Sienai Szent Katalin vőlegénye: Elbeszélések - 1

Sienai Szent Katalin vőlegénye
Elbeszélések
Irta Nagy Endre
Budapest, 1916
Singer és Wolfner kiadása
_Minden jogot fenntartunk._
Budapesti Hirlap nyomdája. – 14335


Amikor még béke volt.
_(Előszó.)_
Mostanában gyakran látni az ilyesmit: rozzant kis szekér, amelynek
kenderhámjába maga a gazda görnyed igavonónak. A szekeren pedig
összedobálva mindenféle lim-lom, amit az első rajtaütés riadalmában
kapkodott össze a pusztulásnak hagyott hajlékból a háborús vidék
szerencsétlen lakója. Mögötte ég a látóhatár, nehéz füsttől terhesednek
meg a felhők és ő meggörnyedve cipeli hitvány kincseit – maga sem tudja
hova, meddig.
Néhol, ha megállhat a lelkendező menekülésben, lerakodik az útszélen egy
kis pihenésre. A szekér-derékból lekerül az ágy, a cihátlan párnák, egy
törött lábú asztal, egy rozoga szék. Isten szabad ege alatt, dérlepte
gyöpön rögtönződik egy éjszakára a falatlan, tetőtlen hajlék. És ha
befekszik az ágyba, a magára húzott takaró alatt tán azt álmodja, hogy
még mindig a békés otthonban van, friss vacsora gőzölög a cseréptálban,
fejőstehén kérődzik az istállóban és a mindennapos apró örömök,
pörpatvarok tarkázzák a békés, boldog, egyhangú napokat… A megmentett
holmik lelke kiszáll az érzéketlen bútorokból, körüllengi az alvót, és a
kietlen ébredésig elmesél neki letünt időkről, – amikor még béke volt…
Ime, itt van az én holmim is. Itt, a hadak útján, a züllött khaoszban
hogy kirakodom, talán duplán rikít szegénysége. Talán meg sem érdemelte,
hogy kimentsem, de e világ-emésztő tűzvészben kinek-kinek a maga motyója
a drága. Egy gyalulatlan rusnyák lóca és egy flandriai faragott
karosszék közös történetről mesél: amikor még béke volt…
_Nagy Endre._


Sienai szent Katalin vőlegénye.
Egy napon névtelen levél figyelmeztette a podesztát, hogy tartasson
szemmel egy perugiai ifjú nemest, aki néhány nap óta Sienában
tartózkodik. Este rálestek a katonák, amikor épp a piazza comunale egyik
mellékutcájába surrant be. A nemes ifjú kardjához kapott, de hamarosan
lefegyverezték. A földön fetrengett, rúgott, harapott, tajtékzott
dühében, – mindhiába. Megkötözték és elcipelték a börtönbe.
Még ez éjszaka összehívták az urak tanácsát, elébe vezették, de az ifjú
csak káromkodott. Faggathatták, fenyegethették, csavarhatták a
hüvelykujját, ő nem felelt, csak káromkodott. Rettentő technikája volt a
káromkodásban. Megszakítás nélkül, bőségesen ömlött ki belőle, mint a
záporeső. Az urak – a guelfek épp úgy, mint a ghibellinek, – alig
győzték a keresztet vetni magukra engesztelésül. Már ez a sok
istenkáromló beszéd is nyakát szegte volna, de a zsebében azonkívül
megtalálták a kompromittáló írásokat. Nicolas Tuldonak hívták, azért
jött Sienába, hogy szövetkezzék a helybeli nemes ifjúsággal az urak
tanácsa ellen. Sajnos, hiábavaló volt minden fáradozás, a bűnös
makacssága megakadályozta, hogy a bűntársak nevét kifürkészhessék. Tehát
a tanács ez irányban beszüntette a vizsgálatot, összeült itélethozatalra
és amikorra a szent Dominikánus bazilikájában elkiáltották az éjfélt,
Nicolas Tuldo egyhangulag hozott itélettel fejvesztésre itéltetett.
Amikor kihirdették előtte az itéletet, végképp elsápadt, mintha már ki
is folyt volna minden vére. Csinos arca eltorzult, szemében vad düh,
kétségbeesés, rettegés lángolt. A szája vonaglott és tajtékozva szórta a
káromkodást, amely most, mintha még gazdagabb forrásra bukkant volna.
