Sienai Szent Katalin vőlegénye: Elbeszélések - 5

– Rongyos ötszáz korona? Hátha rongyos is, de nekem nincs, punktum!
– Az nem beszéd, hogy nincs! Becsületbeli tartozás és én nemes ember
vagyok! Te tudod, hogy mit kell csinálnom, ha nem tudom kifizetni.
Az asszony ijedten vetette magát közbe:
– Add oda azt a pénzt, Balázs! Inkább majd bespórolom minden máson! De
add oda neki azt a pénzt! Hát a vesztét akarod?
– De ha nincs! Mondom, hogy nincs! Talán egy hét múlva…
A fiú makacsul toppantott:
– Egy hét múlva talán? Nekem ma kell, – bizonyosan!
– Akár kell, akár nem, – nekem nincs!
Kínos csönd lett, Balázs úr elfordult, mintha töprengene és a bajusza
mögött alattomos mosoly suhant el. Aztán húzódozva megszólalt:
– Ámbár… ha mindenáron kell…
– Kell, ha mondom! Te is jól tudod, hogy az ilyesmi huszonnégy óra alatt
lejár! Később már… nem segít.
– Hát akkor talán még lehet valamit csinálni. Véletlenül most nincs pénz
itthon, másutt még kevésbé. Hanem beküldöm mindjárt a kocsit a városba a
Kleinért.
A fiú arcán fölragyogott a jóreménység:
– Tőle fogod kölcsönkérni?
– Azt ugyan nem! Hiába kérnék tőle, ami hitelem volt nála, azt már mind
kimerítettem. De amíg a kocsi a várost megjárja érte, addig te menj ki a
mezőre valamennyi épkézláb emberrel, akit itt találsz és kaszáltass le a
bükkönyből annyit, amennyiért megad majd a Klein ötszáz koronát. Holnap
már úgyis kaszáltatni akartam. Gyönyörű szép a bükköny az idén. Ha a
Klein meglátja a rendben, tudom, hogy a nyála kicsordul érte!… Hát csak
siess, aztán kaszáljatok, de szaporán!
Ebbe a nagylelkü ajánlatba mohón beleharapott a fiú. Két igáskocsist és
három bérest sikerült elfognia, fölfegyverezte őket kaszával és nagy
sietve kimentek a mezőre. Egy pillanatra gyönyörködve nézett végig a
pompás, sötétzöld vetésen, amely olyan sűrű volt, hogy azt sem tudta az
ember hamarjában, merről kezdhetné ki a kaszával. De aztán eszébe jutott
az adósság és buzdítani kezdte a legénységét:
– No emberek, hát csak szaporán nekilátni! Jó áldomás lesz a bére!
Öt kasza egyszerre suhintott neki a gyönyörű vetésnek, amely sűrű
rendben hullott a földre. A nap már jó magasról sütött és sugarai
vakítóan csillogtak a harmatcsöppeken. Az emberek arca is ugyancsak
harmatozott ám a kemény munkában, de a fiúnak még ez sem volt elég
szapora. Egyre biztatgatta őket:
– No csak rajta, szaporábban!
Aztán amikor megállottak egy kicsit pihenni, aggodalmasan megkérdezte a
legvénebb bérestől:
– Aztán mondja, István, mennyit érhet meg ez a bükköny, amit lekaszáltak
eddig?
A béres lassú megfontolással válaszolta:
– Hát biz ez megér legalább is tíz pengőt. Mert jó ára van az idén a
takarmánynak!
Ettől a választól elszörnyedt a fiú. Tíz forint! Pedig már akkora
területet leborotváltak, hogy bátran footballt lehetett volna játszani
rajta… Mikor lesz ebből ötszáz korona!
Hamar elszalasztotta az egyiket még egy kaszáért és aztán maga is
beállott a sorba. Pesten jó vivónak tartották, de ezzel a fegyverrel
sehogy se ment a hadakozás. Egyszer majd belevágott a lábába, ellenben a
bükkönyt alig fogta a kaszája. És a dereka is irgalmatlanul fájni
kezdett néhány suhintás után. De már szégyenből se hagyta abba, dühösen,
zihálva kaszált a többivel egy sorban. Aztán megint pihenőt tartott:
– Mennyit érhet ez a bükköny, István?
– Hát megérhet legalább tizennyolc pengőt, ifiúr!
