Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 02

hallottam; a falak rengtek, a padok recsegtek, s a zenekar felállva a
Rákóczy-indulót játszotta. Alig lehetne megmondani, hogy meddig tartott
ez, mert néhányszor megujult, mialatt Egressy Gábor kőszoborkint
mozdulatlan maradt. Végre egy kis felvonásra nyuló idő után helyreállt a
csend, de csakis azért, hogy az uj kitörésekhez uj erőt nyerjen a
közönség.
Egressy Gábor kezdte felolvasni a miniszterek névsorát, a legnépszerűbb
nevek voltak, s a közönség mindenik nevet hosszan tartó viharos
éljenzéssel üdvözölt.
A szinház hangos társalgási helylyé alakult; a páholyokból lebeszéltek a
földszintre, innen a harmadik-negyedik sor zártszékbe, mialatt az
előadás folyt, de alig tudta valaki, hogy mit játszanak?
A közönség a szinházból kijőve, láthatta csak, mit képes a lelkesültség
felmutatni? alig futotta be a várost a miniszterek kinevezéséről szóló
hír, összebeszélés vagy bemondás nélkül önkényt és fényesen
kivilágitották a várost; az ablakokból nemzeti szín zászlók lengtek, s
az utczákon »éljen Kossuth! éljen Deák! éljen Batthyányi! éljen Szemere!
éljen márczius 15-ke!« hangzott.
A legszebb meglepetés érte az arra járókat, különösen a szinházból
hazatérőket a hatvani-utczában. Landerer előtt az utczán egy nyomda volt
kivilágitva, a körűl kék zubbonyos nyomdászok sürgölődtek. A sajtó
működött, melynek tetején e néhány szó volt kivilágitva: »éljen a
sajtószabadság!« felette a magyar czimer, jobbra-balra nemzeti zászló. A
»talpra magyar«-t, 12 pontot, s a magyar miniszterium névsorát díszes
példányokban szórták a közönség közé.
Az egész város ittas volt az örömtől, a boldogságtól.
Következő nap reggelén zajosan állit be hozzám egy vörös szakállu,
eléggé fiatal, de meglehetősen kopasz egyén. Megjelenése urias, arcza
rokonszenves s tekintete bátor.
– Kapok-e reggelit? nem akarok ám mindjárt elszaladni.
– Lesz, feleltem, kétkedve tekintve vendégemre.
– Nem vártál, ugy-e? na, de hallottam, meg akarsz velem ismerkedni, hát
itt vagyok.
– Itt ám, de ki?
– Ki? látszik, hogy nem vagy tőkepénzes, mert akkor megismernél, mint
harist a hangjáról. Teleki Sándor vagyok.
Majd kiugrottam a bőrömből örömömben.
– Na fiúk! ezt ugyan jól csináltátok, csak sajnálom, hogy nélkülem, de
remélem, kijut még nekem is, mert nem marad ez folytatás nélkül.
A pinczér felszolgálta a reggelit s mi hozzá ültünk.
– Eszem a lelkedet, kezdé Teleki, sokat voltam Spanyolországban, hát ne
ütközzél meg, ha rajtam egy kis czigányost fogsz fölfedezni. Ma
találkozunk először, s én azzal kezdem az ismeretséget, hogy kérek tőled
valamit.
– Parancsolj.
– Jer holnap Kolozsvárra.
Nagy szemeket meresztettem rá.
– Na igen, itt szerepeitekből az első felvonást lejátszottátok, most
jőjjetek kisegiteni minket. Na ne sokat gondolkozzál; Lisznyay,
Bulyovszky, Oroszhegyi s többen jönnek. Szeretném, ha te is segitenél
ott valamit.
– Lehetlen, a rendre felügyelőbizottság egyik jegyzője vagyok, hát nem
távozhatom.
– Jaj beh kár! Csupa politikából milyen jó egy-két napot csaptunk volna.
Aztán ugy elbeszélgettünk, mintha rég sok elmondani valónk lett volna
egymásnak.
Egy csomó fiatalság csakugyan elutazott Kolozsvárra, hogy tüntessen,
szónokoljon s lelkesitsen.
Az uj kormány, hogy addig is, mig a fővárosba átteszi székhelyét,
képviselve legyen, leküldte Klauzál Gábor minisztert.
Ugy fogadták, mint a jeles szeretetreméltó hazafi érdemelte; bizalommal,
előzékenységgel s hódoló kitüntetéssel.
