Sienai Szent Katalin vőlegénye: Elbeszélések - 2

rejtélyek megnyíltak előttem. Tíz évvel lettem idősebb, ötven kilóval
lettem súlyosabb, izmosabb, – férfibb.
Bátran, egy habitüének a biztonságával nyitottam be az orfeumba. Azelőtt
csak az ajtaja előtt mertem révedezni, most fölséges unottsággal ültem
az egyik asztalhoz és jóindulatú szánakozással néztem egy sovány
hölgyecskére, aki a színpadon trágár szerelmi dalokat énekelt. Nekem
ugyan énekelhetett! Szegényke, ha sejtette volna, hogy holnap egy valódi
férjes asszony fog a két karjával belerántani a bűnös szerelembe,
szégyenkezve szaladt volna le a színpadról az ő együgyü erotikájával.
Mikor elvégezte a nótáját, a tányérral körüljárt a nézőtéren. Engem
nyilván könnyen kezelhető kezdőnek vélt, mert ki akart kezdeni velem.
Egy gúnyos mosollyal elriasztottam őt a további kísérletezéstől… Az
ostoba, bizonyára nem tudta, hogy… Igazán bosszantott, hogy az arcomról
nem találja ki az én első, nagyszerű hódításomat. Valami fojtogatta a
torkomat. Kiáltani szerettem volna:
– Ostoba, hát nem tudod? Holnap randevúm van a szép Koltaynéval!
Megittam a boromat, gyorsan, mesterségszerűen, mint ahogy a parasztok és
a diákok szoktak inni. Aztán kimentem az utcára és valami ingerkedő
jókedv fogott el. Odamentem a rendőrhöz és megkérdeztem tőle:
– Mondja, biztos úr, nem tudja, merre van a Soltész-utca?
A kisvárosi rendőr buzgón belefogott a magyarázgatásba és én nevetve
mondtam:
– Tudniillik holnap halaszthatatlan teendőm lesz ott. Halaszthatatlan,
hahaha!
A rendőr buta értelmetlenséggel bámult utánam, én pedig tovább táncoltam
a havas kövezeten. Amint kiértem a Körös partjára, boldog
szentimentálizmus fogott el. Szép is volt a kis folyó, amely feketén
ki-kicsillant a jég rongyaiból és amelyet szeszélyes körrajzú házikók
szegélyeztek. Az eget konok téli felhők takarták, de én a szívemet
tűztem oda teliholdnak. Be szép, be szép, ha az ember fiatal és ha
várhat egy ilyen holnapot, mint amilyenben én fogok holnap eltobzódni.
A kerítésekhez lapulva valahonnan hazafelé igyekezett Kenéz tanár úr a
feleségével. Kenéz tanár úr csak a minap buktatott meg az alapvizsgán a
római jogból és most fölényes bosszúval néztem rá.
– No megállj! Legközelebb lekurizálom a feleségedet a sárga földig!
Kikurizálom az oldalad mellől! Majd elmegy a kedved tőle, hogy szegény
jogászokat sorra buktass!
Most biztosnak éreztem magam a dolgomban. Azelőtt féltem a nőktől,
elérhetetleneknek tartottam őket; most rájuk tudtam volna lépni, mint
Szent György a sárkány fejére.
Egy kis zúg-kávéháznak ablaka belevilágított a Körösbe. A lefekvéstől
való irtózás betaszított ide. Örökké párolgó szamovárból forró teát
mértek itt sok rummal és méregerős likőröket, amelyek fantasztikus alakú
üvegekben állottak a polcon. Elől, a pult mellett néhány kocsis,
napszámos iszogatott, én pedig hátramentem a fügönnyel elválasztott
külön szobába. Kopott hajú, kopott szépségű kasszéros lány ült mellém és
gyámoltalan igyekezettel bújt hozzám, símogatott szegény. Tűrtem
mosolyogva a nyomorultat és láttam a holnapban az én szép királynőmet,
aki bűnös csókra vár.
Nyeltük a likőröket, teákat, a lánynak megoldózott a nyelve és sírva
beszélt róla, hogy reménytelenül szerelmes egy fűszeres segédbe.
Csodálkozva hallgattam a panaszkodását, (hogy is lehet valaki
reménytelenül szerelmes!) és diadalmasan dicsekedtem el neki a
szerelmemmel. Egy kicsit füllentettem, szégyeltem, hogy még csak ma
kezdődött az egész história, azt hazudtam hát, hogy már régóta tart és
csillogó szemmel meséltem el egy-egy pásztoróra mámoros szépségeit. A
nyakamba borult és sírva rebegte:
– Te boldog vagy! De én!… De én!
