Nippon-ország naposkertje : Japán népmesék - 04

egyre jobban pirosodik, tenger vize vérrel habzik. Egy utolsót húznak
rajta s itt az asszony, búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén
vérző vérrózsával. Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.
Összefutnak az emberek, _dájmió_nak hírt izennek; szegény asszonyt
gondozgatják, véres testét mosogatják.
Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a vérző
sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a keze vérző
sebén, benn a golyó azt kirántja, _dájmió_nak odanyujtja.
Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi haló
hangja, azt suttogja kékes ajka:
– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld jónak, nagy
vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.


A medúza és a majom.
A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget vitt egy
nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti életöket.
Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát ütött a
szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember, mind megnézte a
beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre búsabb lett a király,
egyre betegebb a királyasszony.
Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja a királynak:
– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg a feleséged.
– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az az orvosság?
– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.
– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az én dolgom.
– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a nagy szót
a javas.
– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.
– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a
javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet belőlök.
– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek, az én
jobbágyaim pedig mind vízben laknak.
Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát a tennivaló.
– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a medúza,
ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre is eljutott ő
már egyszer-egyszer.
– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.
Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.
– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.
– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki a király.
– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.
– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a
király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg egyet.
Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így szólal meg:
– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel hogy
foghassak én majmot?
– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem fortéllyal,
meg szép szóval.
– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik a medúza.
– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger alatti palotánkról, meg
egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá, – oktatja ki a
király.
– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.
– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, – magyarázgatják neki.
– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.
Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül aztán a
csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a hullámokon,
míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a földre és egy
majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és köszönti lentről a majmot,
hogy be szépen süt ma a nap.
Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.
– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva a
majom.
– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán meg
medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még arra
mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek benne.
Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy körülvezeti
majd rajta.
– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már végigúszkáltam a
környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a mi országunkat, a
tenger fenekét láttad-e már?
– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.
– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még nem láttál
semmit.
– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.
– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát éri
benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át
szedegetheted és mégse fogy el soha.
Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúza szavait.
– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon. Nem
jönnél velem hazáig?
– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék az úszáshoz.
– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a hátamon is és
azon is hozlak vissza.
Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a nagy
tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak azt kérdi a
medúza a majomtól:
– Van-e neked májad?
– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott az lenni.
– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.
Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:
– Mért kérdezel oly furcsákat?
– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.
Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.
– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a majom.
Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak a
szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és kezdi
beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.
Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert ott voltak
a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény feje. Előveszi a
furfangosságát és sajnálkozva mondja a medúzának:
– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.
– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a jámbor
medúza.
– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom, akkor
három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az egyet is
otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.
– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.
– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a ravaszeszű
majom.
Most ijedt csak meg igazán a medúza.
– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.
– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.
– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre, hozzuk
el onnan a májat.
– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza és
ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.
Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet iramodik,
már ott is kuksol a fáján.
– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és hogy
hiába fárasztottalak.
– Ott a máj? – kérdi a medúza.
– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám belőle, se
te, se a királynétok.
– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz tán bajt
hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy indúlhatnék el
innen? A királyunknak van rá szüksége.
– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd meghaltam,
akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle egy csípetnyit
sem.
– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan a medúza.
– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele a majom.
Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza. Alig
várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az ajtónállók, fogják
és viszik egyenesen a király elé.
– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.
Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogy megtörtént
vele.
– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is kár a te
lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és kergessétek el
innen, hogy a színét se lássam.
Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják, szemét,
orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a testje. Aztán ki a
palotából és be a tenger hullámaiba.
Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és azóta oly
nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy éli keserves
életét.


