Sienai Szent Katalin vőlegénye: Elbeszélések - 6

tellett. De ez ki nem rítt ottan; valamennyi hölgy, mind visított, – már
csak az illendőség kedvéért is. A ringlispilen visítani épp úgy a
nőiesség jele, mint ha az előkelő hölgyek szivaroznak.
Egy szőkehajú szobalány, aki a bakájával a mi léghajónkban ült,
jóindulattal biztatta a feleségemet:
– Sohse féljen, nagysád, semmi baja se lehet tőle.
Mikor kiszálltunk, a szőkehajú is hozzánk csatlakozott.
– Nagysád is a „Zöldvadász“-ba megy? Ott van most a legjobb banda.
Bemutatkozás se kellett, szépen egy sorban haladtunk. A feleségem
eleinte elfogódott volt, de lassanként neki is megoldódott a nyelve. A
szőkehajú a nagyságákat szidta és a feleségem segített neki.
Észrevétlenül belémelegedett a diskurzusba, látszott rajta, hogy átérzi
minden szavát és amikor észrevette, hogy figyelem, mentegetőzve súgta a
fülembe:
– Nagyon intelligens… Manapság ritkaság ilyen intelligens szobalányt
találni!
A nagy deszkaalkotmányban már állt a bál javában. Előbb leültünk egy
korsó sörre, aztán magunk is beálltunk a táncolók közé. A szőkehajú is,
kiki a maga párjával. Megforgattam a feleségemet amúgy istenigazában és
ő boldog szemrehányással mondta:
– Tudja-e, hogy maga most táncol velem először?
Jókedvűen feleltem neki:
– Most legalább láthatod, hogy mire jó a világháború!
Réztrombiták recsegése, szivarfüst, sörgőz, lábak dobogása sűrű
atmoszférává keveredett össze; a feleségem lihegve mondta:
– Jaj de jó volt… De most már hagyjuk abba. Elég volt mára!
– Hát nem bánom, menjünk, de előbb fizesd ki a söreinket. Nem mondhatod,
megdolgoztam érte!
Amint dukál, alányult a szoknyája zsebébe, kivette a keszkenőjét; annak
a csücskébe volt a pénz belecsavargatva. Még sóhajtott is, amikor
fizetett:
– Ezek a férfiak! Mennyi pénzbe kerülnek!
A gázlámpák fénye alatt, összefogózkodott kezünket himbálva értünk haza.
Szobalányunk, a Zsuzsi az előszobában szomorkodott és a feleségem
ragyogó arccal mondta neki:
– Zsuzsi… aztán, ha akar, kimehet ám!


A tartalékos hadnagy úr hazajön.
Tisztelt hölgyeim és uraim! Milyen jól esik hosszú, hosszú idő múlva
újra azt mondani: „Tisztelt hölgyeim és uraim!“ Bizony künn a harctéren
csak „Tisztelt uraim“ járja. No mert conférence-okat ott is tartottam,
kabarékat ott is rendeztünk. (Magyarok között a világháború is bajosan
múlhatnék el kabaré nélkül.)
Ha tartalékba került az ezredünk, módunk volt rá, hogy kabarét
rendezzünk a magunk elszórakoztatására. Mindig faluba szállásoltak el
bennünket és ha a rusnyák kunyhók aprók is, segítettünk magunkon ahogy
lehetett: egy kis időre kivettük a közfalakat, így aztán mégis csak
teremhez jutottunk. (A gazda majd örülni fog, ha hazatér; az öregapjának
se volt ekkora ebédlője!)
Persze nem én rendeztem, mert én akkor még csak zászlósi rangban voltam,
hogy is érthettem volna hát az ilyesmihez! Egy százados volt a kabaré
rendezője; százados bizonyosan jobban ért hozzá, mint a zászlós. Meg is
rendezte katonásan. Ha volt egy ügyes géppuskás hadnagya, aki jól tudott
bánni a géppuskával, maga elé rendelte:
– Te majd föllépsz és hegedülni fogsz! Érted?
– Százados úr jelentem alázatosan, nem szoktam hegedülni!
– Parancs, parancs! Hegedülni fogsz, punktum!
Hát a kis hadnagy aztán hegedül! Mert olyan a magyar katona! Mindent
megcsinál az! De viszont könnyű volt neki hegedülnie, mert a százados úr
a hallgatóságnak is kiadta a parancsot:
– Ti meg hallgatni fogjátok!