Erre aztán ittunk és egyáltalán azután mindenre ittunk. Többre nem is
emlékszem az éjszakából.
Amikor fölébredtem, a fejem kimondhatatlanul fájt, a gyomrom émelygett
és csak nagy nehezen ismertem föl a kis kávéház lefüggönyözött fülkéjét.
Fülledt bűz az agyamat facsarta, a vékony lóca fájt a csontjaimnak és
ijedten húnytam le megint a szememet, hogy tovább aludjam. Ekkor, mint a
villám, úgy csapott le rám egy borzasztó gondolat. Hirtelen fölugrottam,
megnéztem az órámat; délután négy óra volt…
A randevúra nem mehettem már el, gyötört az önvád és a szégyen, az utcán
se mertem már mutatkozni és nemsokára át is iratkoztam a debreceni
jogakadémiára… Igy történt.
*
A nő elvörösödött arccal hallgatta a beszédemet, aztán egy kis szünet
mulva halkan megszólalt:
– Most hát elmondom én is… Másnap, amikor fölébredtem, egyszerre
ráeszméltem, hogy micsoda eszeveszett dolgot csináltam tegnap. Különben
is, levelet kaptam, hogy az anyám gyöngélkedik és haragszik, hogy meg
nem látogatom. Gyorsan csomagoltam hát és elutaztam hozzá… Azóta sokszor
gondoltam magára vissza. Sajnáltam a fájdalmas csalódásért, amit akkor
érezhetett, amikor nem talált otthon. Ha megtaláltam volna a módját,
talán utólag mentegettem volna is magam… No, de most már nem szükséges.
Kvittek vagyunk.
Biztosra veszem, hogy ezt csak ebben a pillanatban eszelte ki. Oh, a nők
nagyon hiú lények és nem tűrik, hogy ők legyenek a becsapottak.
Ámbár… lehet, hogy tényleg így történt… Nem tudom.


Az örök gyermek.
Úgy mondják, hogy az igaz szerelemnek egészséges szokott lenni a
gyümölcse; de ha ez igaz, akkor Vajnay Péterrel kegyetlen kivételt tett
a sors. Házassága első évében született egy figyermeke, akit az orvos és
a bábaasszony alig tudtak életben tartani abban a válságos első
pillanatban, amikor eldől a poronty sorsa.
De meg is mondta az orvos, hogy nem lesz nagy öröm ebben a fáradozásban.
Sohsem lesz ember ebből a gyermekből; bizony legjobb volna, ha meghalna
szegényke, még mielőtt kigyulladna benne az élet öntudata.
Akár múzeumi csudának is beillett volna ez a gyermek. Alig volt másfél
arasz az egész; a feje akkora volt, mint egy piros sóvári alma, két kis
kacsója pedig, mint a vakondok tenyere. A sírása erőtlen nyöszörgés volt
és hitvány testén látni lehetett gyönge szíve gyors, szapora lüktetését.
Szóval, valódi liliputi-gyermek volt, akinek híre futott az egész
környéken. Szegény, szegény anya, aki vajúdó fájdalommal ilyen vásári
csudát gyümölcsözött, csak azért is dacos szeretettel becézte Pistukát;
– mert Istvánnak keresztelték. Görcsös kétségbeeséssel, könyörögve
faggatta a doktort:
– Mondja, édes, kedves doktor úr, úgy-e meg fog nőni? No mondja! Ugy-e
meg fog nőni?
A doktor hümmögött, köhécselt, aztán némi vonakodással bár, de mégis
kijelentette, hogy az orvostudomány megőrzött bizonyos eseteket, amikor
az ilyen törpének született gyermek hirtelen rugaszkodik neki a
növésnek. Egy esetet meg is nevezett mindjárt (gondolom, Ausztráliában
történt) és az anyát ez a halavány vigasztalás is boldoggá tette. Szinte
konok, csodaszerű anyai szeretettel vette gondjába a gyermeket, aki
azonban sehogy sem akart kinőni a pólyából. És mikor ideje jött, hogy
elválasszák, az anyának nem volt elég kemény szíve hozzá. Nedves szemmel
mondta:
– Hiszen olyan gyönge! Talán ki se bírná az anyatej nélkül!