– Hát csak rajta, emberek, de egy kicsit szaporábban! Jó áldomást
fizetek a végén! Csak iparkodjunk!
Elkezdett megint irgalmatlanul vagdalkozni a bükköny-erdőben a kis
csapat. A fiúnak már egészen elborult a szeme előtt a világ. Nem látott
már mást, csak a hajladozó zöld indákat, amelyek kunkorodva hullottak
földre a kasza nyomán. És kábult aggyal, gépiesen számolgatta magában:
– Még tíz krajcár… még tíz krajcár… még tíz krajcár… egy korona… még tíz
krajcár… még tíz krajcár… Mikor lesz ebből ötszáz korona! Uram istenem,
sohsem lesz ebből ötszáz korona!
… Egy óra múlva vidáman megjött Balázs úr és messziről egy csomó bankót
lobogtatott a kezében:
– Hagyd abba, fiam! Találtam a fiókban még ötszáz koronát.


Erik, az ellenállhatatlan.
– Bitte, ist das schon Budapest?
A kérdezett az idegenforgalomért epedő városok fiainak elárasztó
készségével felelt, hogy: úgy van, ez már Budapest és ha uraságod most
először van itt, szépet fog látni. Balról az a kert a köztemető,
mellette van a ruggyanta-gyár. Jobbról az a puszta terület a
lóversenytér. De jövőre már beépítik, egy nagyszerű villaváros kerül a
helyére. Kár, hogy még nincs meg, de már annyi, mintha megvolna, ő látta
is a terveket, mert ő tudniillik építész.
– Mein Name is Fodor. Architect.
Erik Hoffmann mosolygós csodálkozással hallgatta, mert őt nem érdekelte
mindez. Sem Budapest gyáripara, sem városi fejlődése. Ő azért jött
Budapestre, hogy az Operában vendégszerepeljen és Leipzigban a
pályaudvaron jókedvüen mondta a feleségének:
– Még örülök is, hogy arra a Budapestre mehetek. A torkomnak direkt jól
fog jönni a mezei levegő.
Inkább örült volna, ha az építész úr a szállodai árakról informálta
volna, mert útközben egy bécsi úr már megvigasztalta, hogy Budapesten ki
fogják rabolni. Erik Hoffmann pedig sokat keresett, de takarékos ember
volt. Elvégre a tenor-hang kényes portéka és ő már a „Sport im Bild“
hirdetési rovatában kinézett magának egy szép kis birtokot a Bodeni-tó
partján.
A cvikkerét megigazgatta, az utazótáskáját a kezébe vette és egy kis
idegenes aggodalommal szállott le a pályaudvar aszfaltjára.
Fischer úr, az impresszárió már várta és tiltakozása ellenére is
kiragadta a táskát a kezéből. Aztán egy félénk arcú fiatalembert
mutatott be neki:
– Van szerencsém bemutatni a maëstronak titkárját.
– A titkáromat? Miért nekem titkár?
Az impresszárió ravaszúl nevetgélt:
– A maëstro kétezer koronát kap esténkint. Egy ilyen művésznek kell egy
titkár… Ezt már, hiába, elvárják tőle. Különben… úgyse kerül pénzbe.
Nálam van az üzletben.
Ebben aztán megnyugodott Erik Hoffmann. Az impresszárió szakértően
végignézett rajta, mint ahogy a házasságközvetítő szokta szemügyre venni
a kliensét. Látszott rajta, hogy nincs nagyon megelégedve a szemléjével.
Lohengrin-jelmezben hatásos lehetett talán Erik, de így, civilben kissé
olajügynök jellege volt. A télikabátja olyan akárkire szabott volt, a
cipője pedig – óh, borzalom! – simabőrű cúgos alkotmány. Könyörögve
mondta:
– Kedves maëstro, legalább a cvikkert… azt ne hordja.
– De rövidlátó vagyok. Elég baj, hogy a színpadon pápaszem nélkül kell
játszanom.
– Majd itt rendel magának monoklit, az mégis csak más. Addig pedig
kapaszkodjék belém. Nem fog elbotlani, majd én vezetem.
Erik most már érezte, hogy idegenben van és hogy a kis szakállas
izraelita hatalmába került. Szó nélkül engedelmeskedett hát és
kedvetlenül zsebretette a szemüvegét.
De mikor az előcsarnokba értek, ijedten hőkölt vissza. Homályos szemével
tarka-barka, elmosódott tömeget látott, amely barbár dühvel vetette rá
magát.