– A gyehenna tüze égesse el a csontotokat, gaz kutyák! Népcsaló,
fosztogató arisztokrata banditák! Krisztus palástjának cudar tolvajai! A
pestis rohassza el a beleteket! A disznók faljanak föl benneteket az
utszélén!
Az urak szelid türelemmel hallgatták végig ezt a csúnya beszédet. Pietro
mester bárdja mindig frissen köszörülve várja a munkát. A szép ifjú feje
holnap reggel le fog hullani, oda fog gurulni a tönk aljára és akkor
majd úgyis hallgatni fog. Minek hát vitatkozni véle? Az őrök kétoldalt
karonragadták és visszacipelték a börtönbe, akárhogy rúgkapált is.
Rázárták a vasas ajtót, ott aztán dühönghetett, ahogy bírta. Sokáig
bírta, akkor belefáradt és elaludt.
Hajnalban felzörgette egy szentbenedekrendi barát, hogy meggyóntassa,
megáldoztassa, bűneitől föloldozza. Kezében az elefántcsont-feszületet
magasra tartva lépett be hozzá a cellába. Az ifjú pelyhes arcán még
rajta felejtődött az iménti édesded álom gyermekes szelidsége. Piros
volt, mint a rózsabimbó és az ajka nedvesen csillogott. Hanem amikor a
gyóntató barátot meglátta, ismét a vadállati düh torzította el hirtelen.
Odaugrott, kezéből kikapta a feszületet és odavágta a kőpallóra.
– Hord el az irhádat és a cudar hazugságaidat, te Antikrisztus!
A barát kezébe fogta a szakállát, bólogatott a fejével és szeliden
mosolygott:
– A hármas Isten irgalmával jöttem hozzád, hogy lelkileg
megtisztálkodjál és földi bűntől mentesen léphess az Úr zsámolya elé.
Az ifjút éktelen düh fogta el. A vér a fejébe nyomult, egész testében
remegett, úgy ordította:
– Hagyd békén a lelkemet, te gazember! Húsz éves vagyok és ma reggel le
fogják vágni a fejemet! Kutyák fogják nyalogatni a véremet, amelyből
eddig egy csöppet se juttattam a szerelemnek! Pedig hány perugiai zsenge
hajadonnak a képét érleltem a szívemben. És szép harmadfű csikóm, akit
most akartam nyereg alá törni! És az anyám, óh!…
A barát ájtatosan ég felé emelte szemét és szilárd hangon mondotta:
– Ferenc, az assisi gazdag rőfös fia, kiben voltaképpen Isten küldte
angyalát a földre, szép tanítást adott róla, hogy a földi élet milyen
semmis és…
A halálraítélt tajtékozva rontott rá:
– Akkor dögölj meg magad, te zsivány! Az én húsz évemnél nincs szebb
sehol se! Sem itt, sem odaát! Hogy meritek ezt kioltani, ti gyilkosok!
A barát gyorsan kitépte magát az ifjú fojtogató szorításából és rémülten
jelentette a podesztának, hogy amaz ifjút pokoli nyughatatlan tüzek
gyötrik, alighanem maga az ördög szállotta meg, sem meggyónni, sem
áldozni nem akar. Már pedig így a fejét levágatni nem lehet, mert a
42-iki pestis szakadna újból a városra, ha keresztény embert a
másvilágra küldenének, mielőtt még bűneiből föloldoztatott volna.
A podeszta magát a püspököt költette föl. A tiszteletreméltó aggastyán
reszkető két kezét széttárva lépett a cellába, de a halálraitélt most
még dühösebb volt.
– Eltakarodj innen, vén csaló, mert kitépem azt a hazug fehér
szakálladat! Azért növesztetted ilyen nagyra, hogy az ártatlanul
kiontott vért beletörölhesd, te gyilkos!
Nem lehetett vele bírni. Toporzékolt és a fejét leszegve odaütögette a
vasbilincshez, amellyel két keze volt megbéklyózva. Gondolni se lehetett
rá, hogy szelid malaszt foghatna rajta. A püspök szomorúan rebegte:
– Szegény gyermek nyilván a gonosz lélek martaléka. Nincs rá mód, hogy
Krisztus urunk békéjében haljon meg… azaz, hogy még valamit meg lehetne
próbálni. Szent Dominikánus zárdájában van egy nővérünk, Katalinnak
hívják. Az ég angyalainak kedveltje, bizonyság van rá. Már hét éves
korában jelenése volt Gábor arkangyallal. Azóta maga a Szűz Anya is
gyakorta fölkeresi. Csodatételeivel már sok beteget gyógyított,
malasztos szavára a Gonosz kimenekül beteg állatból, pestises kútból,
megszállott emberből… Hivassátok ide Katalin nővért; ő talán meg tudja
fordítani e szerencsétlen ifjú konok hajlandóságát!
