészáros, Dembinszky, Dessewffy és
Perczel vezetése alatt Fényszaru felé vonult, Visovszky az egész
gyalogsággal és nehéz ütegekkel veszteg maradt Nagy-Káta alatt.
Én, mint feljebb emlitettem, kénytelen valék osztályt vezényelni.
Bántott a gondolat, meg fogok-e felelhetni e nagy és szép feladatnak?
Gyöngének éreztem rá magamat, s a sorban akármelyik közemberrel örömest
cseréltem volna állást és helyzetet; az nem felelős semmiért, teszi azt,
a mire vezénylik, s nincs másra gondja, mint védelmezni magát, vagy
levágni, ki kezeügyébe kerül. De mennyi mindenre kell, hogy forditsam
figyelmemet én, ki oly keveset értek hozzá.
Ily gondolatokkal tépelődve haladtam, s egyszerre mellettem termett gr.
Ráday Gedeon, ki Mészárosnál nyargoncz volt. Azt mondja:
– Mészáros meglátott, s ide küld, hogy kérdezzem, van-e valami a
kulacsodban?
Akkor nézem, s látom, hogy a kulacs csakugyan ott lógg a nyeregkápában.
– Bizony üres ez.
– Van az öreg urnak jóféle cognac-ja, meghagyta, hogy töltsük meg neked.
Elvitte a kulacsot, nem sokára visszahozta, jót húztam belőle, felséges
cognac volt.
Fényszarutól homokbuczkás talajon letértünk Tura felé, s nem sokára
állást foglaltunk.
Századommal ágyufedezeten voltam. Égető melegen sütött a nap.
A tüzelés erősen folyt mind a két részről. Itt-ott már veszteségeink is
voltak. Most mellettem termett gr. Wartensleben Guszti, három lábu
lovon, Lehel-huszár őrnagy volt.
– Lojzi! szólt a gróf, ellőtték a lovam lábát s nem tudom merre van
emberem a lovakkal. Adj, kérlek, egy lovat.
Felálltam a nyeregben, s hátratekintve kiáltottam emberemre, hogy
vezesse elő készletben tartott lovamat. Leirhatlan érzés volt, a min
most átestem; mintha a föld kisiklott volna lábaim alól, hogy feneketlen
mélységbe zuhanjak. Nem volt időm meggondolni, mi történt?
tetőtül-talpig minden idegem megrendült, és én a földön voltam.
– Bocsánat Guszti, szóltam Wartenslebenhez, nem adhatok lovat, mert –
mint látod – magamnak van rá szükségem.
Az ágyufedezetnél a Lehel-huszárok váltottak fel, én pedig parancsot
kaptam a balszárnyon levő másik századunkkal egyesülni. Nem sokára rá
nekünk s két osztály Bocskay-huszárnak, rohamot kellett intézni az
ellenséges jobb szárny ellen, mely hosszu vonal kozákokból állt. Már
ügetésben haladtunk, mikor a kozákok kétfelé válva, futásnak eredtek.
Ekkor: »rajta! rajta!« vezényeltem, a legénység is látván a futó
sereget, eget verő »rajta!« kiáltással vágtatott előre. Most láttuk,
hogy a kozákság futamodása csak csel volt, mert mögötte mint kőfal állt
egy világos kék egyenruhás huszár ezred, és dzsidások.
Nem vettük észre, hogy e csel és túlerő láttára a Bocskay-huszárok
megfordultak, részünkről már lovat és embert visszatartani lehetlenség
volt. Vakon belevágtattunk.
És ez volt az egész hadjáratban a legnevezetesb roham, a mennyiben a
lovas-roham négy-öt percznél tovább nem igen tart, ezalatt egyik vagy
másik fél összezavarodik s elhagyja a tért. E rohamban a küzdés félórán
túl tartott.
Bámulatos volt a csornai lovas-roham is, midőn az Olaszországból
megérkezett Császár-dzsidás ezred, az osztrák hadsereg leghiresb
lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a
ló szügyéig érő buzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy Dénes oly
pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette
meg a haláltól, hogy 36 óra óta nem evett. Sréter Lajos őrnagy is oly
sebet kapott, melyet halála órájáig fájlalt. Négyszer visszaverték a
Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni.
Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek
vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt. Goncz dzsidás őrnagy
foglyul esett. A magyar tiszt nemes lelkületét jellemzi, hogy mikor a
nép a fogoly őrnagyot agyon akarta verni, a huszár tisztek, kik az imént
még elkeseredve verekedtek ellene, saját ruháikba öltöztetve szöktették
meg. De különben a közvitézek is mindég nemesen viselték magokat a
lefegyverzettek iránt. Mikor huszárok, az elkeseredett magyar községeken
át betörő horvát foglyokat kisértek, s a nép »agyon kell verni!«
kiáltással rohanta meg, a huszárok védték a foglyokat, a felizgatott
tömegeknek azt mondván: »fogjatok magatoknak atyafiak! van ott sok, a
honnan ezeket hozzuk.«
Az ötödik összeütközés után egy dzsidás osztályból 26 harczképes egyén
maradt. Ezt később maga Goncz dzsidás őrnagy állitotta. Rendkivüli és
véres attaque volt, de nem oly tartós, nem oly szokatlan s tán nem is
egészen annyira öldöklő, mint ez a turai.
A mint ráütöttünk az oroszokra, egy-két percz alatt be voltunk keritve.
Iszonyu küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem
lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni
magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen
Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki diszben, mellén a másodrendü
érdemkereszttel, s mert a veres attilát meg a keresztet látták a
muszkák, később állitották, hogy az a püspök, a ki velünk attaquirozott,
roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és
báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném
irni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanura nem hivatkozhatnám.
Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával
természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról
csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se
cselekedni, mint a villám feláll a nyeregben, tábornoka felé hajlik s
fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom,
melyet Teleki Sándortól a márcziusi napokban kaptam, eltörött, lovam két
pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most
láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegzett
rám. A csodálatos erejü Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban oda sujt
tenyérnyi széles kardjával s az orosz tiszt karja pisztotyostól a földre
esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott
félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás, s egy ezred
huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve
holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalább is három annyi;
hiába, a sokból több telt.
Engem Péchy Tamás házelnök öcscse segitett fel egy elfogott lóra, s
nehányad magával, ágyugolyók közt, beszállitott Nagy-Kátán a paplakba,
hol Mészáros és Perczel jelenlétében sebeimet azonnal bekötözték.
Sponner káplán, ki jelenleg váczi kanonok, jószivűleg ápolt egész estén
és éjen át.
Az osztályban s a tábor nagy részében ismerőim közt elterjedt a hir,
hogy elestem. Másnap tehát, mikor sebeimet ujra bekötözték s kocsira
tettek, hogy Abonyba s onnan tovább Aradra szállitsanak gyógyitás
végett, elébb a táborba vitettem magamat. Könyekre fakadtam, mikor az a
derék legénység, mely tegnap oly hősiesen harczolt, kocsimat körülvette,
s az őszinte öröm egyszerü szavaival üdvözölt. Mély megindulással
szoritottam mindenikkel kezet, s érzékenyen búcsuztam el. Oly leverő s
fájdalmas érzés vett rajtam erőt, hogy Abonyig egyben sirtam.
Az ütközetben osztályunk valamennyi tisztje, még az önkényt harczoló
Pálinkás őrnagy is megsebesült; elesett öt altiszt, egy trombitás, s
több mint harmada az osztálynak, nem számitva a könnyebben sebesülteket.
Abonyban megpihentem. Micsoda pihenés volt ez? Megváltam szép
századomtól, annyi sok jópajtástól! vajjon fogom-e őket többé látni az
életben? ugy éreztem, hogy szivem is meg van sebezve.
Kettős, dehogy kettős! százszoros fájdalom sulya alatt utaztam tovább;
hazám ügye hanyatlott; magam tehetlen valék s századomtól – tán örökre,
el vagyok választva.
Mi lesz abból a sok derék fiuból, ki e gyásznapokat túléli? az ország
szine, a nemzet virága, s merem állitani, minden ép szivű s ép testű
ifju, osztály- és valláskülönbség nélkül, a hondvédségnél szolgál.
