Sienai Szent Katalin vőlegénye: Elbeszélések - 3

fele se volt tréfa a dolognak. Most már háromezer korona kellett neki.
Máskülönben főbelövi magát. Szegény demoiselle majd kiugrott az ágyból,
amíg ezt elmesélte. Magánkívül rikácsolta:
– Legyen átkozott az a pillanat, amikor először megláttam! Amikor azt a
bűnös szép szemét először rám emelte! Pusztuljon el! És pusztuljak el én
is!…
Elza kiegyenesedett, szemét ég felé emelte és feje fölött mintha a
szentek glóriáját érezte volna derengeni. Szilárd hangon mondta:
– Sok pénz, de meglesz… Te pedig ne légy kishitű. Holnap átadod neki a
pénzt, aztán fölhozod őt hozzám. Én beszélni fogok vele. Biztosra
veszem, hogy fogok tudni hatni a szívére. Mert szeret téged! Igen,
igen!… ő szeret!
Azért neki is fájt a szíve. Mikor lefeküdt, beléfúrta az arcát a párnába
és sírt, sírt keservesen. De ez a sírás valami eddig még sohasem érzett
zsibbadt gyönyörűséget okozott neki. Óh, gonosz, gonosz bestia a férfi,
a körmével sebet tép az asszony szívén, de az asszonynak édes,
gyötrelmes sorsa, hogy tépett szívvel is csak szeresse…
Másnap délután a demoiselle megkapta a pénzt és sietett is vele a
postahivatalba. Ott utalványon elküldte haza Suresne-be,
Franciaországba, a Seine-et-Oise-départementba, egy öreg
salátatermelőnek, aki minden garassal szorgalmasan szokott elszaladni a
Crédit Lyonnais fiókjába…


Eltörött az etagère.

Első sèance.
Az orvos csöngetett és a váróteremben a szolga únott hangon mondta:
– Tessék besétálni.
A páciens a tapétás ajtó mögött megállott a küszöbön és riadtan nézett
körül a rendelőszobában, mint a falka előtt inaló szarvas-ünő, amely
egyetlen pillantással megítéli, merre vannak áthatolhatatlan meredélyek,
merre nyújt védetlen alkalmat a támadásra az erdő-tisztás és merre
nyílik a menekülés ösvénye.
A szobában semmi sem volt az orvosi szobák operációs hangulatából és
éppen ez volt az, ami mindjárt visszariasztotta. Nagy könyvespolc az
egyik falon, bronzba öntött mitológiai istennőkkel, akik inkább
látszottak istenített némbereknek, mint emberi formába ábrázolt
isteneknek. Karcsú, öreg csillár, amelyet az orvos párisi
csatangolásaiban vásárolt egy brocanteurnél. Terjedelmes Louis XV.
iróasztal, szétdúlt kéziratokkal, füzetekkel, könyvekkel. Török
dohányzóasztalka kokett puffokkal. A falakon nagyon sok festmény,
amilyet legényemberek szoktak maguknak kiválogatni tárlatokon,
aukciókon. Az íróasztal fölött passepartoutval dúsan körülövezve,
berámázva a nagy Freud fényképe a tanár sajátkezü dedikációjával.
Az orvos előbb befejezte az előbbi beteg vallomásairól készült
jegyzeteket, aztán megszólalt:
– Tessék közelebb lépni.
Körülbelül negyven, negyvenkét éves nő lehetett. Falusi ember, aki még
nem ismeri a szépítőszereknek, arcfestékeknek, testszorítóknak
csodálatos hatását, kisasszonynak szólította volna. Azzal a felemás
elegánciával volt öltözködve, amely a merész kacérságot párisi
divatlapokból hozatja és a szemérmes sutaságot a magyar vidéki városka
adja hozzá. Hasított szoknya, amely párisi mondaine-ek ballépésének
kényelmére szokott szolgálni és olyan frizura, amilyent vidéki
kuriákban, régi olajfestésü arcképeken láthatni. Inkább kövér volt, mint
sovány, de a térdig érő füző határozottan karcsúvá tette. Azon nők közül
való volt, akikkel hotelek halljában, vagy vasuti kupéban találkozva
frivol kalandokra gondol az ember.