Nyáry Pál belügyi államtitkárrá történt kinevezése is megjött. Ez
alkalomra nagyszerü fáklyásmenetet rendeztek neki, s engem biztak meg az
üdvözlő szónoklattal.
Nyáry Pál legelőször is nekünk jelentette ki lemondását. És amellett is
maradt, nem fogadta el az államtitkárságot. Ma is azt mondom, halálos
vétek volt, mert oly erély s szervező képesség, mint az övé, az
országban aligha találkozott. Ha az ő keze, az ő szelleme működik a
belügyek terén, sok máskép történt volna, még pedig egész
valószinüséggel az ország s a közügyek előnyére.
Pálffy Albert is meginditotta lapját, a »Márczius tizenötödike«-t. Ez az
eddigi lapok nehézkes modorával, nagyképü komolyságával s tudákos
szenvelgéseivel szakitva, eleven, éles, találó s néha merész hangjával
mindjárt hatást keltett. Főmunkatársa Csernatony Lajos oly irályt
gyakorolt, mitől a vakandokok prüszköltek, s ha egy-egy Tihanyi
Ferenczet, vagy tökhetest tollára vett, azt ugy szétapritotta, hogy azon
egy ép darab sem maradt. Már pályája kezdetén oly érdekeltséget tudott
kelteni, hogy megjelenését a közönség naponkint izgatottan várta, mert
egyik kezében mindig tükröt, a másikban meg ostort tartott. Mikor már az
összes kormány Pesten volt, s Erdélyből meg az alvidékről szomoru hirek
érkeztek, mindenkit megdöbbentett a márczius tizenötödikének hangja,
amint a kormányt erélytelenséggel vádolta, s irta, hogy nem kell
táblabiró-politika. És volt hatása, mert a kormány nagyobb buzgalommal
látott a nemzetőrség szervezéséhez.
Vasváry Pál kineveztetett a miniszteriumhoz titkárnak, Bulyovszky Gyula
fogalmazónak.
A muzeum-terén nagy népgyülés volt. Petőfi feltárta itt, hogy a
ráczoktól és oláhoktól mennyire fenyegetve vagyunk, hogy azokat Rajasich
érsek, ezeket meg Janku Ávrám s a szászok lázitják a magyarok ellen, s
mi itt puszta kézzel várjuk a támadást. Kérjük, követeljük a kormánytól,
hogy adjon fegyvert a népnek, mert a kiket ellenünk fellázitottak,
kaptak titkos uton gonosz kezekből.
A népgyülés azonnal küldöttséget választott, mely e kivánságot
előterjeszsze a kormánynak.
Nem emlékszem már, kik voltunk tagjai, de Petőfi vezetett.
Megindultunk s a sokaság kisért.
Gróf Batthyányi Lajos miniszterelnök a hatvani-utcza azon házában és
részt lakta, hol most a kaszinó van. Bementünk s a sokaság az utczát
foglalta el.
Az előteremben találtuk Kúthy Lajost és Ivánka Imrét. Azt mondották,
benn miniszteri tanács van. Kértük, hogy ennek daczára jelentsék be a
népgyülés küldötteit. Ivánka teljesitette kivánságunkat, s kis idő mulva
visszatért azon üzenettel, hogy bemehetünk.
Petőfi elmondta küldetésünk okát.
Batthyányi Lajos azt felelte:
»Nem csodálom, hogy türelmetlenek, mert csakugyan van baj; de gondolják
meg, e kormány oly rövid életü még, hogy tájékozásra sem volt elég
ideje. A mit átvett, csupa zür-zavar, s az ország pénztárát tökéletes
üresen találta. Pedig a fegyver beszerzéséhez pénz kell«.
Petőfi e válaszra különösen mosolyoghatta el magát, mert gróf Széchenyi
István odalépett hozzá, megállt előtte s igy szólt:
– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s
ha máskép nem lehet, hát a pokolból is.
– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter ur.
– De önök elhihetik, hogy ily hirtelen még a pokolból sem lehet. Nekünk
csaknem a semmiből kell teremteni.
Végre azzal bocsátottak el, hogy a kormány nem csak kötelességének
ismeri, de lelkiismereti feladatának is, hogy a védelmi eszközök
beszerzéséről minél sürgősebben gondoskodjék.
Visszamentünk a muzeum-térre, a népgyülésnek eljárásunkról jelentést
teendők, mit a gyülekezet elégületlen zúgolódással fogadott.