– Ez ő! Jaj, de édes! Milyen szép ember!
– Egy autogrammot, mester, egy autogrammot!
– Egy fényképet, édes, aranyos mester!
Nők voltak, különféle életkorúak, a hosszú várástól kivörösödött orral.
Albumokat, papirlapokat tartottak elébe, némelyek mohón feléje
kapkodtak, sőt akadt egy, aki a kar-izmát is megtapogatta. Az
impresszárió elégülten mosolygott és imponáló hangon kiáltotta:
– Hölgyeim, a mester most fáradt a hosszú utazástól. De délután, öt
órakor, a Ritz-szállóban… A viszontlátásra.
Gyorsan betuszkolta a művészt egy kocsiba. A hölgy-raj egész az autóig
utána rohant szörnyü zsibajával. Amikor megindult a kocsi, szegény
művész ijedten kérdezte:
– Mi volt ez? Kik voltak ezek? Mit akartak tőlem?
Az impresszárió diadalmasan válaszolta:
– Ezek a maëstro imádói. Mind szerelmesek a maëstroba.
– És micsoda nők ezek?
– Közönségbeli nők!… A közönség!
– Dehát miért szerelmesek ezek belém? Honnan ismernek?
Az impresszárió önérzetesen simogatta a szakálát.
– Ez már az én dolgom volt. A lapokban elhelyeztem néhány napihírt,
amelyek beszámoltak róla. hogy hány nőt szöktetett már meg a maëstro,
hány grófnő utazik mindenüvé utána és hány női levelet olvas el naponta
a titkárja. Ez elég volt.
Erik majdnem sírva fakadt. Dühösen mondta:
– Hogy merte ön ezt tenni? Mit fog ehhez szólani a feleségem? És a
leányom, a Käthe? Én mindig tisztességes ember voltam! Engem a családom
nagyrabecsül!
Az impresszárió alig tudta megvigasztalni. Hogy ez nagyon fontos üzleti
érdek, mert ha itt sikere lesz, Budapesten évenként legalább is húsz
vendégszereplés biztosítva van. És a föllépti díjat bátran meg lehet
duplázni, ha egyszer a nők kedvencükké avatják. Különben is a felesége
úgyse fog megtudni semmit se. Egyáltalán, itt nem is tudják, hogy van
már felesége. Sőt jó lesz, ha ő se emlegeti.
– Mit? Hogy letagadjam a feleségemet? – kiáltotta elszörnyedve Erik,
mert nagyon szerette a feleségét.
– Nem kell letagadni… Isten ments! Csak nem kell eldicsekedni vele. Az
ilyesmi nem jó benyomást tesz. Rontja a sikert.
A szálloda kapujában ugyanolyan tolongáson kellett átvergődniök. Mintha
csak ugyanazok a nők lettek volna. Ugyanazok az autogramm-rimánkodások
és „jaj de édes!“-ek. De most már Erik kevésbbé találta ellenszenvesnek
mindezt. Kezdte megszokni a füle.
Megfürdött, átöltözött és az impresszárió elvezette az étterembe. Amint
belépett, mintha egy láthatatlan karmester intett volna, egyszerre
megszakadt a kések-villák csörömpölése. Halk susogás kelt körülötte,
megcirógatta, csiklandozta, mintha szénsavas fürdőbe lépett volna. Kék
és barna (de többnyire barna) szemek makacsul rátapadtak,
végigfürkészték, minden mozdulatát elkísérték, úgy hogy eleinte enni sem
tudott. De aztán a jófajta bor bátrabbá tette, jobban állotta már a nők
tekintetét, olyikkal még szembe is nézett és valami jó érzés kezdett
végigbizseregni rajta.
Ezt el is röstelte egy kicsit és amikor visszament a szobájába,
elhatározta, hogy vezeklésül mindent megír a feleségének. Belé is
kezdett levelébe és fölháborodottan kezdte leírni a budapesti nők
szemérmetlenségét, amellyel egész a szállóbeli szobáig elüldözik a
szegény idegen embert. De még a felében se tartott, idegesen eltépte a
levelet. Kénytelen volt bevallani magának, hogy fölháborodása nem
egészen őszinte és hogy nem érzi éppen rosszul magát ebben az
állapotában. A bor is fűtötte, az erős szivar is kábította, aztán
elvarázsolta a szállodai szobának titokzatos romantikája, amelynek
mindig varázslatos ereje van a papucshősökre, ha nehánynapos
özvegységhez jutnak. A titkár belépett hozzá a másik szobából:
– Szegény nők hűségesen várnak odakünn. Hajlandó a mester meghallgatni
őket?