Lelkemet legsötétebb gondolatok szállták meg, szivemet előérzetek
kinozták, s azon felül láz gyötört.
Ily állapotban érkeztem Aradra.
Nővérem és sógorom mély gyászban fogadott. Jó édes anyámat egy óra előtt
temették el.
Ritka jóságú s legfeláldozóbb anya volt.
De hát miért vinném nyilvánosságra családi magánérzelmeimet? kit érdekel
az én fájdalmam? maradjon ez szivemben eltemetve, mig velem a sirba
száll. Csak azért emlitém itt fel, hogy a nagyok és jelesek figyelmét és
gondolkozását az akkori időből jelezhessem. Boldogult jó anyámat katonai
diszszel temették, Vetter tábornok azt mondta: »Oly anya, kinek három
fia van, s mindhárom a csatatéren küzd, megérdemli tiszteletünket.«
Egy sulyos okkal több levertség lelkemre, egy mély sebbel több fájdalom
szivemre.
Aradon Munkácsy városi főorvos gyógykezelt.
Sok kedves emberem látogatott meg; Csúzy Pali, Földváry Károly, Farkas
János, Sikey Károly s folytonosan egész serege az ismerős és ismeretlen
honvédtiszteknek. Mindennap csak veszteségekről hallottam, s ha külső
sebeim hegedtek is a gondos ápolás alatt, az események szivemen uj és uj
vérzéseket okoztak. Itt vettem hirét, hogy Répásy tábornok meghalt
Szegeden. Mennyire fájlaltam, sajnáltam őt, a kedélyes derék öreg
huszárt, kit az ágyugolyók megkiméltek, s a járvány áldozatául esett.
Később hányszor felsohajtottam: Milyen jól járt, nem érte meg a
leggyászosabb napot, s elkerülte a bakó kezét.
Rendkivül szerettem Répásyt, még Bécsben, mikor a testőrségnél mint
ezredes tanárkodott, pedig egyszer kegyetlenül elbánt velem. Lovassági
főparancsnok lévén, Csabára jött szemlét tartani. Rövid gyakorlat után
következett a csapatok elléptetése. Ilyenkor a kapitány, kinek századán
volt a sor, a tábornokhoz lovagolt, hogy a szükséges felvilágositásokat
adja. Ott voltam a tábornok balján egy lófejjel hátrább, s mögöttem a
század kovácsa. Egyik-másik lóról aztán kérdezte: Ki avatta e lovat? én
aztán rámondtam: Tomcsányi őrnagy. Hány éves? stb. találomra elmondtam
valamit, a mi körülbelől egyezett. Aztán a vezetékekre került a sor.
»Kapitány ur! mi baja ennek a lónak?« rámondtam valamit azokból a
lóbetegségekből, a mik leggyakrabban előfordultak. Répásy a kovácshoz
fordult: »Mi baja ennek a lónak?« A kovács, hogy engem meg ne
hazudtoljon, ugyanazt mondta, a mit én. »Század-kovács, rivalt rá
Répásy, maga nagy szamár.«
Nem mertem a kovácsra nézni, ki majd megölt a szemeivel, mikor a
fentebbi jelenet ismétlődött.
A szemle végével Répásy hozzám fordult e szókkal:
– Kapitány ur! egy kapitánynak a századában minden lovat ugy kell
ismerni, mintha hitestársa volna. Elégületlen vagyok.
Tisztelegvén, visszavonultam.
Ebédnél aztán elmondtam neki mentségemet, hogy csak két nap óta
vezénylem a századot.
– Miért nem szóltál ott fiam? most nem kellene bocsánatot kérnem,
tréfálódzott jókedvüen. Aztán elhivatta a kovácsot, öt forintot
ajándékozott neki, mert kapitánya iránt figyelmes volt, én meg tizet
adtam, mert elviselte azt a czimet, mely közvetve rám czélzott.
Ekkor láttam őt utolszor.
Már lábadoztam, erős bot segélyével, s felkötött karral kisántikáltam az
utczára, hogy külső világot is lássak. Leültem a ház előtt, s
mindannyiszor egész társaság gyült össze körültem. Mindenféle ujságokat
s mende-mondát hallottam. Egyszer berugott huszár áll meg előttem,
tiszteleg, s hogylétemről tudakozódik.
