Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék - 05

– Tíz _szen_-pénzem a vagyonom, istenkémnek azt áldozom.
– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.
Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.
Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt _szen_-pénzzel; hoznak
rizsbort mérőt hetet, hoznak _szen_-pénzt tizenhetet, acélkován egy
csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok János-bogár, csillogva
kél, villogva jár.
Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se rizsbora
nincsen, se _szen_-pénze, még csak bejutni se tud a bonc csarnokába. Ott
álldogál a templom előtt és szomorú szívvel nézegeti, hogy mint villog a
sok társa. Sötét volt az este és mert világítót nem kaphatott, akár csak
a vak, úgy botorkálgatott elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette
a kezébe, úgy bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe
belébotlik.
– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé jobban
vigyázhatnál.
– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg – nincsen
fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.
– Mért nem mentél a templomba?
– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se _szake_-borom, világítót
nem kaphatok.
– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta? Lám, én
húsz _szen_-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm, ni, hogy villog a
potrohom.
– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál tán egy
csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé eljuthassak.
– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. – Világítót
csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha haza akarsz
jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.
– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.
Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:
– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a karom, hadd
lépkedjek.
Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén,
sziklafokon.
– Itt egy árok, ugorjuk át.
– Itt egy ember, repüljük át.
– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.
– Jaj, be korhadt a karfája.
Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz… betaszítja a
tóba.
– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól Jánoska
lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.
Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj úszott a
híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta, eszmélete is
elhagyta.
Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat, magához
tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az égbolton.
Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a sötétben nem
láthatott, mert a potroha nem világított.
Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát egy
bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy János-bogárka volt,
már-már fulladozott szegényke.
– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, – kiáltoz a
tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből kivonszolja. Szárítgatja,
ápolgatja, melengeti, babusgatja s a bogárka éledezik, új életre
ébredezik.
Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre amint
veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.
Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe
bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett,
szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a kezében,
s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz, a vízben a
bogárka, így esett a dolog rajta.
Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.
Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen, szeme
rebben.
– Be szégyellem, be restellem.


Testemésztő kígyófűve.
Nagyétű volt _Josivara_. Szerette a halféléket, habzsolta az édességet,
élt-halt töltött gombócokért, mindenféle csemegékért.
Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a potrohát, hogy
még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az erdei úton,
egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy békát kapott volt el
és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt a gyomra, hogy öklömnyire
dagadt meg tőle.
Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott, mintha
keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy bokorhoz,
lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott nőtt volt a
kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy nyalakodik a bokrok
közt, egyszerre csak lohadozni kezd a duzzadtsága s egy-kettőre úgy
elsímul, mintha sose lett volna benne béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a
kígyó, elégülten néz szét, még a nagyétűre is rápislog és eltűnik a
bokrok közt.
_Josivara_ csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán. Soha ilyet,
mióta a világ.
– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon könnyítenék, hogyha teleettem
magam, – tanakodik a pocakos, s már látja maga előtt a tele tányér
gombócokat, ínyes-ízes falatokat.
Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s lohol vele
visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja neki:
– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt együnk,
falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.
– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én győzök,
pukkadásig ám mérkőzzünk.
Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen _dangó_t, olyan
_dangó_t, rizzsel bélelt _kibidangó_t. Ravaszul hunyorít a nagyétű és
úgy gyűri befelé a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna.
Puffadoz a potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett
tartania.
– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán megint
hozzákezdhetünk.
Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.
Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne lássa
valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy nyalogatja.
Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja, ameddig csak szusszal
bírja.
Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy újra
hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak nem mozdul a
pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a mozdulatlanra, hát
majd odalett a nagy rémülettől.
Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha az maradt
meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy gombóc, s ahová
csak odanézett, mindenütt a _dangó_-gombóc.
Az esett meg a szegénnyel, _Josivara_ bendőjével, hogy a fűnek szörnyű
mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak jó, a nedűje annak
való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét széjjelmarja, elemészti,
elsorvasztja.


A boszorkánypók.
Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy félig rom
templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz szellemek, meg
boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda betévedt, sose látta meg
többé a napot.
Mindig akadt egy-két _szamuráj_, meg is próbálkoztak a kísértetekkel, de
aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan ki. Hacsak a halópora
nem.