Erik még a haja alatt is elvörösödött. Pajkosan hunyorított.
– Aztán legalább szépek-e?
A titkár vállat vont.
– Mindenkinek megvan a maga ízlése. A mester majd válogathat.
Legelőször egy tizenhat-tizenhét éves leány jött be. Hogy szép volt-e?
De bizony szép, Leipzigban sohse láthatott ilyet Erik mester. Keze-lába
apró volt, csipeje gömbölyü, válla keskeny és finom vonalú. Erik szeme
pislogott a gyönyörűségtől, ahogy ránézett. Szegény leánynak nagy
izgalmában hangtalanul járt a szája. Csak tartotta maga elé az albumot
autogrammért. A művész belefirkantotta a nevét, aztán megfogta a leány
két kezét.
– És most én kérek magácskától valamit… Egy csókot.
Magához rántotta a leányt, aki hirtelen rémülettel, utálattal sikoltani
kezdett. Erik mester ijedten eleresztette a kezét, a leány pedig
megvetéssel mondta az ajtóig hátrálva:
– Ön is csak olyan közönséges… Egy ideálomat vesztettem el!
Kitépte az albumból az autogrammot, apró darabokra szaggatta és oda
dobta a szőnyegre. Aztán kiszaladt egy kis sírással a szemében. Erik
arra sem ért rá, hogy szégyenkezzék, – már jött a másik.
Negyvenöt éves lehetett, szegényes cifrasággal öltözködve, rikítóan
kifestve. Az ajtóban megállott, furcsa kalapja alól kuszán hullott ki
kopottas haja, két karját széttárta és drámai mozdulattal odakúszott a
művész elé.
– Mióta vártam erre a pillanatra! Te édes… édes… édes!…
Megragadta Erik kezét, nyálasan csókolgatta, két térdét átölelte és
eközben ajkáról csak úgy zuhogott a szerelmes szavak áradata:
– Gyöngyöm… virágom… gyöngyvirágom… galambom…
Erik szabadulni szeretett volna ettől a ragacsos odaadástól, irtózva
bukdácsolt ebben a vadul előkelő hínárban és végül is (mert erős ember
volt) fölemelte a nőt és gyöngéden kitette az ajtón. Kimerült volt
utána, mintha egy óriási hüllővel birkózott volna.
Aztán megint gondosan öltözött, tisztára mosdatott leányka lépett be.
Erik már okult a tapasztalatain, barátságos mosollyal átvette az
albumot, beleírta az autogrammját és finom mozdulattal visszaadta. A
leány kecsesen pukkedlizett, halk rebegéssel megköszönte és már futott
is örvendezve zsákmányával az ajtó felé, mint ahogy a fecske szokott
sietni, ha egy kis lepkét sikerül elcsípnie. Az ajtóból mégegyszer
visszanézett Erikre annyi szerelemmel, rajongással, hogy a művész megint
elvörösödött. Hanem aztán eltűnt az ajtó mögött gyorsan.
Az a nő, aki ezután következett, harminc-harmincöt éves lehetett.
Hatalmas nő volt, alig alacsonyabb Eriknél. Széles melle volt, mint egy
birkózónak, vastag szemöldökét fenyegetően ráncolta össze. Energikusan
odalépett Erik közelébe, végignézett rajta hosszan, aztán megvetően
mondta:
– Ön az a híres? Nohát kijelentem, hogy engem nem fog elszédíteni!
Erik mester meglepetve kapta föl a fejét és valami értelmetlenséget
próbált hebegni válaszul. De a nő keményen szemébe nézett és úgy
folytatta:
– Én felőlem lehet szép, én felőlem lehet nagy művész, én nem vagyok
olyan, mint azok a többi nők! Nem édesem! Bennem csalódik!
Erik zavartan nyugtatta meg, hogy eddig sem volt rossz véleménye
őnagyságáról, de a nő könyörtelenül félbeszakította:
– Megalázom, meggyötröm, a lábam előtt fog fetrengeni, de engem nem fog
megkapni! Tudja? Én hű vagyok az uramhoz! Ezt akartam megmondani! Hogy
én tisztességes nő vagyok, nem mint azok a céda pesti nők, akik… fuj!