Szent Dominikánus zárdája ott volt a Signoria közelében, néhány pillanat
múlva ott volt Katalin nővér. Csöndesen kinyitotta a cella ajtaját és
belépett. Az ifjú a tulsó sarokban összekucorodva mozgott, mint egy
sebzett vadállat, amely visszamenekült a barlangjába és most végső
erejével akar ráugrani üldözőjére.
De Katalin nővér sem előbbre nem lépett, sem egy szót sem szólott.
Ránézett az ifjúra, vékony két kezét összefonta, fejét lehajtotta és
sírni kezdett hangtalanul, igaz fájdalommal. A könnycseppek lassan
perdültek le, mint egy olvasó gyöngyszemei és keskeny válla néha-néha
megrándult a csukló bánattól. Aztán megszólalt:
– Milyen ifjú vagy, milyen szép, milyen erős! És meg kell halnod! Óh,
kegyetlen gonoszság, sohsem telsz be a martalékkal!
Odalépett az ifjúhoz, megsímogatta szőke haját, amely most kusza
fürtökben vonaglott, mint egy kígyócsalád, amelyet keselyű riasztott
meg.
– Milyen szép a hajad! Milyen puha! Érzem, én vagyok az első hajadon,
aki megsímogatta! És egy óra mulva a ten-véredben fog ázni… Óh! Hát nem
tudsz sírni?
Lehajolt, hóna alatt átfogta az ifjút és magához emelte.
– Ide hajtsd a fejed a keblemre, amelyet eddig csak a kőpad és a szeges
ostor érintett. Sírjunk, sírjunk a te szörnyű sorsodon, én szép
vőlegényem. Mert akit emberi gonoszság elveszít, az az én vőlegényem.
Annak én vagyok gyászoló menyasszonya. Sírjunk, sírjunk, szép ifjú
vőlegényem.
Az ifjú kerekre nyitott szemmel bámult reá. Meleg szorítás csavargatta
szívét, a dühös dac minden ízében bágyadva elernyedt és langyos sírása
megeredt, mintha a szülei házban, meghitt ágyában feküdt volna dunyhába
és éjszakai bánatba takarózva. Zokogva, panaszosan nyögdécselte:
– Húsz éves vagyok és meg kell halnom. Ugy-e, hogy ez borzasztó? Ugy-e,
hogy ez rémületes?
– Rémület, igaztalanság és szenvedés laknak ott, ahol emberek laknak.
Meglátogattam a bélpoklosokat, akik társaságból kiverve, nyavalyájukkal
magukra hagyatva fetrengenek. Meglátogattam a lázárokat, akik éhezve
kínlódnak a dúsan megrakott asztalok tövében, amelyekre ők hordták az
ízes ételeket roskadásig. És meglátogattam a gyilkos csaták ártatlan
sebesültjeit. Polgárok és nemesek egymás halálát kívánják és mindketten
nincsetlen zsoldosokkal gyilkoltatják egymást…
Az ifjúnak föllángolt a szeme és diadalmasan kiáltotta:
– Nos ugy-e! Ezt láttam én is a szememmel, a vérző szívemmel. Az urak
folyton egymásra törnek és folyton az ártatlan pórt tiporják el
sarkantyús lábaikkal! Ezt nem bírtam tovább nézni, ezért kerültem ide!
És most meg kell halnom… Hát nem borzasztó ez?
Katalin fölemelte a fejét és a cella sötétjében fehér bóbitája úgy
világított, mint valami glória.
– Nem borzasztó. Te egyszerre fogsz meghalni és nekem csöppenként fog
kihullani szívem vére az emberi nyomoruságokért… Ezért vagy a vőlegényem
és ezért vagyok a te menyasszonyod… A mártirság szent illatát nem érzed
ebben a cellában?
Az ifjú még jobban odaszorította fejét Katalin melléhez és úgy
nyöszörögte, mint egy kis gyermek:
– Valamit be kell vallanom neked. Csak álarc a dühöm, amely szégyenemet
takarja: a gyávaságomat. Félek! Értsd meg: félek! Nem tudok mást látni,
csak a fölemelt bárdot és a vért, amely nyakamból fog kiszökni… Óh!