Egy szép napon megint megjelenik egy _szamuráj_, hogy ha addig él is,
bemegy ő abba a templomba és végére jár a dolognak.
Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a bátorságának, meg az
okosságának. Odamegy a templom elé és így szól a falubéliekhez:
– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és dobolok
egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a templom előtt.
Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba. Odamegy az
oltár elé, ahol a _Buddha_ képe volt kifaragva és leguggol a földre, a
poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott, semmiféle hangot nem
hallott.
Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy szörnyeteg pattan
eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek, mintha hosszában vágták
volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél szemével arra tekint és
elkurjantja magát, azt is csak a fél szájával, hogy _hitokuszáj_: embert
érzek.
Meg se moccant a _szamuráj_, úgy ült a helyén, mintha odacövekelték
volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak ott se lett volna az
imént.
Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle jelenik meg
előtte. _Szemiszen_ (koboz) van a kezében és olyan csodaszépen játszik
rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy embertől nem is telik ki az
ilyesmi. Gondolta is a _szamuráj_, hogy a fele se tréfa ennek a
játéknak.
Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a bonc a
_szamurájra_ és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is kicsordul.
– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami
boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek a
templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak és
énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy szépen
szól ez a _szemiszen?_ Megpróbálkozhatnál vele te is.
És már nyujtja is a muzsikáját a _szamuráj_nak, hogy vegye a kezébe és
játsszék egyet rajta.
Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik kezével, még
pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta volt.
Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy pókháló
lett abból a _szemiszen_ből, és olyan förtelmes egy pók abból a
boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy benne van
a rémítő nagy hálóban és csak úgy markolássza a balkezével.
Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat csap vele
a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is feketébb vére. A háló
pedig fogta és markolta és úgy belégabalyodott a fonalaiba, hogy
moccanni se tudott benne.
A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott elfelé és
egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.
Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a templomba
és ott találják a _szamurájt_, még mindig vergődik a hálóban. Csak
üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy kiszabadíthatták belőle.
Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember, kifelé a
templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy barlangjába. Olyan
irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés, ami kitör a barlangból,
hogy mind hátratántorodnak tőle.
Csak a _szamuráj_ nem ijed meg, hanem beront a barlangba és kiirtja a
pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.
Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még
erősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben.


Tengert apaszt, tengert dagaszt.
Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató _sogun-fi_ (királyfi)
és a vadászgató _sogun-fi_. Az idősebbik a halászásért élt-halt és úgy
el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak, kis halak bőven akadtak a
horgára.
A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája, csak úgy
hullajtotta a sok vadat.
Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:
– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj vadászni, én
meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg. Csak a zsinegedet,
meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.
Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani se akart
róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és azt mondta
neki:
– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.
Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a tengerre, de
egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még mikor a horog is
odaveszett, a tengerbe találta belepottyantani.
Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint más a
halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.
[Illustration: Tengert apaszt, tengert dagaszt.]
– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett a tengerbe.
– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – ha törik,
ha szakad.
Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz horgot
kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja neki:
– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.
Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot kovácsol
össze.
– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.
– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik az
idősebbik.
Elbúsúlja magát a kis _sogun-fiú_, odaballag a tenger mellé, leül és
keserveseket sóhajtgat.
Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és kérdi a
legénytől:
– Mért sírsz-rísz oly keservesen, _sogun_ ivadéka?
Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja horgát
és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha szakad.
Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot teremt
valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít rajta és
amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:
– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger, nem esik
rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem juttok, olyan a
formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a palota, ő lakik benne
meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy nagy _Kasszia_fát fogsz ott
megpillantani, alatta meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.
– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a legtetejére és
addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a lánya. A többit
aztán ő fogja eligazítani.
Szószerint cselekedett meg mindent a _sogun-fi_ és ahogy odaérkezett
ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a _Kasszia_fa mellé,
felmászott rajta és leült egy ágra, a legtetejére.
_Gyöngyiké_nek hítták a tenger urának a lányát, az ő szolgálói járnak
ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel merítsék tele. Épp most
jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a nagy fára, mintha napsugaras
lenne a teteje. Még erősebben odanéznek, hát meglátják rajta a legényt;
szép volt az arca, annak volt fent a ragyogása.