Az ajtóig ment, büszkén fölkapta a fejét és lesújtóan sziszegte:
– Meg foglak alázni… Erik!
Ő is kiment és Erik mester megmondta a titkárjának, hogy több nőt ne
eresszen be máma. Aztán leült, hogy megírja feleségének a levelet, amit
félbe hagyott az előbb.


Te is szenvedsz, fiam?
Aki csak rájuk nézett a terraszos vendéglőben, mosolygott és vidáman
csillogó könnyréteg lepte el a szemét. Arcban, mozdulatban, nézésben apa
és fia megdöbbentően hasonlított egymáshoz és annyi szeretettel ültek
ott, mintha egyik a másiknak tükörképe lett volna. Pedig a fiú még csak
tízéves, síma arcú gyermek volt, az apa szakállába pedig már sűrűn
keveredtek az ősz szálak.
Minden falattal versenyt kínálták egymást és egyik a másiknak a
falatjával élvezett. Ha beszélgettek, egyiknek a szava mintha egyenest a
másiknak a lelkébe röpült volna és ha hallgattak, egymásra néztek és ok
nélkül összenevettek. Nem tudtak betelni annak az örömével, hogy ilyen
szépen együtt lehettek. Az apa töltött egy ujjnyit a borosüvegből a fiú
poharába:
– Igyál te is. Koccintsunk, pajtás!
– Nem, nem! Nekem nem szabad! Én még kis gyerek vagyok!
– Eh mit! Ma ünnep van!
– Hát jó, nem bánom, máma mulassunk egyet!
Belé torkoskodott a pohárba, aztán duhajan félrehajtotta a fejét.
– Ihajla, csuhajla! Most én be vagyok rúgva!
Ezen aztán nevethettek megint. De a kis fiú hirtelen elkomolyodott.
– Hű, ha most anyuka így látna, lenne most nemulass!
Az apa két kezébe fogta a fiú kis barna kezét:
– Csakhogy nem lát ám! Azt akartam, hogy most néhány napig egészen
egyedül legyünk. Együtt, – mi ketten. Hiszen alig is vagyunk együtt, –
édes fiam!
A fiú kedveskedve duzzogott:
– Igaz is! Mindig siet, mindig másutt van dolga!
Az apa végig simította a homlokát.
– Az élet nem olyan könnyű dolog… te ezt most még nem tudhatod… Node
most nincs semmi baj, úgye? Most miénk a világ! És milyen szép a világ!
Nézd a tengert! Mint egy nagy, suhogó, selyem uszály!
– Jó, hogy nincs itt anyuka. Ő most mindjárt új ruhát csináltatna
belőle!
Félszemmel az apjára pislantott, hogy van-e sikere a viccének. De nem
volt megelégedve a sikerrel. Apja elmerengve, komolyan nézte a
fehérvitorlás bárkákat.
– Fiam! Van egy indítványom: ebéd után menjünk csónakázni.
– Ejha! És hátha belepottyanunk?
– Nem bízol bennem?
– De igen! De igen! Hiszen csak vicceltem!
Elindultak a tengerpart felé. A villák erkélyein virítós ruhájú nők
lustálkodtak, mint a tikkadt délszaki virágok. Amint véletlenül az egyik
erkélyre pillantott, az apa zavarodottan nyúlt a kalapjához és az
erkélyről feketehajú, telt idomú szép asszony viszonozta mosolygós
fejbólintással a köszöntését. Az apa szinte kíméletlenül rántott egyet a
fia kezén és így nógatta gyorsabb menésre, mintha valami nagy veszedelem
elől menekültek volna. Szót sem szólt, amíg a csónakokhoz lelépkedtek,
csak néha csapott egyet-egyet idegesen botjával a kőlépcsőkre. A finom
ösztönű gyermek aggodalmasan megkérdezte tőle:
– Valami baj van, apuka?
– Semmi, semmi… Csak üljünk be…
De hiába tiltakozott, a fiú tudta, hogy most már a csónak himbálózhatik,
delfinek ficánkolhatnak, – mára vége a pompás mulatságnak. Belenyugodott
sorsába, diszkrétül meghúzódott a csónak párnás ülésén és a part fehér
villáit nézegette. Az apa pedig kedvetlenül gondolt rá, hogy talán a
legokosabban tenné, ha még ma este tovább utaznék innen az első
vonattal.