Két éves koráig élt az anyja kebelén; akkor már fürge, okos gyermek
volt, aki vékony lábacskáin vígan futkározott és gyönge hangján úgy
csacsogott, mint a veréb-fiók. Édesanyja szép ünneplő ruhát varrt neki;
gyermekkori emlékeit élte át ezalatt: mintha csak a bábúja kelengyéjét
varrta volna.
És mikor először öltöztette föl sétára, elragadtatva csókolta össze;
igazán olyan aranyos volt ez az apróság, mint egy porcellán-baba, amely
eltörik, ha durván érnek hozzá. Pistuka a maga lábán ment végig a
városka aszfaltján és anyjának meg kellett hajolnia féloldalvást, hogy
megfoghassa a kezét. Pedig ő is csöpp kis asszonyka volt.
Óh, hogy ragyogott az arca az örömtől, büszkeségtől! De bezzeg egyszerre
ijedten nézett körül, amint meghallotta, hogy suhancok gyülekeznek
köréje és csúfolkodva kiáltozzák:
– Itt megy, itt megy a Vajnayék törpe csodája!
Szegény asszonyka megrémült, aztán sírva fakadt és ölébe kapta Pistukát.
De a gyermek nem törődött a csúfolódókkal. Vigan gagyogott ott az anyja
keblén, meg akarta fogni kezével a napfényt és ha szekér haladt el az
úton, boldogan csipegte:
– Nini, cocó!… Nekem is kell cocó!
– Igen fiacskám, odahaza lesz ló, arany sörénnyel, gyémánt nyereggel!
– De én nem akarok hazamenni!
– Muszáj, Pistuka! Vár a szép cocó! Már rázza-rázza a csöngetyűjét és
azt mondja: giling-galang!
Mikor befordult a kapun a gyermekkel, még egyszer sírva fakadt:
– Végy búcsút a napfénytől, Pistuka, végy búcsút a szabad levegőtől és a
ligettől! Te nem oda termettél, Pistuka, ott kicsúfolnak, kinevetnek,
eltipornak, akik nagyobbak, erősebbek nálad… Ott fogsz élni, Pistuka, a
szobában, befűtök a kályhába, hogy meg ne hüljön gyönge tested és majd
én fogok neked meséket mondani, amikben benne lesz minden: a napfény, a
szabad levegő és a ligetek… És ez jobb is lesz neked, Pistuka, mert
lásd, odakünn sokszor jönnek sötét felhők, jönnek fagyos telek, de
teneked örökös lesz a tavaszod, mert az én meséim nem fogynak ki soha!
E naptól kezdve ott élt Pistuka a szobában apró játékai között,
szépséges mesékben, amiket édesanyja mesélt neki végig heveredve a
padlón. A szoba mindíg egyforma meleg volt, az ablakokban mindíg nyíltak
a virágok; anya beváltotta az igéretét: a mesék sem fogytak ki soha. Oh
mily gazdag az anya fantáziája, amikor gyermeke életét kell
földerítenie!
Így teltek a napok, évek öntudatlanul. Anya nem tartotta számon és
Pistuka sem. Minek is? Hiszen a szobában nem változott semmi, Pistuka
épp úgy befért most is ruhácskájába, mint kétéves korában és most is oly
édesen nevetett, mint akkor, ha anya elmondta az arany szamár
történetét.
De egyszer egy időre megszakadt e boldogság. Anya beteg lett, ágyba
feküdt és másnap Pistuka egy csecsemő egészséges sírását hallotta a
másik szobából. Most hát magára maradt Pistuka a játékaival és a
meséivel, de később behozták hozzá a kis babát. Első pillanatban félt
tőle, mert nagy gyermek volt, aki hevesen kalimpált vaskos kezecskéivel
és haragosan nézett pufók vörös arcával. De aztán mégis
hozzámerészkedett és eljátszott véle mindaddig, amíg egyszer a csecsemő
bele nem kapott az arcába a kezével. Akkor panaszosan szaladt az
anyjához:
– Anyus, megvert a babuska! A babuska rossz volt!
– No ne félj, Pistukám, majd megbüntetem a babust! Ezentúl nem lesz
rossz!
