Visszaemlékezéseim (2. kötet) - 03

tán hogy ők meg a nemzetőröket őrizzék. Lent a kapuban is két nemzetőrt
állitottak, az udvart meg utczát pedig ellepte a sokaság.
Siettem Mészáros Lázár hadügyérnek tudomására hozni az eseményt. Nem
találtam, azt mondták a Károly-laktanyába ment; egy pillanatig sem
haboztam őt akár ott is fölkeresni. Akadály nélkül jutottam be a
laktanyába; a tömeg utat nyitott, mert nemzetőr vagyok, s Mészáros Lázár
hadügyér urnak üzenetet viszek. A katonaság sem tartóztatott fel,
valószinüleg huszártisztnek nézett. Igy a kapun szerencsésen bejutottam.
Megdöbbentő látvány volt. Az olasz katonák nekivadulva, töltött
fegyverekkel üzték a fegyvertelen honvédeket, a kit czélba vehettek,
lelőtték; jaj, káromkodás, lövöldözés és lőporfüst tölté el az udvart;
honvédek az emeletről ugrottak le a kövezetre, a katonák meg oda is
utánok lövöldöztek; itt halott, másut halálra sebesült feküdt. Idegeimen
jéghideg futott végig s minden hajszálom éghez meredezett.
Künn a nép mint morajló tenger háborgott; benn a katonaság Vezuv
kitöréseként szórta a tüzet s Mészáros Lázár e két pusztitó elem
közepette állt a lépcső alján s a katonasághoz felszónokolt olasz
nyelven. A válasz sortűz volt, s Mészáros oldalán segédtisztje, báró
Maszburg több golyótól találva, holtan rogyott össze. Mészárosnak e
jelenetre egy arczizma sem rándult meg, s a helyett, hogy hátrált volna,
öt-hat fokkal feljebb ment a lépcsőn, s még emeltebb hangon annál
nagyobb hévvel beszélt.
A tény ez volt: Ezen honvédzászlóalj szerencsétlen legénységét addig,
mig fölszerelték, a Károly-laktanya üres helyiségeibe szállásolták, a
többi részt egy olasz zászlóalj, ha jól emlékszem, Ceccopierik foglalták
el. Tisztjeik alattomban felbujtogatták a legénységet, azt állitván,
hogy a honvédeket az olaszok ellen viszik töltényeket osztogattak, s
előidézték a gyászos jelenetet, melynek huszonkilencz áldozata lőn.
Sokan élnek még Budapesten ez időből, s bizonyára emlékezni fognak e
megrenditő esetre.
Mészáros fokról-fokra feljebb haladt, s egyszerre csak benn volt a
forrongók közt. Most már lehetlen, vele beszélnem. Mi történik Mógával?
abban reménykedtem, hogy Mészáros föllépte el fogja oszlatni a gyanut és
tömeget. Visszatértem az »Angol királynő«-höz, távolról láttam az őröket
és sokaságot. Észrevétlen a kávéházba mentem, behivattam Fritz
szobalegényt. Külön szobába nyitottunk.
– Hány szobával van az enyém összeköttetésben?
– Oh! egész a Dunára eső részig; felelt ő.
– Jó, mondám, ketten meg kell hogy mentsük a tábornokot. Fogja
ruhaszekrényem kulcsát. A legvégső összekötő szobától az enyémig,
csöndesen nyisson fel minden közbeeső ajtót, bárkitől lakvák is a
szobák, ily esetben senki sem fog érte neheztelni. A tábornok öltözzék
át polgári ruhába, azután vezesse őt azokon a szobákon keresztül, a kis
lépcsőn le az első emeletbe, onnan majd könnyü lesz a többi.
– Erre már én is gondoltam, s beszéltem is felőle Bártl urral.
Nyugodtabban mentem az őrtanyára, hol ép Nemeshegyi Náczi és Szitányi
Adolf közvitéz kartársaim kitünő estelit hozattak. Csak most értem rá
érezni, hogy éhen vagyok, meghivtam magamat hozzájok vendégül, s bizony
majdnem az egész estelit elettem előlük.
Tizenegy órakor Almay Rezső lóra vezényelt bennünket, s megkezdtük az
őrjáratot, a városban összevissza, aztán ki a lőpor-toronyig. Mindenütt
volt ember, mindenütt látszott az izgatottság.
