Sienai Szent Katalin vőlegénye: Elbeszélések - 4

visszaemlékezem rá, látom, hogy nagyon szimpatikus, derék fiatalember
volt. Isten tudja, talán azóta valami nagy ember lett belőle. Talán
szerelmes is volt belé nem egy leány, nálam boldogabb, akinek nem volt
vendéglős a papája…
Az előszobából csöngetés hallatszott. Az orvos fölállott az íróasztala
mellől annak a jeléül, hogy mára vége a széánsznak. Az asszony majdnem
fájdalmas csalódottsággal szedte magára kalapját és csipkegallérját.
Arca kihevült a sok beszédtől, szemében életkedv csillogott és kitörő
hálaérzettel szorította meg az orvos kezét.
– Tehát a viszontlátásra holnap!
Fürgén tipegett le a lépcsőn, olyan vidám megkönnyebbültséget érzett,
hogy dudorászni kezdett volna. De amint kiért az utcára, mintha egy
láthatatlan kéz elrántotta volna a szeme elől a rózsaszínű üveget.
Megint sötét és komor lett minden; a tárgyak éles konturjai megint
kiméletlenül belevágtak idegeibe. Úgy érezte, hogy valami nagyon gonosz
tekintetű, lihegő vágyú férfi követi nyomon. Hátranézni nem mert, csak
meggyorsította a léptét és majdnem szaladva sietett a szanatórium felé.
Szinte a nyakszirtjén érezte üldözőjének forró leheletét. A lélegzete
elfulladt, a homlokára kiült a hideg verejték, azt hitte, sohsem fogja
elérni a szanatórium kapuját.
Mikor végre a kapu kilincsére tette a kezét, hátra mert nézni egy
pillanatra. Senki sem volt mögötte, a hosszú egyenes utca üres volt,
kétoldalt a fák komolyan sorakoztak, mint egy nagy temető alée-ján…

Harmadik sèance.
Alig, hogy az ebédtől fölállhatott, valósággal kiszökött a
szanatóriumból. Mintha titkos randevúra ment volna, úgy sietett. Mikor
beért az orvos szobájába, könnyes szemmel mosolygott és mind a két
kezével megfogta az orvos kezét. Otthonos mozdulattal oldotta le a
fátylát és tette le a kalapját a kis asztalkára. Aztán biztatás nélkül
lefeküdt a diványra, olyan meghittséggel, mint ahogy régebbi páciensek
szoktak beülni a fogorvos operációs székébe.
Az orvos várta, hogy talán megszólal magától is, de az asszony
összefonta a két kezét a mellén és hallgatott. Huszonnégy óráig
vergődött fölzaklatott idegekkel; most mintha mindezt kipihente volna.
Talán már gyónt is tovább, – hangtalanul, önmagának. Az orvos mintha
résztvett volna ebben a néma vallomásban, közbeszólott:
– Mikor vette azt az étagère-t?
– Azt hiszem, két éve, vagy még annyi se. Akkor volt ez, amikor én is
berendeztem a szalonomat.
Mosolyogva tette hozzá:
– Akkor valóságos mánia lett a városunkban, hogy minden jobb családnak
legyen szalonja. Nekünk addig nem volt… Nagyon szép lakásunk volt, de
olyan régi fajta, mert a férjem örökölte a házat a berendezéssel együtt…
Hosszú földszintes ház volt, sárgára festve, nagy-nagy udvarral. Az
udvarban hátul voltak a magtárak és raktárak, mert amint mondtam már, a
férjem nagykereskedő. Nekünk volt ugyan egy dísz-szobánk, de persze csak
olyan régi divatú; boltíves, polituros bútorokkal, nem egy modern
szalon, selyem garnitúrával, konzol-tükörrel, nippes étagère-rel. Pedig
ez volt a divat.
– Micsoda divat volt ez? Honnan jött? Ki kezdte?
– Hogy ki kezdte, azt már nem tudom. Az Osztrák-Magyar Bank fiókja új
főnököt kapott, akkor kezdődött ez a divat… Úgyszólván ez a főnök volt
az első igazi nagyvilági ember, aki a városunkban volt. Sok évet töltött
Párisban, Londonban, – mondják, hogy valami nagy csalódása volt neki és
azért helyeztette magát hozzánk. A mi városunkban akart eltemetkezni.