A csecsemő ezentúl valóban nem is volt rossz, hanem nőtt, nőtt,
szédületes gyorsan. Ruhácskáit mind kinőtte és azokat mind Pistuka
kapta. De még föl is kellett neki varrni belőle, hogy ne húzza maga után
a földön. Az öcsike pedig fiús nadrágot, kis csizmát kapott, mert
egyszer sírva jött be, hogy lánynak csúfolják a gyerekek a szoknyában.
Most már egész nagy legénynek látszott Pistuka mellett és nagy legényhez
illően viselkedett. Becézte, kényeztette, eljátszogatott vele gyöngéd
szeretettel. Egyszer lovasdit játszottak és ezen összekülönböztek.
Pistuka kocsis szeretett volna lenni és az öccse is. Már-már sírásra
került a sor, ekkor azonban közbelépett az anyja:
– Ugyan, Feri! Nem szégyenled magad ekkora kamasz létedre?… Hadd legyen
Pistuka a kocsis… Hiszen te vagy a nagyobbik!
Ekkor megállapíttatott a családban, hogy ezentúl Pistuka lesz az öccs.
Miért is ne? Gyermekruhájában kötényében most se látszott többnek
kétévesnél.
Egyszer aztán Feri szép bőrtáskát kapott a nyakába és iskolába küldték.
Pistuka sírt, hogy ő is szeretne menni, de az anyja megsimogatta selymes
haját és szomorúan mondta:
– Te még ráérsz… majd ha te is olyan nagy leszel, mint Feri!
De azért neki is vettek egy bőrtáskát, mint Ferinek. Amint a nyakába
akasztotta, a földön húzta maga után, aminek különben nagyon örült, mert
így legalább egymaga is lovasdit játszhatott véle. Feri iskolából
hazajövet dicsekedve mutogatta mindig neki az ékes, cifra betűket,
amiket a palatáblára rajzolt. Iskolát játszottak; Feri volt a tanító és
Pistuka a tanítvány és apró ujjai közé fogva a palavesszőt, nagy
igyekezettel próbálta utánozni a betűket. Így kapta rajta az anyjuk és
szeme tele volt rémülettel:
– Rögtön hagyd abba, Feri!… Mit fárasztod azt az ártatlan kis gyermeket?
Óh, félt a betűtől, a tudástól! Megsejtette, hogy az minden öntudatlan
boldogság gyilkosa. Nem, nem! Pistuka csak maradjon ilyen, amilyen most:
ily jókedvű, játszadozó gyermek, akinek ártatlan nevetése az anyaszív
legnagyobb öröme! Miért sejtse, hogy amíg ő gondtalanul gügyög
gyermekjátékai között, addig odakünn évek futnak, rohannak a semmiségbe,
ifjak öregek lesznek és öregek a nedves sírba hanyatlanak? Miért tudja,
hogy odakünn folyik az örökös marakodás; az ember a körmével vájja a
földet és az eget víjja a hangjával; testvér a testvért pörli és zord,
haragos elemek kószálnak időnként, hogy fölemésszék, amit útjokban
találnak?
Ime, Feri egy napon elbúcsúzott apjától, anyjától és Pistukától és
Szatmárra utazott, a gimnáziumba. És mikor év végén városiasan, művelten
visszatért vakációra, Pistuka még mindig a játékai között
foglalatoskodott és úgy tipegett elébe, mintha tegnap váltak volna el.
– Hoztál nekem valamit, Feri?
– Igen, hoztam, Pistukám, egy szép képes könyvet. Majd a képeket együtt
nézegetjük és a mesét én mondom el hozzá…
… Egyszer nyárutóján történt – Ferinek már akkor a bajusza is
serkedezett és épp a nyolcadikba készült – hogy Pistuka estefelé
kilopódzott a szobából a hátulsó kertbe. Vigan tipegett a
ribiszke-bokrok között, nagy erőmegfeszítéssel mászott meg egy-egy
vakand-túrást és ha megbotlott egy-egy rögben, jóízűen fölkacagott. Ám
amint éppen kibukkant egy bokor mögül, meghökkenve állott meg. A
zöldséges ágyakban egy egészséges parasztleány gyomlált ingujjban,
térdig föltűrt szoknyában, hogy kilátszott gömbölyű, téglavörös
lábszára. Feri ott térdelt mellette és átfogta a derekát. A leány
húzódozva mondta:
– De úrfi! Ejnye, nyughassék már az úrfi!
Feri kivörösödött arccal hebegte:
– No, ne bolondozzék hát, Mari!… Ha mondom, ne bolondozzék!