Hát azok hallgatták szegények. És kibirták. Mert olyan a magyar katona:
mindent kibir az! Nekem is kiadta a parancsát a százados ur:
– Te majd időközönkint ki fogsz jönni és mindig mondsz egy viccet, amin
a közönség nevetni fog.
Hát hiszen jól van, én elmondtam a viccet és a közönség dolga, hogy
nevessen rajta. Mégis csak a közönségnek jutott a nehezebbik föladat!
… Szóval künn a harctéren csak „Tisztelt uraim“ járja. Biz ott a nő
nyugodtabb órákban is csak sóvárgásoknak, fölhevüléseknek, elérzékenyült
visszaemlékezéseknek ábrándképe, amit a fedezék lakója szokott a szürke
földfalra vetíteni tűnő tapétának.
De ha nincs is nő, annál többet beszélgetünk róla és így esik sok szó
arról a nemes mozgalomról is, amely Pesten indult meg és amelynek az a
célja, hogy a női divat veszedelmes kidudorodásait megfékezze. Erről is
kétféle vélemény van odakünn. A fiatalemberek, a kis hadapródok nagyon
megnyugtatónak találják a gondolatot, hogy legalább boldogabb vidékek
aszfaltján vannak még divatos színekben pompázó sikkes nőcskék, akiknek
divatos szoknya-ráncaiban frivol ígéretek susognak és akik úgy tipegnek
huncfut csizma-cipellőjükben, hogy a leglassúbb járású vágy is utolérje
őket.
De hiszen szerencsére ezek a kidudorodások csak kivételek. A nők
maguktól is észre fogják venni, hogy künn a harctéren tűzben, vérben,
szenvedésben az ő boldogabb jövendőjük is kovácsolódik. Látni fogják,
hogy a hirhedt pesti tűzhely, amely már-már egészen kivetődött a
kávéházakba és még annál is kijjebb az utcára, – ez a tűzhely háború
után ismét a szentek szentélye lesz, melyben a nő kerül a trónusra. Mert
aki férfi a harctérről visszakerül, aki azt végigcsinálta, az mind
szelidebb, szerényebb lesz, a már-már lenézett polgári örömökhöz
ragaszkodóbb. Haza fogja húzni ábrándképe: a tűzhely fehér galambja;
fájdalmas lenne hát, ha fehér galamb helyett exótikus tarkabarka
madárkát találna, – egy olyan jómadárkát.
Elég, ha a nők csak egy pillantást vetnek oda, ahol férjuram él, harcol,
szenved. Fizikailag oda nem mehetnek, épp ezért invitálom meg őket egy
kis lelki utazásra. Gondos és járatos kalauz leszek.
Sátoraljaujhelyen, Stryjen át Staniszlóba visz vonatunk. Ott átszállunk
egy hadivonatba, Bucsacsig megyünk. Innen már csak szekeren mehetünk
tovább, míg végre elérkezünk oda, ahonnan már nincs tovább. Ez már a
harctér.
Különös látnivaló bizony nem igen van rajta. Fátlan, lapos dombok, a
leégett falvak a völgyekben látatlanul lapulnak meg. A dombok taraján
keskeny földtúrás; ez a nevezetes rajvonal.
Itt gyorsan beugrunk a futóárokba, amely cikcakosan vezet a rajvonalhoz.
(Azért cikcakosan, hogy a golyók egyenes útja végig ne söpörhessen
rajta.) Kétezer lépés mulva egy másik árkot találunk keresztbe; ez a
százméteres állás, amely a tartaléknak készült. Aztán még egy árok, ez a
húszméteres állás. Aztán összekötőárkok kúsza szövevényén átvergődve
beérünk még egy árokba: ez a lövészárok. Itt-ott egy-egy unott arcú
figyelő őrszem áll a mellvéd mögött és néha el-elsüti a puskáját, mert
szembe véle egy orosz figyelő őrszem áll ugyanígy, aki szintén unja
magát, egymást unják… szóval folyik a világháború.
A tartalékos hadnagy úr, a szakaszparancsnok úr ott alszik a
fedezékében. Alacsony odu a lövészárok falába vájva, sátorlapból az
ajtaja, de a tartalékos hadnagy úr roppantul büszke rá. „Európai
kényelemmel rendeztem be“ – szokta volt mondani, mert egy deszkapolc is
van a falába illesztve néhány könyve számára.
