Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék - 02

– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, – szól a kis
légy bűnbánóan.
– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, – s amint
a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan veszi észre,
hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök egészsége.
Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer kinyitja
szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen, összeroggyan
élettelen.
A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.


A majom és a rák.
A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy tó
mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és
nagykomolyan azt mondja neki:
– Hátha versenyt futnánk egymással?
Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a majom
jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak, az egyik
előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot talál, a rák meg
egy gombát. Nem nagy idő mulva megint összetalálkoznak és mutogatják
egymásnak, hogy mire bukkantak az úton.
Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen volt
ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna. Ránéz a majom
a rákra és azt mondja neki:
– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja, az
enyém meg a gomba.
A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.
– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a gombát,
semmi se marad belőle, úgy-e?
– Az már igaz, – feleli rá a rák.
– A datolya magját, – folytatja a majom, – nem eheted ugyan meg, de ha
elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta, nem egy, de sok száz.
Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a majom a
gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé, hogy gyanut ne
fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi magával hazafelé és
elülteti a földbe.
– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy hamarosan,
ollómmal váglak ketté.
Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a földből.
– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg nem
nősz, ollómmal váglak ketté.
Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.
– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol, ollómmal
váglak ketté.
Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni rajta.
– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem hoztok,
ollómmal váglak ketté.
Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte roskadozott
alattok.
Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni. De ihol
a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a fát, rajta a
sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.
Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:
– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?
– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg szeretném
őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak ülök-üldögélek
és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt.
Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:
– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és
egyenként dobálgatom le neked.
Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de ugyancsak
ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson belőle. Pedig
ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a majomhoz:
– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat abból az
édes gyümölcskéből?
– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, – várj egy
kissé, majd rád kerül a sor.
Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a rák felé.
Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is megrepedt belé.
Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról és úgy
elódalog, mintha ott se lett volna.
Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a
pajtásai a sírását és egymásután siet elő a _Kőmozsár_, a _Tojás_, a
_Méh_, meg a _Tengerifű_. Sajnálják szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy
mi baj érte a fejét. Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele
az a lelketlen majom.
Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már
összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a
gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.
– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és elrejtőzködnek benne.
A _Tojás_ a szenes rostélyba búvik, az égő parázs közé. A _Kőmozsár_
bemegy a konyhába és a gerendára mászik fel. A _Méh_ az ételes
szekrénybe búvik, a _Tengerifű_ meg a padlón helyezkedik el. A rák is
velök tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.
Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom. Hideg volt
odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy megmelegedjék egy
kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét, szétpukkad a forró _Tojás_ és
neki a majom arcának. Ugy össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a
dézsához és dugdossa az arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak
erre várt a rák koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az
orrába. Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe
ütődik. Kirepül belőle a _Méh_ és olyat szúr a fulánkjával a majomba,
hogy hátratántorodik és rálép a _Tengerifűre_. Elcsúszik a majom a síkos
fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja magát a _Kőmozsár_, lefordul a
gerendáról és olyat zuhan a majomra, hogy ott agyonlapította.
Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.


Odango – az igaz neve.
Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja támad egy
nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha egyébért nem,
hát valami harapnivalóért.
Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja a jó
falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat, hogy se
szeri, se száma.
– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel az ember
és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose ettem még
ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az anyósának.
– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli az anyósa és
megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.
– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon, tudja a
lányom a módját.
– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele azt a…
hogy is híjjákot?
– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli meg az
asszony.
Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az ember, hogy
hazafelé induljon.
– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint… izé; hát
nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?
– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a szájába az
anyósa.
Hogy ismét el ne felejtse az _odango_t, egész úton, ahogy ballag
hazafelé, egyre-másra újrázza az _odango_t.
– Jaj de finom falatocska az _odango_, az _odango_, az a mézes
gömbölyűcske, az _odango_, az _odango_. Egyre ismételgeti az úton és
amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát, átugrik rajta és
önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) – _dokkojsa_.
– _Dokkojsa_, _dokkojsa_ – ismételgeti egyre és a másik szó, az _odango_
helyett ez ragadt oda az eszéhez.
Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:
– Pompás étel a _dokkojsa_, ízes-mézes a _dokkojsa_; mindennap a
tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.
Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:
– _Dokkojsa?_ Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben se nem ettem,
se nem láttam. Más volt tán az, nem _dokkojsa_.
– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az igaz
nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.
Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg a
nyitját.
– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a _dokkojsá_d, mással
járasd a bolondját.
Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:
– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem tudod az
anyád főztjét, _dokkojsá_nak a mikéntjét.
– Bolond beszéd a _dokkojsád_, mással járasd a bolondját, – pattog
vissza a menyecske.
Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat csap
vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.
Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az urának:
– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd az arcom
milyet dagadt, _odango_nál is nagyobbat.
Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:
– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant fel nagy
boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy haragját.
– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a szóra,
ízes-mézes _odango_ra.
Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az _odango_t, azt a
finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.