Milyen szégyen! De sírni szeretnék és káromkodásba kell fullasztanom
sírásomat.
– Nem fogsz félni! Veled leszek én, a te menyasszonyod! És minél
sötétebb most a félelmed, annál ragyogóbb lesz a dicsfény, amelyben
odaát fürödni fogsz.
Majdnem észrevétlenül intett és a barát besompolygott. Az ifjú meggyónt,
megáldozott és a katonák között szeliden elindult a vérpadra. Ott halkan
súgta:
– A kezed add ide, szépséges menyasszonyom.
Katalin megfogta a kezét, az ifjú lehajtotta a fejét a tönkre és
mosolyogva nézett föl reá. Férfias büszkeség volt a nézésében, mint
ahogy a lovas néz vissza szíve hölgyére, amikor nyaktörő szakadékon
ugrat át. Aztán egy pillanat… és a feje legördült a deszkára.
Szent Katalin pedig ez napon így írt naplójába:
„Tuldo lelkét láttam. Fehéren, fényesen repült föl az Égbe!“


La bête hongroise.
Messze Páris határán van a „Parc aux Princes“, oda iparkodtam a fürge
egylovas párisi fiakkeren.
Benn a városban ugyancsak volt gondja a kocsisnak, hogy eligazodjék az
omnibuszok, automobilok, kocsik, utcai gőzösök végnélküli zavarosában.
Vidáman káromkodott, pattogott az ostorával, halk, egyoldalu vitát
kezdett a rendőrrel, aki minduntalan föltartóztatta a kocsi-tömeget.
De amint kiértünk a gyönyörű, széles országútra, eleresztette a gyeplőt,
félretette az ostort; élvezte a szabadságot, a csöndet a derék öreg.
A lovacska jókedvűen trappolt és tágult orr-likakkal szimatolt a nyári
zöld mezők felé. A kocsis pedig félig felém fordult a bakon és
társalgást próbált kezdeni velem. Latin fajtájú ember a csöndet se tudja
elképzelni beszélgetés nélkül. Rámutatott a lovára és elégülten
kérdezte:
– Mit szól ehhez az állathoz, uram?
Fürge, mokányszerű ló volt, pejszínű, nagy szögletes fejű; amint
ránéztem, homályos emlékezések kezdtek sajogni bennem. Csak sehogysem
tudtam, merrül, honnan szálltak ezek az emlékezések. Mint amikor valami
rég nem érzett ízt újra érez az ember. Udvariasan válaszoltam:
– Csinos ló, szép ló… Ami igaz, igaz!
– Nem az, hogy csinos! Nem az, hogy szép! Nem arról van itt szó, uram.
Ez a ló nem olyan közönséges ló… Messziről jött ez nagyon.
– Ugyan! Honnan jött?
A kocsis diadalmasan elmosolyodott.
– Nagyon, nagyon messziről. Ön talán el se hiszi, ha megmondom… _De la
Hongrie_… Magyarországból jött ez!
Megdobbant a szívem, de azért közömbös hangon kérdeztem:
– Magyarországból?… Merre van az?
– Nagyon messze… Őszintén szólva, magam se nagyon tudom, hogy merre van,
de nagyon szép ország lehet. Az én társaságom minden lovát onnan
hozatja. Nincs párja a magyar lónak!
Odaszóltam csak úgy magamban mormogva a lónak magyarul:
– Ne figyelj ide, pajtás! Téged dicsérnek… (Összebeszéltem a
honfitársammal. Ez is jól esett – messzi idegenben!)
Aztán megkérdeztem a kocsist:
– Hát mi különöset tud ez a ló?
– Hogy mit tud? Mindent! Több esze van, uram, ennek a lónak, mint tíz
francia lónak! Lássa, ez a ló ott nőtt fel valahol Magyarországon, a
sivatagban; zárt vaggonban hozzák Párisba és mikor ideér, egy hét alatt
jobban ismeri ezt a várost, mint én. Mintha itt született volna. Ismer
minden utcát, nem ijedezik az autobusztól, tudja, mikor kell megállani a
rendőr előtt… Csuda ez, uram! A francia ló két hónap alatt sem tudja ezt
megtanulni. A francia ló buta a magyar ló mellett. Pedig ez itt
született, itt nőtt föl, megszokhatta volna ezeket a dolgokat… De nem ez
a magyar lónak a legnagyobb erkölcse. Van egy olyan erénye, ami aztán
semmiféle más lóban nincsen. _Il a du coeur!_ A magyar lónak szíve van,
uram!