Bevégzett szolgálat után, természetesen, feléje se mentem az »Angol
királyné«-nak, hanem a főutra tartottam Csernovits Arzénhoz, hol az éjet
töltöttem.
Másnap az egész nemzetőrség fegyverbe volt szólitva, s a
Károly-laktanyában hosszasan folytak a tárgyalások. A vége az lőn, hogy
az illető olasz zászlóalj letette a fegyvert.
Nemzetőrök képeztek sorfalat a Károly-laktanya kapujától, a gőzhajó
kikötőig.
A zászlóalj kezdett elvonulni; rendkivül szomoru menet volt; nem pergett
a dob, nem harsogott a zene; s a napsugarak nem törtek meg a szuronyok
fényén. Szemlesütve s fegyvertelenül haladtak a sorfal közt a
Dunapartig. A Servita-tért, Kristóf-tért, a váczi-utczát, német
szinház-tért, nagyhid-utczát óriási tömeg lepte el. Az egész inkább
hasonlitott temetkezési, mint katonai menethez. Nem lehetett köztük
egyetlen hangos szót hallani.
És a sokaság dicséretére legyen fölemlitve, semmi gúnyos vagy sértő
megjegyzés nem kisérte a távozókat. Csak mikor a hajó már vitte őket
Komáromba, tört ki a dicsőités hangja Mészáros erélye felett.
Szállásomra menvén, hallottam, hogy az őrök s a tömeg egy része reggelig
csak kiállották a sarat, de ekkor türelmet veszitve, mert senki sem jő
intézkedni, követelték az ajtó felzáratását, majd elszállitják ők a
foglyot illető helyre. Az ajtót felnyitották, a szoba üres volt. Lőn
szitok meg káromkodás. Még sokáig dúltak-fúltak s tanakodtak az udvarban
és az utczán, végre lassankint széledezni kezdtek. Az utolsókat a
lefegyverzett olasz zászlóalj kivonulása csalta el.
Estefelé Móga veje gróf Lázár jött hozzám, megköszönni a szivességet, s
haza hozván ruháimat, elvitte ipja tábornoki öltözetét.
Ezután már rohamosan jöttek a hirek, események, s fölfegyverzés. A dolog
kezdett komoly fordulatot venni.
Asztalnál ültünk. Egy huszártiszt lépett be, s a teremben széttekintett.
Öltözete kissé elhanyagolt, mint táborozáskor szokott lenni; haja
rendetlen s kinézése izgatott volt. Hozzánk lépett e kérdéssel:
– Bocsánat uraim, nekem azt mondották, hogy a hadügyér urat e teremben
találom.
– Itt szokott étkezni azon kis asztalnál, de még nincs itt.
– Kissé várni fogok.
Helyet csináltunk neki asztalunknál, s megkináltuk.
Elfogadta e szókkal:
– Főhadnagy Tölgyesy vagyok. Éjjel-nappal uton voltam Lengyelországból.
– Hireket hozott?
– Igen, azt, hogy a Koburg huszárezred nincs többé.
– Nem értjük.
– Feloszlott. A legénység megtagadta az engedelmességet, s
kisebb-nagyobb csapatokban jön hazafelé.
– Hiszen ez dicső!
– A lengyel urak felhivást osztogattak titokban, mit az altisztek az
istállókban olvasgattak fel a legénységnek, ott tartották aztán
tanácskozásaikat, s vették át titkos kezekből az utiköltségre szánt kis
összeget. Most utban vannak hazafelé. Nehány tiszt is érkezik, ki
szolgálatát felajánlani jő.
Aztán beszélt sokat arról a rokonszenvről, a melylyel a lengyelek
kisérik a magyarországi mozgalmat; hogy az uraságok mint vendégelték a
magyar katonát, s minden úton-módon lelkesitették; a nők minő rábeszélő
ékesszólással s igéző viselettel igyekeztek hatni a tisztekre, s mindent
elkövettek, hogy őket a szabadság ügyének megnyerjék.
Tölgyesy röviden étkezett, barátság-poharat üritett velünk, aztán
sietett a hadügyért felkeresni bárhol, hogy a szükséges jelentést neki
megtegye.