Az újhold és a fellegek.
Ünnepet ül _Nippon_ népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis
istenlányka, harmadnapos _Ujholdacska_, kiül az ég peremére, fű, fa,
virág örömére. Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi
harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.
Istenifjú _Esőfelhő_ arrafelé ólálkodik s irígy szemmel nézegeti
sarlókarcsú _Ujholdacskát_, halavány a mosolygását. Azon töri kócos
fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az
embereket.
Odafut a pajtásához, istenifjú _Szélfelhőhöz_, nyájas szóval
köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.
– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a _szélfelhő_. – Bizonyára sok
a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e,
pajtás?
– Esőért is imádkoznak, – feleli az _esőfelhő_, – de meg az istenifjú
_Menydörgő_ is egyre nógat, hogy siessek s útat neki egyengessek. Hát
te, pajtás, miben fáradsz?
– Vihar napja közelgőben, – feleli a _szélfelhő_.
– Arra még ráérsz, – mondja az _esőfelhő_, – nekem mára van rád
szükségem.
– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a _szélfelhő_.
– Az, – feleli az _esőfelhő_, – hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra
készülődik.
– Az ám, – mondja a _szélfelhő_, – épp ma este kezdődik el; lesz is lent
nagy dínomdánom.
– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az _esőfelhő_, – mi ketten is,
nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.
– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a _szélfelhő_.
– Nézz a földre, – szól az _esőfelhő_ bosszankodva; – gombát szednek,
főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére,
_Ujholdacska_ ünnepére.
– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.
– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy jót mi
is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye,
földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.
– _Holdacskának_ meg az éh-kopp, – nevet vígan a két pajtás.
Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre
leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy
hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetnek az emberek lakta földre;
holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.
Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis
asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal,
főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak sorban, rendben.
Ünnepére _Holdacská_nak, áldozásul mosolyának.
– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a _szélistenfi_.
– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel _esőistenfi_.
– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a
tálaknak, tálon ínyes falatoknak.
– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.
Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.
– Én kezdem meg, – mondja a _szél_.
– Hát csak fújjad, – szól az _eső_.
– Rajtam a sor, – mond az eső.
– Hát csak csurgasd, – mondja a _szél_.
Lent a földön az emberek, amint a _Holdacskát_ lesik s derengését
ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt.
Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele tálacskákat,
tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a
szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.
Istenifjú _Esőfelhő_ esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a _Szélfelhő_
szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat
megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.
Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen
ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.
Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak,
ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.
Im, feldereng a _Hold_ képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca
mosolygása, nyitó lótusz virágzása.
Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind
kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák,
asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt
gesztenyékkel.
Áldoznak a _Holdacskának_, harmadnapos sarlócskának.


Patkány-lakzi.
Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is; szép,
okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a patkányok
közt és amikor eladó sorba került, egymásután jelentkeztek a kérők. Mind
elutasították a szülők, egyik se volt nekik arravaló.
– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb a
világon.
– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.
– A _Nap_ meg a _Hold_, – feleli az ura.
– Adjuk hát a _Nap_hoz, – mondja az asszony.
– Az a baj a _Nap_nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy a fénylő
világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.
– Adjuk hát a _Hold_hoz, – mondja az asszony. – Annak csak derengő a
fénye és enyhe a világossága.
– Igazad van, – mondja az ura, – a _Hold_nak fogom felkínálni.
Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a _Hold_hoz.
– Adj Isten, – köszönti a _Hold_at, – valami mondanivalóm volna, ha
meghallgatnád.
– Szívesen, – feleli a _Hold_ – add elő a mondanivalódat.
– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a
lányomat?
– A lányodat? – ütődik meg a _Hold_. – Mért nem adod egy fajtádbelihez,
egy patkányhoz.
– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám és sok
mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a legkülönb a
világon.
– Értem, – feleli a _Hold_; – csakhogy van én nálamnál még különb legény
is.
– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.
– Hát a _Felleg_, – feleli a _Hold_. – Mert amikor a legjavában
derengek, egyszerre csak előterem a _Felleg_ és egy-kettőre úgy eltakar,
hogy minden elsötétül körülöttem.
Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a _Holdat_ és odasiet a
_Felleg_hez. Köszön neki nagy alázattal és így szól hozzá:
– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e a
lányomat.
– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli a _Felleg_.
– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.
– A _Szél_ – mondja a _Felleg_, – mert ha az elkezd fújni, úgy
elkotródom előle, mintha kergetnének.
Siet a patkány a _Szél_hez és mint a legkülönb legénynek, neki kínálja
oda a lányát.
– Nem bátyám uram – mondja a _Szél_, – nem én vagyok a legkülönb legény.
Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok fújni, de elég a _Fal_ és
megtörik rajta a hatalmam.
Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad mindig.
Eloldalog a _Szél_től és oda igyekszik a _Fal_hoz.
– Na te _Fal_, – mondja neki – náladnál tán csak nincs már különb
legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.
– Aligha – feleli a _Fal_, – a _Szél_lel még meg tudok ugyan bírkózni;
de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.
– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.
– Ki lenne más – feleli a _Fal_, – mint a _Patkány_.
– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik el a
patkány.
– Tik bizony – feleli a _Fal_, – mert akkor rágtok egyet rajtam, amikor
csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem, amilyen nektek tetszik.
Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova hangon
mondja:
– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer meghányom-vetem a
dolgot.
Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már kérdi is az
anyjuk:
– Na hát, mit szólt a legény, a _Hold_ öcsénk.
– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a vándorlását a
többinél is.
– Mégis csak a _Patkány_ a világ legkülönbje – mondja nagy büszkén, – a
lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a fajtánkbéli patkányhoz.
Ugy is cselekedtek és megtalálták a boldogságukat.