Reszkető ínakkal közeledett az íróasztalhoz és fogvacogva kezdett a
szokásos bemutatkozáshoz:
– Kérem, én…
Az orvos félbeszakította:
– Jó lesz, ha nem mutatkozik be, asszonyom. Ne mondja meg se a nevét, se
hogy honnan való. Föltétlenül szükséges, hogy pácienseim teljes
szabadsággal nyilatkozzanak meg előttem és talán kegyedről is le fog
hullani minden gêne, ha tudja, hogy vad ismeretlen előtt beszél, aki nem
számít, mint a süket fal… És most legyen szives elmondani, mi hozta ide.
Az asszony csak ezt várta. Folyékonyan belékezdett:
– Néhány hónap óta sajátságos jelenségeket…
Az orvos megint félbeszakította:
– Tessék talán helyet foglalni.
Az asszony leült félénken, merőlegesen az egyik puffra és ujból
belékezdett:
– Kérem doktor úr, én sajátságos jelenségeket észlelek néhány hónap óta…
– Talán tessék inkább abba a karosszékbe ülni.
– Óh kérem, jó nekem itt is…
– Nem, nem. Csak tessék átülni. És ne ilyen mereven. Csak egész
kényelmesen. Mintha egyedül volna. Szokja meg, hogy én nem számítok.
Az asszony engedett a nógatásnak és hátradőlt a karosszékben. De most
talán még több merevség volt benne, mint az előbb. Sóhajtva belékezdett
ujból:
– Tudniillik egész sajátságos jelenségeket tapasztalok magamon néhány
hónap óta. Ugyanis…
– Bocsánat, hogy megint félbeszakítom kegyedet, de ez szándékosan
történik. Kegyed bizonyára sokat küzködött otthon, amíg elszánta magát
arra, hogy engem fölkeres. És a vasuton, amíg Pestre jött és az
éjszakán, amit a hotelszobában töltött… szóval, volt elég ideje, hogy
megfogalmazza azt a panaszkodást, amit nékem el akar mondani. Nos, ez
engem nem érdekel. Ebben több a retorika, mint a valóság. Egy mondat
kerekdedsége kedvéért told a bajhoz, vagy elhallgat belőle. Nekem pedig
nem a panasza kell, hanem a baja. Emberi nyomorúság, hogy ez csak szavak
útján juthat el hozzám. Ép ezért iparkodnia kell, hogy a szavak minél
kevesebbek legyenek és minél rövidebb úton érkezzenek a forrásból…
Tessék hanyatt feküdni azon a diványon.
Valóban, a szoba sarkában terebélyes divány állott, dús szőnyeggel
letakarva, kézimunkás, tarka párnácskákkal telehintve. Az asszony
elvörösödve tiltakozott, de az orvos száraz hangon rászólt:
– Meg kell szoknia, hogy a fogalmakat eszmetársitásoktól mentesen fogja
föl. Hanyatt feküdni a diványon, – ettől nem kell még elpirulnia.
A páciens most már gyors engedelmességgel ledőlt a diványra, de az orvos
tovább zsörtölődött:
– Ne ilyen félénken! Csak úgy, mint ahogy otthon szokott, mondjuk ebéd
után. Nevetséges ez az álszemérem! Hiszen orvos vagyok! Itt maradok az
íróasztalnál. Nem is látom magát… No és most húnyja be a szemét. Időt
adok magának, nem arra, hogy töprengjen, hanem hogy elfelejtse, amit
készen megfogalmazva ide hozott magával.
Néhány percnyi csönd következett. Az orvos az íróasztalra könyökölve
nézett a páciensre, aki egy darabig mereven feküdt, de aztán térdei a
fáradtságtól remegni kezdtek. Csak ezt várta az orvos és hirtelen
lecsapott rá a kérdéssel:
– Mondja el, mit gondol mostan.
– Hogy most mit gondolok?
– Ejh, azt tudom, hogy most arra gondol, hogy mit is kellene felelnie.
Úgy értem, hogy milyen gondolatot hagyott abba, amikor kérdeztem.
– Nem is tudom. Azt hiszem, semmire sem gondoltam.
– Az lehetetlen. Ha nem is gondolta végig szabatosan, de biztosan volt
valami vágya, érzése, volt valami kritikai észrevétele arra a helyzetre,
amelybe belejutott. Úgy mondja el, mintha gyónna. Vagy még jobban:
mintha önmaga számára formálná szavakba, amit képekben és érzésekben
gondolt.
– Arra gondoltam, hogy most még ideje volna, ugorjam föl és meneküljek
innét.