Ahogy öltözködött, ahogy a botját tartotta, ahogy a korzón megállott,
mindenen látszott, hogy nagyvilági ember. A lányos anyák között
valóságos verseny fejlődött ki érte. Akkor kezdtek divatba jönni a
szalonok, a délutáni teák, direkt az ő kedvéért.
– Ahá! Akkor rendezte be kegyed is a szalonját! Az ő kedvéért!
A páciens elvörösödött arccal, sértődötten akart fölugrani, de aztán
meggondolta a dolgot és egy kis szünet múlva halkan rebegte:
– Igen…
Mintha maga is megijedt volna ettől a vallomásától, mentegetőzve gyorsan
hozzátette:
– Ezt ön meg nem értheti, mert nem tudja, hogy micsoda élet van egy
olyan kis városban. Amíg a leánykám kisebb volt, amíg ő adott dolgot,
addig mindez eszembe se jutott, sőt mondhatom, hogy nagyon boldog
voltam. A férjem egyszerűen – imádott. Valószínűleg féltékeny is volt
rám és olyan életrendet szabott meg, hogy rám se nézhessen senki sem.
Színházba nem jártunk, sétálni is csak este mentünk ki, akkor is a folyó
partjára, ahol ebben az órában senki se járt rajtunk kívül. A fővárosi
lapokat az irodába címeztette és csak este, amikor már lefeküdtünk,
olvasta föl nekem azokat a cikkeket, amelyeket ő érdemeseknek tartott az
elolvasásra. Színházi rovatot, tárcát mindíg átlapozta. Ilyenkor sohase
mulasztotta el megjegyezni:
– Ez mind bolond fecsegés!
– Évenként egyszer utazni mentünk, de mindíg csak fürdőhelyre. Fogyni
vagy hízni, ahogy ő elrendelte és mindig ettől függött, hogy melyik
fürdőbe megyünk. Amikor útra indultunk, már én tudtam, hogy egy hónap
múlva ennyi és ennyi kilóval kövérebb vagy soványabb leszek. Ahogy ő
kiszabta. Néhányszor kértem, hogy nézzünk be egy-egy nagyvárosba; egy
szigorú tekintettel büntetett meg, hogy belepirultam.
– Neked a szórakozás fontosabb, mint az egészség! – mondta és én nagyon
sokszor megszégyenülve hittem el, hogy nem tudok komolyan gondolkozni…
Egyáltalán, a férjem mindig olyan tökéletes, olyan gyöngeség nélküli,
olyan hibátlan volt, hogy mellette folyton gyönge bűnösnek éreztem
magamat. Ha rám nézett, már remegni kezdtem és elpirultam, mintha féltem
volna, hogy Isten tudja micsoda gyarlóságokat fog fölfedezni bennem.
Néha – sok-sok évvel ezelőtt – megcsiptem az állát, csiklandoztam, vagy
az ölébe ültem és más ilyenekkel kedveskedni akartam neki. Ilyenkor csak
rám nézett komolyan, anélkül, hogy elmosolyodott volna és fejcsóválva
mondta:
– Milyen gyermek vagy te még mindig!
– Pedig egész bizonyosan tudom, hogy nagyon szeretett engem, de
gyöngeségnek tartotta volna, hogy ezt kimutassa; a léha enyelgést
gyarlóságnak nézte és mindig tartózkodott tőle… Virágot sohasem vett és
ha valami új ruhát vettem föl, amelyről biztosan tudtam, hogy neki is
tetszeni fog, gyöngéd korholással jegyezte meg:
– Ejha, jól kicicomáztad magadat!
– Azért én jól tudtam, hogy nagyon tetszem neki ebben a ruhában, de néha
szerettem volna hallani is ezt tőle. Egy-két bókot szerettem volna és
néha próbáltam ezt tőle kicsikarni kis ravaszságokkal. Például
elujságoltam neki, hogy:
– Képzeld, máma a fűszeresboltban a segéd kisasszonynak nevezett!
De ő nem ment lépre; mogorván válaszolta:
– És mennyivel számított többet ezekután a fűszerért? Mert ismerem már
ezeket a fogásokat.