Vak hátán világtalan.
Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek
_Kidahacs_, a másiknak meg _Jadzsirobé_ volt a neve. Uton-útfélen egyre
csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak. Együtt rótták az országútját,
ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat, aggot, épet, bénát, lóvá tették
emberfiát.
Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a folyónak a
hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd süppedve, nem
lehetett átkelni rajta.
Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják a két
vak embert, _Inojczit_ és _Szarojczit_. Tanakodtak ők is, mert megtudták
a híd dolgát.
– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át lehetne-e
valahogy lábolni?
– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor – könnyen
átgázolhatni rajta.
Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.
– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másik vak.
– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor, mintha a
másik vak beszélne.
Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant a víz
egyet, de nem nagyon mélyet.
– Hallod-e, _Szarojczi?_ – szól a pajtásához – itt gázoljunk át ezen a
helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd a hátadra, hogy ne mind
a ketten ázzunk át.
– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki veszít,
az cipeli át a másikát.
– Jó, hát fogadjunk – mondja _Inojczi_.
Az lett a játék vége, hogy _Szarojczi_ vesztett és tartja is a hátát,
hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.
Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát _Jadzsirobé_, felpattan a
vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még az öklével is
noszogatta a vakot. _Szarojczi_ persze azt hitte, hogy _Inojczi_ van a
hátán. Az pedig ott állott, ott tapogatódzott és kiáltja a társának:
– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? – _Szarojczi_ már
túlnan volt, onnan hallja a pajtása szavát.
– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek lódultál
vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy mérgesen a pajtása
felé.
_Inojczi_ is kifogy a türelméből és dühösen válaszol vissza:
– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel.
Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.
Csak úgy toporzékolt odaát _Inojczi_.
– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon cipeltelek át? Nem
visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád
férkőzhessek.
Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé gázol
_Inojczi_, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a parton és dörmögő
szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg előtte.
Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát _Kidahacs_, felpattan a vak
hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé. _Szarojczi_ persze megint
azt hitte, hogy _Inojczi_ van ismét a hátán.
Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a másik,
hogy hogyan üvöltöz feléje _Inojczi_.
– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod velem
járatni? Kerülj csak a kezem közzé.
Elképedve áll meg _Szanojczi_, épp térdig voltak a vízben. A pajtása
hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se tudja szegény
feje, hogy mi van vele.
– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s egyet
gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról, hogy nyakig
fordul be a vízbe.
Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrant _Kidahacs_.
– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak
_Jadzsibét_, _Jadzsibét_ ordítoz.
– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje _Jadzsibé_ és készül a vízbe,
hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.
Megneszelte _Inojczi_ a szándékát és azt mondja a mellette levőnek:
– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, mint a másik. Neked a szemed
jó, nekem meg a lábam erős.
Azzal veszi _Jadzsibét_ a hátára, belábol vele a vízbe és amint odaér a
közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti a hátáról azt is,
hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán odaigyekszik a pajtásához, a másik
vakhoz és inalnak elfelé ugyancsak.
Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle evickélni.
Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük az imposztorságtól.
– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak jobban.