A rosz benyomásnak kedvező fordulatot adott, hogy Bécsből egy küldöttség
érkezett a helyszinére. Vállalkozó derék ifjaknak látszottak. Hévvel s
elragadtatással szóltak a néphez, Bécs rokonszenvét tolmácsolták a
pestiek iránt. Elismerték, hogy Bécs vivmányait csak a magyaroknak
köszönheti, s ha e hazának hű karokra lesz szüksége, mindig számithat a
bécsiekre.
Ennek köszönhető, hogy a népgyülés a legjobb hangulatban oszlott el.
Mi a jó bécsiek tiszteletére díszlakomát rendeztünk a »Tigris«-ben. Volt
itt aztán összebarátkozás, ölelkezés s felköszöntés annyi, a mennyit
csak elbir egy éjszakán át ennyi igaz magyar s jóravaló német sziv.
Megmentettük itt nemcsak a hazát és Ausztriát, de egész Európát; nem
ismertünk lehetlent, levertük a bilincseket s felszabaditottunk minden
népet. Oh beh sok szép beszéd, beh sok jóakarat volt! Mindegyik ugy
szólt, mintha felfegyverkezett sereg volna mögötte. Kár az ilyenre
aludni egyet!
Ébredésem azért mégsem volt kellemetlen, a mint kimentem hazulról,
találkozom Teleki Sándorral, ki néhány óra előtt érkezett Kolozsvárról.
– Jaj beh kedves, hogy látlak, ép hozzád készültem. Itt van Knecht Péter
nagy kardkészlettel, jer, válaszszunk ki néhányat. Nincs Európában az
övéhez fogható. Ismerem.
A német szinházépületben volt a raktára. Odamentünk. Gyönyörüség volt
nézni ezt a sok remek aczélt.
Teleki kiválaszt egyet, nekem nyujtja s kérdi:
– Mit mondasz hozzá?
Oly tetszetős volt, hogy az ember szinte kedvet érzett magán vele
vágatni egyet. Megsuhintottam e szókkal:
– Felséges példány!
– Neked választottam ki emlékül. Az előitélet azt tartja, hogy
vágóeszközt nem jó emlékül adni, mert elvágja a barátságot. Ez ne
aggaszszon, édes czimborám, jut majd kaszabolni valód annyi, hogy mire a
barátságra kerül a sor, fűrész lesz már ebből.
Jellemzi a kort, hogy alig időztünk félórát Knecht Péter üzletében, s
ezalatt legalább ötven vásárló fordult, meg ott.
Az nap este víg társaság voltunk együtt az »Angol királynő« éttermében.
Beszélgettünk a horvát, rácz és oláh állapotokról; a mit ezek művelnek,
már nem mozgalom, de nyilt lázadás. Már innen, onnan s amonnan a magyar
érzelmüek a fővárosba menekülnek, életök többé otthon nem biztos. A
karloviczi értekezleten Rajasich érsek teljes egyházi díszben jelent meg
s hiveit a magyarok ellen vallási rajongás felhasználásával bujtogatta,
s isten tudja kinek védnöksége alatt végvidéki s szerbiai főtisztekkel a
római sánczokra vetették szemeiket. A mótzok vad gyilkosságokat űzve, a
havasokba gyülekeznek.
E sötét állapotokról beszélgetve, korántsem busultuk el magunkat, sőt
ellenkezőleg föllelkesültünk, mert ki kétkedett abban, hogy majd
megtanitja őket a magyar. Meg is tanitotta.
A pinczér Teleki Sándornak egy csomagocskát adott át, mely a
»vadászkürt«-ből érkezett.
Teleki felbontja a csomagot, s egy gyönyörü kis czipőt talál benne.
Elkiáltja magát:
– Ilyen láb csak kettő van a világon s az Clemenczé. Megérkezett;
mindjárt hallunk párisi hireket. Elrohant.
Sokáig vártuk a párisi hireket, de biz azok Sándorral együtt elmaradtak.
Erre aztán a társaság ki nem fogyott az élmenczkedésekből.


IX.
Másnap déltájt Szemere Bertalan belügyér hivatott. Megijedtem, hogy
valami hivatallal fog megkinálni, pedig most egy csepp hajlamot sem
éreztem, hogy iróasztal mellett görnyedezzek.
