Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék - 10

az asztal alatt.
És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a berek, úgy
eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.
Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény felesége
sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy fájdalmában egész
nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.
Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy sírását,
zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a bánatját. Mindent
elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a dolog.
– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor, végére járok
én annak a gonosz borznak.
Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a borz
szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez lenne a
dolga.
Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:
– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily kora reggel?
– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is
szedegethetsz vagy egy kosárra valót.
Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat
összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára, úgy
indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.
Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy
csitteg-csattog valami mögötte. Hátraszól a borz, hogy mi az, ami úgy
csitteg-csattog.
– A hegy, – feleli a nyulacska.
Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg acélt vett
elő és tüzet csiholt belőle.
Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz észre,
hogy libeg-lobog valami.
– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.
– A hegy, – feleli a nyulacska.
Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a rőzsét,
azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg megijedt a borz a
lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a szőrébe kapott és ugyancsak
kikezdte a tarkóját meg a hátát. Nekiiramodott a fájdalmával meg a
rémületével és hazáig meg se mert állani.
Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy hogyan
férkőzzék hozzá a borzhoz.
Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék tanyája
felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át. Amint közeledőben
a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és nagyhangosan rákezdi, hogy:
– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.
Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön beljebb,
mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a kenőcsöt és
azt mondja a borznak:
– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.
Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást csapott a borz tőle,
hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a betegjét,
kenőcsöstül, fájdalmastul.
Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett, míg
hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának. Elsőnek a
borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt a bajából, nagy
kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit faragcsál magának.
– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a folyónkon.
Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is csinálhatna
egyet.
– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval, neked is
megcsinálom a párját.
Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap és
elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg
agyagból tapasztotta össze.
Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az agyagból
valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.
– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, – hogy kié
halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.
Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából való
persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban és nehezebben.
Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz is
szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy segítség után
kezd kiáltozni.
– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és ugyancsak
integet a nyúl felé.
Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli az
evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed a
csónakja.
– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja oda a
borznak.
Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul,
mindenestül.
Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.


Üstöt lopott púpos varga.
Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt ha
kellett a ruhádra, bélésdarab _kimonódra_, a majsztram megfoltozgatta,
bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt szegény, úgy éldegélt sovány
főztjén.
Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy
elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját. Belép
és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek? Elhül a vér
benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.
– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, –
méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját nézi,
hol az üstje hült helyét.
– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól a szabó
fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.
Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg teával.
Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az ajtaját, ha
elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.
Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s amint
jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához, púposhátú kis
vargához, hát az üstje a sarokban, ott rejtőzik a limlomban.
– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a más
üstjét, szegény ember kis készségét?
Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát. Összeráncolja a
bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két embert, de meg a lopott
jószágot is.
– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.
– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.
Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:
– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom a
sajátomat, visszaadod a jussomat.
Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:
– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt az üstöt
elcipelni, szűk vállamra ráemelni?
– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az üst, te
meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.
– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min főzöm meg
az én rizsem?
Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két embert, feláll
az ültéből és azt mondja a púposnak:
– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.
Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a szomszédjára
s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz, megragadja, ráemeli a
púpjára és indulna is már vele hazafelé.
– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. – Púpos
háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az üstöt
elcipelni, szűk válladra ráemelni?
– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól a púpos
hetykélkedve, alattomban örvendezve.
– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már győzöd,
most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna? Úgy-e varga?
Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a bíró
hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:
– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd az üstöt
a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy mihaszna.
A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga
sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik.


Az üstökös és a pacsirták.
Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez onnan
van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át nappali
álmukat.
Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban pihentek a
csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak úgy hallják,
mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a csillagocskák és
kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az ágyaikból, hát
madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk mellett.
– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall rá a sok
csillag a madárkákra.
– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát
csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.
– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak fel a
csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a földön, nem
pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.
– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták vagyunk
és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek. Persze, ti
egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti álomszuszékok. Ragyogni meg
csillogni, azt csak éjszaka tudtok.
Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak, mintha csak
az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a heverésző
csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák, hogy nappal nem
bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt repkedtek a
csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy nagyot.
Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú,
szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a hiábavaló
csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:
– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt hiszitek,
hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit akartok?
Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy ahányan, annyifelé
hulltok le.
Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal volt már
és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy villangatott még vagy
egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és megjön helyette a mersze.
– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és összefüttyenti a
sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és egyet nevessenek azon a
borzason.
Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény üstököst, hogy
azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a pacsirtákat és ha
emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha jobbjával fenyegetőzik,
balja körül kerülik meg. Üstökét is rázogatja és korbácsot fon a
hajából, lengedező szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába,
sokan voltak a madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig
kergetőznek s addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül,
egyet tántorodik és lezuhan az égből a földre.
Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig vannak a nagy
rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis ágyacskáikban. A pacsirták
pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is örültek és mind kirepül a
fellegek közül.
Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy egy
reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn akad meg
a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett. Hosszú volt a
nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy csóva.
– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.
Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött neki.
Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a gaz meg a
gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint ide-odaforgatja, hát
ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik a seprő nyele, mintha
színig arany lenne; seprője meg sziporkázik, hol megcsillan, hol
szikrázik.
– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s
csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.
Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre
végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy
megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a
pipáját, rágyújt és hol a füstöt eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor
aztán kialvófélben volt a pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti
belőle a bagót, egy parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált
esni. Nagyot serceg a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a
szeme is belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat
elfelé, hogy a lába is alig bírta.
– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öreg és amint
ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése. Mintha egy nagyot
ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha talpraállott volna. Serceg
aztán még egyet, még kettőt, még többet, aztán lángra lobban, tűzbe
vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy szárnyas madár.
Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.
– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli az öreg:
– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a nagy
mehetnékje, égfelé repülhetnékje.
Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben.
Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak úgy
szikrázik fentről a csóvája.
Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók. Utána
repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót nevettek
később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.
– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért volna
többé magához.
– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egy másik.
– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.
Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek,
fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok
nyugalmát.
– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.