Nyugalmas, bölcseséggel és lemondással megépített multjának egyetlen
fájdalmas emléke volt csak és az is éppen itt talált rá. Amikor Margit
egy napon széttépte azt a jövőt, amelyet meghitt közösségben együtt
szövögettek, azt hitte, hogy sohsem fogja kiheverni ezt a csapást.
Nemcsak csalódottnak, de megalázottnak is érezte magát, mert azt látta,
hogy az imádott leány milyen könnyű szívvel cseréli föl az ő nagyratörő
reménységeit egy pénzes zsák pozitivumával. Sokáig azt hitte, hogy most
már végkép kifosztva áll a jövője előtt, amelyhez sem kedvet, sem
bizalmat nem érzett többé. De aztán lassankint kigyógyult ebből a
betegségéből. Úgy történt, mint ahogy rendesen történni szokott. A
fellengős ábrándok helyett megjöttek az érett férfikorral a szerény
megalkuvás sikerei. Katedrát kapott az egyetemen és a katedrával együtt
annyi munkát, hogy éppen elég volt egy emberéletre. Megnősült, házassága
boldog volt, vagy legalább is nyugodalmas, fia született, aki szabad
gondolatainak, elérzékenyüléseinek egyetlen tárgya lett. Tisztába jött
az életével, mint egy könnyű matematikai föladattal, amelynek
eredményét, megoldását csalhatatlanul látja maga előtt. Most pedig…
egyszerre melegíteni kezdték a szívét azok a keserű könnyek, amelyeket
valaha Margitért hullatott és újra az élet kinullázott prédájának érezte
magát. Mint a túrista, akit meredély riaszt vissza az egyik úttól és
más, kényelmesebb úton ballag tovább. Most úgy látta, hogy hiábavaló
volt eddig megtett útja. Az a másik út, amelyet félbeszegett, sohasem
fogja elhagyni vádoló kísértésével…
– Apuka, ha akarja, már ki is szállhatunk. Már elég volt.
Szégyenkezve riadt föl. Ez a kis lelki kirándulás csúnya árulás volt a
fia ellen. Reszkető kézzel megsimogatta a gyermek haját.
– Hát jól van, fiacskám, menjünk ki a partra. Ott sokkal jobban
eljátszadozhatsz… Voltaképpen ez a csónakázás nem is mulatság. Az ember
rab egy pici dióhéjban. Még csak meg se mozdulhat az ember. Sokkal jobb
lesz odakünn.
A parton tiszta ruhájú gyermekek játszadoztak, míg bonne-jaik a padokon
szunyókáltak. A fiú gyámoltalanul álldogált mellettük és sóváran nézte a
játékukat. Az apa tréfásan ráförmedt:
– Barátkozzál velük! Hát te már mindég ilyen gyáva maradsz?
Könnyes, ellágyult szeretet fogta el; eszébe jutott, hogy ő is mindég
ilyen bátortalan, tartózkodó volt. Az ilyen emberek csak szenvedni
tudnak ebben a kíméletlen világban.
A fiú észrevétlenül elelegyedett a játszó gyermekek közé. Egy hétéves
leánykával különösen összebarátkozott. Félreálltak, dobálták egymásnak a
nagy színes lapdát és sűrűn fölhangzott a fiú tiszta kacagása. Ritkán
szokott a fiú kacagni, azért volt olyan édes a hangja, mintha valami
nagyon féltett, drága hangszer szólalna meg.
Mikor elindultak a hotel felé, a kis leány hozzájuk csatlakozott egy
darabig. Helyes kis bábú volt, kurta fehér ruhácskájában, kigöndörített
fekete hajával, amely hosszú tincsben lógott le két oldalt a füle
mellett. Az apa megveregette kis kezét és megkérdezte tőle:
– Hogy hívják magát, kisasszonykám?
A gyermek ügyesen pukkedlizett, mint egy gépre járó rokokó figurácska.
– Baltay Margit vagyok. Itt lakunk az „Eszplanád“-ban.
Az apa hirtelen kiejtette a kezéből a kis leány kezét. Az „Ő“ leánya!
Valóban, tökéletesen hasonlít is hozzá. Csuda, hogy rögtön föl nem
ismerte. Elbúcsúztak és a fiú lelkendezve kiáltotta a leány után:
– Tehát holnap reggel megint itt leszel! Jó?