– De azért mondhatom, hogy nagyon boldog voltam mellette, amíg a kis
leányom föl nem nőtt. Tőle megszoktam, hogy a kötelesség teljesítésében
lássam az örömömet és az évek úgy röpültek, hogy észre se vettem… De
aztán a kis leányomból nagy leány lett. Nagyon derék, jó, okos leány…
egészen az apja. Most már nem kellett gondját viselnem, inkább ő
vigyázott rám, mint én őreá. Egyáltalán, nagyon erős akaratú teremtés
volt mindig és amikorára felnőtt, semmi dolgom sem lehetett mellette a
háznál. Ő és az apja nagyszerűen megértették egymást. Ha beszélgettek, a
világért se mertem volna beleszólni. Biztosra vettem, hogy letorkoltak
volna… Akkor aztán elkezdtem nagyon gyakran érezni, hogy egyedül vagyok.
Úgy éreztem magam, mintha egyszerre egészen elöregedtem volna és
mindenki kidőlt volna mellőlem; ott állanék, mint egy vén fa,
lekoppasztva, dísztelenül, minden szépségből kifosztva… Azt hiszem,
valóságban itt kezdődött az én betegségem.
Fölemelte fejét a diványról és fürkészve nézett az orvosra vissza. De az
orvos egyetlen tekintettel sem válaszolt a néma kérdésre, hanem az
íróasztalra lenézve megjegyezte:
– Szóval ebben az időben vette az étagère-t.
– Ebben az időben rendeztem be az egész szalonomat. Mondom, hogy ez
akkor egész járvány volt a városban. A férjem nem nagyon lelkesedett
érte, de aztán megmagyaráztam neki, hogy a gyermekünk már eladó leány,
ezután nem zárkózhatunk el úgy a világtól, mint eddig. Titokban pedig
örültem neki, mert így volt legalább valami gondom, valami mindennapos
elfoglaltságom. Folyton takarítottam, csinosítottam és törtem a fejem,
hogy mit vehetnék még belé. Az étagère-nek tehát semmi különösebb
jelentősége sem volt benne, ha csak az nem, hogy ez volt az egész
bútorzat legszebb darabja. De szép is volt igazán! Az üveg és a réz
akkor is csillogott rajta, ha a függönyöket lehúztam az ablakokon és a
kis porcellán-nippek olyan tarkák voltak benne, mintha vadvirágok lettek
volna. Lehet, hogy talán azért, mert gyerekkoromban nem értem rá
babákkal játszani, azért szerettem úgy elbabrálni ezekkel a
csecsebecsékkel.
– És ő? Meglátogatta kegyedet?
– Kicsoda?
– Ej, hát az a világjárt úr! Akinek a kedvéért az egész szalont
berendezte.
A páciens hevesen, majdnem durván kifakadt:
– Én egy szóval sem mondtam, hogy az ő kedvéért rendeztem be azt a
szalont. Lehetséges, hogy annyit mondtam, hogy az egész szalonjárvány ő
miatta tört ki, de ez még nem jelenti azt, hogy én is direkt az ő
kedvéért rendezkedtem volna be. De persze, ha doktor úrnak ilyen
véleménye van rólam, akkor talán a legokosabb, ha nem is folytatom…
Az orvosnak ugyancsak iparkodnia kellett, hogy kibékítse a páciensét.
Megmagyarázta, hogy e kérdésekért megharagudni épp oly oktalanság volna,
mint az orvos rosszindulatát föltételezni, ha a kutasz fájdalmat okoz
néha. A páciens végre is megnyugodott, amikor az orvos ünnepélyesen
kijelentette neki, hogy eszeágában se volt kétségbevonni abszolut női
tisztességét. Akkor aztán az orvos megismételhette kérdését:
– Nos, volt ő kegyedéknél?
– Természetes, hogy volt! Azért természetes, mert ha vidéki szokás
szerint a város minden jobb házánál vizitelt, akkor bennünket se
hagyhatott ki. Az lett volna a furcsa, ha nálunk nem lett volna!
– Csak egyszer volt, vagy többször is?
Ingerülten, vitatkozó hangon felelte:
– Természetes, hogy többször is volt nálunk. Elvégre egy olyan
kisvárosban a jobb házak nem olyan számosak, hogy egy-egyre ne kerülne
rá a sor többször is. Különben is bevallhatom, hogy magam biztattam őt,
hogy csak járjon minél gyakrabban hozzánk, mindíg szívesen fogjuk látni.
Miért is ne? Minden szaván látszott, hogy igazi világlátott, művelt,
finom úriember. Nem beszélek a külsejéről, elvégre engem az nem érdekel,
– legtöbb asszony folyton azt magasztalta, – de a lelke igazán nemes
volt. Amit a regényekben lehet olvasni, hogy „nemes lélek“, – az volt ő.