Már ekkor a Würtenberg-huszárok jövetelének hirét is vettük. A Császár,
Hannover és Ferdinánd ezredek itthon voltak, s ezek képezték a magot,
melyből a világhirű magyar lovasság kelt ki.
Csúzy Palit is Pestre hozták az események, hogy ő, a nagy uradalmak
egyedüli örököse, többé jószágaira vissza se térjen, mert ő is honvéd
lett, aztán besorozták, s a bosszú, irigység s hatalmaskodás áldozatául
esett. Majd szólok erről a maga helyén.
Csúzy, régi szokásához hiven, sietett barátaival jót mulatni, mert
mintha érezte volna kora halálát, ahol csak tehette, mindenütt szedett
örömvirágot. Barátait meghivta estelire az »Angol királynő« szállodába.
Egyik nagyobb mellékteremben ragyogón teritett asztal körül
gyülekeztünk: Kúthy Lajos, Irinyi Józsi, Farkas János, Lisznyay Kálmán,
Damaszkin György, Zákó Pista, Lauka Guszti, Motesitzky Mór, Csillag
László, Dőry Pál, Festetich Oszkár gr., Inkey Kázmér, s még többen, a
kikre már nem emlékszem.
Sárközy Ferkó ott húzta a szivhez és érzelemhez szóló hangon, aztán
legszebb futamai közé beledurrogtak a pezsgő-palaczkok. Az elmés, majd
pedig a megható pohárköszöntők egymást váltották.
Tudja isten, akkor még a mulatság is máskép folyt, mint más időkben;
szilajabb volt a kedv, kitörőbb az öröm s lángolóbb a vér; mindenki
fenékig akarta üriteni az örömpoharat, mert nem tudta, mit hoz a jövő
óra?
A legzajosabb vigság közepette belép egy huszár, sarkantyuja peng,
kardja csörög, a mint szabályos léptekkel a terem közepére megy, ott
megáll, katonailag tiszteleg, s megszólal:
– Jelentem alássan, a kapitány ur itt a szomszédban nem bir aludni.
– Akkor hát jőjjön közibünk mulatni, mond Csúzy, szivesen látjuk.
– Értem, lőn a huszár válasza; tisztelgett, sarkán megfordult, s ép oly
léptekkel a mint jött, távozott.
Ez a kis megszakitás csipős és elmés kitételekre nyitott tért, a miknek
éle – természetesen – a nyuga lomra áhitozó kapitány urat érte. Sokat
nevettünk rajta.
Egyszerre megnyilik az ajtó, s belép egy szálas, halovány huszártiszt.
Koponyája közepéig érő homloka, sas orra, keskeny ajka s villogó szemei
bátor s elszánt harczosra mutattak.
– Köszönöm a meghivást, mond éles, csengő hangon. Bizony nem azért
üzentem át, mintha pihenés után sovárogtam volna, de fájt a szivem, hogy
szomszédságomban oly jókedvü társaság mulat, s én nem lehetek köztük.
Jóreménység fejében üzentem át, s önök csakugyan szivesek voltak engem
meghivni. Én Lenkey vagyok.
E névre olyan »éljen!« tört ki, hogy azt hittem, összeomlanak a terem
falai. Mindenki felugrált helyéről, s pillanat alatt Lenkey körül volt
véve; egyik ölelte, másik kezet szoritott vele, aztán felkapták s ugy
vitték az asztal főhelyére.
Most aztán megeredtek a harczias felköszöntők; dicsőitették Lenkeyt, ki
egy osztály huszár élén az országba jött.
– Az érdem, mond Lenkey, az altiszteké és legénységé, meg Fiáth
hadnagyé, kit titkukba beavattak. Összeesküvés folytán engem elfogtak, s
csak akkor adták vissza kardomat, mikor a határt átlépve, édes hazánk
földjére értünk. Itt aztán fölkértek, hogy vezéreljem őket.
– És te, kérdé Csúzy, addig nem tudtál semmit a dologról?
– Mindent tudtam, s engedtem őket cselekedni. Derék volt, mikor
beállitottak hozzám, s felszólitottak, hogy vezényeljem őket haza, s azt
feleltem: ‚Még nem kaptam parancsot.‘ »Na, akkor mi visszük a kapitány
urat, mert arra a parancsra nincs időnk várni.« Közbe fogtak s az
utczára kisértek. Ott volt felállitva az osztály, kocsim, lovaim mind
indulásra készen. Fiáth vezényelt s a csapat hazafelé indult. Meginditó
volt látni azokat az edzett férfiakat, hogy könyeztek, mikor a haza
földjére léptünk.