– Mi ujság vitéz? kérdeztem.
– Nagy, igen nagy, felelt titokszerüen, kutyául megy a németnek, a
muszka felénk szoritja, maholnap két tűz közt lesz.
Nem tudtam: nevessek-e, vagy elszörnyűködjem e kijelentésen? Már tisztek
fordultak meg nálam, a kik egész határozottsággal állitották, hogy
leghitelesebb tudomásuk van arról, hogy döntő pillanatban az orosz sereg
az osztrákok ellen fog fordulni; szomoru jelenségnek s kétségbeesett
reménynek tartottam akkor is, de most, mikor láttam, hogy nemcsak
felizgatott képzelődés szüleménye, hanem valóságos elterjesztett hir,
mely már a legénység közt is kering, tökéletesen levert, ezáltal az
önbizalmat s fegyvereink erejét veszni látván.
Arad roppantul meg lőn szállva, kormány, képviselők, hadsereg, mind itt
összpontosult. Láttam, itt nem lehet maradásom, de meg jobban is voltam
már. Befogattam, s Temesvár felé vettem utamat.
Temesvárt báró Vécsey tartotta körülzárolva.
Jelentkeztem nála.
Ajánlotta, hogy valamely közeli faluban töltsem a lábbadozási időt, mert
az ő tábora igen nyugtalanitva van, s igy nem alkalmas az üdülésre,
különben is nem tudhatni, mely órában fog e hely nagy csatatérré
változni.
A közel Gyarmathára mentem, hol Dáné esperes igen vendégszeretőn
fogadott. Itt találkoztam Pálffy Albert és Dobsa Lajossal.
Másnap este a jó Dáné esperes háza megtelt vendéggel, ott volt Dáné
Ferencz is. A túlnépes asztalnál igen nyomott, mondhatni levert hangulat
uralkodott. Én bőrpamlagon elnyulva étkeztem, s hallgattam a társalgást,
mely leginkább a hadjárat nyomorait festegeté. Pálffy a többi közt azt a
megjegyzést tette, ha minden egyébtől eltekintene is az ember, már
magában az is kész betegség, mindennap s néha minden órában más és más
vizet inni.
A járási csendbiztos, ki ott ült s egész este egy szót se beszélt, hogy
ő is valami okosat mondjon, Pálffy szavai után hozzá tette: és más-más
bort.
Ez egyetlenszer nevetett fel a társaság, különben egész halottias
szertartási szine volt az estelizésnek.
Reggel nyugtalanitó hireket hallottunk, Pálffy és Dobsa fölmentek a
toronyba, s csakugyan látták az ellenséges sereget Temesvár felé
vonulni. Nem sokára megdördültek az ágyúk, s a temesvári szerencsétlen
csata kezdetét vette.
Seregünk itt szemben állt az összes osztrák sereggel s hiába várta, hogy
Görgey Aradról segélyt hoz, de azért elszántan, kétségbeesetten
verekedett, s az osztrákokat kezdte visszaszoritani, mikor az általunk
megszállni elmulasztott Szent-Andrásról Lichtenstein herczeg seregével a
mieinket oldalba támadta meg, a várból is kitörés történt s igy három
felől, roppant túlerővel az összes osztrák sereg a magyar sereg egy
kisebb töredékével harczolván, ránk nézve az ütközet csakis szomoru
kimenetelü lehetett.
A csata s ezzel utolsó reményünk is elveszett.
Kocsira ültem, Pálffy és Dobsa csatlakozott hozzám, s az a becsületes jó
csendbiztos, ki mindennap más-más bort inni oly veszélyesnek tart,
nehány legényével lóháton elkisért Rékasig.
Itt kocsimon töltöttük az éjt, s lovaimnak valahogy zabot szerezvén,
jólesett azokat ellátnom. Reggel indultunk Lugos felé.