Délelőtt tíz óra, a tartalékos hadnagy úr jóízűen alszik, mert éjszakai
szolgálata volt. Az orosz gránátok ugyan sűrűn járnak, de ez nem
zavarja, mert Pesten is udvari hálószobája volt és megszokta a
klopfolást. Ruhástól van belébugyolálva a pokrócaiba, csak az arca
látszik ki és az arca boldogan mosolyog, mert az édes álom messze
elcsente a tartalékos hadnagy urat a rajvonaltól. Messze hátra, haza
Budapestre. Otthon van a dolgozószobájában és a szép emlékképeken
éldeleg. Itt a karosszéke… itt az íróasztal a félbehagyott aktákkal… itt
a felesége…
A küldönc felébreszti, hogy a századparancsnok úr hívatja. A
századparancsnok úr tudtára adja, hogy kétheti szabadságot engedélyezett
neki a hadtest. Jaj! Nagyot kering egyszerre a világ a tartalékos
hadnagy körül.
– János! János! Megyünk haza! Pakkolj gyorsan! Megyünk haza!
János eszeveszetten dobál be néhány rongyot a hátizsákba, nyakába
csavarja a pokrócokat, aztán… Szervusztok fiúk! Megyek haza!
A tartalékos hadnagy úr beugrik a futóárokba, hej de sokkal lázasabb a
lelke, semhogy követni tudná a futóárok cikcakos görbületeit. Kiugrik a
mezőre.
– Ne félj, János, ha lőnek is, bennünket le nem lőnek, hisz szabadságra
megyünk!
Golyó nem is lehet olyan kegyetlen, hogy szabadságos katonát leterítene.
– Ugyé János, mindíg mondtam neked, hogy egyszer mégis csak hazamegyünk,
János!
Kiérnek a köves országútra. Köves ám a mappán, de fenékig sár
Galiciában. Maraszthatja a konok sár, húzza ám, mint a sikló alsó
vaggonját a drótkötél, húzza előre az ábrándkép… itt a karosszék… itt az
asszony…
– No János, erre a trénszekérre fölkapaszkodunk.
A nyomorult szekérre rákerül a hátizsák, a pokrócok, a tartalékos
hadnagy úr, meg a János. Háromszáz szekér baktat előtte, a sár is fogja
a kerekeket, de…
Nem baj, János! Mégis csak hazamegyünk, János!
Aztán délre odaérnek Bucsacsra. Itt már indóház is van. Az igaz, hogy
leégetve. A banhófkommandáns azt mondja, hogy éjjel egykor indul a
vonat.
– Semmi az, János! Ezt majd csak kivárjuk! Nem igaz, János?… Hanem egy
konzervát hozhattál volna mégis! De nem baj, majd eszünk odahaza. Amit
az asszony főzött! Majd meglátod, János, az mégis csak más!
Begöngyölközik a pokrócokba, künn fekszik a hóesésben, de nem fázik, nem
éhezik… itt a karosszék… itt az asszony…
Éjjel egykor aztán előáll a huszadik század csodás technikai alkotása, a
gőzös. Csodás szerkezet! Elől füstöl és hátul is megy néha, ha le nem
marad. Marhaszállító-kocsik vannak hozzáragasztva. Az egyikbe fölkerül a
hátizsák, a pokrócok, a tartalékos hadnagy és a János.
– Ugyé János, ez mégis csak nagy dolog! Egész jó szoba és alul mégis
megyen!
Bucsacstól Sztaniszlóig hatvan kilométer, de ez a csodavonat mégis
megteszi tizenkét óra alatt. Ámbár a tartalékos hadnagy úr észre se
veszi. Ő folyton egyet lát: itt a karosszék… itt az asszony.
Sztaniszlóban egy kis formalitás a banhófkommandánssal. Alig egy félnapi
várás, aztán már Stryjbe mehet. Stryjből Sátoraljaújhelyre ér reggelre.
Óh, ez már más világ! Itt már igazi gyorsvonat van, Pullmann-kocsikkal,
étkezővel.
– Ne félj te attól, János, hogy nekünk nem jut hely rajta! Dejszen
elülünk mi az ütközőjén is hazáig. Ugyé János! Mi az nekünk, János!
A folyosón mégis akad egy kis állóhely, a tartalékos hadnagy úr arcát
odaszorítja az ablaküveghez és néz… néz egyre. Nézi az áldott
szőlőhegyeket, a nevetős kolnákkal és a szívébe nyilallik:
– Be kár lett volna, ha ezt az orosz leégette volna!