– Ön le fog menni Pétervárára még ma. Beszélje meg Zsittvay alispán s
Parcsetich Sándorral, hogy esti hány órakor induljanak? egy gőzös van
rendelkezésökre állitva. Elviszik Hrabovszky tábornoknak királyi
teljhatalmu biztossá történt kineveztetését, s egyuttal a ráczok elleni
erélyes föllépésre serkentik. Azért szemeltem önt ki a többi közt ezen
czélra, mert tudom, van elég bátorsága hozzá, hát ne siessen vissza,
tájékozza ott lenn magát, vegyen időt az alvidéki dolgok s üzelmek
felismerésére. A hol szükségét látja, ne kimélje a költséget. Ezzel egy
csomó pénzt adott, azon hozzátevéssel, ha visszajövök, számoljak be
neki.
Délután Zsittvay, Parcsetich és én külön gőzhajón usztunk lefelé a
Dunán.
Pétervárára szerencsésen megérkeztünk, s időt nem veszitve, azonnal
siettünk a várparancsnokhoz.
Ritkán lepett még meg valami annyira, mint Hrabovszky egyénisége. Vállas
erős ember, rövidre nyirt hófehér hajjal, telt arcza a kicsattanásig
piros s élénk szemei villogók. Tiszteletet parancsoló alak volt.
Méltósággal, de barátságosan fogadott.
Zsittvay elmondta küldetésünk czélját, s egyuttal a kinevezést
átnyujtotta.
Hrabovszky az irásba tekintve, elgondolkozott, s aztán megszólalt:
– István főherczeg van aláirva.
– Igen, mint királyi helytartó.
– Bocsánat, uraim, súlyos megbizatás, s nagy felelősséggel jár. Én mint
magyar fogom tudni kötelességemet s teljesitendem is, de mint katona
ehez ő felsége a király egyenes jóváhagyását várom. Mindenekelőtt ő
felsége aláirása szükséges.
Rövid tanácskozás után az lőn a megállapodás, hogy én és Parcsetich
gyorslovakkal, mert az ügy igen sürgős – utazzunk megszakitás nélkül
vissza Pestre, magunkkal vive a kinevezést, s közölni a kormánynyal
Hrabovszky tábornok kivánságát, Zsittvay pedig ottmarad a kormány
további intézkedéseig.
Most is előttem a képe, mikor az öreg tábornok jobb kezét maga mögött az
asztalra támasztva, odadőlt, s fejét aggodalmasan megrázva, mondá:
– Tudják, uraim, mi lesz ebből? polgárháboru.
Azután bevezetett nejéhez. Virágzó szép fiatal asszony volt; érzelemre
és nyelvre a legtisztább magyar, született Klobusitzky.
Mikor elváltunk, igen szivélyesen meghivott ebédre.
Kimentettem magam, mert még megbizatásom van Ujvidékre, s azt sietősen
el kell végeznem, délután pedig utazom vissza Pestre.
Ladikra ültem s áteveztünk Ujvidékre. Itt Csernovics Péter működött mint
kormánybiztos. Azonnal fölkerestem.
Elmondtam, mivel bizott meg Szemere.
– Hiába küldenek már ide viszonyokat tanulmányozni, állitá Csernovics,
kár minden lépésért s minden fillérért. Itt csakis fegyverrel lehet
végezni. Elbeszélte az egész karloviczi értekezletet, a titeli sajkások
maguktartását, a lappangó tüzet ott is, a hol még a láng fel nem
csapott.
Együtt ebédeltünk. Csernovics Péterrel ebédelni pedig annyit tesz, hogy
az ember hozzálátott ahoz az eredeti forrástól beszerzett Cliquothoz,
melyet Csernovics még olyan helyre is, mint Ujvidék, maga után hozatott.
Végre aztán elég volt a jóból, s nekem az elutazásra kellett gondolnom,
hát bucsut vettem s visszaladikáztam Péterváradra.
Parcsetich türelmetlenül várt. Már esteledett, mikor elindultunk.
Az első rácz faluba érve, ránk kiáltottak: Megállj!
– Baj lesz, mond Parcsetich, s a kocsist sebes hajtásra intette.
A kocsis megeresztette ostorát, s a négy ló ragadott minket.
– Magyarok! kiáltoztak mindenfelől, szöknek! s elkezdtek ránk
lövöldözni. Egy golyó a hátsó kerék küllőjét surolta, másik meg a kocsis
ülése alatt hatolt a kocsi oldalába. A lovakat sem kellett többé
biztatni, mert nekivadulva, ugy vágtattak, hogy pillanat alatt a faluból
kiértünk.