Az ezerlábú szörnyeteg.
Élt egyszer egy vitéz dalia, _Hideszato_ volt a neve. Nagy volt a
híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy elverte a
_mikádó_ ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt belőlök.
Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta mire.
Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában, hogy majd
csak akad valami csete-patéféle.
Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja. Mély volt
a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize kékellett elő. Már
rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján egy olyan nagy kígyót
pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az útat, hogy megkerülni se igen
lehetett. Sütkérezett a napon és csak lihegett a nagy melegtől.
Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám _Hideszato_, a
_nipponi_ levente. Kikerülni nem lehetett, hát fogta magát és szép
nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl volt rajta, egyszerre csak
azt látja, hogy egy törpécske guggol a kígyó helyén. Meghajlik a törpe a
dalia előtt és köszönti nagy tisztességtudással.
– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – mondja neki a törpe. –
Régóta várom már a jöttödet.
– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a dalia.
– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan vitéz, aki
nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és megszabadít a nagy
ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki csak messziről
pillantott meg.
– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi _Hideszato_ a kígyóból lett törpétől.
– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe. Ott a
hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és jó ideje
már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.
Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy majd
ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.
Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő
kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy
kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal,
érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a
sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a
törpét, meg a várva-várt vendégét.
Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy lakmározás. Ó, az
a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában folyt a nagy
eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak olyat csattan, olyat
dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A sok hal szolga, a sok vízi
inas, ki merre látott, arrafelé futott.
Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta és
mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.
– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és ijedtében
úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.
Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is azon
néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is lehetett a
hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy oldalán
ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány hegye, éle,
mind méreggel volt tele, az volt az a sok világító mécses.
Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy hegynek.
Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból, hogy
nekilásson a dolgának.
Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három ember sem
tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba veszi a
szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az ügyessége, sose
tévedt még a céljával.
Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a kellős
közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattan vissza, mintha
ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a hangja, meg süvített a
szele.
Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is. Észbe kap
a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála lehet a mérge. A
harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a hegyét megnyálazza és
úgy röpíti rá a szörnyetegre. Ugy átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján
ütődött ki a hegye.
Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek, de még
hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.
Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el és azt
se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már arra ébredt,
hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe között. Nagy tétován
széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A törpe neve állott rajtok,
mind az ő kastélyából került elő.
Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt volna
belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az ő nagy
tiszteletükre.
Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan éles a
vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.
Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség közé
került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem vágta.
Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha, annyi
köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még se fogyott
ki belőle.
Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel.
Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott ki a
zsákból.
Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek csak
ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel kellett, mind
őhozzá folyamodott.
_Hideszato_ bátorsága, abból fakadt az áldása.


Világító János-bogár.
Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska folydogált
mellette. _Világító_nak hítták a templomot, mert a János-bogarak
istenkéje, az tanyázott volt benne.
Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak elő, hol
az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a templomba. Ki
_szake_-borral áldozott, ki _szen_-pénzzel és világítót kaptak érte,
csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt aztán a sok bogárka s csillogtak
az esthomályban, akár egy-egy csillagocska.
Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a bogár
mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk. Repülni
csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem értették a
módját. Odasereglettek a szent templomba, _Világító_ csarnokába és sorra
járultak a bonc elé, hogy áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.
Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta, acélkova
tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat. Isten után a
bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:
– Jó reggelt, szent bonc apóka.
– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.
– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével kezdődik a
napunk.
– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.
– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.
– Hoztál rizsbort, hoztál _szen_-pénzt? – kérdezi a kapzsi szent bonc.
– _Szake_-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.
– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd a potrohod.
Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az acélját,
megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris csillog a
potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind ahányan.
Jön egy másik János-bogár.
– Bonc apó, de villoghatnék…
– Mit áldozol istenkédnek?