Neki fáj ez a gondolat, mert ő ott volt azon a télen a Kárpátokban…
Aztán nézi a magyar síkságot és a fehérre meszelt magyar házakat.
– Ugyé János, mégis csak szebb ország ez, mint az a büdös Galicia!
Szédül a tartalékos hadnagy úr, úgy siet véle a vonat… már látszik is
Budapest… ott a keleti pályaudvar… itt a gumigyár… a gumigyárnál megáll
a vonat. A gumigyárnál mindig megáll a vonat!
De hiszen semmi az az egy-két óra, beérkeznek mégis, egy kis formalitás
a banhófkommandánsnál, aztán:
– Kocsiba János! Gyorsan, gyorsan!
Kocsi nincs. Hát az se baj.
– Két kilométer, ezt csak megtesszük gyalog is! Mi az nékünk, ugye
János!
És megindul a két idetévedt vadember. Elől a tartalékos hadnagy úr,
mögötte a hátizsákkal, pokrócokkal megrakodva a János. Sürög a
mindennapos élet az utcákon, de nem látja azt a tartalékos hadnagy úr.
Óh őt láthatatlan érző szál húzza haza… itt a karosszék… itt az asszony.
Most a házhoz érnek.
– No János, roham a negyedik emeletre! Hisz a Kárpátokat is megjártuk
mi! Igaz-e János!
Csöngetnek az előszobaajtón.
– Ugyé János, megmondtam neked, hogy egyszer mégis csak hazaérünk,
János! Itthon vagyunk, János!
Nyitja már a cseléd az ajtót.
– Jaj a nagyságos úr! Jaj de meghízott! Jaj, de lefogyott! Jaj de
örülök! Jaj de fog örülni a nagysága is!
– Hm! Fog? Hát nincs itthon?
– Nincsen. Most délután van. Ilyenkor a Gerbeaudba szokott lenni.
– Hej – mondja a tartalékos hadnagy úr, – hej! Hej de ronda önző ember
lett belőled a harctéren! Még első pillanatban majdnem megvádoltad azt a
szegény asszonykát, amért egy kicsit elment hazulról! Táncsak nem
kivánnád, hogy örökké a négy fal között éljen szegényke? Táncsak elmehet
olykor egy kis levegőre? Egy kis Gerbeaud-levegőre?… Hiszen azért ő is
szenved! Bevülről szenved!
Sebaj no! Befelé indul a tartalékos hadnagy úr. Durva bakancsában,
egyenetlen talajhoz szokott lábával ugyan vigyáz a sima parketon. Aztán
ott a kedves szobája! Itt a karosszék… itt az… azazhogy az asszony nincs
itt. Az bizony ott van a cukrászdában. Hiszen tudja a hadnagy úr, hogy
semmi jogtalanság se történt, de mégis úgy érzi, mintha valami nagyon
jogos illetékétől ütötték volna el. Elesett egy örömtől, ami ugyan
dukált neki.
– Meglepem az asszonyt! Elmegyek utána! Hogy meg fog örülni!
Elindul, kicsit bizonytalanul megy az utcán, a házak tövéhez lapul és
furt azt számítgatja, azt nézegeti, hogy ha a golyók a házak fölött
balról jönnek, akkor a tulsó oldalon vágódnak be. Egy nagy futóárok neki
az Andrássy-út.
Odaér a gyönyörű Gizella-térre… Hogy fog örülni az asszony!… Kezét
ráteszi az ajtó kilincsére… aztán az ajtó tükörablakában meglátja egy
másik világ nem idevaló teremtményét… Ruhája rongyain még ott van a
Kárpátok tavalyi agyaga… a köpenyege alul cifrára körülperzselve, mert
bizony sokszor szenderedett el a tartalékos hadnagy úr a tábortűz
mellett lábát melengetvén, fejét fagyasztván… arca borostás, haja
elvadult…
– Ej be csúnya, csúnya ember lett belőled! Aztán még így akartál bemenni
abba a finom terembe! Nohiszen szépen kompromittálhattad volna a szegény
asszonykát!
És mivel az eldurvult külső mögött alapjában véve gyöngéd lélek a
tartalékos hadnagy úr, elhatározza, hogy künn fogja megvárni.
Autók… fogatok… finom jövőmenők… és ez az elegáns tenger eltolja őt,
mint a szemetet. Harcos szürkeségével behuzódik a kapualjba, beleolvad
annak a szürkeségébe, csak a két szeme világít kifele, az ajtó felé…
– Hogy fog örülni az asszony! Óh!