– Menekülni? És miért?
– Mert csunya árulás, hogy eljöttem. Ugy érzem, hogy romlott asszony
vagyok máris. Én megcsalom a férjemet.
– Ismétlem, hogy én orvos vagyok. Az én helyem itt van az íróasztalnál,
ezt nem is hagyom el egy tapodtat se.
– Már az csalás, hogy itt vagyok. A férjemnek azt mondtam, hogy a
gyomorbajomat kezeltetem. Szegény nem sejti, hogy nekem lelki bajom van,
magamnak, – külön.
– Óh! Ugy gondolja hát, hogy ennek a lelki bajnak az oka valami titkolni
való esemény volt. Egy kis megszédülés? Egy kis kiváncsiskodó kaland?
A páciens most már indulatosan fölugrott.
– Ezt kikérem magamnak! Én mindig becsületes asszony voltam!
Az orvos közömbösen vállat vont:
– Mi, orvosok, ha a beteg részeket tapogatjuk, el vagyunk rá készülve,
hogy a páciens fölszisszen. De a páciensnek is be kell érnie ennyivel.
Elvégre vizsgálat nélkül nincs diagnózis. Az én kérdésemben még csak
föltevés se volt. Egyszerű kérdés volt. Feküdjék hát csak vissza és
legyen több béketűréssel… Tisztán látom – különben egész megjelenése
erre vall, – hogy kegyed sohasem csalta meg a férjét.
– Ha megtettem volna, nem éltem volna túl.
– Hány éves?
– Én?
– Nem, a férje.
– Ötvenegy… azaz csak ötven, mert decemberben született, ami voltaképpen
nagy igazságtalanság, mert ha egypár nappal később született volna,
akkor egy évvel fiatalabb lett volna… De hisz ez nem fontos nála! Milyen
jellem! Milyen tökéletes ember! Hibán még sohasem értem.
– Hivatalnok? Lateiner? Földbirtokos?
– Kereskedő… de nagyban. De hisz ez nála nem fontos. Milyen jellem!
Csupa kötelességtudás! Magának semmit, mindent a családjának. És ez
erkölcsi fölfogása szigorú, mint egy törvénykönyv. Elítéli a kávéházat,
megveti a színházat és félredobja a könyvet, ha nem ismeretterjesztő.
Lesütöm a szemem, ha vele beszélek. Sohse tudnék eléggé méltó lenni
hozzá.
– Nos, mondja el, mi hozta ide.
– Egy ostobaság… nem is tudom most már, hogy elmondjam-e. Senkinek se
mertem elmondani, mert tudom, hogy kinevetnének véle. Magamnak is alig
merem bevallani, mert magam is látom, hogy gyerekség az egész. De minél
jobban lekicsinylem, annál inkább kínoz.
– Ha még senkinek se mondta el, már van célja, hogy idejött. Legalább
nekem elmondhatja. Nekem minden egyformán fontos.
Az asszony mereven a plafonra nézett, úgy kezdett a beszédhez:
– A szalonban, egy sarokban egy etagère áll. Én nagyon szépnek
tartottam, üvegből volt és sárga bronzból. A fokokon kis
porcellán-nippek, vázacskák, miniature-ök és más semmiségek, amiket
összevásárolgattam, ajándékba kaptam. Nagyon szerettem, folyton
törölgettem, rakosgattam, nézegettem. Ott, kisvárosban különben sincs
sok szórakozásra alkalom. Ha úntam magam, ezzel az etagère-rel órákig
elszórakoztam.
– A konyhával nem szokott foglalkozni?
– Én adok ki a szakácsnőnek. De amióta ketten maradtunk, ezzel is alig
van dolgom. A férjem köszvénytől fél és diétát használ, én pedig… nem
akarok nagyon elhízni. De ez nem direkt fogyókúra.
– Térjünk vissza az etagère-hez.
– Fölötte egy festmény állott arany rámában. Egyszer észrevettem, hogy a
kép ferdén lóg egy kicsit. Odahúztam egy széket, ráállottam és amikor
megfogtam a rámát, a szék kicsúszott alólam. Esésemben lerántottam a
képet a szegről és az etagère-re zuhant.
– Tájkép volt?
– Nem… figurális. Arckép.
– Kit ábrázolt?