– Igen! És kihozom a kroket-játékomat is!… Pá! Pá!
Csöndben baktattak, aztán megszólalt a fiú:
– Igazán, apuka, úgy örülök, hogy összebarátkoztunk!… Nagyon jól el
lehet véle játszani!
Idétlen, szégyellős nevetgéléssel tette hozzá:
– De igazán! Nekem ő nagyon tetszik!
– Ejha! No lám! Hát tetszik neked?
– De nagyon… nagyon!
– Hát akkor nem utazunk el. Itt maradunk és holnap megint játszhatsz
véle. Meg vagy elégedve?
– Boldog vagyok! Jaj, milyen jó ember az én apukám!
A fiú már korán reggel kimászott az ágyból.
– Menjünk már, apukám!
– Ahá! Sietsz a randevúra!
– Nem, de… már egészen nappal van… Tessék nézni a napot, már milyen fönt
van!…
– Jól van no, te kis türelmetlen! Hát csak felöltözöm.
Reggelizni is alig birt a fiú. Szinte vonszolta az apját a tengerpart
felé. De ott aztán csalódottan sóhajtott föl:
– Nincs itt!… Pedig megmondta, hogy itt lesz!
– Bizonyára túl korán van még! Mondtam neked!
Leültek egy padra, – várni. A fiú nyugtalanul tekintgetett jobbra-balra
és az apa édes kínnal átérezte mindazt az aggodalmat, ami a fiú kis
szívében sajgott mostan. Mintha ő várna a randevúra; mint egyszer…
valamikor. A fiú panaszosan nyögte:
– Nem jön! Nem is fog eljönni!
– Ejh! Mondtam már, hogy korán van még! Majd eljön később!
Egyszer csak keservesen sírva fakadt a fiú.
– Odanézzen, apuka! Hát nem mondtam, hogy nem fog jönni?
A pálmák között néhány fehérruhás fiúcskával ott játszott a kis leány.
Fekete haja libegett utána, amint ugrándozott.
– Eredj hozzá, fiacskám. Szólj neki.
A fiú dacosan toppantott.
– Nem megyek! Nem szólok hozzá! Ha nem jön, hát maradjon!… Menjünk el
innen, apukám! Menjünk el!
Komoran elindultak a hotel felé és e pillanatban az egész
világegyetemben nem volt még két lény, aki ilyen jól megértette volna
egymást.


Feleségem, a Zsuzsi.
Hiába gyújtották föl a családi tűzhely sarkában a hazafias lelkesedés
mécsesét, hiába beszélgettek megilletődött hangon a kis családi asztal
körül, hogy ami történt, e nagy időknek szent kötelessége volt; kitérni
előle hitványság, de teljesíteni köznapi, magától értetődő dolog. De
amikor első este betoppantam a kaszárnyából a közlegényi „komisz“-ban,
egyszerre veszélybe került ez az ünnepi hangulat.
Hiszen a bluz még csak megjárta volna. Egyik tapasztalt bajtársam
megnyugtatott, hogy száz fokra hevített vízben a rozsdaszínű zsírfoltok
kifőnek, vagy legrosszabb esetben a kisebbséget alkotó kék alapszín
összeolvad vele. De a nadrággal már igazán baj volt. A nadrág a bélésen
levő kincstári bélyegző szerint a múlt század nyolcvanas éveiben készült
hajtó honvéd számára. Tehát a szabó úgy szabta, hogy a szára a csizmába
tűressék. A bakancsig terjedő deficitet egy színes zsebkendővel takartam
el. A feleségem, amikor meglátott, elképedve csapta össze a kezét:
– Jézus Mária! Hogy néz maga ki?
Komoly hangon megmagyaráztam neki:
– Édes lelkem, a parádés „extra“ csak annak való, aki a kávéház számára
akar katonáskodni. Kényes extra ruhában nem lehet igazi buzgalommal a
lövészárokba beléfeküdni, a harmatos gyöpre rátérdelni és a fröccsenő
sárba keményen belétiporni. A jó katona a harctéren nem félti az életét
és ehhez úgy kell treniroznia magát, hogy a gyakorlótéren ne féltse a
ruháját.
Valószínűnek tartom, hogy a feleségem belényugodott ebbe a magyarázatba.