Csúzy kivett egy százast, s Lenkeynek adta azon kéréssel, hogy nevében
vendégelje meg a legénységet.
– Édes barátom! állitá Lenkey, vendéglik azokat, a merre csak néznek.
– Mindegy, majd lesz oly alkalom, mikor épen senki sem vendégli őket,
akkor állj elő az én adományommal.
– Barátom! jegyzé meg Lenkey, elkapatjátok az embereket.
– És Fiáthot nem üdvözölhetnők-e itt?
– Ezuttal nem; én is csak a hadügyér rendeletére vagyok Pesten. Azt
hiszem kikapok.
– Szinleg lehetséges, de azért a kis kellemetlenségért majd kárpótol az
egész nemzet elismerő nyilatkozata.
A hangulat egészen megváltozott, többé nem a szilaj jókedv, hanem
hazafias lelkesedés lőn uralkodóvá; többé nem pohárköszöntők, de
valóságos szónoklatok tartattak; jósszellemmel nézett mindenki a jövőbe,
lerajzolta a nehéz napokat, mik a hazára várnak, s magasztos szivvel
hivatkozott a kötelességekre, miket a nemzet kell hogy teljesitsen.
Azért Sárközy Ferkó csak húzta, s a pezsgő-dugaszok repültek. Elneveztük
az estelit »Lenkey-ünnepély«-nek, s reggel a legfeláldozóbb érzelmektől
áthatva váltunk szét.
Lenkeyvel a hadjárat idején többször találkoztam, mikor már tábornok
volt, s ezen éjt mindég oly szivesen emlegette.
Déltájt első álmomból Földváry Lajos, (később báró) vert fel.
– Oly ügyben jövök, kezdte beszédét, a melyben segitségemre lehetnél. A
kormány megbizott egy önkénytes zászlóalj szervezésével itt a
fővárosban. E zászlóaljba belépő csak két havi szolgálatra kötelezné
magát, s hivatása leendne a felkelő ráczok ellen működni. Szeretném, ha
a müveltebb osztály ifjai kezdenék meg a beiratkozást.
– Ha gondolod, hogy az én példám vonz, bátran beirhatsz elsőnek.
– Nagyon szép és köszönettel veszem, de valódi szolgálatot akkor
teszesz, ha egy népgyülésben felszólalsz ez ügyben, s a magad körében
iparkodnál az eszmét népszerüvé tenni.
– Szivesen. Ámbár oly korszerü a terv, hogy minden rábeszélés vagy
toborzás nélkül özönleni fog a zászló alá az ifjuság.
– A beiratás megkezdődik holnap, a Servita épületben. A szabályok mint a
nemzetőrségnél, a zászlóalj parancsnokot kinevezi a kormány, a többi
tiszteket megválasztják az illető századok. A mint a zászlóalj szervezve
van, a tisztek huzzák a fizetést, altisztek és közvitézek kapják a hadi
illetéket, ugy, mint a rendes katonák.
– Jó, rám számithatsz. A mi erőmtől telik, légy meggyőződve, mindent
elkövetek, hogy a sikerben egy kis részem legyen. Zászlóaljadban pedig
én vagyok az első közvitéz.
Nagy kő esett le szivemről, mindég haboztam, megmaradjak-e hivatalomban,
vagy honvéddé legyek? Most a kecske is jó lakik, a káposzta is megmarad.
Két havi szabadságot kérek, s el a harcztérre! Lelkem nehéz nyomástól
szabadult meg; fejemet egy araszszal feljebb hordoztam, hisz most mint
ép szivű, igaz lelkű s bátor ifjuhoz illik, én is fegyverrel
védelmezhetem a hazát.
A mint ezen zászlóalj alakulásának hire futamodott, nagy lőn iránta az
érdeklődés; minden osztálybeli ifjuság sereglett beiratkozni. Alig telt
el négy-öt nap, a teljes szám megvolt. Ügyvéd, hivatalnok, jurátus, a
helytartótanács minden fogalmazói és gyakornokai, fiatal birtokos,
kereskedő, iparos, tanuló, művész és alsóbb osztálybeliek egészitették
ki a számot. Felosztattak négy századra, s minden század megválasztotta
tisztjeit. Az első század kapitánya báró Baldacci Antal lőn, a másodiké
Burián János, a harmadiké Hits, s a negyediké én.