Hirtelen bedugta a fejét a leány álla alá és megcsókolta a nyakát. A
leány vonaglott, küzködött, de Feri el nem eresztette és viaskodva
lihegte:
– Ne bolondozzék hát, Mari!
Szegény Pistuka ott állott; egy csalánbokor elfödte egészen. Sápadt
halántékán kidagadtak az erek, apró fogai vacogtak és beléfeküdt a
nedves fűbe, hogy észre ne vegyék… Itt találta meg később az anyja, aki
rémült kiáltozásával fölverte a ház-tájat. Bevitte, ágyba fektette,
melengette és csókolgatta kicserepesedett ajkát. De Pistuka e naptól
kezdve beteg lett; meghült és tüdőgyulladást kapott. Nagy-nagy láza
volt, mindig eszméletlen volt, de heves álmai lehettek, mert mindíg
izgatottan fetrengett a dunyha alatt és letépdeste magáról a jeges
kötést.
Négy napig volt így, akkor aztán eszméletre tért. Anyja ott leste az ágy
mellett és szomorúan rebegte:
– Megismersz, kicsi gyermekem? Úgy-e, jobban vagy már? Fáj valami?
A gyermek hangtalanul tette kezét keskeny mellére. Mutatta, hogy ott fáj
neki.
– Akarod, hogy mesét mondjak? Mesét a királylányról, akit bezárt a
fekete várba a boszorka.
– Igen, mamuska, a királyleányról…
– És aztán jött a királyfi az aranycsikón, amelynek szárnya volt, mint a
madárnak és…
A gyermek arcán valami mosoly suhant át. Az utolsó mosoly, amelyet a
halál odarögzített, hogy ne illanjon el többé soha. Szegény Pistuka ott
halt meg édesanyja karjai között, a királyleány meséjén csüggve. A szép
mese beröppent a szívébe és leszállt vele a sírba, hogy ott tovább
szövődjék, tovább virágozzék és elmulattassa Pistukát időtlen időkig.
Hófehér koporsóba tették, mint a többi apró gyermekeket és gyalogosan
vitték ki a temetőbe. Egy ember elbirta a hóna alatt a csekélyke terhet.
Sírjához fejfát állítottak, hófehéret, amelyre letört rózsabimbót vésett
a mester és ezt a nehány egyszerű sort írta rá arany betűkkel:
ITT NYUGSZIK VAJNAY PISTUKA. ÉLT TIZENKILENC ÉVET. MEGHALT KÉT ÉVES
KORÁBAN.


Vogel Elza és a szerelem.
Elza papájának hír szerint negyven milliója volt. De lehet, hogy csak
harminc volt neki. Harminc vagy negyven, ennek nem volt nagy fontossága,
mert az életmódjuknak egy millió kamata is sok volt. Az a sok érték,
amelyből a Vogel-vagyon kitellett, csupa kis elkényeztetett zsarnok
volt, aki külön-külön odaadó gondozást és ápolást követelt. A
bérházaknál veszekedni kellett a lakókkal, a földeknél az ispánokra,
béresekre, feles gazdákra kellett vigyázni, az értékpapiroknál a
konjunkturákra kellett spekulálni. Ennek folytán Vogel papa úgy élt,
mintha a saját üzletének elég jól fizetett hivatalnoka lett volna, akit
mindjárt elcsapnak, mihelyt egy kicsikét enged a buzgalmából.
Elza naphosszant alig is látta. Egy darabig ez nem is tünt föl neki,
mert tanult, lovagolt, vívott, golfozott, táncolt, öltözködött és a
kellő fontoskodással rótta le a gazdag leányok minden időtöltő
semmiségét. De mikorára huszonkét éves lett, mindennel fölhagyott
egyszerre. Leginkább otthon szeretett maradni. Egy nagy, üveges
szekrényben egész kis baba-lakás volt berendezve; szalon, ebédlő,
férfiszoba, hálószoba, fürdőszoba, konyha, éléskamra. Itt takarítgatott,
rakosgatott, aztán a babáit öltöztette, pirinkó varrógépen kelengyét
varrt nekik. Pedig a nagyszemű, butapofáju babák már amúgy is bőven el
voltak látva kelengyével, hogy akár egy királyfi is elvehette volna
őket. És e foglalkozásában se szomorú, se víg nem volt, hanem egykedvű,
mint a kisgyerek, aki komolyan veszi a játékait. Mademoiselle Adéle
biztatta folyton:
– Kocsikázzunk ki a ligetbe. Vagy menjünk sétálni a városba. Vagy…
egyáltalán menjünk valahova!