Alig tudtam a hangom remegését eltitkolni, megilletődve, tettetett
közönnyel kérdeztem:
– Mi az, hogy szíve van? Hogy érti ezt, barátom?
– Hát csak úgy, ahogy mondtam! A magyar lónak szíve van, mint az
embernek. A francia ló néha megbolondul, kiüt rajta a lelki gonoszság és
ilyenkor az Isten se bír vele. Üthetem ostorral, becézhetem szép szóval,
nem használ annak semmi sem… Bezzeg a magyar ló!… Hiszen nem mondom,
néha az is megmakacsosodik, talán eszébe jut a szülőföldje, talán
hazavágyik… De ilyenkor elég neki két jó szó. Csak ütni nem szabad, mert
attól megvadul. De én azt mondom neki szépen: – Ugyan ne bolondozz,
pajtás! Legyen eszed, pajtás! Nézd, pajtás, nekem sincs valami jó
dolgom… Sok az autótaxi, örüljünk, ha néha mi is kapunk egy-egy utast,
nemhogy itt makacskodnánk!…
– Igy beszél hozzá?
– De így ám!
– És a ló megérti, ha franciául szól hozzá?
– Hát persze, hogy megérti! Egy hónap alatt megtanul ez akármilyen
nyelvet. Csuda esze van ennek! Itt születtem Párisban, sohasem voltam
még Malmaisonnál messzebb, de egyszer… egyszer szeretnék elmenni abba a
Magyarországba. Szép lehet az az ország, ahol ilyen lovak teremnek. A
lovammal együtt szeretnék odamenni… Tudom, ő is örülne neki! No, mondd,
öregem, nem örülnél?
A lovacska vidáman rázogatta csontos fejét és bekanyarodott a park
kapujához. Szinte észrevétlenül tettük meg a nagy útat idáig. Kiugrottam
a kocsiból és mondtam a kocsisnak, hogy várjon meg.
A kapu mellett hirdetési oszlop állott és a tarka plakátok közül
önkéntelenül is a szemembe ötlött egy színlap: „_Théatre Sarah Bernhard.
Le typhon. Pièce en 4. actes. De M. Lengyel._“
Csak úgy feszült a keblem a magyar kevélységtől. A chauvin örömből ez
tán sok is egy napra! Keleten és nyugaton, északon és délen élni fog a
magyar dicsőség, amíg csak lovaink és színműíróink lesznek!


Honvágy.
A betegség úgy kezdődik, hogy sétálgatok a feleségemmel a – mondjuk – a
„Champs Elysées“-n. A rozsdavörös gesztenyefák között a széles úttest
elegáns ívben hajlik föl a magaslatra, amelyen mesebeli zord óriásként,
szétvetett lábbal áll a hatalmas diadalkapu. Azt mondom őszinte
elragadtatással:
– Nagyszerű egy út, mi?
A feleségem ráhagyja, hogy nagyszerű. Én pedig búzgón kezdem
belélovagolni magam az elragadtatásba.
– Óriási egy út! Magasztos egy út! Milyen hosszú! És milyen széles…
Istenem, ha elgondolom, hogy mi odahaza milyen nagyra vagyunk azzal az
Andrássy-úttal. Pedig hát mi az emellett! Belefér háromszor!
Erre a feleségem kissé epés hangon jegyzi meg:
– Az Andrássy-utat… azt csak hagyja! Véletlenül az Andrássy-út legalább
is van ekkora. Ha nem szélesebb!… De még szélesebb is.
Elszörnyedve összecsapom a kezemet.
– Az Andrássy-út? Ilyen széles?
– Igenis! Még szélesebb is, ha olyan nagyon akarja!
– Hogy én akarom-e? Úgylátszik, édesem, azt tüzted ki föladatodnak, hogy
itt, messze idegenben agyonbosszants!
– Nem, nem akarom agyonbosszantani. De akkor maga se mondjon olyanokat,
hogy az Andrássy-út így meg úgy. Hagyja békében az Andrássy-útat!
– Hát ki bántotta az Andrássy-útat? Én egy szóval se bántottam!
Itt már a feleségemből kitör a sírás.