Este van. Kigyulnak a lámpák. Nyílik, nyílik már az ajtó! Jön az
asszony! Óh még sokkal szebb, mint amilyennek ezerszer megálmodta. Érzi,
hogy most szét kell tárnia a karjait, oda kell rohannia, örömmel sírva…
de… de… két fiatalember van mellette… olyan elegánsak… olyan derüsek… és
neki az öröme is olyan könnyes… olyan maszatos…
– Nem! Majd otthon… Addig csak nyomon fogom kisérni hazáig…
És elindulnak elől ők hárman és a tegnapi operett-előadásról csevegnek.
És mögöttük a falhoz lapulva egy sompolygó árnyék: a tartalékos hadnagy
úr.


Anusa urileány lesz.
Olyan titokzatosan szép volt ez a darabka föld a csúf agyagos
Galiciában, mintha valami tündér ejtette volna ide a retiküljéből.
Messziről elvadult erdőnek látszott, amely sűrűn beborította a lapos
dombokat és völgyteknőket, de amint közelebb ment az ember, egyszerre
megszínesedett a lombok egyforma sötétsége. A poétikus nyirfák, előkelő
fenyők, finom gyertyánfák és izmos tölgyek között szinte vadon nőtt
hatalmas terebélyes fává a cseresznye, alma, körte. Eleinte tán még azt
hitte volna az ember, hogy mindez csak úgy isten szent nevében terem a
darazsak, erdei madarak és mókusok gyönyörüségére.
De aztán ha gondtalanul andalogva tovább bolygott, váratlanul egy-egy
tágas tisztásra bukkant. Négyszögletü térség volt ez, mogyorócserjék
sűrű sövénye övezte és a cserjék katonás rendje elárulta, hogy ezt már
nem a természet szeszélye remekelte ide. A tisztáson haricska, zab,
burgonya, rozs volt elvetve szép egyforma kockákba és az egyik
szögletben a lombokhoz lapulva szalmafödeles kunyhó rejtezkedett.
Az utolsó hajszálig, azaz hogy szalmaszálig egyformák voltak ezek a
kunyhók, mint ahogy egyik gubacs olyan, mint a másik. Mintha e kunyhók
is a föld önkényes termékei lettek volna. Agyaggal betapasztott
sövényfalu épületek voltak, szép fehérre kimeszelve. Közepütt nyilt az
ajtó a keskeny pitvarba, amelyből jobbra-balra egy-egy szoba nyílott.
Aki itt lakik, annak ugyan nincs nagy szüksége a külső világ emberi
társadalmára. A házát fölépíti a maga erejéből, kis földje ellátja
élelemmel, a tehene tejjel, a tyúkja tojással. A len és a kender sűrű
kévékben lapul a ház falához, jó melegen tartva a szellős szobákat.
Ebből az asszony elnyűhetetlen fehér vásznat készít, ami az egész
háznépet ellátja ruhával, télre-nyárra egyaránt. Mert nyáron úgyis meleg
van és télen ki bolond künn járni, amikor a kemence padkáján
kuporodhatik. Mikor fölépíti a házát, ellátja magát annyi olajnyomatu
szentképpel, amennyivel körül rakhatja a két szobát. Egyéb ipari
termékre aztán nincs is szüksége e rövid földi életben.
Aki itt lakik, annak dolga se sok van. Burgonyából, haricskából, rozsból
csak annyit vet el, amennyire szüksége van, a szilva, mogyoró, alma
magától terem, a tyúkok maguktól tojnak, a tehén magától is leadja a
tejet. A ház asszonyának se sok a gondja a konyhával. Reggeltől estig
sül és fől kifogyhatatlanul a parázson a krumpli és a haricska-pép.
Azonkívül ősszel csak ki kell menni a gyümölcsfákhoz és kész a menű
főzés nélkül.
Nincs istennek jámborabb teremtése e népnél; majdnem egy módban él a
földjén a barmával, baromfiával. Sohasem jutna eszébe, hogy akár egy
csirkének is elmetsze a nyakát és faekéjével inkább simogatja, mint
fölsebzi a földet, hogy kenyerét megkapja tőle.