De Elza megrázta a fejét és makacsul mondta:
– Te csak menj, Adéle, ahova akarsz. Miattam ne zsenirozd magad. Én nem
megyek.
– De miért nem? Egy kis levegő…
– Hagyd a levegőt, Adéle! Annyi fa és virág van a házunk körül, hogy sok
is egy embernek.
– Elvadúlsz egészen! Nem is látsz embereket!
– Bolond vagy. Az ablakomból annyi embert látok, amennyit csak akarok.
Szegényt, gazdagot, olyat, aki siet és olyat, aki lassan sétál…
Mindenkit látok és… ők nem látnak engem.
– Hát ez az! Igy nem lehet élni!
– Dehogy nem lehet így élni! Majd meglátod, hogy lehet! Ha majd egyszer
megúnom, hogy a papám folyton nyaggat, szót fogadok neki és férjhez
megyek. Ne félj, a papám hoz majd egész csapat kérőt. Sorsot húzok
köztük.
Lassan nevetgélt erre az ötletére, de ettől a nevetéstől egy csöppet se
lett vidámabb az arca. A mademoiselle elfordult s rosszkedvűen
elfintorította az arcát. De Elza leselkedő szeme ezt is meglátta.
– Hallod-e, Adéle! Megparancsolom neked, hogy velem ne törődj ezentúl.
Délelőtt, délután, vagy éjszaka; akkor menj ki, amikor kedved tartja. Te
szép vagy, mindenkinek öröme telik benne, ha téged néz. Vétek volna
elzárnod magad a világtól.
– És te?
– Óh, tudom! Mindig akad majd, aki szépnek talál, amíg a papám olyan
szigorúan vigyáz a vagyonára…
A demoiselle tiltakozni akart, de Elza egy komoly pillantással
megállította.
– Hagyd csak… Egy darabig fölvettem a hazugságaitokat, mint a babáim a
sok cifraságot. De most már kinőttem a babaruhákból… Emlékezzél csak,
mikor egyszer Budán kocsikáztunk és találomra betértünk egy cukrászdába.
Senki se ismert bennünket és én olyan jól mulattam, hogy mindenki téged
bámul, engem direkte lenéztek. Engem néztek a társalgónőnek.
– Mon dieu, azok a budaiak! Mit tudják azok!
– Azok tudják csak igazán, mert ők nem ismerik a papámat és sohse
számlálták meg a pénzét. Hát persze, hogy nekik volt igazuk! Te szép
vagy, mint egy legitime marquise, én pedig szánalmas race-talan, mint
egy cseléd. És az elegánsabb is te vagy. Csináltathatom én akárhol a
ruhámat, mégis csak te vagy az elegánsabb. Hiszen emlékezzél csak: mikor
kalapot vettem, ha rajtad próbáltam ki előbb, minden kalap jó volt, ha
pedig az én fejemre tettem, ez se jó, az se jó, – az egész raktárt végig
próbálhattam.
Napról-napra jobban lomposodott Elza. Tükörbe nem nézett, valahonnan
kikereste egy régi szürke kosztümjét, azt hordta odahaza is. Úgy
gubbasztott benne, mint egy megtépdesett madár. Mintha fázott volna,
pedig még csak most kezdődött a nyár. Egyszer, amikor a demoiselle éppen
a fátylát tüzdelte a tükör előtt a kalapjához, hirtelen rászólt:
– Mondd, Adéle, van neked valakid?
A demoiselle hevesen tiltakozott:
– Már hogy volna! Én tisztességes leány vagyok! Tudtam, hogy végül
gyanuba fogsz, mert néha kimegyek egy kicsit levegőzni. Hisz elrothadok
a szobában!
Elza szigorúan összevonta a szemöldökét:
– Tehát senkid sincsen? És nem is volt?
– Nem, ha mondom!
Elza szó nélkül átment a másik szobába és úgy becsapta maga mögött az
ajtót, hogy csak úgy döngött. Egy napig nem szóltak egymáshoz, de aztán
a demoiselle mégse állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:
– Hát mit követtem én el? Micsoda bűnt? Haragszol?
Elza komoran válaszolta:
– Óh, dehogy! Nem haragszom. De te nem méltatsz engem a bizalmadra, hát
én se méltatlak téged az enyémre.