– Lesz-e még szerencsénk ily fogadtatásban részesülni? kérdeztem.
– Ezt körülbelül nekem köszönheted. Szolgabirájok voltam, s a gazemberek
rám ismertek. Mire a másik faluba érünk, sötét lesz, azontul aztán semmi
baj.
Nem is volt; Pestig minden további kaland nélkül megérkeztünk.
Szemerénél megtettem a jelentést, átadtam Zsittvay levelét s Hrabovszky
tábornok válaszát, beszámoltam a pénzről s azzal siettem barátaimat
fölkeresni.
Mind együtt találtam víg lakománál.
– Ünnepeltek valamit? kérdeztem.
– Függetlenségem halotti torát üljük, felelt Teleki Sándor.
– Nősülsz?
– Ha csak annyi volna! de képzeld, kineveztek a mótzokhoz főispánnak.
Holnap utazom közibök.
– A francziánét is viszed?
– Viszem hát. Nem tudom, ki fog nagyobb szemeket mereszteni, Clemence a
báránybőr-süvegekre, vagy jó édes anyám Clemencera?
– És most itt tartod a főispáni beiktatás ünnepélyét?
– Pálffy Albert kölcsönözte rá a pénzt.
– Mert biztos vagyok, hogy azonnal megküldöd, különben kiteszlek a
Márczius 15-be, enyelgett Pálffy.
– Ha csak ez a biztositékod, kölcsönözz kérlek mégegyszer annyit, s
aztán tégy ki kétszer.
Ennél vigabb, tréfásabb és barátságosb főispáni beiktatás még alig volt.
Szegény Vasváry annyit élczelt a mótzokra, álmodta volna-e akkor, hogy
rövid idő mulva azok fogják agyonverni?
Ha valaha kormány elismerést és támogatást érdemelt, ugy bizonyára az
első felelős magyar miniszterium az; ha valaha nehezültek alkotási,
rendezési s védelmi nehéz gondok halandó agyára, ugy nehezült ezen
kormányéra annyi, hogy középszerü lelkek összeroskadtak volna alatta.
Egy ország kormányzatát átvenni akkor, mikor az uj átalakulás által meg
van rázkódtatva; képviselőház, egyetlen katona s egy fillér pénz nélkül;
s a fölött még a szabadság ellen fellázadt nemzetiségekkel is
leszámolni, meghaladja a képzeletet. Bölcsek, államtudósok, nagy
hadvezérek s hires pénzügyérek ezen helyzetben lehorgasztották volna
fejeiket, a mi kormányunk fölemelte azt, mert bizott magában, bizott a
nemzetben. Nyiltan szólt, feltárta az ország sebeit s nem iparkodott
ámitással a hatalmon megmaradni.
Áldozatra hivta fel a nemzetet, mert üres pénztárral se a fegyverek
beszerzését, se pedig védelmi műveleteket nem eszközölhetett. És a
birtokosok, kereskedők, iparosok s még az alsóbb osztályok is
versenyeztek, versenyezve hordták össze arany- és ezüst-értékeiket, ugy
hogy hamarjában három millió forint kincs gyült össze a haza oltárán. Ez
volt az alap, melyre a teljes értékü egy- és kétforintos magyar
bankjegyek kibocsáttattak.
Ezt az alapot aztán Windischgrätz herczeg szépen összeszedte, elvitte s
a világosi katasztrófa után a bécsi hatalom ezen egy- és kétforintos
bankjegyeket érvényteleneknek nyilvánitotta. Nem rosz üzletet csinált.
Már a képviselőház is ülésezett s tiz honvédzászlóalj felállitása lőn
elhatározva.
Ezalatt a nemzetőrséget országszerte erélyesen szervezték, s fegyverek
előteremtéséről lőn gondoskodva. Bizony égető szükség volt, mert
Erdélyből hajmeresztő hirek érkeztek, s a ráczok már nemcsak csörtették
a fegyvert, de keményen használták is.
A honvédséghez oly tömegesen jelentkezett a minden osztálybeli ifjuság,
hogy nem győzték besorozni.
Már ekkor ki voltam nevezve a belügyérséghez titkárnak, s rendőri
osztályban működtem, Hajnik Pál főnöksége alatt.