De csakhamar ujabb lelki rázkódtatás érte. Vacsora után lementünk egy
kicsit sétálni és a kapuban találtuk a szobalányunkat, a Zsuzsit.
Kimenőt kért ma estére, de nem kapta meg; úgy segített hát magán, ahogy
tudott. Ott állott mellette a földije, aki káplár a vártüzéreknél.
Feleségem szigorúan nézett rá, én azonban a szabályzat utasítása szerint
jobbkezemet kinyujtott ujjakkal a sapkám ellenzőjéhez illesztettem és
fejemet katonásan feléje vetettem.
– Mit csinál? – kérdezte a feleségem.
– Tisztelgek a fölebbvalómnak! – feleltem én nyugodt hangon.
Ettől kezdve nagyon hűvös lett a hangulat. Én magyarázgatni próbáltam:
– Hja, ez így van, édes lelkem! Lehet, hogy én jobb író vagyok, mint ő,
de viszont ő jobb katona, mint én. A karja edzettebb és nem remeg,
amikor a puskát alátámasztja. Most pedig fontosabb a legdurvább muszkát
találni el a rajvonalban, mint a legfinomabb nüanszot a kifejezésekben.
Elég ideig urizáltunk ezzel a kis talentumunkkal. Majd eljön megint a mi
időnk – talán.
Valószínűleg ez a magyarázat megint megnyugtatta a feleségemet, de azért
a sétától szemmelláthatólag elment a kedve és azt indítványozta, hogy
menjünk haza. Azóta hiába hívtam kávéházba, emberek közé, inkább otthon
maradt. Látszott, hogy röstelli a rangomat. Egyszer ki is fakadt
keserűen:
– Mégis csak borzasztó, hogy az egész hadseregben nincs egy ember sem,
aki magának szalutálna!
Elhatároztam, hogy ezen az állapoton segíteni fogok. Elvégre, ha a nő
hiú a férfijára, azt olyan respektálandó erénynek kell elfogadni, mintha
a férfi rátartó, hogy ne tartsák anyámasszony katonájának. Egy vasárnapi
ebéd után azt mondtam neki:
– Kérd kölcsönbe a Zsuzsi kimenőruháját és húzd magadra. Tán illeni is
fog rád.
– Minek az?
– Nagyon egyszerű. Ha én nem tudok neked való tiszti rangot kapni, hát
szállj le te a szerény közlegényi nivóra. Meglásd, így is jól fogunk
mulatni. Ha nem is a Gerbaud-nál, hát a vurstliban.
Fölragyogott a szeme; tetszett neki a dolog. Hamarosan elkészült az
átöltözködéssel, magam is alig ismertem rá. A dereka rossz miderrel
lehetetlen karcsúra befűzve, a haja kivuklizva, mint a drót, az arcára
két piros folt föstve, – szavamra, olyan helyre szobalány lett belőle,
hogy akár egy szakaszvezető is elvállalhatta volna. Az egyik kezében a
zsebkendőjét szorongatta, a másikkal a kezemet himbálta, így mentünk
végig az utcákon a liget felé.
Eleinte elfogódott volt; azt hitte, minden szem bennünket bámul,
mindenki fölismer bennünket. De a tömérdek utcán rengeteg nép
hömpölygött; mindenki a maga örömével foglalkozott, velünk bizony senki
sem törődött. Néha egy-egy árván maradt bakának a tekintete megakadt a
feleségemen, de az is csakhamar kifogástalan bajtársi szolidaritással
hagyott békén bennünket. Jöttek a legkülönfélébb fegyvernemek,
gyalogosok, huszárok, tüzérek, trének; aztán jöttek nemzetiszínű
pántlikás „subá“-k, akiket még csak nemrég soroztak be és még nem
vehették föl az uniformist; jöttek a „poros fülü“-ek, akik még csak
ezután fognak a sorozó-bizottság elé állani. A feleségem elégülten
mustrálgatta őket. Igazán mondhatom, nem voltam a legutolsó köztük. Künn
a bódék világában tökéletesen belékerültünk az áradatba.
– Zsuzsi, csinálunk egy túrát? – kérdeztem egy ringlispil előtt.
A feleségem húzódozott, de én hátbavágtam katonás gyöngédséggel. Erre
aztán beültünk egy libegő alkotmányba, amely Zeppelin-léghajót ábrázolt
élethíven. Amint nekilendült a kerék, persze visított, ahogy tőle