Amikor ővele beszélgettem, úgy éreztem, mintha egy egészen új világba
jutottam volna hirtelen. Olyanokról tudott beszélni, amikről én nem is
hallottam addig. Mintha csak most nyilt volna ki a szemem, egész
másképpen kezdtem látni az életemet, meg mindent… Például sohasem
felejtem el, amit egyszer mondott. Úgy került szóba, hogy én tréfásan
kérdeztem tőle:
– Találja ki, igazgató úr, hogy hány éves vagyok!
– Erre ő tíz évvel kevesebbre becsült, mint amennyi akkor voltam. Én
nagyot nevettem rá és azt mondtam:
– No lássa, igazgató úr, az ember bejárhat akárhány világvárost, a
nőkkel szemben akkor sem tudja, hányadán van!
– Ekkor felelte ő, hogy… azaz pardon!… nem ekkor mondta… Már nem is
tudom, miből indultunk ki, de pontosan emlékszem minden szavára, mert
akkor nagyon a szívemre vettem; sokszor gondoltam rá és mindjobban be
kellett ismernem, hogy milyen igaza volt akkor. Ezt mondta:
– Lássa, kérem, én rövid idő óta vagyok csak itthon, de azt a
megfigyelést tettem, hogy idehaza a napfény is komorabb, mint a
külföldön. Ez az oka, hogy itt a nő hamarabb éli le az életét, mint
külföldön. Idehaza a nőt virágnak tekintik, mihelyt lehulltak a szirmai,
vége van, leszámoltak vele, – nem létezik többé. Külföldön a nőt
gyümölcsnek tekintik, amely minél érettebb, annál kívánatosabb… Ezért
van nálunk ez a fiatalleány-kultusz. Minden hódolat, minden költészet,
minden virág a leányé. Milyen igazságtalanság! Milyen kegyetlenség! A
fiatal leánynak minderre még nincs szüksége. Azt még a maga fiatalsága
jobban kiragyogtatja, mint akármilyen bók. De amikor a fiatalságnak ez a
benső ős-tüze kezd kihülni, akkor minden kis bók derüs sugárban verődik
vissza a nő arcán. A hódolat, ami éri, megszépíti, fiatallá teszi, erőt
ad neki az életre… a szerelemre… Ami költészet, ami rajongás van, azzal
minddel az érettebb nőt kellene körülvenni. Annak a szívét kellene
melegíteni véle. Mint ahogy a természet is nem a tavaszi virágra hinti
legmelegebb sugarát, hanem a nyárutói gyümölcsre…
– Pontosan emlékszem, így mondta. Akkor éjszaka sokat gondoltam rá, hogy
milyen igaza volt és hogy milyen csodálatos, hogy – anélkül, hogy
gondolt volna rá – ilyen pontosan eltalálta az én állapotomat. Mintha
csak a lelkemből olvasta volna ki mindazt, amit én homályosan éreztem
addig. Milyen igaza volt! Nekem elmúlt az életem, anélkül, hogy valaki
is azt mondta volna, hogy szép vagyok; anélkül, hogy csak egy virágot is
letéptek volna a kedvemért a fájáról! Még megöregedni se hagytak, csak a
fiatalságomat vették el erőszakkal, úgy, hogy elzárták a napsugártól…
Hideg lett a szívem, fáztam… Most már világosan láttam, hogy mi volt az
a bánatos sóvárgás, ami néha elfogott. Visszavártam a fiatalságomat,
amit erőszakkal elvettek tőlem!
Az orvos halkan megjegyezte:
– És őtőle várta, hogy ő adja vissza?
A páciens elsápadt. Egész teste kimerevedett; egy pillanatig úgy
látszott, mintha elájult volna. Aztán rekedt, fulladozó hangon hörögte:
– Ez őrültség! Tudja meg, hogy… Tudja meg, hogy…
Gyorsan, indulatosan fölugrott, magára kapta a csipkegallért, a kalapot
hevenyészve a fejébe csapta és megroggyanó térdekkel odament az orvos
elé. Fehér arcában két szeme könnytelenül, száraz tűzzel égett és végső
erejét összeszedve lihegte:
– Tudja meg, hogy ő most a vőm!… Hozzáadtam az egyetlen leányomat!…

Negyedik sèance.