– Mit csináljak? Ha nincs semmi titkom se! De igazán!
– Ez hazugság. Biztos, hogy van valakid; _érzem_. Lehetetlen, hogy össze
nem akadtál valakivel. Szép vagy és gyanakvás nélkül felhörpinthetsz
minden bókot, nem kell félned, hogy hamisított itallal traktálnak… Nem
úgy, mint én.
A demoiselle egy kis ideig hallgatott, mintha a szégyellős zavarával
küzködött volna, aztán megszólalt:
– Nem mertem bevallani. Féltem, hogy megvetsz érte.
Elza odament hozzá, szeliden megfogta a két kezét és komoly hangon
mondta, mint az édesanya gyóntatná a leánykáját:
– Mondd el, hogy történt. Hol ismerkedtetek össze?
Adéle nagyot nyelt és egy kis tétovázás után elkezdte:
– A liget egy csöndes részében üldögéltem a bokrok között egy padon.
Délután volt, azt hittem, egyedül vagyok…
– A nevét mondd. Hogy hívják?
– Róbert.
Elza elismerően bólintott a fejével.
– Szép név… No, folytasd.
– Nem is tudom, honnan került oda, egyszer csak előttem volt. Megemelte
a kalapját, illedelmesen bocsánatot kért és mellém ült.
– Szőke?
– Szőke… Azaz, hogy egy kicsit barna inkább.
– Szőkésbarna?
– Igen. Egyszerűen, de nagyon elegánsan volt öltözködve.
– Tehát civil?
– Igen. Ámbár sok volt a lényében a kivetkőzött katonatisztből. Nagyon
kedves, de merev, szűkszavú.
– Micsoda? Mi a foglalkozása?
– Hogy mi a foglalkozása?… Mon dieu, azt igazán nem is tudom.
– Hm… Az ilyesmi iránt érdeklődni kellett volna. Node nem baj. Mellékes
a foglalkozás, a fő az ember. Tehát folytasd.
– Nincs is, hogy mit folytassak. Elbeszélgettünk egy óráig mindenféléről
és ő megkérdezte, hogy naponta el szoktam-e ide járni. Azóta mindennap
találkozunk.
– Talán most is oda készülsz?
– Igen…
– És megcsókolt már?
– Óh, azt nem! Hova gondolsz?
Elza fölállott és kegyetlen szárazsággal biccentett.
– Rendben van!
És már indult is a másik szoba felé. A demoiselle utána szaladt, elkapta
útközben és töredelmesen rebegte:
– Hát igen… Megcsókolt. Amint ott ültünk kettesben, körülnézett, látta,
hogy senki sincs a közelben, felém hajolt és hirtelen megcsókolt.
– No látod!… És te?
– Óh, én természetesen eltaszítottam magamtól és nagyon haragudtam.
Képzelheted.
Elza bosszusan toppantott.
– Ezt nem kellett volna tenned. Elvégre, ha szeretitek egymást, abban
nincs semmi se.
– De hisz én…
– Te szereted őt! Hiába próbálod tagadni, te szereted Rober-t. És egy
csók!… Óh, istenem, hát lehet annál szebb dolog a világon… ő úgyis el
fog téged venni, egészen biztos, hogy el fog venni. Egymáséi lesztek…
Igérd meg, hogy ma nem leszel oly kegyetlen hozzá.
Adéle megigérte és menni készült. De Elza előbb gondosan végignézett
rajta, itt egy fodrocskát, itt egy hajfürtöt megigazított és az ajtóból
megint visszahívta:
– Várj egy pillanatig!
Az egyik virágcseréphez ment ollóval és a legszebb rózsát lemetszette.
– Ezt tűzd még a melledre. Aztán… nem bánom, annak adhatod, akinek
akarod.
A vacsoránál a demoiselle föltünően szomorú volt. Elza alig várta, hogy
a papája fölálljon az asztaltól és mikor egyedül maradtak, megkérdezte
tőle aggodalmasan:
– Mi baj van? Nem volt ott?
A demoiselle a szemét törölgette.
– Óh, inkább ne lett volna ott, de nagyobb baj van. Beszélgettünk,
észrevettem, hogy rosszkedvű, szórakozott és szeretne is valamit
mondani, meg nem is Aztán kirukkolt vele… Hogy neki szigorlatoznia
kellene és száz forint kellene hozzá… És mihelyt ezt kimondta,
elszaladt, mintha szégyelte volna, hogy miért beszélt nekem ilyesmiről.