– Hogy ez a Champs Elysées ilyen meg olyan széles! Könnyű neki ilyen
szélesnek lennie, amikor a házakat kétoldalt olyan messze építették
egymástól! De próbáljon az a szegény Andrássy-út ilyen széles lenni! Nem
lehet neki a házaktól!
– Hisz ez az éppen! Ez az éppen!
– Mit ez az éppen? Azért, hogy ez a maga Champs Elysées-je ilyen marha
egy nagy út, azért nem muszáj mindjárt azt a szegény Andrássy-útat a
fejemhez vágni!
– Én a fejedhez vágtam az Andrássy-útat? Én vágtam a fejedhez?
– Igenis, maga!
– Nahát itt már…! De rendben van! Ezennel megfogadom, hogy énfelőlem
ezentúl lehet út olyan széles, mint a Balaton, – én nem veszem
tudomásul. Ezentúl befogom a számat, punktum!
Most tehát következik egy hosszú, hallgatag séta, amelynek folyamán
mindketten komoran bezárkózunk a magunk érveibe és ellenérveibe. Nagyon
el vagyok keseredve. Elvégre mégis nevetséges, hogy az embernek egy
jámbor kis észrevételt se szabad már megkockáztatnia a Champs Elysées
szélességéről! És mit azonosítja magát a feleségem olyan nagyon az
Andrássy-úttal? Hát nem igaz? Az Andrássy-út szélességének semmi köze
sincs a hazafisághoz! Amikor az Andrássy-út még nem volt meg, akkor is
voltak már jó hazafiak. Például Zrinyi Miklós. Nahát!
… De ezt a nagyszerű okoskodást csak úgy magamban monológizálom el.
Ezalatt azonban a hatalmas úton zavartalanul folyik tovább a mindennapos
élet. Középütt fogatokban, automobilokban elegáns úrnők röpködtetik a
paradicsomtollakat, kócsagokat, tüllöket, prémeket. A gyalogjárón pedig
(csak azért is kijelentem, hogy maga a gyalogjáró olyan széles, mint az
Andrássy-út!) a szerényebb hölgyek ringanak a lehetetlenül magas
cipősarkokon. Külön attrakcióként szerepelhetne külföldi varietékban az
az ügyesség, amivel a párisi nők ezekben a cipőkben tipegni tudnak. Azt
mondja a feleségem:
– Viszont meg kell adni (az asszonyok szeretik mindjárt vitatkozva
kezdeni a mondatot!), hogy igazi sikkes nőket csak Párisban lehet látni.
Kedvetlenül válaszoltam:
– Ugyan hagyd ezeket a párisi nőket! Mind csupa degenerált majom!
– Degenerált ide, degenerált oda, de nagyon sikkesek! Nézze, hogy tudnak
ezek lépkedni a szűk szoknyában, a magassarkú cipőben. Nálunk az
asszonyok úgy lépkednek, mint a vizilovak.
Valami nagy keserűség szorítja össze a szívemet. Dühösen mondom:
– Ez a tipikus autoszuggesztió. Mert párisi nő, tehát minden sikkes,
amit csinál. Kijelentem, hogy nem adom a budapesti nőket ezekért a
fölcicomázott csontvázakért.
– Ejha! De nagyon védi egyszerre a maga budapesti hölgyeit! Talán
sajnálja őket?
– Az én budapesti hölgyeimet! Mondd mindjárt, hogy egy egész háremet
tartok odahaza!
– Maga mondta, hogy…
– Én mondtam? Mit mondtam? Azt mondtam, hogy akármilyen sikkesek is ezek
a párisiak, azért nem muszáj mindjárt lepocskondiázni a budapesti
hölgyeket! Akármiben előbbre lehet Páris, de véletlenül hölgyekben… ohó!
– Micsoda „ohó“?
– Semmi… Különben megfogadtam, hogy nem vitatkozom többet. Túlérzékeny
vagy! Nagyon is oda vagy a te Párisoddal!
– Én? Az én Párisommal? Hiszen folyton maga…
– Elég!… Mondtam, hogy jobb lesz, ha nem vitatkozunk. Ugyis tudtam, hogy
végül én leszek az oka!…
Most aztán végleg el van rontva a sétánk. Némán elindulunk hazafelé, de
némaságunkban több a szomorúság, mint a duzzogás. Szeretnénk egymásra
haragudni, de érezzük, hogy nincs miért. Végül ő is csak tudja, hogy a
Champs Elysées nagyon széles és én is tudom, hogy a párisi hölgyek
nagyon sikkesek.
