Sienai Szent Katalin vőlegénye: Elbeszélések - 7

masszában intézi el az ellenséget, anélkül, hogy sebesültek hörgése,
halottak némasága és az ütközetek sok szomorúságos részlete zavarná
munkájában. Aztán ő időbeosztással dolgozik. Ha ködös az idő, ha
alkonyodik, ő becsukja a boltot. És az ütközet hangversenyében mégis
csak övé a legöregebb hang. Mindig lovon jár, a holmija kocsin mindenütt
követi. Ő előtte a háború olyan absztrakt vonásokkal megrajzolva terül
el, mint egy vezérkari térkép. Ezért jókedvü fiúk a tüzérek, vagy amint
a gyalogosok egy kis irigységgel mondják: finom tónus uralkodik köztük.
A jó tréfához nemcsak idejük akad, de kedvük is.
Berczi zászlós pontosan bevásárolt Zloczowban mindent, amit csak tudott.
Mindössze néhány hete szabadult föl ez a városka; néhány ügyes zsidó a
félig leégett házakban hevenyészett boltot Lembergből hozott portékával.
Ő lepődött meg a legjobban, amikor a leányt új formájában meglátta.
Fehér ingbluz volt rajta és bokáig érő sötétkék szoknya. Hallatlan
fényüzés ezen a vidéken, ahol harisnyás női láb talán még sohasem
taposta ezt a földet.
Most látszott csak, hogy milyen szép leány Anusa. Karcsú deraka, majdnem
fiús csipője, finom inas bokája, széltől-naptól pirosas barna arca,
fegyelmezhetetlen vad szöszke haja, tisztára egy kis arisztokrataleány
volt, aki most hagyta abba a tennisz-partiját. Zavartan mosolygott,
amint végignézett magán és nem bírt eltitkolni egy kis aggodalmat, hogy
mi lesz még ebből a furcsa tréfából.
Estére díszes asztalt teríttetett Rüggy főhadnagy és mezei virágot
tétetett a srapnellhüvelyekbe. Nyiress őrnagy visszahőkölt, amikor az
asztalnál ülve meglátta a leányt. A főhadnagy kifogástalan ceremóniával
mutatta be őket egymásnak:
– Nyiress őrnagy úr! Anusa, a ház úrnője!
Az őrnagy szakértően szemügyre vette és sziszegett elégültségében.
– Szavamra mondom, egész fess!
Még az ezredes úr is megcsípte Anusa kemény arcát, aztán a tiszt urakhoz
fordult.
– Hanem aztán megmondom, hogy ne legyen disznóság a dologból, máskép nem
megyek bele a játékba!
Hogy megnyugtassák, csak annál szertartásosabban bántak Anusával. Az
őrnagy úr még a Kriegsschuléban szerzett orosz nyelvtudományát vette
elő, hogy néhány finom bókot mondjon neki. A főhadnagy úr pedig
könyökeit előkelően szétvetve rakosgatta a legjobb falatokat Anusa
tányérjába. A zászlós szótlanul ült az asztal végén, néha ránézett a
leányra, aztán hosszú időre lesütötte megint a szemét.
Odabenn a házban Anusa szülei és az apróbb gyerekek egy-egy fakanállal
fölfegyverkezve ülték körül a ciberéstálat, Anusa pedig húslevest
vacsorázott, csirkepaprikást és csokoládé-tortát. Sőt vacsora után az
őrnagy úr egy üveg pezsgőt is kinyittatott és kifogástalanul kecses
mozdulattal kínálta oda a poharat Anusának. A főhadnagy pedig
lelkesülten magyarázta:
– Tessék jól megnézni, milyen elegánciával tartja a poharat a kezében,
mintha mindig ezt csinálta volna. A nőt époly kevéssé kell a
pezsgőivásra tanítani, mint a vércsét az egerészésre!
Anusa lett az asztal királynője. Az ő kedvéért vidult az egész társaság,
minden kis mozdulatát, fiatal szépségének minden kis részletét
megbeszélték. Később, mikor bátorságra kapva, az ezredes úr bajuszát
megráncigálta, a tiszturak fölállottak és úgy tapsoltak neki.
Már mikor ágyban feküdtek, még akkor is Anusáról beszélgettek sokáig.
Végre is az ezredes úr volt kénytelen rájuk szólni:
– Mi lesz már? Hát sohsem fogtok már elaludni? Ebadta rossz gyerekei!
*
Másnap délben az őrnagy úr egy virágcsokorral kedveskedett Anusának és
halaványan elfintorította az orrát, amikor észrevette, hogy már a
főhadnagy úr is hozott egyet. A főhadnagy úr savanyúan nevetgélt.
– Őrnagy úr, alázatosan jelentem… azt hiszem, hogy egyikünk csokra sem
fog nagy kárt tenni a kisasszonyban. Tessék megnézni a haját… az a szál
virág ott a zászlóstól való.
Valóban könnyü volt észrevenni, hogy Anusa a zászlóshoz vonzódik a
legjobban. Ha lóra ült a zászlós, ő simogatta a ló nyakát, ha megjött
útjáról, elébe szaladt és sokszor órákig tudtak elsétálgatni és
szorgalmasan, csodálatos elmélyedéssel beszélgettek. Pedig egyik sem
tudott a másik nyelvén. Egyszer pedig ebéd után, hogy megmutassa Anusa,
hogy milyen erős, birkózni hivta a zászlóst a zöld gyepre.
Összeölelkezve, hajladozva dulakodott a két ifjú test és utána
kivörösödve, kiizzadva nevetgéltek. Az őrnagy úr is fölugrott.
– No most velem…
De a leány elszaladt és csak a ház ajtajából nézett vissza huncut
vihogással…
A negyedik napon történt, hogy az ellenség megszökött az állásaiból és
megjött a parancs, hogy azonnal nyomuljon utána az egész csapat. Az
ügyes, gyakorlott tisztiszolgák néhány perc alatt összeszedték a holmit
és fölrakták a szekerekre. Az ezredes úr a tisztekkel lóra ült, hogy
csatlakozzék az ütegeihez. A telefonosok fölcsavarták a telefondrótot a
hengerekre és a világháború bohémjei tovább indultak búcsú nélkül.
Anusa éppen a haját fésülte gyanútlanul, amikor mindez történt.
Kiszaladt az udvarra, de már ekkor a lovasok elindultak volt. Csak a
zászlós nézett vissza utána és könnyedén mosolyogva egy csókot intett
feléje.
Anusa egy nyirfának támaszkodva nézte az elmenőket, amíg csak el nem
tüntek a mogyorócserjék mögött. De azután is úgy maradt, mozdulatlanul
eltünődve.
Az anyja kikiáltott hozzá a kunyhóból, reggelizni hivta. Anusa bement,
leült a cibere mellé és bemártotta a fakanalat a cseréptálba. De nem
izlett neki az étel.