Észrevette a _sogun-fi_ a lányokat és vizet kér tőlök.
Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis
aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A
_sogun-fi_ épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis drágakő
lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az aranykupába. A
lányok aztán veszik az aranykorsókat, az aranykupácskát, hazatérnek vele
és _Gyöngyiké_nek nyujtják oda.
Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull a kis
drágakő belőle.
– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a szolgálóitól.
– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy ragyogott az
arca, akár a nap sugara; még az atyádénál is különb a szépsége. Vizet
kért tőlünk, mi meg adtunk neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy
kövecskét ejtett a kupába.
Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy megnézze azt a
legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp hogy ránézhetett a
_sogun-fi_ra. Odasietett az apjához, a tengerek urához és azt mondta
neki:
– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a _Kasszia_fáról nézdegél
lefelé.
Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a legényt.
Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is van dolga.
Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és térjen be hozzá
vendégének.
Leszáll a _sogun-fi_ és együtt mennek be a palotába. Mennyezetes nagy
széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével bélelve, selyem
kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy lakomára terítettek és
úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy lesték a szavait, hogy a vége az
lett, hogy a felesége lett _Gyöngyike_. Ugy éltek, mint hal a vízben,
még annál is különbül.
Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben volt a
harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a legény és úgy
elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az ágyában.
Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki. Mondja
másnap az apjának, a tengerek urának:
– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket. Csak az
éjszaka történt először, hogy szomorkodott, meg sóhajtgatott az uram.
Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen bánat érhette?
Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi bántja a
lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába. Elmondja erre a
_sogun-fi_, hogy mi minden történt otthon vele és hogy mennyire
haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a horga.
Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle csak él a
tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár vad, mind járuljon
a színe elé. Mind megjelenik előtte és térdet-fejet hajtanak neki.
– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.
Azt feleli a sok hal:
– Egy _saj_-halacska él köztünk, sokat panaszkodik mostanában, hogy a
torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet. Meg kellene nézni, hogy
mi akadt a torkába.
Odahozzák a _saj_-halacskát, a száját felpeckelik, belenéznek a torkába,
hát ott a horog benne. Kiveszik, jól megmossák és úgy adják oda a
_sogun_-ivadéknak.
– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha
mindenképpen haza akarsz nézni.
Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik az
apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt mondja
neki:
– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha azt
látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról üldözni,
akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst, akkor te meg a
völgy aljában ültess, ha pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a
domboldalra kerülj. A víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára,
neked pedig hasznodra.
– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani, akkor
csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót veszed a kezedbe
és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét, mindenét elárasztja a
víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra fogja a dolgot. Ha meg akarsz
neki bocsátani, akkor a másik követ veszed elő, az apasztót, és legott
megapad a sok víz s megmenekül a nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd,
amit mondtam.
Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sok krokodílust.
– A földre akar a _sogun-fi_ menni, – így szól hozzájuk. – Ki viszi őt a
leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?
Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt mondja a
parancsolójának:
– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.
– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz, hogy ha
majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a _sogun-fi_t.
Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének. Még aznap
meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a krokodílus, elővette a
legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a krokodílus nyakára kötötte.
Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg a hitvesének.
Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és úgy
viselkedett a bátyjával, ahogy a tengerek ura tanácsolta volt neki. Ha a
bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a magáéval, ha pedig felment
a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött az övével. A többit aztán a víz
intézte el és azt a rizsföldet öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké
volt.
Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak
gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a
fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a
dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja, hogy
az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá kerül.
Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik neki, hogy
ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg. Szánja-bánja a tettét és
csak úgy vergődik a hullámok közt.
A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy felfelé
tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.
Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti, hogy az
öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a megfogadója.
Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő mulva _Gyöngyike_
is eljött, ura örömére, vigasztalására.


Csalafinta rókakölyke.
Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az egyetlenje, a
rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét mind vadászok
irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg tőrbeejtéssel.
A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg mókus
egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.
Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben. Beléjök
is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se volt meg.
Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a borzfészekből, féltek a
vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől. Azt se tudták szegények, hogy
mitévők legyenek és hol keressék a harapnivalójukat.