A következő napon a páciens ágyban maradt. Nagyon heves idegrohamai
voltak, az igazgató-főorvost is lehivatták, de az is tanácstalanul,
fejcsóválva állott meg az ágya mellett. A fiatal segédorvos pedig, aki
gáláns kalandjaival a szanatóriumnak félelmetes hírt szerzett a
beavatottak körében, frivolul megsúgta néhány érdeklődő betegnek:
– Idült hiszterika… Ez a baja!
Ezt aztán tovább adták és nemsokára az egész folyosón végig hahotázott a
jókedv. Mindez persze a beteg szobájába be nem hatolt. Az ápolónő úgy
tett-vett körülötte, mint ahogy a jól fizető gazdag betegeket szokás
kényeztetni. Folyton megújította szívén a jeges tömlőt, könyörögve
diktált belé egy-egy korty langyos teát és mézédes hangon, szapora
beszéddel vígasztalgatta:
– Itt vakuljak meg, ha nem igaz… Beszéltem a főorvossal úrral… A
nagyságos asszonynak semmi baja sincsen. Nem mondanám, ha nem úgy volna…
Tessék elhinni, mi még inkább túlozni szoktuk a betegséget, hogy el ne
hanyagolja a kúrát a beteg…
A páciens mindezzel vajmi keveset törődött. Hol ledobta magáról a
paplant, hol pedig fogvacogva, dideregve kuporodott össze alatta.
Értelmes szót egyet se szólott, de néha hirtelen fölszisszent, mintha az
elevenjébe vágtak volna. Ilyenkor erőnek erejével ki akart ugrani az
ágyból, föl akart öltözködni, el akart rohanni… maga se tudta, hova.
Már-már igazán olyan volt, mint akibe a rossz szellemek bújtak bele,
hogy megtáncoltassák. Fáradhatatlan, emberfölötti volt ebben a lázas
vergődésében.
Másnap reggel a fiatal segédorvos jött be hozzá és egy kibontott
táviratot tartott a kezében.
– Távirata jött, nagyságos asszonyom. Bocsánat, hogy kibontottuk, de ha
rossz hír lett volna benne, nem adtuk volna oda. Örömhír! Tessék!
A páciens felkönyökölt az ágyban, belenézett a táviratba, aztán
visszahanyatlott a feje a párnára. Az arca sápadt lett, a szemét
lehúnyta, de mintha egyszeribe kettévágták volna kínzó nyugtalanságát,
szépen, nyugodtan feküdt, mint aki alszik, – mint aki meghalt. Az orvos
kérdezett tőle valamit, de ő csak a kezét emelte a homlokához és néhány
hajszálat simított el onnan. Ez volt a válasz. A segédorvos megnyugodva
súgta az ápolónőnek:
– A jó hír megtette a hatást. A leányának kis fia született. Most el fog
aludni szépen.
Az ápolónő bólintott rá:
– Ideje is…
De néhány perc múlva a páciens fölnyitotta a szemét és egy pillantással
magához intette az ápolónőt. Nagyon gyönge, de nyugodt, határozott
hangon mondta:
– Ismeri Honti orvos urat? Különben mindegy, akár ismeri, akár nem.
Azonnal küldessen el hozzá. Mondják meg neki, hogy nagyon kéretem,
jöjjön el hozzám. Szívesen mennék magam is, mondják meg neki, de nem
birok… A lábamra se birok állani… Mondják meg neki.
Ahogy az ápolónő kiment, elővette a táviratot, újból és újból átolvasta,
aztán visszadugta a párnája alá. Amint lehúnyt szemmel, szigorúan lezárt
ajakkal ott feküdt, mindenki halottnak nézte volna. Csak akkor nyitotta
föl a szemét, ha a folyosóról léptek csoszogását hallotta. De amikor a
nesz tovább vonult, csalódottan lehúnyta megint a szemét.
Egy óra múlva megjelent az orvos. Komoly megdöbbenés volt az arcán és
legelőbb is a páciens pulzusát ragadta meg. A beteg mosolyogni próbált:
– Fölösleges… Azt hiszem, nincs lázam…
– Tényleg nincs! Mi a baj?
– Én a legutóbb nagyon illetlenül viselkedtem a doktor úrral. Ezért
bocsánatot kell kérnem. Elmentem volna magam, tessék elhinni, de nem
birok… Ugy-e nem haragszik?