Égi tündér ruhácskája.
Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. _Nippon_
napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.
Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy
fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.
Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete,
illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és
illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló
gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme
puha, tündérkezek szőtte ruha.
Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti,
habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két
oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.
– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én. – Égi
tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.
Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába,
másnap lesz majd a vásárja.
Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s im, egyszerre
egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.
– Ki az? – hökken fel az ember.
– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, – nyisd
ki ajtód egy-két szóra.
Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény
csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:
– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?
– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.
– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.
– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.
Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy
visszaadja, jó vásárját odahagyja.
– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.
– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér
testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a
vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám
lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál
ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.
– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.
– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.
– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva, a lány
karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.
Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik
egymagában, nagy búvában, bánatában.
– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha
nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok,
tündérkertbe sose jutok.
Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület
száll szívébe.
– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, –
tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra
hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat,
szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba
ne hagyj.
Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.
– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, – szól
a halász nagy boldogan.
Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti
ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava,
áldástosztó akaratja.
– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.
Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik,
ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék
égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.
Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők
multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve
gyarapodik.


A virágfakasztó öreg.
Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája,
de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a
gazdájának:
– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.
Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany
meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a
szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy
szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához,
hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte
neki a jó öreg ember.
Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg
a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának,
meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is
odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt
vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit
kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy
baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.
A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a
várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja
neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak
ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a
szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott
fekszik ni. Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa
alá.
Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához,
hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.
– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy hasznom.
Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy
azon őrölje meg a gabonáját.
És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák
csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.
Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá
másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna
őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz
abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár
meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe
dobja, ott hadd emésztődjék fel.
Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást,
odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot
meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet.
Egyébre se volt való.
– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle viheti,
mondja a másik.
Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa
alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a
hamut és felmászik vele a fára.
Épp egy _dájmió_ (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az
út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a
cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején
és mi keresni valója van rajta.
– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról, – virágokat
fakasztgatok.
Mondják a _dájmió_nak, hogy mit kiáltott le az öreg.
– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a _dájmió_.
Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja,
szórogatja a fára.
Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa
illat lett a környéke. Megdöbben a _dájmió_ a nagy csodán, megörvendez a
_dájmió_ a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt
se tudta, hogy hová tegye a sok kincset.
Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és
kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy
másik fára, hogy bevárja a _dájmió_t meg a fényes kíséretét. Azon a fán
se volt már se virág, se levél.
Tovább halad eközben a _dájmió_ meg a sok darabontja és amikor a másik
fa alá érnek, azon is megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá,
hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.
– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiált le ő is, – virágokat
fakasztgatok.
– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a _dájmió_.
Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem
fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a
_dájmió_nak meg az egész kíséretének.
Lefogatta a _dájmió_ az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette,
hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak
megbűnhődött a kapzsiságáért.


A tigriskölyök.
Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske volt még,
egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény kutya,
meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.
– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol
maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.
Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.
– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és felkapja a
hátára s viszi haza a kunyhójába.
Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a tigriskét a
kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.
– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék közé
került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy ritkán, ha
egy-egy mutatkozik.
A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is
ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és
engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni, hogy a
szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi egyszer az uccán és így szól az
állatkához.
– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz játékot,
szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál te az ivadéka
és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd és megjöjjön a
bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz és elgyengülsz,
sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne nálam, jól is
tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes mézzel. Tigrisnek
nevelnélek, félne tőled az egész falu.
Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a medve
mellé.
– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, – gondolja a
tigriske és már indul is a medve után, annak a barlangjába.
Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és ha
megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan aludhatik majd
a vackában.
Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és nem igen
törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is átaludta. El is
felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől tanult; dologkerülő lett
a kis tigris és egyre csak az uccákon csatangolt. Se erőben nem
növekedett, se tudásban nem gyarapodott és kicsinynek maradt, akárcsak
egy macska. Egész nap a játékon volt az esze és vagy lepkézett vagy
labdázott, vagy a réten bogarászott. Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg
a hegyek zeg-zugait. A sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett
őfelőle a szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.
Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a tigriskölyök.
Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha elnyomta az álom,
megint csak nem törődött vele.
Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak egy
macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára és cammog
vele a kutyáék háza felé.
– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és otthagyja a
kapufélfánál.
Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak kijön az
anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó nemsokára és kilép
rajta a kutyanéne.
– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.
– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha sose
látta volna az állatkát.
– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – feleli félénken.
– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valód nálam?
– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád jöttem
vissza, az is hozott el idáig.
Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy szó nélkül
ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla. Könyörgésre fogja a
tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a fejét, engedje be a
házába.
Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart ő naplopót a házánál és aki
egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé köszönet.
Elsomfordál a kis tigris, és mert vézna is lett a medvénél, meg
gyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többi állatféléknek.
A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgy megfutamította egyszer, őt a
tigrist, egy kutyácska, hogy sose került többé elő. Amilyen hirtelen
volt a megjelenése, oly hirtelenné vált az eltünése is.