Odahaza aztán előszedjük azt a néhány budapesti anziksz-kártyát, amit
barátaink küldtek utánunk. A szobában már alkonyi félhomály van, de
odaállunk az ablakba; onnan még jól látni mindent… Az országház egy
kicsit elaprózott, az Erzsébet-körút egy kicsit kopottas, a Duna egy
kicsit halott… De ennek mindnek a fénykép az oka… Az ujjunk végigsétál a
jól ismert tájakon és mintha a lelkünk ott vibrálna, ott érezne az
ujjunk hegyén…
Már kívül is kezd sűrűsödni a homály, de azért nem gyújtjuk meg a
lámpát. Minek is? Minél sötétebb van, annál tisztábban látunk arrafelé,
hazafelé. Mert most már nem a szemünkkel nézünk. Azt mondja halkan a
feleségem:
– Ott a Várbazár tövében van egy kioszk… Emlékszik? Milyen csöndes volt
mindig. Néhány fiatal szobrász, néhány öreg nyugalmazott hivatalnok
kávézgatott ott. És a terraszáról látni lehetett a Dunát.
– No de a margitszigeti tölgyek… az se kutya! Meg a Jánoshegy! Meg
Promontor, ahol a Duna füzesekbe vész bele… Emlékszel, egyszer Ady Endre
azt mondta rá, hogy valami Dnjeper-íze van az egésznek. Orosz bánat van
rajta…
Víg robaj fölzaklat bennünket hirtelen. A gyerekek jönnek haza a
sétából. Megkérdem tőlük:
– Hol voltatok, merre jártatok, gyerekek?
– Az Eiffel-toronynál.
– Igen? No és hogy tetszett az Eiffel-torony?
A fiam, a Prutyi, vállat vonva feleli:
– A zannyát! Jau magas torom!
Összenézünk lelkendezve.
Ez a fiú Párisban megtanúlta a tiszaháti dialektust!


Örömömben.
Milyen banális az ilyen találkozás!
Ott ültem a tengerparton, néztem a folyton megújuló fodrokat, amelyekről
Jules Renard azt írta, hogy egy láthatatlan gyalu kunkorítja azokat a
tenger deszkájáról. Egyszer csak arra jött egy kövérkés nő, fekete, de
kacér vágású ruhában, rá néztem, rám nézett és rögtön fölismertük
egymást.
– Nini Koltayné!
– Nini Rácz István!
Az első pillanatban elszörnyedtem a változáson, amit az elmúlt tizenöt
év tett rajta. Kövérsége miatt egészen jelentéktelenül alacsonynak
látszott, fekete hajában az ősz szálakat a dióolaj alig bírta már
eltüntetni, két arcán a gödröcskék helyén két kíméletlen horpadás. Hanem
aztán mellém ült és öt perc múlva megint az lett az én számomra, ami
akkor volt, amikor először megláttam és amikor olyan nagyon
belészerettem. Megint vékony leány-testű, gyerekarcú asszonyka volt, aki
bánatosan hervadozott öreges férje oldalán. Mindjárt azon kezdte:
– Tudja tán, hogy azóta özvegy lettem. A férjem… szegény…
– Miben?
– Az orvosok azt mondják, hogy szívszélhüdésben, de én tudom, hogy
féltékenységben. Ez a betegség bántotta folyton. Pedig igazán nem volt
rá oka.
Könnyedén elpirult és zavart mosollyal tette hozzá:
– Mert „az“ igazán kivétel volt. Az egyetlenegy.
Most már rajtam volt a sor hogy belézavarodjam.
– No, az is elég ártatlan história volt, – feleltem. – Úgy végződött,
mint egy kis gimnázista-regény. Voltaképpen semmi se történt.
– Biz úgy… Semmi sem történt.
Egy kis ideig elgondolkozott, aztán figyelmesen végignézett rajtam.
– Tudja-e, hogy maga alig változott? Épp olyan, mint akkor volt.
Éreztem, hogy most rögtön vissza kellene adnom a bókot, de nem tudtam.
Inkább hirtelen másra tereltem a beszédet:
– Maga nagyon furcsákat gondolhatott rólam, ha ugyan egyáltalán gondolt
rám azóta. Hazugnak tarthatott, vagy könnyelműnek, vagy… tudom is én
mit.
– Hagyja, hagyja ezt!… Minden úgy van jól, ahogy van, – ha már egyszer
megtörtént.