Nagyon gondolkozóvá lettem, ha nem kellene-e otthagyni a titkárságot,
hogy a mostani helyzetnek inkább megfelelő állásban szolgáljam a hazát,
s fölvegyem a vörös-zsinóros attilát?
Elmentem Petheő őrnagyhoz a »vadászkürt«-be.
Ott találtam Marschalkó Tamást és Bernáth Berczit, mindkettőt
honvéd-közvitéz egyenruhában (ma mindkettő honvédezredes.)
Elcsodálkoztam.
– Hogy lehet az, Tamás, kérdém, hiszen te tiszt voltál már mint testőr,
s ugy tudom, a tiszteket egy fok előléptetéssel veszik át a
honvédséghez?
– De ha már van elég, hová dugjanak? én pedig nem akarok várni.
– És te Berczi, ki oly nagy vagyonnak korlátlan ura vagy…
– Az nem ad katonai érdemeket, pedig ez időszerint csakis katona óhajtok
lenni.
– Ép ugy, mint én.
– Azt bizony csak verd ki a fejedből. Szép pálya kezdetén vagy, a
melyhez hivatásod lehet, s még sokra viheted, amig nálunk jó sokáig csak
ágyutöltelék számot tennél. Igy beszélt Petheő.
– Bocsáss meg Berczi, eddig azt hittem, te vagy a legnagyobb bolond,
kiált fel Marschalkó, ki kényelmet, palotát, szolgasereget otthagyva,
beálltál pocsolyakerülőnek, mikor otthon telivér paripákon
nyargalódzhatnál, de most látom, hogy náladnál még nagyobb bolond is
akad, mert belőled legalább jó katona lehet, de mit várhatunk az ilyen
téntanyalótól? Ugyan Lojzi mikor jön meg az eszed?
– Én kérdem azt tőled, Tamás, ki ráérsz ily komoly órákban szent
dolgokból is tréfát űzni.
– Tán bizony sirjak, mikor közeledni látom az én korszakomat?
– Na lássátok, jegyzém meg, s engem mégis le akartok beszélni. Az én
bőröm sem drágább a tieteknél.
– Különböztessük meg a dolgot, szólt Berczi, igaz, hogy a magyar
született katona, következőleg hősiességedben nincs okunk kétkedni, de
közembernél ez szűk térre van szoritva, pedig neked, ki semmiféle
katonai készültséggel sem birsz, meglehetős ideig lehet kilátásod
közvitéznek maradni.
– És neked?
– Barátom az egészen más, engem visz az unalom, az ujság ingere.
– És a hobort; szólt bele Marschalkó.
– Meg az is, hagyta helyben Bernáth.
– És nem a lelkesedés? kérdém.
– Barátom, azzal gazdálkodom, mert majd sok kell belőle a csatatéren.
– Barátom! szólt komolyan Petheő, érteném és méltányolnám eljárásodat,
ha szűkiben volnánk az ujonczoknak, de annyi jelentkezik, hogy nem
győzzük besorozni. Itt kipótolja helyedet minden suhancz, a ki elég
bátor magát agyonlövetni, mig ott, a hová hivatásod leköt, nem minden ép
testü pótolhat ki. Néhány kell a ti fajtátokból, hogy legyenek
tisztjelöltjeink, de már van több mint elég. Majd ha szép hazánk ege
egészen elborul, s ha minden egyes karra szükség lesz, akkor elvárunk.
Szóval, ki tréfával, ki komolyan, de tervemről ezuttal lebeszéltek, a mi
engem eléggé lehangolt.
A miniszterium lázasan dolgozott, s tevékenységének oroszlán része
Kossuthnak jutott, azonban gróf Batthyányi Lajos, Szemere Bertalan s az
Olaszországból kissé elkésve megérkezett Mészáros Lázár is bámulatos
erélyt fejtett ki.
Az országgyülés egy kétértelmü töredékétől eltekintve, mely töredék
vezetői a Madarászok voltak, mindenki a házban, a fővárosban s az
országban bizalommal nézte és támogatta a kormány működését.
Az idegek már ugy megszokták az izgató hireket, s rendkivüli
eseményeket, hogy az ember szinte beteg volt bele, ha nem hallott vagy
látott valami megdöbbentőt.