– Engem, még egészen fiatal asszonyka koromban. Az esküvő után két évvel
festette rólam egy fővárosi festőművész, aki ekkor városunkban
tartózkodott. Fehér ruhában ábrázolt, az ölemben egy csomó rózsával. Azt
hiszem, nagyon jó arckép volt…
– Hát tönkrement?
– Óh, a képnek alig lett baja, de az etagère összetört. Az egyik üveglap
megrepedt, a széleken egy darab bronz levált, de a legnagyobb csapás az
volt, hogy a kis nippek majdnem mind összetörtek. Egyiknek a feje esett
le, a másiknak a karja. Volt egy kis meisszeni porcellánom, egy esernyős
fiút ábrázolt. Ennek az esernyője egészen letört… Elszörnyedtem, amikor
a pusztulást végignéztem. Mikor a férjem sírva talált, nevetve
megvígasztalt:
– Óh te kis bolond! Érdemes is sírni ezekért a semmiségekért! Majd
veszünk újakat.
– Én magam is elszégyeltem magam és elhatároztam, hogy nem törődöm többé
a dologgal… Ez délelőtt történt, aztán megebédeltünk, a leányom és a vőm
feljöttek hozzánk, mert egy házban lakunk. A vőm a kávét nálunk szokta
meginni.
– Mióta van férjnél a leánya?
– Most második éve… Nagyon fiatalon mentem férjhez, mindenki nővéreknek
néz bennünket. A férjem akarta úgy, hogy külön lakjanak és igaza volt.
Mindenkinek joga van az önállósághoz és mindenkinek megvan a maga külön
ízlése. De úgy csináljuk, hogy ebéd és vacsora után mindig feljönnek
hozzánk gyümölcsre és kávéra. A férjem nem akarja, hogy viszont nagyon
elidegenedjenek tőlünk… Tehát ebéd után még elbeszélgettünk,
nevetgéltünk, aztán ők hazamentek, a férjem is visszament az irodába és
én szokás szerint ledőltem egy kicsit szundikálni. Itt jött aztán a baj.
Alig, hogy behunytam a szemem, hirtelen rettenetes szív-szorongás fogott
el. Fölugrottam, átszaladtam a szalonba és mintha csak most eszméltem
volna rá a borzasztó katasztrófára, oda kuporodtam az eltörött etagère
elé és csak néztem, néztem megsemmisülve. A szalonomra különben is
büszke voltam. Ezt mindíg magam takarítottam és csak akkor engedtem be
másokat, ha néha vizitelők jöttek. De most egyszerre elment a kedvem az
egésztől. Megutáltam mindent benne. Mintha az egész életem összetörött
volna… Nagyon nehéz ezt megértetni mással, hiszen magam sem értem.
– Csak folytassa.
– Talán nincs is tovább. Azóta érzem, hogy végem van. Nincs semmi bajom,
mindenki gratulál, hogy milyen jó színben vagyok, de én tudom, hogy
végem van. Este az ágyban az az étagère százszoros súllyal ráfekszik a
mellemre, vigasztalannak, céltalannak találom az egész életemet. És ha a
sok vergődés után nagy nehezen elalszom, azt álmodom, hogy semmi se
történt; látom az esernyős fiút széles szalmakalapjában, a kis rococo
leánykát, aki a labdáját lóbálja, a két galambot, amely egy
gyümölcs-halmon csókolózik és látom az én étagère-em minden lakóját, ezt
az egész tarka liliputitársadalmat, amint a paplanomon ugrándozik,
hancurozik, buvócskát játszik. Akkor aztán egyszerre, nem tudom, honnan,
megjelenik a zsivány…
– Mondja el, hogy néz ki. Milyennek látja?
– Nem látom, inkább csak érzem, hogy borzasztó erős. Érzem, hogy szörnyű
kezébe egyszerre be tudna fogni engem és egyetlen érintésétől darabokra
törnék én is.
– Hogy van öltözködve?
A páciens elgondolkozott egy kicsit, aztán tétován felelte:
– Nem is tudom… a ruháját nem is látom. Különben is, az egész ember
folyton változik. Ahányszor jól meg akarom nézni, mindig más. De mindig
félelmetesen erős. Ő aztán összezúzza a kedves kis figuráimat.
– Közéjük ver bottal?