– Kedves asszonyom, a beteg sohasem sértheti meg az orvost. Akármit
mond, akármit tesz, ez csak egy újabb tünet a kórrajzához. Az én dolgom
még könnyű, de volt egy kitünő kollégám, akinek, amíg egy diftériás
torkában kutatott, a beteg beléharapott az ujjába. A beteg három nap
alatt meggyógyult, a kollégám pedig belehalt. Szépen, panaszkodás nélkül
halt meg; tudta, hogy ez velejár a mesterséggel. Óh, vannak még hősök a
világon!… Nos, beláthatja, hogy én nem bocsáthatok meg kegyednek, mert
nem volt miért bocsánatot kérnie. És ha csak ezért kéretett ide…
Lassan, kényelmes mozdulattal a kalapja után nyúlt, de a páciens egy kis
küzködés után megszólalt:
– Nemcsak ezért… Én… én nem az igazat vallottam a doktor úrnak!…
Hazudtam!
Gyermekes szégyellősséggel magára kapta a paplant e vallomás után. Még a
fejét is eltakarta, csak a terítő alól hallatszott ki a sírása. Az orvos
meg nem állhatta, egy pillanatra halványan el ne mosolyodjék.
– No, ne sírjon! Kegyed túlzott szigorúsággal ítéli meg önmagát. Kegyed
nem hazudott, csak nem mondott el mindent, ami történt. Némely dolgot
elhallgatott… No mondja! Ugy-e, hogy így van?
A páciens a fejével bólintott, hogy így van.
– Hát megnyugtatom, ez nem hazugság, ez mindenkinél így szokott lenni.
Csak hosszú idők múlva fejlődik ki a bizalmasság, amikor a beteg önként
elmond mindent, még azt is, amiről addig önmagának sem adott számot.
Pedig éppen ezeket kell napfényre hoznunk. Benn az öntudatlanságban
kínoznak, de amint kikerülnek a napfényre, ártalmatlanokká válnak. Csak
türelem kell hozzá. Ki kell várni az idejét.
– De én már nem várhatok. Nekem sietnem kell.
– Nonono! Nem szabad így beszélnie!
– Nem is úgy értem. Csak haza kell utaznom.
Önkénytelenül is megsímogatta a táviratot, de mintha villanyos
battériához nyúlt volna, hátrahanyatlott és néhány pillanatig így
maradt, mozdulatlanul.
Az orvos odahúzta székét az ágyhoz és a beteghez hajolt.
– Hallgatom. Beszéljen.
– Mondtam már, hogy akkoriban kezdtem boldogtalan lenni. Nem szeretem az
ilyen kifejezéseket, de nem tudom magam másképp megértetni: üresnek
találtam az életemet. Különösen egy délután… Emlékszem, ott ültem a
szalonban, egy darabig rakosgattam, törülgettem, de aztán ezt is
abbahagytam. Hisz egy porszem sem volt a legutolsó zúgban sem. A
leányom, Lilike, a szobájában volt, épp a francia tanárnő volt nála.
Olvasni már rég nem szerettem, mert a tudományos könyveket meg sem
értettem, a regények pedig nyugtalanítottak. Ott ültem ölbetett kézzel,
a szőnyeg mintáit néztem és arra gondoltam, hogy miért is nem halok meg,
kinek van haszna abból, hogy én e világon élek. Ekkor aztán – öt óra
lehetett, – jött a szobaleány és bejelentette őt…
– A világjárt urat?
– Nagyon megörültem neki, mert ha ő ott volt, egyszerre elszállott az
unalmam. Leültettem, beszélgettünk…
– Miről?
– Nem tudom… De nem is fontos, miről. Ő mindenről egyforma érdekességgel
tudott beszélni. Sokszor a legapróbb pletykákról beszélt, amik a
városban járták, sokszor az utcákat és a házakat viccelte ki, de mindezt
olyan mulatságosan tudta tenni, hogy észre se vettem és a nap már
alkonyodni kezdett. Egyszer aztán elhallgatott, én is elhallgattam,
mintha egyszerre fogytunk volna ki mind a ketten a témából… Én éppen ott
állottam az étagère-hez támaszkodva, ő is fölállott, odament egy
állványhoz és a virágokat szagolgatta. Fekete zsakett volt rajta, mindig
begombolva hordta, de a világosszürke mellény kilátszott alóla. Nagyon
finom elegánciával tudott öltözködni.