Ez a sok szétszórt kunyhó a térképen közös falunak szerepel, de itt az
egyik tisztáson talán nem is tudnak a másikról. A családfa az
agyagkemence melegénél bőven termi a gyümölcsöt, akár a vackor;
társaságért nem kell hát a szomszédba menni. Évente kétszer-háromszor
csizmát húznak és elmennek az alacsony fatemplomba, amelyben gyertyák
égnek és aranyozott papírdíszek lógnak a gerendákról. Itt kiéneklik
hálájukat a jó istennek, aki az életet megteremtette. Ezért az életért
elég szép tőlük ennyi is.
Néhány hónap óta erdős világuk néhány új hanggal élénkült meg. A
seregélyek, szarkák, baglyok és vadméhek hangjába a szomszéd dombok
felől ágyúk tompa puffogása és géppuskák kattogása keveredett. De hamar
megszokták ezt is és olyan közönnyel vették tudomásul, mintha a szomszéd
erdőkben egy úri vadásztársaság rézkürtön fújta volna a halalit.
Egyszer kozák járőr tévedt ide. A kozákok kihabzsolták a köpükből a
mézet, megrakták tarisznyájukat krumplival, tojással és elmondották,
hogy most háború van a világon, az orosz katonák föl fogják szabadítani
a népeket.
Egyéb viharával el nem jutott ide a világháború. A hadak útjától félre
esett ez a kis terület; a lombok csipkézete fölött a világ mind a négy
tája felől piroslott az ég a fölgyújtott falvak tüzétől, de itt békés
nyugalommal folyt tovább a mindennapi élet, mint ahogy ezer és ezer év
óta folyhatott változás és fejlődés nélkül.
Talán a Hadisten ha véletlenül ide bekukkantott, visszahúzódott e szent
berkektől, amelyek között nyomtalanul járt az Idő és száműzve volt a
Történelem.
*
Egyszer a tüzérezredes, akinek ütegei a szomszédos dombokon állottak,
erre lovagolt a segédtisztjével. Már akkor hetek óta állottak itt az
ellenséggel szemben és alapos kilátásuk volt rá, hogy még hetekig fognak
itt állani.
Prager ezredes úr elragadtatva kiáltott föl, amikor az első kunyhót
meglátta itt:
– Szavamra gyönyörü! Itt aztán boldogan élhet az ember!
Az ezredes, mint a legtöbb katonatiszt, jámbor családapa volt, aki a
csatazajból visszasírt vásárhelyi kis kertjébe, amelyben konyhazöldséget
ültetett volt. Az ő szelid lelkét nyomban megkapta hát ennek a tájnak
hangulata. Segédtisztje, Rüggy főhadnagy, kapott is az alkalmon, hogy
megkockáztassa:
– Mindenesetre jobb, mint a fedezékben. És ha úgyis egyhelyben-maradás
lesz, akkor talán egész bátran idehurcolkodhatnánk.
Még e délelőtt be is költözködött az ezredtörzs. A házbeliek kerekre
nyitott szemmel, szótlanul nézték a jövevényeket és lázongás nélkül
meghúzódtak az egyik szobában, míg a másikból fürge tisztiszolgák vitték
ki a pajtába a butort, fölösleges lim-lomot és kirakták helyette az
aluminium tábori ágyakat.
Az ezredes úr ezalatt a háztáját vette szemügyre. Parancsára gyöpágyakat
rögtönöztek az udvarra, néhány fát, amelynek elhelyezése nem tetszett
neki, egyszerűen odébb ültettek és nyirfából, sátorlapból, lombokból
csinos filagóriát építettek tiszti étkezőnek.
A vacsorát már itt is ették meg. A szakács az ünnepélyes alkalomra
kitett magáért és pirosra sült malacot tett az asztalra. Lelke rajta,
hogy hol szerezte. A szokásos palacsinta sem maradt el, sőt Rüggy
főhadnagy egy üveg pezsgőt is csempészett az asztalra, pedig tudta, hogy
ezért el nem marad az ezredes úr dorgatóriuma. Az ezredes úr
gyakorlatilag megitta a pezsgőt, ha már éppen ott volt előtte, de elvben
gyűlölte és rosszaló hangon mondta:
– Ejnye már mire való az ilyesmi? A pezsgő a legbűnösebb ital, csupa
bolondságra csábítja az ifjúságot.
Berczi, a költői hajlamu szőke zászlós elpirosodva felelte:
– Itt?… Itt ugyan csábíthat!