– Nem. Éppen az a furcsa benne, hogy hozzájuk se nyúl. Hogy ne mondjam,
a nézésével szétcsap köztük. Akit a tekintete ér, menten darabokra hull…
El szeretném űzni és nem birom, kiáltani szeretnék és nem fér ki hang a
torkomon. Az iszonyattól, az erőlködéstől fölébredek és rohanok a
szalonba, ahol napról-napra megújuló iszonyattal kell tudomásul vennem,
hogy amit megálmodtam, a valóságban is megtörtént. Gondoltam már arra
is, hogy veszek másik étagère-t, de rögtön undorodva dobtam el magamtól
ezt a gondolatot. Próbáltam aztán megvígasztalódni azzal, hogy az egész
úgyis értéktelen lim-lom, nem érdemes bánkódni miatta. De hiába látom én
be, hogy értéktelen holmi, ha a szívem mégis elvérzik belé…
– Antik porcellánok voltak vagy utánzatok?
– Tudom is én, bánom is! Amikor az étagère-t vettem, a boltos rábeszélt,
hogy apró porcellánok fognak a legjobban belepasszolni. Megvettem hát
egy egész garnitúrát. Én bizony sohase foglalkoztam porcellánokkal… De
hisz éppen ez a rémületes! Ha lett volna valami értékük a számomra, ha
valami nagy veszteség ért volna a pusztulásukkal, akkor meg tudtam volna
értetni másokkal, és menteni tudtam volna magam előtt a
kétségbeesésemet. De így… ez a tiszta őrület, látom. Ha emeletet látok,
arra gondolok, milyen jó volna leugrani, ha vonatot látok, egy vágyam
van: elébe dobni magamat.
A páciens most már elhallgatott és lassan, befelé, szöpögve sírni
kezdett. Az orvos hagyta, hogy hadd sírja ki magát szépen, aztán
megfontoltan mondta:
– Kegyed bizonyára, mielőtt idejött, informálódott a gyógymódomról. A
betegnek önmagának kell rájönnie a betegség okára. És ha rájött, ha
egyszer szembe nézett vele, már meg is gyógyult… Holnap jöjjön el
megint. A viszontlátásra, asszonyom.

Második sèance.
Másnap délután már három órakor az orvos háza előtt ődöngött az asszony.
Az órájára nézett és azzal vigasztalta magát, hogy még jó korán van;
bátran elmehetne még egyet kocsikázni a ligetbe. De azért csak ott
maradt a környéken és szórakozottan nézegette a kirakatok hitvány
holmijait. Néhányszor be is fordult a kapúaljba, egyszer pedig nagy
elszántan a lépcsőn is felcammogott. De aztán lélekszakadva
visszamenekült az utcára. Föltette magában, hogy mégegyszer körüljárja
az Erzsébet-teret, aztán okvetlenül fölmegy az orvoshoz. Lassan,
gondosan körülsétált a téren, mintha iskolai föladatot rótt volna le és
amikor visszaért az orvos háza elé, megkönnyebbülten konstatálta, hogy
mára már úgyis késő volna.
Hazament tehát a szanatóriumba, befeküdt az ágyába és vacsorára se akart
lejönni a közös étterembe. A kis fiatal segédorvos morfium helyett
néhány csöpp tiszta vizet föcskendezett a bőre alá és ez együgyü
ravaszsága után jólélekkel magára hagyta.
– Nehogy elmondja nagyságos asszonyom az igazgató úrnak, hogy morfiumot
kapott tőlem, mert rögtön elcsapnak… De úgy fog aludni reggelig, mint a
tej.
Még sohasem volt ilyen rossz éjszakája. A szemét behúnyni sem tudta, de
folyton rémálmok táncoltak előtte. A végtagjai a szerencsétlen étagère
léceivé vékonyodtak és minden pillanatban mintha újra és újra
összetöredeztek volna. Húszszor is kiugrott az ágyából, a nyakára
próbálta a füzője zsinórját, de aztán ijedten ledobta magáról. Eszébe
jutott, hogy az orvosnak nem fizetett az első vizitjéért. Mit fog
gondolni róla? – most ez kezdte el gyötörni, hogy a földön hempergett és
a haját tépte kínjában tőle.
Délután idejében elment az orvoshoz. Most is szép karcsú volt, de az
arcán a gyürődöttséget nem bírta eltakarni a piros festék.
Mentegetőzéssel akarta kezdeni, de az orvos mosolyogva útját állotta:
– Tegnapra nem is vártam, de annál bizonyosabbra vettem, hogy ma eljön…
Feküdjék csak le a divánra.