Az eskü letétel a serviták udvarában történt, de nem zavar nélkül.
Valami akadékoskodó legényeknek eszökbe jutott, hogy ők nem biznak
Földváryban, s mondjon le a parancsnokságról; hiában volt az ellenvetés,
hogy hisz őt a kormány nevezte ki, csak az maradt rá a felelet, de mi
nem bizunk benne. Neki mentek, s a lóról akarták lerántani, s majdnem
itt lett volna az első ütközetünk. Földváry személyes bátorsága és
erélye vetett véget az egész forrongásnak; elfogatta a főtetteseket azon
kijelentéssel, hogy most már katonák vagytok, s a ki a subordinatió
ellen vét, arra kivétel nélkül alkalmaztatni fog a katonai szigor.
Röviden, velősen s határozottan szólt a felállitott csapatokhoz. Utána
Ottinger huszárezredes beszélt a hadügyér nevében; hűségre,
állhatatosságra s a haza iránti kötelességre intvén az önkényteseket. Ő
maga ugyan rossz példát adott, mert az elsők közt volt, a kik a hűséget,
állhatatosságot s a haza iránti kötelességet cserben hagyva, az
ellenséghez átpártoltak.


X.
E lapot a baráti visszaemlékezésnek szentelem. Nem pajtásság visz rá,
hisz a kiről szólok, mint hazafi, katona és jellem megérdemli – nem ily
szerény naplóban az elismerést, de a forradalom történetében is, hol ő
csak mint névtelen hős szerepel.
Az »Angol királynő« fogadóban esténkint kedélyes asztaltársaság gyült
össze: Szabó János h. alezredes, Földváry Albert, Földváry Guszti,
Földváry Elek, Csernovics Arzén, gr. Ráday Pál, Ferdinánd-huszár
főhadnagy, gr. Széchen Sándor, Kállay Guszti, gr. Bethlen Gergely,
Kemnitzer Károly és én.
Kemnitzer Károly leköszönt vértestiszt, oroszlán termetű, szép, barna s
igen választékos férfi volt sokat adott az öltözékre, mindég a
legdivatosb s egyszersmind legdrágább illatszerei voltak. Hölgyek
termeiben s vig czimborák közt egyaránt jóltalálta magát. Különben egy
igen kedves és szellemes báró-kisasszony kimondott jegyese volt.
Egy szép reggel olvassuk a hiv. közlönyben: Kemnitzer Károly ki van
nevezve a törzskarhoz kapitánynak. Már akkor Földváry Albert is
honvédtiszt volt.
Jön hozzám nagy nevetve gr. Ráday Gedeon, nem a honvédelmi miniszter, ő
akkor még a porban játszott, hanem az idősb Gida.
– Hallottad-e, mond az ő nevetségest jelző túlkomoly kifejezésével,
Károly honvéd kapitány?
– Tudom.
– Nem lepett meg?
– De igen, még pedig kellemesen. Fölismerte kötelességét, megfelel
hivatásának s jó példát mutat a többi urfinak.
– Na, de kérlek Lojzi, hol veszi majd ott az időt öltözködni? hol tartja
a pachulit? Na, lesz abból honvéd!
És lett olyan, hogy emlékének Ráday Gida gróf, velem együtt, kalapot
emelhet.
Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott hozzám e szókkal:
»Nagy szivességet kérek. Herczeg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly
feltünést és lelkesedést keltett azzal a móddal, a melylyel a
vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen ohajtana Petőfi, Jókai
és Vasváryval megismerkedni. Szűkkörü kis estélyt adok ma szállásomon,
hivd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.«
– Ez nem fog sikerülni.
– Miért?
– Nem ismered Petőfit.
– Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent.
– Mindent elkövetek.
Megindultam fölkeresni Jókait, hadd legyen e nehéz feladatban
segitségemre, mert közűlünk neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai
a svábhegyen takaródzott kétcsövű fegyverével, nem találtam. A
svábhegyre menni két ok gátolt, mert akkor Mór barátunk ott
hozzáférhetlen volt; másodszor, mert elkéstem volna az idő rövidsége
miatt.