Az alkonyi világosság még szebbé tette a vidéket. A sűrű, párás nyári
levegő összemosta az éggel a fák merev körvonalait, amelyek fantasztikus
nagyra nőttek e távolságot mimelő fátyol mögött. Az erdő sötétjéből a
nyirfák fehérsége úgy villogott ki, mint a fogak egy szép asszony
szájából. A legyek, darazsak, szúró napsugarak elültek; a nyárnak csak
kellemes balzsama maradt itt és kimondhatatlan jóléttel kenegette körül
a vacsorázókat.
Nyiress őrnagy, az első osztály parancsnoka, aki békeidőben a maga
giggjén szokott volt elhajtani a Gerbeaud-ba, szivarját foga közé
szorította és székében kéjesen hátradőlve mondta:
– Bizony isten, majdnem jól érzem magam!
Az ezredes úr szemrehányóan fordult feléje:
– Majdnem? Ej, ej, nem érdemled meg ezt a jó módot, ha még most is
elégületlen vagy!
– Hiába, azért valami mégis hiányzik! Hiányzik a nő!… A nő!
Rüggy főhadnagy úr szeleburdian egy „úgyvan“-nal járult hozzá, Berczi
zászlósnak kigyulladt a szeme, de az ezredes úr tréfás szigorúsággal
megfenyegette őket.
– Ejnye ebadta javíthatatlan gyerekei!
Nyiress őrnagy azonban rettenthetetlenül folytatta:
– Ezredes úr, alázatosan kérem, hiszen nem kell mindjárt
erkölcstelenségre gondolni…
– Ebadta! Tán még én gondolok erkölcstelenségre!
– Óh, én jól tudom, hogy ezredes úr kérlelhetetlenül a családi morál
hive és ettől nem igen szokott eltérni, de…
– Sohsem! Mordizomadta! Nem „nem igen“, hanem sohasem! Értetted? Még
csak az kéne, hogy ilyeneket halljon a feleségem, – a jó öreg!
– Kijelentem ünnepélyesen, ezredes úr, hogy én most nem _úgy_ gondoltam
a nőre. De magamon is tapasztaltam, hogy napról-napra jobban elvadulok,
elzüllök. A nő kell, akinek a kedvéért megborotválkozzunk, kikeféltessük
a bluzunkat és lakatot tegyünk néha a szánkra.
Az ezredes úr gyorsan helyeselt:
– No az már igaz! Már rám is átragadott rólatok ez a stilus. Én nem
tudom, hogy is fogok otthon leszokni róla!
– Tetszik látni? A férfi a nő kedvéért finomodott meg. Enélkül ma is a
fákon mászkálnának, vicsorgó foggal beléharapnának egymás lábikrájába…
Még az étel is jobban izlenék, ha ülne itt egy nő, akinek villahegyen
odakínálhatnék egy válogatott falatot. Néha borzasztó vágyat érzek, hogy
egy nő előtt gavallérosan kihúzzam magam, vagy reggel leszakítsak egy
szál virágot és átnyújtsam neki.
– Hát ha csak nőt parancsol az őrnagy úr, akkor mindjárt itt is van egy!
– mondta Rüggy főhadnagy.
Mindnyájan nevettek. Az almafára éppen most kapaszkodott föl a házigazda
leánya. Tizenöt-tizenhat éves lehetett, kenderkóc haja piros ronggyal
volt lekötve, házi szőttes pendelye derékon zsinórövvel volt
összeszorítva, egyéb ruhanemü aztán nem is volt rajta. Ámbár cipővel,
harisnyával bátran fölért a sárréteg, amely a lábát takarta. Ügyesen
fölmászott a fára, az egyik kiugró ágra letelepedett és szorgalmasan
kezdte eszegetni az apró zöld almákat, egyiket a másik után. –
Vacsorázott.
Ez hát a „Nő“.
Nyiress őrnagy komolyan megharagudott, hogy az ő rovására nevetnek.
Bosszúsan dörmögte:
– Akkor az emse-malac is nő, ha ez az!
– Miért? – vetette ellene Rüggy főhadnagy. – Véletlenül egész csinos
leány, tessék csak jobban megnézni! Azért hogy nincs divatosan
kiöltöztetve!…
A zászlós bátortalanul szólalt meg:
– Olyan karcsú, mint a nádszál. És milyen szép szeme van!
A főhadnagy ráduplázott:
– Igen, igen! Csak jobban meg kell nézni, közelről!