A páciens megint húzódozott, de az első erélyesebb szóra mégis csak
odafeküdt.
– Hogy aludt az éjszaka? – kérdezte tőle az orvos.
A páciens nagyot lélegezve belékezdett a panaszkodásba, de néhány szó
után az orvos félbeszakította:
– Beszéljen most valamit a gyermekkoráról. De nem életrajzot kérek. Azt
mondja el, hogy e pillanatban, amikor figyelmeztettem rá, mi jut eszébe
a gyermekkorából. Mit lát maga előtt?
– Látom a vendéglőnket. A Bethlen-kertben a városi vendéglőt az édesapám
bérelte. Délután sörözni és este vacsorázni oda járt ki az egész város.
Nagyon jólmenő üzlet volt. Nagy téglaház volt, körös-körül favázas
verandával. A gerendák zöldre voltak föstve. Minden tavasszal újra
föstötték… Most is érzem az olajfesték szagát. Pedig fákkal és
virágágyakkal volt körülvéve. De csak erre az olajfestékszagra tudok
visszaemlékezni.
– És ha visszaidézi maga elé ezt a gyermekkorát, boldog?
– Óh nem, inkább elszomorít, szeretnék szabadulni tőle.
– És meg tudná-e mondani, hogy miért?
– Amint most, felnőtt ésszel látom a dogot, nekem ott nagyon zavaros
helyzetem volt. Az apám gazdag embernek volt elismerve, de mégis csak
vendéglős volt és én a vendéglőben voltam elfoglalva, épúgy, mint a
család minden tagja. A vendégek szerettek. Vilmácskámnak, Vilma
kisasszonynak szólítottak, de néha, miután jól kibeszélgették magukat
velem, fesztelenül odaszóltak, hogy rendeljek nekik a söntésben egy
pohár sört. A nyájasságuk leereszkedés volt és egy-egy bókot úgy dobtak
oda, mint a borravalót. Egyszer félfüllel meghallottam, hogy a
gyógyszerész azt mondta rólam a rendőrkapitánynak: Négy év múlva ebből
jó falat lesz!… Nem is ezzel a szóval mondta és még csak arra sem
érdemesített, hogy a hangját meghalkítsa. Bizonyosan úgy gondolta, hogy
én még ezt hízelgőnek fogom találni. Vagy talán az is lehet, hogy túl
fiatalnak tartott és nem hitte el rólam, hogy meg tudom érteni. De én
megértettem, sírva fakadtam és valami nagy gorombaságot kiáltottam oda
neki. A gyógyszerész nagyon fontos stammgaszt volt, amint mi neveztük. Ő
maga is nagy sörfogyasztó volt, de azonkívül egy nagy asztaltársaság őt
követte, bármily vendéglőt választott is. Én tehát kikaptam az
édesapámtól, hogy miért riasztom el a legjobb vendégeinket az előkelő
kényességemmel. Emlékszem is, hogy mondta:
– Na ja, könnyü úri kisasszonynak lenni, mi meg orra esünk a nagy
munkában!…
– Akkortól kezdve gyűlöltem minden vendéget. Amikor beléptek és én
mosolyogva köszöntem nekik előre, ahogy az édesapám meg is követelte, –
hej, ha sejtették volna, hogy mennyire gyűlölöm őket az ártatlan
mosolyom mögött! De igaz is! A napnak nem volt egy órája, az egész
házban nem volt egy zúg, amikor és ahol ne ők lettek volna az urak. Ha
hirtelen eső jött, persze bejöttek a nagyterembe, de mindig volt néhány
finnyásabb társaság, amelynek szeparé kellett. Ezek aztán a mi
lakószobáinkat foglalták el. Volt egy szoba, amelyet az én szobámnak
neveztek el. Nohiszen, szépen volt az az én szobám! Akárhányszor
reggelig ittak benne az urak és én azalatt valahol egy dívánon aludtam
összekuporodva. És reggel, amikor bementem a szobámba, ott találtam az
ágyamat össze-vissza dúlva, a szőnyeget szivarhamuval tele… Mint a
lehető legnagyobb boldogságról, arról álmodoztam, hogy ha egyszer én a
magam asszonya lehetnék és ha volna egy lakásom, amelybe nem volnék
köteles mindenkit beereszteni. Ahol nem köpnek a padlóra, nem szórják a
hamut a szőnyegre és nem füstölik sárgára a fehér csipke-függönyöket… –
A páciens belémelegedett a beszédbe. A hangja derűsebb lett, az arca
kisímult. Látszott rajta, hogy élvezi a maga szavát. Az orvos valamit
kérdezni akart tőle, de most ő szakította félbe és tovább folytatta:
– Ebben az időben történt velem egy kis tragédia, amit sohasem fogok
elfelejteni…
Az orvos önkénytelenül is fölneszelt, de aztán hamar megtalálta közömbös
hangját:
– Csak mondja el, hallgatom.
