Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék - 11

Felvillan a kis nyúl szeme, csak úgy lesi a szókat.
– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán meg feküdj
neki a szélnek. Leszárad rólad a sok nedvesség és megint elkezdheted az
ugrabugrálásodat.
Valónak vette a nyúl a tanácsot és legott bebukdácsolt a vízbe.
Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta a sós víz a
bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott a levegőre, a
szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott a szegény kis nyúlnak
a testje.
– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek és víhogva
távoznak útjukra.
Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbja volt, azért
maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmas nyöszörgését és odasiet
hozzá.
– Miért sírsz, kis nyulacskám? – kérdezi tőle.
Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal mívelt és amit
ők míveltek vele.
– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, – bűnhödnöd
kellett miatta.
Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát, tűrte is
a sorsát megadóan.
– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint a régi
lettél, az ártatlan kis nyulacska.
– Tudnál-e rajtam segíteni? – kérdi nagyfélénken a nyúl.
– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj meg benne. A
tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne és legott megszűnik
a fájdalmad.
Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe és
meghengergőzik benne, hát íme, azt se tudja, hogy mi fán nő a fájdalom.
Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mint annakelőtte volt.
Vígan ugrándozik a nyulacska és leborul a bálvány-istenke elé:
– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg a nevedet,
hadd imádkozhassak hozzád.
Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő a
legifjabbik fia.
– Hová igyekszel innen? – kérdi tőle a nyúl.
– _Jakahime_ vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya, hogy feleségül
jöjjön hozzánk.
– Hogyan? – kíváncsiskodik a nyúl, – hát többen akarjátok elvenni?
– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit a legjobban
kedvel meg.
– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fog majd
megkedvelni.
– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többi után, hogy
le ne késsék a lánykérésről.
A nyúl jóslása beteljesedett, _Jakahime_ lett a fiatal bálvány-isten
fiatal felesége.


A bonc és a vadász.
Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra, emberségre,
tiszta szívre, szeretetre.
Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben. Kedve-teltig
vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.
Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a vadász az
íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc vadász előtt, akár
egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra s szigorúan így szól
rája:
– Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed.
– Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva.
– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is fél
elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddő hangon s
így folytatja papos hangon:
– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász, úgy-e
íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják. Vadnak is
van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatot nyilazgattál,
sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed, holtod után új
életed vagy állatban folytatódik, vagy madárba bujtatódik. Intőszómra ha
nem hallgatsz, íjazást ha abba nem hagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd
abba a kedvtelésed. Úgy-e vadász, úgy-e íjász?
Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhan át az
arcán, száját ilyen szókra nyitván:
– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtom után új
életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?
– Nemkülönben, – felel a szent, ismételvén szavát újfent.
– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól a vadász
megadóan, meghajolva bűnbánóan.
– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek s tipeg-topog
körülötte, íjat-nyilat nézegetve.
Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnak szegzi a
fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnak arca, gyökeret
ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:
– Miért kívánod életemet?
Nyugodtan szól vadász szava, íját, nyilát célba tartva:
– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan a holtom
után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, te helyedre
bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkem leimádkozom s
rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz a vezeklésem. Úgy-e te bonc,
úgy-e te bölcs?
Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amint
elmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.