A bambuszlányka.
Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az embernek a
foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a bambuszerdőbe, bambusznádakat
vagdosott le és kosarakat font belőlük. Ezzel tengődött öregségében.
Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat, hogy
melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak
világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy hozzá mer nyulni.
Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt és siet vele haza a
kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi, forgatja jobbra, forgatja
balra és amint mindenfelől nézegeti, egyszerre csak egy lányka ugrik ki
belőle. Olyan nagy volt mint a hüvelykem, tán még annál is kisebb.
Meghökken az öreg és ha rá nem mosolyogna az a csöppség, még tán el is
szaladt volna tőle. Siet az öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis
csudát.
– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg asszony és
úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy minden napra nő
egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra cseperedett, hogy
akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a nagy okossága meg az a
ragyogó szépsége. Nem is olyan volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt
ahogy meglett, csuda volt ahogy megnőtt és aki ránézett, mind
rajtafelejtette a szemét.
Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé. Válogat
bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti őket, hát
megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára.
Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a szárát, hát
csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig győzik
összekaparni, annyi hullott ki belőle.
– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy
felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.
Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a viskó
helyett, hogy a _dájmió_é se volt különb, de még a _mikádó_é sem.
Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart; ruhája, amilyet csak
kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár csak a mennybélieké.
Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak róla.
Megmozdul a sok levente, a sok vitéz _szamuráj_ és mind odaözönlik a kis
helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy szerencsét próbáljanak
vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük a lányka. Pedig mind el
szerette volna venni, de egyik se igen kellett neki. Aztán meg olyan
különöseket kívánt tőlük.
Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a mennydörgő
Istent és idehozod hozzám.
– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, – ha elhozod a virágot a
paradicsom kertjéből.
– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod azt a
dobot, amelyik magától tud dobolni.
Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván az a
lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a nagyvilágnak s
így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek közé tévedtek, sík
tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan vissza, vagy nem.
Egész a _mikádó_ig jutott el a bambuszlányka híre.
– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka lány az a
bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az okosságának.
Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én feleségül veszem.
Útra kél másnap a _mikádó_ és csatlósok előtte, csatlósok utána, úgy
érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy palotájába. Bíz az
még az övénél is különb volt. Előhozzák a lánykát és amint megpillantja
a _mikádó_, szinte elbűvölődik a nagy szépségétől.
Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért nem
akarhatott eddig senkit, mert _mikádó_ felesége szeretne lenni. Odalép
nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:
– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.
Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli a _mikádó_nak:
– Boldog lennék, ha a _mikádó_ felesége lehetnék, ha ugyan lehetnék.
– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a
_mikádó_.
– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a föld
szülöttje vagyok, másutt az én hazám.
– Hát mifajta vagy? – kérdi a _mikádó_. – Ördögök fajzatja avagy Istenek
leszármazottja?
– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten
leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt
értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök ismét.
Elcsudálkozik a _mikádó_, sehogy se ad hitelt a lány szavának. De csak
addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi teremtések szállnak le
a magasságból, emberformájúak, de mégse emberek és ott gyülekeznek össze
a lányka körül. Csak úgy fénylik egy gyaloghintó a kezükben, abba
ültetik bele a lánykát és úgy szállnak vele vissza az égbe.
Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két kezét,
úgy imádkozik a boldogságukért.
Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak
megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy
fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.