A páciens elhallgatott, mintha erőt akart volna gyüjteni, aztán biztatás
nélkül újra kezdte:
– A szobában már félhomály volt és mi csak álltunk ott, anélkül, hogy
egy szót is szóltunk volna. Néha egymásra néztünk… Egyszer, amint épp
ránéztem, összeakadt a tekintetem az övével és akárhogy akartam is, nem
tudtam többé másfelé nézni. Kínlódtam, mintha rossz álmom lett volna, de
a szemem nem engedelmeskedett. Az csak nézett az övébe, mintha
megmerevedett volna. Mintha egy láthatatlan rossz szellem hirtelen
összegörcsözte volna a két pillantást és most nem lehetett többé
szétoldani. Ez volt a leggyötrelmesebb pillanata életemnek. Magamban
befelé keservesen könyörögtem:
– Nézz máshova! Nézz máshova!
– De hiába volt minden erőlködésem. Elkezdett a szívem összeszorulni az
ijedtségtől és borzasztó aggodalommal kezdtem magamtól kérdezgetni
hangtalanul:
– Istenem, mi lesz ebből? Most már örökre így marad a szemem?
– Már olyan volt, mintha minden álommá lett volna… És egyszer csak azt
láttam, hogy ő lassan, borzasztó lassan, de folytonosan jön felém…
mindig közelébb. És lehúnyni se tudtam a szememet, elmenekülni se tudtam
és éreztem, hogy mindjárt elér és nincs erőm, nincs akaratom ellene…
Álmomban sokszor éreztem magam ilyen rémes helyzetben. Olyankor
összegyűjtöttem minden akaratomat és mindig föl tudtam ébredni. Most is
kínlódtam, megfeszítettem az akaratomat és görcsösen belékapaszkodtam az
étagère-be. A következő pillanatban az étagère lezuhant a földre
rettentő csörömpöléssel és én is odazuhantam a szétguruló szegény kis
nippek közé. A nagy zajra, csörömpölésre berohant ijedten a leányom és
amikor a földön látott, jajveszékelni kezdett. De ő nyugodt hangon
mondta:
– A nagyságos asszony hirtelen rosszul lett… Hamar, kisasszony, egy
szeszt vagy eau de Cologne-t!
– A kanapéhoz vittek, lefektettek, a homlokomat szesszel dörzsölték.
Szegény leányom igazán meg volt ijedve… Nekem le volt húnyva a szemem,
de azért jól láttam, hogy hogy búzgólkodnak mind a ketten. Néha a
leányom fürkészve végig nézett rajta, mintha valamit gyanított volna, de
ő nyugodtan állta a tekintetét.
Most elhallgatott, mint aki egészen befejezte a mondókáját. Az orvos
megkérdezte tőle:
– No és aztán?
– Aztán?… Nincs tovább. Amíg én betegen feküdtem, ők ketten
összebarátkoztak és egy napon megkérte a leányom kezét. Jó partie volt,
semmi kifogásom se lehetett ellene. Most pedig kaptam egy táviratot,
hogy Lilikémnek kis fia született. Haza kell mennem. Otthon akarok
lenni. Ápolni akarom!… A leányomat és… az unokámat.


A nagy adósság.
Reggel négy órakor már a kúriában is talpon volt mindenki. Balázs úr
mindennapos szokása szerint mihelyt felöltözött, bejárta a majorságot,
az istállókat, a szineket, hogy rendben van-e minden. Itt vette észre,
hogy a két almásszürke és a bricska még nincs itthon. Az egyik
igáskocsis meg is magyarázta:
– A nagyságos úrfival van oda tegnap este óta a városban. Még nem jöttek
meg.
Balázs úr semmit se szólt, csak a fejét csóválta meg nagykomolyan. Aztán
fölment és megnézte a fia szobáját. Biz az üres volt, a megvetett ágy
gyüretlenül fehérlett. A polcokon mindenféle jogi könyvek szép rendbe
rakva. Azokat se zavarta meg még senki sem, amióta itt vannak. A mosdón
parfümös üvegekből, pomádés tégelyekből egész patika. Az íróasztalon
színes levélpapirok, tarka pecsétviaszkok és egy arany pecsétnyomó a
családi címerrel.
Kiment a verandára, ahol meg volt terítve reggelire. Keserüen mondta a
feleségének:
– Mit szólsz a fiadhoz? Még most se jött haza!