Golyvát kapott a két öreg.
Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül egyebe se
volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb arca alatt.
Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen össze, száraz
ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is kapargatott és amint
estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében nagy záporeső szakadt rá.
Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is keresgél,
balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a szeme. Olyan nagy
odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is elférhetett benne. Kapta
magát és belemászik, hogy bevárja a záporeső végét.
Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és alighogy
elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom. Akár reggelig
is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-vissza való sikongások,
meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából. Kinéz nagy álmosan az
oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg állati formájúakat látna.
Egyre közeledik a hangjuk, egyre hangosabb a lármájuk és amint jobban
szemügyre veszi őket, hát, ó rémület, csupa kísértet közeledik feléje.
[Illustration: Golyvát kapott a két öreg.]
Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa mellett
vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg, mintha ott
volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz, evéshez meg
iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az ugrándozásuk,
olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve szottyant és egyszerre
csak azon veszi magát észre, hogy kinn van az oduból, hogy illegeti
magát ő is és hogy ott táncolgat a kísértetek közt.
Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle borokkal
kínálgatják.
– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy megzavartalak
benneteket.
– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen táncolsz,
hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként el-eljárogatunk ide és ha
jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide várunk.
Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek a
szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a közelükbe
jönni.
– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen eljőjj,
elvesszük holnapig a golyvádat.
Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az öreg, se
golyva a nyakán, se kísértet a közelében.
Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás. Egyet
dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült helye a
golyvájának.
Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé. Amint haza
ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a csodálkozástól, hogy
eltünt az ura golyvája.
Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyva esetjét is.
Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint az öreg
ember golyvájáról.
Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt egy
golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt a
természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a
golyvájától.
Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle mindent. Kapja
magát, még azon este elindul és odamegy a fához, belebúvik az oduba,
hogy meglesse a kísérteteket.
Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz, meg a
táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de megemberelte
magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de akárhogy kelleti
magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a sok kísértet. Sehogyse
tetszett nekik ez a mai tánca az öregnek.
– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá az
öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza,
megtarthatod magadnak.
Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és amire egyet
fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A kísérteteknek pedig
csak a hült helyök maradt.
Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is golyva.
Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja, mindből kitör
a nevethetnékemje.
Falu csúfjává lett az irígy öreg.


Hökköm törpe.
Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze. Mindenük
megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz fordultak egy
nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy teljesedjék a szívük vágya.
Nem telt bele sok idő és megszületett a várva-várt gyermek. Gyermeknek
gyermek, de oly csöppség volt az Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam.
Odavoltak a szülők a nagy rémülettől, de biz azon már nem lehetett
segíteni. _Hökköm törpe_ lett a neve, egész falu nevetsége.
Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg a kis
törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok gyerek, jaj
be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép nap, odamegy a
szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá megy, hátha
megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem is.
– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy tűt, –
mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.
– Minek az neked? – kérdik a szülei.
– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én lándzsám,
– feleli _Hökköm törpe_.
Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és hozzálát a
készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a folyóhoz és ráfekteti a
tányért a vízre. Aztán beleül és evezni kezd a pálcikájával. Addig
evezget a vízen, addig úszkálgat rajta, míg egy szép nap egy nagy
városhoz nem jut el. Kilép a kis hajójából és besétál a városba, hogy
szétnézzen benne.
Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.
– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.
– A _mikádó_ főembere lakik benne, a _szajso_, – felelik neki és
ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi legénykét.
Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy csak
tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.
Épp a közelben volt a _szajso_ és hallja a vékonyka kis hangot. Kinyitja
az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki ija-fiját. Még egyszer
megszólal a a törpe, még egyszer széttekint a _szajso_ és amint
lepillant a földre, meglátja az apró emberkét.
– Te szóltál az imént? – kérdi a _szajso_.
– Tulajdon magam, – feleli a törpe.
– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.