Isten neki, elhatároztam egyedül szemébe nézni Petőfi szitkainak.
Vasváry Pali örömmel fogadta a meghivást. Együtt mentünk Petőfihez.
Minden bevezetés nélkül elmondtam jövetelünk okát.
Petőfi előmbe állt; fején éghez meredező hajszálai megmozdultak, szemeit
vadul megforgatta, s aztán keserü mosolylyal kérdé: »Megbolondultál?«
– Bizony Sándor, ily izgalmas időkben az sem volna csoda.
– Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herczeg kedveért a
kisujjamat sem mozditom meg.
– Hát az igaz, hogy Vorinyetzky szerencsétlenségből herczegnek
született, de tehet-e róla? A miről ő tehet, az elismerésre, az
csodálatra méltó. Szive, lelke a szabadságé, ő jogainkért küzdeni akar,
ő barátja, ő testvére a népnek, ő lengyel!
– Hm, igazán? dörmögé Sándor, kissé megszelidülve.
– Zászlóját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta
s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy tüntetéssel vált meg a vértesektől, s
a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utczákon. A magyar
kormánytól egy vadász-zászlóalj felállitásával van megbizva, s eziránt
óhajt veled értekezni.
Sándor hirtelen kikapta zsebéből a tallért, heves léptekkel járt fel-le,
miközben a tallért felhajgálva, csattanósan elkapkodta; ez volt szokása,
ha gondolkozott valamin.
– Te is mégysz? kérdé hirtelen Vasvárytól.
– Hogy ne? hazafiui kötelességnek tartom.
– De az a Kemnitzer is olyan félmágnás.
– Az a Kemnitzer honvéd kapitány.
Megint fel-alá járkált, hajgálta s csattogtatta tenyerében a tallért,
most hevesebben, mint elébb.
Megállt, felütötte fejét s mondá: »Hallod-e, ha máskép lesz a dolog,
mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj. Jó, majd együtt megyünk.«
Este, midőn Kemnitzerhez mentünk, utközben Petőfi nehányszor megrázta
fejét, aztán vállán egyet ránditott, s legalább két lépéssel előttünk
haladt.
A mint a szobába léptünk, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e
szókkal: »Tőled tanultam, tőled! Mindég szerettem a szabadságot, de
imádni csak dalaidból tanultam.« Aztán nyaka körül fonta karját s
alá-fel járkálva, melegen beszélgettek. Mikor estelihez ültünk, benső
barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak
szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben, Vasváry
ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket.
Petőfi is neki hevűlt, s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigazda
és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták
Sándor borzas fejét.
Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége. Ha Petőfi
szavalt, s Vorinyetzky gyönyörittas szemeit rászögzé, senki se mondta
volna, hogy nem szerelmespár. Vorinyetzky oly ifju és szép volt;
arczbőre, vonásai és szine oly finomak, hogy ha átöltözködik, akárki
igen szép nőnek hihette.
Hévvel folyt a beszélgetés a viszontagságok felől, melyeknek eléje néz a
nemzet.
Egyik sem tőn fogadást, egyik sem esküdött, de mindenik homlokáról
lehetett leolvasni: Ott leszek!
Ott is volt.
Közűlök csak magam éltem túl az eseményeket.
Petőfi elesett a csatában, s nemcsak magasztos lelke szállt az égbe, de
testét is, mint valami szentét, tán angyalok ragadták boldogabb hazába,
mert a földről nyom nélkül eltünt, de halhatatlan szelleme itt él és
uralkodik; itt fog élni és uralkodni, mig csak magyar lesz e hazában,
sőt azontúl is… A nemzet kegyelete szobrot emelt neki.
Vorinyetzky herczeget a temesvári csatában ifju heve elragadta; jobb
lova levén, mint a többieknek, a rohamban seregétől elszakadva, egymaga
csapott az ellenséges tömeg közé, hol karddal a kezében elfogták. Pesten
halálra itéltetett. Oly bátran lépett a vesztőhelyre, mintha csatatéren
dicsőséges halálba menne. A bakó rövid percz alatt kioltott egy
gyönyörüen virágzó életet. A tisztelet és hála emléket állitott neki a
Kerepes-uti temetőben, melyet évenkint, halottak-napján, meglátogat az
egyetemi derék ifjuság, hogy az elismerés koszorujával feldiszitse, mit
megható szónoklattal kisér.