Elza nagyon szigorúan megkorholta:
– Hát ez az a baj? Jaj, édes gyermekem, az élet nemcsak szerelmi
vallomásokból és csókolózásokból áll. Az életnek vannak komolyabb
gondjai is és a komoly nőnek nem szabad ezekből kivonnia magát. Szegény
fiú, talán csak azért sürgette a szigorlatát, hogy hamarább az övé
lehess.
– Dehát most mit tegyek?
– És ezt még kérdezheted? Itt a száz forint és holnap átadod neki. Óh,
én jól tudom, hogy ő nem fogja akarni elfogadni, meg lesz sértve, de meg
kell neki magyaráznod, hogy ha igazán szeret téged, nincs joga erre a
büszkeségre. Ezt a pénzt el kell fogadnia, a jövőtök érdekében!
Két nap mulva a demoiselle sírva jött haza. Hiába faggatta Elza, ő csak
ennyit zokogott:
– A nyomorúlt! A nyomorúlt!
– Dehát beszélj! Mi történt?
Végre mégis csak el bírta mondani a demoiselle, hogy mi történt:
– Ah, a szívem szétugrik a dühtől!… Hiszen tudod, átadtam neki a száz
forintot, amit te oly nagylelkűen kegyes voltál…
– Jó, jó! Mi történt?
– Másnap… óh, a nyomorult!… előállott, hogy az éjszaka belekeveredett
valami társaságba és elkártyázta a száz forintot. Sőt nemcsak a száz
forintot, hanem még kétszáz forint adósságot is csinált. A gazember! A
gazember!
Elza szeliden megsimogatta a demoiselle haját.
– Édes gyermekem, a nőnek, aki szeret, türelmesebbnek kell lennie a
férfiak hibái iránt. Igaz, nem szeretem, hogy kártyázik, inkább lehetne
valami más szenvedélye… De nem is férfi, akinek hibája nincsen. És még
jobb, ha most jön ki belőle… Majd én a könyvelőnktől fölveszek előleget
a jövő havi háztartáspénzemre. Oda fogod adni neki a pénzt.
A demoiselle dühösen fölpattant.
– Hogyisne? Majd pénzzel tömöm azt a… azt a zsarolót! Tudni se akarok
róla.
– Oda kell adnod! Robert-től kitelik, hogy főbelövi magát. A férfiak
nagyon komolyan fogják föl a kártyaadósságot.
… A demoiselle eztán még néhányszor vitt pénzt Robertnek, aki – úgy
látszik – most már végleg belésülyedt a kártyás életbe. Mondta is
Elzának:
– Ott kellene hagynom őt! Az a nyomorúlt nem érdemli meg, hogy tovább
törődjem véle! Ott fogom hagyni, még ha a szívem belé szakad is!
De Elza ájtatos hangon megdorgálta:
– Tagadhatatlan, hogy Robert nem jó úton van. Rossz társaságba
keveredett és mivel szenvedélyes jellem, tehát könnyen enged a
csábításnak. De épp ez teszi szebbé, nemesebbé a te feladatodat, hogy a
jó útra térítsd őt. Türelem, végtelen jóság és folytonos megbocsájtás a
nő sorsa… És – óh istenem! – lehet-e szebb sors ennél? Mint
megbocsájtani annak, akit szeretünk, aki mindenünk a világon és a
jóságunkkal példát mutatni neki? És hidd el, Robert nem rossz ember. Nem
mondom, vannak hibái, de alapjában véve nem rossz ember… A papától
könnyű lesz egy kis pénzt kapnom. Ő sohasem kérdi, mire kell… Nem szabad
Robert-t veszni hagynunk.
Egy este aztán borzasztó dolog történt. A demoiselle kisírt szemmel jött
haza, nem is köszönt, nem is felelt semmi kérdésre, bement a szobájába,
magára zárta az ajtót és befeküdt az ágyba. Szegény Elza egész éjfélig
kért, fenyegetőzött, sírt, amíg beeresztette. A demoiselle ott feküdt az
ágyban és a foga vacogott a hidegleléstől. Miután az ajtót kinyitotta,
valamit sietve a vánkosa alá rejtett. Valószinüleg revolver volt. Elza
ölelgette, csókolgatta, simogatta, mint a lázbeteg gyermeket, amíg ki
bírta csikarni belőle, hogy mi a baj. Már megint a Robert… De most már