A csendesebb napok egyike volt; ugy éreztük magunkat, mint a nagy
fergeteg és zápor után, ha kevés szünet áll be, de az égboltozaton még
sűrübb és feketébb felhőket látunk egymás fölé nyomulni, tudjuk, hogy
villámokat szórnak s pusztulás marad nyomukban, mégis reménykedünk, tán
a szél elveri másfelé s nem zudul fejünkre.
Pest kissé nyugodtabb alakot öltött; az emberek lassankint
foglalkozásukhoz láttak, a népgyülések elmaradoztak, az izgatottság
csillapult. Nem volt semmi csoportosulás, nem érkeztek uj hirek, nem
készült kivilágitás, a »Márczius tizenötödike« nem tett leleplezéseket,
s Pálffy Albert párbajban senkinek sem lőtte át kalapját, mint a multkor
Csiky Sándor képviselőét; még csak sajtótörvényeket sem égettek el.
Itt-ott ujonnan alakult csapatok vonultak végig, katonai menetben,
többnyire még fegyvertelenül, vagy nemzetőrök siettek a szolgálaton
levőket felváltani.
Én akkor a lovas nemzetőrségnél szolgáltam, hadnagyom Karácsonyi Guidó,
szakaszvezetőm Almay Rezső volt. A pesti lovas nemzetőrség fényességben
felülmult minden más sereget; a közvitézek huszártiszti egyenruhát
viseltek.
Szakaszunk éji 11 órai őrjáratra lőn kirendelve. Este 7 órakor fölvettem
az egyenruhát, lovamat az őrtanyára rendeltem, s a szinházba sétáltam
oly szándokkal, hogy előadás után valahol megestelizvén, 11 órára majd
ott leszek az őrtanyán.
Ha jól emlékszem, »Borgia Lucretia«-t adták. Itt alkalmam volna
összehasonlitást tenni a 48 előtti s a mai dalművel; akkor élveztünk
tisztán, magyar, jó előadásokat, most néha három-négy egyszerre énekel
olaszul, az ötödik meg csak ugy tekeri ki a nyakát a magyar szónak.
Akkor volt Schodelné, Hollósy Kornélia, Stéger virágjában, Farkas (Wolf)
Károly, Benza, Füredy. Ma van Nádayné elmenő félben, majd szerződtet
helyébe báró Podmaniczky Frigyes valami olasz kávéházból egy Signorinát
fele hanggal, s két annyi fizetéssel. Mert annak idejében a kitünő
magyar dalmű nem emésztett fel ötödrész annyit, mint ma a rosz
zagyvalék. És ha jött külföldről vendég, ha csak négyszer-ötször lépett
is fel, legalább egy dalművet betanult magyarul. Lagrange bizonyosan
állott a dalművészet azon fokán, a hol Wiltné asszonyság, föllépett
néhányszor s elénekelte legalább Hunyady Lászlóban Szilágyi Erzsébetet
magyarul. Wiltné hónapokon s hónapokon át, évről-évre ismételten roppant
árak mellett énekel folytonosan idegen nyelven, s még Szilágyi
Erzsébetet, Mátyás király édes anyját; Melindát, Bánk-bán nejét is
olaszul énekli. Hiszem, ama lelkes magyar nők megfordultak sirjaikban.
Aztán van egy cseh olaszunk, mesés fizetéssel, már évek óta énekel
olaszul. Roger világhirü énekes volt, egyszer lépett fel a nemzeti
szinháznál, a Hugenottákban, s érdemesnek tartotta mindjárt a játék
elején egy hosszu dalt magyarul elénekelni. Reina meg igazi olasz volt,
s énekesnek is a maga szakmájában betölté helyét, ugy mint Perotti a
magáét; és Mazzi? nem énekelt-e mindig magyarul? mig most egy kis
Bartalucci, s minden birálaton alóli Szigeti Imréné sok követeléssel a
nemzeti szinháznál egész arczátlansággal segit irtani a magyar
szellemet.
Ezért bizony kár nagy fizetéssel két nagyképü igazgatót tartani.
Festetich Leó gróf és Ráday Gedeon gróf egyet sem tartott s jobb,
azonfelül magyar, de még hasonlithatlanul olcsóbb, sőt többet mondok,
változatosb dalművekkel látta el a szinházat.
Sokat lehetne erről beszélni, később alkalmilag tán rátérek.