De elmulik egyik halottak-napja a másik után, a nélkül, hogy valakinek
eszébe jutna megemlékezni Vasváry Pálról, kit Abrudbányán agyonvertek a
mótzok. Sirja ott jeltelen, s emléke itt enyészőben van.
Pedig őt nemcsak mint csatában elesett hőst illeti a babér, de mint a
márczius 15-nek egyik leglelkesebb kezdeményezőjét, ki hatalmas
szónoklatával a Muzeum-téren annyiszor elragadta az ezrekre menő gyűlési
hallgatóságot; ki a városház termében oly magvasan s magasztosan
szónokolt, hogy maga Klauzál Gábor miniszter, a szónoklat nagymestere,
ki ép akkor érkezett le Pozsonyból, ezen ülés alatt történetesen
mellettem foglalván helyt, hozzám fordult e kérdéssel: »Jaj, ki ez a
kedves fiu? ebből nagy ember válik.« Vasváry volt a márcziusi napok
egyik kiváló lelke. És ő megmutatta, hogy azokért az eszmékért, a
melyeket hirdet, meg is tud halni.
Bizony kedves volna, ha az a minden szépért és dicsőért lelkesedni képes
egyetemi ifjuság, minden márczius 15-ik napján egy kis Vasváry-ünnepélyt
rendezne. Hisz ő egyéb kitünőségei mellett, még oly kedves történelmi
tanár is volt.
Na, de ezekről irtak már ragyogó tollú költők és remek történészek, a
kiről én tulajdonképen megemlékezni akarok, arról alig tud valaki
valamit, pedig megérdemli, hogy tudjanak.
Kemnitzer Károly, a fővárosi uritermek egyik hőse, kiről fel sem tudták
tenni, hogy egy hadjárat nyomoraival meg birjon küzdeni, s többen
mondták: Tetszett neki a szép egyenruha, majd ráun.
És nem unt rá, hanem viselte ugy, hogy becsületet szerzett neki.
Fáradhatlan s rettenthetlen katona volt. Megnyerte feljebbvalói
tiszteletét s az alantiak szeretetét.
A selmeczi csatában egy ütegnek feladata volt, az ellenséget tüzelésével
feltartóztatni. Legnagyobb veszély környezte, a tüzérekből és fedezetből
is már sokan elhulltak. Egyszerre a mieink kezdtek az ágyukkal
megfutamodni. Kemnitzer Károly mint vezérkari tiszt, utánok vágtatott, s
az ágyuslovakat megragadta zablájuknál fogva, s a legnagyobb
kereszttűzben az ágyukat egyenkint visszavezette előbbeni helyökre, s
onnan el sem mozdult többé. Egyszerre csak be volt keritve. Az ellenség
parancsnoka felszólitotta Kemnitzert, hogy tegye le a fegyvert, s adja
meg magát, különben valamennyiöket kardélre hányatja.
Kemnitzer egész nyugodtan válaszolt: »Ön fogja ismerni kötelességét mint
katona, én is ismerem az enyémet mint katona. Magamat meg nem adom
soha!«
A tiszt tüzet vezényelt, s Kemnitzer Károly több golyótól találva,
lefordult lováról.
Sulyos sebeivel egy házba vitték, hol rögtön iróeszközt kért.
Levéliráshoz kezdett:
»Drága egyetlen Gizel…« a toll kiesett kezéből, feje hátra hanyatlott…
meghalt.
Sirját a nők teleültették virágokkal.
Én nem voltam ott, de egy barátom, a ki tudta, mily jól vagyok
Kemnitzerrel, sirjáról kis bokrétát kötött, s levél kiséretében (ki mint
szemtanu irja, mily hősiesen, mily szépen esett el Károly) nekem
elküldte.
A bokrétát hiven őriztem.
Buda bevételekor Pesten lévén, Kemnitzer aráját fölkerestem, a
városligeti Bártl-féle nyaralóban laktak.
A báró kisasszonyt a nagyszerü üvegházban találtam, mély gyászban volt.
Amint engem megpillantott, sirva fakadt. Átadtam neki a száraz bokrétát,
e szókkal: Károly sirjáról van.