Odaszaladt a leányhoz, leszedte egyszerüen a fáról és ceremónia nélkül
odavitte a társasághoz, mint egy ölebet. A leány se meglepett, se ijedt
nem volt, hanem kíváncsian mosolyogva állott a tiszt urak előtt. A
főhadnagy dícsérni kezdte, mint valami vásári kikiáltó.
– Tessék jól megnézni, hát nem nő ez? Nem visel midert, de épp ezért nem
is ronthatta meg a termetét. Tessék megnézni a karját, direkte olyan
finom, mint egy race-nőé. És tessék megnézni a lábszárát, a bokáját.
Milyen karcsú! Nincs rajta semmi fölösleges háj.
– No hiszen a krumplitól lehetne is! – morogta megvetően az őrnagy úr.
A leány egykedvüen türte, hogy fölemeljék az ingét és sorra tapogassák a
lábszárát. Inas, edzett, érzéketlen volt az, mint az őzé. Még azon sem
ütközött meg, amikor a főhadnagy tovább ment a magyarázgatásban:
– És tessék megnézni ezeket a kebleket! Ha ez sem női, akkor igazán nem
tudom, mi az!
Megvizsgálták, megtapogatták a két kis halmot, amely hegyesen szökkent
ki melléből. A leány aggódni kezdett, hogy talán azért mustrálgatják,
mert meg akarják enni.
Az őrnagy az arcát fintorgatta.
– Piszkos! Punktum! Nem tehetek róla, de nekem a nő csak selyemben és
batisztban nő.
Ezért meg is rótta az ezredes úr:
– Nohát akkor nagyon rossz gusztusod van! A nőkben úgyis megvan a hajlam
a selyemhez, bársonyhoz, még csak az kell, hogy te biztatgasd őket! Hisz
így se győzi az ember őket pénzzel!… Nem mondom, ez a leány gyakrabban
is mosakodhatnék, de ami a ruházkodását illeti, azt nagyon helyeslem.
Úgy is, mint családapa.
Rüggy főhadnagy elmosolyodott.
– Ezredes úr kérem alázatosan, az őrnagy úrnak nem is olyan borzasztóul
költséges a gusztusa. Hiszen ha csak arról van szó, egynéhány forintért
már meg lehet venni egy teljes női toalettet. És ha azt ráadom erre a
leányra, az őrnagy úr egyszerre bolondulni fog utána. Fogadni mernék.
– Erre ugyan adhatsz akármit! – felelte az őrnagy. – _Chic_ kell ahhoz!
Nincs benne _kultura_!
– Annyi kultura minden nőben van, hogy egy toalettet magára tudjon
venni. És hogy melyikben van chic, melyikben nincs, az igazán véletlen
dolga… Hány nő van, akinek valóban egyebe sincs, csak a toalettje. Se
szelleme, se műveltsége, izlése is csak annyi van, amennyit a szabója
elád neki. És mi szerelmesek vagyunk beléjük, földig hajlunk meg előttük
és talán sohasem jönnénk rá egyetlen fogyatkozásukra sem. Megbolondít
bennünket egy darab selyem, egy darab csipke!
Ez a beszéd fölötte tetszett az ezredes urnak és így ezen a témán nem
lehetett tovább vitatkozni. A leány kapott egy darab csokoládét és ezzel
szabadjára bocsájtották. Ugyan örült, hogy nagyobb baja nem esett.
Asztalbontás után, amikor az ezredes úr szokásos esti százlépéses
sétájára indult, a főhadnagy félreszólította a zászlóst.
– Te, Berczi, holnap korán reggel belovagolsz Zloczowra és vásárolsz
mindenfélét ennek a leánynak. Valami csinos fehér bluzt, szoknyát,
harisnyát, – különben rád bizom, hogy mit.
A zászlósnak egyszerre kiragyogott az arca.
– Fehérnemüt is veszek neki! Csipkéset!
– Jó, jó! Csak délre itt legyen, addig pedig egy mukkot se szólj! Szép
meglepetés lesz ebből!
Mikor lefeküdtek s fejükre rántották a pokrócot, a zászlós még sokáig
föl-fölvihogott magában. A főhadnagy jelentősen pisszegett feléje. Ezek
a gyerekek nem tudnak titkot tartani magukban. Ezek a gyerekek!
A főhadnagy huszonhárom éves volt, a zászlós most járt a huszadik
évében.
*
A tüzér a háború arisztokratája, a művészete teszi azzá. A domb
lejtőjébe ássa az ágyút és el nem lát odáig, ahová lövedékét küldi. Ő