A selyemhernyó.
Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi kenyerük
meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat tenyésztett
és elég pénzt szerzett a selymen.
Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és vége
lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony a hibás
és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta és másüvé
költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a cselédei is
otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez kezdjen nagy
nyomorúságában.
Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan nézegeti őket,
egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott rágcsálta a falevelet és
emelgette felfelé a fejét. Még ennek az egy hernyónak is be megörült a
szegény asszony. Úgy vigyázott rá, mint a szemefényére, hogy a szél meg
ne ártson neki, hogy az eső meg ne csapkodja.
Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az asszonynak.
Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy csillogott a napban,
mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép egy reggel az asszony a
hernyójához és leveszi a fáról, mert borulni kezdett az ég alja.
Odaviszi nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne
helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapja a
selyemhernyót.
Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagy
szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is
okozta neki azt a nagy bánatot.
– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogy bántotta
volna a kutyáját.
Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre csak
eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két
selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából. Fehér
volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott, akárcsak a
kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és megfogja, hogy kihúzza a
kutyája orrából. Húzza a két szálat, húzza, nem akar ám vége szakadni.
Megint csak húzza, még mindig jön az a két szál. Gombolyítani kezdi és
gombolyítja, gombolyítja, egy nagy gombolyag lett már belőle. Be
csillogott az a finom selyme, be ragyogott a fehérsége.
Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy negyedikbe,
alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már előtte a sok
gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál. Bambusznádakat
vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet. Mikor meg a
bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán meg a hordóját és
arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már a sok fonal, a sok
gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint egyre csak dolgozik és
húzza a kutya orrából a selymet és közben meg szétnéz, hogy hol is
találhatna még helyet, egyszerre csak vége szakad a szálnak és abban a
pillanatban összeesik a kutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken
az asszony, nem tudja mire vélni a dolgot.
– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel az asszony,
– ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én segítségemre.
Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol az az
egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és imádkozott
a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és hogy
megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.
Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és benézett
kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony. Csendes volt a
ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy szinte bánni kezdte a
tettét.
– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek a sorsán. Tán
még szükséget is lát szegény feje.
Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a rengeteg sok
selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle. Meghökkent az ember a
sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen selymet még ő se látott
világéletében. Ő is tenyésztett odahaza selymet, neki is voltak
gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála meg olyan gubancos, hogy
alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még olcsó pénzen adhatott túl
rajta.
– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az ember az
elhagyott feleségétől.
Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját meg a
fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.
– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan az ember.
– Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben elhagytalak.
– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatott ehhez a
nagy gazdagsághoz.
Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és megint
együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Megint eltelt egy-két
nap.
Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a sírja
és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az ezernyi-ezer
selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak az eleven ezüst.
Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és épp olyan lett a
selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.
Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az emberek, úgy
bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.
Egész a _mikádó_ig jutott el a híre és amennyi selyme csak volt az
asszonynak, mind a _mikádó_ vette meg. Ebből készültek a ruhái, a
feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is. Emlékezetére pedig
a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony fehér selymének a neve.
Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik is ezt
a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet.


A nyulacska és a krokodil.
Volt valahol _Nippon_országban egy sziget, azon meg egy fehérszőrű kis
nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban, oda szeretett volna
a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt az átkelés, sehogy se találta
meg a módját. Mindennap kisétált a partra és egyre csak azon tünődött,
hogy juthatna át arra a szigetre.
Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg a távolban,
mintha feléje volna közeledőben.
– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, – most ez
egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele és eljuthatok a
túlsó szigetre.
Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tért pihenőre.
Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szól hozzá:
– Hányan vagytok ti a fajtátokból, krokodilkoma?
– Sokan, nagyon sokan, – feleli a nagy állat.
– Mi pedig annál is többen, – lódít egyet a nyulacska.
– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagy a
tenger, sokan férünk el benne; neked meg ez a kis sziget a tanyád,
aligha lehettek oly sokan.
– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszéd
szigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.
– Még pedig könnyű szerrel, – hagyja rá a krokodil.
– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok meg egyszer.
Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.
– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őket össze.
Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak a szándéka, hanem
hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mind odaszólítja őket.
Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várja nagy
türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.
– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és láss hozzá a
munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el ne vétsd valahogy.
Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd, egész a
túlsó szigetig ér el a rendjük.
– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállak benneteket.
Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez az első, – ez
a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, az egyiknek a hátáról
a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, a harmadiknak a hátáról a
negyedikre, míg el nem ér a túlsó sziget partjáig. Egyet ugrik a nyúl,
odapattan az új partra és odaszól a bámészkodó krokodilokhoz:
– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek ám benneteket. Túljártam az
eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni, azért kellett a fajtátok.
Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok és hidat álltatok nekem.
Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtatták nagy
fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyik krokodil, hogy,
hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja a nyúl farkát.
Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgot és
váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.
Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kis nyulacskát
és mind kicibálják a szőrét.
– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat,
bánatostul, fájdalmastul.
Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei. Restelte is az
állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta a testjét.
Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak a nagy
siránkozásra.
– Mért sírsz-rísz kis nyulacska? – kérdezik tőle.
– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, – szép
fehér szőrömet jaj de kicibálták.
Jókedvében volt éppen az egyik és nagyhamisan azt mondja a nyúlnak:
– Sose búsulj, tapsifüles, segítek én a bajodon.