Jót állok, ma is őrzi, bizonyosan por már az egész, de ő a port is
tiszteletben tartja, mert soha se ment férjhez. Találkoztam vele
többször, most is oly bús, levert, mintha csak a mult napokban érte
volna a csapás. Valóban nem látszik rajta, hogy az idő enyhitette
bánatát. Midőn megemelem előtte kalapomat, bizonyos vagyok arról, hogy
egyet gondolunk.
Ugy látszik, Kemnitzer kis estélyén már ott lebegett a kis társaság feje
felett a halál angyala. Mindnyája elvérzett, csak én szabadultam meg
nehány sebbel, tán azért, mert ahol oroszlánokra vadásznak, a kisebb vad
könnyen elsurran.
Jókai Mór sok szerencsés órát tölthetett a Svábhegyen, de
szerencsésebbet, mint ez napon, aligha; mert ha megkapjuk, nincs rá
eset, hogy azon estély alól kibujhatott volna, s akkor meglehet ő is
belekerül ebbe a halál-lajstromba. Bizony pedig kár lett volna, ki tudna
most annyi szép és hű dolgot irni Petőfiről az utókor számára. Legyen ő
az utolsó a tizek közül, s akkor is maradjon még annyi ideje, hogy a
tizek történetét megirhassa.


XI.
Nehány napig gyakoroltunk az Ujtéren, hogy legalább rendes menetben
tudjunk felvonulni, tudjunk arczot változtatni, s ne kavarodjunk össze a
kanyarulatoknál, megértsük a vezényszót, s fegyverrel tisztelegni
képesek legyünk. Mindez bámulatos gyorsasággal ment. Meglátszott, hogy
az értelmiség, s nagy a lelkesedés; csak e két tényező képesitett ily
csodás haladásra. Már fegyverben álltunk, s ütött az indulás órája.
Mindenki elismerte, hogy szép csapat. Szakaszokra oszolva felvonultunk a
Dunapartra, a redout előtt Földváry arczot vezényelt, s az ott ülésező
képviselők megszemlélésre jöttek. Midőn a kormány tagjai az emeleten
mutatkoztak, fegyverrel tisztelegtünk, s aztán szerencsekivánatok közt,
kiváncsiak tömegétől kisérve, a vasut indóházához mentünk, a honnan
külön vonat szállitott Szolnokra.
Szolnokon nehány sorezredbeli gyalog altiszt öt nap alatt csapatunkat
ugy begyakorolta, hogy tudott annyit, a mennyit az ujonczok rendesen egy
év alatt tanulnak be.
Egy gőzösön s megfelelő vontató-hajókon usztunk le Szegedre. Az első
sebesültünk e hajón volt; sötét éjszaka nagy jajgatásra szövétneket
gyujtunk, ugy rémlett, mintha a Tisza mélyéből jönne a hang. Hamar
ráakadtunk, egy ajtó, melyen a szállitandó portékákat szokták a
hajótárba leeregetni, nyitva volt, s azon valaki beesett. Többen
lementek, s felhoztak egy félalélt közvitézt. Arányi Lajos, a csapat
orvosa, azonnal megvizsgálta s gyógykezelés alá vette, három
oldalbordája volt betörve. Századomból való volt, ma is él. Schönberger
B. nádor-utczai szabó.
Szegeden lelkesen s vendégszeretőn fogadtak; a mint a városháztéren fel
valánk állitva, nagy sokaság vett körül. A sokaságból egyszerre kiválik
egy kegyesrendi pap; magas, szikár, beteges kinézésü, felém tart,
megölel örömkönyektől ragyogó szemekkel; engem a hála és boldogság
érzete fogott el, megismertem Tóth Józsefet, az én mélyen tisztelt és
szeretett hajdani természettan tanáromat. Az isten áldja meg, jó ember,
jó hazafi, mint ezen derék rend legtöbb tagja.
A szegediek igaz magyar szivvel, ősi vendégszeretettel fogadtak; kevesen
voltunk, hogy minden gazdának jusson egy vitéz, hát majd széjjelszedtek.
Egy éjt töltöttünk Szegeden, de az egész zászlóalj összesen ezalatt nem
aludt annyit, a mennyit valami kifáradt vadász a fa árnyékában aludni
képes. Lakoma, táncz, zene folyt mindenfelé. Reggel, midőn hajóra