– Nem, nem! Ezeket a félbenmaradt történeteket be kell fejezni,
akármilyen későn, mert különben az ember úgy cipeli végig egész életén,
mint egy nyitott sebet… Emlékszik?
Akkor aztán emlékezetébe idéztem ezt a bolond történetet.
*
Bálon ismerkedtünk össze. Ő kétéves asszonyka, én húszéves legény. Azaz
mit legény! Gyerek voltam még, akinek a számára minden nő mintha az
anyám lett volna. Faluhelyen nőttem föl, ott még megesik, hogy ilyen
fogyatékosan nevelődik föl az ember. Egy végtelen szupé-csárdást
táncoltunk és a tánc monoton ritmusa és finom testének közelléte
megszédített. Már nem is volt az tánc. Fáradhatatlanul, gondolat nélkül
ringatóztunk, vonaglottunk, mintha valami kívülünk álló erő hajtott
volna bennünket. Mint két szál virág, amelyet ugyanaz a vihar táncoltat
meg.
Amikor vége volt, majdnem eszméletlenül rogytunk le egy-egy székre a
büffében. A férje az asztalnál ült és borozgatva politizált egy
ismeretlen idős úrral.
Ziháló mellel, kiszáradt gégével ültünk egymás mellett. Hallgattam és
egész mozdulatlan boldogságom ékesszólóan fejeződött ki ebben az alélt
csöndben. De az asszonyka majdnem szigorúan rám szólott:
– Hát miért hallgat folyton? Miért nem beszél valamit?
Akkor még készen elraktározott frázisokat nem tartogattam magamnál nők
számára, tehát zavartan hebegni kezdtem:
– Beszélni?… Hát, Istenem, miről is tudnék beszélni mostan?
– Mindegy, akármiről!
– Mindegy? Oh nem mindegy! Ebben a pillanatban csak egy témáról tudnék
beszélni szentségtörés nélkül. Arról pedig nem merek.
– Bolond! Tőlem fél? Hát csak beszéljen arról az egyről.
Nagyon megijedtem, de éppen ez tett olyan vakmerővé, amilyen sohasem
voltam azelőtt. Mereven a cipőm hegyére néztem és úgy mormogtam:
– Most csak egyre tudok gondolni, egyről tudok beszélni: én magát
szeretem.
Halkan fölkacagott, mintha megcsiklandoztam volna. Elpirult, de
kötekedve mondta:
– Persze, most… a tánc után… aztán meg ivott is egy kis bort… Milyen más
lesz holnap.
Kigyulladt a szemem és hősiesen válaszoltam:
– Örökké csak ezt mondhatom, ezt mondom! Amíg csak élek!
– Holnap is?
– Holnap is és mindig!
– Holnap délután három órakor, a lakásomon. A férjem nem lesz otthon.
Szerettem volna diadalmasan fölordítani, de az asszonyka gyorsan
megfogta a kezemet, hosszasan, melegen megszorította és ezzel az egy
szorítással mint valami szivattyúval a fejembe szorította a vért.
Majdnem mozdulatlan ajakkal súgta a fülembe:
– Most aztán menjen… Legjobb lesz, ha egészen el is megy a bálról. Nem
tűrném, hogy ezentúl másra is reánézzen.
Hogy megváltozott egyszerre az egész világ! A férj még mindig ott
politizálgatott, de most mintha egészen összetöpörödött volna.
Egyáltalán, mindenki letörpült; mintha egy fejjel nőttem volna ki
közülük.
Nekivágtam a kisvárosi utca éjszakájának. A kabátomat be se gomboltam,
mégis melegem volt. A hópelyhek szállongó virágszirmok voltak, a téli
szél tavaszi lehellet. Az alvó kis házak ablakain szerettem volna
bekiáltani:
– Holnap délután háromkor… a Soltész-utcában… Találd ki, mi lesz ottan,
hékás!
Öntudatlanul hazafelé indultam, de a kapuban megdöbbentett az a
gondolat, hogy most, ilyen állapotban lefeküdjem és reggelig álmatlanul
vergődjem az ágyban. Oh, egy liter morfium se tudta volna most elaltatni
azt a sok mindent, amivel a szívem tele volt! Az élet legnagyobb
eseménye esett meg vélem: egy asszony egy másik férfiúnak oldaláról
felém hajolt. És milyen egyszerűen történt mindez! A megfoghatatlan