A szinház megtelt, az előadás kezdetét vette. A szereplők kitünően
voltak hangolva, s a közönség lelkesülten tapsolt. Javában folyt az
előadás, midőn az ajtókon zajosan tódult be néhány fiatal ember, ily
kiáltással: »Árulás! a honvédeket lövöldözik!«
Lőn zűrzavar, kiabálás, a páholyok kiürültek, a függönyt leeresztették,
a közönség tódult az ajtó felé; a lépcsőkön mint felhőszakadás után
hegyről az ár, ugy hömpölygött lefelé a sokaság. Egyik férjét, másik
leányát kereste. A férfiak rohantak az utczára, a női közönség a
csarnokba szorult, nem mert távozni.
Megláttak a Révay báró kisasszonyok. Az istenre kértek, kisérjem haza,
mert félelmökben meghalnak. Elindultam velök, fölkerestük hintójukat; az
inast leszállitottam a bakról, s helyét elfoglaltam, aztán indultunk.
Az utczákon össze-vissza futkosott a nép. »Fegyverre!« hangzott
mindenfelé. Alig lehetett haladni a sokaságtól. Több kocsit
feltartóztattak, a miénk akadálytalanul haladt; tán nemzetőr öltözetem
adta meg a kiváltságot. A Károly-laktanya környékét sűrü fegyverropogás
s mindenféle vészhang tölté el. Az uj-téren áthaladva, láttam, hogy a
város e részében nincs oly tolongás és lárma, bucsut vettem
védenczeimtől s a »két oroszlán« felé siettem, hogy lóra ülve, a
gyülekezési helyen megjelenjek.
Utközben nagy csoportosulásra bukkantam. »A lámpára vele! a lámpára!«
odasietek s látom, hogy Móga tábornok van fenyegetve.
– Mi ez? kérdém.
– Ő adta ki a rendeletet, hogy a besorozott s a laktanyába szállásolt
fegyvertelen honvédeket a sorkatonaság lelövöldözze.
– Föl kell akasztani! kiabáltak.
– Ki a birája? kérdeztem.
– Mi, a nép! felelték.
– Jó, de előbb ki kell hallgatni, itéletet mondani fejére, ha bűnös, s
aztán lakoljon vétkeért. Hát mi se legyünk jobbak, mint a kik ott
gyilkolnak? Nem akarjuk-e mi elnyomni a zsarnokságot, s magunk még
zsarnokabbak legyünk? Fogságba vele!
Némelyek helyeselték nyilatkozatomat, mások lezúgtak. Én Mógához léptem
e szókkal:
– Tábornok ur! a nép nevében ezennel fogolynak nyilvánitom.
Móga nem felelt, csak erősen kikent bajsza rándult egyet. Szerencsére
több fegyveres nemzetőr is akadt a tömeg közt, s én ezekben biztam.
– Ide, nemzetőrök! Fegyver közé fogták az öreg urat, s szállásomra
mentünk. Az egész tömeg kisért, váltig mondogatván: »Dejszen, ki nem
szalasztjuk. Őrt fogunk állni.«
Én Mógának tisztelője voltam; kiismertem őt egy komoly esetnél. Régebben
még, néhány fiatal emberen sértést követett el több ismeretlen, ez
történt a megyeház-utczában. Az ifjak üldözőbe vették s azok a
rostély-utcza egyik kétes hirü házába menekültek. Néhány percz alatt a
Pillvax-kávéházból az egész fiatalság odaözönlött, s a házat ostrom alá
fogták, ugy hogy katonaság vonult fel ellenök. A katonaság elzárta az
utczát s a fiatalság szuronyokkal lőn bekeritve. Móga az országut és
rostély-utcza sarkán, a Remekházy-házban lakott. Föltette pofonütött
kalapját, kardot kötött s lement a hely szinére. Az ifjuság sértegette
őt, gúnyolta, kinevette, s ő lábhoz vezényeltetett. A szó szoros
értelmében megtaszigálták, méltatlankodtak vele, s mégsem engedte, hogy
a katonaság fegyverét használja. A tiszteket nyugodt magatartásra s
elnézésre intette. Üzenetet küldött a királyi személynökhöz, s mihelyt
onnan intézkedés történt, elvezényeltette a katonaságot anélkül, hogy
egyetlen fiatal embernek csak a hajaszála is elgörbült volna.
Az »Angol királyné« szállodában laktam, lakásom a kishid-utczába eső
második emeleten volt. Ide kisértük Mógát, az ajtót rázártuk, s két
fegyveres nemzetőrt állitottunk oda; a tömegből is ottmaradt egy csomó,