Nincs oly leverő temetés a világon, mint midőn egy szent ügy elesik, s
annak harczosai képezik a gyászmenetet. Rékastól Lugosig kocsin,
lóháton, gyalog, fegyveresen s fegyvertelenül csak menekülőket lehete
látni. Borzasztó képe van egy ily szétvert seregnek! itt egyik
fáradtságtól kimerülten roskad össze, amott az éh és szomj veri le
lábáról a szerencsétleneket; sokan sebesülve vonszolják magokat egy
darabig, aztán valami árok szélén ledőlnek meghalni. A kinek terhére van
fegyvere, eldobja, hogy könnyebben futhasson. Tiszt támogat közembert; a
közember tarisznyájából falat száraz kenyeret nyujt a tisztnek;
megszünik a rangkülönbség s el van feledve minden harag. Nem jajgat, nem
panaszkodik senki, de mindenik arczára van irva a mély fájdalom, a
kétségbeesés.
Hetekig ha elaludtam, nem volt más álmom, mint e terület, Rékastól
Lugosig, benépesitve azon szerencsétlen alakokkal, kik testi és lelki
fájdalom közt roskadoznak; ha elmerengtem, lelki szemeim előtt nem
vonult el más látomány, mint egy szétvert sereg borzadalmas képe.
Hogy igy kell látnom azt a vitéz, szép honvédséget!
A megrázó látványok változatosságai közt Lugosra értünk. Ember hátán
ember volt. Nem birtunk falat kenyérhez jutni, s a kutak kimeritvék.
Kocsimmal valahol félreálltunk, ennyi a beszállásolás. Dobsa és Pálffy
megindult valami élelmet s hireket szerezni; egyik egy, másik másfelé
ment, vajjon melyik lesz szerencsésb? Nagy sokára megjött mindkettő üres
kézzel s azon megállapodással, hogy Törökországba iparkodjunk; arra még
szabad az ut, s mindenki: képviselő, katona, kormánytag csakis azt
hangoztatja: Törökországba. Mi nem képezhetünk kivételt, hát csak
sodortassuk magunkat az áramlattal. »Ha már igy áll a dolog s lenni
kell, jegyzé meg Pálffy, hát előzzük meg az áramlatot, különben mindent
elesznek előlünk.«
Dobsa és Pálffy letelepedtek a kocsi mellé, kiteritették a Lipsky
térképet, kikeresték az utat, mely Orsovára vezet, aztán megindultunk.
Huszonnégy óra óta se mi nem ettünk s a lovak sem részesültek
ellátásban, attól féltem, kidőlnek. Egy helyen kazalban buzakévéket
pillantottunk meg. Háboru idején szabad beszerezni; négy kévét
felraktunk, s igy a lovak már biztositvák. Kis forráshoz érkezvén,
megetettük s itattuk a lovakat, s aztán az esti homályban már sebesebben
haladtunk.
Megvallom, lelkiismeretet csináltam magamnak belőle, hogy mig ezredünk
ki tudja milyen sorsban részeül ott Arad alatt, mig pajtásaim tán utolsó
erőfeszitéssel csatát vívnak s vagy elesnek, vagy isten tudja mi
történik velök? addig én különszakadva, bőrömről gondoskodom.
Rettenetesen kezdtem bánni ez elhatározást, de már lehetlen rajta
változtatni.
Valami városkába értünk. Ez nem lehet Karánsebes, hamar is volna, még
több nagy helyen kellett volna idáig eljutnunk.
Dobsa és Pálffy kémszemlére indult, s egyik is, másik is visszatért azon
hirrel, hogy Facseten vagyunk, tehát egész ellenkező irányban tervezett
utunkkal.
Maig sem tudom, csakugyan ügyetlenségből követte el Pálffy ezt a hibát,
vagy szándékosan vezetett tévutra, hogy Törökországba ki ne jussunk,
elég az hozzá, mi utban voltunk visszafelé.
Most mit tegyünk? folytassuk, vagy megforduljunk?
– Ha már a véletlen is igy akarta, szóltam, akármit ad az isten, én
fölkeresem ezredemet, csatlakozom.
A városban megállapodni nem lesz tanácsos, ki tudja, nincs-e itt valami
ellenséges csapatocska, s minő érzelmü a lakosság? csendesen áthaladtunk
a városon, s jó messze tartottunk éji pihenőt. A lovak elfogyasztották a
két kéve gabonát, de mi már tizszeresen láttuk az égen a csillagokat az