Megszólal egy éhes reggelen a borz:
– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majd halottnak
tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol. Hátadra kapsz,
becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majd csak csurran értem. A
pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és ha meglesz az ennivaló,
visszasietsz vele az erdőbe. Én majd megtalálom a módját és úgy elinalok
a városból, hogy még a hült helyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok
addig az ennivalókhoz, míg meg nem jövök. Különben velem gyűlik meg a
bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor, akkor meg te
színleled a halottat és én adok túl rajtad.
Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatik egyszer. A
borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akár egy igazi halott.
– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz a lyukból, míg
vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod, hogy milyen pompás
ennivalónk lesz ma.
Már nyalogatta is a kölyköcske a szája szélét.
Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé. Megragadja a
borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a vállára és megy be vele a
városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó pár garast kapott érte.
Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol, _tofu_-rizst vásárol, egy
kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztán vissza az erdőbe,
erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át és besiet a rókalyukba,
hogy megnézze a kicsinykéjét.
Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szalad az
anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volna
affélét. De talán nem is látott még.
– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozza magával, hogy
bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá, addig csak
tűrtőztesd magad.
Ehol siet is már a borz, csak úgy liheg a nagy futástól.
– Remélem, – mondja nagy gyanakodással – hogy nem nyúltatok hozzá az
ételhez. Kissé sokáig tartott, míg megugorhattam a városból. Az az
ember, akinek eladtál volt, a feleségét is odahozta, hogy megmutasson
neki és hogy eldicsekedjék, hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet
is kérhettél volna értem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor
aztán magamra maradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy
porzott utánam az út.
Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sok mindenféle étel.
Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobb falat mégis a borzé volt,
ő nyúlt először utána és utolsónak is ő hagyta abba.
Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltek belőle
valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csak éh-koppra se maradt
semmi.
– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal te kerülsz
vásárra.
Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán a vállára
kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásárt csinál vele.
Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magának meg
mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, miben mesterkedik a
ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg az ember fülébe és azt
mondja neki:
– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon az eszeden
és meg ne ugorjék az udvarodból.
– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkós botot és
olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy menten kiadta a páráját.
A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak jó falat, szalad vissza
az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatka nem sok, annyit se adott a
kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-rítt az anyja után, hogy rimánkodott
egy kis ételmaradékért.
Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá is jött a
kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg minden
búját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elég erős, de
csalafintának eléggé az volt már.
Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna, odamegy
egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondja neki:
– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha te leszel
az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel a nyertes. Ha
pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek a győztes.
– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csak túljár
annak a cseppségnek az eszén.
– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg a játékot. Majd
meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember lesz majd belőlem, hogy
szemed-szád is eláll tőle.
– No csak rajta, – biztatja a borz.
Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogy onnan
vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanem rókácskának
marad meg, csalafinta huncutkának.
Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberek átjárni-kelni.
Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sok _szamuráj_, sok
gyalogszolga, középütt meg egy _norimono_ (gyaloghintó), benne meg
csillogó-villogó ruhájában a _dájmió_. Kapóra jött a kis rókának a
dolog.
A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változik a
rókácska.
Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt a _norimono_t, a
_norimono_ban a csillogó-villogó _dájmió_t, egyet villan a szeme, hogy
megtalálta a rókácskát. Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban,
gondolja magában.
– Megvagy, kis róka, – kiáltja a borz – én vagyok a nyertes.
És csak úgy szalad a _dájmió_ kocsija felé.
– Fogjátok meg, – kiált egyet a _dájmió_ – a a fejét csapjátok le nekem.
Rohan egy _szamuráj_ a kardjával és olyat csap rá a borzra, hogy a porba
hullott le a feje.
A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott az eszébe,
meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött érte keservesen.


Tíz szen-pénz a halszag ára.
Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se gyereke, se
senkije a nagy világon.
Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek benne.
Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt hozzá való
pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy feléje ha
szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be pompás is volt az
a jóféle halszag.
– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény ember és
vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül vele a
halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.
Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.
Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a rizsét
hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta bentről, üreset
nyelt hozzá kintről.
Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a
halasgazda.
– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy szippantja
a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg élhetetlen, jómagával
tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem engedem az illatját. Sort
kerítek a dolgára, járjon csak a más malmára.
Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a csárdához s
egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja. Épp jóízűen
szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így szól hozzá:
– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz _szen_-pénz