Az asszony, mint mindig, most is mentegetni próbálta:
– Biztos, hogy valami jó társaságra akadt. Nem engedik haza. Hiszen úgy
szereti mindenki!
– Az ám! Szeretik a pénzét, mert könnyen adja ki!
A jó asszonynak egyéb se kellett, hogy özönével törjön ki megsértett
anyai büszkesége:
– Én nem tudom, mit akarsz nevelni abból a gyerekből, hogy olyan kurtára
fogod a kantárszárát! Hadd éljen szegény fiú egy kicsit, amíg fiatal! Te
se voltál külömb annak idején. Csakhogy te elfelejtetted a magad
fiatalságát.
Balázs úr némán vagdalta apró darabkákra a kenyeret és kente föl a
vajat. Tudta, hogy most áldatlan dolog volna vitába elegyedni az
asszonnyal. Pedig néki is lett volna néhány ellenvetése. Például, hogy a
„szegény gyermek“ már Pesten is folyton csak herdálta a pénzt
haszontalan mulatságokra és épen azért jött haza, hogy a puszta békés
csöndjében tanulással pótolja azt, amit Pesten elmulasztott. Dehát
tudta, hogy erről hiába beszél az asszonynak. Tudja az azt anélkül is.
És még jobban fáj neki, ha nem is mutatja.
Nemsokára megjött a bricska és a két almásszürke. A fiú rosszkedvüen,
félig szunnyadozva gunnyasztott az első ülésen és még jobban
elkomorodott, amikor meglátta, hogy a szülei már künn vannak a verandán.
Az asszony aggodalmasan súgta a férjének:
– Aztán nehogy nagyon megdorgáld! Hiszen tudod, hogy milyen érzékeny!
Balázs úr mogorván dörmögte vissza:
– Jó, jó! Hiszen nem eszem meg!
Az anyjának kezet csókolt a fiú, az apjával kezet fogott és egyenest
odaült a reggelihez. Egy darabig szótlan csend volt, aztán szelid
gúnyolódással megszólalt Boldizsár úr:
– Ma ugyan korán keltél!
A fiú vállat vont:
– A többiek még most is együtt vannak. Úgy kellett megszöknöm!
Az asszony aggodalmasan kérdezte tőle:
– És ittál?
– Alig. Inkább kártyáztunk…
Balázs úr rosszkedvüen megjegyezte:
– Már akkor inkább ittál volna…
A fiú ingerülten kifakadt:
– Hogyisne! Hogy öntsem magamba esztelenül azt a rossz vinkót! Ez a
barbár gyomroknak való mulatság!… Egyáltalában, ne beszéljünk ennyit
róla! Mégis borzasztó, hogy ilyen nagy esetet csináltok belőle! Hát csak
valami szórakozás kell az embernek! Nem poshadhat el itten!
Ezzel aztán be is fejeződött az egész vita. Balázs úr elment a magtár
felé, a fiú pedig e pillanatban hirtelen megenyhült hangon fordult az
édesanyjához:
– Anyám, baj van! A kártyában borzasztó pecchem volt, többet vesztettem,
mint amennyi pénz nálam volt. Adós maradtam véle!
A jó asszonynak egyszerre véres riportok jutottak eszébe pisztollyal
kiegyenlített kártyaadósságokról és elsápadt.
– Mennyi?…
– No csak ne hüledezzél, nem olyan rémületes a dolog. Ötszáz koronáról
van szó. De ezt aztán még holnap reggelig ki kell fizetnem. Hiszen
tudod, becsületbeli tartozás.
Az anya megkönnyebbülten fölsóhajtott. Alig bírta örömét eltitkolni.
Hiszen ötszáz korona igazán nem olyan nagy pénz. Zsörtölődni fog az öreg
úr, annyi bizonyos, de ebbe ugyan tönkre nem mennek. Szelíden mondta:
– Jaj, jaj, te rossz fiú, hogy te miket csinálsz! Várj, majd szólok én
az apádnak. Majd csak ideadja azt a pénzt.
Azonnal föl is hivatta Balázs urat és egy kis ötölés-hatolással elébe
terjesztette az ügyet. Balázs úr elvörösödött és nagyot káromkodott.
Ettől viszont a fiút öntötte el a kevély pulykaméreg.
– Ugyan ne túlozd a dolgot, apám! Úgy jajgatsz ezért a rongyos ötszáz
koronáért, mintha máris licitálnák a házat a fejünk felül!