Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék - 09

Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még nagyobb az
ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy szépségétül,
irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ még alig látott s
mindenkihez kedves nyájas, _Hacsibime_, a fatálas.


Szellemirtó Sippejtaro.
Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor a
szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli vitéz
viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt még a mi
leventénk.
Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy
szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.
Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába, semmi se
kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap, csak úgy
feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó se kaliba, se
ember se állat, még csak szellem sincs a közelében. Itt-ott egy kis
gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a félhomály és ahogy
botorkál a sötétben, tüskés bozót meg cserje-csalit, csak úgy
bukdácsolgat benne.
Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja, körüljárogatja,
hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy csak bevánszorog rajta
és ütött-kopott oltára előtt, majd csak meglesz a menedéke.
– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját, hogy
megpihen egyet. Üres tarisznyája, az lesz a párnája, kardja nagy ereje a
megőrizője. Álomra hajtja a fejét és csakhamar el is szenderedik.
Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy
üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az
álmából.
– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a rikoltozás
meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik tőle.
Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és nagy
óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épp hogy kővé nem
dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egy térségen, veszett
kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják fogaikat, villogtatják
szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele. Veszett módra forgolódnak és
habzó szájjal üvöltgetik:
– _Sippejtaro_ meg ne tudja, _Sippejtaro_ meg ne sejtse.
Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a levente. De
amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok macskakísértet és
halál csendessége borul a környékre. Lefekszik aztán a levente és fel se
ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.
Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból, hogy
otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást. Előtte
egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette észre. Elindul
rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek vezet a nyoma, hanem
le a hegyről egy nagy síkra.
Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis falut. Csak
úgy kergeti a buzgósága meg az éhsége és már a határán van a falunak,
amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó jajveszékelése hangzik át
hozzá. Legott elfelejti az éhségét és siet az egyik kunyhóhoz, hogy
merre a veszedelem és hogy kell-e segítség hozzá.
Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a fejüket
rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy hiábavaló minden,
nincs ő rajtuk segítség.
– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy ördöge és
egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden évben. Ma jár le
megint az egy esztendő és legszebb lányát a falunknak, szerelmetes
magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt kell hozzá vinnünk. Ez a mi
nagy keserűségünk, szívettépő mély bánatunk.
Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy merre viszik
azokat a szegény ártatlanokat.
– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a lánykát,
egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a félig
rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy eltűnik
onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk vele minden
esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú napunkon.
Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll ő az
ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az eszébe és
kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e _Sippejtaro_ hírét és ki-miféle
lenne.
– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor eb a _Sippejtaro_, akárcsak
egy levente. A _dájmió_ egy embere lakik itt a közelünkben, annak a
kutyája az a jó _Sippejtaro_. Csak a gonosz embert bántja az, a jót
pedig megvédelmezi; de bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.
Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a kutya
gazdájához.
– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom, jótett
lesz érte a jutalmad.
Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a vitéznek
az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a lány
szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak semmit, hanem
őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a házból.
– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.
Abba meg _Sippejtaro_t ültette be, aztán betakarta és egy pár falubéli
legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig rom-templomba, az oltár
közelébe. Még jóformán le se tették a ládát a legények és úgy inalnak
vissza a templomból, mintha ördögök kergetnék őket. Úgy remegtek attól a
félelmetes hegyi kísértettől. Csak a levente maradt ott a kutyával és
várta a várandókat. Éjfélig várakoztatták a türelmét.
A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra meg a
környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az éjféli
kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr, szeme szikrákat
szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja, akár a mennydörgés
csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a kandúr a hegy ördöge, a sok
macska meg a fajzatja.
Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne,
örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogait
csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára,
reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére talált
ezúttal.
Nekiugrik _Sippejtaro_ és vasfogával, vaskarmával úgy beleragad a
kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy ordíttatja a
félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és karjának egy
csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a kandúron, hogy
porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és torkukba akad a hangjuk.
Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a nagy kandúrt, hol a testét,
hol a levágott fejét.
Mind egy szálig ott pusztultak. _Sippejtaro_ megragadja, a vitéz meg
levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a kísértésnek.
Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá lett már
az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak, mind kísérik
_Sippejtaro_t, úgy viszik a gazdájához.
A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul ismét
nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen a segítendőkön.


A felemás szarvas.
Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek benne
tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a _Nagyszarvú_ volt
közöttük, mert az ő agancsai voltak a legvastagabbak és az ereje is ahoz
képest. Csak az esze, az jóval kurtább volt a többiénél.
Sétára indul egy nap a _Nagyszarvú_, utána a pajtásai a többi szarvas,
hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben. Csupa jávorfa volt a
hegyeken és veresedőben voltak már a levelei, ősz felé járt az idő.
Gyönyörködtek a szép veres színben és leheveredtek a nagy fűbe, hogy
pihenőt tartsanak és falatozzanak miegymást. Rizsbort is hoztak
magukkal, megmelegítették és iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki
azon felül. Italos volt egy kissé a _Nagyszarvú_ és egy-két pohár nem a
világ, ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott
és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.
– Hej cimborák, – kurjantja el magát a _Nagyszarvú_, – az ég alja
pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske, egyre jobban
veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék boldogabban.
Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.
Azzal talpraugrik a _Nagyszarvú_ és illegeti magát a tánchoz.
– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd nótázunk
hozzá.
Táncra perdül a _Nagyszarvú_ s énekel is hozzávalót; veszett kedve
kerekedik s jókedvében így nótázik:
– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort isznak
iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két lábam, szarvaim
már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne
nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!
Úgy belemelegedett a _Nagyszarvú_ és úgy a fejébe szállt az itóka, hogy
lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre. Félrészegen,
féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt kurjogtatja:
– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj
szarvam, fuss el tőlem!
Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se jávorfa,
se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a
_Nagyszarvú_t, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek rajta.
– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, – szabadulni
szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen. El is kéne tőle
venni, ha annyira únja és útjába is van neki.
Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz néven
vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha nem kell
neki.
– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.
– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el is hiszi.
– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek. Odarohannak az
alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a tanyájukra, a templom
védelme alá.
Szarvatlan lett a _Nagyszarvú_ és olyan mély volt az alvása, hogy még a
szarvaira sem ébredt fel.
Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred a
szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik, egyet-kettőt ásít
és azt se tudja, hogy hol és mint van. Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és
lassan-lassan eszébe jut a jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a
mulatozása is.
– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz azok
kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy indul ő is
hazafelé, mert jó későre járt már az idő.
– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és amint
hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két szarvának,
ágas-bogas agancsának.
– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat
táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas megszeppenve.
Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza, oda a
szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva kérdezgeti
emettől is amattól is:
– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?
Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad az egyikhez, aztán
oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:
– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?
– Ott én, – feleli neki az egyik.
– Nem láttad a szarvaimat?
– Láttam bíz én.
– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé tettem
az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha tudod, merre
vannak?
– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. –
Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre van a
két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne neked.
Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így szólt
hozzánk szarvasokhoz:
– _Nagyszarvú_ nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé; ló lett most
már ő belőle, menjen el a lovak közé.
– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják neki a
volt cimborái.
Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és hitelt
adott a szarvasok szavainak.
– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt kell
helyt keresnem.
Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a szérűre, a
többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól hozzájuk:
– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.
Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé alacsonyka volt,
szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg ostobácska volt az arca.
Csudálkozva néz rá a sok ló és megszólal az egyik, a legnagyobbik:
– Mifajta vagy voltaképpen?
Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.
– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.
– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.
– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle megütődve.
– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly hangon.
– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik jobbról,
nézik balról, hol elülről, hol hátulról.
– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak – és
odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh, fogadjuk
magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.
– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.
Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:
– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz. Csakhogy
ni-ni, hol a sörényed, pajtás?
– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt szarvas.
– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki lópajtása.
– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.
– Hogyha nincsen, majd adunk mink.
– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a tarkóját.
Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak ki a farkukból és
átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de türelemre intik
és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas szép sörénye.
– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben nyerítenek:
_nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.
– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a cimborái.
– _Hi-hi-hin, hi-hi-hin_, – próbálja a szarvas a nyerítést.
– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – _nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.
Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: _pi-pi-hin, pi-pi-hin_.
Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, – korholja a
sok ló.
– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? –
faggatják az új pajtások.
– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.
Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és biztatják, hogy
gyí te fakó.
Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a teli
zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be nehéz.
Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.
– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te miközénk
való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a szegény szarvast,
hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy eliramodott tőlük, mintha sose
látta volna őket.
– _Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_, – nyerít a sok ló és jót nevetnek a
szarvason, ezen a nagy felemáson.
Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda szeretne
visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő, gondolja magában,
hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd istenének, hátha megsegíti.
Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből
imádkozik.
– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat, ágas-bogas
agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi beszédemet.
Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és megsajnálták a
_Nagyszarvút_.
– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta amit tett
s fohászkodik istenéhez.
Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik a
szarvas mellé.
– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott mellette
két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja magára.
Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is magán
felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit baloldalra,
balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.
Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és mosolygott aki
látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas, szarvasnak ló, a világ
csúfjára való.


Férjemuram a vásáron.
Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége még
mélyebben, éjszakai csendességben.
Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel. Pedig
csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédje lenne
valakivel.
– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszaka sincs
pihenője a nyelvednek?
Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az ura szavára.
– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban is
lefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem is felriasztottál?
Kelletlen az asszony szava, kedvetlen a szó szólása.
– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szót rávesztegetni.
– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta,
addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszony
vállvonással elő nem áll az álmával:
– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s amint tél-túl
járok-kelek, jobbra-balra tekintgetek, hát egy boltnak az ajtaján, ez az
írás áll a fáján:
– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb, drágább,
mindenféle, szépnövésű, hitványféle.
Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárra kerülnek
immár.
– Beléptél a boltba úgy-e? – kérdezi az ura tőle.
– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, – szól az
asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába, eladásra
kimustrálva; ezer _szen_ darabja ára.
– Volt-e olyan derék mint én? – kérdi férjemuram hetykén.
– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szól az
asszony fitymás hangon.
Egyet hümmög férjemuram.
– Hát a többi milyen is volt? – kérdi csak úgy az emberünk.
– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszáz _szen_ darabja
ára, – feleli az asszony fennen.
– Olyan tán csak én is volnék, – szól az ura sértődöttként.
– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szól az
asszony gúnyos hangon.
Mélyet hümmög férjemuram.
– Milyen vajjon az olcsóbbja? – kérdi halkan férjeura.
– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; száz _szen_ egy
darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon.
– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az ura fojtott
hangon.
– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szól az
asszony mosolygósan.
Nagyot hümmög férjemuram.
– Még olcsóbbat is láttál tán? – kérdi ura, alig szólván.
Hamisat néz az asszonyka, felelete gúnyosocska:
– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tíz is járja,
tíz garas _(szen)_ a tíznek ára.
Szót se szól a jámbor gazda, úgy tesz, mintha már aludna.


A varázstükör.
Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útra készülődik
egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt a feleségéhez:
– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg a lánykánkra.
Finom a lelke, csínján bánj vele.
– Ne aggódj, – feleli a felesége, – rendben találsz majd mindent.
Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját, hogy egy
bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember a lányát, elbúcsúzik a
családjától és útrakel.
Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka a kapun, nagy
lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édes apja.
Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lányka odaszalad
az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.
– Rendben van minden? Nem történt semmi bajotok? – kérdezi az apa.
– Mindketten jól vagyunk, – feleli az asszony.
– Hoztál bábut apám? – kérdi vidáman a lányka.
[Illustration: A varázstükör.]
– Itt a bábud, – mondja az apa és odaadja a játékot a lányának.
– Neked is hoztam valamit; találd ki, – szól a feleségének.
– Övet hoztál? – kezdi találgatni.
– Nem azt, – mondja az ember.
– Talán cipőt?
– Azt sem, – mondja az ura, – sokkal különb annál az ajándékom.
Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látott még az
asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen el vele.
– Mit csináljak ezzel a tükörrel? – kérdi az asszony.
Mosolyog az ura és azt mondja neki:
– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogy legyen egy
tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.
– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony és elteszi egy
ládikójába.
Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka. Betegség
szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos, hiába a sok
imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyához hívatja egy nap a
lányát és azt mondja neki:
– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőtt meghalnék,
egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van a ládikómban, hozzad csak
elő.
Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jóra fordul
majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta az anyjának.
Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és így szólt a lányához:
– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam az apádtól. Ha
majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe a tükörbe és mindig
megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt a lányának és csendesen elhúnyt.
Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azóta
búbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.
Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lányka
megvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amint
belenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.
– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbe néz,
mintha az anyjának látná benne a lelkét.
– Ha majd elővesz a bánkódás, – gondolja magában – és senki se lesz
mellettem, csak a tükörbe kell néznem és itt lesz anyám a közelemben.
Örvendez a lányka, múlóban a bánatja és reggel, ha felkel, este, ha
lenyugszik, előveszi a tükröt, belenéz és lassan-lassan megnyugszik,
megvigasztalódik.
Megint telik-múlik az idő és történik egy napon, új anya kerül a házba.
– Jó anyát kapsz, – mondja az apja a lányának, – szót fogadj neki,
akárcsak a tulajdon anyád lenne.
Megörült a lányka az új anyjának, mindenkép a kedvébe akart járni. De
hiába, mégis csak a mostohája volt és sehogy se tudta a szívét
megnyerni. De meg rosszlelkű is volt az asszony és irígy szemmel nézte a
jóságát is, a fiatalságát is. Jól esett a lelkének, ha megszólhatta és
mindenképpen csak szabadulni akarna tőle.
Könnyezni kezd egy nap a rosszlelkű és azt mondja az urának, hogy jobb
lesz, ha elválnak egymástól.
– Az istenért, – ijedez az ura, – tán csak nem bántott meg valaki, avagy
tán rám úntál?
– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony a pityergést,
– de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesen pusztulnom,
időnap előtt.
– Hogy-hogy? – kérdi megütődve az ember.
– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azon imádkozik,
hogy mielőbb meghaljak.
Nem ad az ura hitelt a szavának.
– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá a szobájába és
meglátod a varázslását.
Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta a lánya és
ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak a mostoha miatt
volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallott tőle, a szobájába
zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre volt az egyetlen
vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.
Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzá nagyhirtelen az
apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti a tükröt.
– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mit dugdosol
előlem?
Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nem sok,
annyi se tud kijönni a száján.
– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszát akarod és
a halálát kívánod szegénynek.
Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mit feleljen az
apjának.
– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdi szigorúan az
apja.
Odanyúl a lány a hóna alá, előveszi a tükröt és odanyujtja az apjának.
– Hisz ez az anyád tükre, úgy-e? – mondja meglepődötten az apja.
– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódom a
látásán.
– Az anyádat a tükörben? – csudálkozik az apja.
– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed,
megláthatod te is őt benne.
Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsó szavait,
amiket a halálos ágyán mondott volt neki.
Nézi az apja a lányát, mélyen belenéz a szemébe és azt mondja neki:
– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nem bíztam
benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved és nemes az
érzésed.
A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazi könnyekkel a
szemében, úgy nyit be hozzájuk:
– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mert
barátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét.
Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.
Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lány a
tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott.


Csitteg-csattog, libeg-lobog.
Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes házaspár. Egy
nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis borz ütött volt
tanyát.
Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a borzra;
megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be egyenesen a
fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája, itt őrölgetett az
öreg asszony.
– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a
feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.
A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon menekülhetne meg.
Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy rimánkodik az öreg asszonynak.
– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt az uram.
Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.
– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább segítek neked
a munkádban.
Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta, addig
instálta, míg megesett rajta a szíve és szabadon eresztette. Jót
nevetett magában a borz és így szólt az öreg asszonyhoz:
– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te csak azon
igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és visszadobjad a
mozsárba. A többi aztán az én dolgom.
Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált ki a
mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy felszedegesse
a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a mozsártörőt és agyonüti vele
az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd, öreg asszonnyá vedlik át a borz,
előveszi a halottat, a húsából levest főz és úgy várja haza az öreget.
Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg fogadja,
mintha ő lenne a felesége.
– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.
– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett asszony, –
levest főztem neked a húsából; akár már meg is kóstolhatod.
– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom, hogy
megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes vagyok.
Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az öreg és
mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.
– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki a borz-asszony.
Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de
bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll az
asszonyképű állat és azt mondja neki:
– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a csontja