– Majdnem minden vasárnap volt valami nyári ünnepély a Bethlen-kertben.
Ez persze mindig tánccal járt, minden gyerek ott volt, csak én nem.
Vasárnap volt a legtöbb dolog az üzletben, nekem tehát lehetetlen volt
elszabadulnom. Pedig én is kaptam egy új rózsaszínű batisztruhát, mert
meg kell adni, hogy az édesapám igazán gavallérosan teljesítette mindig
a kívánságaimat. De mit ért a ruha, hogy ha föl nem vehettem? Egyszer
aztán nagy szerencse ért. A felsőisták hétköznapra rendeztek majálist,
erre én is elmehettem. Egy hétig nem tudtam aludni az izgalomtól és a
majális napján már ebéd előtt felöltöztem, nehogy lekéssem valahogy. A
rózsaszín ruha volt rajtam, a hajam hullámosra kisütve, leeresztve és
rózsaszín szalag rákötve. Maga a mama öltöztetett és úgy meg volt
elégedve vélem, hogy megcsókolt, pedig nem igen szerette kimutatni a
szeretetét. Biztosra vettem, hogy a délutáni táncmulatságon én leszek a
bálkirálynő. Aztán ebéd után, épp, amikor indulni akartam már,
beállított valami falusi küldöttség, vagy háromszáz ember, akit a
képviselőjük hívott meg hozzánk vendégségre. Megint fuccs volt a
mulatságnak. Még a mamám is megsajnált és biztatott, hogy azért hagyjam
magamon a rózsaszín ruhámat. Magamon is hagytam, csak egy kötényt
kötöttem elébe, hogy be ne mocskoljam, amíg a sörhordásban segítek.
Háromszáz ember egyszerre itta ki a sörét és én hallgathattam a
táncmuzsikát, ami oda hallatszott a szomszédból. Azt hiszem, ekkora
szomorúság még soha, senkit sem ért. Furcsa, de azóta sohse támadt többé
kedvem, hogy bálba menjek.
– És nem is tiltakozott? Nem próbált ragaszkodni hozzá, hogy elengedjék?
– Eszembe se jutott; nagyon kötelességtudó gyermek voltam. Fájt, hogy
nem mehetek el a bálba, de meghaltam volna, ha táncoltam volna, amíg a
szüleim az üzletben kínlódtak. Hisz ez az! A szívem nem engedte, hogy
kötelességet mulasszak és viszont ahhoz gyönge voltam, hogy a
lemondásban találjak vígasztalódást.
A páciens kimerülten elhallgatott. A szemét lehúnyta, hogy egy kis
könnyet eltakarjon, de az arcán megnyugvás látszott. Nehány percig
csöndben voltak mind a ketten, aztán az orvos megszólalt:
– No és mi van az étagère-rel?
A páciens majdnem vidáman elmosolyodott:
– A doktor úr gúnyolódik. Hiszen én jól tudom, hogy az az étagère csak
bolond ürügy volt; megindítója valaminek, ami anélkül is egész
bizonyosan bekövetkezett volna. Dehát nem mindegy ez, ha mégis
rettenetes kínokat kell szenvednem miatta? Ma hajnalban például, amikor
végre elaludtam, megint megjelentek szegény kis nippjeim. Gyönge
porcellán-testük tele volt a ragasztás sebeivel és akkor mint valami
borzasztó, halálosan lesújtó igazság szólalt meg bennem a hang, hogy:
„Ami egyszer eltört, azt nem lehet többé összeragasztani.“ Ettől aztán
annyit sírtam álmomban, hogy vizes lett a párnám és reggel is, amikor
fölébredtem, még mindig össze volt szorulva a szívem a gondolattól, hogy
ami egyszer összetört, azt nem lehet többé megragasztani. Pedig most már
jól tudom, hogy ez csak bolondság. Mert ha el is tört, azért meg lehet
ragasztani és ha meg is látszik a helye, azért még nagyon sokáig
elélhet. És ha nem is lehetne összeragasztani… hát mi közöm hozzá? De
amikor az idegeim erősebbek az okosságomnál! Amikor fölfordul minden
józan ész; a könnyű paplan úgy nyom, mintha egy sírkő volna a mellemen
és amikor hiába nyitom ki az ablakot, úgy kapkodok levegő után, mintha
bányában volnék!
– És most beszéljen a menyasszonyságáról. Boldog volt, hogy férjhez
mehet?
– Óh nagyon boldog. Talán akkor egyszer voltam igazán boldog.
– Szerelmes volt a vőlegényébe?
– Szerelmes voltam abba a gondolatba, hogy megszabadulhatok végre
hazulról. Hiszen addig egyébről sem álmodoztam, mint arról a
boldogságról, hogy lesz végre egy szobám, amit nem muszáj átengednem
akármilyen mulató társaságnak, hanem tisztán tarthatok a kedvem szerint;
hogy nem kell késő éjszaka félig szundikálva részegek kurjongatását
hallgatni és nem kell kuyafuttában vacsorázni és a meg nem rágott
falattal a szájában fölugrálni, ha vendég jön… Hát mit bántam én, hogy
ki lesz az, aki elvisz ebbe a boldogságba? Ha maga az ördög lett volna,
azt is szépnek találtam volna… De kijelentem, hogy én az uramat mindjárt
az első pillanattól kezdve nagyra becsültem, sőt merem állítani, hogy
később, amikor jobban megismertem, meg is szerettem őt. Persze, amikor
először bemutatták, még nem lehettem szerelmes belé… Dehát ezen a doktor
úr sem csodálkozhatik. Azt hiszem, ez mindig így szokott lenni… A férjem
mindig nagyon komoly ember volt, az üzletét kitünően vezette, és harminc
éves korában már mindenki úgy tisztelte, mint egy hatvan éves embert
szokás. Nem sokat kurizált, nem szeretett sokat beszélni, de amit
mondott, az mindig becsületes, komoly beszéd volt. Az édesapám előtt
megkérdezte tőlem, hogy akarok-e a felesége lenni. Egy hét múlva megvolt
az eljegyzés. Bevallom, hogy titokban azért is boldog voltam, mert
tudtam, hogy mindenki irigyel, mert akkoriban a férjem volt a legjobb
parti az egész városban. Az üzlete nagyon sokat jövedelmezett és már
hazulról is gazdag ember volt. Eszeágába se jutott volna, hogy épp engem
vegyen el, ha nem szeretett volna halálosan belém. Ő ezt nem tudta
kimutatni, de én jól tudtam, hogy így van…
– És maga? Nem volt valaki, aki… Nem volt szerelmes valakibe?
– Óh doktor úr, ismernie kellene a vendéglősleányok lelkét; akkor
elhinné, hogy nem is lehettem szerelmes sohasem. Aki férfit én ismertem,
az nekünk mind vendégünk volt. Voltak csinosabb fiatalemberek is… Amikor
bejöttek, gondos volt a ruhájuk, a frizurájuk, szépeket mondtak nekem,
virággal is kedveskedtek, nagyon illemtudóak voltak. Aztán inni kezdtek
és egy óra múlva kellett csak megnézni őket! Annyira sem zsenirozták
magukat előttem, mint a kocsisuk előtt. És ahogy a szüleim osztályozták
őket! Ez jó vendég, ez rossz vendég, ez volt minden külömbség…
Emlékszem, naponta, minden délután kijárt hozzánk a postatitkár. Csinos
fiatalember volt, nagyon tisztán öltözködve, nagyon szerény, finom
modorú. Mindig pontosan leült egy asztal mellé, kért egy pohár hideg
tejet, azt megitta, aztán előszedett egy könyvet és olvasni kezdte. Soha
föl se nézett az olvasmányából, amíg be nem sötétedett. Akkor aztán
megfizette a pohár tejet és elment. Valószínűleg hazament, hideget
vacsorázni. Óh, hogy utálták őt a szüleim. Azt hiszem, elevenen meg
tudták volna főzni, mert egy pohár tejjel egy egész asztalt elfoglalt. A
gyűlöletük rám is átragadt, én is gyűlöltem őt, pedig ha most